A Lowestoft-i vereséget alapos vizsgálat követte Hollandiában, hogy kiderítsék, milyen hibák vezettek a kudarchoz. Végül három okot neveztek meg, a fegyelmezetlenséget, a rossz taktikát, és a gyengébb tűzerőt. A fegyelmi viszonyokon a nyár során lefolytatott hadbírósági eljárások után kiszabott szigorú büntetésekkel igyekeztek javítani. Az elítélt tisztekkel ugyanúgy példát akartak statuálni, mint azokkal, akiket a csatában nyújtott jó teljesítményük miatt megjutalmaztak és előléptettek. A taktikai hiányosságokat is igyekeztek kijavítani, az augusztus 15-én kiadott új harcászati utasításokban végre az egész flotta számára előírták, ütközetben csatasort kell kialakítani, és szigorú büntetéseket helyeztek kilátásba az azt önkényesen megbontó parancsnokok számára. A flottát angol mintára három osztagra tagolták, mindegyik osztagban három hajórajjal. A parancsnoki láncolatot szintén angol mintára szervezték át, s egységesítették, és továbbfejlesztették a flotta által használt jelzésrendszert is. A holland hajók gyengébb tüzérségével viszont nem tudtak mit kezdeni. A holland vizek tulajdonságai nem tették lehetővé az angolokéhoz hasonlóan nagy sorhajók építését. Már az új, a korábbiaknál nagyobb, de az angolokénál még mindig kisebb és gyengébb sorhajóknak is problémáik voltak a sekély parti vizekkel, és közülük néhányan csak a mélyebb vizű holland kikötőket tudták használni.

A főparancsnoki tisztség betöltéséről is viták folytak. Lowestoft után Cornelis Trompot nevezték ki a flotta parancsnokává. A kinevezési okmány szerint ideiglenes jelleggel, de a flottánál sokan azt várták, hogy ezt a kinevezést hamarosan véglegesítik. A maga 36 évével Tromp fiatalnak számított erre a hivatalra, de mindenki által elismert tehetsége, illetve legendás apja után megörökölt tekintélye és népszerűsége őt tette az egyik legesélyesebb jelöltté erre a posztra. Tromp, aki szerénységgel sosem volt vádolható, szintén magát tartotta a legalkalmasabbnak erre a tisztségre, sőt, egyenesen úgy vélte, hogy az jár neki, mint afféle apai örökség.

A kormány számára azonban Tromp teljesen alkalmatlan volt erre a posztra. Apjához hasonlóan ő is az Orániai ház elkötelezett híve volt, amiből egyáltalán nem is csinált titkot, és végig aktívan politizált mellettük. Witt és az államtanács jelöltje Michiel de Ruyter volt, aki azonban a háború első hónapjaiban nem tartózkodott hazai vizeken, mivel még a háború előtt kiküldték egy különítménnyel, hogy foglalja vissza az angolok által megszállt afrikai és észak-amerikai gyarmati területeket. A közvélemény körében is nagyon népszerű De Ruytert messiásként várták haza, s mikor augusztus hatodikán a brit szigeteket északról megkerülve hajórajával végre hazatért, a kikötőben több ezren gyűltek össze a köszöntésére. Az államtanács azonnal felkínálta Ruyternek a főparancsnoki tisztséget, amit az némi vonakodás után el is fogadott. 1665 augusztus 11-én Michiel Adrienszoon de Ruytert hivatalosan is kinevezték a holland haditengerészet élére, melynek ő lett az első nem nemesi származású főparancsnoka.

Az egyesített flotta új vezérlő tengernagya nem katonának született. Vlissingenben látta meg a napvilágot 1607 március 24-én, a család negyedik gyerekeként a tizenegyből. Apja egy ideig tengerész volt, majd sörszállító fuvarosként kereste kenyerét. A később írt legendárium szerint Michiel már gyerekkorában kitűnt a többiek közül bátorságával, intelligenciájával, és kezelhetetlen önfejűségével. Tízéves korában állítólag fogadásból felmászott az épülő nagytemplom tornyára, majd a másik oldalon le is mászott onnan. Az éles eszű, de nehezen kezelhető gyereket szülei megpróbálták kiiskoláztatni, de ő inkább csak az iskola mellé járt, és rossz magaviselete miatt hamar ki is csapták onnan. Iskolázottsága tehát elég alacsony szintű volt, bár írni-olvasni később jól megtanult. Ezután egy kötélverő műhelybe adták be inasnak, de hamarosan onnan is kirúgták, engedetlensége, és gyakori verekedései miatt. A szülők, miután mást nem tudtak kezdeni vele, végül megengedték neki, hogy tengerre szálljon, ami kiskorától kezdve legnagyobb vágya volt. 11 éves korában, vitorlamester tanoncként indult első tengeri útjára.

A kereskedelmi tengerészetnél való szolgálat akkoriban közel sem volt olyan békés mesterség mint manapság, s igazából nem sokban különbözött a haditengerészettől. A teherhajóknak nemcsak az elemekkel kellett megküzdeniük, hanem a kalózokkal, és a rivális országok hadihajóival is, melyek ha kedvük úgy tartotta, békeidőben is könnyen találhattak valami indokot a fosztogatásra. A kereskedelmi hajók rendszerint jól fel voltak fegyverezve, és legénységük fel volt készülve a harcra is. Ruyter maga is kivette részét ezekből a küzdelmekből, egy ízben spanyol fogságba esett, de sikerült megszöknie, és néhány társával együtt Franciaországon keresztül gyalog, magát koldulásból fenntartva hazatérnie.

A kereskedelmi és a hadiflotta tengerészei tehát egyaránt jártasak voltak a lőfegyverek kezelésében, ami a hadsereg számára is kapóssá tette őket. A matrózokat komolyabb háborúk idején gyakran besorozták a hadseregbe, ahol 1622-ben egy ideig Ruyter is szolgált a tüzérségnél. Még ebben az évben visszatért a flottához, ahol megkapta első tiszti beosztását. Nem csak a tengeren szolgált, hanem néha a szárazföldön is. Egy ideig ő volt az egyik vlissingeni kereskedőház dublini ügynöke, ahol jól megtanulta az ír nyelvet is. A tengeri szolgálat idején gyakran került összecsapásokban a kalózokkal, főleg a holland vizeken portyázó dunkirkerekkel. Az egyik ütközet során a közelharcban súlyos fejsérülést szenvedett egy csákány ütésétől. (Más források nem tudnak erről a sérüléséről.)

A következő években kereskedelmi hajókon és bálnavadász hajókon szolgált, főleg az északi tengereken, de megfordult a Földközi-tengeren, és a dél-amerikai vizeken is. 1631-ben nősült először, egy környékbeli földműves lányát vette feleségül, de a házasság nem volt hosszú életű, felesége az év utolsó napján belehalt a szülésbe, és néhány nappal később újszülött kislánya is meghalt. Második házasságát 1636-ban kötötte, ebből öt gyermeke született, de egy közülük még csecsemőkorában meghalt. 1637-ben kezdte használni a Ruyter utónevet, ami lovast jelent. A név eredete nem világos, általában azt feltételezik, lovastisztként szolgáló anyai nagybátyja iránti tiszteletből vette fel ezt a nevet. Nevét egyébként többféle formában használta, keresztnevét például gyakran Machghyel-ként írta.

1637-ben már kapitányként szolgált a Lampsins Társaság egyik hajóján. A jól felfegyverzett hajót hadihajóként használták, és fő feladata az volt, hogy a kalózokkal szemben védelmet adjon a társaság többi hajójának. 1641-ben szolgált először a haditengerészet kötelékében, Artus Gijsels ellentengernagy hajórajában a De Haze parancsnokaként küldték ki a spanyol uralom ellen fellázadt Portugália támogatására. Az expedíció nem sok sikert ért el, s miután a hollandok és a portugálok nem tudtak megegyezni a gyarmatok elosztásán, a hajórajt rövidesen visszarendelték Hollandiába. Ruyternek egyáltalán nem tetszett a haditengerészetnél való szolgálat, így amikor az út után felkérték, csatlakozzon a flottához, határozott nemet mondott.

1644-től már saját hajóján, a 400 tonnás Salamander-en járta a tengereket. Különösen jó üzleteket bonyolított le Marokkóban, ahol nagy megbecsülésnek örvendett, miután elkergette a Sale kikötőjét megtámadó algériai kalózokat. Miután 1650-ben második felesége is meghalt, Ruyter két év múlva harmadszor is megnősült, egy tengerésztársa özvegyét, Anna van Gelder-t vette feleségül. Ebből a házasságából egy lánya született. 1652-re Ruyter már szép vagyont halmozott fel, s úgy döntött, visszavonul a tengerről.

A történelem azonban közbeszólt, s az ekkor 45 éves De Ruyter pályafutása olyan nem várt fordulatot vett, ami az addig jószerével ismeretlen hajóskapitányt Hollandia legnagyobb nemzeti hősévé emelte. Ebben az évben ugyanis kitört az első angol–holland háború, ami a holland haditengerészet állományának gyors növekedését vonta magával. Égető szükség támadt a tapasztalt tisztekre, s Ruytert is felkérték, csatlakozzon a flottához. Az éppen nyugdíjba készülő, és a haditengerészetről amúgy is rossz emlékeket őrző Ruyter először visszautasította a felkérést, de hosszas kérlelés után július 31-én vonakodva, de végül mégis aláírta a szerződést – egyetlen útra. Ezzel az úttal kezdődött egy majdnem negyedszázados, ragyogó katonai pályafutás.

Ruyter Commodore rangban a Witte de With tengernagy által vezetett zeelandi flotta helyettes parancsnoka lett. Ebben a minőségében aratta első győzelmét augusztus 23-án, Plymouth előtt, ahol legyőzte az általa kísért konvojt megtámadó angol hajórajt, majd hetekre blokád alá vette a déli angol kikötőket. Ez volt a háború első holland tengeri győzelme, ami nagy népszerűséget szerzett neki. Decemberben kinevezték ellentengernaggyá, s kötelékparancsnokként, majd a flotta utóvédjének parancsnokaként vett részt a háború minden nagyobb tengeri csatájában. A háború végén altengernaggyá nevezték ki, és felajánlották neki a flotta parancsnokságát, amit nem fogadott el, de hosszas rábeszélésre abba belegyezett, hogy a haditengerészet kötelékében maradjon.

1655-ben családjával Amszterdamba költözött, és az ottani Admiralitás alelnöke lett. Még ebben az évben egy expedíciót vezetett a Földközi-tengerre, az algériai kalózok ellen, majd 1656-ban a svédek által blokád alá vett lengyel Danzig kikötőjének, a balti gabonakereskedelem központjának a felszabadításában vett részt. Ezt követően a portugálok ellen harcolt, majd visszatért a Balti-tengerre, ahol a dánokkal szövetségben küzdött az ország területének nagyobb részét megszálló svédek ellen. III. Frigyes dán király, akivel Ruyter személyes baráti viszonyban került, lovagi címet adományozott neki, és ráruházta a Norvégiával való kereskedés jogát is. A Norvégiából származó tőkehalat, kaviárt, nagyrészt Ruyter 1660-ban alapított cége, a Noordkaapse Compagnie szállította Hollandiába, és a cég nagy szerepet játszott a környékbeli bálnavadászatban is. Az 1660-as évek elején Ruyter ismét a Földközi-tengeren harcolt az arab kalózok ellen. 1664 októberében Cadizban kapta meg a parancsot, hogy flottájával induljon délre, és foglalja vissza az angoloktól az afrikai holland kereskedelmi állomásokat.

Elődjéhez, Maarten Tromphoz hasonlóan De Ruyter is már életében legendává vált. Neve Európa szerte ismert volt, kitüntetésekkel és rangokkal halmozták el, s számos külföldi tengerésztiszt kérte, hogy holland hajókon, De Ruyter közelében teljesíthessen szolgálatot, hogy a legjobbtól tudjanak tanulni. Ellenfeleivel szemben, akik többnyire képzett katonák voltak, de nem igazi tengerészek, Ruyter számára hatalmas előnyt jelentett tapasztalatokban gazdag, hosszú tengerészmúltja. Manőverezésben és taktikusként verhetetlen volt, s mindig nagy gondot fordított a felderítésre és a logisztikára. Általában nagyon óvatos volt, de ha a szükség úgy hozta, nem riadt vissza kockázatos döntések meghozatalától sem. Alacsony származású révén nem kedvelte a tekintélyelvűséget, mégis képes volt szigorú fegyelmet tartani a hajóin.

Mélyen vallásos, fegyelmezett ember volt, senki sem látta indulatosnak. Személyisége mégis mindenkire nagy hatással volt, a hollandok ugyanúgy csodálták és bálványozták, mint később az angolok Nelsont. Egy francia tiszt így emlékezett rá: „Soha nem láttam másmilyennek, mint egyenletesen nyugodt kedélyűnek. Mikor a győzelem már biztos volt, akkor is azt mondta, hogy csak a kegyelmes Isten adta ezt neki. Korábban úgy tűnt, a flottájában támadt zavar és a látott veszteségek szerencsétlenséget hoznak hazájára, de ő mindig beletörődött az Úr akaratába. Pátriárkai nyíltságából hiányzott minden fény és cicoma.”

Ruyter 1655 január 29-e óta az amszterdami Admiralitás főtengernagya volt. Az amszterdamiak javasolták, hogy ebben a rangban töltse be a főparancsnoki teendőket is, azonban a legmagasabb rangú hadműveleti parancsnokot a tradíciók szerint mindig a rotterdami (Maas) Admiralitás adta, akik ragaszkodtak ehhez a kiváltsághoz. Decemberben így Ruyter papíron átigazolt a rotterdami Admiralitáshoz, bár valójában továbbra is Amszterdamban élt, ahol a helyére Cornelis Tromp került.

A flotta szervezeti és taktikai reformjait még Ruyter megérkezése előtt dolgozták ki a flotta tengernagyai, az ideiglenes főparancsnok, Tromp vezetésével. Maga Ruyter egyetértett a változtatásokkal, amiket már az ő neve alatt adtak ki augusztus 15-én. Kinevezése után azonnal gyakorlatoztatni kezdte a flottát, hogy minél jobban begyakorolják a vonalharcászatot, és tőle telhetően igyekezett felgyorsítani a Lowestoftnál sérült hajók kijavítását, illetve az új hajók építését. A flotta állományát is igyekeztek feltölteni, hazai önkéntesek, valamint külföldi zsoldosok toborzásával.

Lowestoft után az angolok úgy vélték, a megrendítő vereséget követően a hollandok bizonyára béketárgyalásokat kezdeményeznek, és hajlandóak lesznek teljesíteni a britek követeléseit. Nagy csalódásukra azonban ez nem történt meg, sőt, a vereség inkább csak még jobban növelte a hollandok elszántságát. Ez komoly aggodalmat váltott ki, mivel a brit államháztartás helyzete nem tett lehetővé egy elhúzódó, hosszú háborút. Az angolok így megpróbáltak a szárazföldön szövetségeseket keresni, akiket felhasználhattak Hollandia ellen, megosztva a köztársaság erőit. (A britek ezzel ösztönösen rátaláltak a később rendkívül gyümölcsözőnek bizonyuló „oszd meg és uralkodj” stratégiájukra. Az állandóan egymással marakodó európai országokat mindig ki lehetett játszani egymás ellen. Az angolok ezt a játékot a következő évszázadok során egyre profibban csinálták, s szép lassan bekebelezték a fél világot, miközben az elvileg náluk gazdagabb és erősebb európai nagyhatalmak el voltak foglalva azzal, hogy folyamatosan egymást ölték néhány vitatott hovatartozású grófság, vagy város miatt.)

Hollandia gazdagságára minden szomszédjának fájt a foga, így nem volt nehéz szövetségeseket találni ellene. Az angolok ígéretei és a lowestofti vereség először a münsteri püspököt, Bernhard von Galen-t bátorította fel arra, hogy 1665 nyarán támadást indítson a keleti holland tartományok ellen. Münster azonban nem volt abban a súlycsoportban, hogy komoly veszélyt jelentsen Hollandiára, a püspökség csapatainak garázdálkodása inkább csak bosszantó tényező volt. A köztársaság ellen Angliának sokkal erősebb szövetségesekre volt szüksége. Miután a franciák a hollandok pártján álltak, az egyetlen szóba jöhető jelölt a hollandok régi ellensége, Spanyolország volt. Az angolok most nekik tettek szövetségi ajánlatot, amivel azonban nem várt módon végül csak a saját helyzetüket súlyosbították.

Egy 1662-es szerződésben Franciaország kötelezettséget vállalt arra, hogy ha Hollandia háborúba kerül Angliával, a hollandok mellé fog állni. Amikor azonban a háború tényleg kitört, a franciák nem siettek a segítséggel. A hirtelen békeszeretővé vált XIV. Lajos a kompromisszumos békét igyekezett népszerűsíteni a holland követeknek, és a londoni francia nagykövet mellé odaküldött egy másikat is, kimondottan azzal a feladattal, hogy közvetítőként fellépve egyengesse a tárgyalásokat a két ország között. A nagykövetek, De Witt belegyezésével, felajánlották, hogy Anglia megtarthatja az elfoglalt észak-amerikai holland gyarmatokat, és a fontosabb nyugat-afrikai területeket is. A lowestofti győzelem után azonban az angolok elutasították az ajánlatot, további területeket követeltek, és azt, a hollandok térítsék meg nekik a háború költségeit.

Az angol–spanyol szövetség, és Hollandia vereségének a lehetősége azonban már nagyon érzékenyen érintette a franciákat. Lajos már korábban tervbe vette Spanyol Németalföld (Belgium) bekebelezését, amit az angol–spanyol szövetség gyakorlatilag lehetetlenné tett volna, különösen akkor, ha Hollandia vereséget szenved. Katonai segítséget a franciák továbbra sem adtak a hollandoknak, de rábeszélték a német fejedelemségeket, ne engedjék át területeiken Von Galen csapatait. A brandenburgi fejedelemséget katonai támogatást ígérve rávették, hogy fenyegetésként csapatokat vonjanak össze a münsteri határon. A széljárás változását érezve Münster, Anglia egyetlen szárazföldi szövetségese, 1666 áprilisában végül békét kötött Hollandiával.

Az angolok ekkor ismét a tartományok egymásnak ugrasztásával próbálkoztak. A münsteriek által feldúlt keleti, egyébként is orániai párti területek elégedetlenségét kihasználva próbálták elérni, hogy az itteni tartományok különbékét kössenek Angliával. A szervezkedést, mely nagy sikereket egyébként sem tudott elérni, azonban gyorsan leleplezték, résztvevői Angliába menekültek, vagy letartóztatták őket. Novemberben De Witt megígérte XIV. Lajosnak, a franciákkal való egyeztetés nélkül nem fog békét kötni Angliával, és decemberben hivatalosan is kijelentette, Hollandia számára az egyetlen elfogadható békefeltétel a háború előtti status quo-hoz való visszatérés. Decemberben, miután az angolok elutasították a francia közvetítési próbálkozásokat, XIV. Lajos hazarendelte mindkét londoni nagykövetét, ami már gyakorlatilag a hadüzenettel volt egyenértékű.

Az események nagy megdöbbentést váltottak ki Londonban, ahol korábban biztosak voltak benne, a franciák nem fognak Hollandia miatt háborúba keveredni Angliával. A francia–holland szövetség stratégiai szempontból súlyos csapást jelentett volna rájuk. Most gyorsan ismét előszedték a háború előtt félreállított Lord Clarendont, és békekövetként Hollandiába küldték, hogy minél gyorsabban kössön békét, lehetőleg elkerülve a francia közvetítést. Az angolok már csak annyit követeltek Hollandiától, ismét tegyék lehetővé, hogy az Orániai ház tagjai közjogi méltóságokat tölthessenek be, és kártérítésként fizessenek 200 ezer fontot. Közvetlenül a lowestofti csata után, mely kis híján a padlóra küldte őket, a hollandok talán el is fogadták volna ezeket a feltételeket, helyzetük azonban időközben lényegesen jobbra fordult, amit ők is jól láttak. A francia szövetség konkretizálódni látszott – bár végül csak ígéret maradt –, és reménységgel töltötte el őket a haditengerészet gyors felépülése is a lowestofti vereségből. A flotta állományának nagyobb része végül hazatért, s a jó tempóban készülő új hajókkal együtt ismét olyan erőt alkotott, mely megfelelő vezetés mellett a siker reményében vehette fel a harcot az angol haditengerészettel. A megmaradt hajók sikeres menekülése végül nagyobb jelentőségű volt, mint az elszenvedett veszteség, Jakab óvatoskodása tehát megfosztotta Angliát attól az átütő győzelemtől, melyre a háború gyors befejezéséhez szükség lett volna.

A győztes ütközet után hazatérő angol flotta vezetését az ünneplés közben valóban sok kritika érte, mert nem üldözte kellő eréllyel a menekülő ellenséget, s így lehetővé tette a megvert flotta maradványainak a hazatérését. Jakabot az ütközet után leváltották beosztásából, s távozását általában azzal magyarázzák, hogy az felelősségre vonás vonás volt azért, mert nem üldözte kellő elszántsággal a menekülő ellenséget. A király öccsének valójában persze nem nagyon kellett semmilyen felelősségre vonástól tartania, s Jakabnak az ütközet során nyújtott teljesítménye igazából egyáltalán nem volt rossz. (Hogy ez mennyire az ő érdeme, és mennyire a tényleges főparancsnoké, William Penn-é, az eldönthetetlen kérdés.) A hercegnek valójában azért kellett távoznia, mert a királyság számára az ő élete túl fontos volt ahhoz, hogy csatákban tegyék kockára. Miután ugyanis a királynak nem volt törvényes utódja – törvénytelen annál több –, Jakab egyben a trón örököse is volt. Halála komoly zavart okozott volna az utódlásban, hiszen ekkortájt csupán két kiskorú, 2-3 éves gyermeket hagyott volna csak maga után. (Egyikük két évvel később meg is halt.) Miután a lowestofti csatában hajszál híján úszta csak meg a halált, az udvar és a kormány nem akart még egyszer kockáztatni.

Jakab helyére Edward Montagu-t, Sandwich grófját, és Rupert herceget nevezték ki. Ők viszont rossz viszonyban álltak egymással, s nem akartak, és nem is tudtak együttműködni. Rupert végül lemondott a megbízatásról, így a flotta főparancsnoksága egyszemélyben Edward Montagu kezében maradt.

Miután a Lowestoftnál sérült hajók többségét gyorsan kijavították, Montagu július negyedikén már ismét kifutott a flottával. Az angolok ugyanis közben értesültek róla, hogy De Ruyter különítménye visszatérőben van Hollandiába, és arról is tudtak, hogy a brit szigeteket megkerülve északról fognak érkezni. Montagu ezt a holland köteléket akarta feltartóztatni, és megsemmisíteni. Ruyter azonban számított rá, hogy az angolok várni fogják, ezért nem az egyenes irányt választotta, hanem az Északi-tengeren tett egy nagy kerülőt, s a norvég és a dán partok közelében elhajózva Helgoland érintésével, keletről közelítette meg a holland partokat.

Miközben Ruyter flottáját keresgélték az Északi-tengeren, az angolok figyelmét egy másik, még vonzóbb célpont vonta magára. Semleges országok kereskedelmi hajóitól az angolok értesültek arról, hogy nem csak Ruyter, hanem egy nagy holland konvoj is az Északi-tengeren keresztül akar eljutni a hazai kikötőkbe. Az angolok rövidesen azt is megtudták, a konvoj egy vihar elől bemenekült a bergeni kikötőbe. A hatalmas zsákmány ezúttal is ellenállhatatlan vonzóerőt jelentett a britek számára. Július végén Montagu, legtöbb tisztjének tanácsa ellenére, úgy döntött, kettéosztja flottáját. Ő maga a főerőkkel tovább hajkurászta De Ruytert, míg egy 22 hajóból álló erős különítményt Thomas Teddeman ellentengernagy vezetésével Bergenbe küldött, azzal a feladattal, hogy fogják el a holland hajókat, vagy legalábbis vegyék blokád alá a kikötőt, amíg az angol flotta főerői nem tudnak csatlakozni hozzájuk.

A várható zsákmány ezúttal valóban óriási volt. A konvoj hatvan, a déli vizekről visszatérő holland teherhajóból állt, köztük a Kelet-indiai Társaság (VOC) tizenhárom nagy, jól felfegyverzett hajójával, melyek karácsonykor indultak Batáviából. A hajók a Társaság addigi leggazdagabb szállítmányát vitték Hollandiába, és roskadásig meg voltak rakva az akkoriban vagyont érő keleti fűszerekkel, selyemmel, porcelánnal, ébenfával, indigóval, valamint gyöngyökkel és drágakövekkel. A hajók rakományának értéke körülbelül 11 millió guldent tett ki, ami hihetetlen összegnek számított. A konvoj elvesztése rettenetes csapás lett volna Hollandia számára, és ugyanakkor óriási nyereség Angliának, amivel könnyedén tovább tudták volna finanszírozni a háborút.

A konvoj parancsnoka, Pieter de Bitter, Ruyterhez hasonlóan szintén az Északi-tengeren, a norvég partok közelében elhaladva akarta elérni Hollandiát. Június végén azonban az Északi-tengeren egy nagy vihar szétszórta a konvojt, és Bitter úgy döntött, megáll a megbízható szövetségesnek tekintett Dánia norvégiai kikötőiben, hogy ott ismét egyesítse a flottát, és aztán továbbinduljon, vagy ha az angolok megjelennek a környéken, megvárja a felmentésükre induló flottát. Július végére a konvoj legtöbb hajója, köztük a VOC tíz hajója is, egyesült Bergen kikötőjében, míg a Társaság két másik hajója Trondheimben keresett menedéket. (A tizenharmadik még jóval korábban, Madagaszkár közelében elsüllyedt egy viharban.) Továbbindulni Hollandia felé azonban már nem tudtak, mert augusztus elején Teddeman flottája megjelent Bergen előtt.

A pocsék időjárás az angolokat sem kímélte, az odavezető úton ők is viharba kerültek, ami nyolc hajót olyan messzire sodort el észak felé, hogy az erős széllel szemben haladva már nem tudtak időben visszatérni flottájukhoz. Teddeman így 14 hajóval jelent meg Bergen előtt, ami nem volt akkora erő, ami a hollandokat elbátortalanította volna. Az ágyúk számát tekintve a két flotta nagyjából azonos erőt képviselt, mindketten körülbelül 550 ágyút tudtak felvonultatni.

Az angoloknak már a megérkezése is rosszul sikerült, Teddeman zászlóshajója, a 60 ágyús Revenge, az öböl bejáratánál zátonyra futott, és csak nagy erőfeszítéssel tudták levontatni arról. A hollandoknak így volt idejük felkészülni, hét legerősebb hajójukat vonalba állítva elzárták a kikötő alig 400 méter széles bejáratát. Négy másik, gyengébben felfegyverzett hajó valamivel beljebb, egy második vonalat alkotva sorakozott fel, míg a kisebb, többnyire fegyvertelen, vagy legfeljebb néhány kisebb ágyúval felfegyverzett teherhajó bent a kikötőben várakozott. A hollandok, a norvégok hallgatólagos jóváhagyásával, az öböl két partján két üteget is felállítottak. A kikötőben horgonyzó, harcban részt nem vevő kereskedelmi hajókról körülbelül ezer embert átirányítottak ezekhez az ütegekhez, illetve az első vonalat alkotó VOC hajókhoz.

Mind az angol, mind pedig a holland flotta elküldte képviselőjét a városparancsnokhoz, Claus von Ahlefeldt-hez, aki szigorúan ragaszkodott a semlegességhez, és egyik felet sem volt hajlandó támogatni. Ahlefeldt hallott ugyan híreszteléseket arról, hogy tárgyalások folynak az angolok és a dán kormány között, de semmilyen hivatalos értesítés vagy parancs nem érkezett hozzá. Így arról sem tudott, hogy közben augusztus ötödikén valóban megszületett a megegyezés, a dánok segítenek az angoloknak a holland konvoj elfogásában, és aztán testvériesen megosztoznak a zsákmányon. III. Frigyes futárt küldött Bergenbe, azzal az utasítással, ne akadályozzák az angol flotta támadását, de küldöttét a hollandok útközben elfogták. Dániát ugyan alig néhány évvel korábban kizárólag csak a hollandok közbeavatkozása mentette meg attól, hogy svéd tartomány legyen, és a háború utáni talpra állása is úgyszólván kizárólag a holland kölcsönöknek volt köszönhető, de a várható zsákmány ígérete most háttérbe szorította a barátságot, és a hasonló, szentimentális érzéseket. (És hogy klasszikust idézzek: A hála nem politikai kategória.) A konvoj hajóin szállított áru értéke nagyobb volt, mint Dánia teljes éves költségvetése, s az állandó pénzzavarban levő angol és dán uralkodónak mennyei mannát jelentett volna ennek megszerzése, amivel megállapodásuk szerint nem a kincstáraikat, hanem saját magánvagyonukat gyarapították volna.

A norvég parancsnokkal ellentétben Teddeman azonban tudott arról, hogy készülőben a megállapodás, és utasítást is kapott, hogy várjon a támadással, amíg a norvégok is meg nem kapják az erre vonatkozó parancsokat. Ahlefeldt-hez azonban ez a parancs nem érkezett meg, az angolok pedig nem értették, a dánok/norvégok miért tagadják meg az együttműködést. Teddeman a flottaparancsnok unokaöccsét, Edward Montagu-t küldte tárgyalni, aki először fenyegetésekkel, majd ígéretekkel – pénz és kitüntetés – próbálta rávenni a helyőrséget az együttműködésre, de nem járt sikerrel.

Hogy nyomást gyakoroljanak a városra, az angolok tengerészeket szállítottak partra Bergenben, mire a lakosság menekülni kezdett a városból. Bitter úgy vélte, ez már az angol támadás kezdetét jelenti, és azonnal visszahívta a hajókra a parton tartózkodó holland tengerészeket. Hogy a harci tapasztalatokkal többnyire nem rendelkező, és nagy részben nem is holland tengerészek morálját erősítse, a győzelem esetére háromhavi extra bér kifizetését ígérte a matrózoknak. A holland törvények értelmében a kapitány vagy a tengernagy nyilvánosság előtt elhangzott ígéretei kötelező érvényűek voltak, tehát azt szó szerint készpénznek lehetett venni. A legénység kitörő lelkesedéssel fogadta az ígéretet. A holland krónikák szerint beszéde végén Bitter megkérdezte összegyűlt tengerészeitől: „Van e bátorságotok szembeszállni az ellenséggel, vagy nincs?” Mire a matrózok kórusban kiáltották: „Van, Uram! Kitartunk mindaddig, amíg le nem győzzük az ellenséget, és inkább meghalunk, minthogy gazdag kincseinket vagy magunkat átadjuk az angoloknak!”

Az öböl szűk bejáratánál az angolok ugyanúgy csak hét hajót tudtak sorba állítani, mint a hollandok. A két csatasor közt mintegy 300 méteres távolság volt. Többi hajóját Teddeman az öböl bejáratának két oldalát védő norvég erődök – keleten a Swartberg, a nyugati oldalon a Nordnes – előtt állította fel, hogy lekössék azokat, illetve a holland ütegeket. Érthetetlen módon saját zászlóshajóját, mely egyben a kötelék legerősebb hajója is volt, Teddeman nem állította be a hollandokkal szemben álló csatasorba, hanem a nyugati norvég erőd előtt horgonyozta le. Ezt már akkor is súlyos hibának tartották, és az ütközet után erősen kritizálták is miatta. A furcsa felállás így azzal a következménnyel járt, hogy a szembenálló hajók tűzerejét tekintve a hollandok voltak fölényben, akiknek a hét hajójukon körülbelül 450 ágyújuk volt, míg a hét angolon még 300 se.

Teddeman augusztus 12-én hajnalban szánta el magát a támadásra, miután már nem akart tovább várni a dánok hiába remélt támogatására. (A csata időpontját tekintve a szakirodalomban teljes a zűrzavar. Sok helyen augusztus másodikát jelölik meg, máshol harmadikát, de található hatodikai, tizedikei, és tizenkettedikei dátum is. A zavar oka alighanem az, hogy az akkoriban használatos Julián naptár szerint az ütközet másodikán zajlott, de a mai Gergely naptár szerint ez tizenkettedikére esett. Az angolok ekkoriban még a régi naptárt használták, a hollandok már az újat. Az angol flotta megérkezése a legtöbb forrás szerint augusztus elseje, illetve a Gergely naptár szerint tizenegyedike késő délutánjára datálható. Ez viszont szerintem képtelenség, a fentiekben leírt tárgyalások és előkészületek aligha voltak lezavarhatók egyetlen éjszaka alatt. Az angolok szerintem a Gergely naptár szerint érkezhettek Bergen elé augusztus elsején, és 11 nappal később indultak támadásra.) A magukkal vitt három gyújtóhajót az angolok nem akarták használni, mivel nem megsemmisíteni, hanem elfogni akarták az ellenséges hajókat, és a fedélzetükön szállított nagy értékű rakományt. Még nagyobb hiba volt, hogy az angolok nem meglepetésszerűen támadtak, hanem hosszas és látványos előkészületek után, ráadásul nagyzenekari kísérettel. Hajnalban ugyanis a hajók fedélzetén felsorakoztak a zenekarok, síppal, dobbal, trombitával, és harci indulókat kezdtek el játszani. A hollandok ebből már tudták, mire készülnek a britek, és volt idejük kényelmesen felkészülni a harcra. Teddeman nyilván úgy gondolta, a felfegyverzett kereskedelmi hajók tapasztalatlan tengerészeinek harci morálját segít majd megtörni az ilyen látványos erőfitogtatás, és a hollandok rövid harc után majd megadják magukat.

Az angol támadásnak az időjárás sem kedvezett. Erős déli szél fújt, ami pont a holland hajók felől érte az angolokat, így nem tudták lendületből megrohanni az ellenséget, ráadásul a szél visszafújta az ágyúk füstjét a hajókra. A két flotta egymástól 200-300 méterre horgonyzott, az angolok az erős szembe szél miatt ennél közelebb nem is tudtak jutni, horgonyon állva nyitottak tüzet az ellenség hajóira. Reggel az eső is szakadni kezdett, ami szintén nem a támadókat segítette.

Az első lövéseket reggel hat órakor adták le. A hollandok felől fújó szél az ellenkező irányba döntötte az angol hajókat, ami az ágyúknak magasabb emelkedési szöget és nagyobb lőtávolságot adott, mely elvileg a briteket segítette. De csak elvileg, mert mint később kiderült, a magasabb emelkedési szöget az angol tüzérek túlkompenzálták, így a legtöbb lövésük rövidre sikerült. A tüzelés eredményességét ugyanis nem tudták ellenőrizni, mert a szél visszafújta a hajókra az ágyúk füstjét, emellett szakadt az eső is, így alig látták a néhány száz méterre levő ellenséget. A hollandok viszont jól látták az angolokat, és ágyúik el is találták őket, rövid idő alatt súlyos károkat okozva hajóikban. A szinte vaktában lövöldöző angolok jó néhány eltévedt ágyúgolyója Bergen épületeit találta el. Egy lövedék az egyik parti erődben csapódott be, és megölt négy katonát. Erre válaszul a norvégok is lőni kezdték az angolokat.

A britek jól tudták, hogy nem a holland haditengerészettel, hanem kereskedelmi társaságok hajóival állnak szemben, s minden bizonnyal abban bíztak, azok legénységének harci morálja gyorsan össze fog omlani. Ez hibás feltevésnek bizonyult, s Teddeman újabb hibát követett el, amikor ennek ellenére is tovább erőltette a harcot. Csak háromórányi tűzharc után rendelte el a visszavonulást, amikor már a közvetlen tűzvonalban tartózkodó angol hajók mindegyikének elesett, vagy súlyosan megsebesült a kapitánya. Több hajón annyira igyekeztek a visszavonulással, hogy a horgonyt sem húzták fel, egyszerűen csak elvágták a köteleket, hogy mielőbb kikerüljenek a holland ágyúk lőtávolságából. Néhány angol hajón ezzel is várni kellett, mert a kidőlt árbocok az erős szélben felborították volna őket, ezeket előbb le kellett vágni a hajókról, miközben a hollandok végig erős tűz alatt tartották őket.

A hátrább álló angol hajók is szenvedtek veszteségeket, a parti ütegek tüzétől, illetve néhányukat a holland hajók lövedékei is elérték. A zászlóshajó tatfedélzetén állva a fiatal, alig 20 éves Edward Montagu észrevette, hogy egyik barátja, George Windham, reszket a félelemtől. Odament hozzá, és bátorításként átölelte. Ekkor találta el őket egy holland ágyúgolyó, mely mindkettejükkel végzett.

Délelőtt tíz óra körül mindkét fél beszüntette a tüzelést, és az angolok visszavonultak. A holland veszteség 25 halott, és hetven sebesült volt. A flottának egyetlen hajója sérült meg súlyosabban, a 40 ágyús Catherina, mely az ütközet után zátonyra is futott. Az angolok 112 halottat, és 309 sebesültet vesztettek, és súlyosan sérült a holland vonallal szemben álló mind a hét hajójuk. A norvég erődökben nyolc katona halt meg, Bergen lakosságából pedig tíz civil vesztette életét.

Az összecsapás után az angolok visszavonultak a közeli Herdla kikötőjébe, hogy rendbe szedjék megtépázott flottájukat. Közben hat nappal az ütközet után megérkezett Bergenbe az angolokkal való együttműködésre utasító parancs Koppenhágából. Ahlefeldt meglátogatta az angol hajókat, és közölte Teddeman-el, újabb angol támadás esetén nem fognak közbeavatkozni. Arra azonban, hogy ők is részt vegyenek a hollandok elleni támadásban, továbbra sem voltak hajlandók. Teddeman azonban nem is tervezett újabb támadást, bár közben csatlakozott hozzá a flottájától korábban elszakadt nyolc hajó is. A többi hajó sérüléseit azonban még mindig nem tudták teljesen kijavítani, és az angolok tudták azt is, hogy a hollandok közben megerősítették állásaikat. Az öböl bejáratánál egy záróláncot feszítettek ki, és megerősítették a parti ütegeiket is. Teddeman így huszadikán elhagyta a norvég partokat, és visszaindult, hogy csatlakozzon a flotta főerőihez. Ez augusztus 28-án sikerült, ezt követően a flotta visszavonult Solebay-be, ahol feltöltötték készleteiket, majd ismét kifutottak, mivel közben megtudták, hogy Ruyter úton van észak felé a holland flottával, hogy felmentse a Bergenbe beszorult hajókat.

Parancsnoki kinevezése után Ruyter egyik első dolga valóban az volt, hogy a norvég partoknál rekedt hajók kiszabadítására induljon. A konvoj megérkezése létfontosságú volt Hollandia számára, és ennek érdekében akár egy újabb flottaütközetet is vállaltak volna az angolokkal. Ruyter augusztus végén indult útnak 93 sorhajóval és fregattal, 12 gyújtóhajóval, és 20 kisebb hadihajóval. A flotta mérete is mutatja, hogy a holland haditengerészet gyorsan magához tért a lowestofti vereségből. Az angolok későn szereztek tudomást a hollandok kifutásáról, és mire megérkeztek a fríz partok elé, hogy elfogják Ruytert, ő már elhagyta ezeket a vizeket, és a norvég partok közelében járt, ahol 29-én befutott Bergenbe. Itt felszedte a konvoj hajóit, és négy nappal később kifutott, de egy vihar hamarosan visszatérésre kényszerítette őket. Szeptember nyolcadikán ismét kifutottak, de következő nap egy újabb, hatalmas vihar csapott le rájuk, mely teljesen szétszórta a holland flottát. Mikor a vihar három nappal később elcsendesedett, a Bergenből indult 184 hajóból csak 37 hadihajó, és nyolc kereskedelmi hajó maradt Ruyter kötelékében, a többiek szanaszét szóródtak az Északi-tengeren. Ez remek alkalmat nyújtott az angol flottának, melyet nem viselt meg annyira a vihar, mint a hollandokat, hogy megtizedelje az ellenség hajóállományát. A következő napokban Montagu flottája elfogott négy holland sorhajót, és a Kelet-indiai Társaság két hajóját, a Sloot Hooningent, és a Gulden Phenix-et. A Társaság két hajója olyan nagy zsákmány volt, hogy Montagu flottája nagy részét ezek kíséretében visszaküldte nyugatra, hogy biztosítsák angol kikötőbe való eljutásukat. Később még elfogtak négy hadihajót, hét kisebb teherhajót, és a holland Nyugat-indiai Társaság (WIC) két hajóját is. Az angol flotta üldözőbe vett egy harminc teherhajóból álló csoportot is, melynek hajói a vihar után ismét összeverődve együtt haladt a hazai partok felé. Az angol flotta feltűnésekor a hajók a sekély parti vizekre menekültek, ahová a mély merülésű angol hadihajók nem tudták követni őket. Montagu az üldözést leállítva visszafordult az angol partok felé, és szeptember huszadikán visszatért Solebay-be.

Hazatérve kemény bírálatokat kapott, mert legfőbb gondja a zsákmány biztosítása volt, és nem használta ki a lehetőséget, hogy a szétszóródott holland flottát teljesen szétverje és elfogja. Az elfogott hajók ugyan óriási zsákmányt jelentettek, különösen a két VOC hajó, de a konvoj hajóinak nagy többsége mégis megmenekült, és elérte a hazai kikötőket. Ennek következménye végül is az volt, hogy a hollandoknak lett pénzük a háború folytatására, az angoloknak pedig nem. A konvoj parancsnoka, Pieter de Bitter, a Kelet-indiai Társaságtól és a holland Parlamenttől is aranyláncot kapott jutalmul. (Bitternek állást ajánlottak a haditengerészetnél, de ő inkább a VOC kötelékében maradt, és a következő év tavaszán induló flottával igyekezett minél előbb visszatérni Batáviában maradt családjához. Odáig azonban már nem jutott el, útközben skorbutban megbetegedett, és június 15-én a tengeren halt meg.)

A két elfogott VOC hajó szállítmányának értéke több mint félmillió font volt. Samuel Pepys néhány héttel később meglátogatta az egyik elfogott VOC hajót, és naplójában így örökítette meg benyomásait: „Én tehát Lord Bruncker-el a hajó fedélzetén voltam, és ott ő, valamint Sir Edmund Pooly vittek le az indiai hajó rakterébe, s megmutatták nekem a legnagyobb gazdagságot, amit az ember a világban láthat. A bors szétszóródott minden sarokban, rajta tapodtunk, s térd felett gázoltunk a szegfűszegben és a szerecsendióban, mellyel egész szobák voltak tele. A selyem bálákban állt, és rézlemezes dobozok, melyek közül az egyiket kinyitva olyan nagyszerű látvány tárult elém, amilyet még soha életemben nem láttam.”

A zsákmány értéke tehát óriási volt, az angolok azonban az egész konvoj elfogását várták, és ehhez képest az elért eredmények csalódással töltöttek el mindenkit. Különösen a királyt, akinek égető szüksége lett volna erre a pénzre, hogy fényűző udvartartását fenntartsa. Montagu kegyvesztett lett az udvarnál, és mintha szándékosan vágta volna maga alatt a fát, rövidesen egy újabb vétséggel haragította magára feletteseit.

A törvényeknek megfelelően az elfogott hajókat, és azok rakományának értékét az Admiralitás úgynevezett zsákmánybírósága becsülte fel, és ennek alapján állapították meg a tiszteknek és matrózoknak kijáró, a kincstár által kifizetendő zsákmánypénz értékét. Montagu azonban nem várt a zsákmánybíróságra, az elfogott hajók rakományának egy részét saját maga értékesítette a piacon, az érte kapott pénzt pedig részben zsebre vágta, részben felosztotta bizalmas tisztjei között.

Ez főbenjáró vétség volt. Akár hadihajó, akár állami megbízólevéllel működő privát kalózhajó próbálta megkerülni a zsákmánybíróságot, a zsákmány saját zsebre való értékesítésével közönséges kalóznak lettek minősítve, ami jó esetben a teljes zsákmány elkobzását, rosszabb esetben börtönbüntetést, vagy ritkábban – mint Kidd kapitány esetében – akasztást vont magával. Montagu-t, Sandwich grófját, az akasztás persze nem fenyegette, de amikor az eset kitudódott, akkora botrány lett belőle, hogy Montagu lemondásra kényszerült. Helyére ellenlábasát, Rupert herceget nevezték ki a flotta élére.

Az angolok számára a következő hónapok sem alakultak jól. 1666 januárjában Franciaország hivatalosan is hadat üzent Angliának, majd egy hónappal később Dánia is követte a példáját. A dán hadüzenet kissé meglepő lehet, tekintve hogy a dánok néhány hónappal korábban még az angolokkal szövetkeztek a VOC konvoj kifosztására, de a politikában gyorsabban változott a széljárás, mint a tengeren. A bergeni kudarcért az angolok részben a dánokat tették felelőssé, azzal vádolva őket, hogy a megegyezés ellenére szándékosan szabotálták a hadműveletet. A két ország kapcsolata megromlott, és a hollandok ezt rögtön igyekeztek is kihasználni. Újabb nagy összegű kölcsönt adtak III. Frigyesnek, aki láthatta azt is, hogy Hollandia koránt sincs a padlón, ahogy azt Lowestoft után sokan gondolták, s kifizetődőbbnek tűnik melléje, és nem az angolok mellé állni.

Erre a következtetésre jutott a münsteri püspök, Bernhard von Galen is. A megígért angol támogatásnak csak a töredéke jutott el hozzá, a környező fejedelemségek és Franciaország pedig a hollandokat támogatták. Galen beszüntette a hadműveleteket, és áprilisban békét kötött a hollandokkal.

Anglia tehát magára maradt Hollandiával szemben, s két másik ország is felsorakozott ellenségei közé, melyek aztán nem sok vizet zavartak a háborúban, de az angolok ezt akkor nem tudhatták előre. A britek problémáit belső gondok is növelték. A nagy londoni pestisjárvány hatalmas emberi és anyagi veszteségeket okozott az országnak, és alig valamivel kisebbet II. Károly, aki extravagáns életmódját járvány, tűzvész, árvíz, és háború közepette is mindenáron fenn akarta tartani. Hogy udvarának luxusát és pompáját megőrizze, Károly titokban megdézsmálta az államkincstárt, amely pedig már így is alig bírta fizetni a háborús kiadásokat.

Ebben a helyzetben a britek ismét tárgyalni próbáltak, és semleges közvetítőkön keresztül felvették a kapcsolatot a holland miniszterelnökkel. A hollandok számára azonban már egyáltalán nem volt sürgős a békekötés, így aztán húzták az időt. Egyetértettek az angolokkal abban, hogy hivatalosan is megkezdjék a tárgyalásokat, viszont nem voltak hajlandóak tárgyalással megbízott delegációt küldeni Londonba.

A hollandok tudták, hogy az idő nekik dolgozik. 1666 első felében harminc új sorhajót állítottak szolgálatba, melyek mindegyike nagyobb és erősebb volt a régi sorhajóiknál. A flotta erősebb volt, mint Lowestoft előtt, és bíztak a francia szövetségben is. A támogatásként megígért francia hajórajjal kiegészülve a holland flotta döntő fölénybe került volna az angolokkal szemben, és ellenőrzése alá vonhatta volna a La Manche csatorna teljes területét.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!