A Medway-i rajtaütés után a holland flotta szoros blokádot tartott fenn a Temze torkolatban és a Csatornán, s várták, hogy az angolok végre aláírják a békeszerződést. Erre azonban még mindig nem került sor, II. Károly makacsul tovább húzta az időt, talán még mindig abban bízva, a franciákat maga mellé állítva folytatni tudja a háborút. A hollandok végül úgy döntöttek, az angolok meggyőzése érdekében újabb támadásokat indítanak a brit partok ellen. A Temzén felhajózni túl kockázatosnak ígérkezett, csakúgy mint a nagy angol kikötők, Portsmouth vagy Plymouth elleni támadás. A kisebb part menti városok és falvak elleni támadások nem kecsegtettek olyan eredményekkel, amik a kívánt meggyőző erővel jártak volna. Június során ugyan a hollandok több ilyen kisebb partraszálló hadműveletet hajtottak végre, de nem stratégiai előnyöket kívántak szerezni velük, hanem csak a hajók készleteit akarták felfrissíteni a parton „beszerzett” friss élelmiszerrel. De Witt javasolta, hogy a flotta a keleti part kevéssé védett kikötővárosai ellen indítson támadásokat, és ott a Terschelling-i rajtaütés mintájára kisebb pusztításokat hajtsanak végre, Ruyter azonban hevesen tiltakozott az elképzelés ellen. A tengernagy úgy vélte, az ilyen támadásokkal ugyanolyan felháborodást váltanának ki, mint az angolok Schelling felégetésével, és ez nem felgyorsítaná a háború befejezését, hanem éppen ellenkezőleg, felszítaná az angol harci kedvet. Witt kénytelen volt elismerni az érvelés helytállóságát, és elvetették az ilyen támadások ötletét is.

Ruyter végül úgy döntött, a Temze torkolattól északra fekvő Harwich kikötőjét támadják meg, mely 1657 óta volt az angol haditengerészet egyik támaszpontja. Hogy az Orwell folyó torkolatában fekvő kikötőt elérjék, először el kellett foglalni az öböl bejáratát védő erődöket, mindenekelőtt az öböl bejáratának jobb partján fekvő, ötszáz katona által védett Landguard Fort-ot. A támadásra július másodikán került sor, a Ruyter vezette főerők a tenger felől fedezték az akciót, míg egy másik kötelék Thomas Dolman vezetésével több mint ezerötszáz holland tengerészt és tengerészgyalogost tett partra. Az ilyen hadműveletek kritikus pontja a csapatok partra tétele volt, s a hollandok úgy vélték, az erőd negyven ágyúja csirájában fojtaná el a lőtávolságukon belül végrehajtott partraszállási kísérletet, így csapataikat az erődtől messze északra, az ágyúk lőtávolságán kívül szállították partra. Ezzel megóvták csapataikat a kezdeti nagy veszteségektől, viszont elvesztették a meglepetés erejét, mire ugyanis katonáik az ágyúikat magukkal cipelve megérkeztek az erődhöz, a védelemnek volt elég ideje felkészülni a fogadásukra. A hollandoknak ráadásul így meg kellett osztaniuk erőiket is, csapataik egy részét ugyanis kénytelenek voltak hátrahagyni, hogy védjék a csónakokat, és a partra tett felszerelést. (Ha nem ilyen óvatosak, a reggeli köd leple alatt váratlanul rohanhatták volna meg az erődöt.)

Újabb gondot jelentett, hogy a víz a vártnál is sekélyebb volt, így a támogatással megbízott hadihajók nem tudtak elég közel jutni a parthoz ahhoz, hogy ágyúikkal támogatni tudják az akciót, és lekössék az erőd tüzérségének legalább egy részét. Csak a kisebb merülésű hajók közül tudott néhány olyan közel jutni, hogy az ágyúk lőtávolságának legszéléről néhány hatástalan lövést le tudjanak adni az erődre.

A hollandok két rohamot indítottak az erőd ellen, de a védelem erős tüzén nem tudtak átjutni. A második támadás során aztán váratlanul megjelent egy kis evezős naszád, mely a sekély vízben is képes volt egészen a part közelébe hajózni, és onnan tüzet nyitni a hollandokra, akik a parti fövenyen nem találtak maguknak fedezéket, saját hajóik pedig nem tudtak elég közel jönni ahhoz, hogy a tenger felől biztosítsák őket. A támadó erők nagy veszteségeket szenvedtek, elesett a tengerészgyalogság parancsnoka, az angol Thomas Dolman ezredes is. A holland csapatok még visszaverték a Harwich felől érkező felmentő sereget, és meghiúsították az erődben állomásozó csapatok kitörését is, de a Landguard Fort ostromát nem folytatták, rendezetten visszavonultak hajóikra, majd a másnap reggeli dagállyal elhagyták az öblöt. A támadók vesztesége az angol források szerint körülbelül 150 ember volt, míg a holland veszteséglistán 42 fő szerepel. Az angolok összesen tíz embert vesztettek. (Valószínűleg mindkét oldalon csak az elesetteket számították be a veszteséglistába.) A helyiek azóta is megünneplik a nevezetes eseményt, az erőd védelmét vezető Nathaniel Darrell ezredesről elnevezett Darrell Napon. (Egyebek közt olyan bájos butaságokat írva: „Ha ők nem védik meg az erődöt, ma mind hollandul beszélnénk!”)

A támadás kudarca után a hollandok feladták a kikötők elleni további támadásokat, és megelégedtek az angol kikötők szoros blokádjával. Az elért eredményeket továbbra sem akarták veszélyeztetni, mivel tartottak az angol gyújtóhajóktól, melyek valóban kerülgették a holland flottát, de közel nem jutottak hozzá. Kisebb összecsapásokra került csak sor, melyekben mindkét fél elvesztett néhány kis hadihajót. Ruyter augusztusra tervezett egy újabb nagy támadást a torkolatvidék ellen, de nem sokkal a tervezett hadművelet előtt megérkezett hozzá a békekötés híre, az akciót így lefújták, a flotta pedig megkezdte a visszavonulást.

A háborút ezúttal is a két haditengerészet főerőinek összecsapásai döntötték el, de ettől függetlenül egyikük sem hanyagolta el az ellenség kereskedelmi hajózása elleni portyázó hadviselést sem, melyet ezúttal is a kisebb hadihajók, illetve nagyobbrészt az állami megbízólevelet szerző „magánvállalkozók” hajói folytattak. Utóbbiak alatt azokat a vállalkozó kedvű hajógazdákat kell érteni, akik erre alkalmas teher, illetve halászhajóikat felfegyverezve saját kormányuk engedélyével megtámadták és elfogták a gyengén védett ellenséges kereskedelmi hajókat. Az ilyesfajta államilag jóváhagyott privát kalózkodás teljesen bevett dolog volt, egészen a XIX. századig. A megbízólevél persze kimondottan csak a megbízó országgal éppen hadban álló fél hajóinak elfogását engedélyezte, semleges hajók elleni támadások esetén szigorú felelősségre vonásra kellett számítani, csakúgy mint akkor, ha a hajótulajdonos valamilyen módon megpróbálta a zsákmányból az államnak járó részesedést megcsapolni, vagy elcsalni.

A hollandok ezen a téren is felkészültebbek voltak, mint az előző háború idején. Rögtön a hadüzenetek után elkezdték kibocsátani a megbízóleveleket, s portyázóik a háború végéig majdnem félezer angol teherhajót fogtak el. A kontinenssel folytatott angol kereskedelem a háború végére szinte leállt, súlyos veszteségeket okozva az angol gazdaságnak.

Az angolok szintén rögtön a háború elején, sőt, már előtte, elkezdték a holland kereskedelmi hajók elleni támadásokat. Állami kalózaik, a privateer-ök, azonban most nem voltak olyan eredményesek, mint az előző háború idején. Pontos adat nincs róla, de a háború alatt valószínűleg kevesebb hajót zsákmányoltak, mint holland kollégáik. Ennek fő oka nyilván az lehetett, hogy a holland teherhajók többsége jól védett konvojokban közlekedett, s a környező vizek feletti uralmat az angol haditengerészetnek most nem sikerült megszerezni, a holland flotta majdnem végig ellenőrzése alatt tartotta a kereskedelmi útvonalakat, és biztosította a konvojokat.

Nagyobb sikerrel tevékenykedtek a skót privateer-ök. Az elvileg független Skócia még 1665-ben lépett be a háborúba az angolok oldalán, a megbízóleveleket azonban itt késve kezdték kibocsátani, és a skót kalózok igazából csak következő év tavaszától álltak munkába. Az északi vizeken a holland haditengerészet nagyobb erőkkel már nem volt jelen, a flottát a hazai partok előtt koncentrálták, ahol a döntő harcok zajlottak. A bálnavadászok és a halászhajók általában fegyveres kíséret nélkül tevékenykedtek, és könnyű zsákmányt jelentettek, csakúgy, mint az Északi-tengeren magányosan hajózó holland, dán, és francia teherhajók. A skótok a háború végéig hivatalosan 108 teherhajót fogtak el, a valós szám azonban ennél nagyobb is lehet. (A holland kereskedelmi flotta teljes háborús vesztesége 522 hajó volt.)

A két haditengerészet közti összecsapások túlnyomórészt ezúttal is a hazai vizekre korlátozódtak, távolabbi térségekben csak kisebb kötelékek által vívott, szórványos harcok zajlottak. A legkomolyabb összecsapásokra ezúttal nem a Földközi-tengeren, hanem a karibi térségben került sor.

Az erejüket a hazai vizekre koncentráló hollandok a karibi térségben nem állomásoztattak komolyabb haditengerészeti erőket. Ezt kihasználva Jamaica és Barbados angol helyőrsége, a környékbeli kalózokkal szövetkezve, a háború első évében elfoglalta az addig holland kézen levő Sint Eustatius, Saba, és Tobago szigetét. Csekély erőikkel a hollandok nem tudtak érdemi ellenlépéseket tenni, egészen addig, amíg a francia hadüzenet után nem csatlakoztak hozzájuk a karibi szigeteken állomásozó francia hadihajók is. 1666 augusztusában közösen foglalták vissza az angoloktól Tobagót, novemberben Sint Eustatiust, majd a franciák megszállták Antigua szigetét is. Miután a francia flotta 1667 januárjában erősítést kapott, februárban partraszálltak Montserrat és St. Kitts szigetén is. Ezek megszállása után a Karib-tengeren jóformán csak Jamaica, Barbados, és a Leeward-szigetek maradtak angol kézen.

Az angolok helyzete délebbre sem alakult jobban. 1667 februárjában egy három fregattból és négy kisebb hadihajóból álló holland kötelék is a térségbe érkezett, Abraham Crijnssen tengernagy vezetése alatt. Február végén a hollandok megtámadták a Suriname fővárosát, Paramaribót védő Willoughby erődöt, melyet helyőrsége rövid ellenállás után feladott. Március első napjaiban egész Suriname holland kézre került. Az angol telepesek maradhattak, megtarthatták vagyonukat és ültetvényeiket, s a holland telepesekkel egyenlő jogokat kaptak, ha felesküdtek Zeeland államra. (Crijnssen-t nem a holland államtanács, hanem Zeeland állam bízta meg a hadművelettel, és hajói is a zeelandi Admiralitás állományából kerültek ki.) Berbice, Essequibo, és Pomeroon holland telepesei maguk űzték el az angol megszállókat, Tobago brit helyőrsége pedig a hollandok közeledésére kiürítette a szigetet, és ottani erődjüket felgyújtva Barbadosra hajóztak. Crijnssen megszállta Tobagót is, az erődöt újjáépítette, és helyőrséggel látta el. A holland hadihajók közben elfogták az angol York fregattot, gazdag rakománnyal, egyebek közt majdnem fél tonna elefántcsonttal a fedélzetén.

A brit uralom tehát megrendült a nyugat-indiai szigeteken, ami érzékenyen érintette az angolokat, mivel gazdaságilag nagyon fontos területről volt szó. Annyira fontosról, hogy az angolok még az általános spórolás mellett is szükségesnek tartották, hogy erős hajórajt küldjenek a térségbe. Ugyanakkor, amikor a hazai vizeken állomásozó nagy hadihajóikat leszerelték, egy viszonylag erős, nyolc sorhajóból, egy fregattból, és két gyújtóhajóból álló köteléket küldtek a Karib-tengerre, John Harman ellentengernagy parancsnoksága alatt. A kötelék sorhajói a kisebb egységek közül kerültek ki, a zászlóshajó, az 58 ágyús Lion kivételével mindegyik 38-50 ágyúval volt felszerelve, azonban még így is nagyobb tűzerőt képviseltek, mint a velük szemben álló francia–holland hajóraj, s megérkezésük később a britek javára billentette az erőviszonyokat a térségben.

Crijnssen áprilisban Martinique szigetére hajózott, ahol csatlakozott az ott horgonyzó francia kötelékhez. A holland tengernagy azonnali támadást javasolt a Leeward-szigetek legfontosabb angol támaszpontja, a Nevis-en fekvő Charlestown ellen, a franciák azonban csak hosszas hezitálás után, május közepén szánták el magukat az akcióra. Vonakodásuk egyik oka az lehetett, hogy a francia kötelék, és egyben a környező szigeteken állomásozó valamennyi francia fegyveres erő parancsnoka, Joseph Antoine le Fevbre de la Barre, nem sokkal korábban megsebesült, amikor zászlóshajójával, a 24 ágyús Armes d’Angleterre fregattal megütközött a 44 ágyús angol Colchester-rel. A heves közelharcban a franciák bravúros győzelmet arattak a sokkal erősebb angol hajó felett, de maguk is nagy veszteségeket szenvedtek. Talán ennek is volt köszönhető La Barre vonakodása, és későbbi visszafogottsága.

A Nevis elleni támadásra végül csak május huszadikán került sor, amikor a helyőrség és a flotta már erősítést kapott Barbadosból. Az angol köteléket John Berry kapitány vezette, akinek tíz hadihajóból és egy gyújtóhajóból álló flottája nagyrészt Barbadosban átalakított, felfegyverzett teherhajókból állt. A velük szemben álló francia–holland flotta húsz hadihajóból állt, melyek azonban kisebbek voltak, és gyengébb tűzerővel rendelkeztek, mint az angol kötelék hajói. A flottát 12 teherhajó kísérte, fedélzetükön a Nevis megszállására vezényelt 1100 katonával.

A járőröző angol hajók már kora hajnalban észrevették a sziget felé közeledő ellenséget, és riasztották a támaszpontot, ahonnan a reggeli órákban kifutott az angol hajóraj. Az angolok csatasorba fejlődve várták a szövetséges flotta támadását, akik szintén csatasorba próbáltak állni, de csekély sikerrel. A franciák képtelenek voltak vonalba állni, hajóik nagy összevisszaságban, a tüzelésben egymást is zavarva haladtak. Hogy példát mutasson a többieknek, 38 ágyús zászlóshajójával, a Lys Couronne-al La Barre merész támadást indított az angol zászlóshajó, az 56 ágyús Coronation ellen. A kötelék többi hajója azonban nem követte, így az angol hadihajók rövidesen körülzárták a francia zászlóshajót, mely alighanem ott is veszett volna, ha a hollandok nem sietnek a segítségére.

A hollandok elképedve figyelték a franciák szerencsétlenkedését, és látva La Barre szorult helyzetét, három fregattjukkal a francia zászlóshajó felmentésére indultak. Sikerült is kivágniuk a bekerítésből a Lys Couronne-t, és fedezték a visszavonulását, miközben súlyosan megrongálták az angol zászlóshajót. A többi francia hajó azonban továbbra is kerülte a közelharcot, így a nyomasztó túlerő elől rövidesen a hollandok is kénytelenek voltak visszavonulni. Az ütközet ezt követően nagy távolságról vívott tűzpárbajjal folytatódott, egészen kora délutánig, amikor La Barre úgy döntött, feladja a harcot és visszavonul. A franciák továbbra sem tudtak csatasort kialakítani, több hajójuk súlyosan megrongálódott, és egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy sikerülhet a csapatokat eljuttatni Nevisig. Délután két óra körül, anélkül hogy szövetségesükkel egyeztettek volna, vagy tájékoztatták volna őket, a francia hajók megfordultak, és a dühöngő hollandokat maguk mögött hagyva visszaindultak Saint Kitts felé. A franciák távozása után Crijnssen sem tehetett mást, ő is elrendelte a visszavonulást.

A háború során a nevisi csata volt az egyetlen közös francia–holland hadművelet, és ez is kudarccal végződött. A franciák egy 30 ágyús fregattot, és egy kisebb hadihajót vesztettek az ütközetben, angol részről egy hadihajó kigyulladt, és felrobbant. Az ütközet után La Barre Saint Kittsre, majd Martinique-ra vonult vissza. A franciák távozása után az angolok visszafoglalták Antigua és Montserrat szigetét, a Saint Kitts elleni támadást azonban a francia helyőrség visszaverte. Flottájával Berry ezt követően visszatért Nevis-re, hogy ott várja be az erősítés megérkezését.

A francia flotta nevisi csatában nyújtott gyalázatos teljesítménye úgy felbőszítette Crijnssen-t, hogy megszakította az együttműködést a franciákkal, és flottájával északra indult, hogy visszafoglalja az észak-amerikai holland gyarmatokat. Hajóival, három fregattal és négy kisebb hadihajóval, júniusban ért a Chesapeake-öbölhöz, ahol elfogott egy felfegyverzett teherhajót, melynek legénységétől arról értesült, hogy a James-folyó torkolatában egy dohányt szállító kereskedelmi flotta készülődik indulásra Anglia felé. Június kilencedikén reggel a hollandok meglepetésszerűen támadtak, és elsüllyesztették a konvojt kísérő 40 ágyús Elisabeth sorhajót. A 21 teherhajóból a harcban kettő kigyulladt és leégett, a többi a hollandok zsákmánya lett. Crijnssen a hajók rakományát 11 teherhajóra rakatta át, melyekre zsákmánylegénységet tett, és útnak indította őket Hollandia felé, a többi nyolc hajót pedig felgyújtatta. Ezután a virginiai gyarmatok visszafoglalására indult volna, de francia szövetségesei megint keresztbe tettek neki.

Június első napjaiban megérkezett Nevisbe John Harman köteléke, mely Berry hajórajával egyesülve elsöprő fölénybe került a térségben maradt francia flottával szemben. La Barre viszont hiába kért már korábban erősítést, XIV. Lajos nem akart több hajót pazarolni a karibi térségre, mivel jó francia szokás szerint a gyarmatoknak nem sok jelentőséget tulajdonított, és ekkor már szinte kizárólag csak Spanyol-Németalföld megszerzésére koncentrált. La Barre így azt tette, ami szinte francia tradíciónak tekinthető, flottájával Martinique-re vonult vissza, és horgonyon állva várta az angol támadást, abban bízva, a kikötőt védő erődök ágyúival együtt képes lesz visszaverni azt.

Az angolokra ezúttal sem kellett sokat várni. Harman köteléke nyolc sorhajóval, egy fregattal, és két gyújtóhajóval június 30-án jelent meg Martinique előtt, és még aznap támadást indítottak a kikötő ellen. Harman nem indult mindent elsöprő rohamra, mivel tudta, hogy az győzelem esetén is nagy veszteségekkel járna. Ehelyett inkább apránként akarta felmorzsolni a franciák ellenállását, jól tudva, hogy azok nem számíthatnak utánpótlásra, mivel hajói blokád alatt tartják a szigetet, más francia hadihajó kötelékek pedig nem tartózkodnak a térségben. Egyetlen nagy roham helyett Harman inkább több kisebb támadással akarta megtörni a franciák ellenállását, és elapasztani lőszerkészleteiket. Harmincadikán így aztán egyórányi tűzharc után visszavonult, még mielőtt a francia ágyúk nagyobb kárt okozhattak volna hajóiban.

Másnap az angol kötelék ismét támadást indított a kikötő ellen, majd következő nap újra, és így tovább, egy héten át. Az angolok 3-4 óránál tovább sosem folytatták a harcot, várták, a franciák mikor fogynak ki a lőporból. Július ötödikén szünetet tartottak, amit a hajók javítására, és a készleteik feltöltésére használtak ki. A franciákkal ellentétben az angolok folyamatosan kapták az utánpótlást Barbadosról, míg ellenfelük csak már meglevő, és a többnapos harcban folyamatosan fogyó készleteire támaszkodhatott.

Amikor július hatodikán az angol flotta ismét benyomult az öbölbe, már feltűnő volt, hogy a védelem tüzelésének ereje láthatóan erősen csökkent. Harman elérkezettnek látta az időt, hogy bevesse a gyújtóhajókat is. Egyiküknek sikerült is lángba borítania a francia zászlóshajót, a Lys Couronne-t. Az egymás közelében álló francia hajók között gyorsan terjedt a tűz, és a hajók egymás után kaptak lángra. A francia tengerészek pánikba estek, és a tüzek oltását meg sem kísérelve menekülni kezdtek a hajókról. Több hajót a saját legénysége gyújtott fel, mielőtt elhagyta volna őket. A nap végére a francia flotta gyakorlatilag teljesen megsemmisült. A kikötőt beborító sűrű füstben az angolok nem tudták felmérni az ellenségnek okozott károkat, és ötórányi tűzharc után ismét visszavonultak. Amikor azonban másnap újra támadásba lendültek, látták, hogy az öbölben nincs már olyan hajó, mely képes lenne a harcra, így ágyúikat a kikötőt védő három erőd ellen fordították. Néhány óra alatt mindhárom erődöt rommá lőtték, s látva, hogy a kikötőben nincs már több célpont, Harman elrendelte a visszavonulást Nevisre.

Az angol flotta teljes győzelmet aratott a franciák felett, a kikötőben horgonyzó 25 hadi és kereskedelmi hajóból 23-at elsüllyesztettek vagy elfogtak, a kikötő védelmét gyakorlatilag teljesen lenullázták. A harcokban a franciák 600 halottat és sebesültet vesztettek, valamint 400 emberük fogságba esett. Az angol összveszteség 80 ember volt. A győzelem híre, bár már csak a békekötés után érkezett meg Londonba, nagy örömöt váltott ki, és segített helyreállítani a britek megtépázott presztízsét. Samuel Pepys éppen a pénzügyminisztériumban tárgyalt, amikor megérkezett a hír: „Itt hallottam Tom Killigrew-től és Progers úrtól, hogy biztos hírek érkeztek arról, hogy Harman 20 francia hajóból 19-et elrontott valahol Barbadosnál, de bárhol is volt, ez jó szolgálat és nagyon szívesen látott.” Az ütközetet a terschellingi rajtaütés mintájára rövidesen a Harman Martinique-i Máglyája néven kezdték el emlegetni. (Harman's Martinician Bonfire)

Rövid javítás és készletfeltöltés után Harman megtámadta és elfoglalta a franciák Cayenne-i gyarmatát, majd visszafoglalta Suriname-ot is. A történtek híre a virginai gyarmatok elleni támadásra készülődés közben érte a holland flottát. Crijnssen azonnal visszafordult, és a Karib-tenger felé indult, hogy mentse ami menthető, de messzire már nem jutott, útközben érte őket a bredai békekötés híre. A holland kötelék így a zsákmányolt hajókkal együtt a hazai vizek felé indult, és augusztus végén befutottak Vlissingenbe. Crijnssen-t hősként ünnepelték, és a zeelandi Admiralitás aranylánccal tüntette ki.

1667 nyarára már mindkét fél igyekezett minél gyorsabban békét kötni. Az angolok azért, mert a háborús vereségek és a gazdasági nehézségek miatti általános rossz hangulatban II. Károly már nyílt lázadástól tartott, a hollandok pedig azért, mert már nem annyira az angoloktól tartottak, hanem inkább szövetségesüktől, a szomszédos Spanyol-Németalföldön előrenyomuló Franciaországtól. Az addig vontatott tempóban zajló tárgyalások most felgyorsultak, és néhány napon belül eredményre vezettek. 1667 július 31-én aláírták a bredai békeszerződést, mely véget vetett az ellenségeskedésnek. A hollandok nem éltek vissza előnyös helyzetükkel, és mértéktartó igényeket támasztottak a britekkel szemben. Az angol hajókkal szembeni kötelező tisztelgés a Csatornán továbbra is hatályban maradt, ugyanúgy, mint a Navigation Act rendelkezései, melyeken csak annyit módosítottak, hogy engedélyezték, a német árukat holland hajók szállíthassák angol kikötőkbe. Az angolok kötelezettséget vállaltak arra, nem tartóztatnak fel, vizsgálnak át, vagy foglalnak le holland kereskedelmi hajókat olyan háborúban, melyben Hollandia semleges fél marad. A kalózok/privateer-ök által elfogott hajókért utólag sem fizettek kártérítést, de minden állami megbízólevelet érvénytelennek nyilvánítottak. Háborús kártérítést egyik fél sem fizetett a másiknak.

A területi rendezésnél, mely kizárólag a gyarmatokat érintette, általában az „aki birtokolja, azé” elvet vették figyelembe. Az angolok megtarthatták az elfoglalt észak-amerikai holland gyarmatokat, míg Suriname a hollandoké maradt, a szerződés aláírásakor ugyanis még nem tudták, hogy Harman időközben visszafoglalta a gyarmatot. Hollandia megtartotta az ellenőrzést Run, St. Eustatius, Tobago, és a visszafoglalt nyugat-afrikai kereskedelmi állomások felett is. Észak-amerikai gyarmataikról a hollandok gond nélkül lemondtak, mivel a trópusi területeket sokkal értékesebbnek tartották. Új-Hollandia – nagyjából a mai New Jersey, Connecticut, New York, és Pennsylvania államok területén – ugyanis olyan éghajlat alatt feküdt, mint Hollandia, vagyis nagyjából ugyanazokat a mezőgazdasági termékeket tudták előállítani, mint az anyaországban, csak a szállítás miatt sokkal drágábban. A trópusi területekről viszont Európában nem termeszthető növényeket és árukat tudtak behozni, hatalmas haszonnal. A holland hozzáállás akkor tehát teljesen ésszerű és átgondolt volt, s butaság azon elmélkedni, hogy azért nem Hollandia lett világhatalom, mert lemondott New Yorkról a ma semmit sem érő karibi és indiai szigetekért.

A szerződésben a két fél vállalta, hogy váltságdíj követelése nélkül szabadon bocsátanak minden hadifoglyot. Ezt meg is tették, de később mindketten megpróbálták a másikon bevasalni a hadifoglyok ellátásának költségeit, sikertelenül. Úgyszintén kötelezték magukat arra, hogy kölcsönösen nem nyújtanak védelmet a politikai okokból a másik országból hozzájuk menekülő disszidenseknek, az angolok az orániai párti lázadóknak, a hollandok pedig a köztársaságpárti angoloknak. Egy titkos záradékban a hollandok azt is vállalták, hogy kiadják az angoloknak a hozzájuk menekült királygyilkosokat, vagyis azokat, akik I. Károly elítélésében és kivégzésében aktív szerepet játszottak. Ezeket a pontokat azonban később egyik fél sem tartotta be.

A harcok a békeszerződés aláírásával még nem értek azonnal véget. A távoli vizeken portyázó hajók gyakran csak hónapokkal később szereztek tudomást a békekötésről, s addig még több ellenségesnek vélt teherhajót fogtak, vagy süllyesztettek el. Az ilyesfajta incidensek előre láthatóak voltak, s mindkét fél számított rájuk, tehát nem terhelték meg a két ország viszonyát. Súlyosabb ügy volt a Suriname-i angol helyőrség ellenállása, akik a békekötés után sem voltak hajlandóak kiüríteni, és a hollandoknak átadni a bredai szerződésben nekik ítélt területet. Ez nyilván csak az angol kormány hallgatólagos jóváhagyásával volt lehetséges, akik talán abban bíztak, a hollandok inkább rálegyintenek a dologra, mintsem hogy ismét költséges hadműveletekbe kezdjenek. A hollandok azonban ennyire azért nem voltak nagyvonalúak. A zeelandi Admiralitás 1668 februárjában ismét Abraham Crijnssen-t küldte ki egy hajórajjal Suriname visszafoglalására. Crijnssen április huszadikán érkezett meg, és 28-ára kiverte a briteket Suriname egész területéről, melynek ezt követően ő lett a kormányzója, következő évben bekövetkezett haláláig.

A háború pontos veszteségeiről egyik oldalon sem vezettek megbízható nyilvántartást. A becslések szerint az angolok embervesztesége csak a halottakat számolva nagyjából nyolcezer, a hollandoké tízezer fő lehetett. A háború az angoloknak nagyjából 3,5 millió fontjukba került, ami békeidőben az ország kétéves teljes költségvetésének felelt meg. Valószínűleg a költségek és az eredmények összehasonlítása mutatja legjobban, milyen sikertelen volt ez a háború a britek számára.

A hollandokkal egy időben az angolok a franciákkal és a dánokkal is békét kötöttek. A felek itt is lemondtak az egymással szemben támasztott kártérítési igényekről. Az angolok visszaadták a franciáknak Cayenne és Acadia – a mai Új-Skócia – területét, de megtartották Montserrat és Antigua szigetét, míg Saint Kitts-t felosztották egymás közt. A szerződések tehát nagy általánosságban a háború előtti status quo-t állították helyre, míg a hollandok kereskedelmi hajózását sújtó angol törvényeket némileg enyhítették.

A spanyolokkal azonban a franciák még mindig hadban álltak. Lajos régóta szerette volna megszerezni Spanyol-Németalföld gazdag tartományait, és erre 1665-ben ürügyet is talált. Ebben az évben hunyt el apósa, IV. Fülöp spanyol király, és Lajos felesége örökségeként követelte magának a kívánt területeket. Házasságkötésükkor felesége ugyan minden öröklési jogáról lemondott, de mivel hozományát a spanyol kincstár teljesen sosem fizette ki, Lajos az elmaradt hozomány ellentételezéseként igényt támasztott Spanyol-Németalföldre.

Hosszas előkészületek után, melyek során a franciák minden lehetséges ellenfelüket semlegesítették – a „legkeresztényibb király” ekkoriban lépett szövetségre a törökökkel, hogy azok Magyarországon lekössék az osztrák Habsburgokat –, a francia hadsereg 1667 májusában benyomult Spanyol-Németalföldre. Nagy csatákra nem került sor, a gyenge spanyol helyőrség a jól megerősített várakban és városokban védekezett, a háború ezek ostromával telt.

A franciák lassan, de biztosan nyomultak előre, és sorra foglalták el a flamand városokat. Előretörésük egyre jobban aggasztotta az időközben békét kötő hollandokat és angolokat, akik tárgyalásokat kezdtek a spanyolokkal egy franciaellenes szövetség létrehozásáról. A szövetség végül nem jött létre, a hollandok hivatalosan továbbra is a franciák szövetségesei maradtak, de az egyre nagyobb diplomáciai nyomás végül arra késztette XIV. Lajost, hogy tárgyalásokat kezdjen a spanyolokkal. A békeszerződést végül 1668 május másodikán írták alá Aachen, francia nevén Aix-la-Chapelle városában. A szerződés megosztotta Spanyol-Németalföldet, a franciák jelentős területeket nyertek, de hódításaik egy nagy részét vissza kellett adniuk a spanyoloknak. A békekötéssel a második angol–holland háborúhoz kapcsolható harci cselekmények mind véget értek.

A győztes holland flotta 1667 októberében tért vissza a hazai kikötőkbe, ahol óriási ünneplés fogadta. Ünnepelt az egész ország, az emberek ujjongtak, részben a győzelem miatt, de leginkább azért, mert végre visszatérhettek a szokásos békebeli üzletmenethez, és megszabadultak a háborús terhektől. A háborús győzelmet Johan de Witt és a köztársaságpártiak sikereként, és az angolokkal egyezkedni próbáló orániaiak kudarcaként értékelték, akiknek befolyása a háború után tovább csökkent. A számára kedvező hangulatot De Witt nem is habozott gyorsan kihasználni, s rákényszerítette az addig még ellenálló négy tartományt is arra, hogy elfogadják azt az augusztusi rendeletet, mely eltörölte a helytartói rendszert, és ezzel végképp kizárta az ország irányításából az Orániai hercegeket.

A háború lezárása tehát Hollandia számára siker volt, de majdnem mindenki más elégedetlen volt a végkifejlet miatt. Az angolok érthető módon voltak dühösek, és sóvárogtak a bosszúra, bár érdekeik inkább azt kívánták volna, hogy a hollandokkal fogjanak össze a franciák és a spanyolok ellen. Ahogy Pepys írta: „A bölcs angolok a szívükben a háborút kívánják, de tudják, hogy a király nem az az ember, akire ezt rábízhatnák.” Károly pedig maga is ugyanúgy háborút kívánt a hollandok ellen, mint honfitársai. A kudarcot, és leginkább a medwayi támadást az ő személyes megalázásának érezte, és bosszút akart állni érte a hollandokon.

A francia király szintén elégedetlen volt, és szintén a hollandokat hibáztatta. Úgy vélte, Hollandia nem támogatta eléggé a franciákat, és ők akadályozták meg, hogy azok megszerezzék Spanyol-Németalföldet, ami Lajost az egész háborúból egyedül érdekelte. A király később többször is panaszkodott a hollandok hálátlansága miatt, bár hogy a hollandoknak miért is kellene hálásaknak lenniük, arra valószínűleg ő sem tudott volna válaszolni. Végül a franciák arra a következtetésre jutottak, kívánt céljaik eléréséhez először is a hollandokat kell félreállítaniuk. Ugyanez volt az angolok véleménye is, a két ország tehát közös platformra került, ahonnan már egyenes út vezetett a néhány évvel későbbi, akkor még titkos Hollandia ellenes szövetség megkötéséhez.

Elégedetlenek voltak a spanyolok is, akik szintén a hollandokat hibáztatták területeik elvesztése miatt, mivel azok végül ígéreteik ellenére sem nyújtottak nekik katonai támogatást. A két ország viszonya mindazonáltal a következő években szorosabbra fonódott, a hollandok inkább az ősellenség spanyolokat kívánták szomszédjuknak, mint a franciákat, és a spanyolok is veszélyesebbnek érezték a francia és angol ambíciókat, mint a „fuvarosnemzet” hollandokat.

Johan de Witt látta a külpolitikai helyzet kedvezőtlen alakulását, de bízott benne, hogy ügyes diplomáciával és sok pénzzel továbbra is képesek lesznek megoldani a problémákat. Hollandia helyzete egyelőre szilárdnak látszott, a belpolitikában az uralkodó párt pozíciója megingathatatlannak tűnt, az ország gazdasági és pénzügyi helyzete pedig egész Európában példátlanul stabil alapokon állt. Katonailag Hollandia védelmét szintén biztosnak tekintették, főleg haditengerészeti szempontból.

Ez a vélekedés nem is volt megalapozatlan, Hollandia nagyjából kétszer akkora összeget tudott hadikiadásokra fordítani, mint Anglia, s a háború végére a holland haditengerészet a minőségi mellett a mennyiségi fölényt is megszerezte a britektől. Az előző háború végén beindított flottaépítési program sokáig nyögvenyelősen haladt, de amikor a háborús veszély miatt végre lendületet vett, hamar meghozta a maga eredményét. Már a háború előtti évben 17 új hadihajót állítottak szolgálatba, köztük egy nehéz, a holland flottában elsőosztályúnak számító sorhajót, a 70 ágyús Calantsoog-ot. 1665-ben további 28 hadihajó állt szolgálatba, köztük nyolc olyan sorhajó, mely legalább 70 ágyúval volt felszerelve. Következő évben még 25 hadihajó csatlakozott a holland flottához, köztük hat nehéz sorhajó. Az utolsó évben átadott hajókkal együtt a háborús termelés összesen 82 új hadihajó volt, melyek közül a holland kategorizálás szerint 17 volt elsőosztályú sorhajó. Ugyanezen idő alatt az angol haditengerészet csupán 12 új hajóval gyarapodott, melyek közül mindössze kettő volt nehéz, első vagy másodosztályú sorhajó. A háború után is még évekig tartott, mire a szétesett angol költségvetés ismét lehetővé tette a flotta bővítését, és komolyabb fejlesztések csak 1670 után indultak be újra.

Johan de Witt-et gyakran vádolják azzal, hogy a haditengerészet kedvéért háttérbe szorította a hadsereget, melynek fejlesztésére szándékosan fordított kevés összeget. Ennek valóban van némi alapja, de azért nem teljesen igaz. Witt valóban gyanakodva tekintett a hadseregre, melyet az Orániai párt egyik fő támogatói bázisának tekintett, de a háború után ő is tisztában volt vele, hogy a jövőben a francia támogatás erősen kérdéses lesz, és egyre nagyobb a veszélye annak, hogy a következő háborút Hollandiának nem csak a tengeren kell megvívnia, hanem a szárazföldön is, korábbi szövetségese ellen. A haditengerészet fejlesztése így 1667 után szinte teljesen leállt, s a flottaépítési program kifutása után nem kezdtek új építésekbe, egészen a következő háború előestéjéig, 1672-ig. A katonai költségvetés nagyobb része a következő években már a hadsereg, és az országot védő erődök fejlesztésére lett fordítva, s hogy a következő háborúban ezek felkészültsége még így sem bizonyult megfelelőnek, az nem annyira a kormányzati szándéknak, hanem inkább a két háború közt eltelt rövid időnek volt köszönhető, mely alatt már nem lehetett behozni a korábbi lemaradásokat.

A holland haditengerészet a következő háborút így ugyanazokkal a hajókkal vívta meg, mint az előzőt. Ez azonban most nem volt olyan probléma, mint az 1665-ös helyzet, amikor még a flotta gerincét szintén az előző háborúból megörökölt hajók tették ki. Az új hadihajók most a következő háborúban is megállták a helyüket az angol flotta hajóival szemben, melyek általában nagyobbak és erősebbek voltak ugyan, de a hollandok ezt a hátrányt kompenzálni tudták saját hajóik nagyobb sebességével, jobb manőverezőképességével, valamint a flottát vezető tengernagyok és kapitányok rátermettségével és szakmai tudásával. Ezenkívül komoly tényező volt a haditengerészet gazdasági háttere, mely még a következő háborúban is erősebb alapokon nyugodott, mint az angoloké.

A második angol–holland háborút egy történész így jellemezte: „Anglia olyan ország volt, mely hatalmas gazdasági, társadalmi, és politikai problémákkal küszködött, s ezeket a világ leggazdagabb és legmodernebb társadalma elleni háborúval próbálták orvosolni, ami azonban túl erős gyógyszer volt a gyengélkedő rendszer számára.” Samuel Pepys a bredai békeszerződés aláírása előtti napokban pedig így kommentálta naplójában a háború végkimenetelét: „Így aztán minden tekintetben, bölcsességben, bátorságban, erőben, saját vizeink ismeretében és sikerességben, a hollandok a legjobbak közülünk, s győzelemmel az oldalukon fejezik be a háborút.”

Forrás:

Charles Lee Lewis: Famous old-world sea fighters

Jack Sweetman: Admirálisok

Angus Konstam: Warships of the Anglo-Dutch war; 1652-74

Előhegyi István: Harcok a tengeri uralomért

Marjai Imre-Pataki Dénes: A hajó története

Hajnal István: Az újkor története

Oliver Warner: Great sea battles

https://en.wikipedia.org/wiki/Second_Anglo-Dutch_War

https://nl.wikipedia.org/wiki/Tweede_Engels-Nederlandse_Oorlog

https://penelope.uchicago.edu/Thayer/E/Journals/Military_Affairs/13/4/The_Dutch_Invasion_of_England_in_1667*.html

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!