Hét tenger

A második angol–holland háború 01.

2023. október 02. 08:18 - savanyújóska

Hollandia aranykora

Az első angol–holland háborút lezáró Westminsteri béke egyik fontos kikötése volt, hogy az Orániai ház tagjai nem tölthetnek be közhivatalt Hollandiában. Cromwell ragaszkodott ehhez a feltételhez, mivel az Orániaiak, már csak az angol királyi családdal való rokonságuk okán is, a királypárti angol erők legfontosabb támogatói közé tartoztak, és hatalomra jutásuk esetén okkal lehetett attól tartani, hogy Hollandia nemcsak anyagilag, hanem katonailag is támogatni fogja a királyság visszaállításáért küzdő erőket.

Az Orániai ház viszont hagyományosan rendkívül népszerű volt a holland tartományokban, és amikor az angol követelés nyilvánosságra került, heves tiltakozások törtek ki országszerte. Tartva attól, hogy nyílt lázadásokra kerül sor, az országot kormányzó régensek, az angolok beleegyezésével, kivették ezt a pontot a hivatalos tárgyalások programjából, és a békeszerződés nyilvánosságra hozott szövegében említés sem esett ilyesmiről. Az Egyesült Tartományok tagállamai tehát jóváhagyták a békeszerződést, mivel nem tudtak annak titkos záradékáról, melyben kirekesztették az ország vezetéséből az Orániai ház tagjait. Amikor nem sokkal később kitudódott a záradék szövege, az komoly felháborodást keltett Hollandiában, de az 1657-ben megválasztott új holland miniszterelnök (Grand Pensionary), a fiatal kora ellenére rendkívül tehetséges politikusnak bizonyuló Johan de Witt, ügyesen kihasználva a hollandok politikai megosztottságát, nagyobb gond nélkül kezelni tudta a válságot, és elérte, hogy a tartományok jóváhagyják a kirekesztési záradékot is.

A régensek dolgát megkönnyítette, hogy az Orániai háznak ekkor éppen nem volt vezetésre alkalmas tagja. II. Vilmos herceg még 1650-ben meghalt, özvegye – I. Károly angol király lánya – egyáltalán nem foglakozott a politikával, egyetlen fiuk, az apja halála után nyolc nappal született III. Vilmos, pedig ekkor még csak ötéves volt. Witt és pártja így a kirekesztési záradék okozta átmeneti népszerűségvesztés ellenére is meg tudta szilárdítani hatalmát, és növelni tekintélyét. A következő másfél évtizedben Hollandia tényleges ura Johan de Witt volt, aki nagyon ügyesen és eredményesen látta el feladatát, s kortársaitól elnyerte a Hollandia megújítója címet. (De Witt nagymértékben támaszkodott bátyja, Cornelis segítségére, valamint nagybátyja, Cornelis de Graeff hatalmára, és tanácsaira. Graeff, aki a leggazdagabb holland város, Amszterdam polgármestere volt, unokaöcsével azonos politikai nézeteket képviselt, és szorosan együttműködött vele.)Johan de Witt.

Johan de Witt.

 

De Witt Hollandia legfőbb érdekének a szomszédos országokkal, elsősorban a két nagyhatalommal, Angliával és Franciaországgal való békés viszonyt tekintette. Felismerte, hogy bár Hollandia meg tudja védeni magát, döntő győzelmet egyik országgal szemben sem lesz képes elérni, a hosszú, meddő háborúskodás pedig óriási áldozatokat követelne a holland gazdaságtól. A holland fegyveres erők szerepét így elsősorban az elrettentésben látta, amihez persze erős hadseregre és haditengerészetre volt szükség, melyek kiépítésére De Witt, fukar elődeivel ellentétben, nem sajnálta a pénzt. (A béke iránti elkötelezettség jegyében az egyik holland képviselő, ironikusan persze, azt javasolta, a holland címerben az oroszlánt cseréljék le egy macskára.)

A legfőbb veszély a két rivális nagyhatalom szövetkezése volt Hollandia ellen, ami katasztrofális következményekkel járhatott volna az országra. A vagyonukra irigy szomszédokkal folytatott folyamatos küzdelemben a hollandok állandóan bonyolult, és időnként költséges diplomáciai manővereket folytattak, hogy valamelyik nagyhatalmat szövetségesként mindig maguk mellett tudják. Ha pedig ez nem sikerült, nem haboztak az ősi ellenséggel, Spanyolországgal sem szövetségre lépni, hogy a katonailag még mindig erős spanyolokat ki tudják játszani az angolok, vagy a franciák ellen. A politikában így gyakrabban változott a széljárás, mint a tengeren. (Függetlenségi háborújában Hollandia erősen támaszkodott Anglia segítségére, és Anglia is számíthatott a hollandok támogatására az Armada ellen. Pár évtizeddel később az angolok a spanyolokkal léptek szövetségre a hollandok ellen, majd néhány évre rá angol–francia–holland koalíció jött létre a spanyolok ellen. Ezután Anglia ismét a hollandok ellen fordult, akik a franciák támogatásával harcoltak ellenük az első két angol–holland háborúban, majd a harmadikban a spanyolokkal léptek szövetségre az angol–francia koalíció ellen. Újabb évtizedre rá aztán a hollandok az angolokkal szövetségben harcoltak a franciák, majd megint a spanyolok ellen.)

A De Witt által is képviselt holland kereskedők eleve békére hajlottak, hiszen a költséges háborúk nem voltak jó hatással a holland gazdaságra. Háborúba csak végszükség esetén léptek – gyakrabban, mint szerették volna –, és kizárólag csak gazdasági megfontolásokból. A hollandok egyszerűen csak pénzt akartak csinálni, a birodalomépítés és a presztízs nem érdekelte őket, a harci dicsőség még annyira sem. Egyebek mellett éppen ezért látták veszélyesnek az Orániai ház esetleges hatalomra jutását, tartva attól, a külpolitikában a nyers gazdasági érdekeken túl holmi dinasztikus ambíciók is érvényesülnének, költséges, és a pusztán racionális megfontolások alapján értelmetlen háborúkba sodorva ezzel az országot.

Az első angol–holland háborúban Hollandia katonai szempontból ugyan vereséget szenvedett, ami azonban járt súlyos következményekkel, és nem rombolta le Hollandia tekintélyét sem. Hosszú távon paradox módon a holland kereskedelem profitált a háborúból, és a vesztes Hollandia néhány évvel később már lényegesen jobb gazdasági helyzetben volt, mint a győztes angolok. A saját kereskedelmüket védeni szándékozó szankciókkal, és a spanyolok elleni háborújukkal ugyanis az angolok többszörösen is lábon lőtték magukat. A saját hajózás védelmében meghozott intézkedésekkel, a közvetítő kereskedelem megtiltásával, a büntetővámokkal, kizárták az angol kereskedelmi forgalomból a holland hajókat, melyek lényegesen olcsóbban, rugalmasabban, és nagyobb mennyiségben vállaltak szállításokat, mint a jóval kisebb angol kereskedelmi tengerészet. A holland áruk olcsóbbak, és rendszerint jobb minőségűek is voltak, mint az angol fuvarozóké, és termelőké. A spanyolok egyébként ugyanebbe a hibába estek, a hazai kereskedelem és ipar védelmében ők is megtiltották, hogy a gyarmatokra idegen hajók szállítsanak nem Spanyolországban előállított árucikkeket. (Idegen hajókon ebben az esetben is szinte kizárólag holland hajókat kell érteni.) Azonban nagyon hamar kiderült, hogy a fejletlen spanyol ipar és hajózás önmaga képtelen a gyarmatok igényeit kielégíteni, így aztán bár a rendelkezést hivatalosan nem vonták vissza, a gyakorlatban minden hivatalnok szemet hunyt annak megsértése felett, és a forgalom java része visszakerült a hollandokhoz, akik még akkor is szállítottak a spanyoloknak, amikor országaik éppen hadban álltak.A holland Kelet-indiai Társaság hajóinak hazatérése.

A holland Kelet-indiai Társaság hajóinak hazatérése.

 

Még nagyobb baklövés volt a spanyolok elleni teljesen értelmetlen, a gyakorlatban csak Cromwell ambíciói miatt indított háború. Az angolok ezzel kizárták magukat a spanyol piacról, valamint az Európa, és a nagyrészt spanyol kézen levő Amerika közötti atlanti kereskedelemből, ugyanúgy, mint a spanyol dominanciájú mediterrán térségéből. Hiányukat a holland hajók azonnal betöltötték, s a briteknek köszönhetően Hollandia nagyon rövid idő alatt mindkét térségben ismét visszaszerezte, sőt, tovább növelte a háború miatt korábban visszaesett kereskedelmi befolyását.

Ugyanez történt északon is. A spanyolokkal vívott hosszú, és végső soron nem sok eredménnyel járó háború teljesen kimerítette az angol gazdaságot, mely még a hollandokkal vívott háború sokkjából sem tért magához. A kimerült angolok nem tudtak kétfrontos háborút vívni, és segítséget nyújtani svéd szövetségeseiknek a dánok ellen vívott háborújukban. X. Károly Gusztáv svéd király pedig 1658-ban majdnem térdre kényszerítette Dániát, jóformán már csak a körülzárt, és ostrom alá fogott főváros, Koppenhága állt ellen neki. Az angolok szoros szövetségesének számító svédek győzelme katasztrofális következményekkel fenyegetett a hollandok számára. A svéd, vagyis gyakorlatilag angol kézre kerülő balti tengerszorosok jó eséllyel kizárták, vagy legalábbis erősen korlátozták volna a balti térségben folytatott holland kereskedelmet, aminek akkora jelentősége volt, hogy védelme érdekében a hollandok a fegyveres beavatkozástól sem riadtak vissza, vállalva a kockázatot, hogy esetleg ismét szembekerülnek a svéd szövetségeseik segítségére siető angol haditengerészettel. Az ostromlott Koppenhágát 1658 novemberében egy erős holland flotta felmentette, utánpótlást és erősítést juttatva el a városba. A dán főváros előtti szorosban megvívott véres ütközetben a hollandok súlyos vereséget mértek a svéd haditengerészetre, véget vetve ezzel a svéd uralkodó ambícióinak, és megszilárdítva Hollandia pozícióit a Balti-tengeren is.

Az angolok, bár a svédek kérték, nem tudtak segítséget adni szövetségeseiknek, mivel nem bírtak volna egyszerre hadat viselni Spanyolország és Hollandia ellen is. A balti kereskedelem így szintén holland kézben maradt.

De Witt rendezte a portugálokkal való konfliktusokat is, átengedve az országnak a vitatott hovatartozású brazil területek egy részét, viszont megtartotta az 1656-ban elfoglalt Ceylont. Miután Fokvárost és Batáviát (Jakarta) már évekkel korábban megszerezték, az Indiába és a Távol-Keletre vezető útvonal minden fontosabb állomása holland kézre került. A vesztes angol háború utóhatása tehát a holland kereskedelem minden korábbinál nagyobb mértékű fellendülése volt, ez az időszak volt Hollandia igazi aranykora, a holland kereskedelem és gazdaság, tudomány és művészet legvirágzóbb korszaka.Falusi mulatság Hollandiában.

Falusi mulatság Hollandiában.

 

A legújabb kori nyugati történészek eszéből persze mindössze arra futja, hogy minderről csak az jusson eszükbe, ezek a mocsok fehérek fekete rabszolgákkal kereskedtek, ebből lettek gazdagok, úgyhogy jelenkori utódaik szégyelljék magukat, szórjanak hamut a fejükre, kérjenek bocsánatot mindenkitől, és fizessenek kártérítést minden nyugat és dél-afrikai országnak. A hibbant utódainál pár nagyságrenddel értelmesebb Hajnal István azonban nem a rabszolgakereskedelemben látja Hollandia sikerének a kulcsát. "Tévedés azonban az, hogy a távoli gyarmatokban rejlett volna Hollandia igazi ereje, ez az expanzió inkább csak jelezte hatalmát és siettette kapitalisztikus fejlődését. ... Hollandia nagy közvetítő üzemmé lett, az egész világra szólóan. Ami átment rajta, azt alkalmassá tette a világforgalomra, s e munkájával learatta a termelésnek és kereskedelemnek legfőbb hasznát. A szabadság nem elvi, elméleti, hanem annak a következménye, hogy minden apró munka, minden megalapozott meggyőződés biztos a maga hasznában, értékében a legszélesebb horizont alatt is. Nem egyéni szabadságról van szó, a teljesítmények szabadsága uralkodik. Amidőn az erősebbek, a képzettség és a pénz versenyében, patrícius-arisztokrata réteggé alakultak, ha nemesi birtokot s címet szereztek is, életmódra nézve polgárok maradtak. Ez az első ily fejlődés Európában. ...

Szilárdan megalapozott középrétegek tartották tehát kifelé magukat az erők szabad versenyében, Hollandia világvezetése csupán másfélévszázadra terjedő lendület maradt, de nem végződött a társadalom mechanizálódásában. A "jó korszakban", a XVI. század végétől a XVII. század derekáig, a forgalomra átdolgozó munkaműhelyek tömege a lényeges, ez a magasabb értelemben vett kereskedelem közvetíti az árut a Keleti-tengerről, Oroszországból, Spanyolországból, Itáliából kölcsönösen, de ez itatja át a német belföldet is, Ausztrián át egészen Törökországig. Hollandia az egész világ munkás teherszállítója, az ellenséges Spanyolország is rászorul közvetítésére, még gyarmati áruit sem tudja elhelyezni nélküle. Ez a szakszerűen feldolgozó munka tartja kezében a szövőipart is, idegen gyapjú, idegen posztó itt nyeri végleges kereskedelmi formáját. A köztársaság hatalmas pénzügyi ereje e kereskedelemben rejlett, a vámokban, hajózási engedélyekben, a fegyveres flottakíséret díjaiban."

Az ország gazdagsága természetesen kiváltotta a környező országok féltékenységét és irigységét, akik alig várták, hogy ezt a gazdagságot maguk is megcsapolják. (Ami nyilván jóval egyszerűbb megoldásnak tűnt, mint átvenni a hollandok munkamódszereit és munkamorálját.) A hollandok természetesen ezt előre látták, és igyekeztek felkészülni a várható konfliktusokra. A holland jólét zálogát De Witt az erős haditengerészetben látta, és elsősorban ennek fejlesztésére igyekezett fordítani a felszabadítható erőforrásokat, másodlagos jelentőségűként kezelve a hadsereget, és az ország határait védő erődöket. Hollandia gazdasági potenciálja elvileg minden gond nélkül biztosítani tudta volna egy világelső haditengerészet felépítését, azonban súlyos korlátozó tényezőt jelentett a holland kereskedők tradicionális fukarsága, az ország politikai és gazdasági megosztottsága, illetve a holland kikötők földrajzi helyzete.Amszterdam főtere, az épülő új városházával.

Amszterdam főtere, az épülő új városházával.

 

A jómódú holland polgárokkal nehéz volt megértetni, miért kell békeidőben is hatalmas összegeket fordítani egy erős flotta fenntartására, mely csak nyeli a pénzt, de közvetlen hasznot nem hoz. A hollandok úgy vélték, elég ha csak háború idején szedik elő az addig tartalékba állított hadihajókat, illetve felfegyverzik a nagyobb kereskedelmi hajókat. Egy állandó nagy hadiflotta szükségességét még De Witt sem tudta könnyen elfogadtatni velük. Ennek megfelelően a régensek rendre leszavazták, illetve megnyirbálták a flottaépítésekre szánt összegeket. Az első háború idején elkezdett nagy holland hadihajók építése így csigalassúsággal haladt, s 1664-re egyetlen hajó készült csak el közülük, a még 1652-ben építeni kezdett 58 ágyús Eendracht, melynek építése a háború alatt prioritást élvezett, s így már 1655-ben szolgálatba tudták állítani. A többi hajó építése a háború után lelassult, sőt, szinte teljesen megállt.

De Witt tőle telhetően igyekezett sürgetni az építéseket, és az ötvenes évek végén még tovább emelte a tétet, az új flottaépítési tervvel, mely már 64 új, a korábbiaknál nehezebb, és erősebb szerkezetű, 40-60 ágyús sorhajó megépítését tűzte ki célul. Ezek mellett még 90 másik, kisebb hadihajót is megrendeltek, melyek konvojkíséretre, illetve az ellenség kereskedelmi hajózása elleni portyázó hadviselésre készültek. Ezeknek a hajóknak az építése is lassan haladt, s a hajógyárak csak közvetlenül az újabb háború előtt kapcsoltak nagyobb sebességre, amikor már látható volt, hogy nem lehet elkerülni a következő háborút Angliával. A háborús helyzetben viszont a holland hajógyárak már nagyon gyorsan dolgoztak, és egymás után adták át a flottának az új hadihajókat, melyek hónapokon belül szolgálatba álltak, és a háború tengeri ütközeteiben már többnyire részt tudtak venni.

Hogy az építési időt és a költségeket csökkentsék, a hollandok a korábbi kerek fartükör helyett ekkor kezdték el a sík fartükröket használni, ami egyszerűbbé, gyorsabbá, és olcsóbbá tett az építést, és még a hajók sebességét is növelte valamelyest. Úgyszintén a költségkímélés és az építés felgyorsítása végett az új hajókon erősen korlátozták a dekorációkat, a kisebb hadihajókon a domborművek helyett egyszerűen csak festettek valamit a tatra.A Prins William replikájának tatja.

A Prins William replikájának tatja.

 

Nem sokkal a háború előtt De Witt további húsz – más forrás szerint 17 – sorhajó megépítését rendelte el, melyek elődeiknél is nagyobbak voltak, s 70-80 ágyúval szerelték fel őket. Hármat pedig még többel, a legnagyobb holland hadihajó a 86 ágyús Gouden Dolfin volt, a Gouden Leeuw és a Witte Olifant pedig 82 ágyút hordozott három ütegfedélzetén. Ezeknek a hajóknak már gondot okozott a sekély holland parti vizeken való hajózás, és csak a mély vizű kikötőket tudták használni, mint például Amszterdamot, ahol többségük épült. A lázasan dolgozó hajógyáraknak köszönhetően majdnem mindegyikük elkészült 1666-ig, így még ezeket is be tudták vetni a háborúban.

A holland sorhajók többsége azonban méretben és tűzerőben még mindig jelentősen elmaradt az angol flotta hasonló egységeitől. A sekély vizű holland kikötők és parti vizek jelentette kényszerű korlátozással a hollandok nem tudtak mit kezdeni. Hajóikat kénytelenek voltak kisebb merülésűre, következésképpen kisebb vízkiszorításúra tervezni, mint az angolok, és hiába növelték meg azok szélességét, így sem tudtak az angolokéhoz hasonló nagy és erős sorhajókat építeni. A háború elején a holland haditengerészetnek összesen két olyan sorhajója volt, melyek méretben és tűzerőben kis jóindulattal nagyjából megfeleltek az angol másodosztályú sorhajóknak. A legtöbb holland sorhajó az angol flottában csak fregatt minősítést kapott volna.

A gyengébb tűzerő nem csak a kevesebb csőszámban nyilvánult meg, hanem a kisebb kaliberben is. Még a legnagyobb és legerősebb holland sorhajók főtüzérsége is csak 24 fontos ágyúkból állt, míg az angol flottában ekkor már általános volt a 32-36 fontos ágyúk használata. (A holland flottában mindössze négy sorhajót szereltek fel néhány 36 fontos ágyúval is.) A legnagyobb holland sorhajókon használt ágyúk száma így hiába érte az el az angol sorhajókét, tűzerejük mégis számottevően kisebb volt, amit csak részben lehetett az ágyúk nagyobb tűzgyorsaságával ellensúlyozni. A legnagyobb, 80 ágyús holland sorhajók tűzereje a kilőtt lövedékek súlyát tekintve nagyjából egy harmadosztályú, 60 ágyús angol sorhajóénak felelt meg. Némi vigaszt jelentett a hollandok számára, hogy sorhajóik alsó ütegsora fél méterrel magasabban volt elhelyezve, mint az angoloké, így olyan hullámzásban is tudták használni ágyúikat, amikor az angol hajókon az alsó ütegsor ágyúnyílásait már be kellett zárni. A szükségszerű méretkorlátozásokból fakadó hátrányokat azonban a hollandok sehogyan sem tudták teljesen ledolgozni, így azt elsősorban hajóik jobb manőverező képességével, tengerészeik jobb képzettségével, illetve a gyújtóhajók tömeges használatával gondolták kompenzálni.A holland flotta sorhajói.

A holland flotta sorhajói.

 

Az új sorhajók szolgálatba állításával azonban a holland haditengerészet mégis sokat ledolgozott a britekkel szembeni hátrányából, és a flotta állománya sokkal egységesebb lett, mint az előző háborúban, amikor a hajóhad gerincét a besorozott kereskedelmi hajók képezték. Ezek most is jelen voltak a flottában, főleg a háború első évében, de még az előző háborúban nyújtott teljesítményüknél is gyengébben szerepeltek. Nagy veszteségeket szenvedtek, és a háború végére szinte mindet kivonták a flotta állományából. Ismét bebizonyosodott, ezek a hajók hiába nagyok, és viszonylag jól felfegyverzettek, nem a hadihajók standardjai szerint épültek, s szerkezetük sokkal gyengébb és sérülékenyebb, mint egy igazi hadihajóé. Ezenkívül általában lassabbak is voltak, és gyengén manővereztek, valamint legénységi állományuk is megbízhatatlan volt. Harcban ezek a hajók gyakran csak hátráltatták a többieket.

A holland flotta még nagyobb hendikepje volt az egység teljes hiánya. A hét holland tartomány mindegyike ragaszkodott hozzá, hogy saját hajórajjal képviseltesse magát a flottában, még azok a tartományok is, melyek máskülönben nem rendelkeztek tengerparti területekkel. A flotta vezetése öt, egymástól független Admiralitás kezében volt, melyek a tartományokhoz hasonlóan jobban utálták egymást, mint az angolokat. (Ez csupán csekély mértékű túlzás. Holland tartomány Cromwell idején még azt is felajánlotta az angoloknak, kiválik az Egyesült Tartományokból, és csatlakozik a brit nemzetközösséghez.) Az egységes parancsnokság inkább csak névleges volt, a főparancsnok döntéseit az egyes Admiralitások elvben beosztott parancsnokai tetszésük szerint felülbírálhatták, vagy figyelmen kívül hagyhatták, anélkül hogy különösebb súlyos retorzióra kellett volna számítaniuk. A megosztottság nem csak a vezetésben nyilvánult meg, hanem a pénzügyekben is. Minden Admiralitás ragaszkodott a teljes politikai és gazdasági függetlenségéhez, vagyis a flottának nem volt közös költségvetése.

Az irányíthatóságot tovább nehezítette, hogy a szokásoknak megfelelően a hét hajóraj mindegyikét három tengernagy irányította, vagyis az egyesült holland flottában összesen 21 főtiszt parancsnokolt, ami nyilván nem volt előnyös a központi irányítás számára, és gyakran fegyelmi problémákat is okozott. A flotta irányítását még tovább nehezítette, hogy nem volt egységes jelzésrendszer. Mint az öt Admiralitás saját rendszert dolgozott ki magának, amik ugyan nagymértékben hasonlítottak egymásra, de teljesen mégsem egyeztek meg, ami szintén többször okozott zavart a flotta irányításában. A holland rendszer egyébként közel sem volt olyan fejlett, mint az angol. Az utasítások leadására mindketten zászlókat, vitorlákat, és ágyúlövéseket használtak, a holland rendszer azonban nehézkesebb volt, és nem lehetett vele olyan részletes utasításokat továbbítani, mint az angolokéval. Az üldözés elrendelése például úgy történt, hogy a zászlóshajón egy vörös jelzőzászlót tűztek ki a tatra, az állami lobogót pedig felvonták a főárboc csúcsára. Ha a vezénylő tengernagy le akarta állítani az üldözést, bevonatta mindkét lobogót, majd az államit ismét felvonták, és ezzel egy időben leadtak egy ágyúlövést. Hogy a főparancsnok jelzései biztosan eljussanak a gyakran több tíz kilométer hosszú csatasor minden hajójára, a hollandok ütközetben a jelzések továbbítására kisebb hadihajókat kezdtek használni, melyek feladata az volt, hogy megismételjék a zászlóshajóról leadott jelzéseket. Ezek a jelzéstovábbító hajók (advisjagten) a csatasor harcban részt nem vevő oldalától olyan távolságban haladtak, hogy az ágyúk füstje nem takarta be őket, így jelzéseik messziről is jól láthatóak voltak.A flotta zászlóshajója, az Eendracht.

A flotta zászlóshajója, az Eendracht.

 

Az egyre nagyobbra duzzadó flotta legénységgel való ellátása is nehezen megoldható probléma volt. Bár egyes angol források azt állítják, a hollandok is használták a kényszertoborzás rendszerét, ezt valójában a holland törvények tiltották. A flotta állományát így önkéntesekből, és fizetett zsoldosokból voltak kénytelenek kiállítani. Ez persze nagy anyagi kiadásokkal járt, de a holland költségvetés állni tudta ennek költségeit. A holland tengerészeket jobban fizették, mint az angolokat, és a zsold általában idejében kifizetésre is került, ami az angoloknál szintén nem volt magától értetődő. A képzett tengerészeket így is nehéz volt átcsábítani a haditengerészethez, a nagy kereskedelmi társaságok hajóin ugyanis általában még jobban fizettek, a halászhajók személyzete pedig többnyire a tulajdonos rokonságából került ki, így a saját családjuk megélhetése került veszélybe, ha otthagyták a családi vállalkozást.

Azokat az állásokat, amikhez nem volt elég saját emberük, a hollandok fizetett külföldi zsoldosokkal töltötték fel. A holland tengerészet Európa szinte minden államában toborozott embereket, a flotta állományának valamivel több mint fele külföldiekből állt. A zsoldosok toborzása szintén nem volt nehéz, a holland flottában kapott fizetés külföldön ugyanis még jobbnak számított, mint Hollandiában. Akkoriban egyébként ez egyáltalán nem volt szokatlan, a korabeli fegyveres erők nélkülözték a nemzeti jelleget, aminthogy nem ismerték még a mai értelemben vett nacionalizmust sem. Külföldi tisztek gyakran igen magas beosztáshoz, akár főparancsnoki tisztséghez is juthattak. Az angol haditengerészetnél például még a napóleoni háborúk idején is 17 nemzet tengerészei teljesítettek szolgálatot. A holland flottában ugyanígy nagy számban szolgáltak külföldiek, nagy részük a német fejedelemségekből, de sokan érkeztek a skandináv országokból és Franciaországból is. Az állomány 4 százaléka pedig angol nemzetiségű volt.

A külföldiek, főleg a tisztek, egyébként nem mindig csak a zsold kedvéért léptek be a holland flottához. A holland haditengerészet ekkor, és még sokáig etalonnak számított, sok külföldi tiszt tanulni és tapasztalatokat szerezni érkezett ide. A holland szolgálat még a matrózok megbecsültségét is növelte odahaza, akik így számíthattak arra, hazatérve nagyobb eséllyel fogják majd alkalmazni őket, és esetenként akár magasabb fizetést is kaphatnak.Witte de With.

Witte de With.

 

A főparancsnok személye szintén komoly probléma volt. Óriási tekintélyére és megbecsültségére támaszkodva Maarten Tromp képes volt az egyébként nagyon szedett-vedett társaságnak tekinthető holland flottát kézben tartani, és irányítani. Halálát követően azonban a parancsnoklás kérdése megoldhatatlan probléma maradt. Hollandia ugyan Tromp után is számos kiváló, nagy tekintélynek örvendő tengernagyot tudhatott magáénak, különböző megfontolások miatt azonban ezek egyike sem jöhetett szóba Tromp utódjaként. Rangidős tisztként Tromp után helyettese, Witte Corneliszoon de With tengernagy lett volna a főparancsnoki tisztség várományosa, aki ideiglenesen át is vette ezt a posztot. With ráadásul politikailag is megbízható volt – ami az egyik legfontosabb szempontnak számított –, mivel köztudottan a régensek támogatója volt. A még ellenségei által is elismerten jó katonának és kiváló tengerésznek számító With azonban rendkívül arrogáns, durva és erőszakos ember volt, aki közutálatnak örvendett a flottánál. A tengerészek lázadással fenyegetőztek, ha véglegesen őt nevezik ki főparancsnoknak.

Johan Evertsen úgyszintén kézenfekvő jelölt volt, azonban – mint egyébként a flotta állományának nagyobb része – ő is Orániai párti volt, ráadásul a Zeeland-i Admiralitás tisztje. Zeeland és Holland tartomány, illetve azok Admiralitásai, kibékíthetetlen ellentétben álltak egymással, és sok tiszt kijelentette, nem fog engedelmeskedni egy zeelandi tengernagynak.

A harmadik szóba jöhető jelölt Michiel de Ruyter volt, rangban fiatalabb, mint a másik két tiszt, de mindenki által elismerten kiváló tengerész, aki a háborúban több csatában is kitüntette magát. Ruyternak nem voltak ellenségei a flottánál, és politikailag is megfelelő volt, mert bár egész életében következetesen tartózkodott a nyílt politizálástól, köztudott volt róla, hogy a köztársaságpártiak szimpatizánsa. Ruyternak fel is ajánlották a főparancsnoki tisztséget, ő azonban nagyon határozottan elutasította azt, és még arra is csak hosszas könyörgés után volt hajlandó, hogy egyáltalán a flottánál maradjon.Michiel de Ruyter, az első angol-holland háború idején, 1655-ben.

Michiel de Ruyter, az első angol-holland háború idején, 1655-ben.

 

Miután a flottán belül nem talált alkalmas jelöltet, De Witt a flottán kívül próbált keresgélni. A holland miniszterelnökre nagy hatást tett az a sikeres reform, amit a hadsereg Cromwell által a flotta élére kinevezett ezredesei végrehajtottak az angol haditengerészetnél. Witt úgy gondolta, ugyanezt meg lehet ismételni a holland flottánál is, mert a hadsereg főtisztjei ugyan nem értenek a tengerészmesterséghez, de angol kollégáikhoz hasonlóan ők is meghonosíthatják a flottánál azt a fegyelmet és szervezettséget, ami a kor hadseregeit ebben az időben már jellemezte. A hadsereg soraiból az első jelölt Orániai Móric törvénytelen fia, Lodewijk van Nassau-Beverweerd volt, egy tapasztalt, nagy tekintéllyel bíró katona. Balkézről ugyan az ő is az Orániai házhoz tartozott, de készségesen együttműködött a régensekkel, és elnyerte De Witt bizalmát, aki kinevezésétől azt várta, főnemesi származása olyan tekintélyt biztosít majd neki, ami segít végrehajtani a flottánál tervezett reformokat, ezen kívül mérsékli az Orániai párti tengerésztisztek kormánnyal szembeni ellenállását. Nassau-Beverweerd azonban elutasította a felkérést, és maga helyett inkább egy kollégáját, Jacob van Wassenaer Obdam ezredest javasolta a flotta élére.

Bár Wassenaer a hadsereg tisztje volt, maga is tengerészcsaládból származott, apja, Jacob van Duvenvoorde – 1620-ban vette fel a Wassenaer nevet – a függetlenségi háború idején a flotta tengernagya volt. Kiváló szervezőképességét és diplomáciai érzékét hamar felismerve Wassenaert elsősorban vezérkari tisztként és adminisztrátorként alkalmazták, de a spanyolok elleni háború idején a harctéren is bizonyíthatta katonai képességeit, és bátorságát. Flottaparancsnoki kinevezése ellen nem csak a flotta tengernagyai, hanem ő maga is hevesen tiltakozott, a felkérést a rá gyakorolt erős politikai nyomás ellenére többször is visszautasította, és végül csak akkor vállalta el a megbízást, amikor De Witt azzal fenyegetőzött, ha ő nem vállalja el a flottaparancsnoki tisztséget, akkor egy külföldi tisztet fog kinevezi a haditengerészet élére. Wassenaer emelt fizetést kapott, és más külön kiváltságokat is biztosítottak a részére, például két saját szakácsot, és négy inast is tarthatott. A flottaparancsnoki tisztséget ideiglenesen betöltő Witte de With tengernagytól végül 1654-ben, 44 évesen vette át a haditengerészet irányítását.

Wassenaer javára kell írni, hogy bár a tengerészmesterséghez semmit sem értett, ezt a hiányosságát kinevezése után nagyon buzgón igyekezett pótolni. Külön tanácsadói testületet hozott létre maga mellé, melynek egy ideig De Ruyter is a tagja volt. Leginkább zászlóshajója kapitányának, a kortársak által egyöntetűen az egyik legjobb képességű holland tengerésztisztnek tartott Egbert Bartholomeuszoon Kortenaernek a tanácsaira támaszkodott, akinek igen nagy befolyása volt a vezetői döntések meghozatalára.

Wassenaer más módon is igyekezett képezni magát. Minden létező könyvet és feljegyzést elolvasott, melyet a tengerészeti taktika kérdéseiről valaha is írtak. Különösen nagy buzgalommal tanulmányozta az angol flotta harcászati utasításait, elsősorban a Blake által kiadott Útmutatásokat. A tapasztalati tudás és a gyakorlat hiányát tehát Wassenaer az elméleti jártassággal próbálta valamelyest kompenzálni, ám ez a próbálkozás végül nem igazán bizonyult sikeresnek.Jacob van Wassenaer Obdam.

Jacob van Wassenaer Obdam.

 

A szakirodalom többéves szorgalmas tanulmányozása után Wassenaer végül kidolgozta saját stratégiai és taktikai elképzeléseit, melyeket aztán követni is igyekezett. A holland parancsnok úgy okoskodott, az angol és a holland flotta nagyjából azonos erőt képvisel, ám az Egyesült Tartományok gazdasági és ipari kapacitása, illetve hatalmas tartalékai lehetővé teszik, hogy a sérült hajókat gyorsabban kijavítsák, mint az angolok, illetve hamarabb pótolják az elvesztett egységeket. Tehát nincs szükség nagy, döntő csatákra, elegendő, ha az ellenfélnek legalább akkora károkat okoznak, mint amit a saját flotta elszenved, és a holland fölény hosszabb távon már érvényesülni fog, már csak azért is, mert az angol költségvetés egyébként sem bírja olyan sokáig pénzelni a háborút, mint a holland. Az agresszív, támadó stratégiával meggondolatlan módon éppen az angoloknak adnák meg a lehetőséget, hogy hajóik fölényes tűzerejének segítségével néhány nagy ütközetben olyan súlyos vereséget mérjenek a holland flottára, amivel saját javukra dönthetnék el a háborút, még mielőtt az államháztartásuk kimerülne.

Ütközetben tehát nem az ellenség flottájának megsemmisítése, hanem a saját flotta megóvása az elsődleges cél. Nem szükséges legyőzni az angolokat, elég ha nagy károkat okoznak nekik, és aztán visszavonulnak, átmentve a flottát a következő összecsapásra. Wassenaer tehát a támadó taktikát elvetve a védekező taktikát tartotta követendőnek. Elképzelése szerint a flottának szakítania kellett azzal a hagyományos célkitűzéssel, mely az ütközet előtti legfontosabb feladatnak a szél felőli pozíció megszerzését tartotta. A flottának ehelyett a szél alatti pozíciót kellett elfoglalnia, és nagy távolságról felvenni a harcot, a hajótest helyett az ellenséges hajók árbocaira és kötélzetére célozva, hogy azok megrongálásával lehetetlenné tegyék, hogy a harc félbeszakítása után az ellenség üldözőbe vegye a visszavonuló flottát. Az ütközet célja tehát, hogy biztos távolságból a lehető legnagyobb károkat okozzák az ellenségnek, majd a közelharcot elkerülve visszavonuljanak, az ehhez kedvező szél alatti helyzetet, és a holland hajók nagyobb sebességét kihasználva.

A szél alatti pozíciónak Wassenaer még egy nagy előnyét vélte felfedezni. Az ellenség felől fújó szélben a saját hajók az ellenfél hajóival ellentétes irányba dőlnek, ami a harcban résztvevő ágyúknak magasabb csőemelkedési szöget, tehát nagyobb lőtávolságot is biztosít. Ugyanakkor az ellenség hajói feléjük dőlnek, ágyúik csőemelkedése és lőtávolsága tehát kisebb lesz. Wassenaer úgy okoskodott, a megfelelően kiszámított lőtávolságon az ellenséges sorhajók alsó ütegsorában elhelyezett ágyúk lövedékei el sem fogják érni a holland hajókat, melyek viszont teljes tűzerejüket ki tudják fejteni. Ennek nagy jelentősége lett volna, tekintve hogy mindig az alsó ütegsorban helyezték el a legnehezebb ágyúkat.

Wassenaer aprólékosan kidolgozott, éles elméjű taktikai elképzelései tehát gyakorlatilag teljesen ugyanazok voltak, mint amiket bő száz évvel később a francia haditengerészet is hivatalos doktrínájává tett. Ötletes, komoly szakmai felkészültséget mutató, gondosan kidolgozott haditerv, aminek csupán egyetlen apró kis hibája volt, mégpedig az, hogy a gyakorlatban mindkét esetben teljes csődöt mondott.Holland sorhajó modellje.

Holland sorhajó modellje.

 

Wassenaer tehát teljes erővel vetette magát a munkába, és tevékenysége nagyban hozzájárult a holland haditengerészet fejlődéséhez. Witt elképzeléseit támogatva ösztönözte a flottaépítési programok felgyorsítását, és igyekezett tompítani a flottán belüli feszültségeket az egyes tartományok tisztjei között. Wassenaer kérte teljes körű főparancsnoki kinevezését is, teljhatalommal minden Admiralitás felett, ezt a pozíciót azonban, amit korábban az Orániai házból származó helytartó szokott névlegesen betölteni, még ő sem kaphatta meg.

A holland parancsnok a gyakorlatban sem volt sikertelen. 1656-ban egy különítményt vezetve a Balti-tengerre felmentette a svédek által ostromolt Danzig kikötőjét, majd következő évben, a portugálokkal való viszály kiújulásakor, blokád alá vette Lisszabont, és elfogta egy portugál konvoj 15 hajóját, melyek cukrot szállítottak a gyarmatokról, és rendkívül értékes zsákmányt jelentettek. Újabb egy évre rá flottájával ismét visszatért a Balti-tengerre, hogy felmentse a svédek által ostrom alá vett dán fővárost.

A hollandokkal szövetséges Dánia, és a balti tengerszorosok sorsa létfontosságú volt a hollandok számára. A balti kereskedelem értéke nagyobb volt, mint az összes gyarmaté együttvéve, ez volt az ország legfontosabb bevételi forrása, melynek elvesztése katasztrofális csapás lett volna Hollandia számára. A hollandok még azt a kockázatot is vállalták, hogy ismét szembekerülnek Angliával, Svédország szövetségesével.

Flottájával Wassenaer 1658 október 23-án érkezett meg a dán partokhoz, ahol horgonyt vetve három napig várt a kedvező széljárásra. Miután ebben az esetben a cél az ellenséges flottán való áttörés volt, Wassenaer kénytelen volt mellőzni kedvenc taktikáját, és hátszéllel akarta lerohanni a szorosban rá várakozó ellenséges flottát, melynek 45 hajója és 1838 ágyúja fölényben volt a hollandok 41 hajójával, és 1413 ágyújával szemben. Ezt a fölényt a holland flotta tengerészeinek nagyobb szakmai tudása, és a hajók jobb manőverezőképessége sem egyenlíthette ki, mivel a néhány kilométer széles szorosban nem nagyon volt lehetőség a manőverező harcra.

A hollandok így csak egyet tehettek, miután 29-én megérkezett a számukra kedvező északnyugati szél, frontális támadást indítottak a svédek ellen, régimódi közelharcba bocsátkozva az ellenséggel. Hosszú, elkeseredett közelharcban a hollandok végül megtörték a svédek ellenállását, és az ellenséget visszavonulásra kényszerítve a hajók fedélzetén szállított utánpótlással és erősítéssel elérték Koppenhágát. Az ütközetben mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, a hollandok halottakban és sebesültekben 1400 embert vesztettek, köztük két veterán parancsnokukat, Witte de With, és Pieter Floriszoon tengernagyokat. Hajót csak egyet vesztettek, Tromp régi zászlóshajóját, a Brederodét, mely több svéd hajótól körülvéve végül megadta magát, de elvontatása közben elsüllyedt. (Witte de With a Brederode fedélzetén harcolt, súlyos sebet kapott, de még térdre rogyva is vagdalkozott a kardjával. Végül beleegyezett a megadásba, és a hajók közt lefektetett pallón megpróbált átmenni a svéd Draken fedélzetére, hogy egy főtisztnek adja meg magát, ám mielőtt odaért volna, holtan esett össze. Bebalzsamozott holttestét, mielőtt visszaszállították volna Hollandiába, a svéd fővárosban harci trófeaként három napra közszemlére tették.)Dán–svéd ütközet a Soundon, Koppenhága előtt.

Dán–svéd ütközet a Soundon, Koppenhága előtt.

 

A svédek 1200 embert vesztettek, valamint négy elfogott, és egy elsüllyedt sorhajót. A mérsékelt hajóveszteség egyik oka lehet az is, hogy Wassenaer utasításának megfelelően a holland hajók korábbi szokásuktól eltérően most az árbocokra és a kötélzetre céloztak. A csata utáni napokban egyébként, talán sérüléseik miatt, még több svéd hajó is elsüllyedt, vagy zátonyra futott. A reméltnél kevésbé átütő győzelem miatt már ekkor többen kritizálták Wassenaer taktikai elképzeléseit, illetve gyávasággal is megvádolták a holland parancsnokot. Utóbbi nyilvánvaló rágalom volt, a zászlóshajó az első vonalban harcolt, a főparancsnokkal a fedélzetén, pedig Wassenaernek olyan súlyos köszvényrohama volt, hogy mozdulni is alig tudott, és egy tatfedélzetre vitt karosszékből próbálta irányítani az ütközetet. (Az Eendracht a harcban olyan súlyosan megsérült, hogy egy ideig attól tartottak, el fog süllyedni. Wassenaert ekkor karosszékével együtt kötéldaruval átemelték egy másik holland hajóra.)

Bár a csata taktikailag nem volt nagy győzelem, stratégiai szempontból a hollandok elérték céljukat, felmentették Koppenhágát, és megbénították a svéd flottát, ami lehetővé tette a dánoknak, hogy a holland flottatámogatással a hátuk mögött következő év során sorra visszafoglalják elvesztett területeiket. A hálás III. Frigyes a legmagasabb dán kitüntetéssel, az Elefánt Renddel jutalmazta Wassenaert, aki következő év végéig tartózkodott a balti térségben. A hollandok ezután is erős köteléket állomásoztattak a dán kikötőkben, a továbbiakban De Ruyter parancsnoksága alatt, egészen a Svédországgal való békekötésig. Az angolok szintén kiküldtek egy köteléket a svédek támogatására, ez azonban harcban nem vett részt, és hamar vissza is rendelték Angliába. A hollandok tehát ezúttal is érvényesíteni tudták érdekeiket, még az angol érdekekkel szemben is.

A holland flotta tehát a két háború között jelentős fejlődésen ment keresztül, és néhányszor harci körülmények között is bizonyította erejét. Ez nagy optimizmussal töltötte el az állam vezetését, mely optimizmust azonban a flotta vezetése nem nagyon osztotta. A háború előtt Wassenaer próbálta felhívni a figyelmet arra, hogy az új hajók közül még csak néhány állt szolgálatba, tűzerőben tehát az angolok még mindig jelentősen felülmúlják őket. A legénység bár lelkes, de képzetlen és fegyelmezetlen, különös tekintettel a besorozott kereskedelmi hajókra, a flotta pedig minden szempontból, a hajóállományt, a legénységi állományt, és a vezetést tekintve is egyformán nélkülözi az egységet. Így aztán bár szervezetileg és logisztikai szempontból jelentős volt a fejlődés, anyagi és személyi állományát tekintve a flotta nagyjából ugyanaz volt, mint amelyik 12 évvel korábban vereséget szenvedett az angoloktól.

Witt azonban nem akarta húzni az időt, és mindenképpen el akarta kerülni az előzőhöz hasonló, elhúzódó, költséges háborút. Amikor tehát megtörtént a hadüzenet, azzal az utasítással küldte ki Wassenaert a tengerre, flottájával keresse meg az ellenséget, és azt haladéktalanul megtámadva mérjen rá döntő csapást.

 (Folyt. köv.)

 

 

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!

 

12 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr9818225997

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Greg36 2023.10.02. 18:07:35

Nah, most jól kihagytam az ebédemet a munkaszünetben, hogy egyben ledaráljam, de megérte. Köszönöm.

gigabursch 2023.10.03. 09:27:48

Érdekes, hogy amit Wassenaer kidolgozott, az totál kézenfekvő és ezek szerint mégis használhatatlan?
Pedig a jelek szerint tényleg nagy koponya volt.

Oktán Pista 2023.10.03. 14:08:00

Ahhh, ismét a leggyönyörűbb hajók!...
Vártam ezt a folytatást, köszönet érte.

Galaric 2023.10.03. 16:31:03

Fura, hogy ezt a 7 főparcsnokos megoldást nem tudták felszámolni. Bármely értelmes ember számára nyílvánvalónak kellett lenni, hogy mennyire nem hatékony megoldás.

oranje2010 2023.10.04. 09:35:59

@Galaric: Ez nem egyedi megoldás! Gondolj csak arra, hogy Marathon előtt a nagyeszű athéniak 10 sztratégoszt neveztek ki a hadsereg élére akik naponta váltották egymást a hadsereg élén, pedig a kés ott volt a nyakukon,csak a csodának, és 5 másik sztratégosz józan belátásának köszönhető( akik a legalkalmasabb Miltiades ) javára lemondtak a parancsnoklásról, így Miltiades akarata érvényesülhetett, ő készíthette fel a hadsereget a csatára, amit sikeresen megvívtak.

Alexander8 2023.10.04. 11:42:20

Azt visszautasítom hogy a nyugati történészek ilyen baromságot beszélnek. Ezt nem a történész szakma hanem a szélsőséges woke ideológia hívei teszik. Na persze nyilván lehetnek köztük történészek a legordasabb legidiotabb eszme mellet is állt ki történész.
De az nem a szakma

Viszont a woke tényleg undorító amit összehord

savanyújóska 2023.10.04. 16:43:25

@Alexander8: "nem a történész szakma hanem a szélsőséges woke ideológia hívei teszik"

Éppen néhány hete olvastam a neten egy írást, valami olyasféle címmel, hogy "Hollandia fénykorának árnyoldalai". (Próbáltam újra megtalálni, de nem sikerült.) Ennek hatására írtam bele a posztba ezt a bekezdést. Nyilván nem írták benne, hogy szórjanak hamut a fejükre, és hogy mocsok fehérek, de az alaphangja mégis olyasmi volt, hogy a holland jólét a rabszolgakereskedelemre alapozódott, és hogy ez jujj de csúnya dolog volt. Nyilván az volt, de az összképben ez csak egy apró folt, erre hegyezni ki az egész nyugati fejlődést éppen olyan csúsztatás, mint az állítani, hogy a második világháború az a holokausztról szólt. A történészek nyilván nem vadulnak be annyira, mint a woke eszelősök, de az újabb keltezésű írásokban szerintem nagyon jól érezni az uralkodó ideológiákhoz való igazodást, ezt az önostorozó, mindenért a fehér embert felelőssé tevő attitűdöt. Ami ugyebár nagyon egyoldalú megközelítés, a török nagykövetség előtt például még nem tüntetett senki, hogy kérjenek bocsánatot és fizessenek kártérítést azért sok százezer emberért, akiket néhány évszázad alatt elhurcoltak Magyarországról rabszolgának.

Alexander8 2023.10.05. 12:09:17

@savanyújóska:
Elég jól nyomon követem mind a szakmát mind a woke hazug propagandaját

Pl nagyon népszerű a magyar Partizán youtube csatorna és felháborító amit rabszolgaság téma kapcsán össze hazudtak.

Azt is elismerem hogy vannak történészek akik nyilván propagandisták .
Pl a kormány propagandát tolja Schmitt Mária de attól még szakmát nem vele kell azonosítani

Aztán az is igaz hogy a propaganda szereti felhasználni és kiragadni amit más ír.

A történészek és általában az értelmiség nagy hibája és ez jogos kritika hogy nem állnak ki a széles közönség elé hogy cáfoljanak egy hazug szélsőséges eszmét.
Ez régi hiba korábban is így volt és emiatt a propagandistákkal azonosuló történészek több emberhez eljutnak.

Elég sok történészt ismerek személyesen ezért mondom ezt.

savanyújóska 2023.10.06. 09:04:23

@Alexander8: "nem állnak ki a széles közönség elé"

Különutasnak lenni nem kifizetődő dolog. Először ugye ösztöndíjat és kutatási támogatásokat kell szerezni, aztán jön a feleség meg a gyerekek, a tanársegédi helyett kell a jobban fizető adjunktus vagy docens munkakör, meg kell szerezni a doktorátust, a PhD-t, meg ilyesmiket. A karrierépítést pedig nem segíti elő ha az ember ellenbeszél az éppen uralkodó propagandának meg a polkorrektségnek. Váltottam régebben levelet egy-két történésszel, volt amelyiktől idéztem is a régebbi lapomon valamilyen második világháborús témában. Beleegyezett abba, hogy a levélben megírt véleményét idézzem, de nyomatékosan megkért rá, a nevét nehogy megemlítsem, és ne tegyek a személyére való utalásokat sem, nehogy ráismerjenek.

Pájer_ Csaba 2023.10.07. 11:41:20

@savanyújóska: "Beleegyezett abba, hogy a levélben megírt véleményét idézzem, de nyomatékosan megkért rá, a nevét nehogy megemlítsem, és ne tegyek a személyére való utalásokat sem, nehogy ráismerjenek." - ultra lol. Imádom, hogy megy az állandó és jogos sírás a trolljobboldal cinizmusa és korruptsága miatt, közben meg hát a fejekbe épített belső cenzor, hát az teljesen rendben van... Valahol rohadt vérlázító, hogy ezeket a népnyomorító rohadékokat, kurzustól függetlenül, nem lehet belebszni egy krva nagy konténerbe, és belelökni őket a Napba...

Más: ha valakit érdekel, hol tart ma a blackwashing, keressen rá Dr. Sujan Kumar Dass, Black People Invdnted Everything v. könyvére. Nem, ez nem irónia. Halál komoly.

On topic: imádom ezeket a hajózás szemszögéből induló, de kicsit szélesebb történelmi és politikai kitekintéssel operáló cikkeidet, mindig inspiráciot ad egy kis EU IV játékhoz az adott országgal. ^_^

savanyújóska 2023.10.10. 09:06:22

@Pájer_ Csaba: Ez a dolog azért nagyon kétoldalú. A normalitás valahol az első világháború környékén eltűnt a politikából, és mára nem nagyon maradt más, csak a balliberális idióták és a neofasiszta gazemberek. (Nyilván sarkítva fogalmazok, de ne várja senki, hogy két mondatban tökéletes közéleti látképet adjak.) Magam részéről Obamát legalább annyira utálom, mint Trumpot, ugyanakkor ha már mindenképpen választani kell, és csak ez a kettő van, inkább őt választanám, mert a hülyesége talán kevésbé kártékony. Nagyjából ez érvényes a Gyurcsány/Orbán párosításra is.

gigabursch 2023.10.10. 10:23:33

@savanyújóska:
Az a szomorú helyzet, hogy addig, amíg megoldják azt hogy két egyenszarból választhatsz és nincs harmadik út, addig ez a műsor fog menni.
Ugyanis addig nem tudod azt mondani, hogy egyik sem.
süti beállítások módosítása