A Medway-i rajtaütés után a holland flotta szoros blokádot tartott fenn a Temze torkolatban és a Csatornán, s várták, hogy az angolok végre aláírják a békeszerződést. Erre azonban még mindig nem került sor, II. Károly makacsul tovább húzta az időt, talán még mindig abban bízva, a franciákat maga mellé állítva folytatni tudja a háborút. A hollandok végül úgy döntöttek, az angolok meggyőzése érdekében újabb támadásokat indítanak a brit partok ellen. A Temzén felhajózni túl kockázatosnak ígérkezett, csakúgy mint a nagy angol kikötők, Portsmouth vagy Plymouth elleni támadás. A kisebb part menti városok és falvak elleni támadások nem kecsegtettek olyan eredményekkel, amik a kívánt meggyőző erővel jártak volna. Június során ugyan a hollandok több ilyen kisebb partraszálló hadműveletet hajtottak végre, de nem stratégiai előnyöket kívántak szerezni velük, hanem csak a hajók készleteit akarták felfrissíteni a parton „beszerzett” friss élelmiszerrel. De Witt javasolta, hogy a flotta a keleti part kevéssé védett kikötővárosai ellen indítson támadásokat, és ott a Terschelling-i rajtaütés mintájára kisebb pusztításokat hajtsanak végre, Ruyter azonban hevesen tiltakozott az elképzelés ellen. A tengernagy úgy vélte, az ilyen támadásokkal ugyanolyan felháborodást váltanának ki, mint az angolok Schelling felégetésével, és ez nem felgyorsítaná a háború befejezését, hanem éppen ellenkezőleg, felszítaná az angol harci kedvet. Witt kénytelen volt elismerni az érvelés helytállóságát, és elvetették az ilyen támadások ötletét is.

Az 1666-os év második felének legfontosabb eseményei nem a tengeren, hanem a szárazföldön, az angol hátországban zajlottak. 1666 szeptember 12-én, alig három héttel a Terschelling elleni támadás után, nagy tűzvész tört ki Londonban. A lángok az egyik királyi pékség kemencéjéből csaptak ki, ahol előző este nem oltották el rendesen a tüzet. A zsúfolt belvárosban, a nagyrészt faépítésű házak között az erős keleti szél által szított tűz nagyon gyorsan terjedt, megfékezésére csak az első órákban volt esély, amit viszont elszalasztottak a polgármester tehetetlensége miatt, aki nem hozta meg időben a megfelelő intézkedéseket. Másnapra a tűz már elharapózott az egész belvárosban, eloltani már nem lehetett, csak próbálni megállítani a továbbterjedését. A polgármester alkalmatlanságát látva II. Károly maga vette át a város vezetését, és a tűz elleni védekezés irányításával öccsét, Jakabot bízta meg. Károly és Jakab maguk is részt vettek a tűz oltásában, és ez a részvétel nem pusztán csak jelképes volt, a krónikák szerint maguk is beálltak a tűzoltók közé, hordták a vizet, és segítettek bontani a házakat.

A korabeli eszközökkel azonban egy ekkora tűz eloltása, vagy akárcsak visszaszorítása lehetetlen feladat volt, a város három napon át égett, és a tüzet csak akkor sikerült megfékezni, amikor a szél elállt. Gyakorlatilag a teljes belváros elpusztult, több mint 13 ezer ház égett le, a kárt tízmillió fontra becsülték. A tűzben hivatalosan csak hat ember vesztette életét, ám akkor valójában senki nem is próbálkozott a tényleges emberveszteség megállapításával. Erre vonatkozóan csak utólagos becslések vannak, melyek több százra, vagy néhány ezerre teszik a feltételezhető áldozatok számát. A tűzvész után George Monck-ot nevezték ki London kormányzójává, a város újjáépítését a következő években ő irányította. Miután Monck ismét elhagyta a flottát, a főparancsnoki tisztség egy személyben Rupertre szállt át.

A Négynapos Csata nem volt döntő győzelem, de mégis nagy lelkesedést váltott ki Hollandiában. Az előző háború végének vereségei és Lowestoft után végre a hollandoknak is sikerült a tengeren lealázni a briteket. Az angol flotta súlyos veszteségeket szenvedett, és úgy hitték, hónapokig nem lesz harcképes állapotban, ami a holland haditengerészet számára erre az időre szinte szabad kezet biztosított volna a Csatornán és az Északi-tengeren. A holland miniszterelnök, Johan de Witt, úgy gondolta, ki kell használni ezt az időt arra, hogy olyan csapást mérjenek az angolokra, ami egyben el is dönti a háborút. A holland flotta három héttel az ütközet után már ismét teljesen hadra fogható állapotban volt, és De Witt azzal az utasítással küldte ki őket a tengerre, csatlakozzanak a francia flottához, és az angol kikötőket blokád alá fogva kényszerítsék ütközet vállalására a brit haditengerészetet.

Nem kell emlékeztetni rá, magam is tudom, hogy ez a téma szerepelt már egyszer a lapon. Akkor a Dékány könyvek irritálóbb ostobaságait taglaló sorozatban került szóba Gerbault élettörténete. A poszt átírt változata később megjelent a „Vitorlázás” magazinban is, és most ennek a tovább bővített verzióját teszem itt ismét közzé. Gerbault története szerintem megér még egy posztot, különösen hogy az elsőhöz képest több információval, és részletesebben ismertetném a vitorlázás történetének ezt a jelentős, és egyedi figuráját. A legújabb hosszú sorozatban kis pauzát tartva könnyed – bár nem igazán vidám – kis ünnepi olvasmányként ajánlanám a nyájas olvasók figyelmébe ezt a történetet.

1666 június 12-én hajnalban napsütéses időre virradt, az előző napi vihar elcsendesedett, és csak enyhe délnyugati szél fújt. Mikor kivilágosodott, Ruyter 41 sorhajót számolt meg maga körül, az előző napi veszteségek mellett eltűnt a teljes utóvéd is. Nem sokkal később ugyan 12 sorhajóval feltűnt a láthatáron Tromp is, de túl messze volt ahhoz, hogy a reggeli órákban újrainduló ütközethez idejében csatlakozni tudott volna. Az éjszaka során Tromp valahogy elszakadt a főerőktől, és messzire elkeveredve nem is találta meg őket a kora reggeli órákig. Osztagának másik fele még távolabb volt, Ostende környékén leste a kikötőbe menekült Rainbow-t, és csak délelőtt indultak vissza a flotta felé.

A közelben haladó angol flotta hajóiról szintén jól lehetett látni, hogy a hollandok létszáma erősen lecsökkent, amit ők annak tulajdonítottak be, az elmúlt nap során ilyen súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek. Mindez jelentősen növelte a britek amúgy sem kicsi önbizalmát, akiknek az éjszaka néhány hajójukat sikerült kijavítaniuk, és 48 sorhajójuk most túlerőben volt Ruyter kötelékéhez képest. Monck is úgy vélte, fel tudja őrölni az ellenséget, még mielőtt Tromp hajói csatlakozni tudnának hozzá.

Bár a háborút az angolok egy majdnem döntő győzelemmel kezdték, azt kihasználni nem tudták, és a következő hónapokban a holland haditengerészet nemcsak pótolta a lowestofti veszteségeket, hanem még növelte is erejét. Politikailag Anglia helyzete ha lehet, még rosszabb volt. Szövetségeseket szerezni nem tudott, viszont ellene fordult Franciaország és Dánia is. Az államháztartás szokásos pénzügyi nehézségei miatt a flotta fejlesztése is alig haladt előre, és reális veszélynek tűnt, hogy a holland flotta rövid időn belül mennyiségileg és minőségileg egyaránt fölénybe kerül az angollal szemben. Erősen úgy látszott, egy elhúzódó, hosszú háború Anglia gazdasági és katonai összeomlását eredményezheti, s hogy ezt elkerüljék, néhány hónapon belül döntést kellett kicsikarni. Hogy az erre hivatott flottát olyan emberek vezessék, akik képesek is lesznek erre, a britek visszahívták a tengeri szolgálatba a legnagyobb ászukat, az utolsó, még élő Tengeri Tábornokot, Georges Monck-ot. 

A Lowestoft-i vereséget alapos vizsgálat követte Hollandiában, hogy kiderítsék, milyen hibák vezettek a kudarchoz. Végül három okot neveztek meg, a fegyelmezetlenséget, a rossz taktikát, és a gyengébb tűzerőt. A fegyelmi viszonyokon a nyár során lefolytatott hadbírósági eljárások után kiszabott szigorú büntetésekkel igyekeztek javítani. Az elítélt tisztekkel ugyanúgy példát akartak statuálni, mint azokkal, akiket a csatában nyújtott jó teljesítményük miatt megjutalmaztak és előléptettek. A taktikai hiányosságokat is igyekeztek kijavítani, az augusztus 15-én kiadott új harcászati utasításokban végre az egész flotta számára előírták, ütközetben csatasort kell kialakítani, és szigorú büntetéseket helyeztek kilátásba az azt önkényesen megbontó parancsnokok számára. A flottát angol mintára három osztagra tagolták, mindegyik osztagban három hajórajjal. A parancsnoki láncolatot szintén angol mintára szervezték át, s egységesítették, és továbbfejlesztették a flotta által használt jelzésrendszert is. A holland hajók gyengébb tüzérségével viszont nem tudtak mit kezdeni. A holland vizek tulajdonságai nem tették lehetővé az angolokéhoz hasonlóan nagy sorhajók építését. Már az új, a korábbiaknál nagyobb, de az angolokénál még mindig kisebb és gyengébb sorhajóknak is problémáik voltak a sekély parti vizekkel, és közülük néhányan csak a mélyebb vizű holland kikötőket tudták használni.

A főparancsnoki tisztség betöltéséről is viták folytak. Lowestoft után Cornelis Trompot nevezték ki a flotta parancsnokává. A kinevezési okmány szerint ideiglenes jelleggel, de a flottánál sokan azt várták, hogy ezt a kinevezést hamarosan véglegesítik. A maga 36 évével Tromp fiatalnak számított erre a hivatalra, de mindenki által elismert tehetsége, illetve legendás apja után megörökölt tekintélye és népszerűsége őt tette az egyik legesélyesebb jelöltté erre a posztra. Tromp, aki szerénységgel sosem volt vádolható, szintén magát tartotta a legalkalmasabbnak erre a tisztségre, sőt, egyenesen úgy vélte, hogy az jár neki, mint afféle apai örökség.

Az első hetekben mindkét fél arra készült, gyorsan lezavarnak egy rövid kis háborút, melyben rögtön a döntő csatával kezdik. Az angolok tudták, rogyadozó költségvetésük nem fog elbírni egy hosszú és költséges tengeri háborút, a hollandok pedig a várható angol blokádnak a gazdaságukra gyakorolt hatásaitól, valamint a kereskedelmi és halászhajóik megtizedelésétől tartottak. Johan de Witt és a holland államtanács egy bizottságot állított fel a haditengerészet ellenőrzésére, és nem sokkal a hadüzenet után egy terjedelmes, 26 cikkelyből álló utasítással örvendeztették meg Wassenaert, melyben határozottan felszólították, mihelyt erre lehetősége adódik, azonnal támadja meg az angolokat, és mérjen rájuk minél nagyobb csapást. Lehetőleg olyan nagyot, ami rögtön el is dönti a háború kimenetelét.

Wassenaernek azonban egészen más elképzelései voltak. Hosszú évek alatt kiérlelt harcászati elgondolásainak alapja a védekező taktika volt, és esze ágában sem volt frontálisan, hurrázva nekirohanni az angol flottának, ahogy azt az államtanács várta volna. Azon kívül, hogy ő nem így gondolta, Wassenaernek más, racionális érvei is voltak a halogatás mellett. A két háború között elkezdett új, nagy sorhajók egyike sem készült még el, a flotta alapvetően a régi sorhajókból állt, melyek közül 18-at a tartalékból kotortak elő és szereltek fel nagy sietve, valamint a Kelet-indiai Társaság (VOC) besorozott teherhajóiból, melyek közül 11-et csatoltak a flottához. Ez utóbbiak nagy és erős hajók voltak, de lassúak, legénységük pedig katonai szempontból képzetlen és fegyelmezetlen. Szervezettségben, fegyelemben és tűzerőben a holland flotta egyébként is messze elmaradt az angoltól, amivel Wassenaer szintén tisztában volt.

Cromwell 1658 szeptember harmadikán bekövetkezett halálakor Anglia a csőd szélén állt, vagy talán már túl is rajta. A becsvágyó és küldetéstudatos diktátor egymásba érő, folyamatos háborúi nyelték a pénzt, kézzel fogható hasznot pedig – legalábbis akkor – nem nagyon hoztak. A városokban tömegek éheztek, a fizetetlen katonák és tengerészek lázadoztak. A Lordprotector halálát általános megkönnyebbülés fogadta, utódjától a béke helyreállítását, és az államháztartás rendbehozatalát várták.

Az azonban nem volt világos, ki lesz Cromwell utódja. Ő maga végrendeletében fiát, Richardot jelölte ki utódjának, aki hozzá is látott a kormányzáshoz, és hatalma bebiztosítása érdekében összehívta a Parlamentet. A hadsereg azonban váratlan módon nem ismerte el vezetőjének a fiatalabb Cromwellt, és helyette több katonai vezető is önmagát jelölte ki a Lordprotector utódjának. Akkora tekintélye és hatalma azonban senkinek sem volt, hogy maga mellé tudta volna állítani a hadsereget és a polgárságot. Az egymással marakodó tábornokok és főrangok vetélkedése anarchikus állapotokkal, és újabb polgárháborúval fenyegetett, aminek elkerülése érdekében egyre többekben merült fel a restauráció gondolata. A királyi tekintély másfél évtizednyi köztársaság után is bírt akkora súllyal, ami elegendőnek látszott a széthúzó pártok egységbe kovácsolásához. Rövidesen elő is került egy olyan vezető, aki képes volt ezt a nem kis politikai rátermettséget igénylő fordulatot levezényelni.

Az első angol–holland háborút lezáró Westminsteri béke egyik fontos kikötése volt, hogy az Orániai ház tagjai nem tölthetnek be közhivatalt Hollandiában. Cromwell ragaszkodott ehhez a feltételhez, mivel az Orániaiak, már csak az angol királyi családdal való rokonságuk okán is, a királypárti angol erők legfontosabb támogatói közé tartoztak, és hatalomra jutásuk esetén okkal lehetett attól tartani, hogy Hollandia nemcsak anyagilag, hanem katonailag is támogatni fogja a királyság visszaállításáért küzdő erőket.

Az Orániai ház viszont hagyományosan rendkívül népszerű volt a holland tartományokban, és amikor az angol követelés nyilvánosságra került, heves tiltakozások törtek ki országszerte. Tartva attól, hogy nyílt lázadásokra kerül sor, az országot kormányzó régensek, az angolok beleegyezésével, kivették ezt a pontot a hivatalos tárgyalások programjából, és a békeszerződés nyilvánosságra hozott szövegében említés sem esett ilyesmiről. Az Egyesült Tartományok tagállamai tehát jóváhagyták a békeszerződést, mivel nem tudtak annak titkos záradékáról, melyben kirekesztették az ország vezetéséből az Orániai ház tagjait. Amikor nem sokkal később kitudódott a záradék szövege, az komoly felháborodást keltett Hollandiában, de az 1657-ben megválasztott új holland miniszterelnök (Grand Pensionary), a fiatal kora ellenére rendkívül tehetséges politikusnak bizonyuló Johan de Witt, ügyesen kihasználva a hollandok politikai megosztottságát, nagyobb gond nélkül kezelni tudta a válságot, és elérte, hogy a tartományok jóváhagyják a kirekesztési záradékot is.