Cromwell 1658 szeptember harmadikán bekövetkezett halálakor Anglia a csőd szélén állt, vagy talán már túl is rajta. A becsvágyó és küldetéstudatos diktátor egymásba érő, folyamatos háborúi nyelték a pénzt, kézzel fogható hasznot pedig – legalábbis akkor – nem nagyon hoztak. A városokban tömegek éheztek, a fizetetlen katonák és tengerészek lázadoztak. A Lordprotector halálát általános megkönnyebbülés fogadta, utódjától a béke helyreállítását, és az államháztartás rendbehozatalát várták.
Az azonban nem volt világos, ki lesz Cromwell utódja. Ő maga végrendeletében fiát, Richardot jelölte ki utódjának, aki hozzá is látott a kormányzáshoz, és hatalma bebiztosítása érdekében összehívta a Parlamentet. A hadsereg azonban váratlan módon nem ismerte el vezetőjének a fiatalabb Cromwellt, és helyette több katonai vezető is önmagát jelölte ki a Lordprotector utódjának. Akkora tekintélye és hatalma azonban senkinek sem volt, hogy maga mellé tudta volna állítani a hadsereget és a polgárságot. Az egymással marakodó tábornokok és főrangok vetélkedése anarchikus állapotokkal, és újabb polgárháborúval fenyegetett, aminek elkerülése érdekében egyre többekben merült fel a restauráció gondolata. A királyi tekintély másfél évtizednyi köztársaság után is bírt akkora súllyal, ami elegendőnek látszott a széthúzó pártok egységbe kovácsolásához. Rövidesen elő is került egy olyan vezető, aki képes volt ezt a nem kis politikai rátermettséget igénylő fordulatot levezényelni.
Ez a vezető George Monck volt, a híres Tengeri Tábornokok egyike. A Hollandia elleni háború végén Monck (vagy Monk) visszatért a hadsereghez, és a skót lázadást leverve a tartomány kormányzói tisztségét töltötte be. Ez az állás nagy tekintéllyel, és nagy hadsereggel járt együtt, vagyis igen nagy súllyal bírt az, a kibontakozó hatalmi harcokban Monck kinek az oldalára áll. A Cromwell halálát követő zűrzavarban Monck először a kijelölt utódot, Richard Cromwellt akarta támogatni, de hamar rájött, hogy abban nincsenek meg apja képességei, és alkalmatlan arra, hogy a válságos helyzetben irányítani tudja Angliát. Monck így várakozó álláspontra helyezkedett, s csapatait Edinburgh-ban összepontosítva passzívan figyelte az eseményeket. Elutasította a királypártiak közeledését, de nem kötelezte el magát a Parlament mellett sem. Mikor Charles Fleetwood és John Lambert vezetésével lázadás tört ki a Parlament uralma ellen, őt is csatlakozásra kérték fel, azonban nagy meglepetésre nemcsak elutasította ezt, hanem aktívan fellépett a lázadókkal szemben. Seregével végre mozgásba lendülve átkelt a skót határon, és megindult dél felé.
Az ezután következő események bizonyították Monck katonai és politikai zsenialitását. A tábornok egyetlen puskalövés nélkül szétverte Lambert seregét, úgy, hogy manővereivel szétszakította azt, majd a kisebb csapattesteket körülzárta, és megadásra kényszerítve vagy feloszlatta, vagy saját seregébe olvasztotta be. Elvágta ellenfelei utánpótlásai vonalait, míg az ellátás és a zsold hiány amiatt azok csapatai fel nem bomlottak. Ezután Monck, úgyszintén egyetlen puskalövés nélkül, bevonult Londonba. Senki sem tudta, tulajdonképpen mit is akar. Titokban támogatásáról biztosította a royalistákat, másfelől viszont elutasította, hogy felesküdjön a Stuart házra. Nem szegült szembe nyíltan a Parlamenttel, de a háttérben igyekezett gyöngíteni annak befolyását. Végig szilárdan kezében tartotta az események irányítását, és végül sikerült felbomlasztania a Parlamentet is, mely 1660 márciusában feloszlatta magát, és új választásokat írtak ki. Ezt aztán már úgy befolyásolták, hogy a királypárti képviselők kerüljenek többségbe.
Monck ezt követően kapcsolatba lépett a trónörökössel, Károly herceggel, aki némi alkudozás után a bredai egyezményben elfogadta Monck javaslatait és feltételeit, melyek legfontosabbika az alkotmány és a parlamentarizmus fenntartása volt. Az egyezményt az új Parlament is elfogadta, és 1660 május elsején megszavazta a monarchia visszaállítását. Az országban ezt követően rövidesen helyreállt a rend. A hadsereget, miután a belső lázadásokat leverték, 1661-ben Monck irányításával feloszlatták. (Károly jól tudta, mit köszönhet Moncknak, s címekkel, rangokkal, és kiváltságokkal halmozta el. Monck bárója, Torrington earlje, Albemarle hercege lett, valamint többek között a térdszalagrend lovagja, és udvari főlovászmester. A királytól hétezer fontos évjáradékot kapott, ami akkor óriási összegnek számított.)
1660 május huszadikán egy hetven hadihajóból álló angol flotta horgonyzott le a hollandiai Scheveningen előtt. A flotta ezúttal nem harci cselekményben vett részt, a Károlyt és udvartartását szállító 80 ágyús Naseby sorhajónak adott kíséretet. Hogy éppen a királypártiak egyik döntő vereségének helyszínéről elnevezett sorhajót jelölték ki Károly hazaszállítására, az legalábbis durva udvariatlanság volt, de az is lehet, hogy nem olyan finom célzás Károly számára, a miheztartás végett. Károly alighanem értette is a célzást, és egy hasonló gesztussal válaszolt, valószínűleg szintén a miheztartás végett. Még haza sem értek, de a hajót már útközben, a tengeren átkereszteltette, a Royal Charles névre.
Az új király éppen a harmincadik születésnapján, május 29-én, óriási ünneplés mellett vonult be Londonba. Az egyezményhez tartotta magát, tiszteletben tartotta a Parlament döntéseit, és bár nem is annyira titokban a katolicizmus híve volt, hivatalosan mindig gondosan betartotta az anglikán egyház előírásait. Nem firtatták a tisztviselők és polgárok korábbi viszonyát sem Cromwellékhez. Csupán egyetlen kivétel volt, amihez a király makacsul ragaszkodott, a királygyilkosok, vagyis az I. Károly elítélésében és kivégzésében aktív szerepet vállalók megbüntetéséhez. Az egérutat még nekik is biztosították, elég idejük volt arra, hogy meglépjenek Angliából. Akik ezt, többnyire vallási fanatizmusuk okán, nem tették meg, azokra az ilyenkor szokásos büntetés várt. Felakasztották őket, majd mielőtt még megfulladtak volna, levágták őket a kötélről, s élve kibelezték és felnégyelték őket. Testrészeiket a nagyobb angol városok kapuira szögezték fel. (A királygyilkosok kontinensen használatos kivégzési módjaihoz képest ez még humánus eljárásnak mondható.) Ezt a büntetést azok a királygyilkosok sem kerülték el, akik időközben már meghaltak. Holttestüket exhumálták, és végrehajtották rajtuk a kivégzési procedúrát. Erre sorsra jutott Cromwell is, akinek levágott feje ezután évtizedekig aszalódott egy karó hegyére tűzve, először a London Bridge, majd a Westminster Hall előtt, és csak Jakab uralkodása idején távolították el onnan.
Károly uralkodása tehát jól indult, lezárta a meddő háborúkat, és néhány év alatt visszaállította a költségvetés viszonylagos egyensúlyát. Károly határozottan népszerű uralkodó volt. Jóindulatú, és nagyon intelligens volt, aki érdeklődött a tudomány és a művészetek – elsősorban a művésznők – iránt. Maga is foglalkozott csillagászattal, ő alapította a greenwichi csillagvizsgálót, és tagja volt a Royal Society-nek. Megítélése azonban a történészek körében korántsem egyértelműen pozitív. Egon Friedell például így jellemzi Károlyt: „Minden szeretetre méltó, s részben tündöklő tulajdonsága mellett is legbelül hideg és lelketlen, rest, léha és elvtelen ember volt, aki semmire sem gondolt, csak állandóan éber élvezetvágyának kielégítésére. … Békés volt, de csak nemtörődömségből, türelmes, de csak felületességből. Egyetlen szenvedélye volt csupán, mind közül a legártalmatlanabb, de egyúttal a legalsóbb rendű is: a pénzvágy. Pénzért mindent meg lehetett tőle kapni, szövetséget és valláscserét, engedményt a nép szabadságának és engedményt egy párt zsarnokságának, türelmi rendeletet és terrorcselekményt, hadüzenetet és békekötést. Eladta Dunkerque-et, el semlegességét, szövetségeseit és királyi előjogait, amit csak akartak tőle.”
De bármilyen elvtelen és nemtörődöm uralkodó is volt II. Károly, azt azért ő is világosan látta, hogy királyságának sorsa a haditengerészetén múlik. A Cromwelltől megörökölt hatalmas, 157 egységből álló flottára ezért mindig nagy figyelmet fordított, s hogy az a lehető legjobb kezekben maradjon, élére saját öccsét, Jakabot, York hercegét nevezte ki.
Károllyal ellentétben Jakab (James) megítélése egységes a kortársak és az utókor szemében is, mindenki egyformán kevésre tartja. A kortársak szerint Jakab – nagyapjához, I. Jakabhoz hasonlóan – rendkívül merev és rugalmatlan ember volt, híján minden belátásnak, toleranciának, és kompromisszumkészségnek. Az angolokat rendkívül irritálta Jakab nyíltan vállalt katolicizmusa is. Ezenkívül az általános vélemény szerint rendkívül buta ember volt. (Jakab torz személyiségnek egyik vonása volt, hogy híresen csúnya nőket választott szeretőinek. Egyikük ezt mondta róla: „Nem tudom, mivel vonzom őt? Szépségemből azért nem vehet észre semmit, mert az nekem nincs, az eszemből pedig azért nem, mert az meg neki nincs.”)
Akármilyen ember is volt azonban Jakab, flottaparancsnokként meglepően jól teljesített, és tevékenysége nagy hasznára volt a tengerészetnek. Ő maga is járatos volt a szakmában, műkedvelő tengerészként bátyjával együtt gyakran tartottak vitorlásversenyeket. A Cromwell utáni idők zűrzavarában lezüllött tengerészetet viszonylag gyorsan sikerült rendbe hoznia, köszönhetően annak, hogy a flotta vezetésébe tehetséges embereket sikerült elhelyezni, mint például az új tengerészeti titkárt, Samuel Pepys-t. Az első feladat az elmaradt fizetések rendezése volt, sok tiszt és tengerész ekkor már évek óta nem kapta meg a zsoldját.
A finanszírozás kérdése persze a későbbiekben is mindvégig probléma maradt. Bár Anglia lakossága a négyszerese volt Hollandiának, az állam bevétele alig feleakkora, tekintve hogy a lakosság nagy részét a vidéki szegényparasztság tette ki. Miután Károly nem volt abszolutista uralkodó, és ha nem volt muszáj, egyébként se szívesen foglalkozott államügyekkel, az adók rendszertelenül, és hiányosan folytak csak be az államkaszába, ahol a korabeli mércével mérve is igen magas szintű korrupció még tovább csapolta a bevételeket. A hadi költségvetés fő forrásai így a kölcsönök voltak, melyeket viszont magas kamatra vissza kellett fizetni. A flotta költségvetésének gondjai tehát Jakab minden erőfeszítése ellenére állandóak maradtak, ami főleg az elmaradt fejlesztésekben, és a továbbra is akadozó zsoldfizetésekben nyilvánult meg.
Jakab nagy gondot fordított a flotta új szervezetének és harcrendjének kialakítására is. Lényegében folytatta a Cromwell idején, a Tengeri Tábornokok által elkezdett reformokat, s hivatalossá tette a vonalharcászatot. A flottát három részre tagolta, az elővéd volt a kék, a zöm a vörös, és az utóvéd a fehér kötelék. Ütközetben kötelező volt a csatasor kialakítása, és abban elfoglalt helyét parancs nélkül egyetlen sorhajó sem hagyhatta el. A csatarendet a tengernagy utasítása nélkül, idő előtt megbontó parancsnokokat szigorúan büntették, akár halálbüntetéssel is. Harcászati elgondolásait Jakab a háború elején, „Instructions for better ordering of his Majesty’s Fleet in time of fighting” címmel kiadott utasításában véglegesítette.
A szigorú rend kialakítása és fenntartása elsősorban a hajóhad jobb irányíthatósága végett volt szükséges, amihez viszont olyan jelzésrendszer is kellett, mellyel a parancsnok egyértelműen tudta közölni akaratát a flotta tőle távolabb eső hajóival is. Jakab új rendszert dolgozott ki, mely mindössze öt, az árbocok és vitorlarudak meghatározott helyeire kitűzött jelzőzászlóval képes volt a flottaparancsnok utasításait közvetíteni. Éjszaka a zászlók helyett lámpákkal tudtak üzeneteket leadni.
Ütközetben Jakab a szél felőli oldalt részesítette előnyben, a harcászati utasításoknak megfelelően a csata előtt ennek megszerzése volt a flotta legfőbb feladata. A taktika alapeleme a szél felőli oldalról történő támadás volt, fegyelmezett harcrendben, az alakzatot lehetőleg mindvégig fenntartva. Egyetlen korabeli flotta, beleértve a hollandot is, sem volt képes olyan szigorú rendet és fegyelmet tartani, mint az angol. Egy francia tiszt ezt írta: „Semmi sem hasonlítható a tengeren az angol flotta csodálatos harcrendjéhez. Úgy harcolnak, mint a lovasság, mely a parancsoknak megfelelően cselekszik.”
Bár az angolok nem voltak olyan jó tengerészek, mint a hollandok, szervezettségben és fegyelmezettségben messze felülmúlták őket. Fölényük másik fő eleme sorhajóik elsöprő tűzereje volt. A 24 fontos holland ágyúkkal ellentétben a legtöbb angol sorhajó főtüzérsége 32 fontos ágyúkból állt, de az első osztályú sorhajókon gyakran 42 fontos ágyúkat építettek be az alsó ütegsorba. A legerősebb holland sorhajók egyike, az 1665-ben szolgálatba állított 80 ágyús Hollandia, egy oldalsortűzzel 568 font – 258 kg – összsúlyú lövedéket tudott kilőni, míg a 82 ágyús angol Royal Charles 885 fontnyit.
Az angolok tudatában voltak ennek, és annak is, hogy mennyiségben egyelőre nem tudnak versenyezni a hollandokkal. A két háború között a hollandok 60 új sorhajót rendeltek meg – bár ezek csak közvetlenül a háború előtt, illetve már alatta álltak szolgálatba –, míg ugyanezen idő alatt az angol flotta finanszírozási nehézségei miatt csak 12 sorhajóval tudta növelni állományát. A britek tehát nagy gondot fordítottak arra, hogy hajóik minél nagyobbak, és minél erősebbek legyenek. A hangsúlyt igyekeztek az első és másodosztályú sorhajóik építésére helyezni, míg a kisebb egységeknek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. A fregattok – akkori kategóriájuk szerint negyedosztályú hajók, vagyis Fourth Rates – építését elhanyagolták, a restauráció idején átvett 45 fregatt száma nem nőtt tovább, sőt, a harmadik holland háború idejére 24-re csökkent, pedig még ezek a hajók is 40-50 ágyúval voltak felszerelve, és gyakran beállították őket a csatasorba is. A flottaépítés most a nagy sorhajókra koncentrált, a kisebb hajóknak csak a felderítésben, és a portyázásban látták jelentőségét, amikre a felfegyverzett kereskedelmi hajókat, illetve a zsákmánylevelet kapott hajógazdák kalózhajóit is alkalmasnak látták.
A pénzhiányon kívül az angol hajógyárak lassúsága is fékezte a flottafejlesztést. Az angol gyáraknak jellemzően kétszer-háromszor annyi ideig tartott egy sorhajó megépítése, mint egy hollandnak, és nem csupán azért, mert a holland hajók általában kisebbek voltak, hanem azért is, mert a holland gyárak szervezettsége és anyagellátása rendszerint sokkal jobb volt, mint az angoloké. Ráadásul nagy hadihajó megépítésére csupán öt angol hajógyár volt képes, Chatham, Deptford, Harwich, Portsmouth, és Woolwich. Háborús időkben ezek is szüneteltették az építéseket, legfeljebb a már elkezdett hajókat fejezték csak be, a dokkok ugyanis a sérült hajók kijavítására kellettek.
A legénységi állomány feltöltése szintén az angoloknak jelentett nagyobb gondot, már csak azért is, mert hajóik állománya, részben az erősebb tüzérség miatt, rendszerint nagyobb volt, mint a hollandoké. Egy angol sorhajó személyzete általában mintegy 50 fővel volt nagyobb, mint egy azonos kategóriájú holland hajóé. A hollandok jobban meg tudták oldani zsoldosok toborzását is a kontinens országaiból, és nem csak földrajzi okok miatt, hanem azért is, mert tengerészeik fizetése kellő vonzerővel bírt a rendszerint náluk szegényebb országok tengerészei számára. Az angol tengerészek zsoldja viszont jóval szerényebb volt, és ezt se mindig tudták időben kifizetni. Az angol flotta tengerészei pénz helyett gyakran csak adósságleveleket, vagy kötelezvényeket kaptak – „ticket” –, amiket a kincstár váltott be, amikor éppen volt pénz a kasszában.
Jakab nagy gondot fordított a hivatásos tisztikar kialakítására is. A tisztek egy jó része társadalmi helyzetének, vagy összeköttetéseinek köszönhetően kinevezéssel került a flottához, gyakran rögtön magas beosztásba. Meglepő módon ezeknek az embereknek a nagy része jól bevált, a flottánál ugyanis egy főtisztnek nem arra volt szüksége, hogy jártas legyen a tengerészismeretekben, a hajó irányítását rábízták a tapasztalt tisztekre és altisztekre. A fő követelmény az alapvető katonai ismeretekben való jártasság és a fegyelmezettség volt, az angolok számára ez, és a tűzerő jelentette a siker kulcsát, nem az, ki milyen mesterien tud manőverezni a hajójával. Aki nem felelt meg a követelményeknek, az szárazföldi beosztásokba került, ahol szintén hasznára tudott lenni a haditengerészetnek.
Sok más tiszt alulról kezdte a szakmát, fiatal kadétként, vagy éppen hajósinasként lépve először a hajók fedélzetére, s a szamárlétrát végigjárva tehetségük, szerencséjük, és nem utolsósorban összeköttetéseik alapján jutottak el később magas rangokig. A legjobb tisztek általában közülük kerültek ki. A származásnak nagy jelentősége volt, de az angol flottánál, akárcsak a hollandnál, egy tisztjelölt pusztán a képességei révén is tudott érvényesülni, és magasabb pozíciókba kerülni. Az arisztokrácia általában minden további nélkül befogadta az alacsony sorból felkapaszkodó, magas rangra jutó tiszteket, akiknek tehetségét nagyra becsülték. A francia vagy spanyol haditengerészetnél ilyesmi elképzelhetetlen lett volna, náluk a régi nemesi származás igazolása nélkül egy tengerész legfeljebb altiszti beosztásig juthatott.
Külpolitikájában Károly eleinte igyekezett baráti viszonyt fenntartani Hollandiával, már csak hálából is azért a támogatásért, amiben annak idején a hollandok a Cromwell ellen harcoló királypártiakat részesítették. Ezt a jó viszonyt a hollandok is igyekeztek fenntartani, mely szándékukat a királynak juttatott rendszeres „ajándékokkal” is kifejezték. Komolyabb súrlódást csak a fiatal Orániai Vilmos státusza okozott, akit a Cromwellel kötött egyezménynek megfelelően a hollandok minden állami tisztségből kizártak. A király Vilmos nagybátyja, és egyben a gyámja is volt, aki minden eszközzel igyekezett unokaöccsét ismét magas posztra emeltetni, abban a reményben, hogy rajta keresztül majd be tud avatkozni a holland belpolitikába. A hollandok tettek is bizonyos engedményeket, például megszüntették a rendi gyűlés felügyeleti jogát a kiskorú herceg felett.
Hollandia és Anglia 1663-ban ismét egy platformra került, amikor XIV. Lajos bejelentette igényét Spanyol-Németalföldre (Belgium), ami nagy mértékben ellentétes volt mindkét ország érdekeivel. Az angol államminiszter, Edward Hyde, Clarendon grófja, úgy tervezte, holland és svéd szövetségben lépnek fel a francia nagyhatalmi ambíciók ellen, melyek Clarendon szerint sokkal nagyobb veszélyt jelentettek Angliára, mint Hollandia.
A politikai helyzet azonban nagyon gyorsan megváltozott, amikor 1664-ben Hyde megbukott, és helyette régi riválisa, Henry Bennett, Arlington lordja lett a miniszter. Arlington, és régi cimborája, Lord Clifford, úgy látták, az angol érdekeket leginkább a tengeri kereskedelem holland dominanciája sérti, így elsősorban ezt kell felszámolniuk, természetesen úgy, hogy a holland helyébe az angol dominanciát helyezik. A személyes becsvágyától, és a hollandok iránti ellenszenvétől is hajtott Arlingtonnak sikerült elnyernie a király öccsének, Jakabnak a támogatását, aki a Királyi Afrika Társaság elnöke is volt, s ebben a minőségében szerette volna megszerezni a hollandok nyugat-afrikai birtokait is.
A háborúpárti lobbit erősítette a hágai angol nagykövet, Sir George Downing is, aki jó politikusként végig azt mondta, amit hallani akartak tőle, s folyamatosan azt jelentette Londonnak, a köztársaság teljesen megosztott, s a hollandok inkább teljesítik az angol követeléseket, minthogy háborúba lépjenek. Downing abban is biztos volt, legalábbis a jelentéseiben, hogy az orániai párt aktívan támogatni fogja Angliát, és segíteni fogják azt a köztársaságpártiakkal szemben.
A flotta tisztjei általában szintén a háború mellett voltak, abban bízva, a harci dicsőség mellett tetemes zsákmányra is szert tesznek majd, a gazdag holland konvojok elfogása révén. II. Károly nyíltan nem foglalt állást, de egyáltalán nem törte magát a békéltetéssel, és nem tiltakozott a hollandokat érő provokációk ellen sem. Az uralkodó valószínűleg szintén úgy gondolta, a hollandok inkább fizetnek, mint háborúznak, ha pedig mégsem, a királyi tekintélyre jó hatással lesz egy népszerű kis háború, a várható zsákmány meg segít majd megtámogatni a költségvetést.
Hogy a háborút hangulatilag is megalapozzák, Jakab és Arlington egy egészen modern fegyverhez nyúltak, a propagandához. A sajtóban sorra jelentek meg a gyalázkodó, a hollandokat kegyetlen, barbár iszákosoknak feltüntető pamfletek. Elsősorban megint az 1623-as batáviai incidens emlékét melegítették fel, amikor egy Jáva elleni angol támadás után a hollandok a bennszülöttek előtt több angol kereskedőt nyilvánosan megkínoztak, és kivégeztek, hogy ezzel is bizonyítsák, ők a helyzet urai. Az eset óriási felháborodást keltett Angliában, és évtizedekig fel lehetett használni a hollandok elleni uszításra, bár annak idején a hollandok kártérítést fizettek az érintett családoknak, a felelősök közül pedig ekkor már senki sem volt életben. A sajtóban az angol kereskedők elleni támadásokkal, és Westminsteri békeszerződés feltételeinek be nem tartásával is vádolták a hollandokat.
Miután a háború ötletét sikerült népszerűvé tenni, az angol hajógazdák sorra adták be zsákmánylevél iránti kérelmüket, és mindenféle indokkal, elsősorban a kötelező tisztelgés elmulasztásának vádjával, támadni kezdték a holland teherhajókat, melyek közül a háború kitöréséig már több mint kétszázat fogtak el. Hogy provokálják a holland hajókat, az angolok nem viszonozták a kötelező tisztelgést, és amikor a hollandok ezt szóvá tették, azt rendszerint szintén támadásra való indoknak tekintették.
Mindezek azonban csak apró kis kötekedések voltak a gyarmati területeken kirobbant összecsapásokhoz képest. Jakab ugyanis egy erős hajórajjal – melyet a haditengerészet hajóiból állítottak fel – még 1663 végén kiküldte a Királyi Afrika Társaság szolgálatában álló Robert Holmest egy guineai expedícióra, hivatalosan azzal a homályos céllal, hogy ott „támogassák a Royal Company érdekeit”. Hogy a támogatáson mit kell érteni, nem határozták meg pontosan, de az utasításban Holmes felhatalmazást kapott arra, hogy: „...öljék meg, fogják el, süllyesszék el, vagy semmisítsék meg azokat, akik szembeszállnak Önnel.” Nem világos, Jakab ezzel háborút akart kiprovokálni, vagy csak a Társaság javait akarta növelni azzal, hogy bezsebel néhány értékes holland területet, talán abban bízva, a hollandok inkább elfogadják a területveszteséget, minthogy költséges háborúba verjék magukat.
Holmes eredményesen tevékenykedett, 1664 nyarán elfoglalta a Zöld-foki szigeteken levő holland kereskedelmi állomást, majd sorra megszállta a nyugat-afrikai holland területeket, köztük a két legfontosabbat, a mai Dakar előtt fekvő Gorée szigetén levő támaszpontot, és a ghanai Cape Coast Castle-t. Holmes a holland Nyugat-indiai Társaság több hajóját is elfogta, vagy elsüllyesztette. Holmes-al egy időben egy másik angol kötelék elfoglalta az észak-amerikai holland gyarmatot, Új-Hollandiát. A hódítás itt többnyire ellenállás nélkül zajlott, a hollandok átadták területeiket, és vagy elismerték az angol fennhatóságot, vagy visszatértek Hollandiába. A területet II. Károly az öccsének, York hercegének adományozta, a legnagyobb itteni települést, Nieuw Amsterdam-ot az ő tiszteletére keresztelték át a New York névre.
A hollandok hevesen tiltakoztak az angol kormánynál, és tiltakozásuk hatására a hazatérő Holmest a Towerba zárták, azzal a váddal, hogy hatáskörét túllépve, önkényesen járt el. (A korabeli pletykák szerint viszont egyszerűen csak kegyvesztett lett, mert a vártnál jóval kisebb zsákmánnyal tért haza.) A holland államtanács októberben megtorlásként Michiel de Ruyter parancsnoksága alatt egy erős, 12 sorhajóból álló flottát indított útnak, azzal a feladattal, szerezze vissza az elvesztett területeket. Ruyter a Cape Coast Castle kivételével rövid időn belül visszafoglalta valamennyi afrikai támaszpontot, majd az óceánon átkelve Barbados ellen indított támadást, hogy megpróbálja elfoglalni a szigetet. Barbadoson azonban tudomást szereztek a közelgő holland hajórajról, és felkészültek a védekezésre. A kikötőbe érő holland hajókat az angol partvédelem nem várt hevességű tüzelése fogadta, mely súlyos veszteségeket okozott a támadóknak. Bár a kikötőben horgonyzó angol teherhajók felét elsüllyesztette, Ruyter végül lefújta a támadást, és visszavonult, nem akarván feleslegesen tovább növelni veszteségeit. Sérült hajóit a francia kézen levő Martinique szigetén kijavítva Ruyter úgy döntött, az észak-amerikai gyarmatokat már nem próbálja meg visszaszerezni, mivel az angolok azokat már megerősítették, neki pedig a Barbadosnál elszenvedett veszteségek után alig kétezer embere maradt csak. Ehelyett inkább Új-Fundlandra hajózott, ahol egy meglepetésszerű támadással elfoglalta St.John kikötőjét. A háború kitöréséről útközben értesülve innen indult vissza Hollandiába.
1664 utolsó napjaiban angol hadihajók megtámadták az úgynevezett Smyrna konvojt, mely a Földközi-tengerről hazafelé tartva szállított értékes rakományt Hollandiába. Az angolok sok mindent ezúttal sem értek el, a kísérőhajók visszaverték a támadást. Azonban ez volt az a pont, ahol a hollandoknak elfogyott a béketűrésük. 1665 januárjában a holland államtanács engedélyezte a holland hajóknak, hogy tüzet nyissanak a támadólag fellépő angol hajókra. Az angolok ezúttal is a maguk sajátos, egyedi módján értelmezték a holland intézkedést, úgy magyarázva azt, Hollandia ezzel gyakorlatilag hadat üzent nekik, tehát nem ők lőttek először. II. Károly 1665 március negyedikén hivatalosan is bejelentette, beállt a hadiállapot Hollandiával.
Robert Holmes még aznap kiszabadult a Towerből, az államtól teljes kártérítést kapott minden veszteségéért, és néhány nappal később kinevezték az 58 ágyús Revenge sorhajó parancsnokává. Az angolok nagy bizakodással tekintettek a háború elé, de Pepys némi aggodalommal írta a naplójába: „Most már háborúban állunk. Isten adja, hogy jó vége legyen.”
(Folyt. köv.)
Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.
https://www.donably.com/het-tenger-blog
Köszönet minden támogatásért!
