A háború kitörésekor Németországnak két cirkálója, és három segédcirkálója tartózkodott az Atlanti-óceánon. A Dresden néhány heti portyázás és két teherhajó elsüllyesztése után áthajózott a Csendes-óceánra, így az eredetileg az ő leváltására érkezett Karlsruhe maradt az egyetlen német hadihajó a térségben.

A 139 méter hosszú, 4.900 tonnás Karlsruhe vadonatúj, alig fél évvel korábban szolgálatba állított hajó volt, a német haditengerészet egyik legkorszerűbb egysége. A négykéményes cirkáló 26 ezer lóerős turbináinak köszönhetően elérhette a 28 csomós sebességet is, fegyverzete azonban ugyanúgy csak 105 mm-es ágyúkból állt, mint a korábbi német cirkálóknak.

A hajó augusztus hatodikán Pernambuco közelében találkozott a Kronprinz Wilhelm utasszállítóval, melyet a berlini utasításoknak megfelelően fel kellett fegyvereznie, hogy a hajó a továbbiakban segédcirkálóként tevékenykedjen a térségben. A cirkáló által hozott fegyvereket átszállították a Kronprinz Wilhelm fedélzetére, és éppen arra készültek, hogy üzemanyagot vételeznek az utasszállító tágas széntárolóiból, amikor váratlanul feltűnt a láthatáron az angol Suffolk cirkáló, a brit Negyedik Cirkáló Kötelék parancsnokának, Sir Christopher Cradock ellentengernagynak a zászlóshajója. A két német hajó az éppen megkezdett szenelést azonnal félbeszakítva menekülni kezdett, a Karlsruhe északra, a Kronprinz Wilhelm délre. A Suffolk a német cirkálót követte, és közben rádión riadóztatta a közelben tartózkodó Berwick és Bristol cirkálókat is. A Berwick túl lassú volt ahhoz, hogy a német hajót utolérhesse, a gyors járatú Bristol könnyűcirkáló viszont jó helyzetben látszott lenni ahhoz, hogy elvághassa a németek menekülési útvonalát.

Többórás üldözés után a gyors német hajó végül lerázta a Suffolkot, mely nem tudta lőtávolságra megközelíteni az ellenséget. Nem sokkal sötétedés után viszont felbukkant a Bristol, mely keresztezte a Karlsruhe útvonalát. A tiszta időben, a telihold fényénél aránylag jó látási viszonyok uralkodtak, melyek lehetővé tették az éjszakai harcot. A Bristol nem sokkal este nyolc után, mintegy hat és fél kilométeres távolságból tüzet nyitott a német cirkálóra, mely viszonozta a lövéseket. A két hajó egy órán át tűzharcot vívott egymással, azonban találat egyik oldalon sem esett. A vészesen fogyó szénkészletekkel nem törődve a Karlsruhe teljes sebességre gyorsított, és lassan maga mögött hagyta a Bristolt is. A Suffolk közben végképp lemaradt, hiába jelzett Cradock a Bristolnak: „Tapadjon rá. Jövök.” Este 11 körül a Bristol is szem elől tévesztette a német hajót, mely eltűnt az éjszakában. Ez volt a háború első tengeri összecsapása.

Mikor a Karlsruhe kilencedikén befutott Puerto Ricóba, raktáraiban mindössze 12 tonna szén maradt! Egy gyors szenelés után a hajó másnap újra kifutott, és Brazília északi partjainál portyázott tovább. A cirkáló eredményesen tevékenykedett, s a következő két és fél hónap során összesen 17 kereskedelmi hajót süllyesztett el. November negyedikén a Karlsruhe éppen egy Barbados elleni támadásra készülődött, amikor este fél hétkor egy hatalmas robbanás leszakította a hajó orrát. A Karlsruhe félórán belül elsüllyedt, 373 fős legénységéből csak 129-en menekültek meg. Őket a cirkáló közelben tartózkodó ellátóhajói, a Rio Negro és Indrani-Hoffnung teherhajók mentették ki. A túlélők a Rio Negro fedélzetén tértek vissza Németországba, ahol csak megérkezésükkor, decemberben szereztek tudomást a hajó pusztulásáról. Az angolok még hónapokig nem tudtak a Karlsruhe elsüllyedéséről, és nagy erőkkel keresték az ellenséges hajót. Csak mikor következő év márciusában a német cirkálóról származó roncsdarabokat sodort partra a víz a közeli szigeteken, jöttek rá, hogy a régóta keresett német hajó elsüllyedt. A cirkáló pusztulásának okai azóta is tisztázatlanok. Minden bizonnyal az elülső lőszerraktárban, a kezelők hibája, vagy a lőpor öngyulladása miatt bekövetkezett lőszerrobbanás okozhatta a katasztrófát.

A Kronprinz Wilhelm következő év tavaszáig működött a térségben. A két 120 mm-es és két 88 mm-es ágyúval felszerelt hatalmas, több mint 200 méter hosszú, 15 ezer tonnás hajó, melynek parancsnokságát a Karlsruhe egyik tisztje vette át, eredményesen és szerencsésen tevékenykedett, s összesen 15 ellenséges hajót süllyesztett el. Tavasszal azonban olyan súlyos trópusi járvány tört ki a hajó fedélzetén, ami végül arra kényszerítette a parancsnokot, hogy semleges kikötőbe vigye a segédcirkálót. Az ekkor már igen rossz állapotban levő, nagyjavításra szoruló Kronprinz Wilhelm 1915 április 11-én futott be az amerikai Newport News kikötőjébe, ahol a hajót karanténba helyezték, majd később internálták.

A Kronprinz Wilhelm testvérhajója, a Kaiser Wilhelm der Grosse a háború kezdetén szintén segédcirkálóként tevékenykedett az Atlanti-óceánon, pályafutása azonban nem tartott sokáig. Három angol teherhajó elsüllyesztése után vele is végzett egy angol cirkáló, augusztus 26-án, a marokkói partoknál.

Az atlanti vizeken tartózkodott még egy német segédcirkáló, az eredetileg szintén utasszállítónak épült Cap Trafalgar is. A 187 méter hosszú, 18.700 tonnás hajó 17 csomós sebességre volt képes, és a békeidőben Németország és Dél-Afrika között közlekedett. A hajó a háború előtt elsősorban a Brazília és Chile kikötőibe irányuló utasforgalmat bonyolította le, azaz többnyire kivándorlókat szállított. A háború kitörése is a dél-amerikai partok előtt érte. Az utasokat Montevideóban kiszállították, majd a hajót a háború kitörésekor a brazil partok előtt rekedt Eber ágyúnaszád lövegeivel fegyverezték fel. Az Eber-t, melynek legénysége nagyrészt átszállt a Cap Trafalgarra, ezt követően Brazíliában internálták, majd amikor a brazilok 1917-ben hadat üzentek Németországnak, az ágyúnaszádot legénysége elsüllyesztette.

A Cap Trafalgar vesztét alig egy hónapnyi, eredménytelen tevékenység után kollégája, az angol Carmania segédcirkáló okozta. A 19.500 tonnás, eredetileg a Cunard utasszállítójaként tevékenykedő Carmania augusztus végén indult a Falkland-szigetek felé, hogy utánpótlást szállítson az ott állomásozó hajórajnak. A hajó azt az utasítást kapta, útközben ellenőrizze a brazil partok előtti, többnyire lakatlan szigeteket, melyekről úgy gondolták, a német hajók titkos támaszpontjaiként szolgálhatnak.

A Carmania szeptember 14-én délelőtt a Rio de Janeirótól 500 mérföldre keletre fekvő Trinidad-sziget mellett hajózott el, amikor a sziget délnyugati részének egy öblében három hajót vett észre. Közelebb érve már látták, hogy két kisebb, az Egyesült Államok zászlaja alatt hajózó szénszállító gőzös mellett egy hatalmas, kétkéményes hajó áll az öbölben, mely éppen szenet vett fel a teherhajókról. Ez utóbbi hajó volt a Cap Trafalgar, mely az angol segédcirkáló közeledtére kifutott az öbölből, és dél felé indult.

Dél körül, mikor a Carmania és a Cap Trafalgar a régi ágyúik hatásos lőtávolságán belülre, nagyjából 7.500 méterre közelítették meg egymást, mindketten tüzet nyitottak. A következő másfél órában a két segédcirkáló heves tűzharcot vívott egymással. A brit hajó a maga nyolc darab 120 mm-es ágyújával jelentős fölényben volt a Cap Trafalgar két darab 104 mm-es lövegével és néhány kis kaliberű gyorstüzelőjével szemben, s ez a tűzfölény rövidesen érvényesült is. A valamivel gyorsabb német hajó fél kettőkor az angol ágyúk lőtávolságán kívül került, elmenekülni azonban már nem tudott. A súlyosan sérült Cap Trafalgar egyre jobban dőlt balra, majd nem sokkal két óra előtt hirtelen az oldalára dőlt, és orral előre elmerült a hullámokban.

A Carmania szintén súlyos sérüléseket szenvedett, a hajótestbe olyan nagy mennyiségű víz ömlött, hogy alig bírta magát a felszínen tartani. A sérülésekhez képest a britek embervesztesége meglepően kevés volt. A hajón összesen kilenc ember esett el, és 27-en sebesültek meg, nagyrészt a fedélzeten elhelyezett ágyúk kezelői közül. A német hajó legénységéből 51 ember vesztette életét, köztük a hajó parancsnoka, Julius Wirth korvettkapitány. A nem sokkal később a helyszínre érkező szénszállítók 279 tengerészt mentettek ki, akik néhány hónappal később Montevideón keresztül tértek vissza Németországba.

Az ütközet időpontjában a közelben tartózkodott a másik német segédcirkáló, a Kronprinz Wilhelm is. A hajónak kiváló lehetősége nyílott volna rá, hogy a félig-meddig harcképtelen, súlyosan sérült Carmaniát rövid úton a tenger fenekére küldje, azonban rádiósai közben vették a Carmania segítségére induló Cornwall és Bristol cirkálók rádióüzenetét. A Kronprinz Wilhelm parancsnoka azt hitte, az angol cirkálók valahol a közelben tartózkodnak, és nem kockáztatta meg, hogy az ellenség fenyegetőnek gondolt közelségében összecsapásba bonyolódjon az angol segédcirkálóval. Az angol cirkálók valójában messzebb voltak, mint a németek gondolták, és csak másnap érkeztek meg.

Októberre tehát a németeknek csak két hajója maradt az Atlanti-óceánon, a Karlsruhe és a Kronprinz Wilhelm segédcirkáló, melyek tevékenysége bosszantó volt ugyan, de azért nagy fejfájást nem okozott a londoni Admiralitásnak. A britek azonban ennek ellenére sem lélegezhettek fel, mert közben egyre valószínűbbé vált, hogy a mindez-idáig sértetlen német Kelet-ázsiai Hajóraj is az atlanti vizekre akar áthajózni. A németek fenyegető közeledése különösen a térségben tartózkodó angol cirkálók parancsnokára, Sir Christopher Cradock-ra hatott nyomasztóan.

Az ekkor 52 éves Sir Christopher George Francis Maurice Cradock ellentengernagy 1875-ben lépett be a Royal Navy kötelékébe. Legtöbb tengerésztársához hasonlóan ő is elsősorban szárazföldi harcokban tüntette ki magát, részt vett az Alexandria elleni, 1882-es támadásban, és a kínai boxerlázadás leverésében. A tengernagyi rangot 1910-ben kapta meg, és három évvel később átvette a Nyugat-Indiákon állomásozó angol hajóraj parancsnokságát. A jó kiállású, délceg agglegény szenvedélyes vadász volt, emellett tengerészíróként is tevékenykedett, s a háború előtt három tengerészeti témájú könyve jelent meg. Gyakran emlegette, hogy ha választhatna, tengeri ütközetben vagy vadászbalesetben szeretne meghalni.

A háború kitörésekor Jamaicán állomásozó Cradock zászlóshajója eredetileg a Suffolk cirkáló volt. Augusztus másodikán értesültek róla, hogy erősítésként átirányították hozzájuk a Good Hope páncéloscirkálót. Cradock, aki elégedetlen volt köteléke erejével, és állandóan erősítést követelt az Admiralitástól, hajóival kifutott a Good Hope elé, hogy az a lehető leghamarabb csatlakozni tudjon hozzájuk. Négy nappal később útközben véletlenül belebotlottak a német Karlsruhe könnyűcirkálóba és a Kronprinz Wilhelm segédcirkálóba, melyeknek azonban sikerült kereket oldaniuk a lassabb angol hajók elől. A brit cirkálók tíz nappal később találkoztak a Good Hope-al, melyre Cradock rögtön áthelyezte zászlaját.

A brit kötelék ezt követően a Karib-tengeren és a Bahamák környékén járőrözött, majd szeptember közepétől a hajók többsége áttelepült a Falkland-szigetekre, hogy a környező vizeken cirkálva biztosítsák a Horn-fok és a River Plate hajóforgalmát, illetve megakadályozzák, hogy a Karlsruhe és a Dresden átjusson a Csendes-óceánra, és egyesüljön az Ostasiengeschwader hajóival.

Cradock ekkor már erősen tartott attól, hogy Spee előbb-utóbb megjelenik a dél-amerikai vizeken, és egyfolytában további erősítést kérő üzenetekkel bombázta a londoni Admiralitást. Cradock egy csatacirkálóval, vagy legalább egy újabb építésű, gyors és erős páncéloscirkálóval szerette volna kiegészíteni hajóraját, nagy megrökönyödésére azonban valami egészen mást kapott helyettük.

Londonban szintén sokan voltak azon a véleményen, két csatacirkálót át kellene vezényelni Cradockhoz, hogy gyorsan és véglegesen leszámoljanak az Ostasiengeschwader által jelentett fenyegetéssel. Ezt az elképzelést támogatta a First Sea Lord, Louis Battenberg, és vezérkari főnöke, Doveton Sturdee is. Ugyanakkor viszont a Grand Fleet parancsnoka, John Jellicoe, mereven ellenzett minden olyan törekvést, mely flottája megosztására irányult, és minden elérhető hajót Scapa Flow környékén akart összpontosítani, hogy készen álljanak, ha a német Hochseeflotte fel találna vonulni az Északi-tengeren, az angol partok előtt.

A döntés az Admiralitás Első Lordjának, Winston Churchillnek a kezében volt. Churchill pozíciója alapvetően civil beosztás volt, s a kormány tengerészeti ügyekkel foglalkozó minisztereként a hadműveleti döntések meghozatala nem tartozott volna az ő hatáskörébe. Winston azonban saját hatalmától megittasulva mindent maga akart irányítani és kézben tartani. Nem érte be a tengerészeti miniszter adminisztratív feladataival, hanem rendszeresen beavatkozott a flotta operatív irányításába is. Széles terpeszben, látható élvezettel hajolt az Admiralitás térképasztala fölé, és mint valami tengeri Napóleon, hajókat irányítgatott ide-oda, és hajórajoknak küldözgetett utasításokat. Neki kellett volna engedélyeznie a csatacirkálók átvezénylését is a dél-atlanti vizekre. Churchill azonban Battenberg és Sturdee minden érvelése ellenére Jellicoe álláspontját támogatta, és nem hogy csatacirkálókkal, de még a Spee hajóival legalább egyenértékű Defence osztályú páncéloscirkálókkal sem volt hajlandó meggyengíteni a Grand Fleet erejét. Az Első Lord ezek helyett egy kiérdemesült veteránt, az 1899-ben szolgálatba állított Canopus páncélost küldte el Cradocknak.

A 131 méter hosszú, 13 ezer tonnás csatahajó négy 305 mm-es, és 12 darab 152 mm-es ágyúval volt felfegyverezve, amik elméletileg fölényt biztosítottak számára a német hajórajjal szemben. Ezek a lövegek azonban ugyanolyan régiek és elavultak voltak, mint az őket hordozó hajó, mely fénykorában sem volt képes 18 csomónál nagyobb sebességre, most pedig legfeljebb már csak 15 csomóval tudta vonszolni magát. A reménytelenül elavult hadihajót 1912-ben már tartalékállományba helyezték, és csak a háború kitörése mentette meg –legalábbis egy ideig – a lebontástól. A Canopust 1914 augusztusában reaktiválták, és néhány hétig a Csatorna Flotta kötelékében teljesített szolgálatot. A csatahajót szeptemberben vezényelték át Cradock kötelékéhez, melyhez a hónap végén érkezett meg.

Churchill a páncélos mellé az annak alkalmazásáról szóló taktikai elgondolásaival is kedveskedett Cradocknak. Az Első Lord úgy gondolta, az általa elküldött félelmetes úszó erőd a brit hajóraj központi magja lesz majd, afféle citadella, melynek védelmében a gyengébb cirkálók meghúzódnak. Ha alkalom nyílik rá, a cirkálók majd kitörnek ebből a citadellából, és megtámadják Spee hajóit, ha pedig forróvá válik a helyzet, visszamenekülnek a Canopus harminc és feles ágyúinak védelme alá, mint a kiscsibék a kotlós szárnyai alá.

Churchill elgondolása groteszk volt, és kiötlőjének teljes szakmai dilettantizmusáról árulkodott. Ha nem akartak lemondani a Canopus „értékes” segítségéről, a brit kötelék kénytelen volt sebességét 15 csomóra csökkenteni, a németek 22 csomójával szemben. A német hajóraj így könnyedén kereket oldhatott volna, vagy ha a harc mellett dönt, egyszerűen körültáncolhatta volna az angolokat, akik választhattak, hogy lapítanak a Canopus mögött, vagy a vén teknőt hátrahagyva felveszik a harcot az ellenséggel. Aligha lehet elképzelni olyan szituációt, mely rávehette volna a németeket arra, hogy behajózzanak a brit páncélos 305 mm-es ágyúinak lőtávolába. Erre már csak azért sem volt szükségük, mert saját 21 cm-es ágyúiknak a lőtávolsága jóval felülmúlta az angol hajó elavult harminc és feles lövegeiét.

Cradocknak eleve nem lehettek olyan illúziói a csatahajó alkalmazhatóságának lehetőségei felől, mint Churchillnek, különösen hogy megérkezése után nem sokkal a Canopus kapitánya jelentette neki, a gépek meghibásodásai miatt hajója legfeljebb 12 csomós sebességgel bír haladni. Hogy a tengernagynak mi volt a véleménye a várható összecsapás esélyeiről, azt elárulja, hogy indulás előtt eltemette kitüntetéseit, a Falkland-szigetek kormányzójának pedig átadott egy barátjához, Hedworth Meux tengernagyhoz címzett levelet, a következő megjegyzéssel: „Küldje el a címzettnek, mihelyt halálhíremet megerősítik.”

Októberben a Canopuson kívül Cradock hajórajához tartozott még öt cirkáló, a Good Hope, a Monmouth, a Cornwall, a Glasgow és a Bristol, illetve három segédcirkáló, a Macedonia, az Otranto és az Orama is, melyek papíron a német hajórajjal nagyjából egyenlő erőt képviseltek. A hajók többnyire ugyan nem a Royal Navy legkorszerűbb egységei közé tartoztak, de életkorukat és korszerűségüket tekintve a német hajók is nagyjából az ő színvonalukon álltak. Cradock azonban kénytelen volt megosztani hajóraját, és felállítani egy északi köteléket, mely a brazil partok előtt cirkálva kutatott a Karlsruhe és a Kronprinz Wilhelm után. Ebbe a kötelékbe került a Cornwall és a Bristol cirkáló, valamint a Macedonia és Orama segédcirkáló is. Először a Canopust is ebbe a rajba osztották be, azonban egy újabb géphiba miatt a kivénhedt csatahajó ki sem tudott futni Falklandról. A hajó legnagyobb haszna így csak annyi volt, hogy nagy teljesítményű rádiókészülékeivel közvetíteni tudott az északi és a déli hajóraj között. Miután gépeit valamennyire helyrehozták, október közepén a páncélos végül mégis Valparaiso felé indult, hogy csatlakozzon Cradock déli hajórajához.

A Papeete elleni német támadásról értesülve ugyanis Cradock úgy döntött, rajával áthajózik a nyugati partokhoz, mivel biztos volt benne, a német hajók ide tartanak. Október elején zászlóshajójával, a Good Hope-al, valamint a Monmouth és Glasgow cirkálókkal, illetve az Otranto segédcirkálóval áthajózott a Csendes-óceánra, hogy a chilei partok előtt várja be az ellenség érkezését. A Monmouth, a Glasgow, és az Otrantó október 15-én futott be Valaparaisóba, majd miután feltöltötték készleteiket, ismét kifutottak, hogy német hajók után kutatva átvizsgálják az erősen tagolt chilei partokat. Cradock a Good Hope-al hátramaradt, hogy bevárja a Canopust, és két héttel később érkezett csak meg. Az angol kötelék október 29-én egyesült újra.

Az angoloknak a szeptember végi, Papeete elleni támadás óta nem voltak információik arról, hol van és merre tart a német Kelet-ázsiai Hajóraj. Valószínűnek tartották, hogy a németek a dél-amerikai, egész pontosan a chilei partok felé indultak tovább, de nem lehetett teljesen elvetni azt a lehetőséget sem, hogy a kanadai brit kikötőket fogják megtámadni, vagy az ekkor még semleges, amerikai kézen levő Panama-csatorna felé indulnak, és azon átkelve próbálnak átjutni az Atlanti-óceánra. Maga Cradock a brit tengerésztisztek többségével együtt azonban biztos volt benne, hogy a németek Chile felé tartanak. A Leipzig és a Dresden is jól megfigyelhetően ebbe az irányba tartott, és az angoloknak az is feltűnt, hogy a chilei kikötőkben tartózkodó német teherhajók feltűnően aktívak. Szenet és élelmiszert rakodnak be, és sűrűn rádiózgatnak egymás között. Elég valószínűnek tűnt, hogy a hajók az Ostasiengeschwader érkezésére várnak, ám azt nem lehetett tudni, a német kötelék mikor és hová fog befutni. A britek valószínűnek tartották, hogy a Leipzig és a Dresden csak itt, a chilei partok előtt fog csatlakozni Speehez, és Cradock abban reménykedett, még a tervezett egyesülés előtt sikerülhet elkapnia valamelyik német cirkálót.

Az angol hadihajók október 29-én rendkívül pocsék időben találkoztak ismét a chilei vizeken. Ahogy a Glasgow egyik tisztje utóbb visszaemlékezett: „Szakadt a nyakunkba az eső, a havas eső, a jég, a hó, a szél meg tombolt, amennyire csak tudott. Állandóan azt vártuk, hogy a hajó egyszer csak mindenestül elmerül. … 35 fokban dülöngéltünk jobbra-balra, ami harci egységként gyakorlatilag használhatatlanná tette a cirkálót, mely tulajdonképpen több időt töltött a víz alatt, mint felette.”

A Canopust arra az egyetlen feladatra osztották be, melyre alkalmas volt, a cirkálók szénszállító hajóinak kíséretére.

A Glasgow rövidesen elvált a köteléktől, és a közeli Coronel kikötőjébe hajózott, hogy néhány táviratot adjon fel a londoni Admiralitás részére, illetve a helyi angol konzulátuson érdeklődjön a legfrissebb hírek felől. A cirkáló október 31-én futott be, ám csupán néhány óráig tartózkodott a kikötőben, és másnap, november elsején reggel kilenckor visszaindult a kikötőtől negyven mérföldre várakozó hajóraj felé, mellyel délután egy órakor kellett ismét találkoznia.

Nem sokkal a tervezett találkozó előtt azonban a cirkáló rádiósai egy különös rádiójelzést fogtak el. Nyilvánvaló volt, hogy az adás nem a német kereskedelmi hajóktól származik, ezek más frekvencián és más kódokkal dolgoztak. A jelzés minden kétséget kizáróan a német haditengerészet által használt Telefunken készüléktől származott, és egyértelműen egy német hadihajó adhatta le. Miután csatlakozott a kötelékhez, a Glasgow rögtön értesítette Cradock-ot az eseményekről. A tengernagy biztos volt benne, hogy a jelzést egy közelben tartózkodó német cirkáló, feltehetően a Leipzig adta le. (Egyébként az ellenség megtévesztése céljából valamennyi német cirkáló a Leipzig azonosító és hívójelzéseit használta.) Délután kettőkor elrendelte, a kötelék hajói a Good Hope-tól keletre fejlődjenek fel csatárláncba, egymástól 15 mérföldes távolságot tartva. A sebességet ugyanekkor tízről tizenöt csomóra növeltette.

Az északnyugatra tartó Good Hope tartotta tovább eredeti irányát, a többiek pedig tőle kelet felé távolodva igyekeztek elfoglalni kijelölt pozíciójukat. A Monmouth a zászlóshajótól 15 mérföldre azzal párhuzamos irányba fordult, az Otrantónak pedig tőle 15 mérföldre kellett volna elhelyezkednie. A csatárlánc jobb szélén, az Otrantótól újabb 15 mérföldre keletre a Glasgow haladt volna. Utóbbi két hajó kelet felé távolodott a Monmouth-tól, ám még csak négy mérföldre jutottak tőle, mikor délután négy óra húsz perckor a Glasgow őrszemei füstöt vettek észre az északkeleti láthatáron. A cirkáló azonnal teljes sebességre gyorsított, hogy felderítse, milyen hajók közelednek feléjük. Nem sokkal később sikerült is azonosítania őket. A várt német hadihajók voltak, ám az angolok meglepetésére nem egyetlen cirkálót, hanem hármat találtak. Jól láthatóan az Ostasiengeschwader két nagy páncéloscirkálója, és mögöttük egy könnyűcirkáló közeledett a britek felé, tőlük mintegy 12 mérföld távolságra. A Glasgow azonnal jelentette a tőle több mint húsz mérföldre levő zászlóshajónak az ellenség feltűnését, aztán gyorsan visszairamodott a kötelék felé.

A német hajóraj még október 18-án futott ki a Húsvét-szigetről, ahol Spee csaknem teljes hajóraját újra egyesítette. A kötelék 26-án érkezett meg a következő szénfelvétel kijelölt helyéhez, a Juan Fernandez-szigetekhez. Itt csatlakozott hozzájuk az utolsó hajó, a Prinz Eitel Friedrich segédcirkáló is. A hajót Spee nem sorolta be kötelékébe, hanem a Nürnberg kíséretében azonnal előreküldte Valparaiso felé, hogy ott szenet vételezzen a flotta számára. A segédcirkálónak ezt követően ismét külön kellett válnia, hogy Dél-Amerika nyugati partjai előtt maradva folytassa a kereskedelmi hajók elleni portyázását.

A német hajók csupán két napot töltöttek a szigeteknél, és egy gyors szenelés után már 27-én tovább indultak. Következő úti céljuk Valparaiso kikötője volt, ahová november elsején futottak volna be. Egy nappal korábban azonban Spee értesült arról, hogy a Glasgow befutott a coroneli kikötőbe. A kikötőben ugyanis ott horgonyzott a német Göttingen teherhajó is, mely rádióján természetesen azonnal jelentette az angol cirkáló feltűnését.

A német tengernagy ugyanazt gondolta, mint angol ellenfele, vagyis hogy az ellenség cirkálói még nem egyesültek, és külön hajózva cirkálnak a chilei partok előtt. A hír hallatán azonnal délnek, Coronel felé fordult, hogy lehetőleg még a kikötőben csapdába ejtse a Glasgow-t, vagy megpróbálja elfogni a kifutás után feltételezése szerint észak felé haladó angol cirkálót. A két ellenséges hajóraj tehát észak, illetve dél felé haladva gyorsan közeledett egymáshoz, de mindketten abban a hiszemben, hogy csupán egyetlen ellenséges cirkálóval állnak szemben.

A brit cirkáló kéményeinek füstjét a hozzá legközelebb eső német hajó, a Leipzig vette észre először, 16.17-kor. A hír hallatán Spee elrendelte a csatasorba való felfejlődést, és a sebességet húsz csomóra növelve azonnal az ismeretlen hajó felé indult. Az élen a Scharnhorst haladt, mögötte a Gneisenau, míg a Leipzig könnyűcirkáló a kötelék végére sorolt be. A Dresden, mely valamivel távolabb kutatott az angol cirkáló után, erősen lemaradva követte őket, és a csata kezdetéig nem is tudott felzárkózni a hajórajhoz. A Nürnberg, mely a Prinz Eitel Friedrich-et kísérte Valparaisóba, és éppen visszatérőben volt a kikötőből, még távolabb volt, s az ütközet kezdetén még 30 mérföldre járt kötelékétől.

Cradock közben szintén azon erőlködött, hogy szétszórt hajóit összegyűjtse, és csatarendbe állítsa. A Good Hope-al és a Monmouth-al kelet felé fordult, míg az Otranto délre, a Glasgow pedig délnyugatra tartott. Némi kanyargás után háromnegyed hat körül végül sikerült elrendezni a köteléket. Az élen a zászlóshajó, a Good Hope haladt, mögötte a Monmouth, majd a Glasgow, és a sort végül az Otranto zárta. A két ellenséges cirkálókötelék egymással nagyjából párhuzamosan haladt, délnyugati irányba. A viharos erejű szélben nagyon erős volt a hullámverés, s a kisebb hajók annyira dülöngéltek, hogy tüzéreik alig tudták célon tartani ágyúikat.

A két hajóraj mintegy félórán át egymással párhuzamosan haladt, egymástól nagyjából 14 kilométeres távolságban. Nyilván mindkét tengernagyot meglepetésként érte, hogy nem egyetlen cirkálóval, hanem egy egész hajórajjal találkoztak, és most óvatosan méricskélték egymás erejét, kölcsönösen tartva a kockázatosnak tűnő ütközet vállalásától. Végül aztán Cradock volt az, aki rászánta magát az első lépés megtételére. Negyed hétkor a gyakorlati maximumra, 17 csomóra növelte kötelékének sebességét – az Otranto miatt nem mehetett gyorsabban – és ezzel egy időben jelezte a tőle 120 mérföldre haladó Canopusnak, hogy ütközet van kibontakozóban az ellenséges hajókkal. Utóbbi jelzésre tulajdonképpen nem is volt szükség, mivel a Canopus rádiósai két órával korábban már vették a Glasgow rádiójelzését az ellenség feltűnéséről. A csatahajó kapitánya, Heathcoat Grant, azonnal a jelzett irányba fordította hajóját, az általa kísért két szénszállítót pedig a Juan Fernandez-szigetek felé küldte tovább.

18.18-kor az angol hajók egy éles kanyarral délkeletre fordultak, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy csökkentsék a két kötelék közötti távolságot, és esetleg azért, hogy a német hajók előtt elhaladva átvágjanak azok kelet felőli, bal oldalára. Spee azonnal reagált, és szintén elfordult hajóival. A németek ráadásul gyorsabbak voltak, és lassan előzték a brit hajókat, így ha Cradock tovább tartotta volna a délkeleti irányt, nem a német hajók elé ért volna ki, hanem egyenesen nekivezette volna kötelékét a német csatasornak, a T alakzat szárába vezetve ezzel a hajóit.

Az angol tengernagy így kénytelen volt visszafordulni déli irányba. Nem sokkal később még egyszer megpróbálkozott egy újabb irányváltással, hogy konvergáló pályára kerüljön az ellenség hajóival, azonban Spee ismét elfordult, a két hajóraj tehát továbbra is egymással párhuzamosan haladt tovább, dél-délkeleti irányba. Cradock nyilván saját, kisebb kaliberű ágyúinak igyekezett volna jobb lehetőségeket biztosítani az ellenség megközelítésével, míg Spee a számára előnyös nagyobb lőtávolság fenntartásában volt érdekelt.

Cradock helyzete ekkor még kedvezőnek volt mondható. A hajói mögött lemenő nap még elég magasan járt az égen ahhoz, hogy elvakítsa a német lövegek kezelőit, és elég világos volt ahhoz, hogy saját tüzérei a nyugati láthatáron jól lássák a célpontokat. Ez a kedvező helyzet azonban már csak rövid ideig állt fent, és az ellenség megközelítésére tett eredménytelen kísérletekkel el is vesztegették azt. Háromnegyed hétkor a lenyugvó nap a láthatárra ért. Spee hajói lassan eltűntek a sötétségbe boruló keleti horizonton, míg a nyugati látóhatáron az angol hajók mögött lemenő nap gyengülő fénye remekül megvilágította a briteket. A helyzet ideális volt a német tüzérek számára, és Spee, aki addig óvakodott az ütközet vállalásától, ki is használta azt. Hét órakor, mintegy 12 kilométeres távolságról tüzet nyitott az ellenséges hajókra.

Az angol cirkálók azonnal viszonozták a tüzet. Az elöl haladó cirkálók a sorban nekik megfelelő helyen haladó ellenséges hajóra tüzeltek, vagyis a Good Hope a Scharnhorsttal, a Monmouth a Gneisenauval vívott tűzpárbajt. A Glasgow is a Gneisenaura tüzelt, bár ilyen távolságról csak a két 152 mm-es ágyúja lehetett hatásos. Az első lövések leadásakor tűnt fel a láthatáron a Dresden is, mely a Leipzig-el együtt a Glasgow-ra és az Otrantóra tüzelt. A viharos tengeren hánykolódó kis német cirkálók tüzérei azonban ilyen körülmények között képtelenek voltak nagy távolságra pontosan célozni, és nem is értek el egyetlen találatot sem.

Cradock jelezte a sor végén haladó, és állandóan lemaradozó Otrantónak, hogy váljon ki a kötelékből, és vonuljon távolabb. A segédcirkáló addig se sok hasznot hajtott, és inkább csak kolonc volt a britek nyakán. Lelassította a köteléket, régi, elavult 120 mm-es ágyúi pedig ilyen távolságról nem érték el az ellenséges hajókat, ugyanakkor viszont ő maga nagy és csábító célpontot jelentett a német tüzérek számára.

A jelzést véve az Otrantó jobbra kivált a kötelékből, és néhány mérfölddel távolabbra húzódott, a német ágyúk lőtávolságán kívülre. Utána azonban visszafordult az eredeti irányba, és tovább követte a hajórajt, abban bízva, talán lesz még alkalma, hogy beavatkozhasson az ütközetbe.

A német tüzérek ezúttal is hamar bebizonyították, hogy szakmájuk legjobbjai közé tartoznak. Három sortűzre volt szükségük a belövéshez, s ezt követően egymás után érték el a találatokat a brit hajókon. Az alkonyi fény nagyszerűen kivilágította a láthatáron az angol cirkálókat, míg a német hajók a párás keleti láthatáron teljesen beleolvadtak a sötétségbe. Az angol tüzérek nemcsak hogy alig látták a célpontokat, hanem még saját lövedékeik becsapódásait sem tudták megfigyelni, így nem tudtak pontosítani az irányzékon sem. A két oldal tüzérségének eredményessége ennek megfelelően alakult. Alig öt perccel az első lövések leadása után egy találat tönkretette a Good Hope elülső lövegtornyát, kiütve így a harcból a cirkáló két 234 mm-es ágyújának egyikét. Néhány perccel később ugyanez történt a Monmouth-on is. Egy német gránát telibe találta az első lövegtornyot, s a páncélt átütve annak belsejében robbant. A lövegtorony teteje lerepült a belső robbanástól, mely tönkretette az ott elhelyezett két 152 mm-es ágyút, és nyilván végzett a torony teljes személyzetével. A cirkáló különösen az orr részén kapott sok találatot. Ugyanekkor viszont a német hajók szinte semmilyen sérülést sem szenvedtek. A Scharnhorstot két 152 mm-es gránát találta el, de egyik sem robbant fel, és nem is okozott különösebb károkat. A Gneisenau négy 152 mm-es találatot kapott, melyek szintén nem okoztak nagy károkat, eltekintve attól, hogy az egyik, feltehetőleg a Glasgow-ról érkező lövedék eltalálta, és egy időre üzemképtelenné tette a cirkáló hátsó lövegtornyát.

Fél óra sem kellett hozzá, hogy nyilvánvalóvá váljon, az angolok szénája nagyon rosszul áll. A két nagy páncéloscirkáló szemmel láthatóan igen súlyos sérüléseket szenvedett, s a lángokban álló hajók tüzelése észrevehetően meggyengült, különösen a Monmouth-é, mely az első félóra után már csak szórványosan tüzelt az ellenségre. Cradock még mindig azon erőlködött, hogy hajóit közelebb vigye az ellenséghez, és nem sokkal az első lövések leadása után ismét délkeletnek, a német hajók felé fordult. Látva, hogy úgyszólván minden kártya az ő kezében van, és az ellenség ereje rohamosan csökken, Spee ezúttal nem tért ki az angolok elől, hanem maga is az ellenség felé fordult.

A két kötelék között gyorsan csökkent a távolság, és háromnegyed nyolc körül a harcolókat már csak ötezer méter választotta el egymástól. Közben teljesen lement a nap, és a láthatár elsötétült, sötétségbe burkolva immár az angol hajókat is. Ugyanekkor viszont felkelt a hold, méghozzá keletről, a német hajók mögött. Úgy látszott, ismét az angolok kerültek előnyösebb helyzetbe. Nekik kedvezett a kis lőtávolság, ahol már hatásosan tudták használni nagyszámú 152 mm-es lövegeiket, ráadásul a holdfény most a német hajókat világította meg, nem olyan erősen, mint korábban a lemenő nap fénye az angolokat, de elég jól ahhoz, hogy a britek számára kis távolságokról megkönnyítse a célzást.

Az angol hajók azonban már nem voltak olyan állapotban, hogy élni tudtak volna lehetőségeikkel. Háromnegyed nyolc körül a Monmouth jobbra kivált a csatasorból. A hajó lángokban állt, erősen balra dőlt, orra lesüllyedt, néhány ágyúja azonban egy darabig még tovább lőtte az ellenséget. A Monmouth helyére, a zászlóshajó mögé, a Glasgow próbált felzárkózni. A Good Hope szintén rossz állapotban volt, a hajón tüzek lángoltak, sok ágyúja elhallgatott, a cirkáló pedig furcsán imbolygott jobbra-balra, ami kormánysérülést tett valószínűvé. Néhány perccel a Monmouth kiválása után a Good Hope egy éles kanyarral egyenesen a német hajók felé fordult. Lehet, hogy kormánysérülés miatt tért ki az irányból, ám valószínűbbnek tűnik, hogy Cradock megpróbálta kijátszani utolsó ütőkártyáját, és torpedótámadást próbált indítani a német hajók ellen. Az erős hullámzás ugyan nem kedvezett az ilyesminek, viszont ha a sötétségben sikerült volna a torpedók hatásos lőtávolságán, nagyjából három kilométeren belülre jutni a német hajókhoz, melyek körvonalait a holdfény kirajzolta a láthatáron, az akció eredménnyel kecsegtethetett volna. Az angoloknak más lehetőségük már nem nagyon volt, hogy kárt tegyenek az ellenségben – a sérült hajókkal már visszavonulni sem tudtak volna –, és logikusnak tűnik, hogy kétségbeesett helyzetében Cradock megpróbált élni ezzel az utolsó eséllyel. A Good Hope beszüntette a tüzelést is, valószínűleg azért, hogy torkolattüzei ne nyújtsanak célpontot az ellenségnek.

Akármi is volt azonban Cradock szándéka, már nem volt lehetősége rá, hogy azt végrehajtsa. A Good Hope három-négy kilométerre lehetett a német zászlóshajótól, amikor tíz perccel nyolc óra előtt hirtelen hatalmas robbanás rázta meg a cirkálót. Valószínűleg az egyik 15 cm-es lőszerraktár robbant fel, és a detonáció feltehetően magával vitte a hátsó kazánokat is. A cirkáló hátsó kéménye mögött hatalmas, mintegy hatvan méter magas tűzoszlop emelkedett magasba, mely több mérföldes körzeten belül megvilágította a tengert. A Glasgow egyik tengerészét a látvány a kitörő Vezúvra emlékeztette. Repeszek és roncsdarabok repültek szerteszét, fülsiketítő robaj hallatszott, aztán ismét sötétség borult a tenger fölé. Senki sem látta, végül mikor, hol, és hogyan süllyedt el a Good Hope, mely Cradock ellentengernaggyal együtt teljes legénységét magával vitte a hullámsírba.

A Glasgow parancsnoki hídján harsány üdvrivalgás fogadta a robbanást, pár pillanatig ugyanis azt hitték, a német zászlóshajó, a Scharnhorst robbant fel. A német tüzérek aztán gyorsan kijózanították az angolokat, akik hamar ráeszméltek, hajójuk immár egyedül áll szemben az ellenséggel. Cradock halála után rangidős tisztként a Glasgow parancsnoka, John Luce kapitány vette volna át a hajóraj parancsnokságát, azonban Luce most kénytelen volt ráébredni, a hajóraj nincs többé. A további harcnak semmi értelme nem volt, így a Glasgow nyugatra fordult, hogy megpróbáljon elszakadni az ellenségtől. A cirkálón közben szintén rájöttek, hogy a németek a torkolattüzekre céloznak, ezért beszüntették a tüzelést.

A Good Hope felrobbanása után a Gneisenau és a két könnyűcirkáló nyugatra fordult, és üldözőbe vették a menekülő Glasgow-t és az Otrantót. A németek nem voltak biztosak benne, hogy a Good Hope valóban elsüllyedt, így a Scharnhorst az ellenséges zászlóshajót keresve tovább haladt az eredeti irányban.

Nem sokkal később a menekülő Glasgow váratlanul belebotlott az észak felé vánszorgó Monmouth-ba. A páncéloscirkáló ágyúi már elhallgattak, a hajó erősen balra dőlt, orra mélyen a vízbe merült, de közben eloltották rajta a tüzeket, és a cirkáló most megpróbált a dél felé tartó németekkel ellentétes irányba menekülve kereket oldani. Az útirányát keresztező Glasgow jelezte neki: „Az ellenség követ minket.”, azonban nem érkezett semmilyen válasz. Újabb jelzésére, melyben érdeklődött, a cirkáló nem e tudna északnyugat felé irányt váltani, végül a hajóról jelezték, az erősen lesüllyedt orr rész miatt a cirkáló manőverképtelen.

Némi tétovázás után Luce kapitány végül úgy döntött, nem marad a Monmouth mellett. A cirkálónak nem tudott adni semmilyen segítséget, és a maradással csak saját hajóját sodorta volna veszélybe. Északnyugat felé fordult, és az őt üldöző német hajókat maga után vonva igyekezett minél gyorsabban elmenekülni a katasztrófa helyszínéről. Bár az angol cirkáló közben öt gránáttalálatot is kapott, sikerült tartania a 24 csomós sebességet, és a nagyjából egyórás üldözés végén lerázta a német hajókat, melyek a sötétségben szem elől tévesztették a Glasgow-t.

Míg a Scharnhorst a Good Hope-ot kereste, a többi német cirkáló pedig a Glasgow után loholt, a Monmouth-ról mindenki megfeledkezett, és egy rövid ideig úgy tűnt, jó esély van rá, hogy az angol cirkáló a sötétségben szintén kereket oldjon. Az angolok nem kis balszerencséjére azonban a hajó véletlenül pont belefutott az észak felől elkésve érkező Nürnbergbe. A cirkálót korábban Spee a Prinz Eitel Friedrich kíséretében Valparaisóba küldte, és a hajó akárhogyan igyekezett, nem ért vissza időben ahhoz, hogy részt vehessen az ütközetben. A Nürnberg most nem annyira az ellenséget, mint inkább saját kötelékét keresve haladt dél felé, amikor őrszemei egy északnak tartó hajót vettek észre a cirkáló előtt. Mikor közelebb értek, fényszórókkal megvilágították az ismeretlen hajót, majd mikor azonosították a Monmouth-t, tüzet nyitottak rá.

A brit cirkáló láthatólag erősen sérült állapotban volt, de tatján még mindig ott lengett a lobogó. Az ellenség lövéseit a britek nem viszonozták, ami elbizonytalanította a német tüzéreket, akik azt hívén, az angol cirkáló megadja magát, beszüntették a tüzelést. A Nürnberg közelebb ment, és jelzésekkel megadásra szólította fel a briteket. A Monmouth-ról semmilyen válasz nem érkezett, és a zászlót sem vonták be, így a németek némi tétovázás után ismét tüzet nyitottak. A cirkáló néhány száz méteres távolságból 75 lövést adott le a védekezésre képtelen angol hajóra, mely végül fél tíz körül oldalára dőlt, és elsüllyedt. Túlélők nem voltak. (Utóbb az angolok is elismerték, a viharos tengeren lehetetlen volt a csónakokat vízre engedni, a vihartól korbácsolt jeges vízben pedig a túlélők szinte csak percekig maradhattak életben. Ezen kívül a németek azt hitték, az ütközetnek még nincs vége, a közelben ellenséges hadihajók tartózkodnak, s ilyen körülmények között amúgy sem engedhették volna meg maguknak, hogy megállnak, és az éjszaka sötétjében fényszórózva keresik az ellenséges cirkálók hajótöröttjeit.)

Az Otrantónak Cradock még az ütközet elején jelezte, hagyja el a csatasort, és vonuljon biztonságosabb helyre. A segédcirkáló a jelzés ellenére még pár percig kitartott a helyén, ám amikor csapkodni kezdtek körülötte a Dresden és a Leipzig gránátjai, parancsnoka, Herbert Edwards kapitány is úgy találta, célszerűbb odébbállnia. Néhány mérfölddel távolabbra vonult, hogy kikerüljön a német ágyúk lőtávolából, aztán visszafordult eredeti irányába, és követte tovább a hajórajt, abban bízva, talán lesz lehetősége a beavatkozásra. Mikor aztán látták, hogy a Good Hope felrobban, a harcképtelenné vált Monmouth pedig eltűnik az éjszakában, az Otranto is nyugatra fordult, és a tőle telhető legnagyobb sebességgel igyekezett elhagyni a csatateret. A német cirkálók figyelmét szerencsére lekötötte a menekülő Glasgow, így az éjszakai sötétségben az Otrantónak sikerült eltűnnie a németek szeme elől.

Az ellenség feltűnéséről értesülve a 120 mérföldre levő Canopus a tőle telhető legnagyobb sebességgel indult az összecsapás helyszíne felé. A viharos tengeren ez a tőle telhető legnagyobb sebesség, amit szétesőfélben levő gépeivel el tudott érni, egész pontosan kilenc csomó volt. A csatahajó még nem jutott messzire, amikor este kilenc után megkapta a Glasgow rádióüzenetét, melyben Luce kapitány tájékoztatta róla, hogy a németek szétszórták a hajórajt, a Good Hope-ot pedig elsüllyesztették. Belátva, hogy itt már semmit sem lehet tenni, Grant kapitány visszafordult hajójával, ismét felszedte a két szénszállítót, melyeket korábban a Juan Fernandez-szigetek felé irányított, aztán visszaindult délnek, a Magellán-szoros felé.

A német oldalon egyre nagyobb volt a zűrzavar. A hajók a Glasgow-t hajszolták, időnként tüzet nyitottak a felszínen úszó roncsdarabokra, és tovább keresgélték a már elsüllyedt Good Hope-ot. Ráadásul közben olyan jelentések futottak be, melyek szerint egy angol csatahajó is a közelben tartózkodik. A Scharnhorst parancsnoki hídján teljes volt a bizonytalanság afelől is, milyen hajókat süllyesztettek el, illetve hogy elsüllyesztettek e egyáltalán valamit? Úgy érezvén, az irányítás kezd kicsúszni a kezéből, Spee negyed tizenegykor utasította hajóit az üldözés félbeszakítására, és gyülekezőt rendelt el. Mivel még mindig nem tudta, sikerült e végeznie a Good Hope-al, a Dresdent és a Leipzig-et a közeli partok, elsősorban a coroneli öböl átvizsgálására küldte – ahová feltételezése szerint a sérült angol hajók menekülhettek –, ő maga pedig Valparaiso felé indult két páncéloscirkálójával és a Nürnberg-el.

A Glasgow és az Otranto közben nyugat felé menekültek, majd nagy ívben délnek fordultak. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a megmaradt angol hajóknak semmi keresnivalójuk sincs tovább a chilei partok előtt, ezért valamennyien a Magellán-szoros felé vették az irányt, hogy visszatérjenek a Falkland-szigetekre. Bár útközben többször is csak néhány mérföldre kerülték el egymást az őket kereső német cirkálókkal, végül mind visszaérkeztek támaszpontjukra.

(Folyt. köv.)