Korábbi weblapomon volt az a rossz szokásom, hogy írásaimhoz időnként hozzátoldottam olyan fejezeteket, melyek anyaga a cikkek választott témájához csak feltételesen kapcsolódott. Ezekben főleg egyes történeti/politikai eseményekről, vagy azok utólagos értelmezéseiről fejtettem ki saját álláspontomat, melyek megalapozottsága persze időnként vitatható volt, kidolgozásuk színvonala pedig legalábbis hullámzó. Ami persze érthető, hiszen ez tulajdonképpen nem az én asztalom. Viszont úgy gondoltam, a saját lapomon megengedhetek magamnak ilyen kilengéseket, még ha az nem is találkozik mindenki tetszésével. Ezen a blogon viszont eddig tartózkodtam az ilyesmitől, a nagyobb olvasottság miatt is igyekeztem szakmai kereteken belül maradni, és az egyes posztok terjedelme sem tette lehetővé, hogy nagyon elrugaszkodjak a tengerészeti témától.

Ezeket a régebbi eszmefuttatásokat nagyrészt az aktuális történések ihlették, és némi tépelődés után hasonló indíttatásból döntöttem most úgy, hogy csekélyke változtatásokkal és rövidítéssel felteszek ide egy ilyen régebbi írást. Ez a szöveg eredetileg egyébként is a Korfu hadműveletről szóló írás utolsó fejezete volt, és miután a cikk rövidített változatát az elmúlt hetekben itt is közzétettem, úgy gondoltam, a móka kedvééért – és mert úgyis uborkaszezon van – csapjuk hozzá külön posztként ezt is.

Annak idején ennek a szövegnek a megírását eredetileg az első „békemenet” láttán érzett indulat inspirálta, a megdöbbenés, hogy már megint itt tartunk. (Bár így utólag belegondolva, igazából talán soha nem is tartottunk máshol.) A mostani apropó, amiért úgy éreztem, talán érdemes itt megint bedobni ezt a kissé szétszórt elmélkedést, az áprilisi választások utáni nagy értetlenkedések, hogy ami történt, az miért történt úgy, ahogy. A válaszhoz merész reményeim szerint talán én is hozzájárulhatok egy apró kis adalékkal.

Ezzel az írással, mely mint említettem, tíz évvel ezelőtt született – erre ahol szükségesnek látom, a szövegben is utalok –, természetesen nem a pofára esett ellenzéket kívánom mentegetni. Ők csak azt kapták, amit megérdemeltek. És az ország is csak azt kapta, amit megérdemelt. A világ alapvetően igazságos hely.

A K. und K. Haditengerészet két nagy csatahajójának elsüllyedése a háború utolsó hónapjaiban önmagában véve is jelképezte a Monarchia összeroppanását, de a két hajó neve még ezen felül is különösen nagy szimbolikus jelentőséget adott az eseményeknek. Az „Egyesült erővel” (Viribus Unitis) elsüllyedése allegorikus megfelelője az államalakulatot alkotó sok nemzetiség egyesült erejével fenntartott Monarchia széthullásának, az államalapító magyar uralkodó nevét viselő csatahajó elmerülése pedig mintegy előre jelzi az általa létrehozott állam néhány hónappal későbbi pusztulását. Mindezt már a kortársak is így érezték.

A történészek is nyilván osztják ezt a véleményt, rendszerint hozzátéve, a Monarchia pusztulása elkerülhetetlen volt. Az újkori történetírásra általában jellemző determinizmus amúgy is nagy kedvét leli abban, hogy éles elméjű levezetéseket gyárt, melyekkel minden történelmi eseményről bizonyítják, okok és okozatok kristálytiszta logikájú láncolata vezetett el hozzájuk, és megtörténtük elkerülhetetlen szükségszerűség volt. Ennek megfelelően a történészek szinte versengtek egymással, milyen jelzőkkel lássák el az állítólag eleve pusztulásra ítélt, hanyatló Monarchiát. A történetírásokban hemzsegnek az „elaggott”, „ósdi”, „korhatag”, „roskadozó”, „impotens”, „düledező”, és ehhez hasonló jelzők.

Mindezen vélekedések természetesen csak üres teóriák, melyekkel a megtörtént események szükségszerűségét igyekeztek utólag igazolni. A „vén” Monarchia felbomlása idején egy alig 50 éves államalakulat volt, de korábbi formájában sem volt semmivel se öregebb angol, francia és orosz társainál. A háború végi gyors összeomlás valóban azt a benyomást keltheti, mely szerint ez a vég, a birodalmat feszítő belső ellentétek miatt, mindenhogyan bekövetkezett volna, ám ez így téves következtetés. Négy évvel korábban a birodalom még egy dinamikusan fejlődő, nagyon stabil államnak számított, melynek belső problémái egyáltalán nem tűntek súlyosabbnak, mint az Európa többi országában is jelen levő belső feszültségek, és mindenképpen sokkal kezelhetőbbnek számítottak, mint az orosz vagy a török birodalom hasonló gondjai.

A felbomlás utáni évtizedekben az osztrák, és részben a magyar szerzők tollából nosztalgikus írások egész sora született, melyek a háború utáni idők zűrzavara és gondjai közepette visszasírták a Monarchiát, melynek pusztulását kizárólag a külső erőszaknak tulajdonították. Ahogy Rudolf Sieghart írta: „Nem hullott szét, hanem a fegyverek erejével szétveretett, és feldarabolásához egy világháborúra, s a béke diktátorainak részéről mérhetetlen politikusi vakságra volt szükség.”

Ez a kép már valóban túlkozmetikázza kissé a halott birodalmat, melynek pusztulásához ugyan valóban egy világháborúra volt szükség, ám a vég talán még így sem következett volna be, ha az államalkotó nemzetiségek között nem léteznek valóban súlyos ellentétek, melyek a háború miatt végül kezelhetetlenné eszkalálódtak. Az igazság az, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát nem az antant által a központi hatalmakra erőltetett békeszerződések verték szét, hanem magától széthullott, még mielőtt a háborút lezáró 1918 őszi fegyverszüneti megállapodásokat egyáltalán aláírták volna. A padovai fegyverszünetet 1918 november harmadikán egy olyan állam képviselői írták alá, amely már nem létezett. A csehek már október 28-án kikiáltották a köztársaságot, 29-én pedig Horvátország deklarálta elszakadását. A galíciai területeket magába foglaló új lengyel köztársaságot november hetedikén kiáltották ki, Ausztria pedig 12-én lépett saját útjára, már mint köztársaság. Magyarországon a Nemzeti Tanács már október 25-én megalakult, ám a trónfosztásra és az elszakadásra hivatalosan csak november 16-án került sor. (A magyar területek erodálódása ezzel egy időben kezdődött. A szlovák területek október 30-án, Erdély pedig december elsején vált ki Magyarországból.)

Az elmúlt évtizedek történetírása már hajlamos arra, hogy a birodalmat ne elaggott őskövületnek, hanem fejlődőképes, modern államnak tekintse. Sokan már néhány évvel a háború után is afféle elveszett paradicsomként emlékeztek vissza a Monarchiára. Korábban azonban a birodalom nemzetiségei mind gyanakvással tekintettek egymásra, valamennyien abban a mély meggyőződésben, hogy a másik elnyomja és kizsákmányolja őket, vagy legalábbis erre készül. Kölcsönös félreértések és rosszindulatú gyanakvások mérgezték a birodalom légkörét. Egy rossz hasonlattal élve, a Monarchia olyan volt, mint egy zenekar, melynek minden tagja csak a saját szólóját akarta játszani.

Minden széthúzás ellenére azonban a közös intézmények, a közös hadsereg, és nem utolsósorban a közös uralkodó mégis hatékonyan cementálta össze ezt a soknemzetiségű konglomerátumot. A Monarchia tehát 1914-ben még egyáltalán nem állt a felbomlás küszöbén. Nemzetiségi ellentétei kezelhetőek voltak, és ezek a feszültségek sokszor éppen hogy stabilizálták a belső helyzetet. A birodalom működését I. Ferenc száz évvel korábban így írta le a francia követnek: „Az én népeim idegenek egymáshoz. Nem kapják meg ugyanazt a betegséget ugyanabban az időben. Franciaországban, ha jön a láz, egyszerre fogja el önöket mind. Én a magyarokat Olaszországba, az olaszokat Magyarországba teszem. Mindegyik a maga szomszédjára vigyáz. Az egyik nem érti meg a másikat, és az egyik gyűlöli a másikat. Ellenszenvükből rend születik, s a kölcsönös gyűlöletből általános béke.” Ez a stratégia egészen az utolsó hónapokig működött.

A vég is megelőzhető lett volna, ha a birodalom felépítésében még idejében átfogó reformokat léptetnek életbe, és az addigi Habsburg gyakorlattal, az „oszd meg és uralkodj” elvével szakítva az egységet nem a nemzetiségek egymás ellen való kijátszása és az egymástól való félelem biztosítja, hanem a nemzetek közös érdekek mentén való szabad együttműködése. Az ilyen jellegű reformkísérletek megakadályozásával a külföldi irodalomban általában a magyarokat szokás vádolni – egyébként korántsem alaptalanul –, és rendszerint könnyedén elsiklanak az osztrák elit, és az uralkodó, Ferenc József felelőssége, illetve a feladatra való alkalmatlansága felett.

A pofaszakállas nagyapó képe a boldog békeidők szimbóluma, és személye osztrák területen máig nagy népszerűségnek örvend. Az igazi császár azonban ehhez a képhez nem sokban hasonlított, az emberiség elleni egyik legaljasabb merényletnek, a Sissy filmeknek az operettfejedelméhez pedig még annyira sem. A valódi ferencjóska igazából egy szellemtelen, érzelemszegény, korlátolt kishivatalnok volt, igazi aktakukac, mint nagyapja, I. Ferenc. Még a korabeli mérce szerint is elképesztően maradi volt, minden újítás esküdt ellensége.

Az uralkodó személyisége sokak szerint nagyon is rányomta bélyegét a birodalomra, már csak különösen hosszú uralkodása okán is. Vezető pozíciókba csak azok juthattak, vagy legalábbis azt hosszú ideig csak azok tudták megtartani, akik elnyerték az uralkodó szimpátiáját, vagyis akik hozzá hasonló értékrendet vallottak magukénak. Ahogy Padányi Viktor írja: „A szellem háttérbe szorulása a monarchikus politikai életben nagyrészt Ferenc József egyéniségének következménye, aki 18 éves korában félbemaradt kiműveléssel került birodalma élére, és saját kijelentése szerint 50 év alatt egy könyvet se olvasott, és aki bármelyik kisebb tisztviselője által elvégezhető napi adminisztratív teendők ellátásával bíbelődött egész életén keresztül. Ez, és a monarchia irányításában érvényesülő epigonrendszer, ami a középszerűség (és az ezzel együttjáró pökhendiség) szelekciójának valóságos intézménye volt, nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az európai közvélemény megnyerése terén a monarchia a pánszláv tevékenységgel szemben alulmaradt és Versailles idejére már teljesen elszigetelődött.”

Ferenc József tehát teljesen és tökéletesen alkalmatlan volt arra, hogy tőle bármiféle reformkezdeményezések induljanak ki, vagy hogy támogasson ilyeneket. Annál nagyobb ambíciói voltak a birodalom megújítása terén kijelölt utódjának, Ferenc Ferdinándnak.

Ferdinánd jellemrajza a magyar irodalomban többé-kevésbé csak abból áll, hogy utálta a magyarokat. Ami persze igaz, bár Ferdinánd ezzel korántsem állt egyedül. A meglehetősen különös személyiségű főherceg apja halála után, 1896-ban, hivatalosan is a birodalom trónörököse lett, és ettől kezdve tudatosan készült a trón átvételére. Ferdinánd természetesen alapvetően autokrata személyiség volt, ám tiszteletben tartott egy bizonyos polgári értékrendet, s nem zárkózott el a modern kor kihívásai elől sem. Ferenc Józsefhez képest szinte liberálisnak számított, nem csoda tehát, hogy nagybátyja ki nem állhatta, és tragédiaként tekintett az ő trónöröklésére. (Ferenc József Ferdinánd halálhírére adott reagálása ez volt: „A Gondviselés ismét jóvátett egy tévedést, melyet nekem nem állt módomban orvosolni.”)

Ferdinánd hosszú éveken át tudományos alapossággal tanulmányozta a birodalom felépítését és működését, s tervezgette az általa szükségesnek tartott reformokat. Közismert elgondolása szerint a Monarchiát az addigi dualista rendszer helyett három, vagy lehetőleg inkább négyosztatúvá kellett volna átalakítani, önálló államiságot adva Csehországnak, és a Horvátország, Dalmácia, Bosznia összevonásával létrehozandó új szláv államnak. Ily módon az addigi osztrák–magyar szövetség kiegészült volna a velük egyenjogú cseh, és szerb–horvát–bosnyák tagállammal. Mindez azonban csak az első lépés lett volna. Ferdinánd végső terve - hogy megvalósítását mennyire gondolta komolyan, az bizonytalan - a Nagy-ausztriai Egyesült Államok létrehozása volt, melyben a birodalomalkotó nemzetiségek szinte mind önálló területiséghez jutottak volna, nem kevesebb mint 15 tagállam létrehozásával.

A mellékelt térképen látható felosztás természetesen nem Ferdinánd alkotása. A trónörökös egy egész kis tervezőcsoportot hozott létre, hogy kidolgozzák a Monarchia modern kornak megfelelő átalakításának terveit. Az elsősorban a román Aurel Popovici nevével fémjelzett elgondolás egyáltalán nem volt előzmények nélkül való, korábban is születtek már ilyen tervek a birodalom hasonló átalakítására. Egyebek között éppen a Habsburgok legnagyobb ellensége, Kossuth Lajos tollából, akinek a Dunai Konföderációra vonatkozó elgondolásait a trónörökös körébe tartozó tudósok jól ismerték, és saját tervük kidolgozásakor figyelembe is vették.

Nem nehéz elképzelni, hogy ennek a szövetségi államnak az ötlete milyen reakciót váltott volna ki a magyarokból, ha azt hivatalosan is meghirdetik. Magyar részről már a trónörökös addig ismert elképzelését is – a birodalom háromosztatúvá történő átalakításáról – gyalázatos merényletnek tekintették a Magyar Korona, és úgy általában a magyarság ellen. A Nagy-ausztriai Egyesült Államok létrehozására irányuló első lépések szinte biztosan azonnali polgárháborút eredményezett volna a magyarok, és a birodalom többi nemzetisége között.

Ezt maga Ferdinánd se gondolhatta másként, ugyanis trónra lépése esetén egyik első intézkedése az lett volna, hogy szükségállapotot hirdet, és katonai kormányzást vezet be a magyar területeken. Az önfejű, makacs és erőszakos trónörökös lépésről-lépésre megtervezte a trónra lépése utáni teendőket, és el volt rá szánva, hogy azokat ha kell, tűzzel-vassal is végrehajtja. Azt kell mondjam, alighanem javunkra szolgált volna.

Ugyanis míg a Monarchia egy nagyon is életképes képződmény volt, melynek a modern korban is meg lett volna a létjogosultsága, addig Nagy-Magyarország létezése már az 1867-es visszaállításakor is történelmi anakronizmus volt. A Mohács után darabjaira hullott ország 340 évvel későbbi, szinte változatlan formában való újra-összefércelését a kortárs magyarok sem mind tartották egyértelműen jó ötletnek. Előre lehetett látni – és látták is – a magyarság kisebbségbe szorulásából fakadó nemzetiségi problémákat, melyeket az egyébként számukra széles jogkört biztosító, liberális nemzetiségi törvények sem orvosoltak. Az ország ebben a formájában hosszú távon sehogyan sem lett volna fenntartható, s Ferdinánd logikus és ésszerű felépítésű szövetségi rendszerével sokkal jobban jártunk volna, mint később Trianonnal.

Az előjogaira és kiváltságaira féltékenyen ügyelő, és azokon a legkisebb csorbát ejteni sem engedő magyar elit torkán azonban ennél nagyságrendekkel kisebb változtatásokat sem lehetett volna lenyomni. A birodalmat alkotó többi nemzetiség történetírói máig érezhető felindultsággal és ingerültséggel írnak az önző és irigy magyarokról, akiknek kicsinyes és szűk látókörű önzése állandóan gátat emelt a birodalom megújítására törekvő reformkísérletek előtt. A kritikák nem mindig helytállóak, a magyarok sokszor valóban jogosan védelmezték érdekeiket. Gyakran mások kárára, de az ilyesmitől a többiek sem riadtak vissza. Ugyanakkor viszont a magyar elit szűklátókörűségéről, önzéséről, arroganciájáról, és elmaradottságáról alkotott kép úgy általában elég találó.

A magyar politikának a Habsburg birodalmon belül évszázadok óta alfája és ómegája volt a nemzeti különállás biztosítása, egy általános integráló törekvéssel szemben. Ezt a nemzeti különállást a magyar történetírás azóta is pozitívumként értékeli, nemzeti szabadságharcnak, illetve függetlenségi harcoknak minősítve az ennek zászlaja alatt kirobbant felkeléseket, és alávaló magyarellenes bűntettnek tekintve az ezen függetlenség felszámolására tett Habsburg erőfeszítéseket.

De végeredményben vajon mi volt a hozadéka ennek a gőgös nemzeti különállásnak?

Az extra, amit a büszke magyarok hősies nemzeti ellenállásuknak köszönhetően megkaptak, az volt, hogy az ország nyakán koloncként meghagytak, és évszázadokra konzerváltak egy inkompetens, korrupt, maradi és szűk látókörű hatalmi elitet, a vitézlő nemesi rendet. Az úgynevezett szabadságharcok ennek a nemesi rendnek az előjogaiért és kiváltságaiért törtek ki, nem holmi általános szabadságjogokért. Amikor a XVII.-XVIII. századi kiáltványokban nemzetről olvasunk, egyáltalán nem a mai értelemben vett népről van szó, hanem erről a nemességről. („Ismét felszakadtak a híres magyar nemzet sebei…” – Lefordítva: a nemeseknek adót kell fizetniük.) A paraszt egyáltalán nem, a polgár alig-alig lett emberszámba véve. Az országon keresztülutazó Turgenyev 1804-ben imigyen írta le a magyar viszonyokat: „Itt a köznép, a muzsikság, egyáltalán nem számít a nemzet tagjának, kizárólag a papság, a főurak, és a nemesség alkotja a nemzetet.”

A „szabadságharcok” tétje szinte mindig a nemesség kiváltságainak és előjogainak fenntartása és biztosítása, esetenként a bővítése volt. A nemesi adómentesség kérdése érinthetetlen szent tehén maradt Magyarországon. Ezeknek a „szabadságharcoknak” a legfőbb eredménye végül is csak az volt, hogy általuk a nemesség évszázadokig sikeresen szabotálta el a Nyugat érték- és intézményrendszerének átvételét, megmaradva egy világtól elzárt feudális idillben.

A Habsburgok igazán rendkívüli tehetséget mutattak fel abban, hogy minden törekvésüket ellenszenvessé tegyék, de magam részéről úgy vélem, a Wesselényi, Thököly és Rákóczi féle nemesi ellenállással szemben – persze csak velük szemben és hozzájuk képest – a bécsi udvar határozottan a haladás erőit képviselte. A fejlődést egyáltalán nem a kurucok, hanem a bécsi hivatalnokok képviselték. Az ország lemaradása nem annyira az egyébként valóban meglevő Habsburg elnyomásnak és mellőzésnek köszönhető, hanem inkább a saját kiváltságaihoz kicsinyesen ragaszkodó nemességnek, akik sikeresen kihasználták azt, hogy az állandó háborúkban meggyengült bécsi udvarnak szüksége volt Magyarország támogatására, melynek fejében eltűrte a rég idejétmúlt rendiség fennmaradását.

Bámulatra méltó, hogy ez a végeredményben retrográd erő szükség esetén milyen hatékonyan volt képes zászlai alá állítani a nem nemesi tömegeket is. A tradíció azóta is eleven, s mint azt a közelmúlt eseményei is bizonyítják, a magyarokat a függetlenségi kuruc jelszavakkal bármikor bármilyen hülyeségbe bele lehet ugratni, hogy a szabadság „Pro patria et libertate” feliratú zászlai alatt harcoljanak saját szolgaságuk és mucsai elmaradottságuk fenntartásáért.

Szabadság alatt természetesen még véletlenül se a nyugati társadalmaknak a polgárok egymás és az állam iránti kölcsönös felelősségén alapuló szabadságfelfogását, a polgári jogok és kötelességek rendjét és rendszerét értsük, hanem a társadalmi osztályok közti cinkos összekacsintáson alapuló balkáni szabadságot. A plebs eltűri, és hallgatólagosan belegyezik az uralkodó osztály jogsértéseibe, önkényeskedéseibe és harácsolásaiba, s lojalitásáért cserébe tőlük ő is megkapja a maga létkörének szabadságát. Az adócsalás szabadságát, a korrupció szabadságát, a sumákolás és mutyizás szabadságát, a felelőtlenség és a nemtörődömség szabadságát. Ez a kuruc szabadság, afféle önszabályozó anarchia.

Az ezt a szabadságot veszélyeztető elnyomás, ami ellen a „szabadságharcosok népének” harcolni kell, persze mindig kívülről érkezik. Az elit, egészen máig, mindig a kívülről érkező elnyomás elleni harc jelszavaival operál, hogy a soha nem értelmével, hanem érzelmeivel politizáló, nem racionális fogalmakkal és tényekkel, hanem ködös képzelgésekkel és vágyakkal dolgozó tömegeket maga mögé állítsa, és velük saját uralmát fenntartassa. Hogy ez a hazaffy-as halandzsa miért van olyan nagy hatással a magyarokra, arról Ady így vélekedett: „Romantikára hajlamos nép vagyunk. Frázisimádásunknak is ez az oka. S ez az oka annak is, hogy keleti módon szeretjük a tömjént. Faji büszkeségünk, patrióta képzelgéseink üstökénél lehet bennünket a legjobban megfogni. Ez a bűnünk burjánoztatta föl a csaholó hazafiságot. Ezért utazik reánk minden csalás, ámítás, hazugság és cselvetés a hazafiság nevében. Ez a húr mindig meghat és mindig megfog bennünket. A lényeget és a valóságot nem keressük, mihelyst hazafisággal csaholják hazug módon tele a fülünket.”

A kiváltságok biztosításával természetesen együtt járt a rendi paradicsom területi különállóságának biztosítása is, ami csaknem végig sikeresen megőrizte az ország területi és jogi különállását a birodalmon belül. Ez a területi különállás valójában persze nem a magyarság létét volt hivatott megőrizni, hanem a magyar nemesi rendek vadász- és felségterületeinek integritását. A gőgös különállás és elkülönülés egyben azt is demonstrálni volt hivatott, hogy mi különbek vagyunk a többi birodalomalkotó nemzetnél, s nemcsak tőlük külön állunk, hanem egyben felettük is. A máig jól ismert mondás szerint: „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita.” Az országot vezető elit kizárólag ezeken a határokon belül, és kizárólag saját érdekei mentén tudott gondolkodni, az összbirodalmi érdekeket többnyire figyelmen kívül hagyva.

Ez a felsőbbrendű, arrogáns elkülönülés természetesen kiváltotta a többi nemzet ellenszenvét. Különösen azért, mert miközben a magyarok rögeszmésen ragaszkodtak saját területi különállásukhoz a birodalmon belül, aközben ugyanilyen mereven elutasították a nemzetiségiek hasonló különállásra vonatkozó igényeit Magyarországon belül. A nemzetiségiek pedig nagyjából csak azt követelték Magyarországon belül, amit a magyarok élveztek a birodalmon belül. Követeléseiket azonban nem egyszerűen csak elutasították, hanem olyan beképzelt és lekezelő stílusban bántak velük, ami csak még tovább élezte a feszültségeket. (Tanulságos az 1914 előtti vicclapok karikatúráit tanulmányozni, milyen fölényes lenézéssel ábrázolják a különböző nemzetiségeket.) A nemzetiségek területi autonómiára vonatkozó követeléseit még Szekfű Gyula is primitivitásukkal, és politikai műveletlenségükkel magyarázza.

Ez egyben legalább részleges magyarázat arra is, miért nem kértek az országon belüli nemzetiségek és a balkáni népek a magyar föderációs elképzelésekből. Kossuthtól Jászi-ig számos magyar gondolkodó dolgozott ki különböző elképzeléseket egy balkáni államszövetség megvalósítására. Egy valamiben azonban minden ilyen föderációs terv azonos volt, abban, hogy bizonyításra nem szoruló alapaxiómaként beszéltek arról, hogy egy ilyen föderációban a magyaroké lesz a vezető szerep. (Mert ugye egyebek mellett mi vagyunk a Balkán királynője is...) Még a nemzetiségek iránt valóban őszinte jóindulattal viseltető, liberális Jászi Oszkár is magától értetődő természetességgel ír arról, hogy az általa elképzelt balkáni államszövetségben a többiekénél magasabb szintű általános műveltségünk és politikai kultúránk okán evidens módon a miénk lesz a vezető szerep. (Az persze megint más kérdés, hogy mennyiben tekinthetőek ésszerűnek ezek az elképzelések, melyek az ország sorsát a tőlünk kultúrában, vallásban, szokásokban, és úgyszólván minden másban teljesen idegen, velünk szemben ellenséges érzületű balkáni államokhoz akarták kötni.)

A magyarság egyik régi, kedves rögeszméje, hogy Európa népei mind csodálnak és tisztelnek minket, a „szabadságharcosok népét”, és hogy a világon mindenhol szeretik a magyarokat. A valóság ezzel szemben sajnálatos módon az, hogy a magyarságnak igen rossz a megítélése, és nem csak az utóbbi időkben, hanem már évszázadok óta. Nagyon szép példája ennek például a XVIII. században Dél-Németországban széles körben elterjedt „Völkertafel”, egy korabeli katalógusféle, felirata szerint: „Az Európában található népek és tulajdonságaik rövid leírása”. A népek rangsorában a szerző az első helyre a spanyolokat teszi, feltehetően mert a korabeli Dél-Németországban nem nagyon láttak eleven spanyolt. A magyarokat viszont nagyon is ismerhették, így a hátulról harmadik hely – a törököket és az oroszokat megelőzve – nem fogható rá a tudatlanságra. A táblázat szerint a magyarokra jellemző tulajdonságok: hűtlenek, kegyetlenek, vérszomjasak, ostobák, hajlamosak az árulásra és zendülésre, hanyagok, lázadozók, naplopók, és úgy általában a farkasokhoz hasonlítanak.

E kliséktől tulajdonképpen két ízben sikerült csak rövid időre megszabadulnunk az elmúlt évszázadok során. Egyszer 1848-at, egyszer pedig 1956-ot követően. Előbbi események idején kiharcolt jó hírnevünket a kiegyezést követő konszolidáció során vesztettük el, az ’56-os renoménkat pedig az elmúlt 10-15 év (2012) rombolta le, de porig. És hogy ma miért viszolyognak tőlünk? Valószínűleg ugyanazért, mint 100 éve. Ahogy Ady Endre 1906-ban írta:

„Magyarország népét megedzett helótanépnek ítélik Nyugaton. Hiába máris ez ellen minden polémia. Egy ország, ahol a huszadik században megtűrik az oligarchiát, veszedelme a kultúrországoknak. Ezt írják és ezt hajtják az idegen szemlélők. Azt mondják: a magyar mágnások nacionalista paprikával bármikor a kultúra ellen tüzelhetik Magyarország népét. Mint valamikor Konstantinápolyból a török Magyarországra, úgy fog csapni most Budapest, Bécs és Berlin felől Nyugatra a barbár áradat a fejlettebb és haladóbb társadalmak ellen. A porosz junkerek, a lengyel slachták, a magyar földesurak, a román bojárok és a többiek valósággal föl fogják hajtani az elbutított embernyájakat a Nyugat ellen. Az Egyháznak, Tőkének, Militarizmusnak és Feudalizmusnak tehát Magyarország lesz Európában a hálószobája.

És így nézi Magyarországot a Courrier Européen, ez előkelő revü egész gárdája. Olyan országnak látják egy Björnson, egy Novikov, egy Ferri is Magyarországot, mely ellensége a demokráciának és modern haladásnak. Egy francia tudós nemrégiben ezt írta útinaplójába: „ Mi azt hisszük, hogy Európa az európaiaké, s hogy végleg biztos az emberi haladás útja. Tekintsenek Keletre, Magyarországra, Oroszországra, a Balkánra. Észreveszik, hogy mai kultúránkból semmi sem biztos, s hogy Európa voltaképpen Ázsia felé billen ma is.”

És a fiatal Heine, a fiatal Ibsen valamikor verseket írtak rólunk. Lassalle majdnem Európa reménységének keresztelt el bennünket, Magyarországban Kelet-Franciaországot látta, a magyar népben pedig a forradalom népét. És ma? Magyarország ma a gondolkozók szemében: néhány mágnás, sok zsoldos, fő- és alparazita, és sötétségben tartott, szabadság- és kultúraellenes embermilliók. Persze, hogy minden jóslások a szpáhik és tatárok új szerepét osztják ki nekünk. A magyar nemzet géniusza, ha végleg el nem bujdosott, köszönje meg az új hírnevét s becsületét annak a pár ezer embernek, akié ma Magyarország, s annak a rendszernek, mely friss triumfusát most üli.”

Változott itt bármi is az elmúlt száz évben?

A magyarság máig mélyen és őszintén meg van győződve önmaga nagyszerűségéről és kiválóságáról. Az ilyesfajta öndicséret évszázadok óta alapvetése a magyar önképnek. Alighanem Bajza József tette fel erre a koronát, egy 1848-as akadémiai beszédében: „Becsüljük meg magunkat, legyünk büszkék, hogy magyarok vagyunk, tagjai Isten egyetlen népének Európában és egyetlennek talán a földtekén, eme testvértelen Phöenixnek, mely csak önmagából nyerhet életet, mely annyi balszerencse közt ezredéven át magát s szabadsága nagy részét fenn bírta tartani, oly nemzet, melynek tündöklő múltja volt és nagy jövendője lehet.” A tudós szerző tehát nem adja alább, egyenesen az Úristen által személyesen kiválasztott népnek tekinti a magyart, ezzel is egy apró adalékkal járulva hozzá a sumer-magyar rokonság „bizonyításához”, hiszen rajtunk kívül csupán egyetlen kis nép van a világon, mely ilyen jó véleménnyel van önmagáról, és a legenda szerint az ő ősapjuk is egy sumer városból vándorolt ki annak idején.

Jellemző motívum a testvértelenség, az önmagunkban állás hangoztatása. Egyedül vagyunk, mindenki ellenünk volt és van, de isteni elhivatottságunknak és kiválóságunknak köszönhetően a gonosz külvilág ellenére mégis fenn tudtuk tartani magunkat, megőrizve önállóságunkat és szabadságunkat. Magunkban állunk, magunkból építkezünk, nincs szükségünk senki másra, és nem is kell adnunk senki másra. Már az első világháború után Klebelsberg Kuno így írt erről: „A világháború kitöréséig úgy folyt nálunk a politizálás, mintha a Csendes-óceán egy szigetén éltünk volna, és Bécsen túl csak kevesen kevesen láttak … A külpolitikai kérdések megítélésében hihetetlen naivitás mutatkozott meg, s míg világszerte mind erősebbé vált a fegyverkezés és mind nagyobb lett a feszültség az európai nagyhatalmak között, addig mi nagy nemzeti sikert láttunk abban, ha a Monarchia fegyverkezését lassítani vagy megakadályozni tudtuk.” (Egyébként szinte mulatságos Jászi Oszkár visszaemlékezéseit is olvasni arról, a magyar nemességnek még az 1918-as összeomlás utolsó napjaiban is mennyire nem volt fogalma sem róla, tulajdonképpen mi is történik körülöttük.)

Még ennél is karakterisztikusabb Bajza másik megállapítása: „ … annyi balszerencse közt ezredéven át magát s szabadsága nagy részét fenn bírta tartani …” Vagyis még véletlenül sincs közünk és felelősségünk ahhoz, ami rossz velünk történt. Mindez a sors kifürkészhetetlen akaratából történt meg velünk, vagyis egyszerűen csak balszerencsénk volt. A balsors, meg a gonosz külföldi ármány. A mi kezünk tiszta.

Nemzeti önimádatunk odáig megy, hogy még arról is meg vagyunk győződve, nekünk még a pusztulásunk is valami egészen egyedi, nagyszerű látványosság lesz. Ahogy koszorús költőnk írta: „S a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül, s az ember millióinak szemében gyászkönny ül.”

Az ünneprontó Széchenyi erre reflektálva jegyezte meg, Magyarország pusztulását nem a népek gyászkönnyei, hanem a környező nemzetek „gúnyos hahotája” fogja kísérni. Ahogy máshol írta: „Várjuk be nem a nagyszerű halált, hol ember millióinak szemében gyászkönny ül, hanem minden dísz, szánakozás és hálaérzet nélküli kitörültetésünket nemcsak a nagytermészet virányábul, de még legközelebbi szomszédink tüsténti emlékezetébül is, minél többet és jobb sorsot önkénytül, irígységtül, és egymás elleni agyarkodástul szétboncolt és jobbadán önzőkből álló népvegyület nem is érdemel.”

Ez a magyarság újkori és legújabb kori történetére oly jellemző hetyke rátartiság, valamint az ezzel együtt járó gőgös elzárkózás és paranoiás narcizmus sok mindenre magyarázatot ad, ami az elmúlt századokban velünk történt. Ahogy Szekfű Gyula írja:

„A magyar illúziók nem járnak egyedül. Rajokban szállják meg a magyar földet, szárnyaikat ráborítják az álmodó nemzetre és távoltartják tőle a valóság egészséges légáramlatait. Míg másutt pozitív kezdetek, első sikerek megacélozzák az akaratot és hatalmas lendületet, erőfeszítést hoznak létre, addig a mi népünk, a kezdet gyümölcseit leszedve, csak annál nyugodtabban takarja be magát ősi álmaiba. …

Ferenc József békés korszakának nemzeti eredményei akaratunk helyett ismét érzéseinket hozták mozgásba, és az önmagunkkal megelégedés áldozataivá tettek. Leszámítva az örök közjogi elégedetlenséget, napjaink az utolsó korszak alatt szinte folytonos ámulatban, tetteink és fejlődésünk csodálatában folytak le. … Kulturális, gazdasági, társadalmi viszonyainkban hibát alig találtunk, de annál inkább észleltük büszkeséggel dagadó kebellel a „haladást”, mellyel a külföldet már-már elértük, sőt íme, oh dicsőség!, már meg is előztük. …

Az imperialista versenyben még a legbüszkébb nemzet sem hagyatkozott saját erejére. … Magyar hatalom e világkoalíciók kihasználása nélkül józan ésszel elképzelhetetlen volt. … Imperialistáink e döntő kérdésben is tehetetleneknek bizonyultak, a német szövetségtől el nem szakadtak ugyan, de minden alkalmat megragadtak, hogy a német kultúrával, gazdasággal, katonai hatalommal szemben a nemzetet bizalmatlanná tegyék. … A nemzet pedig elbódulva az öndicsérettől, meg volt győződve, hogy külpolitikai alliance-okat mellőzhet, mert húsz-harminc milliónyi tömegben egymaga is megvalósíthatja terveit.

A történetírás meg fogja állapítani a felelősséget, mely a világháború kitörésében és a „béke” eseményeiben az imperialistákat terheli. És ki fogja mondani a „nem bűnöst” a magyar imperializmusra, mely valóban nem az sem a háborúban, sem a faji és társadalmi ellentétek tudatos felszításában, de bűnös a magyarság elaltatásában, a magyar erőknek gyermekes célokra elpocsékolásában.”

A bámulatra méltó mindebben igazából az, hogy a magyarság évszázadok óta mindig ugyanabba a gödörbe esik bele, és láthatóan soha semmit nem tanul belőle. Abban, amit Szekfű írt, már 1920-ban se volt semmi újdonság. Zrínyi Miklós már 350 éve azt írta: „Egy nemzet sem pattog úgy s nem kevélykedik nemesség titulusával, mint a magyar, noha annak bizonyítására s megőrzésére, látja Isten, semmit nem cselekszik. Ülnek haszontalanul fiaink, vagy otthon atyjuknál és anyjuknál, vagy ha ugyan derekasan látni, hallani akarnak (amint ők mondják), egy magyar úr udvarába béállanak és szerződnek. Ott mit tanulnak? Innya! Mit többet? Pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felcifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipiskedni, egy paripát futtatni, egyszóval esküdni, hazudni, és semmi jót nem követni. … Senki nem tanul tudományokat, senki nem lesz zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abból valamit hazájának szolgálni.”

És Széchenyi 150 éve: „Századokon keresztül a magyar hízelkedéshez szokott, amiből honosink nagyrészének önmaga túlbecsülése, gőgje s hiúsága támada, az igaz, egyenes szótul pedig elszokott, amibül megint soknak azon teljes meggyőződése vevé eredetét, hogy Hunniát, mint dicsőségtül ragyogót, s lakosit, mint magas helyen állókat, a világ bámulja és irigyli. …

A magyar magát senkinek alávetni nem engedi, mindenki vezér, úr akar lenni, s ha éppen jó órában van, maga alatt felrúgja a port és azt mondja: ez a világ közepe, hol én állok! …

Gyűlölségi hajlama nem egy magyarnak koránt sincs kimerítve azon antipátia által, mellyel az arisztokrácia iránt viseltetik, de midőn szeretettel gyűlöli ezt, nem kevésbé gyűlöli a kormányt, gyűlöli az egyházi rendet, gyűlöli a katonát, gyűlöli a németet, gyűlöli a horvátot, gyűlöli a tótot, gyűlöli a görögöt, gyűlöli a városi polgárt, gyűlöli a kereskedőt, gyűlöli egyik a másikát, stb.; szóval gyűlöl mindent, mert hiszen hasonneműjével sem él békében, paraszthoz vonzó szerelme pedig bizony nem óriási, s mégis biztos öbölben véli magát, mert hiszen mégis szeret valamit, s pedig legőszintébben s mindenekfölött, tudniillik a hazát, vagy tulajdonképp –mert ugyan mi a puszta haza a benne lakó egyesek nélkül – a hazával mindig egybekevert saját drágalátos magát!”

Azt hiszem, most már elég jól kirajzolódhat előttünk a magyarságot évszázadok óta sorvasztó istencsapása, a dzsentri, a vitézlő nemesi rend egyenes ági leszármazottja. Nemcsak a múlt időknek sötét alakja. Számtalan alakváltozás után a mai napig ez a típus és ez a mentalitás „vezeti” az országot, a látható eredménnyel. A birtokát vesztett nemes maga tulajdonképpen már nem létezik, ám az általa létrehozott „értékrend” afféle hagyományként túlélte őt, és máig uralkodik a magyar gondolkodásban, mentalitásban, és közéletben.

Az elmúlt század történelmi sorsfordulóikor Magyarország nem rendelkezett olyan politikai elittel, és olyan államférfiakkal, akik a kialakult helyzetet kezelni, feloldani, vagy egyáltalán csak felismerni képesek lettek volna, illetve akiket Nyugaton valamennyire komolyan vehettek volna. Sem 1918-ban, sem 1945-ben, sem 1990-ben. Egy hosszabb-rövidebb zűrzavaros periódus után minden esetben a dzsentri típus került vissza a hatalomba, persze mindig más-más formában, hétszilvafás nemesként, műbőrkalapos párttitkárként, vagy pacalkirályként. Ez természetesen csakis azért lehetséges, mert „Őfelsége, a magyar nép” maga is ezt a típust tekinti rokonszenvesnek, önmagához hasonlónak.

A magyar szerint a politika egy tőle teljesen független „úri huncutság”, amiért ő semmilyen felelősséget nem visel. A dolgokról „azok ott fönt” tehetnek, meg persze a mi nagyszerűségünket és tehetségünket irigylő szomszédaink, akik féltékenységükben megpróbálják ellehetetleníteni a „Nobel díjasok országát”. Ha rosszul áll a szénánk, arról a török, a német, az orosz, a zsidó tehet, vagy a fejlettebb változatban a multik, a gonosz bankárok, és brókerek. (Legújabban Soros, Gyurcsány, Brüsszel.) Ha minket békén hagynak, a világot bámulatba ejtő, óriási teljesítményekre vagyunk képesek. (Az egyetlen történelmi példa, amit erre bizonyításként olvastam, az az ősmagyar agysebészet...) Ebből fakadóan a legokosabb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk kizárni az ellenünk fenekedő, rosszindulatú világot, és saját erőnkből próbálunk építkezni. Egy néhány hónappal ezelőtti (2012) közvélemény-kutatásban a magyarokat megkérdezték, a nyugati értékeket és elvárásokat kell e követnünk, vagy „a saját utunkat kell járnunk”. A megkérdezettek több mint 80 százaléka voksolt az utóbbira. De hogy saját erőnkből és saját tehetségünkből valójában mire vagyunk képesek, azt az elmúlt húsz év (2012) úgy vélem, megrendítő erővel vágta az arcunkba.

Az országot ugyanis nem a németek, a zsidók, a kommunisták, a liberálisok, a bankárok és tőzsdespekulánsok tették olyanná, amilyen. Ez az ország tízmillió magyar közös alkotása. Mi teremtettük, saját képünkre és hasonlatosságunkra. Az ország jelenlegi képét látva saját önarcképünket láthatjuk. Elég rémisztő látvány.

Napjainkra is elmondható, amit Széchenyi a maga korát illetően fogalmazott meg: „A jelen nemzedék megbocsáthatatlan bűne az, hogy százszorta jobb idők, és kedvezőbb körülmények dacára mégis újra azon gyümölcstelen kuruc szellemet buzgólkodik felébreszteni, melynek nem volt egyéb eredménye, mint az, hogy gyásznapokat hozott hazánkra, és századokra lökte vissza nemzetünk kifejlését.”

Hogy ez a mostani út hová vezet, azt is egyre világosabban láthatjuk, hiszem már Zrínyi és Széchenyi is látta. Nincs külön út, nincs harmadik út, nincs Magyar Út. Aki külön áll, az egyben félre is áll, önként, buta dacból és tudatlanságból helyezve magát a perifériára. A realitások talaján való két lábon állás helyett próbálhatunk éppen „a sarkunkra állni”, ami állítólag a mi nemzeti karakterünknek jobban megfelel, de ennek úgyis csak az lesz a vége, hogy elveszítjük az egyensúlyunkat, és megint nagyon pofára esünk, mint történelmünk során már oly sokszor.

A határon állva csak Kelet és Nyugat között választhatunk. Számomra egyértelmű a választás, akár még annyira babusgatott függetlenségünk részleges elvesztése árán is. Sajnos azonban ezzel a véleményemmel alighanem kisebbségben állok. Az alaphelyzet ma is ugyanaz, mint lassan ötszáz éve szinte mindig. Adott egy önmagát igen nagyra tartó, de valójában elképesztően dilettáns, tudatlan, beképzelt és arrogáns politikai elit, és egy saját megélhetésén kívül minden más iránt közömbös, bárgyú és befolyásolható tömeg.

A Szent István csatahajó számomra nem a dicsőséges hadimúlt mementója, hiszen semmilyen harci dicsőség nem fűződik a nevéhez. A hajó nekem egy olyan Magyarország emlékműve, mely minden felemásság, hiányosság és ballépés ellenére is, Mátyás óta először megtette az első lépéseket ahhoz, hogy a Balkán verméből kivergődve végre csatlakozzon a világ vezető nemzeteinek klubjához. Akkoriban e zártkörű klubhoz tartozás egyik mércéje volt, alkalmas e az illető ország a nagyhatalmi státuszt jelképező csatahajók építésére. A Szent István megépítése egy polgárosodó, erős iparral rendelkező ország teljesítménye volt.

A mi utunk száz év elteltével is a Nyugat felé kellene, hogy vezessen, függetlenül attól, hogy most éppen ez a Nyugat sem mutat igazán rokonszenves képet. Ahogy egy japán író és politikus, Yukichi Fukuzawa száz évvel ezelőtt mondta: „Aki egy nemzet civilizációját elő akarja mozdítani, annak az európai civilizáció útján kell haladni, s ezen az alapon kell határozni a további lépésekről.” Amíg a japánok követték ezt az utat, diadalmaskodtak, mihelyt elhitték, hogy a sikert saját maguknak, és a nagyszerű keleti, szamuráj tradícióknak köszönhetik, elbuktak.

A mi bajunk nem a túlzott kisebbrendűségi érzés, hanem éppen ellenkezőleg, a nagypofájú arrogancia, és a beképzelt nárcizmus. Bár általában nem nagyon merül fel komoly elképzelésként, de esetleg talán nekünk kellene kicsit visszavennünk a nagy arcunkból, és a pökhendi arrogancia helyett kicsit szerényebben, hogy ne mondjam, alázattal figyelni, és tanulni a nálunk nagyobb, gazdagabb, sikeresebb nemzetektől. És nem pusztán a szerencsével magyarázni, hogy ők többre jutottak, mint mi. Ne merjünk nagyok lenni, mert nem vagyunk azok. Nagyhatalmi, vagy akár csak középhatalmi délibábok kergetése helyett inkább merjünk kicsik lenni, mint Ausztria, Hollandia, Dánia. Haladni kell a kor áramlataival, akár tetszik, akár nem. Julius Evola hasonlatával élve, meg kell lovagolni a tigrist, ahelyett hogy elfutnánk, vagy elbújnánk előle. Menekülni csak előre lehet, és akárhogy is próbálják egyesek, forradalmat sem lehet hátrafelé csinálni. Aki azt hiszi, félrevonulhat valami különutas idillbe, menthetetlenül lemarad, és a világ vérkeringéséből kiesve elsorvad. Ez az út nem a régmúlt idők boldog – és sosem létezett – Kánaánjába vezet, hanem a történelem pöcegödrébe.

(2012. április)