Az első hetekben mindkét fél arra készült, gyorsan lezavarnak egy rövid kis háborút, melyben rögtön a döntő csatával kezdik. Az angolok tudták, rogyadozó költségvetésük nem fog elbírni egy hosszú és költséges tengeri háborút, a hollandok pedig a várható angol blokádnak a gazdaságukra gyakorolt hatásaitól, valamint a kereskedelmi és halászhajóik megtizedelésétől tartottak. Johan de Witt és a holland államtanács egy bizottságot állított fel a haditengerészet ellenőrzésére, és nem sokkal a hadüzenet után egy terjedelmes, 26 cikkelyből álló utasítással örvendeztették meg Wassenaert, melyben határozottan felszólították, mihelyt erre lehetősége adódik, azonnal támadja meg az angolokat, és mérjen rájuk minél nagyobb csapást. Lehetőleg olyan nagyot, ami rögtön el is dönti a háború kimenetelét.

Wassenaernek azonban egészen más elképzelései voltak. Hosszú évek alatt kiérlelt harcászati elgondolásainak alapja a védekező taktika volt, és esze ágában sem volt frontálisan, hurrázva nekirohanni az angol flottának, ahogy azt az államtanács várta volna. Azon kívül, hogy ő nem így gondolta, Wassenaernek más, racionális érvei is voltak a halogatás mellett. A két háború között elkezdett új, nagy sorhajók egyike sem készült még el, a flotta alapvetően a régi sorhajókból állt, melyek közül 18-at a tartalékból kotortak elő és szereltek fel nagy sietve, valamint a Kelet-indiai Társaság (VOC) besorozott teherhajóiból, melyek közül 11-et csatoltak a flottához. Ez utóbbiak nagy és erős hajók voltak, de lassúak, legénységük pedig katonai szempontból képzetlen és fegyelmezetlen. Szervezettségben, fegyelemben és tűzerőben a holland flotta egyébként is messze elmaradt az angoltól, amivel Wassenaer szintén tisztában volt.

A holland haditengerészet politikai és területi alapon egyaránt megosztott volt, és ezt a megosztottságot az állami bizottság utasításai csak még tovább növelték. Egyebek közt elrendelték ugyanis, hogy a flottát hét osztagra kell osztani, hogy azok reprezentálják a szövetséget alkotó hét tartományt, köztük azt a kettőt is, mely amúgy nem rendelkezett tengerparti területekkel, következésképpen saját hajórajjal sem. Az öt, egymástól független Admiralitás öt osztaga már addig is alig volt központilag irányítható, de most ezek mellé még két további hajórajt kellett létrehozni, a nagyobb Admiralitások hajóiból összemixelve, pusztán csak azért, hogy a flotta felállása politikailag korrekt legyen.

Wassenaer tehát semmit sem akart kevésbé, mint hogy szedett-vedett flottáját rögtön a háború elején döntő csatába vezesse. A háború elején megtartott haditanácsokon kétségbeesetten igyekezett rávilágítani a flotta gyengeségére, egységének teljes hiányára, és meggyőzni De Wittet arról, hogy ezzel a flottával túl nagy kockázat volna flottaütközetbe bocsátkozni az ellenséggel. Wassenaer legfeljebb a kedvenc taktikájának megfelelő, védekező ütközetet vállalt volna, szél alatti pozícióban, melyből gyorsan el tudta volna hagyni a csatateret, ha komolyra fordul a helyzet. Legszívesebben azonban egyáltalán ki sem futott volna addig, amíg a többségükben már befejezés előtt álló új sorhajókat fel nem szerelik, és szolgálatba nem állítják, illetve az újonnan érkezett önkénteseket és zsoldosokat rendesen ki nem képezik. (A létszámhiány a háború elején egyébként is súlyos volt. Három sorhajót és egy fregattot később kénytelenek voltak a kikötőkben hagyni, mert nem tudták őket személyzettel ellátni.) De Witt azonban alapvető feladatnak tartotta a Hollandia számára létfontosságú tengeri útvonalak nyitva tartását, melyeket a holland flotta passzivitása esetén az angolok azonnal elvágtak volna. Úgy látta, semmiképp nem engedhetik meg maguknak a tétlenséget, mert ez a holland gazdaság igen súlyos veszteségét okozná.

Wassenaer egy ideig így is sikeresen húzta az időt, elsősorban a tavaszi szezon rossz időjárására hivatkozva. Május első napjaiban azonban az angol flotta megjelent a holland partok előtt, és blokád alá vette a fontosabb kikötőket. De Witt rögtön kifutásra utasította a flottát, és arra, a támadáshoz kedvező keleti szelet kihasználva azonnal ütközzenek meg az angolokkal. Wassenaer felelőtlen és meggondolatlan lépésnek tartott minden ilyesféle ötletet, és különböző indokokra hivatkozva tovább halogatta a kifutást. Sokáig azonban már nem tudta tovább húzni az időt, egy asztalcsapkodós és ordítozós vita után kénytelen volt engedelmeskedni, és május 24-én flottájával elhagyta a hazai kikötőket.

Mire azonban kiértek a nyílt vizekre, nagy megkönnyebbülésére már csak az üres tengert találták, a britek egy nappal korábban feladták a blokádot, és visszatértek a Temze torkolatába. Az angol költségvetés ugyanis olyan rossz állapotban volt, hogy a tengeren hajózó flotta utánpótlását nem tudta két hétnél tovább biztosítani, a flotta így visszatért támaszpontjaira, és az ottani raktárakból feltöltve készleteit, csak június elején futott ki újra.

Wassenaer közben észak felé vonult, igyekezve nem túl messzire távolodni a hazai partoktól. Pár nappal később belefutottak egy Hamburgból Angliába tartó konvojba, melynek hajói közül kilencet elfogtak. Wassenaer roppant elégedett volt a zsákmánnyal, és amikor levelet kapott De Witt-től, először úgy gondolta, a miniszterelnök nyilván a flotta sikereihez gratulál. Erről azonban szó sem volt, De Witt a finomkodást mellőzve meglehetősen goromba stílusban arról érdeklődött a főparancsnoknál, mi a fenét csinál még mindig a holland partok előtt, és mikor szándékozik végre támadást indítani az angol flotta ellen, ahogy arra korábban utasították? A vérig sértett Wassenaer erre végre elszánta magát, ha Witt csatát akar, hát megkapja! Flottájával nyugat felé fordult, és az angol partokhoz indult, hogy megtámadja az ellenséget, ahogy azt felettesei várták tőle.

A hamburgi konvoj elleni támadás hírére közben az angol flotta ismét elhagyta a Temze torkolatát, és szintén az ellenség keresésére indult. Az angolok a part mentén északnak indultak, a Dogger Bank felé, ahol a holland flotta feltűnését várták. Június 11-én a köteléktől elszakadt Happy Return fedélzetéről észrevették a tőlük keletre vitorlázó holland flottát, melynek feltűnését azonnal jelentették zászlóshajójuknak. Az angolok a holland flotta felé fordultak, de a keleti szélben nem tudták megközelíteni őket. A gyenge szél délutánra ráadásul szinte teljesen elállt, így az angolok végül horgonyt vetettek Lowestoft közelében. A hollandok, tőlük nem nagy távolságban, ugyanígy tettek.

Másnap, június 12-én, a szél valamelyest megerősödött, de még mindig keleti irányból fújt, ami továbbra is megakadályozta a briteket a támadásban. Wassenaer viszont olyan helyzetbe került, amiért a legtöbb holland tengernagy alighanem ölni tudott volna. A keleti szél és az áramlás egyaránt kedvező volt ahhoz, hogy lerohanja és a part felé nyomja az angol flottát, mely hajnalban felvonta ugyan a horgonyt, de a széllel és az áramlással szemben haladva továbbra sem tudott a hollandok közelébe jutni. Az angol hajók, mögöttük a tőlük biztos távolságot tartó holland flottával, a nap során lassan haladtak nyugatnak, a part felé, Lowestofttól minegy 40 mérföldre délkeletre.

Wassenaer azonban túl sok könyvet olvasott ahhoz, hogy rugalmasan ki tudja használni a helyzetet. Neki koncepciói voltak, melyekhez a körülményekkel szemben is körömszakadtáig ragaszkodott. Jó előre eldöntötte már, hogyan fogja megvívni a csatát, és most várta, hogy a körülmények igazodjanak az ő előzetes elképzeléseihez. A keleti szélben nem lehetőséget látott a támadásra, hanem kockázati tényezőt, ami gátolja a visszavonulását. Mindenképpen szél alatti helyzetben akarta felvenni a harcot, mert legfontosabb feladatának nem az ellenség elpusztítását, hanem saját flottája megkímélését tartotta. Bár a De Witt-től kapott parancsok éppen arra utasították, hogy hátszélből támadjon, és beosztott tisztjei is ezt javasolták neki, sem 11-én, sem 12-én nem vállalta a harcot.

Ugyanakkor azonban jobb meggyőződése ellenére is el volt szánva rá, hogy mihelyt a szél a szerinte kedvező irányba fordul, vagyis az ellenség felől fog fújni, ütközetet vállal az angolokkal. Ahogy tisztjeinek megjegyezte: „Most már benne vagyok, és végig kell csinálnom.” Hogy az ütközet várható végkimenetele felől mi volt a véleménye, azt elárulhatja az, hogy 12-én minden személyes holmiját és vagyontárgyát összecsomagolta, és egy futárhajóval hazaküldte.

A kétnapos ide-oda lődörgés során mindkét flotta harcrendje megbomlott. Főleg a besorozott kereskedelmi hajók okoztak gondot mindkét oldalon, melyek fegyelmezetlen legénysége és képzetlen tisztjei nem tudták rendesen tartani az alakzatot. A gyorsabb hajók előrefutottak, a lassabbak, melyeken indulás előtt nem tisztították le a hajófeneket, lemaradtak. Edward Montagu, a Kék Osztag parancsnoka, ezt írta: „Miközben csatarendünknek egy vonalnak kellene lennie, hogy minden hajó szomszédja veszélyeztetése nélkül tudjon részt venni a csatában, már több hajónk kisodródott szélirányba, annyira, hogy most már nagyjából 3-5 hajóhossz szélességben vitorlázunk.” Hogy a hollandok mit tökölődnek annyit, azt az angolok se értették. Kedvező helyzetüket kihasználatlanul hagyva nem támadtak, de vissza sem vonultak, csak biztos távolságban manőverezgettek az angolok mögött, vagy előtt. A csata előtti érthetetlen viselkedése miatt az angolok a holland főparancsnokot később a „foggy Obdam” névvel tisztelték meg. (A „foggy” ködöset, homályosat jelent, de fordíthatjuk úgy is, hogy lökött, vagy tökkelütött. Az angol irodalomban egyébként általában nem nevükön, hanem címük és rangjuk alapján említik a főtiszteket. Wassenaer így az angol könyvekben rendszerint Obdam, Montagu Sandwich, Jakab York, Monck pedig Albemarle néven szerepel.) Június 13-án hajnalra azonban a szél dél-délnyugati irányba váltott, és a hajóival az angol flottától délkeletre imbolygó Wassenaer végre elszánta magát az ütközetre.

Az egymással szemben álló két hajóhad a tengeri háborúk történetének addigi legnagyobb tűzerejét vonultatta fel. A Temze torkolatából kifutó angol flottában eredetileg 109 hajó szerepelt, köztük 80 sorhajó, fedélzeteiken 4.542 ágyúval, és 22.055 emberrel. Néhány nappal később 19 hajót máshová vezényeltek a flottától, ahová viszont később még öt hajó érkezett. A kötelékről leválasztott hajók közül öt később szintén visszatért, és már az ütközet közben újra csatlakozott a flottához.

Az angol flottát a derékhad, a Vörös Osztag zászlóshajóján, a 80 ágyús Royal Charles-on helyet foglaló Jakab, York hercege irányította. Legalábbis névleg, mert bár képzett tengerész és jó katona volt, ütközet közben a tényleges vezetést jórészt átengedte a nála sokkal tapasztaltabb William Penn altengernagynak, aki szintén a Royal Charles-on tartózkodott.

Az angol elővédet, a Fehér Osztagot, Rupert herceg vezette, zászlóshajóján, a 78 ágyús Royal James-en, míg az utóvéd, a Kék Osztag parancsnoka Edward Montagu, Sandwich grófja volt, aki a 86 ágyús Prince Royal-ra vonta fel zászlaját. Mindegyik tengernagy régi, tapasztalt katona volt, a polgárháború és az első angol–holland háború veteránjai, még ha akkor többnyire az ellenkező oldalon is harcoltak.

A velük szemben felvonuló holland flotta a számadatokat tekintve semmivel sem volt gyengébb, összesen 107 hajót számlált, köztük 81 sorhajót. A holland hajók 4.864 ágyút hordoztak fedélzeteiken, a flotta legénysége 21.613 főt tett ki. A holland hajók az ágyúk számát tekintve tehát már nem voltak hátrányban, mint az előző háború idején. A csőszám ugyanakkora volt, mint az angoloknál, a flották gerincét mindkét oldalon a 36-48 ágyús hajók alkották. A kalibert tekintve azonban a lemaradás továbbra is nagy volt, a holland sorhajókon a főtüzérséget általában a 18 fontos, a nagyobb hajókon a 24 fontos ágyúk tették ki. A tűzerőt a kilőtt lövedéksúlyon mérve az egész holland flottában csak két olyan sorhajó volt, az Eendracht és a Groot Hollandia, mely tűzerejét tekintve nagyjából megfelelt egy harmadosztályú angol sorhajónak. Ezt a hátrányt a nagyobb tűzgyorsaság csak kis mértékben kompenzálta.

A két legerősebb holland sorhajó még az előző háború terméke volt. Építésüket Maarten Tromp kitartó követelőzésére még az első háború előtt, illetve már alatta kezdték meg. Az Eendracht eleve zászlóshajónak épült, tervezője az a Jan Salomonsz van den Tempel volt, aki a flotta két előző zászlóshajóját, a Brederodét, és az Aemiliát is tervezte. Az építési költségeket a hét tartomány közösen állta. A hajót már csak a háború után, 1655-ben állították szolgálatba, eredetileg a Vilmos herceg (Prins William) nevet akarták adni neki, de az Orániai házzal szemben álló régensek a köztársaság mottója – Eendracht maakt macht./Az egység erőt ad. – után az Egység, vagyis az Eendracht névre kereszteltették. A hajó eredetileg 58 ágyúval volt felszerelve, melyek közül a legerősebbek is csak 16 fontosak voltak. Az időközbeni átépítések után a hajó 1665-ben már 73 ágyúval volt felszerelve, főtüzérsége 24 fontos ágyúkból állt, de három 36 fontos ágyút is elhelyeztek rajta. (22 ágyúja viszont csak hatfontos volt.)

A holland flotta harcrendje valami egészen unikális volt. A De Witt-től érkező határozott utasításoknak megfelelően a flottát hét osztagra tagolták, a hét holland tartomány nagyobb dicsőségére. A tengernagyok egyöntetűen méretes hülyeségnek tartották a flotta ilyetén felosztását, de a politikusok ragaszkodtak hozzá, úgy gondolva, az egyenlőség jegyében azt a két tartományt is képviselje egy hajóraj, melyek nem rendelkeztek saját tengerparttal, következésképpen saját Admiralitással és flottával sem. Úgyszintén az egyenlőség és a politikai korrektség jegyében azt is elrendelték, a hét osztagnak egyenlő erejűnek kell lennie. Ezt úgy oldották meg, hogy a nagyobb Admiralitások hajóinak egy részét a kisebb, illetve az újonnan felállított osztagokhoz osztották be.

Az első osztag az amszterdami Admiralitás hajóból állt, Wassenaer innen vezényelte a flottát, a 73 ágyús Eendrachtról. Osztagával és hajójával elvileg a flotta élén haladt volna, de a holland harcrend később már az első órákban úgy összekeveredett, hogy a zászlóshajó a vonal közepe táján kötött ki. A második osztag a Zeeland-i és a Maas (Rotterdam) Admiralitások hajóiból állt össze, Johan (Jan) Evertsen parancsnoksága alatt, aki az 58 ágyús Hof van Zeeland fedélzetéről vezényelt. A harmadik osztag szintén az amszterdami Admiralitás hajóiból állt, Egbert Bartholomeusz Kortenaer parancsnoksága alatt, aki a 68 ágyús Groot Hollandián vonta fel zászlaját. A negyedik osztag a Friesland-i Admiralitás, illetve a Kelet-indiai Társaság hajóiból állt, parancsnoka Auke Andriesz Stellingwerf tengernagy volt, az 58 ágyús Zevenwolden-en. Az ötödik osztagot ugyancsak az amszterdami admiralitás állította fel, parancsnoka Cornelis Tromp volt, a 70 ágyús Liefde sorhajón. A hatodik osztag Zeeland és Maas Admiralitásainak hajóiból állt, Cornelis Evertsen parancsnoksága alatt, akinek zászlóshajója a 46 ágyús Vlissingen volt. A hetedik osztag a Noorderkwartier Admiralitás hajóiból állt, melyeket Volckert Schram tengernagy vezetett, a 60 ágyús Wapen van Nassau fedélzetéről.

Ez a harcrend maga is egészen egyedi, a parancsnoki lánc még inkább. Az angolok minden osztagot további három hajórajra osztottak fel, melyek mindegyikét tengernagyi rangban levő tiszt irányította. (Az elővédnél az első rajt Christopher Myngs altengernagy, a hátsó rajt Robert Sansum ellentengernagy irányította. A derékhadnál ezeket a rajokat John Lawson, és William Berkeley, az utóvédnél pedig Thomas Teddeman, és George Ayscue tengernagyok vezették. A középső raj parancsnoka az osztagparancsnok volt.) Alkalomadtán ezek a rajok önállóan is tudtak tevékenykedni, a körülményeknek megfelelően változtatták helyüket és irányukat. Az angol osztagok harcrendje tehát rugalmas volt, nem egy teljesen merev vonal. A flottát összesen kilenc tengernagy irányította – Jakabot nem számolva –, akik mindegyikének jól meg volt határozva a flottánál betöltött szerepe, feladata, és hatásköre. A hollandok ezzel szemben osztagaikat nem tagolták kisebb egységekre, viszont ők is minden osztagba három tengernagyot állítottak. Ezek közül kettőnek a feladata csak annyi volt, hogy ütközetben kövessék az egyetlen egységként mozgó osztagot vezénylő tengernagyot, és a helyére lépjenek, ha az valamiért kiesik a harcból. Ettől eltekintve jelenlétüknek nem volt más jelentősége. Az első osztag három tengernagya, Wassenaer, Van der Hulst, és Graeff, például az osztag három első, egymást követő hajóján vonta fel zászlaját.

A holland flottában így összesen 21 vezénylő tengernagy volt, akik közül legfeljebb csak hétnek, az osztagparancsnokoknak volt meghatározva a szerepe. A többiek csak úgy ott voltak, követték a zászlóshajót, és passzívan várták, annak esetleges kiesése után rájuk kerül e a sor. Az egyes osztagok közötti együttműködés szintén koordinálatlan volt, az öt Admiralitás hajóraja békeidőben se nagyon működött együtt, egyáltalán nem voltak összeszokva, és most még jobban összezavarta őket, hogy a hét osztag többsége vegyes összetételű volt, több Admiralitás hajóiból összemixelve. Azt azért előre megbeszélték, Wassenaer esetleges kiesése után a főparancsnokságot a harmadik osztag parancsnoka, Egbert Kortenaer veszi át, akit – Ruyter távollétében – a flotta legjobb képességű tisztjének tartottak. Sokan nem is rejtették véka alá véleményüket, hogy a flottát eleve neki kellett volna irányítania. (Kortenaer korábban az Eendracht kapitánya volt, és döntéseiben Wassenaer nagyban támaszkodott az ő véleményére. Azonban nem sokkal korábban megkapta tengernagyi kinevezését, s a harmadik osztag parancsnokságát, így elkerült a zászlóshajóról és Wassenaer közeléből, ami sokak szerint egyik fő oka volt a későbbi vereségnek.)

Hajnali négy órakor Wassenaer nyugat felé fordította hajóit, amivel alaposan meglepte saját flottáját, mivel azt hitték, főparancsnokuk megpróbál átvágni az angol flotta előtt, hogy annak nyugati oldalára jutva megszerezze a támadáshoz kedvező, szél felőli pozíciót. Az angolok szintén ezt hitték, és a Fehér Osztag első raja, Christopher Myngs vezetésével, rögtön előrevitorlázott délkeletnek, hogy a hollandok elé vágva elállják az útjukat.

A hollandok valódi szándékait csak találgatni lehet, mivel a vezérkarból senki sem maradt életben, hogy beszámolhasson róla, mi volt döntéseik oka. A nyugat felé fordulást egyesek azzal magyarázzák, hogy feltételezik, a szél valójában északkeletről fújt, így Wassenaer csak addigi taktikáját folytatta, vagyis a szél alatti oldalra akart kerülni. A szemtanúk beszámolói alapján azonban egyértelműnek tűnik, a szél valójában délnyugatról fújt. Egyébként sem lett volna nagyon okos dolog az angolok nyugati oldalára állni, a flotta ezzel ugyanis az angol hajók, és a nem túl messze levő angol partok közé állt volna be, vagyis ha északkeleti szélben menekülésre kerül sor, az ellenséges partoknak tudtak volna csak nekiszaladni. De ha elfogadjuk a délnyugati szélirányt, akkor se tűnik valószínűnek, hogy Wassenaer valóban a szél felőli pozíciót akarta megszerezni. Az előző két napon egyfolytában azon erőlködött, hogy ezt elkerülje, miért változtatta volna hirtelen az ellenkezőjére a szándékait? A legvalószínűbb, hogy a fordulással egyszerűen csak közelebb akart jutni az angolokhoz, majd észak felé fordulni, hogy a britek keleti oldalán, velük ellentétes irányba haladva elhajózzon mellettük, ahogy az végül történt is.

Az ezután következő eseményeket, a csata tulajdonképpeni lefolyását, nehéz pontosan rekonstruálni, mivel nem készültek róla olyan részletes és megbízható beszámolók, mint a napóleoni kor ütközeteiről. A két, ellentétes irányban vitorlázó flotta elsőre nagy távolságban haladt el egymás mellett, komolyabb összecsapásokra még nem került sor. Két angol hajó, a 46 ágyús Great Charity, és a 40 ágyús John and Abigail, azonban még korábban elszakadt a flottától, és most a holland vonal keleti oldalára kerülve teljesen elszigetelődtek saját erőiktől, s a holland hajók rögtön megrohanták őket. A John and Abigail-nek sikerült valahogy kitörnie a bekerítésből, és a nap során később újra csatlakozott saját flottájához, a Great Charity azonban rövid, de heves tűzharc után kénytelen volt bevonni zászlaját, és megadni magát az 56 ágyús holland Stad en Lande sorhajónak. A holland hajó kapitánya, Jan de Haen, ezt követően vontatókötélre vette zsákmányát, és az ütközetet a maga részéről befejezettnek nyilvánítva elégedetten hazavitorlázott vele Amszterdamba, maga mögött faképnél hagyva társait. Az angol hajó gazdag fogást jelentett, melyért odahaza jókora összegű zsákmánypénz ütötte a legénység, elsősorban természetesen a kapitány markát, és Haen ennek biztosítását tekintette a legfontosabbnak, úgy vélve, az angol hajó elfogásával ő már megtette a maga dolgát. Ez a hozzáállás korántsem volt egyedülálló a holland flottában, az előző háborúban is többször előfordult már hasonló eset.

A Great Charity elfogása egyébként nemcsak anyagi, hanem morális szempontból is sikere lehetett volna a hollandoknak, a hajó ugyanis Amszterdamban készült, és Groote Liefde néven eredetileg a holland flottában szolgált. Az angolok az 1653-as portlandi csatában fogták el, és sorozták be saját flottájukba. A körülmények azonban úgy hozták, hogy a későbbi eseményekért a hajó elfogása nagyon sovány vigasz volt a hollandok számára, sőt, Angliában később számos vicc született abból, hogy az ellenség által elfogott egyetlen hajó éppen ezt a nevet viselte. A „charity” szó ugyanis könyöradományt is jelenthet.

Miután a két flotta elhaladt egymás mellett, az angol flottában mindenki azt várta, hogy a hollandok után fordulnak. Az érvényben levő szabályzat szerint a fordulást az utóvéd hátsó hajójánál kellett kezdeni, és őt követően sorban fordultak a hajók, a csatarend első hajójáig. A fordulás után tehát a flotta sorrendje megfordult, és a Kék Osztag került előre. Penn azonban addig várt a parancs kiadásával, hogy végül a hollandok kezdtek először fordulni. Az angolok ismét azt hitték, a hollandok a szél felőli oldalra próbálnak kerülni, saját flottájuktól nyugatra, ezúttal úgy, hogy most az angol utóvéd mögött próbálnak átvágni. Ezt látva a Fehér Osztagot, vagyis az angol elővédet vezető Rupert nem várt tovább a parancsra, hanem saját osztagának önállóan elrendelte a fordulást.

Penn és Jakab szintén úgy gondolták, a hollandok át akarnak vágni az angol utóvéd mögött, ezért szokatlan lépésre szánták el magukat, a derékhaddal nyugatnak fordultak, majd északnyugati irányba álltak, hogy a hollandok elé vágjanak. A Vörös Osztag első raja, John Lawson vezetésével, azonban nem követte ezt a manővert – nem tisztázott, nem látták a jelzéseket, vagy Lawson csak ment a saját feje után –, hanem haladt tovább az eredeti irányba, majd Rupert után fordult. Rupert és Lawson között így hatalmas rés keletkezett, amit Edward Montagu igyekezett betömni az utóvéddel, melynek egyidejű fordulatot vezényelt, és beállt vele Rupert osztaga mögé.

A zűrzavaros fordulás után nagyjából reggel fél nyolcra rázódott össze az angol csatarend. A flotta most gyakorlatilag két, egymással párhuzamos csatasorban haladt, egyes angol szerzők szerint szándékosan, de valószínűbb, hogy a kaotikus fordulat után előre el nem tervezetten keveredtek így össze a hajók. A jobb oldali csatasor élén most Rupert hajói haladtak, az eredeti sorrendben, vagyis ismét Myngs hajóraja állt a flotta élén. Mögöttük az eredeti utóvéd, vagyis a Kék Osztag hajói következtek, de fordított sorrendben, vagyis az eredetileg az osztag utóvédjét alkotó hajóraj haladt elöl, és az elővéd hátul. A sort kissé lemaradva a derékhad, a Vörös Osztag első hajóraja zárta. Az angol vonal közepe táján, attól balra haladt a második csatasor, melyet a Vörös Osztag középső és hátsó raja alkotott.

A rosszul kivitelezett fordulás közben tehát az angol flotta csatarendje alaposan összezavarodott, és egy időre teljesen szétesett. Ez igen jó alkalmat nyújthatott volna egy holland támadásra, ők azonban nem éltek a lehetőséggel. Egyrészt túl messzire távolodtak el az angol vonaltól, másrészt pedig saját flottájukban még az angolokénál is nagyobb zűrzavar uralkodott. A holland flottában történteket még annyira sem lehet követni, mint az angol oldalon történt eseményeket, de Wassenaer minden jel szerint már a hajnali, nyugat felé történő fordulással meglepte, és összezavarta saját flottáját. Mikor a két flotta először haladt el egymás mellett, már a Kortenaer vezette harmadik osztag haladt az élen, mögötte a második, és csak ezt követte Wassenaer első osztaga. A többiek szintén összekeveredtek, ráadásul a holland flotta nem tudott egységes csatasort kialakítani, a hajók rendezetlen tömegben vitorláztak előre.

Miután elhaladtak egymás mellett, és valamelyest eltávolodtak az ellenségtől, Wassenaer ismét fordulót vezényelt, de nem nyugatnak fordultak, hogy átvágjanak az angol utóvéd mögött, ahogy arra az angolok számítottak, hanem 180 fokos fordulót téve visszafordultak délkelet felé. Ennek a következménye az lett, hogy nagyjából reggel nyolc körül megismétlődtek a hajnalban történtek, a két, egymással ellentétes irányban haladó flotta ismét elvitorlázott egymás mellett. Az angol flotta harcrendje eddigre már nagyjából összerázódott, a holland flottában azonban láthatóan teljes zűrzavar uralkodott. Továbbra is Kortenaer osztaga haladt elöl, mögötte ezúttal Tromp ötödik osztaga, majd Wassenaer, és nagy összevisszaságban a többiek, a sor végén Cornelis Evertsen hatodik osztagával. Egységes csatasort most sem sikerült kialakítaniuk, a hajók rendezetlen sokasága egymást is zavarta a tüzelésben, míg velük szemben az angol csatasor minden hajója tüzelni tudott az ellenségre.

A két flotta most közelebb volt egymáshoz, mint előző alkalommal, és ezúttal már heves tűzharc bontakozott ki. Az angol csatasor még mindig meglevő réseit kihasználva a merészebb holland parancsnokok megpróbálták áttörni a brit vonalakat, de ez csak három hajónak sikerült, és miután flottájuktól nem kaptak támogatást, rövidesen ők is kénytelenek voltak visszavonulni. Egyes vélemények szerint egyébként a három holland sorhajó csak véletlenül keveredett át az angol csatasor túlsó oldalára, ami a körülményeket figyelembe véve nem is hangzik egészen hihetetlenül.

Miután a holland flotta ismét kezdett elmenni mellettük, Penn nem akarta tovább folytatni az ellentétes irányú fordulókat, és a hollandokkal az oldalában ismét elrendelte a fordulást a flottának. Bár a flotta most ellenséges tűz alatt állt, a forduló ezúttal mégis mintaszerűen sikerült. A szabályzatnak megfelelően az utóvéd hajói, vagyis ezúttal Lawson raja kezdte a fordulót, és őt követték a többiek. Később Penn és Berkeley raja is visszasorolt a vonalba, eredeti helyére, Lawson raja mögé. A déli órákra a délkeleti irányba tartó angol flotta többé-kevésbé egységes csatasorba fejlődött fel, míg a holland flottában csak egyre nagyobb lett a káosz. Zavarukat mutatja, hogy meg sem kísérelték megtámadni a fordulóban levő angol hajókat, amivel pedig ők is jókora zavart okozhattak volna.

Az egyre közelebb érő flották közt a tűzharc is egyre hevesebbé vált. A holland flottát már az első órákban súlyos veszteségek érték, s elvesztették két tengernagyukat is. A negyedik osztagot vezető Auke Stellingwerf tengernagyot, aki 30 évével a holland flotta legfiatalabb tengernagya, és egyik nagy reménysége volt, egy angol ágyúgolyó tépte szét. Ennél is nagyobb csapás volt a harmadik osztag parancsnokának, Egbert Kortenaernek az elvesztése, akit szintén angol ágyúgolyó talált el a derekán, és szétzúzta a medencéjét. Kortenaert, aki a parancsnoki láncolatban a Wassenaert követő tiszt volt, a kabinjába vitték, de mivel még nem halt meg, nem vonták be a zászlaját. Ez később csak tovább növelte a holland flottában meglevő zűrzavart.

A következő órák történéseiről kevés információ van. Amit mindenki kiemel, az a holland flottában uralkodó egyre nagyobb zűrzavar. Az angol csatasor is távol állt a tökéletestől, és a flotta eredeti harcrendje eléggé összezavarodott, de a holland hajók tulajdonképpen egy rendezetlen tömegben vonultak előre. Elöl továbbra is Kortenaer osztaga haladt, mögötte Johan Evertsen és Wassenaer összekeveredett hajói, majd hátul Tromp és Cornelis Evertsen osztaga. A negyedik és a hetedik osztag gyakorlatilag teljesen szétesett, hajóik szétszóródtak a holland vonal teljes hosszában. A hollandok képtelenek voltak csatasort kialakítani, amit az angol szerzők előszeretettel magyaráznak azzal, hogy a hollandok még nem sajátították el jól ezt a harcrendet, és időbe tellett, amíg azt eltanulták az angoloktól. Az első háborúról írtakban azonban elég sokszor volt róla szó, hogy a hollandok számára egyáltalán nem volt ismeretlen a csatasor. Annyira nem, hogy az angolok valójában éppen tőlük tanulták el azt. Wassenaer maga is taktikája alapelemének tekintette a csatasort, és egyfolytában próbálkozott annak kialakításával, azonban fegyelmezetlen és gyakorlatlan kapitányai képtelenek voltak azt létrehozni.

Hogy valahogy helyreállítsa az egységet, Wassenaer azzal próbálkozott, hogy feloszlatta az egyes osztagokat, és elrendelte, valamennyi hajó kövesse a zászlóshajó manővereit. Ezzel azonban csak tovább növelte a zűrzavart. Száz hajót nem lehetett egyetlen egységként mozgatni, különösen a korabeli jelzésrendszerrel nem. Arra lett volna szükség, hogy az egyes osztagok tengernagyai – az angolokhoz hasonlóan – az előre megbeszélt taktikának megfelelően, a csata előtt kapott egyértelmű utasítások szerint, a többiekkel összhangban és velük együttműködve, valamint a körülményekhez igazodva vezényeljék hajóikat. A főparancsnoknak így csak rendkívüli helyzetekben kellett volna beavatkoznia, illetve általános utasításokat – irányváltás, közelharc, üldözés, stb. – leadnia.

A csatateret ekkor már beborító füst miatt sok parancsnok nem is látta a zászlóshajó jelzéseit, és a saját elképzelései után próbált menni, mivel korábban nem kaptak világos utasításokat. A holland flotta továbbra sem vonalban, hanem rendezetlen csoportban haladt, a hajók nagy részének nem is volt tüzelési lehetősége, mert társaik őket blokkolva takarták előlük az angol hajókat, melyek viszont mind zavartalanul tudták lőni holland ellenfeleiket.

Az angolok jól látták, micsoda káosz uralkodik a hollandoknál, de a támadáshoz kedvező szél ellenére sem indítottak rohamot, mivel fontosabbnak tartották a nagy nehezen kialakított csatasor fenntartását. Rupert most az utóvédben haladó osztaga tett egy kísérletet arra, hogy hátulról átkarolja, és bekerítse az ellenséget, ám miután heves ellenállásba ütköztek, nem erőltették tovább az akciót, hanem visszatértek saját vonalukba.

A hollandok teljesen szervezetlenül harcoltak, de bátran és szívósan. A két flotta lassan egyre közelebb került, és a hajók több helyen is közelharcba keveredtek egymással, melyek során a hollandok keményen helytálltak, és rendszerint alaposan megszorongatták ellenfeleiket. Az egyre hevesebb tűzharcban az angol flotta legerősebb hajója, a 100 ágyús Royal Oak is olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy dél körül kénytelen volt kiválni a csatasorból. A Royal Oak John Lawson altengernagy zászlóshajója volt, aki a Vörös Osztag első rajának parancsnokaként most az angol csatasor élén haladt. Lawson maga is súlyos sebet kapott, és a parancsnokságot át kellett adnia hajóraja rangidős kapitányának, Joseph Jordan-nek, aki a 60 ágyús St. George-ról vezette tovább a rajt.

Nem lehet tudni, Wassenaernek mik voltak az elképzelései az ütközet további menetét illetően. Taktikai elképzelései korábban arról szóltak, hogy a szél alatti pozíciót elfoglaló flottájával nehéz helyzetbe kerülve megszakítja az ütközetet, és visszavonul, mielőtt még túl nagy veszteségeket szenvedne. A szélirány teljesen jó volt ahhoz, hogy most így is cselekedjen, s hajói nagyobb gyorsaságát kihasználva visszavonuljon és hazatérjen, vagy sorait rendezve később felújítsa az ütközetet. Később a többi holland parancsnok is azon a véleményen volt, az egyre reménytelenebb helyzetben a flottának már ekkor ki kellett volna törnie kelet felé. Wassenaer maga is láthatta, hogy az ütközet egyáltalán nem alakul jól, flottájában teljes a zűrzavar, és nincs esélye rá, hogy az angolokat jobban meg tudja szorítani, viszont még van rá lehetőség, hogy hajóit ki tudja vonni a harcból. Rejtély, miért erőltette tovább az ütközetet, és miért bocsátkozott közelharcba, amikor ez teljesen ellentétes volt minden korábbi harcászati elgondolásával.

Valamivel dél után, a források szerint valamikor délután egy és két óra között, a holland flotta szétszórtságát látva az angolok végre támadásra szánták el magukat. Montagu a Kék Osztag első és második rajával a hollandok felé fordult, s benyomult a Wassenaer és Kortenaer osztaga közti széles résbe. A kibontakozó angol támadás azzal fenyegetett, hogy két részre szakítja a holland flottát, így legerősebb hajóival Wassenaer igyekezett útját állni az angoloknak. Rendkívül heves és véres közelharc bontakozott ki, mely megállította az angol előrenyomulást, és nagy veszteséget okozott a briteknek. A Kelet-indiai Társaság egyik hajója, a 76 ágyús Oranje, a skót származású Bastiaan Senten kapitány vezetésével, az egyik angol sorhajót, az 58 ágyús, eredetileg Speaker osztályú fregattként épült Montagu-t is elfoglalta. (A hajót a Kék Osztag parancsnokának, Edward Montagu-nak a nagybátyjáról nevezték el.)

A Kék Osztag szorult helyzetét látva Jakab és Penn is támadásra indult a Vörös Osztag első két rajával, hogy könnyítsenek a Kék Osztagra nehezedő holland nyomáson. A Royal Charles-al Jakab a Kék Osztag zászlóshajóját, a Prince Royal-t támadó Eendracht ellen fordult, míg a Montagu visszaszerzésére a 68 ágyús Old James-t küldte. Az érkező erősítés támogatásával Edward Montagu is folytatta az előrenyomulást, hogy áttörjön a holland derékhadon. Ugyanekkor Rupert is rohamra indult az angol hátvéddel, s benyomult a két Evertsen osztagai közé. A hollandok ugyan őt is megállították, de visszanyomni nem tudták, s a harcokban súlyos veszteségeket szenvedtek. A hollandok egyelőre még helytálltak, de az angolok lassan szorították vissza őket, s harci moráljuk kezdett megrendülni.

A két zászlóshajó közben egymással vívott heves közelharcot. Bár a holland hajó kisebb kaliberű ágyúi miatt tűzerőben komoly hátrányban volt ellenfelével szemben, mégis jól tartották magukat, s komoly károkat okoztak az angol zászlóshajónak. Nem sok híja volt annak, hogy maga Jakab is otthagyja a fogát az ütközetben. Egy holland láncos golyó – amit eredetileg a kötélzet rombolására szántak, de élőerő ellen is ugyanolyan hatásos volt – végigsöpört a Royal Charles tatfedélzetén, és letarolta a herceg körül álló udvaroncokat. Egyikük letépett feje olyan erővel vágódott neki Jakabnak, hogy ledöntötte a lábáról. Egy másik udvaronc, Charles Berkeley, Falmouth grófja koponyáját szintén szétzúzta a golyó, s kifröccsenő agyveleje beterítette Jakab kabátját. (Berkeley, a Vörös Osztag harmadik raját vezető William Berkeley öccse, nem örvendett nagy népszerűségnek a kortársak között. Undok és ellenszenves alaknak, s rendkívül buta embernek tartották. Az esettel kapcsolatban egy kortárs meg is jegyezte: „Első és utolsó bizonyítékát adta annak, hogy agya is van neki.”)

A hollandok tehát nem álltak rosszul, s bár ők is nagy veszteségeket szenvedtek, állítólag már arra készültek, hogy megrohanják az angol zászlóshajót, amikor délután háromkor az Eendracht váratlanul felrobbant, és szinte teljes legénységével pillanatok alatt elsüllyedt. A hajó 409 fős legénységéből az angolok csak öt túlélőt tudtak kihalászni a vízből.

A robbanásnak nem volt semmilyen előzménye, a hajó fedélzetén ugyan keletkeztek kisebb tüzek, de egyik sem látszott súlyosnak. Nem volt előzetes robbanás sem, vagyis nem valamelyik ágyú mellett robbant fel a felhalmozott lőszer, s nem ez terjedt tovább a központi raktárra. A holland zászlóshajót egyetlen, minden előjel nélküli, hatalmas robbanás semmisítette meg, aminek ereje akkora volt, hogy hangját még a több mint 80 kilométerre fekvő Hágában is hallották. A szakirodalom általában azt írja, az Eendracht lőszerraktára valószínűleg közvetlen találatot kapott, vagyis egy angol ágyúgolyó a hajó oldalát átütve ott csapódott be. Ez persze teljes képtelenség, egy ágyúgolyó még közvetlen közelről kilőve sem lehetett képes a vízvonalon átütni egy sorhajó méter vastag oldalát, és aztán még több belső válaszfalat. Egy ilyen robbanásnak csak egyetlen oka lehetett, a lőportárban dolgozók által elkövetett valamilyen hiba, legnagyobb valószínűséggel egy a nagy kapkodásban levert lámpa. (A hollandok később a szabotázs lehetőségét is számításba vették, de egészen valószínűtlen, hogy a hajót valami fanatikus angol ügynök robbantotta volna fel, természetesen magával együtt.)

A zászlóshajóval együtt veszett oda a holland flotta főparancsnoka is, aki azonban valószínűleg már korábban elesett. Később több szemtanú is határozottan állította, látták, amikor a robbanás előtt néhány perccel egy ágyúgolyó mellbe találta, és az Eendracht tatfedélzetéről a tengerbe röpítette Wassenaert.

A holland flotta számára ez már a vég kezdete volt. Főparancsnokukat éppen akkor vesztették el, amikor a lendületet kapó angol támadás kezdte szétmorzsolni a flottát. Az utódlás körüli zűrzavar csak még tovább rontotta a helyzetet. Rangidősként Johan Evertsen lett volna Wassenaer után a második legmagasabb rangú tiszt a flottánál, ám róla köztudott volt politikai elköteleződése az Orániai ház iránt, így a régensek számára nem volt megbízható ember. Helyette így a háború kitörésekor Egbert Kortenaert jelölték ki helyettes parancsnoknak. Ő viszont már a csata elején súlyos sebet kapott, és nem sokkal később meg is halt, de zászlaját valamiért nem vonták be. A Groot Hollandia fedélzetén történtekről nem sokat tudni. Kortenaer halála után a parancsnokságot a hajó kapitányának, Laurens Davidszoon van Convert-nek kellett volna átvenni, a források szerint azonban a hajót a fedélzetmester, Ate Stinstra irányította. Ez alapján feltételezhető, a tűzharcban Kortenaer-el együtt, vagy utána néhány órán belül, a Groot Hollandia minden tisztje elesett, vagy súlyosan megsebesült, így került a hajó parancsnoksága egy altiszt kezébe. (Ami korántsem volt egyedülálló eset.)

Stinstra azt tette, ami ilyenkor szokásos volt, a parancsnok nélkül maradt hajót igyekezett kivonni a tűzvonalból. Arra, hogy be kellene vonni Kortenaer tengernagyi zászlaját, valószínűleg nem is gondoltak. Amikor tehát az Eendracht pusztulása után a holland parancsnokok a kijelölt utód hajóját keresték, azt látták, hogy az keletnek tartva kifelé igyekszik a csatából. Ezt általában úgy értelmezték, hogy Kortenaer visszavonul, amit a legtöbben jó ötletnek tartottak. A Groot Hollandiát követve sok hajó szintén hátat fordította az ütközetnek, és megindultak hazafelé. Az amúgy is rendezetlen holland flotta végképp kezdett szétesni, s innentől már csak a vereség mértéke lehetett kérdéses.

Johan Evertsen azonban hamar rájött, hogy Kortenaer valószínűleg nincs abban a helyzetben vagy állapotban, hogy vezetni tudja a flottát. Így aztán ő is felvonta a parancsnoki zászlót, hogy jelezze, átveszi a flotta irányítását. Ugyanígy tett a fiatal, alig 36 éves, de roppant ambiciózus, és önbizalomtól duzzadó Cornelis Tromp is. Tromp egyesek szerint a füst miatt nem látta, hogy Evertsen átveszi a parancsnokságot. Mások szerint látta, de dühösen kijelentette, hogy nem lesz hajlandó engedelmeskedni egy zeelandi admirálisnak, és inkább ő is kinevezte magát főparancsnoknak. (Holland és Zeeland tartományok között hagyományosan kibékíthetetlen, éles ellenségeskedések voltak.)

A késő délutáni órákban tehát már három holland hajó árbocán is ott lengett a főparancsnoki lobogó, ami teljessé tette a flottában uralkodó káoszt. Eddigre már az eredeti harcrend utolsó maradványai is eltűntek, s az angolok, akiknek csatasora eddigre már szintén szétzilálódott, gyakorlatilag kettészakították a holland flottát, melynek egy része fejvesztve menekült, míg Tromp és Evertsen a még harcképes mintegy negyven hajót igyekezett maga köré gyűjteni, és azokkal lassítani az angol előrenyomulást. A totális vereséget nagyrészt nekik köszönhetően sikerült elkerülni.

Néhány merész holland parancsnok szintén hősies erőfeszítéseket tett, hogy megállítsa, vagy legalább lassítsa az angol előretörést. Az Eendracht pusztulása után az Oranje állt a Royal Charles útjába, mely kereskedelmi hajóktól szokatlan bátorsággal vetette magát a harcba. Az Oranje több mint két órán át feltartotta az angol zászlóshajót, melynek segítségre három másik angol sorhajó érkezett. A túlerővel vívott hősies harc után az Oranje végül kigyulladt, majd felrobbant, és legénységének felével elsüllyedt. A sebesült Senten kapitányt az angolok kimentették a vízből, de nem sokkal később belehalt súlyos sérüléseibe. A britek visszaszerezték a Montagu-t is, ami szintén nem ment könnyen, a hajó körül vívott harcokban elesett az Old James parancsnoka, Sir James Ley, Marlborough grófja, és Jakab egy másik udvaronca, Sir Charles Weston, Portland grófja is. A harcokban életét vesztette a Fehér Osztag harmadik rajának parancsnoka, Robert Samsun ellentengernagy is.

A legtöbb holland hajó közel sem teljesítettek olyan jól, mint az Oranje. A kaotikus menekülés során négy holland sorhajó, a Koevorden, a Stad Utrecht, a Prins Maurits, és az Elf Steden összeütközött, és kötélzetük úgy összegabalyodott, hogy a hajókat nem tudták szétválasztani. Az angol gyújtóhajók természetesen nem hagyták kihasználatlanul az alkalmat, és nekirohantak a holland hajócsoportnak, melyet sikerült is felgyújtaniuk. A négy hajó közül végül csak az Elf Steden menekült meg, melyet az utolsó pillanatban, amikor már ő is tüzet fogott, sikerült kiszabadítani. A hajón eloltották a tüzet, majd valahogy kivágták magukat a bekerítésből is, és sikerült hazatérniük. Az Elf Steden kapitányát, Tjerk Hidden de Vries-t odahaza – saját maga legnagyobb meglepetésére – hősként ünnepelték, tengernaggyá léptették elő, és az elesett Stellingwerf helyett ő kapta meg a Friesland-i Admiralitás hajórajának parancsnokságát.

Nem sokkal később történt még egy ugyanilyen eset. Ezúttal három holland sorhajó gabalyodott össze, a Maarseveen, a Tergoes, és a Swanenburg. A tehetetlenül veszteglő csoportot az angol zászlóshajó, a Royal James vette tűz alá, mire a három hajó bevonta zászlaját, és megadta magát. Jakab éppen zsákmánylegénységet akart átküldeni a hajókra, amikor a túlsó oldalról egy angol gyújtóhajó, a Dolphin, melyről a füstben feltehetően nem látták, mi történik, nekiment a holland hajóknak, és mind a hármat lángba borította. Jakab, aki elesett a három sorhajó elfogásának dicsőségétől, és nem mellesleg az értük járó busás zsákmánypénztől is, tombolt dühében, és a csata után azonnal elrendelte a Dolphin kapitányának, William Gregory-nak a letartóztatását. Gregory azonban nem várta meg a hadbíróságot, és dezertálva a flottától még idejében meglépett, s valószínűleg külföldre szökött.

A harc nagyjából a sötétedés beálltáig, este kilencig tartott. A holland flotta estére szanaszét szóródott, a hajók menekülését Evertsen és Tromp próbálta fedezni, akik egymástól függetlenül sötétedésig vívtak tűzharcot az angolokkal, majd éjszaka ők is elszakadtak az ellenségtől, és hazai kikötők felé indultak, miközben próbálták összegyűjteni a flotta szétszóródott maradványait. Tromp másnap hatvan hajóval tért vissza Texelbe, míg Evertsen tizenhat hajóval vonult vissza a Maas (Meuse) torkolatához. A többiek szanaszét szóródva, önállóan, vagy kisebb csoportokban menekültek vissza a holland partokhoz.

A hollandok menekülését az tette lehetővé, hogy Jakab nem rendelte el a csatasor feloszlatásával járó általános üldözést, sőt, éjszaka még le is lassította a flottáját. Ezt néhányan – köztük állítólag William Penn is – azzal magyarázták, hogy miután alig menekült meg a haláltól, Jakabnak inába szállt a bátorsága, és megijedt a harcias Penn megjegyzésétől, mely szerint a hollandok akkor harcolnak a legkeményebben, ha sarokba szorították őket, és ő már alig várja a másnapi harcot. Mások szerint Jakab titkára vette rá a zászlóshajó kapitányát, hogy lassítsa le a hajót, mivel a herceg felesége az indulás előtt arra kérte, vigyázzon férje életére, ha kell, az ő akarata ellenére is.

Az ilyesféle találgatások azonban valószínűleg alaptalanok. Jakab tulajdonképpen nem tett mást, csak azt, amit harcászati utasításaiban korábban ő maga előírt a flottának. „Bármely az ellenséggel vívott csata során Őfelsége hajóinak parancsnokai arra törekedjenek, hogy a flottát vonalban tartsák, és a csatarendet, mely az ütközet előtt elhatároztatott, minden áron fenntartsák. Őfelsége egyetlen hajója sem üldözheti az ellenséges hajókat, vagy azok csoportjait, amíg az ellenséges flotta nincs megverve, vagy nem menekül.” Jakab nyilván nem látta átütőnek a győzelmet, és óvakodott attól, hogy szétzilálódott flottájával éjszakai harcba bonyolódjon a hollandokkal. Fontosabbnak tartotta a harcrend helyreállítását, mivel valószínűleg Pennhez hasonlóan ő is úgy gondolta, másnap még további harcok várhatók. Az esti haditanácson ki is jelentette, aznap már éppen elég dicsőséget könyvelhettek el, s azt ne tegyék kockára még egyszer. A Kék Osztag parancsnoka, a hollandok üldözése közben túlságosan előrefutott Edward Montagu egyébként ugyanígy tett. Éjszaka kurtította a vitorlákat, hogy lelassítsa hajóit, és megvárja a derékhad felzárkózását. Csak Rupert üldözte tovább Tromp hajóraját, de általános üldözést ő sem rendelt el.

Jakab csak reggel rendelte el fregattjainak az általános üldözést. Az angol hajók a nap során további hat holland hajót fogtak el, némelyik bátran ellenállt, mások harc nélkül, azonnal megadták magukat.

A holland flotta vesztesége így is hatalmas volt. Az angolok nyolc sorhajót elsüllyesztettek, kilencet elfogtak. Hat sorhajót és két fregattot visszaérkezésük után le kellett selejtezni, mivel olyan súlyosan sérültek, hogy kijavításuk nem volt gazdaságos, többe került volna, mint a hajók értéke. Elesett, vagy megsebesült 2.500 tengerész, kétezren hadifogságba estek. A flotta három tengernagyot vesztett, köztük a flotta főparancsnokát. Ez volt a holland haditengerészet történetének legsúlyosabb veresége.

Ehhez képest az angol veszteség mérsékeltnek volt mondható, mintegy 700 halott és sebesült, és egy elfogott sorhajó. Az angolok egy tengernagyot vesztettek az ütközetben, Robert Samsunt, egy másik, John Lawson, a flotta egyik legtapasztaltabb veteránja, néhány héttel később halt bele a csatában szerzett sebeibe.

A csúfos vereség alaposan megtépázta Hollandia hírnevét. Mindenki úgy vélte, a holland haditengerészet végleg alulmaradt az angollal szemben, s a Kelet-indiai Társaság részvényei zuhanásba kezdtek a tőzsdén. Európában a politikusok és a filozófusok arról elmélkedtek, a csata igazolta a köztársaság, mint államforma alsóbbrendűségét a monarchiával szemben, elvégre a holland flotta szervezetlensége szemléltette a demokrácia zavarosságát, az angol flotta kifogástalan harcrendje pedig az autokrácia rendjét.

A győzelmet váró holland közvélemény is megdöbbent, és a felelősök megnevezését követelte. A csata után tíz parancsnokot letartóztattak, és a Cornelis Tromp vezette hadbíróság elé állítottak. Hármat halálra ítéltek, hármat – köztük a Groot Hollandia fedélzetmesterét – börtönre, vagy száműzetésre, kettőt pedig rangjuktól megfosztva elbocsátottak a flottától. A tizedik, Laurens van Heemskerck, a Vrede sorhajó kapitánya, nem várta meg az ítéletet, megszökött, és Angliába dezertált, ahol azonnal felajánlotta szolgálatait a brit haditengerészetnek. (Távollétében őt is halálra ítélték.) A halálra ítélteket ezúttal tényleg kivégzőosztag elé állították, szemben a korábbi gyakorlattal, mely utólag általában megkegyelmezett nekik.

Természetesen nem maradtak el az ilyenkor szokásos vádaskodások sem, a flotta tengernagyai és kapitányai buzgón igyekeztek egymásra mutogatva a másikat vádolni a kudarcért. Az ekkor 65 éves Johan Evertsent az utcán támadta meg a felbőszült tömeg, és életét csak úgy tudta megmenteni, hogy a közeli csatornába ugrott, és átúszott a legközelebbi hajóra. A legjobb bűnbak természetesen a halott, és védekezni már nem tudó főparancsnok volt. A vereség okairól írva Tjerk Hiddes de Vries például így vélekedett: „Először is, a Mindenható Isten megfosztotta józan eszétől parancsnokunkat. Vagy talán soha nem is adta meg neki.” Úgyszintén népszerű bűnbakok voltak a kereskedelmi flottától besorozott hajók, és azok kapitányai. (A holland flottában 11 ilyen hajó szolgált, melyek közül hét veszett el a csatában.) Ezeket ki is vonták a harcoló flotta állományából, és a következő évtől már csak másodlagos feladatokra, főleg konvojkíséretre használták őket.

Rendkívül érdekes és tanulságos, hogy mind a kortársak, mind pedig az utókor mennyire másodlagos kérdésként kezeli a politika, és Johan de Witt felelősségét. Eleve az ő döntésük volt, hogy pusztán politikai megfontolások alapján egy arra alkalmatlan embert neveztek ki a flotta élére. (Wassenaer valószínűleg nem tiltakozna a minősítés ellen, ő maga sem tartotta magát alkalmasnak a posztra.) A politika erőszakolta ki a flotta idő előtti harcba vetését, elutasítva a tengernagyok teljesen ésszerű javaslatát, hogy várják meg az új hajók felszerelését, a legénység kiképzésének befejezését, és a flotta vezetésére alkalmas parancsnok, De Ruyter hazatérését. Úgyszintén De Witt volt az, aki politikai okokból egy teljesen lehetetlen harcrendet erőltetett rá a flottára.

Ilyesféle tanulságot azonban természetesen senki sem vont le a történtekből, legkevésbé maguk az érintett politikusok. Nem sokkal a flotta visszatérése után De Witt arra utasította Evertsent és Trompot, a hajók gyors kijavítását követően azonnal szálljanak ismét tengerre, minden hajóval, amit csak össze tudnak szedni. A tengernagyok, anélkül hogy összebeszéltek volna, egyöntetűen megtagadták a parancs végrehajtását.

A holland haditengerészet nagyon súlyos vereséget szenvedett, de a teljes katasztrófát sikerült elkerülni. A hajók többsége így vagy úgy, de mégis hazatért, a hajógyárak pedig éjjel-nappal dolgozva igyekeztek minél előbb kijavítani őket, illetve befejezni az építés alatt álló új hadihajókat. A holland elszántság nem tört meg, az angolok várakozásaival ellentétben a köztársaság minden tartománya, még az orániai többségűek is, egységesen kiállt a háború folytatása mellett, és nem próbált külön alkut kötni a britekkel. Az azonban világos volt, hogy a haditengerészetnél alapos szervezeti és személyi változtatásokra van szükség, s a következő hónapok főleg ezek végrehajtásával teltek.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!