1666 június 12-én hajnalban napsütéses időre virradt, az előző napi vihar elcsendesedett, és csak enyhe délnyugati szél fújt. Mikor kivilágosodott, Ruyter 41 sorhajót számolt meg maga körül, az előző napi veszteségek mellett eltűnt a teljes utóvéd is. Nem sokkal később ugyan 12 sorhajóval feltűnt a láthatáron Tromp is, de túl messze volt ahhoz, hogy a reggeli órákban újrainduló ütközethez idejében csatlakozni tudott volna. Az éjszaka során Tromp valahogy elszakadt a főerőktől, és messzire elkeveredve nem is találta meg őket a kora reggeli órákig. Osztagának másik fele még távolabb volt, Ostende környékén leste a kikötőbe menekült Rainbow-t, és csak délelőtt indultak vissza a flotta felé.

A közelben haladó angol flotta hajóiról szintén jól lehetett látni, hogy a hollandok létszáma erősen lecsökkent, amit ők annak tulajdonítottak be, az elmúlt nap során ilyen súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek. Mindez jelentősen növelte a britek amúgy sem kicsi önbizalmát, akiknek az éjszaka néhány hajójukat sikerült kijavítaniuk, és 48 sorhajójuk most túlerőben volt Ruyter kötelékéhez képest. Monck is úgy vélte, fel tudja őrölni az ellenséget, még mielőtt Tromp hajói csatlakozni tudnának hozzá.

Hat óra után így mindkét fél megindult egymás felé, az angolok délkeletnek, a hollandok északnyugatnak haladtak. Az első összecsapás fél nyolc körül kezdődött, az egymással ellentétes irányban haladó két flotta elvitorlázott egymás mellett, miközben heves tűzpárbajt vívtak. Miután elhaladtak egymás mellett, mindketten fordultak, és ellentétes irányba haladva újra összecsaptak. Délelőtt tíz óráig ezt a fordulózást háromszor ismételték meg. A két flotta egyes hajórajai időnként kiváltak a csatasorból, és frontális támadást indítottak az ellenfél vonalai ellen, ahol erre éppen jó lehetőséget láttak. Mindkét fél részéről többször is áttörték az ellenség csatasorát, közelharcba bocsátkozva az ellenféllel, melynek során mindkét flotta komoly veszteségeket szenvedett. Nem teljesen világos, Monck miért nem indított teljes flottájával általános támadást a hollandok ellen, talán attól tartott, harcrendje közben felbomlana, és sebezhetővé válna Tromp közeledő osztagának támadásával szemben.

Tíz óra után, mikor a két flotta harmadszor is elhaladt egymás mellett, a szél teljesen elállt. A kényszerű egyórás szünetet mindkét oldalon a károk felmérésére, és a sürgős javítások elvégzésére fordították. A pillanatnyi helyzet alapján a hollandok álltak jobban, néhány hajójuk súlyosan sérült, de mindegyik harcképes állapotban maradt, míg az angolok három sorhajójukat voltak kénytelenek javításra hazaküldeni.

A szél 11 óra tájban támadt fel ismét. A hollandok reagáltak erre gyorsabban, Ruyter egy gyors fordulóval átvágott az angol utóvéd mögött, és flottájával az ellenség szél felőli oldalára került, ami kedvező helyzetet nyújtott a támadásra. A holland tengernagy nem akarta tovább folytatni az egymás mellett haladó csatasorok közti tűzharcot, kedvező helyzetét kihasználva teljes flottájával meg akarta rohanni az angol vonal hátsó részét, hogy számbeli fölényét kihasználva közelharcban törje meg az ellenség ellenállását, és bomlassza fel harcrendjét. Miután rendezte flottáját, Ruyter felvonatta zászlóshajója árbocára a támadást elrendelő jelzést, a vörös jelzőzászlót. A támadásra azonban nem került sor, ugyanis ekkor vették észre, hogy Tromp, aki tíz óra után zárkózott fel a főerőkhöz, nyolc hajójával rosszul fordult, és valahogy átkerült az angol csatasor túlsó oldalára, ahol a derékhad egy raja rögtön megtámadta őket.

Az esettel kapcsolatban általában azt feltételezik, a csata füstjében Tromp nem látta a zászlóshajó jelzéseit, a közvetítő hajók valamelyike pedig rosszul továbbította azokat, vagy esetleg Tromp zászlóshajójáról olvasták le tévesen őket. A hibás manőverre azonban egy olyan időszakban került sor, amikor éppen csak szórványos harcok folytak, vagyis a csatateret nem lephette el sűrű füst. Többen azt feltételezik, Tromp maga döntött úgy, hogy figyelmen kívül hagyja a zászlóshajóról érkező utasításokat, mert jó ötletnek gondolta, hogy hajóival a főerőkkel ellentétes oldalról támadja a brit vonal hátsó részét, mely így két tűz alá került volna. Tromp jellemét ismerve ez a feltételezés legalábbis nem tűnik valószínűtlennek.

Az angol csatasor szél alatti oldalára keveredett nyolc sorhajó azonban a szél szempontjából nem volt támadáshoz kedvező helyzetben, és miután akciójuk nem volt összehangolva a többiek mozgásával, elszigetelt helyzetbe kerültek, melyben főerőik nem tudtak támogatást adni nekik. Az angolok nem is haboztak kihasználni a helyzetet, a derékhad hátsó raja, Joseph Jordan tengernagy vezetésével, azonnal megtámadta a holland köteléket, melyet az angol utóvéd hajóiról is lőni tudtak. A nyolc holland sorhajóból hat rövid időn belül súlyos károkat szenvedett, az osztagot a teljes megsemmisülés veszélye fenyegette.

Ezt az angol csatasor túlsó oldaláról is jól lehetett látni. Ruyter lefújta a támadást, és ismét átrendezte flottáját. Két hajóraj Ruyter és Johan de Liefde vezetésével Tromp felmentésére indult, a többiek Aert Jansse van Nes vezetésével délnek fordultak, hogy megszorítsák az angol derékhad és utóvéd hajóit, s megakadályozzák, hogy onnan erősítést küldjenek a Trompot támadó köteléknek.

Ruyter így nem teljes flottájával, hanem csak két rajjal indított támadást az angol csatasor ellen, melyet sikerült is áttörnie, s közeledtére a Trompot támadó angol hajók visszavonultak. Miután felvette Tromp hajóit, Ruyter visszafordult, ezúttal széllel szemben haladva ismét áttörte az angol csatasort, és Nes-hez csatlakozva újra egyesítette flottáját. A második áttörés során Ruyter örvendezve hívta fel tisztjei figyelmét arra, hogy zászlóshajója közeledtére az angolok rögtön kitértek az útjából. Ezt egyébként nem csak Ruyter látta így, a későbbi ütközetek során is többen feljegyezték, hogy az angol és francia sorhajók láthatóan igyekeztek elkerülni a félelmetes hírű holland tengernagy hajóját.

Az angol elővédet vezető George Ayscue tengernagy tett egy kísérletet arra, hogy osztagával észak felé visszafordulva elszigetelje a holland főerőktől Ruytert és Trompot, de Nes fenyegető közeledésére feladta ezt az elképzelést, és visszavonult. Miután biztonságba kerültek, Tromp, aki ekkor már a negyedik hajóra volt kénytelen áthelyezni zászlaját, átment Ruyter zászlóshajójára, hogy köszönetet mondjon kimentéséért. Mindkét tengernagy komor hangulatban volt. Mikor Tromp felkapaszkodott a zászlóshajó fedélzetére, annak legénysége éljenezni kezdett, Ruyter azonban rögtön lehűtötte a hangulatot, amikor zordan megjegyezte: „Ez nem az öröm ideje, hanem inkább a könnyeké!”

A hollandok valóban nem voltak jó helyzetben. Kimentették ugyan a bekerítésből az utóvédjüket, de közben harcrendjük felbomlott, elveszítették előnyös, szél felőli pozíciójukat, és meghiúsult Ruyter támadási terve is. A flotta ráadásul súlyos veszteségeket szenvedett. A Liefde, Tromp korábbi zászlóshajója, kigyulladt és elsüllyedt, a Spieghel, melyen Abraham van der Hulst tengernagy is elesett, olyan súlyosan sérült, hogy legénysége menthetetlennek ítélte, és elhagyta a ronccsá lőtt hajót. Szerencsére nem gyújtották fel, mert a Spieghel később mégsem süllyedt el, és sikerült hazavontatni. Négy másik hajó olyan súlyosan sérült, hogy haza kellett küldeni őket, egy ötödiket pedig később a mozgásképtelen Spieghel vontatására kellett elkülöníteni. Tromp utóvédje gyakorlatilag teljesen felmorzsolódott, alig néhány hajó maradt belőle a flotta kötelékében. A személyi veszteségek is súlyosak voltak, Van der Hulst mellett elesett egy másik holland tengernagy, Frederick Stachouwer is.

Számbelileg a hollandok még mindig némi fölényben voltak a 43 brit sorhajóval szemben, az angolok azonban győzelemittas hangulatban voltak. Annyira azért nem, hogy ők indítsanak támadást a hollandok ellen, biztonságosabbnak gondolták a csatasor fenntartását. Közben a hollandok elvesztették támadáshoz kedvező helyzetüket, így folytatódtak a reggelihez hasonló tűzpárbajok, az ellentétes irányban haladó flották elvitorláztak egymás mellett, végiglőtték a másikat, majd megfordultak, és ismét összecsaptak. A délután során a két flotta háromszor haladt el így egymás mellett, mindháromszor heves tűzharcot vívva egymással.

A második összecsapás során a De Zeven Provincien-nek ellőtték a főárbocát, a hajó kivált a csatasorból, és a javítások elvégzésre hátrább húzódott. Ruyter erre az időre Aert van Nes tengernagyot bízta meg a flotta vezetésével, a harmadik összecsapást a hollandok már az ő parancsnoksága alatt vívták meg. Ruytert később sokan kritizálták, amiért nem szállt át másik hajóra, hanem zászlóshajóján maradt, és a még bizonytalan kimenetelű ütközet irányítását átadta egy másik tengernagynak. Többen gyávasággal vádolták, és azzal, vereségre számított, amiért a felelősséget Nes-re akarta hárítani. Valójában Ruyter-nek szigorú parancsa volt arra, hogy ne vállaljon személyes kockázatot, márpedig ütközet közben csónakkal átmenni egy tűzvonalban levő hajóról egy másikra, ilyen kockázatot jelentett. A holland államtanács és De Witt pedig mindenképpen el akarta kerülni a Lowestoftnál történtek megismétlődését, amikor a főparancsnok elvesztése káoszba taszította a flottát. Előző nap este egyébként az angol zászlóshajó, a Royal Charles is levált néhány órára a flottáról, hogy sérüléseit kijavítsák, és Monck sem szállt át másik hajóra.

A délutáni harmadik összecsapást így holland részről Van Nes tengernagy irányította. Ez eredményezte a leghevesebb harcokat, melyek ismét a hollandokat hozták fölénybe. A hollandok ugyan a szél alatti oldalon voltak, mely nem volt kedvező a támadáshoz, de azzal az előnnyel járt, hogy a szél az ellenséggel ellentétes oldalra döntötte a hajókat, ami a szél felőli oldal ágyúcsöveit megemelte, növelve ezzel az ágyúk lőtávolságát. A hollandok így számukra biztonságos távolságból is hatásosan tudták lőni az ellenség hajóit, igen komoly károkat okozva azoknak.

A hárommenetes találkozóharc során az angolok jóval nagyobb veszteségeket szenvedtek, mint a hollandok, s a délután végére flottájuk kezdett felmorzsolódni. A harcképtelenné vált Loyal Subject kivált a csatasorból, és hazai kikötőbe vonult vissza. Sikerült hazaérnie, de olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy kísérletet sem tettek a kijavítására, a kikötőbe érkezve a ronccsá lőtt hajót azonnal törölték a flotta állományából. Egy másik angol sorhajó, a 48 ágyús Black Eagle, szintén súlyos károkat szenvedett, és süllyedni kezdett. A hajó felhúzta a segítséget kérő jelzést, aztán – legalábbis a korabeli krónikák szerint – egyszerűen darabokra hullott szét, és elmerült, még mielőtt bárki is a segítségére tudott volna sietni. (A Black Eagle szintén hadizsákmány volt, előző év szeptemberében, a bergeni csata után fogták el az Északi-tengeren. Eredeti neve Groningen, az angolok a névadó város címerében látható sasról nevezték el a hajót.) Több másik sorhajó is igen súlyos károkat szenvedett, köztük az angol flotta legerősebb hajója, a 100 ágyús Royal Sovereign, a korábbi Sovereign of the Seas is. A sorhajó legénysége olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy a tüzéreket kellett felküldeni az árbocokra, hogy kezelni tudják a vitorlákat. A viszonylagos épségben maradt sorhajók közül soknak a lőszere kezdett kifogyni.

Az egyre súlyosabb helyzetben levő angolok számára a végső csapást az jelentette, amikor három óra után vitorlák tűntek fel a láthatáron. Hamar kiderült, nem Rupert régóta várt hajóiról van szó, hanem egy holland kötelékről. Az angolok számára ez nagy megrázkódtatás volt, s bár nyilvánvaló volt, hogy a hajóraj még túl messze van ahhoz, hogy be tudjon kapcsolódni az aznapi harcokba, megjelenése mégis azt jelentette, a hollandok egyértelmű fölénybe kerültek, és a leharcolt angol flottát a közvetlen vereség veszélye fenyegeti. Monck gyors létszámellenőrzést tartott, hogy megállapítsa, egyáltalán hány harcképes sorhajója is maradt? Mikor kiderült, hogy csak 29, és Rupert még mindig nem volt sehol, a tengernagy elrendelte a visszavonulást.

Az angol hírszerzés korábban azt jelentette a flottának, a hollandok stratégiai tartalékként egy erős negyedik hajórajt állítottak fel. Monck most azt hitte, ezek a hajók ennek a köteléknek az előőrsei. Ruyter korábban egyébként valóban négy részre akarta tagolni a flottát, de nem sokkal a csata előtt tengernagyai rábeszélték, maradjanak meg a klasszikus hármas felosztásnál. A most feltűnt hajók Tromp utóvédjének azok a sorhajói voltak, melyek a Rainbow-t üldözve a csata első napján elszakadtak a főerőktől. A 12 sorhajó egy teljes napon át leste az Ostendébe menekült magányos angol hajót, mielőtt végre visszaindultak a flottához.

Monck valamivel négy óra után adott parancsot a visszavonulásra. Az előző fordulóharcból kifelé tartva az angol flotta éppen északnyugat felé tartott, a hollandokkal ellentétes irányba. Így aztán egyszerűen csak tartaniuk kellett ezt az irányt, ami egyenesen a Temze torkolata felé vezetett. A délkelet felé tartó hollandok nem sokkal később visszafordultak, kezdetben úgy gondolva, az angolok is így tesznek, és a két flotta negyedszer is megütközik egymással. Van Nes egymás utáni fordulót rendelt el hajóinak, melyek a flotta első hajóját követve így egymás után fordultak, ugyanazon a ponton. Az egyidejű fordulat gyorsabban, de nehezebben végrehajtható manőver lett volna, ami könnyen megzavarhatta volna a flotta rendjét, ráadásul a hajók sorrendje így felcserélődött, s az utóvéd került előre, ami szintén zavart okozhatott volna. Fordulás közben Nes észrevette, hogy az angolok továbbra is távolodnak, de a kiadott parancsot már nem vonta vissza. A holland flotta így viszonylag lassan fordult, s mire felvette az új irányt, az angolok már nagyjából ötmérföldes előnyt szereztek, amit az egyre gyengébb szélben sötétedésig már nem lehetett behozni.

Az angol visszavonulás így zavartalan volt. Monck menet közben átrendezte flottáját, a 15 legjobb állapotban levő sorhajót utóvédként hátra rendelte, hogy azok felfogják a hollandok esetleges támadásait, és fedezzék a visszavonulást. A legrosszabb állapotban levő hat sorhajót ugyanekkor a legközelebbi kikötő felé küldte vissza. A St. Paul – a korábbi holland Sint Paulus, melyet szintén előző év szeptemberében fogtak el –, már erre sem volt képes. A szétlőtt hajó olyan sok vizet vett fel, hogy hazafelé félúton mozgásképtelenné vált, s legénysége elhagyta. Hogy biztosan ne kerüljön a hollandok kezébe, a süllyedő hajót felgyújtották.

A második nap tehát holland fölényt eredményezett, de döntést nem hozott. Monck reggeli támadásából hiányzott a sikerhez szükséges lendület, az angolok ugyanis ezúttal is a harcrend fenntartását tartották a legfontosabbnak. A holland oldalon Tromp önfejűsége vagy ügyetlensége hozta megint veszélybe a flottát, és akadályozta meg a Ruyter által tervezett általános támadást. Lassú fordulójával Van Nes is elszalasztotta a lehetőséget az agresszív üldözésre, és arra, hogy a sérült, lemaradozó angol hajók közül elfogjon néhányat. Az angol flotta a túlerővel szemben is elszántan harcolt, és bár egyértelműen vereséget szenvedett, harcrendje nem bomlott fel, és rendezetten vonultak vissza. Az éppen Hollandiával szövetséges franciák egyik tisztje, a megfigyelőként Ruyter zászlóshajóján tartózkodó De Guiche gróf, később bámulattal emlékezett vissza az angol flotta fegyelmezett alakzatára: „Semmi sem hasonlítható a tengeren az angol flotta csodálatos harcrendjéhez. Úgy harcolnak, mint a lovasság, mely a parancsoknak megfelelően cselekszik, ellenben a hollandok úgy küzdenek, mint az olyan lovasság, melynek századai nélkülözik a központi irányítást, és egymástól elkülönülten, összhang nélkül rohamoznak.”

Guiche persze talán nem látta át teljesen a holland taktikát. Az angolokkal ellentétben ugyanis a hollandok nem ragaszkodtak mereven a zárt csatasor fenntartásához, ha úgy adódott, megbontották azt, a kötelékeket átrendezték, más alakzatot vettek fel, több osztagot alakítottak ki, melyek egymástól látszólag függetlenül tevékenykedtek. Ruyter különösen híres volt arról, hogy rugalmasan kezelte a harcrendet, és a pillanatnyi helyzettől függően megbontotta, vagy éppen szorosra zárta az alakzatot, miközben viszonylag nagy mozgásteret adott beosztott parancsnokainak is, akiknek képességeiben joggal bízhatott meg. Ettől függetlenül persze kétségtelen, hogy az angol tengerészek sokkal fegyelmezettebbek voltak, mint a hollandok.

Az éjszakai szélcsendet hajnalra enyhe északkeleti szél váltotta fel. Az angolok sérült hajóikat közrefogva és védelmezve folytatták a visszavonulást a Temze felé, míg a holland hajók széles arcvonalban követték őket, abban bízva, elkaphatnak néhányat a lemaradók közül. A gyenge szélben a két flotta egész délelőtt lassan haladt északnyugat felé, a hajók csak ritkán kerültek olyan közel egymáshoz, hogy néhány lövést válthattak.

A kora délutáni órákban a szél keleti irányra váltott, és kissé megélénkült, ami lehetővé tette Van Nes számára, hogy végre agresszívebb üldözést indítson. A leggyorsabb holland hajókat előreküldte, hogy azok az angolok elé vágva lelassítsák a köteléket, és lehetővé tegyék, hogy a többi holland hajó is utolérje őket, s döntő csapást mérhessenek rájuk. Az utóvédben haladó angol sorhajók azonban mind nagy tűzerőt tudtak kifejteni hátrafelé, az alsó ütegsor 2-4 darab 32 fontos ágyújával hátra is tudtak tüzelni, és a kisebb ágyúkból is többet átvontattak a tatra. A holland hajók ellenben csak néhány kisebb ágyúból tudtak egyenesen előre tüzelni, így az angolok nagyobb tűzereje távol tudta tartani őket, s a flotta harcrendjét megőrizve folytatta a visszavonulást.

Nem sokkal délután három óra előtt aztán megtörtént az, amire az angolok már két napja vártak. A láthatáron végre feltűntek Rupert hajói. „Vasárnap délután észrevettük a herceg felénk tartó kötelékét. – írta egy tiszt a Royal Charles-ról – A hajóinkról felszálló örömkiáltások láthatóan összezavarták a hollandokat, akiknek a hajói, melyek már majdnem lőtávolságon belülre jöttek, most hirtelen megfordultak, és gyorsan visszavitorláztak flottájuk fő erőihez.”

Rupert képtelen volt előbb csatlakozni, ugyanis egészen Wight szigetéig elvitorlázott, mivel – természetesen tévesen – francia hajókat jelentettek a térségből. Monck üzenete, melyet az a csata első napján elküldött, nem ért el hozzá. Mikor az Admiralitáson megtudták, hogy a flotta harcban áll a hollandokkal, ők is azonnal kiadták a Rupert visszahívását elrendelő parancsot, melyet ellenjegyzésre elküldtek Lord Arlingtonnak. Arlington azonban éppen aludt, és senki sem merte felébreszteni. A parancsot végül soha nem továbbították. Rupert felderítő hajói azonban meghallották az ágyúdörgést Dover felől, a hercegnek pedig nem esett nehezére, hogy kitalálja, mi történt. Saját felelősségére irányt váltott, és visszaindult, hogy csatlakozzon kollégájához. Már útközben kapták meg végül a király utasítását, aki az eseményekről értesülve szintén visszarendelte Rupert kötelékét. A gyenge szélben a Zöld Osztag csak lassan tudott haladni, és csak harmadikán érték utol Monck szintén észak felé tartó flottáját.

Látva az angol erősítés feltűnését, Van Nes megpróbálta támadásba vinni flottáját, hogy megakadályozza a két angol kötelék egyesülését, és hogy döntő csapást mérjen Monck megtépázott kötelékére, még mielőtt Rupert hajói a segítségére tudnának sietni. Mire azonban sikerült összegyűjtenie, és támadásra felsorakoztatnia addig szétszórt alakzatban vitorlázó flottáját, megérkezett De Ruyter, és a parancsnokságot újra átvéve leállította az akciót. A főparancsnok, akit a zászlóshajó elhúzódó javítása és az éjszakai szélcsend tartott ilyen sokáig távol a flottától, úgy vélte, túl késő van már egy általános támadáshoz, és nem akart kockázatos éjszakai harcba bonyolódni. Ruyter fontosabbnak gondolta, hogy a következő napra erőt gyűjtsenek, és megőrizzék előnyös, szél felőli helyzetüket.

Monck nyilván nagy megkönnyebbülést érzett, amikor a felmentő sereget megpillantotta a láthatáron. Alighanem ezért követte el azt a hibát, hogy tisztjei tanácsa ellenére arra adott utasítást, hogy a flotta tartson egyenesen a Zöld Osztag felé. Monck ezzel a Galloper zátonyok fölé vitte flottáját, méghozzá apály idején. A következmények nem is várattak magukra sokáig, a flotta legnagyobb, mély merülésű sorhajói rövidesen egymás után futottak fel a zátonyokra. Először a 76 ágyús Royal Katherine, Thomas Teddeman zászlóshajója futott zátonyra, majd Monck zászlóshajója, a Royal Charles. Egy ideig úgy látszott, nem is tudnak levergődni a homokpadról.

Egy a zászlóshajón szolgáló fiatal önkéntes, John Sheffield – aki később politikai pályán futott be nagy karriert –, észrevette, hogy Monck megtölt egy kis pisztolyt, és a zsebébe teszi. Mivel korábban többször is hallották Monckot arról beszélni, hogy soha nem hagyja magát fogságba ejteni, kézenfekvőnek tűnt a következtetés, a főparancsnok arra készül, hogy végső esetben magával együtt a levegőbe repítse hajóját is. Visszaemlékezéseiben Sheffield később ezt írta: „Így aztán Mr. Savill és én a zendülők elszántságával elhatároztuk, hogy kidobjuk őt a fedélzetről, ha észrevesszük, hogy le akar menni a lőportárba.” Az eset valószínűsíti, hogy két nappal korábban William Berkeley-t is a saját emberei ölték meg, ahogy azt a hollandok állítják. A korabeli katonák bátran és elszántan harcoltak, de általában távol állt tőlük a fanatizmus. Alapvetően a zsoldjukért, a zsákmányért, és kisebb mértékben a szabadságukért harcoltak, bár ez utóbbi már a holland flotta állományának felét kitevő külföldi zsoldosokra sem lehetett igaz. A nacionalista értelemben vett „haza” ekkor általában még kevés lelkesítő erővel bírt, és már ideológiai megfontolások se nagyon játszottak szerepet. (A vallásháborúk XX. századi visszatéréséig.)

A két angol sorhajót társaik végül idejében le tudták vontatni a zátonyról. A harmadik azonban már nem volt ilyen szerencsés. Sir Georges Ayscue zászlóshajója, a 86 ágyús Prince Royal, az angol flotta egyik legnagyobb és legszebb, s egyben legnagyobb múltú sorhajója szintén zátonyra futott. A hajó, mely eredetileg az elővéd zászlóshajója volt, most az utóvédben haladt, és túl közel volt a hollandokhoz ahhoz, hogy lett volna idő a mentésére. Ayscue utasította embereit, vegyék fel a harcot, s tartsanak ki addig, amíg a dagály megérkezik, és leemeli a hajót a zátonyról. A Prince Royal legénységét azonban szintén nem fűtötte a vágy a hősi halál után, aggódva figyelték, ahogy a hollandok körülveszik őket, és pánikba estek, amikor egy gyújtóhajó megközelítette hajójukat. Ayscue egy rövid időre lement a kabinjába, ezalatt egyik tisztje bevonta a hajó zászlaját, a legénység pedig megadta magát a hajóra érkező hollandoknak. Mire a tengernagy visszaért a fedélzetre, már csak annyit tehetett, hogy tudomásul vette a tényeket, és ő is megadta magát a 72 ágyús Goudán megérkező Trompnak. Ez volt az első és utolsó eset a történelemben, amikor egy ilyen magas rangú angol admirális a tengeren, ütközet közben esett fogságba.

Ruyter korábban világosan megparancsolta, hogy az elfogott angol hajókat gyújtsák fel, mert nem akart ezek őrzésére és hazaküldésére még több hajót elküldeni a flottától. Amikor azonban Tromp jelezte, hogy hadizsákmányként meg kívánja tartani a Prince Royalt, először nem emelt kifogást. A híres angol sorhajó, mely korábban a hollandokkal vívott ütközetekben többször is az angol flotta zászlóshajója volt, nagy zsákmánynak számított, s holland zászló alatt való hazaszállítása óriási morális győzelmet jelentett volna Hollandiának. Amikor azonban nem sokkal később a dagály leemelte a hajót a homokpadról, kiderült, hogy a zátonyra futáskor eltört a hajó kormánylapátja. Javításokra az adott helyzetben nem volt lehetőség, a manőverképtelen hajót egy másik sorhajónak kellett volna vontatnia, a másnapi döntő összecsapásra készülő Ruyter azonban nem akarta ezért meggyengíteni flottáját, és attól is tartott, az angolok éjszaka megpróbálják majd visszafoglalni a hajót. Sötétedés előtt így elrendelte a Prince Royal felgyújtását. Tromp nem mert ellenszegülni, egyrészt mert korábban a parancs ellenére már több elfogott hajót hazaküldött, másrészt pedig mert érezhette, a csatában addig nyújtott gyenge teljesítménye után helyzete bizonytalanná vált a flottánál, s nem akarta egy újabb parancsmegtagadással tovább rombolni tekintélyét, és gyengíteni pozícióit. A Prince Royalt tehát kiürítették, és felgyújtották. A hajó egész este égett, és végül éjfél után felrobbant. Tromp odahaza később nyíltan kifejezte elégedetlenségét – a hatalmas sorhajóért nagy összegű zsákmánypénz ütötte volna a markát –, és még 1681-ben is próbálkozott kártérítési igényével az amszterdami Admiralitásnál. (De hiába.)

Sötétedésre Moncknak már csak 27 harcképes sorhajója maradt, ezek lőszerkészlete is kifogyóban volt, legénységük kimerült. Az érkező erősítés azonban drasztikusan megváltoztatta az erőviszonyokat. A Zöld Osztag 20 sorhajójához a déli kikötőkből időközben még néhány másik is csatlakozott, így Rupert 22 – más forrás szerint 26 – sorhajóval, és négy gyújtóhajóval csatlakozott Monck leharcolt erőihez. Ruperttel nagyjából egy időben északról is erősítés érkezett, Chatham-ből három sorhajó csatlakozott a főerőkhöz. A harmadik nap végére így az angol flotta ismét 52 sorhajót tudott csatasorba állítani, ráadásul ezek fele még ép és sértetlen volt, feltöltött készletekkel, pihent és harcra kész legénységgel.

Velük szemben a holland flotta 57 sorhajót tudott felvonultatni, valamint féltucat fregattot, és ugyanannyi gyújtóhajót. A sorhajók közül azonban csak 12 volt teljes értékűnek tekinthető, a többiek Monck hajóihoz hasonlóan már három napja harcban álltak, szinte mindegyik szerzett kisebb-nagyobb sérüléseket, lőszerkészletük fogyóban volt, legénységük kifáradt. Ha figyelembe vesszük az angol sorhajók nagyobb számú, és nagyobb kaliberű ágyúját is, azt kell mondanunk, a harmadik nap végére a holland flotta csekély létszámfölénye ellenére is újra az angolok kerültek erőfölénybe.

Miután sötétedéskor az angol kötelékek egyesültek, Monck haditanácsot hívott össze, hogy eldöntsék, következő nap mit is tegyenek. A főerők maradványai leharcolt állapotban voltak, Rupert hajói azonban még érintetlenek, a herceg pedig elszánt és harcra kész, mint mindig. Aligha lehetett kétséges, hogy az angol tengernagyok a harc folytatása mellett döntenek. A britek abban bíztak, a hollandok legalább olyan rossz állapotban vannak, mint Monck köteléke, s a frissen beérkezett erősítéssel sikerülhet a kimerült ellenséget felmorzsolni.

Monck és Rupert az éjszaka átszervezte a flottát. A Zöld Osztagot átminősítették Fehér Osztaggá, vagyis ez lett a flotta elővédje. Az eredeti Fehér Osztag hajóinak kevesebb mint fele, nyolc-tíz sorhajó maradt bevethető állapotban, ezeket a főerőkhöz, a Vörös Osztaghoz sorolták át. A kötelék vezetését az elfogott Ayscue helyett Robert Holmes vette át. Utóvédnek egy csökkentett létszámú, körülbelül tíz sorhajóból álló köteléket állítottak fel, Thomas Teddeman parancsnoksága alatt. Az éjszakát az angolok sérült hajóik javításával töltötték, és amennyire lehetett, igyekeztek pihentetni a legénységet.

Az angolokkal egy időben a hollandok is haditanácsot tartottak. Ennek eredménye sem lehetett kétséges, ők is harc folytatása mellett döntöttek. A flotta helyzete pedig nem volt biztató, jól látták, hogy az angolok nagyon komoly erősítést kaptak, és nem voltak kétségeik afelől, hogy azok másnap újult erővel folytatják az ütközetet. A hollandok megelégedhettek volna az addig elért eredményekkel, az angoloknak okozott súlyos károkkal, és éjszaka csöndben visszavonulhattak volna. Az angolok már addig is olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy a holland partok blokádjára nem gondolhattak többet. Ruyter azonban nem akarta kiengedni kezéből a győzelmet, és kollégái egyetértésével úgy döntött, másnap reggel egy mindent eldöntő, általános támadást indít a britek ellen. A flotta számbelileg még mindig némi fölényben volt az angolokkal szemben – bár ennek jelentőségét alighanem túlbecsülték –, és a szél iránya is számukra volt kedvezőbb. Az éjszaka során Ruyter valamelyest visszahúzódott kelet felé, hogy sérült hajóit kijavítsák, és a legénységet pihentessék. A negyedik nap hajnalán tehát mindkét flotta megindult egymás felé, azzal az elhatározással, hogy döntésre viszik az ütközetet.

Június 14-én borult napra virradt, erős délnyugati széllel. Az éjszaka során a két flotta szem elől tévesztette egymást, de a felderítéssel megbízott angol fregattok hajnalban hamar megtalálták az ellenséget. Mindkét flotta a Galloper zátonyoktól keletre helyezkedett el, az angolok a hollandoktól északra, és kissé keletre. A délnyugati szél a hollandokat segítette, ők voltak a támadáshoz kedvezőbb helyzetben, és Ruyter ezt nem is akarta kihasználatlanul hagyni. A holland tengernagy nem akarta a szokásos koreográfia szerint folytatni a harcot, melyben a két ellentétes irányban haladó hajóhad elvitorlázik egymás mellett, majd megfordulva ezt többször újra megismétlik. Ruyter arra készült, hogy teljes flottájával megrohanja az angolokat, s csatasorukat három helyen áttörve szétszórja, és részenként felszámolja az ellenséges erőket. Flottáját hajnalban átrendezve az elővéd vezetését ő maga vette át, míg a derékhadat az elesett Cornelis Evertsen helyére álló Tjerk Hiddes de Vries, az utóvédet pedig Cornelis Tromp irányította.

Az egymás felé tartó flották a kora reggeli órákban csaptak össze először. A teljesen még össze nem rendezett hajóhadak nem egymással párhuzamosan, hanem egymáshoz képest ferde szögben találkoztak, és igazából csak a holland utóvéd és az angol elővéd került olyan közel egymáshoz, ami már hatásos tüzelést tett lehetővé. Miután egymás mellett elhaladtak, a két flotta megfordult, és ismét egymás felé indult. Ruyter megvárta az első áthaladást, hogy felmérje az angol csatasor állapotát, és felderítse annak gyenge pontjait. Mikor azonban fél nyolc körül a két flotta másodszor is egymás mellé ért, az angol vonal felé fordította hajóit, és megrohanta az ellenséget.

A csata további eseményeit nehéz nyomon követni, a vonatkozó feljegyzések ugyanis hiányosak, és gyakran egymásnak is ellentmondóak. Az angolokat úgy tűnik, meglepetésként érte a hollandok erőteljes támadása, mely több helyen is áttörte csatasorukat, és felbomlasztotta harcrendjüket. A visszaemlékezések szerint Johan de Liefde, Adriaen Banckert, és Cornelis Tromp osztagának egyaránt sikerült az áttörés, s Monck és Rupert kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy ellentámadást indítva felmentsék körülzárt hajóikat, s a flottában a rendet helyreállítsák.

Liefde köteléke Christopher Myngs tengernagy hajóival csapott össze. Myngs megpróbálta útját állni a hollandoknak, és zászlóshajójával, az 56 ágyús Victory-val közelharcba kezdett Liefde zászlóshajójával, a 66 ágyús Ridderschap von Holland-al. A heves tűzharcban a két zászlóshajó kölcsönösen ronccsá lőtte egymást, Myngs súlyos sebet kapott a fején és a vállán, s kénytelen volt átadni a parancsnokságot. A csata után még sikerült partot érnie, de néhány nappal később, útban London felé, belehalt sérüléseibe.

Myngs kötelékének Rupert igyekezett a segítségére, akinek sikerült is visszanyomnia a hollandokat. Az angolok főleg a már mozgásképtelen holland zászlóshajót igyekeztek megsemmisíteni, gyújtóhajókkal is támadva azt, a hollandoknak azonban sikerült kimenteni a Ridderschap-ot a tűzvonalból. Rupert kötelékének megérkezésével ezen a ponton az angolok kerültek erőfölénybe, és hátrálásra kényszerítették a hollandokat, azonban a herceg nem sokkal később kénytelen volt visszafordítani hajóit, mivel közben az angol utóvédnél is kritikus helyzet alakult ki, s Teddeman osztaga is segítségre szorult.

Rupert és Monck egymástól függetlenül mindketten a szorongatott helyzetben levő utóvéd segítségére indultak, melyet a holland utóvéd tartott támadás alatt. Közeledésükre Tromp, akinek csak 14 sorhajója volt, és mindegyik kisebb az angol hajóknál, félbeszakította a támadást, és visszavonult észak felé. Fordulás közben azonban ismét összeütközött két hajója, a 48 ágyús Landman, és zászlóshajója, a Gouda. Az angolok nem hagyták kihasználatlanul a lehetőséget, gyújtóhajókat indítottak a két egymásba akadt holland sorhajóra. Több próbálkozás után végül sikerült is mindkét sorhajót felgyújtaniuk. A Goudán ugyan sikerült eloltani a tüzet, de a hajó olyan súlyosan megsérült, hogy javításra haza kellett küldeni, Tromp pedig, ezúttal már ötödször, ismét kénytelen volt egy másik hajóra, ezúttal a 66 ágyús Wapen van Utrecht-re átszállni. A Landman legénysége nem tudta megfékezni a tüzet, a hajó leégett, és elsüllyedt.

A késő délelőtti órákra az angol harcrend teljesen felbomlott, Ruyter azonban nem tudta ezt kihasználni, mert közben saját flottája is szétesett. Az ellenség elől észak felé kitérő Tromp ismét elszakadt a flottától, s Nes és Vries hajórajához csatlakozva azzal töltötték az időt, hogy 24 sorhajójukkal Myngs súlyosan sérült zászlóshajóját, és az azt védő három másik angol sorhajót támadták. Az elszántan védekező angoloknak azonban sikerült visszaverni a támadásokat, és visszavonulniuk nyugat felé. Ruyter mellett így csak 32 sorhajó maradt, amit ő túl kevésnek érzett ahhoz, hogy megkockáztasson egy általános támadást Monck és Rupert rendezetlen, de 48 sorhajójukkal nagy túlerőben levő köteléke ellen. Ruyter abban bízott, beosztott tengernagyai látják a kialakult helyzetet, és visszatérnek hozzá, hogy aztán együtt támadják meg az angol főerőket, még mielőtt azok helyreállítanák harcrendjüket. Azonban csak De Vries kapott észbe, és fordult vissza hajóival Ruyter felé, a többiek nagy lelkesedéssel hajszolták tovább a négy angol sorhajót, folyamatosan távolodva főparancsnokuktól.

Az angolok szintén nem próbálkoztak támadással, azon erőlködtek, hogy flottájukban ismét helyreállítsák a rendet. Bár kedvező helyzetben volt hozzá, Monck még azzal sem próbálkozott, hogy útját állja De Vries kötelékének, mely saját főerőihez igyekezett csatlakozni. A két flotta többször is összecsapott, de a szélirány szempontjából továbbra is kedvező helyzetben levő Ruyter igyekezett biztos távolságot tartani, és kerülni a kockázatot, amíg flottáját nem egyesíti. Vries a kora délutáni órákban csatlakozott hozzá, Tromp és Nes azonban még mindig a maguk kis magáncsatáját vívták.

A holland flotta megosztottságát az angolok is látták, és elhatározták, hogy ki is használják. Miután délutánra összeszedték magukat, Monck és Teddeman mintegy 35 sorhajóval észak felé indult, hogy teljesen elszigetelje a főerőktől Nes és Tromp hajóit, s döntő csapást mérjen rájuk. Rupert a többi angol hajóval Ruytert kötötte le, hogy az ne tudjon a többiek segítségére sietni. A hollandokat váratlanul érte az angolok támadása, melyre Ruyter, aki addig szándékosan tartott nagy távolságot az angol flottától, nem tudott idejében reagálni.

Monck gyújtóhajókkal indította támadását, melyek nagy zavart okoztak az amúgy is szétszórt holland kötelékben. Nes hajói még vissza tudtak vonulni észak felé, Tromp kötelékét azonban az angoloknak sikerült elfogniuk. Teddeman zászlóshajója, a Royal Katherine, Tromp zászlóshajójával csapott össze, és rövid tűzharcban annyira megrongálta, hogy az kénytelen volt kiválni a kötelékből. Súlyosan sérült hajójával Tromp vissza sem tudott térni a harcba, köteléke tehát irányítás nélkül maradt, és a teljes megsemmisülés küszöbére került. A 48 ágyús Dom van Utrecht megadta magát Monck zászlóshajójának, több más holland sorhajó harc és mozgásképtelen ronccsá vált. Az azonnali pusztulástól csak az mentette meg őket, hogy Monck megtiltotta sorhajóinak, hogy az ellenséges hajók elfogása miatt kiváljanak a harcrendből. A sérült holland hajókat a fregattoknak kellett volna elfogniuk vagy felgyújtaniuk, de a harc zűrzavarában ezek valószínűleg nem voltak képesek erre.

Ruyter, aki egészen addig Nes és Tromp csatlakozására várt, a harctól körülbelül három mérföldre délre nézte, hogyan verik szét az angolok Tromp kötelékét. A holland tengernagy biztos volt benne, hogy az ütközetet elvesztették. Miután azonban tartott egy gyors megbeszélést Banckert tengernaggyal, úgy döntött, megpróbálkozik még egy utolsó támadással. Megvárta amíg Rupert kelet felé tartó köteléke elhalad mellette, aztán egy váratlan fordulattal áttört Rupert mögött észak felé. Rupert és Monck eleinte biztosak voltak benne, Ruyter csak Nes hajóit akarja felvenni, aztán visszavonul a hazai partok felé. Ebben a hitben Rupert le is fújta a harckészültséget, és a legénységet nekiállíttatta a hajók javításának. Amikor aztán kiderült, hogy Ruyter egyáltalán nem akar visszavonulni, hanem tovább halad észak felé, és hátba támadja Monckot, az angolok pánikba estek. Rupert azonnal észak felé fordult, hogy megtámadja a holland főerőket, abban bízva, így ő és Monck foghatja két tűz közé Ruytert. A hollandok felvették a harcot, és rövid, de nagyon heves összecsapásban ellőtték Rupert zászlóshajójának, a Royal James-nek a fő és tatárbocát. Rupert erre meghátrált, és visszavonult délnyugat felé, miközben teljes köteléke a mozgásképtelen zászlóshajót védelmezte, illetve vontatta. A herceget később erősen kritizálták, hogy nem szállt át egy másik hajóra, hogy köteléke még harcképes hajóival folytassa az ütközetet. Rupert azt állította, egyetlen hajója sem volt már olyan állapotban, hogy folytatni tudta volna a harcot, ezt azonban utóbb többen cáfolták.

Most már semmi sem állt Ruyter útjában ahhoz, hogy megrohanja Monck kötelékét. A tengernagy felvonatta az általános támadást elrendelő vörös zászlót, majd megrohanta Monck kötelékének hátsó hajóit. Az ütközet menetében ezzel ismét fordulat következett be. Monck nem tudott visszafordulni, hogy szorongatott utóvédjének segítségére siessen, mert attól tartott, egy hirtelen fordulattól ledőlhetnek a súlyosan sérült zászlóshajó árbocai. Hajóinak sem adott utasítást a fordulóra, mert úgy gondolta, a váratlan holland támadástól összezavarodott kapitányai csak a zászlóshajót követve lennének képesek egy ilyen manőverre. Így aztán a csatasort lehetőség szerint fenntartva inkább tovább haladt nyugat felé, megkezdve a visszavonulást. Akik azonban nem tudták követni Monckot, a hollandok zsákmányául estek. A 48 ágyús Convertine, az 52 ágyús Essex, és a szintén 52 ágyús Clove Tree – eredeti nevén Nagelboom, melyet az angolok Lowestoftnál fogtak el – holland kézre került. Az ugyancsak Lowestoftnál elfogott 38 ágyús Black Bull – eredeti nevén Wapen van Edam – szintén megadta magát, azonban a hajó már olyan rossz állapotban volt, hogy elvontatása közben elsüllyedt. A hollandok visszafoglalták a Dom van Utrecht-et is.

Miután felszámolta az angol utóvédet, Ruyter az angol főerők üldözésére indult, olyan irányt tartva, hogy meg tudja akadályozni Monck és Rupert kötelékeinek újbóli egyesülését. Az angol flotta az összeomlás szélén állt, a hajók többsége súlyosan sérült, a lőszer a legtöbb hajón majdnem teljesen kifogyott. A hollandok valamivel jobban tartották magukat, több hajójuk maradt harcképes állapotban, és valamivel több lőszerük is maradt, köszönhetően kisebb kaliberű ágyúiknak, és hajóik nagyobb lőporkamráinak. Mindazonáltal a holland flotta is súlyos károkat szenvedett, s amikor váratlanul leszállt a köd, Ruyter úgy döntött, megelégszik az elért sikerekkel, és nem erőlteti tovább az ütközetet. Este hét körül leállította az üldözést, és éjszaka visszaindult flottájával Ostende felé.

Saját hajói állapotán kívül Ruytert főleg az angol zátonyok aggasztották, emellett a mélyen vallásos admirális a hirtelen leszálló ködben – bár az csak átmeneti volt – isteni jelet látott, mely szerint: „Az Úr csupán az ellenség büszkeségét akarja megalázni, de megóvja őket a teljes pusztulástól.” Az ütközet folytatása mellett persze egyébként sem voltak racionális érvek. A holland flottában nagyjából 40, még harcképes sorhajó maradt, erősen kifogyóban levő lőszerkészletekkel. Az angol flotta nem sokkal volt gyengébb, és maradt még harcképes állapotban néhány nagy tűzerejű sorhajójuk, melyek leküzdése nagy kockázatot jelentett volna a kimerült hollandoknak. Az ellenség így is verve volt, és úgy tűnt, jó ideig nem fognak ismét veszélyt jelenteni Hollandiára.

Az ütközet tehát véget ért, de erről az angolok még nem tudtak. Kihasználva a köd, majd a leszálló éjszaka védelmét, lázasan javították hajóikat, és készültek a másnapra várható harcra, mely semmi jót nem ígért számukra. Ahogy a zászlóshajó, a Royal Charles egyik tisztje írta: „Az éjszaka során kijavítottuk kötélzetünket, de a tábornok – Monck – köteléke majdnem teljesen elhasználta a lőpor és lövedék készletét, így lehetetlen volt a harc folytatása. A hollandok az éjszaka folyamán leszakadtak rólunk, lévén ugyanolyan képtelenek a harcra, mint mi, és veszteségeik kétségkívül legalább olyan nagyok voltak, mint a mienké.”

A hollandok vesztesége azonban korántsem volt olyan nagy, mint azt a britek gondolták. Csupán négy sorhajót vesztettek, az összes többi sérült hajójukat sikerült hazavontatni és kijavítani, még az először menthetetlennek gondolt Spieghelt is. Az emberveszteség súlyosabb volt, körülbelül kétezer halott és sebesült.

Az angol veszteség azonban ennél sokkal nagyobb volt. Négy sorhajójuk elsüllyedt, hatot a hollandok elfogtak. Sok helyen csak ezt a tíz hajót tüntetik fel veszteségként, az angolok ugyanis szeretnek nagyvonalúan megfeledkezni arról a másik hét sorhajóról, melyet ugyan még kikötőbe tudtak vontatni, de olyan súlyosan sérültek, hogy javíthatatlan roncsnak minősítették, és leselejtezték őket. A teljes veszteség így 17 sorhajó – egyes források szerint húsz –, ami az angol haditengerészet történetének talán legsúlyosabb vereségét jelenti. Az emberveszteség is igen nagy volt, a becslések szerint mintegy ötezer halott és sebesült, valamint háromezer fogságba esett tengerész. (Összehasonlításképpen, a napóleoni háborúk legvéresebb tengeri csatájában, a trafalgáriban, az angolok 450 halottat, és 1100 sebesültet vesztettek.) A fogságba esetteknek felajánlották a holland haditengerészethez való átigazolást, és sokan éltek is ezzel a lehetőséggel.

Akik kicsit ismerik azt angolokat, gondolom nem lepődnek meg olyan nagyon azon, hogy az angol propaganda még ezt a vereséget is képes volt győzelemként eladni, legalábbis odahaza, a saját közönségnek. Már az ütközet alatt olyan hírek érkeztek Londonba, hogy a megvert holland flotta menekül. Samuel Pepys ezt írta naplójába: „Mindannyian teljesen át voltunk hatva a jó hírtől. York hercege a királyhoz sietett, aki éppen a kápolnában tartózkodott, hogy közölje vele a jó hírt, de nemsokára saját szavát sem értette, mert az egész udvar az örömtől lett hangos.” Az angolok akkor sem jöttek zavarba, amikor az ütközet után kiderültek a részletek, azt állították, a hollandok vonultak vissza először, ami szerintük a saját fölényük elismerését jelentette. Monck tisztjei úgy értelmezték a történteket, hogy amikor a hollandok félbeszakították az ő üldözésüket, akkor valójában visszavonultak. Rupert tisztjei hasonlóképpen vélekedtek, szerintük amikor Ruyter megfutamította őket, majd Monck köteléke ellen fordult, akkor tulajdonképpen szintén visszavonult, vagyis a csatát az angolok nyerték meg. Az ütközetet még a mai angol szakirodalom is gyakran döntetlennek minősíti, vagy ha néhol el is ismeri a hollandok győzelmét, azt igyekszik minél jelentéktelenebbnek feltüntetni, rendszerint azt állítva, az angol flotta óriási holland túlerővel nézett szembe. (Egy angol oldalon található értékelés szerint: "Az ütközet végeredménye erősen vitatott, de végül az angolok szerezték meg az előnyösebb helyzetet és a viszonylagos biztonságot, bár a harc mindkét oldalon nagyszámú áldozatot követelt.") Hollandiában akkoriban sok gúnyos vers és röpirat született, melyek nevetség tárgyává tették az angolokat, akik még ezt a vereséget is képesek voltak győzelemnek látni. Saját magukon kívül persze mást nem tudtak becsapni, s a holland flotta tekintélye az ütközet után teljesen helyreállt.

Az angolok egyébként néhány ponton valóban közel álltak a győzelemhez, a második és a negyedik napon egy ideig maguk a hollandok is azt hitték, elveszítették a csatát. A britek azonban elég rugalmatlanok voltak, mereven ragaszkodtak a csatasor fenntartásához, és azt még egy ígéretes támadási lehetőség kihasználásának, vagy az ellenséges flotta üldözésének a kedvéért sem akarták megbontani. Lowestoftnál, a Négynapos Csatában, és a későbbi harcokban is több lehetőséget szalasztottak el emiatt, melyekkel pedig ütközetet nyerhettek volna, vagy legalábbis nagyobb veszteségeket okozhattak volna az ellenségnek.

A kortársak és a történészek gyakori áradozása a tökéletes angol harcrendről ezért nem igazán indokolt. Ez a tökéletes harcrend gyakran éppen akadálya volt a győzelemnek, és a hozzá való merev ragaszkodás nem tekinthető különösebben kifinomult taktikának. Az angolok pedig ekkor még rugalmasabban kezelték a csatasort, mint a következő évszázad során, az egyes osztagok, vagy azok rajai időként még elhagyhatták a csatasort, hogy önállóan hajtsanak végre egyes hadmozdulatokat, a köteléken belüli harcrendet azonban mindenképpen igyekeztek fenntartani. 

A holland flotta tökéletlen harcrendje viszont csak részben volt köszönhető a fegyelmezetlenségüknek, ugyanis ők eleve nem is ragaszkodtak annyira a csatasor merev fenntartásához. Ruyter és a többi holland tengernagy minden gond nélkül megbontotta a csatasort, ha erre jó okot látott, több vonalat alakított ki, vagy valami régebben használatos harcrendet vett fel. A holland flotta összevisszasága gyakran csak látszólagos volt, és igazából a folyamatos mozgásra alapuló taktika állt mögötte.

Ettől függetlenül a fegyelem valóban nem tartozott a holland tengernagyok és kapitányok legnagyobb erényei közé. Az előző háború óta ugyan sokat sikerült javítani a fegyelmi viszonyokon, de a beosztott parancsnokok gyakran még mindig nem azt tekintették feladatuknak, hogy igyekezzenek megérteni a főparancsnok elképzeléseit, és ütközetben annak megfelelően járjanak el. Ehelyett azt tették, amit ők éppen jónak láttak, és meg se nagyon próbáltak igazodni a többi osztaghoz. A Négynapos Csatában különösen Tromp önfejűsége okozott sok gondot, aki több alkalommal is nehéz helyzetbe hozta a flottát, és Ruyternek legalább két ígéretes támadási tervét hiúsította meg azzal, hogy ment a saját feje után. Tromp teljesítménye egyébként is csalódást keltő volt, az egyik legnagyobb hírű holland tengernagyként közel sem szerepelt olyan jól, mint várták tőle, és osztagát többször is Ruyternak kellett megmentenie a pusztulástól. Persze a többi holland tengernagy is hajlamos volt az ilyesféle kilengésekre, és a főerőket faképnél hagyva ők is előszeretettel bocsátkoztak külön kis magáncsatákba.

A flotta általános teljesítménye azonban ezekkel együtt is látványos javulást mutatott a Lowestoftnál nyújtotthoz képest. Bár nem sikerült döntő vereséget mérniük az ellenségre, a hollandok mégis nagyon elégedettek voltak. Kisebb és gyengébb hajóik ellenére végre egyenrangú félként vették fel a harcot a britekkel, és sikerült is legyőzniük őket. Az angolok számára igazából nem maga a vereség, és az elvesztett hajók jelentettek igazán komoly csapást, hanem ezek pénzügyi következményei. Az elveszett hajók pótlásán kívül több tucat súlyosan sérült hajót kellett gyorsan kijavítani, és újra felszerelni. Gondoskodni kellett a legénység pótlásáról is. Mindez hatalmas többletterhet jelentett az amúgy is rogyadozó angol költségvetés számára, és bár egyelőre bírták a terheket, az ütközet okozta anyagi veszteségek később nagymértékben hozzájárultak az államkassza kimerüléséhez. A Négynapos Csata ilyen téren tehát még fontosabb győzelemnek bizonyult a hollandok számára, mint taktikai vagy stratégiai szempontból.

Ez az ütközet volt De Ruyter önálló flottaparancsnokként elért első nagy győzelme. (Az előző háború idején beosztott kötelékparancsnokként vett részt a harcokban.) A holland tengernagy azonban nem mutatott különösebb lelkesedést, és nem is ünnepelte meg a győzelmét. Jellemét jól tükrözi a zászlóshajóján tartózkodó francia megfigyelő, De Guiche gróf élménybeszámolója. A győztes ütközetet követő nap reggelén a meghökkent francia arisztokrata látta, ahogy De Ruyter saját kezűleg kitakarítja és kisöpri kabinját, majd megeteti a csirkéit.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!