A Dakar ellen vonuló inváziós flotta hajói szeptember 14 és 16 között mind összegyűltek Freetown kikötőjében, azonban sokáig nem tudták eldönteni, onnan hová is indulnak majd tovább. A Force Y megérkezése mindenkiben azt az érzést keltette, a franciák nyilván tudnak a terveikről, ezért küldtek erősítést Dakarba. Az előkészületek szinte a teljes nyilvánosság előtt zajlottak, majd a flotta 34 hajója napokig vesztegelt Freetown-ban, ahonnan jelenlétük híre már szintén könnyen eljuthatott Dakarba. Mindenki biztos volt benne, a meglepetésre nem számíthatnak, a francia helyőrség felkészült a fogadásukra, és a Menace talán mégsem lesz olyan diadalmenet, mint korábban gondolták. Ilyen körülmények között az inváziós erők vezetése egy ideig ismét fontolóra vette, talán mégis inkább Gabonban kellene partra tenniük a csapatokat. Az Admiralitás, bár egyértelműen a dakari partraszállást részesítette előnyben, a helyszínen levő parancsnokokra bízta a döntést, Dakar, vagy Duala ellen támadnak e.

Hosszas hezitálás után, feltehetően Churchill ösztökélésére, Cunningham és Irwin végül úgy döntött, mégis maradnak az eredeti elképzelésnél. Szeptember 19-én kora reggel a teherhajók felvonták a horgonyt, és Freetown-t elhagyva néhány szlúp kíséretében nehézkesen megindultak Dakar felé. A nehézkes szó szerint értendő, a korábbi számításokkal ellentétben ugyanis a teherhajók 12 helyett mindössze nyolc csomóval tudtak csak haladni. A főerők, a Force M és a csapatszállítók, két nappal később, szeptember 21-én délelőtt indultak utánuk.

A XIX. század második felében az európai nagyhatalmak szinte egész Afrikát megszállták, és felosztották egymás között. A nemzetközi egyezményekkel kialakított határok már csak az első világháború után változtak nagyobb mértékben, amikor a győztes országok újraosztották a német gyarmatokat. Csak két ország őrizte meg függetlenségét, az Egyesült Államokban felszabadított és hazaszállított rabszolgák által alapított Libéria, és Etiópia, mely sikeresen verte vissza az olaszok gyarmatosítási kísérleteit.

Afrikai területeiket a franciák három közigazgatási körzetre osztották. Algéria, Tunézia és Marokkó Francia Észak-Afrikához tartozott, bár Algériát nem gyarmatként, hanem Franciaország szerves részeként kezelték. Az 1910-ben létrehozott Francia Egyenlítői-Afrika öt államból állt, Francia-Kongó, Gabon, Oubangui-Chari, Csád, és 1920-tól Francia-Kamerun. A kormányzóság székhelye a gaboni Brazzaville városában volt. Francia Nyugat-Afrikát (Afrique Occidentale Francaise – AOF) nyolc állam föderációja alkotta. Tagjai voltak Mauritánia, Szenegál, Francia-Szudán (a mai Mali), Francia-Guinea, Cote d’Ivore (Elefántcsontpart), Felső-Volta (Burkina Faso), Dahomey (Benin), és Nigéria. Az 1895-ben megalakult föderáció fővárosa először a Szenegál-folyó torkolatánál fekvő Saint-Louis, majd 1902-től Dakar volt.

A gyarmatosítók többsége az angolokat utánozta, és lehetőleg mérsékelt erőszakkal próbálta fenntartani uralmát. A franciák nem próbáltak meg mindent centralizálni, és maguk irányítani, hanem próbáltak együttműködni a helyi elöljárókkal, és rajtuk keresztül kormányozni. A bennszülött elitet igyekeztek asszimilálni, iskolázni, és bevonni őket a gyarmati közigazgatásba. Ugyanakkor a gyarmati lakosság nem kapta meg a francia állampolgárságot, tehát a polgárjogokat sem. A kivétel az úgynevezett Quatre Communes volt, Szenegál négy legrégebben lakott francia települése, Saint-Louis, Gorée, Dakar, és Rufisque. Az itt születettek francia polgárjogokat élveztek, és állandó képviseletet kaptak a francia Parlamentben. Az első fekete parlamenti képviselőt, Blaise Diagne-t, 1914-ben választották meg.

A bennszülött halászfalvak helyére épített Dakar a század első évtizedeiben virágzó várossá nőtte ki magát. Algír, Bejrút, és Hanoi mellett ez volt a legfontosabb francia gyarmati település. A jól felszerelt kikötő a hadi és a kereskedelmi tengerészet fontos támaszpontja volt, melynek védelmére nagy létszámú katonaság állomásozott a városban. Dakartól északnyugatra létrehozták Ouakam repülőterét, ahol a légierő bombázói és vadászgépei állomásoztak.

Az 1940-es összeomlást követően a többi gyarmathoz hasonlóan Francia Nyugat-Afrika is elfogadta a fegyverszünetet, és legitimnek ismerte el a Pétain kormányt.

A Mers el Kebir elleni támadással kapcsolatban alighanem mindenkiben felmerül a kérdés, mégis mi értelme volt ennek az egésznek? A már legyőzött, leszerelés előtt álló, a németektől biztos távolságban félreállított francia hadihajók miféle veszélyt jelenthettek volna Angliára? Maga a támadás is a hivatalosan meghirdetett céloknak pont az ellenkezőjét érte el, nem csökkentette, hanem fokozta Anglia fenyegetettségét, és nem csökkentette, hanem növelte annak veszélyét, hogy a németek ráteszik a kezüket a francia flottára. És ez nem utólagos okoskodás, ezt már akkoriban is így látták. De akkor mégis miért volt szükség erre az egészre?

Gensoul még a támadás estéjén tájékoztatta az észak-afrikai francia tengerészeti erők Algírban tartózkodó főparancsnokát, Jean Pierre Estéva altengernagyot, hogy a Dunkerque sérülései nem súlyosak, és a hajó néhány nap múlva elhagyhatja a kikötőt. Estéva ezt rögtön szükségesnek látta sajtóközleményben tudatni a világgal.

A Dunkerque sérülései ugyan a hajót valóban nem veszélyeztették, ám elég súlyosak voltak, és kijavításuk ha egy évig nem is, de biztosan hónapokig tartott volna. A hajón ekkor már eloltották tüzeket, és javában dolgoztak a sérült gépek kijavításán, a lékek ideiglenes befoltozásán. A csatacirkáló igazából elég jó állapotban volt ahhoz, hogy akár már a támadást követő éjszaka, vagy a következő napokban elhagyják vele a kikötőt, és a biztonságosabb Algírba hajózzanak át. Akár még a Toulonba való utat is meg lehetett volna kockáztatni, kihasználva, hogy az angolok elhajóztak, és csak egy tengeralattjárót hagytak Mers el Kebir előtt, melyet a francia rombolók könnyen semlegesíteni tudtak volna. A franciák azonban nem így tettek, ehelyett Gensoul inkább minden különösebb értelem nélkül zátonyra futtatta a hajót.

Somerville fél hatkor kapta meg a tárgyalások eredménytelenségéről szóló jelentést Holland-tól. Ezzel elszállt minden remény a megegyezésre, és Somerville-nek nem maradt más lehetősége, mint hogy engedelmeskedik az Admiralitás utasításainak, vagy pedig hazatér és hadbíróság elé áll. Hajóit a kikötő felé fordította, hogy tüzelőállásba kerüljön, és felszállásra utasította az Ark Royal repülőgépeit is. A pozíciója nem volt a legjobb, hiszen az eredetileg tervezett északkeleti helyett északnyugati irányból kellett tüzet nyitnia, azonban már nem maradt ideje arra, hogy más helyzetbe vigye hajóit. Ilyen felállásból ugyan egérút nyílt a franciák előtt kelet felé, azonban a tengernagy továbbra sem hitte, hogy azok képesek lesznek elhagyni a kikötőt, már csak az aknák miatt sem.

Somerville így is nehezen szánta el magát a döntésre, és néhányan már azt hitték, egyáltalán nem is adja ki a tűzparancsot. Albert Briggs jelzőszolgálatos matróz így emlékezett vissza az utolsó pillanatokra: „Láttuk Somerville tengernagyot, amint ott áll, nagyon-nagyon komolyan. Nem akarta megtenni. Senki sem akarta megtenni. Aztán megszólalt: Rendben. Tüzet nyitni.”

Somerville 17.54-kor adta ki a tűzparancsot, 16 ezer méter távolságról. Elsőként a Resolution ágyúi nyitottak tüzet, majd rögtön utána a Valiant, és két perc múlva a Hood. A cirkálók a parti ütegeket lőtték, míg a rombolók nem vettek részt az ágyúzásban.

Az angol hadihajóknak nem kellett messze menniük, Mers el Kebir kikötője alig 440 km-re volt Gibraltártól, közvetlenül Oran mellett, melynek egyik külvárosa volt. A kikötő kiépítését a franciák még a XIX. század végén kezdték el, akkor még abból a megfontolásból, hogy innen a torpedónaszádok könnyen támadni tudják a Gibraltár környéki vizeken tartózkodó angol hajókat. Kezdetben csak a naszádok támaszpontjaként használták a kikötőt, a századforduló után azonban nagyobb szabású építkezésekbe fogtak, hogy a kikötő nagy hadihajók befogadására is alkalmas legyen. Mers el Kebir jelentősége igazából azonban csak a harmincas évek közepén értékelődött fel, amikor az addig barátinak tekinthető francia–olasz viszony kezdett ellenségessé válni. Ez nehéz helyzetbe hozta az addigi fő flottatámaszpontokat, Toulont és Bizertát, hiszen mindkettő az olasz területek közelében feküdt, tehát az olasz hadihajók és repülőgépek által könnyen támadhatók voltak. Már 1934-ben Mers el Kebirt jelölték ki a francia Földközi-tengeri Flotta fő támaszpontjává, ahová egy olaszok elleni háború esetén visszavonták volna a főerőket. 1936-ban nagyszabású építkezések kezdődtek, hogy a kikötőt erre a szerepre alkalmassá tegyék. Új dokkokat, mólókat, raktárakat építettek, jelentősen megerősítették a partvédelmet, illetve a kikötő légvédelmét, és a leglátványosabb beruházásként hozzákezdtek a széles, nyílt öblöt a tenger felől lezáró két nagy, összesen mintegy négy kilométer hosszú hullámtörő gát építéséhez.

A Franciaország és a tengelyhatalmak között Campiegne-ben megkötött fegyverszünet hivatalosan 1940 június 25-én, éjfél után 35 perccel lépett életbe. René Émile Godfroy tengernagy, az Alexandriában álló francia kötelék parancsnoka, ugyanekkor engedélyt kért az angoloktól a kikötő elhagyására, hogy a kapott parancsoknak megfelelően Bejrútba hajózzon flottájával. A britek megtagadták a kihajózási engedélyt. Közben az angol kormányhoz sorra érkeztek be a jelentések, hogy a korábbi kardcsörtető nyilatkozatok ellenére a francia gyarmati területek mindenhol elfogadják az új kormány fennhatóságát, s nincs törés Vichy és a gyarmatok között. A francia hadihajók szintén nem mutattak semmilyen hajlandóságot az angolokkal való további együttműködésre. Egyetlen francia hadihajó, a Narval tengeralattjáró állt csak át önként a britekhez.

"Nekünk a szabadság az, ha olyan hazát építhetünk magunknak, ahol nincs a fejünk fölött semmiféle háziúr."

 A szokásos gyakorlatnak megfelelően a szárazföldi és tengeri haderők parancsnokai a második világháború előestéjén megint arra készültek, hogy majd az előző háborút fogják újravívni, modernebb eszközökkel. A szárazföldön ismét elhúzódó állóháborúra készültek, és hogy ezúttal már rögtön az elején útját állják a németeknek, a francia–német határ teljes hosszában jól kiépített erődrendszert hoztak létre, abban bízva, a várható német támadást így már a határon fel tudják tartóztatni. Az ötmilliárd frankot felemésztő Maginot vonal modern erődrendszerének világszerte a csodájára jártak, ám e világcsoda nem nyújtott teljes védettséget, hiszen csupán a német határ mentén építették ki, s egy Belgiumon át történő átkaroló támadás ellen nem adott védelmet. A franciák természetesen gondoltak erre is, a Maginot vonalon le nem kötött erőik javát – illetve a támogatásukra érkező angol csapatokat – ezért északon állomásoztatták, és a védelemben számítottak a szintén kiváló hírnévnek örvendő belga erődrendszerre. A francia és a belga kormányok között már jóval a háború előtt megállapodás született a katonai együttműködésről egy német támadás esetén.

Amikor 1940 tavaszán a német csapatok valóban átlépték a belga határt, a francia–angol hadsereg azonnal benyomult Belgium területére, hogy az előzetes terveknek megfelelően közös erővel, még belga területen feltartóztassák a német előrenyomulást. Azzal azonban, hogy az északon állomásozó csapataikat előretolták Belgiumba, széles és gyengén védett rés nyílt köztük, és a Maginot vonal között. Ezt ők is felismerték, ám nem nyugtalankodtak miatta különösebben, mivel úgy gondolták, a német területek felől az Ardennek hegyvidékének sűrű erdőségei lehetetlenné teszik a nagyobb csapatmozgásokat.

A németek nem így gondolták. A belgiumi betörés valójában csupán megtévesztő hadművelet volt, mellyel ki akarták mozdítani állásaikból a szövetséges haderőt. Miután ez sikerült, saját főerőiket minden különösebb gond nélkül átvitték az Ardenneken, és a Sarlócsapás hadművelettel nagy ívben egészen a tengerig előrenyomulva bekerítették az egész szövetséges hadsereget.

Az első világháború sok minden más mellett olyan szempontból is kuriózum volt a korábbi európai háborúkhoz képest, hogy a felek nem voltak hajlandóak semmilyen kompromisszumra, és mindegyikük a „mindent vagy semmit” alapon játszott. A cél nem pusztán a győzelem volt, hanem a totális győzelem, az ellenség teljes megsemmisítése. Ennek a célnak minden mást alárendeltek, legelőször is a józan észt. A végkimerülésig folytatott háború végén a győztesek maguk is éppen csak egy lépésre voltak attól a szakadéktól, melybe a vesztes Németországot beletaszították. Gyakorlatilag az egész kontinens összeomlott, és ebből a bukásból azóta sem tért magához.

A papíron győztes Franciaország szintén a csőd szélén állva került ki a háborúból, ráadásul „győzelmével” gyakorlatilag nem nyert semmit. Ezért a semmit sem érő győzelemért viszont elképesztő árat fizetett. A francia háborús költségek majdnem 160 milliárd frankra rúgtak, melynek harmadát hadikötvényekből, másik harmadát pedig kölcsönökből fedezték. A hadikiadások fedezése érdekében az adókat az egekbe emelték, és újakat vezettek be. (1916-ban például a jövedelemadót.) A fedezetlen bankjegykibocsátások miatt az infláció magasra szökött, az árak átlagban háromszorosra nőttek. A frank értéke már a háború alatt a felére esett, és később csak még tovább csökkent. Míg 1914-ben 25 frank ért egy angol fontot, addig 1926-ban már 243. A forgalomban levő bankjegyek és pénzérmék összértéke 1914-ben hat milliárd frankot tett ki, 1920-ban 38 milliárdot. Az arany és a valuta a háború alatt kiáramlott az országból, a tőke külföldre menekült. A francia gazdaság a háború során külföldi piacai nagy részét elvesztette. Ezeket már a háború alatt nagyrészt amerikai, illetve Ázsiában japán cégek foglalták el.

A háborús pusztítások tovább tetézték a gondokat. A francia emberveszteség meghaladta az 1,3 millió főt, a részben vagy egészben munkaképtelen rokkantak száma pedig a 3 milliót. Az óriási emberveszteségek következtében a háború után nyomasztó munkaerőhiány alakult ki.