Nem kell emlékeztetni rá, magam is tudom, hogy ez a téma szerepelt már egyszer a lapon. Akkor a Dékány könyvek irritálóbb ostobaságait taglaló sorozatban került szóba Gerbault élettörténete. A poszt átírt változata később megjelent a „Vitorlázás” magazinban is, és most ennek a tovább bővített verzióját teszem itt ismét közzé. Gerbault története szerintem megér még egy posztot, különösen hogy az elsőhöz képest több információval, és részletesebben ismertetném a vitorlázás történetének ezt a jelentős, és egyedi figuráját. A legújabb hosszú sorozatban kis pauzát tartva könnyed – bár nem igazán vidám – kis ünnepi olvasmányként ajánlanám a nyájas olvasók figyelmébe ezt a történetet.
Alain Jacques Georges Marie Gerbault 1893 november 17-én született a Mayenne megyei Laval-ban, egy jómódú breton nemesi család második fiaként. Apja cége mészégető kemencék üzemeltetésére és javítására szakosodott, anyja textilgyáros családból származott. Gyerekkorában többnyire a St.Maló melletti Dinard-ban töltötte a nyarakat, ahol gyakran kifutottak a tengerre apja jachtján. Jack London, Robert Louis Stevenson, Pierre Loti, és Joseph Conrad regényein felnőve már ekkor arról ábrándozott, hogy egyszer majd saját hajójával fog tengerre szállni, és világot látni. Iskoláit Lavalban végezte, ahol egyik életrajza szerint úgy írták le, mint: „Törékeny, ideges gyermek, gyakran lázongó kamasz, személyiségét a versenyek iránti lelkesedés jellemzi. Néha bosszantó konok állhatatossága, és dühödt győzni akarása.” Szabadidejében szenvedélyesen focizott és teniszezett, szeretett horgászni és vadászni is.
12 éves volt, amikor apja váratlanul meghalt. Ezt követően őt és bátyját a család egy párizsi bentlakásos iskolába küldte, nyilván hogy ezzel is könnyítsenek a magára maradt anyjukra nehezedő terheken. Bár nem volt rossz tanuló, az iskola mégsem tetszett a sport iránt érdeklődő, kalandvágyú fiúnak, de a család akaratának megfelelően az építőmérnöki szakmát kellett választania. Ahogy utóbb ezekről az időkről írta: „Ezek voltak életem legboldogtalanabb évei. Tanulni kellett, mérnöknek lenni!”
A középiskolák elvégzése után az egyik párizsi műszaki egyetemre nyert felvételt, de nem sokkal később kitört az első világháború. Gerbault önkéntesként csatlakozott a francia fegyveres erőkhöz, először az egyik lovasezredhez, majd 1914 decemberében jelentkezett pilótaképzésre. Katonai pilóta képesítését a Buc-i repülőiskolában szerezte meg, 1916 márciusában. Már a repülőiskolában felfigyeltek tehetségére, s kiváló képességű pilótaként jellemezték. Kiképzése után először a légierő 79., majd a 84. századában harcolt.
Alakulatánál kiemelkedően tehetséges, agresszív pilótának tartották, parancsnokai egy 1917-ben írt jelentésben így írtak róla: „Elsőosztályú pilóta, figyelemre méltó bátorsággal és lelkesedéssel. A március 17-ei felderítés során egyedül támadt, messze a frontvonal mögött. Egy három repülőgépből álló rajból lelőtte az egyiket, majd az ellenfeleivel vívott közelharc után visszatért, miközben repülőgépét több mint húsz golyó lyukasztotta át. (Egy másik bevetés után 54 golyóval a gépében landolt.) Egészen különleges vadászpilóta. Az, hogy mindig önként jelentkezik minden bevetésre, nagyszerű példa fiatalabb bajtársai számára.” A harcok során három igazolt légigyőzelmet aratott a németek ellen, és számos kitüntetést szerzett, a háborút főhadnagyi rangban fejezte be. Szépen dekorált frontharcos mivolta ellenére azonban már a háború alatt meggyűlölte a vérontást, és elkötelezett pacifistává vált.
Három pilóta barátjával már a harcok ideje alatt elhatározták, a háború befejezése után hajót építenek, és elhagyják a kontinenst, ahol ilyen háborúk megtörténhetnek. A Csendes-óceánra szerettek volna hajózni, Polinézia békés és barátságos népei közé. (Ami persze olcsó és naiv nyugati sztereotípia. A polinéz törzsek valójában nagyon is harciasak.) Gerbault barátai azonban valamennyien elestek a háborúban, és a tervből – egyelőre – nem lett semmi. "Legjobb barátaim egymás után haltak meg a levegőben. Eljött a fegyverszünet, és most ezekre a hősökre gondolok, akiket túl könnyen elfelejtenek, és mindazok hiúságára, akik túl hivalkodóan viselik a győzelem jelvényét, mely csak a halottaké."
A háború után Gerbault már nem akart újra beilleszkedni a társadalomba. Ahogy később írta: „Tudtam, hogy soha többé nem élhetek ülő életet egy városban. A háború kivezetett a civilizációból, és már nem vágytam rá, hogy visszatérjek oda.” Mérnöki tanulmányainak befejezéséhez nem fűlött a foga, és a család gyáraiban sem akart munkát vállalni. Üzleti vállalkozásai gyorsan kudarcot vallottak. Egy ideig kacérkodott a politikával is, de aktív szerepet végül ebben sem vállalt, bár a visszaemlékezések szerint erősen szimpatizált a szélsőjobboldali Action Francaise párttal. Fölös energiáit végül jobb híján a sportban élte ki. Már gyerekkorában szenvedélyes és tehetséges teniszező és futballista volt, s most ezeket a sportokat űzte tovább, ezúttal már profi szinten.
Teniszben Gerbault hamarosan nemzetközi sztár lett. 1919 és 1921 között háromszor nyerte meg a French Open versenyt. 1920-ban a wimbledoni bajnokságon párosban harmadik lett, egy évvel később szólóban második helyezést ért el. 1924-ben a US Open-en harmadik lett. Suzanne Lenglen, akinek ő volt az edzője, 1919-ben megnyerte a női egyest Wimbledonban. Egyik teniszpartnere, Jean Borotra, így jellemezte játékát: „Jó taktikus volt, aki sokat dolgozott a technikáján. ... Reménytelen helyzetekben is a végsőkig küzdött. A játéka mindig eredményes volt, még ha nem is volt mindig esztétikus.” A francia tenisz ranglistán ekkoriban ő volt az ötödik. (Bridzsben szintén nemzetközileg is jegyzett amatőr játékos volt.)
Sportsikerei ellenére Gerbault nem talált kielégülést a teniszben sem. Továbbra is a helyét kereste, valamit, amivel értelmet adhat az életének. Ebben az időben azt tervezte, kísérletet tesz az Atlanti-óceán átrepülésére. Később ismét eszébe jutottak a régi emlékek, a háború alatti tervezgetések a Csendes-óceáni hajóútról. Próbálkozott a híres sportvitorlás, a Lady Maud megvásárlásával, annak gazdája, az olimpiai bajnok Richard Travers, azonban nem volt hajlandó megválni a hajótól. (Az 1907-ben épült Lady Maud ma is működőképes, s a műemléknek minősített hajót francia tulajdonosa gyakran kiviszi a tengerre.) 1921-ben, a wimbledoni bajnokság miatt, Gerbault éppen Angliában tartózkodott, amikor Southampton kikötőjében kóborolva véletlenül rábukkant az éppen ott horgonyzó sportvitorlásra, a Firecrest-re. (A név egy kis madárfajé, magyarul tüzesfejű királyka.) Azonnal elhatározásra jutott, és egy óra múlva a Firecrest már az övé volt.
A Dixon Kemp tervezte hajó igazából nem volt alkalmas arra, amire Gerbault megvásárolta. A 11 méter hosszú, 2,6 méter széles, 12 tonna súlyú versenyjachtot kimondottan néhány napos vitorlásversenyekre tervezték, kezeléséhez több emberre volt szükség. Ezen kívül a hajó elég öreg is volt már ekkor, 1892-ben építették, tehát idősebb volt, mint maga Gerbault.
Meglátni és megszeretni azonban egy pillanat műve volt, és Gerbault a józan ész érveivel mit sem törődve kitartott választása mellett. Újonnan szerzett hajóján egy angol barátjával átvitorlázott a francia Riviérára, ahol a teniszversenyek közti időben Toulon és Cannes környékén alaposan letesztelték a Firecrestet, s a hajó felszerelésén is kisebb módosításokat végeztek. Az egy évig tartó felkészülés után 1923 áprilisában Gerbault, szándékairól senkivel semmit nem közölve, csendben elhagyta Cannes-t, és a Firecrest-el elindult Gibraltár felé, ahová május elsején érkezett meg.
Az út során a hajó ismét bizonyította kiváló képességeit, és könnyedén elérte a tízcsomós sebességet is, de kiderült az is, hogy egyedül alig kezelhető. Sok gond volt a kötélzettel és a vitorlákkal is. Az orrvitorla egyszer leszakadt, a vízbe esett, és majdnem magával rántotta Gerbault-t is, amikor az megpróbálta kihalászni. A hajó és kapitánya egyaránt megviselt állapotban futott be Gibraltárba, ahol a Firecrest alapos javításra szorult.
A nehézségek azonban nem törték meg Gerbault eltökéltségét, aki el volt szánva az út folytatására. A Firecrest 1923 június hatodikán futott ki Gibraltárból, hogy áthajózzon New York-ba, anélkül hogy útközben megállna valahol. Akkoriban ez még egyáltalán nem volt olyan mindennapos, mint manapság. Keletről nyugatra tartva az Atlanti-óceánt addig még egyetlen hajós sem szelte át megállás nélkül, magányosan vitorlázva. Valószínűleg nem sokan fogadtak volna nagy összegben arra, hogy Gerbault lesz az első, akinek ez sikerül. Azon kívül, hogy igazából hajója sem volt alkalmas ilyesmire, maga Gerbault sem volt képzett tengerész. A szakmát sehol sem tanulta, és nem volt különösebb tapasztalata sem, eltekintve a Southampton és Cannes közti úttól, és a Riviéra környéki vizeken megtett gyakorló utaktól. Tapasztalatlansága miatt a Firecrest felszereltsége sem volt megfelelő – amire a gibraltári hajógyári munkások próbálták is felhívni a figyelmét –, ami az út során aztán meg is bosszulta magát. Az újdonsült tengerész lelkesedése azonban töretlen, önbizalma megingathatatlan volt. Később ezt írta: „A kikötőt elhagyva könnyű szél vette hátára hajócskámat. A fedélzeten álltam, s az elkövetkező napokról ábrándoztam. Szilárd volt a bizalmam a hajóban, de magamban is.”
A szél azonban esetére orkán erejűvé fokozódott. Még a kifutás napján elszakadt az orrvitorla, a következő napon eltört a Firecrest orrárboca, a második napon pedig széttört a reffelő kötelek egyik csigája, és elszakadt a nagyvitorla. A hajóról pedig kiderült, rossz az iránytartása, és állandó kormányzást igényel, különben rögtön önállósítja magát. A Firecrestet eredetileg többfős személyzetre, és néhány napos utakra tervezték, így ez addig nem jelentett problémát. Gerbault kénytelen volt napi 12-16 órát a kormányrúd mellett tölteni, a fennmaradó idő java részét pedig vitorlavarrásra, és a szükséges javítgatásokra fordítani. Hogy a fáradságtól ne aludjon el, a kormány mellett állva énekelt, vagy kedvenc költőinek a verseit szavalta. Ha már muszáj volt aludnia, inkább bevonta a vitorlákat, mielőtt lefeküdt. Több hétig eltartott, mire kikísérletezte, a Firecrest milyen vitorlabeállítások mellett tudja magától is tartani a beállított irányt. A nagyvitorlát bevonta, helyére a jóval kisebb felületű viharvitorlát (trysail) húzta fel, az orrvitorlát pedig laposra feszítette. A hajó így magától is tartotta az irányt, amíg a szél iránya nem változott, és bár jóval lassabban haladt, mint a nagyvitorlával, de Gerbault végre ki tudta pihenni magát, s az alvásidő alatt sem kellett a vitorlákat bevonva megállni a hajóval.
Július 13-án futott bele az első, igazán komoly viharba. (A nyári szezon nem a legkedvezőbb az atlanti átkelésre.) A Firecrest csak a reffelt orrvitorlával próbálta tartani az irányt, a tomboló szélben a hajó ennél többet nem bírt el. A rettenthetetlen hajós elszántságát az ítéletidő sem tudta megrendíteni. „Csontig átáztam, hol a felcsapó hullámoktól, hol az esőtől, de meleg volt, és nem volt rajtam ruha, aminek az adott körülmények között nem sok hasznát vettem volna. Ruha nélkül egyébként is sokkal gyorsabban megszáradtam. Nem panaszkodtam a rossz időre, az volt, amire számítottam, és ami próbára teszi egy vitorlázó ügyességét és kitartását, valamint hajója erejét. Ahelyett hogy megrettentem volna a dühöngő óceán fenségétől, inkább fel voltam dobva a várható harctól. Félelmetes ellenféllel kellett megküzdenem, és a viharban vidáman elénekeltem az összes tengerészdalt, amire csak emlékeztem.”
A vihar azért tartogatott nehéz pillanatokat: „Dél volt, a Firecrest majdnem oldalszélben haladt, amikor hirtelen egy hatalmas hullámhegyet láttam meg harsogva közeledni, melynek fehér hullámtaraja magasságában felülmúlta az összes többit. Alig hittem a szememnek, pompás és rémisztő látvány volt egyszerre. A hatalmas vízhegy ezernyi mennydörgés robajával zúdult rám, s tudtam, ha a fedélzeten maradok, a biztos halállal találkozok. Alig volt időm, hogy felmásszak az árbocra, s mikor a feléig értem, a dühöngő hullám átsöpört a Firecrest felett, mely eltűnt a tajtékzó víz tonnái alatt. A kis tojáshéj bizonytalanul dülöngélt a hatalmas erő nyomása alatt, és azon tűnődtem, vajon képes lesz e ismét a felszínre emelkedni.” A hajó végül átvészelte a csapást, de sok sérülés érte. A kabinban szabályos romhalmaz fogadta a lábszárig vízben gázoló Gerbault-t, minden kiesett a helyéről, és összevissza hányódott a hajó belsejében.
Az orrvitorla felvonókötele is elszakadt, és a vitorla a tengerbe esett. Hogy megpróbálja kimenteni, Gerbault előrement a hajó orrába, de közben az árboc egyik oldalfeszítőjének spannere, amibe kapaszkodott, eltört, ő pedig egyensúlyát elvesztve átesett a korláton, és a tengerbe zuhant. Szerencsére az orrvitorlával együtt a kötélzet egy része is a hajó mellett hányódott a hullámokon, és Gerbault-nak sikerült elkapni az egyik vízbe lógó kötél végét, s nagy nehezen vissza tudott kapaszkodni a fedélzetre. „Megúsztam egy néhány perces kényszerfürdőzéssel, de a hajó akkor több mint három csomóval haladt, és ha nem lett volna szerencsém elkapni a kötelet, magamra maradtam volna az óceán közepén.” Miután valamennyire sikerült rendet csinálnia a fedélzeten és a kabinban, az ágyhoz kötözte magát, így pihent néhány órát.
A vihar végül elvonult, és ismét kellemes meleg idő köszöntött be. Ez hozta magával a következő problémát, ugyanis egy hónap után megromlott a hajó vízkészlete. A tölgyfahordókat ugyanis nyers fából készítették, és a fából kioldódó csersav ihatatlanná tette a hordókban tárolt vizet. A céltól 2.500 mérföldre Gerbault-nak összesen 50 liter vize maradt, s a napi fejadagot kénytelen volt előbb egy pohárra, majd egy fél pohárra korlátozni. Már azon gondolkozott, hogy megszakítja az utat, és befut a Bahamák valamelyik közeli kikötőjébe, de nem sokkal később több zápor is elérte a hajó, melyekből elég vizet össze tudott gyűjteni ahhoz, hogy folytassa az utat.
Nemcsak a vízzel voltak problémák, megromlott a hajón tárolt sózott marhahús is, amit Gerbault kénytelen volt a tengerbe dobni. A konzervek nem lettek volna elegendőek az út hátralevő részére, így az élelmet a kifogott halakkal próbálta kiegészíteni. Horgászfelszerelést azonban nem vitt magával, így csaliként a lábát lógatta a vízbe, és megszigonyozta a kíváncsiskodó halakat. A fedélzetre pottyanó repülőhalak szintén a konyhára kerültek. A készletek így is nagyon szűkösre voltak szabva, ami tovább rontotta Gerbault egészségét, akit napokra leterített egy lázas betegség.
Ebből is felépülve a magányos hajós napjai szakadatlan munkával teltek. Ki kellett javítania a vihar okozta sérüléseket, és összevarrnia a szakadt vitorlákat. Naponta ellenőrizte a fedélzet vereteit és a hajótest palánkozásának eresztékeit, melyek sok aggodalomra adtak okot. Napjában többször is navigációs méréseket végzett, este pedig naplóját írta. Ha este volt még egy kis ideje, a hajólámpa fényénél kedvenc költőinek verseit olvasgatta. Az elszántság azonban töretlen: „Két hónapja hagytam el Gibraltárt. Utazásom minden napja hoz valami új, érdekes élményt. Azok a megpróbáltatások, melyeket el kellett viselnem, megacélozzák erőmet. Láttam, hogy minden körülmények között ura tudok maradni kis járművemnek, s ez végtelen önbizalommal tölt el.”
Augusztusban újabb viharok tépázták meg a hajót és a hajóst. Volt, hogy a viharban Gerbault két teljes napon át folyamatosan a kormány mellett állt. A hónap végére azonban már közel járt az amerikai kontinenshez. Augusztus 28-án találkozott először hajóval a gibraltári kifutás óta. A New Yorkból kifutó utasszállító egészen közel ment a Firecresthez, majd leállította gépeit, és a parancsnoki hídról szócsővel átkiabálva arról érdeklődtek, mikor történt a hajótörés? Ugyanis meg voltak győződve róla, hogy a Firecrest valamelyik kereskedelmi hajó mentőcsónakja, és a benne ülő magányos hajós egy hajótörés túlélője. Gerbaultnak komoly nehézségeket okozott, hogy megakadályozza a „kimentését”, mivel mindenképpen a fedélzetre akarták emelni. A hajó utasai is a korlátok mellett tolongtak, és élvezték a külön műsort. Két órába telt, mire az utasszállító tisztjei elhitték, hogy nincs szükség segítségre és mentésre, s végre folytatták útjukat, Gerbault nagy megkönnyebbülésére, aki végig azon aggódott, a hullámok nekivágják a Firecrestet a szorosan melléje álló gőzöshöz.
Most már minden nap lehetett hajók kürtjelzéseit hallani, vagy a kémények füstjét látni a láthatáron. Néhány nappal később francia halászhajókkal találkozott, akik nagy szeretettel fogadták messzire tévedt honfitársukat. Engedve az invitálásnak, Gerbault átlátogatott az egyik halászhajóra, ahol három hónap óta először evett friss kenyeret, és gyümölcsöt. „Amikor a halászbárka fedélzetéről visszanéztem, döbbentem csak meg hajóm parányi voltán. Aztán amikor a gazdagon terített asztal mellé ültem, alig győztem eleget tenni a sok szíves kínálgatásnak. A kapitány – igazi, regénybe illő vén tengeri medve –, erőszakkal tukmált rám egy részletes hajózási térképet, és egy kosár gyümölcsöt.”
Szeptember tizedikén tűntek fel a láthatáron az amerikai partok, s öt nappal később, 101 napos út után, szakadt vitorlákkal és törött orrárboccal, a Firecrest horgonyt vetett New York előtt, a Totten erőd mellett, ahol azonnal megrohanták az újságírók. Gerbault-t a hősöknek kijáró nagy ünnepléssel fogadták, napokon át egymást érték a bankettek és a sajtótájékoztatók. Ő volt az első ember, aki keletről nyugatra tartva egyedül kelt át az Atlanti-óceánon, ami akkor komoly sportteljesítménynek, és igazi navigációs bravúrnak számított. Rossz állapotban levő hajóját javításra hátrahagyva egy időre visszatért Franciaországba, ahol szintén nagy ünneplésben volt része, és megkapta a Becsületrendet is. Útjáról írott könyve, mely „Egyedül az Atlanti-óceánon át” címmel jelent meg, nemcsak Franciaországban, hanem külföldön is bestseller lett. Sokáig azonban nem üldögélt a babérjain, folytatni akarta útját álmai földjére, Polinéziába, majd onnan a Földet megkerülve vissza Franciaországba.
A Firecrest azonban teljes felújításra szorult, és csak következő év, 1924 szeptemberére lett ismét útra kész. A köztes időben Gerbault az előző út tapasztalatai alapján módosított a hajó felszerelésén, a jacht kötélzetét és árbocait kicserélték, szerelvényeit megerősítették, eredeti gaffvitorláját könnyebben kezelhető háromszögletű, bermuda vitorlára cserélték, s a hajót nagyobb, acélból készült víztartályokkal szerelték fel. A hajó készleteinek feltöltése után a Firecrest október nyolcadikán hagyta el New Yorkot. Bár Gerbault próbálta titokban tartani az indulás dátumát, a partot mégis ellepték a kíváncsiskodók és a riporterek. A Firecrestet néhány barát, és a New York-i Yacht Club hajói kísérték ki a nyílt vizekre, az utolsó világítótoronyig. Gerbault innentől ismét egyedül folytatta útját dél felé, a végig viharos időben.
November ötödikén éjszaka, miközben Gerbault a kabinjában éppen vacsorát készített, a Firecrest összeütközött egy gőzhajóval. Szerencsére nem frontális ütközésről volt szó, a teherhajó, ahonnan észre sem vették a balesetet, nem gázolta le a Firecrestet, csak a vitorlás orra csapódott neki a gőzös oldalának. Törött orrárbocával és megrongált kötélzetével a hajó kénytelen volt a Bermudákon, Saint George kikötőjében kikötni, hogy a szükséges javításokat elvégezzék. A New York-ban elvégzett javításokat is felül kellett vizsgálni, mert mint útközben kiderült, az ottani gyárban igen trehány munkát végeztek, és most szinte az egész hajón újra kellett tömíteni a palánkokat. Gerbault meg is jegyezte naplójában, a bermudai néger hajóácsok sokkal lelkiismeretesebb munkát végeztek, mint New York-i kollégáik.
A három hónapig elhúzódó újabb nagyjavítás után a Firecrest február végén indult tovább a Panama csatorna felé, ahová 1924 április elsején érkezett meg. A csatornán való átkelés, a zsilipek közt nagy erővel áramló víz miatt, nem kevés veszéllyel járt a kis hajó számára, az ekkor már tapasztalt hajósnak számító Gerbault azonban sikeresen vette ezt az akadályt is. A Firecrest nem sokkal később, már a túlparton, Balboa kikötőjében, mégis majdnem elsüllyedt. A hajó víztartályait feltöltő szivattyúkat ugyanis a nagy teherhajókra méretezték, és azok olyan erővel nyomták vizet, hogy a tömlő elpattant, és az abból áradó víz elöntötte a hajó belsejét. A víztelenítés és a nagytakarítás után Gerbault ismét alaposan átvizsgálta a hajót, javította a felmerülő hibákat, új vitorlákat vásárolt, és feltöltötte az élelmiszerkészleteket. Ott tartózkodása idején benevezett a panamai teniszbajnokságra is, melyet simán megnyert. Balboa kikötőjében találkozott a Föld körüli útjának utolsó szakaszára készülő Harry Pidgeonnal is, aki másodikként kerülte meg egyedül vitorlázva a Földet.
Panamából a Firecrest május 31-én indult tovább a Galápagos-szigetek felé, ahová több mint egy hónap után érkezett meg, ugyanis útközben hetekig tartó szélcsend hátráltatta a hajó útját. A lassú sodródás idejét Gerbault főleg olvasással töltötte, mivel többszáz kötetes könyvtárat vitt magával az útra. Útközben szinte teljesen átállt a vegetáriánus étrendre, a kifogott halaktól eltekintve gyakorlatilag csak rizsen, zabkásán, kekszen, és krumplin élt, s úgy találta, ez a diéta jó hatással van az egészségére.
A galápagosi kitérő után a Firecrest július végén indult tovább. Gerbault nem a kommersz útvonalat választotta, a passzátszelekkel a Marquises-szigetekig, hanem a Polinézia délebbi részén fekvő Gambier-szigetek felé indult. Ez messzebb feküdt, és a széljárás szempontjából is nehezebben elérhető volt, de éppen félreeső mivolta volt vonzó Gerbault számára, aki úgy vélte, itt még megtalálhatja az érintetlen polinéz kultúrának legalább az utolsó nyomait.
A Firecrest szeptember közepén érte el a szigeteket, ahol azonban a hajót nem virágkoszorúkkal ékesített bennszülöttek, hanem egy francia csendőr fogadta. Az, hogy valaki puszta kedvtelésből hajózgasson fel-alá a világban, akkoriban még egészen szokatlan és ritka jelenség volt, így a hatósági közeg, mielőtt megadta volna a partraszállási engedélyt, sokáig vizsgálgatta a hajó és a hajós papírjait, arra gyanakodva, hajótöröttről, vagy szökött fegyencről van szó. Sokáig a bennszülöttek se értették, hogy az idegen nem misszionárius, nem gyarmati hivatalnok, és nem is kereskedő, hanem baráti szándékkal érkezett, és őszintén érdeklődik a kultúrájuk iránt. Idővel aztán megtört a jég, a bennszülöttek befogadták maguk közé Gerbault-t, aki részt vehetett hétköznapjaikban éppúgy, mint az ünnepeiken.
Gerbault a festői tájat, a kellemes klímát, és a barátságos bennszülöttek társaságát élvezve ráérősen hajókázott a szigetek között. A helybeliekkel nagyon jól kijött, a gyarmati francia tisztviselőkkel már kevésbé. Gerbault, aki közben megtanulta a helyi polinéz nyelvet, már ekkor erősen kritizálta a gyarmati rendszert, és síkra szállt a bennszülöttek jogainak elismeréséért. Látta, mekkora rombolást végeztek a gyarmatosítók és a hittérítők a polinéz kultúrában, és látta, a telepesek milyen eszetlen módon igyekeznek fenntartani az európai stílusú életvitelt, gőgösen elkülönülve a helyiektől. A gyarmatosítás rombolását Gerbault a Taiohae-szigetének példáján szemléltette, melyen régebben 16 ezren laktak. A gyarmatosítók aztán behozták a szigetre a betegségeket, a pálinkát, a bennszülötteket egy részét pedig munkaerőként máshová hurcolták el. Gerbault érkezésekor alig 200 bennszülött élt a szigeten, nagy szegénységben.
Gerbault nagy érdeklődéssel tanulmányozta a bennszülöttek kultúráját, szokásaikat, s gyűjtötte össze régi legendáikat. Tahitin meglátogatta az utolsó polinéz királynőt, az afféle belső száműzetésben teljesen visszavonultan élő Marau Taaroát is. A bennszülöttek nagyra értékelték Gerbault érdeklődését és rokonszenvét, s tiszteletbeli polinézzá avatva egyik mondabeli hősük nyomán „A cukornád dala” nevet adták neki, ami nagy megtiszteltetésnek számított.
1926 májusában a Wallis-szigetnél horgonyzó Firecrest-et egy vihar leszakította a horgonyról, és rásodorta egy korallzátonyra. Az ütközéstől leszakadt a hajó tőkesúlya, a hajótest pedig kisodródott a homokos partra. A hajót csak nagy nehezen sikerült a bennszülöttek segítségével ismét úszóképes állapotba hozni, de kijavításához a szigeten nem volt megfelelő szakember, s Gerbault-nak hónapokig kellett várnia, mire végre a francia haditengerészet egyik hajója, a Cassiopeia elvontatta a Firecrest-et a legközelebbi jól felszerelt kikötőbe, Suvára, a Fiji-szigetekre. (Wallis bennszülött lakossága próbálta Gerbault-t maradásra bírni, ő azonban nem állt kötélnek, pedig a törzsfőnöki állást is felajánlották neki.)
Fiji-ről a Firecrest a javítások elvégzése után, decemberben indult tovább, s Ausztrália északi partjai mentén, a Torres-szoroson áthaladva kihajózott az Indiai-óceánra. A szorosban, a Thursday-szigeten közben ismét meg kellett állnia, hogy javításokat végezzenek a viharban megsérült hajón. A Kókusz-szigetek érintésével a Firecrest ezt követően Reunion-ra hajózott. A kedvezőtlen szél és az áramlások miatt a hajó csak egy vontató segítségével tudott bejutni a kikötőbe – a Firecrest nem volt felszerelve motorral –, ahol a helyi franciák olyan barátsággal fogadták, amitől Gerbault Polinéziában már egészen elszokott. „Meglepődtem és elérzékenyültem, mert nem voltam hozzászokva ilyen fogadtatáshoz egy francia gyarmaton. Tahitin magas helyeken jobbnak tartották figyelmen kívül hagyni jelenlétemet a kikötőben. Amikor telefonon megkérdeztem, mikor kereshetem fel a kormányzót, hogy megköszönjem üdvözlő táviratát, azt válaszolták, már elhagyta 30 kilométerre fekvő rezidenciáját, hogy személyesen is köszönthessen. Így nem kellett mást tennem, mint gyorsan kitakarítani a hajót, hogy méltóképpen fogadhassam látogatómat. … Hamarosan megérkezett a vonat Saint-Denisből, nagyszámú érdeklődővel, és azokkal, akiktől a legjobban féltem, az újságírókkal. Azonban amikor tudomást szereztek az interjúktól való vonakodásomról, nagy udvariasságot tanúsítottak azzal, hogy békén hagytak. Mindenki szeretett volna meghívni, és körbevinni a szigeten, a sajtó, a sportegyesületek, a hivatalok. Több hónap sem lett volna elég arra, hogy minden meghívásnak eleget tegyek.” Ennyi ideje azonban Gerbaultnak nem volt, s a meglevő idejét is inkább hajója javításával töltötte, melyen cserélni kellett a sós levegő okozta korróziótól megviselt fém szerelvényeket és huzalokat. Egy hónap után Gerbault nagyon jó emlékekkel távozott a szigetről. „Civilizált országban még soha nem tiszteltek és ünnepeltek ennyire.”
Innen, szinte végig heves viharban haladva, Durban, majd Fokváros kikötője következett, ahol a hajót javításra szárazdokkba állították. Az öreg vitorláson ekkor már egyre nagyobb mértékben kezdtek jelentkezni az elhasználódás jelei. A dokkban kiderült, hogy a fúrókagylók gyakorlatilag megették a kormánylapát nagyobbik részét, és károkat okoztak a hajótestben is.
Miután az elöregedett, és a tengeri fúrócsigák által kikezdett hajótestet kitatarozták, Fokvárosból észak felé indulva Gerbault Szent-Ilona és Ascension érintésével már a hazai partok felé tartott, ám a Zöld-foki szigeteknél, Sao Vicente partjainál a Firecrest egyik éjszaka, mialatt Gerbault éppen aludt, ismét zátonyra futott. A léket kapott hajót sikerült Porto Grande kikötőjébe vinni, ám a javítás megint hónapokat vett igénybe. A Föld körüli út utolsó szakaszán Gerbault-nak szinte folyamatosan a szivattyú mellett kellett állnia, és a szétesőben levő hajótest illesztésein át a hajófenékbe ömlő vizet pumpálnia.
A Firecrest végül 1929 július 29-én futott be Le Havre kikötőjébe, ahol hatalmas tömeg, és óriási ünneplés fogadta. Az állandó szivattyúzástól Gerbault annyira kimerült, hogy a kikötőben úgy kellett kiemelni a partra. A hatéves út során a Firecrest 700 napot töltött a tengeren, és összesen több mint 40 ezer mérföldes utat tett meg. Joshua Slocum és Harry Clifford Pidgeon után Gerbault volt a harmadik, aki szólóban, egyedül hajózva megkerülte a Földet.
Bár érkezésekor még lábra is alig bírt állni, a kiváló fizikai erőnlétnek örvendő Gerbault másnap már ellátogatott a Roland-Garros bajnokságra, hogy a francia teniszcsapatnak szurkoljon. Érkezésekor az éppen zajló mérkőzés félbeszakadt, s a játékosok és a nézők egyaránt a Marseillaise-t énekelve ünnepelték az új nemzeti hőst. Gerbault-t egész Franciaország ünnepelte, s megkapta a Becsületrend tiszti fokozatát is. (Népszerűsége sokáig töretlen volt. Az 1935-ben készült, „Bonne chance” című francia filmben is utalás történik alakjára, amikor a főszereplő olyan nagy erővel üti el a golflabdáját, hogy az kirepül a pályáról. Ezt követően feltűnik a vásznon egy Western Union távirat, Alain Gerbault aláírásával. „Az északi szélesség 13-ik, és a nyugati hosszúság 25-ik fokán pont fejbe talált egy golflabda.”)
Ekkor azonban már nem érezte magát otthon Franciaországban. Fárasztotta az ünneplés, unta a társasági rendezvényeket, s a tengeren és Polinéziában töltött évek alatt elszokott a nagyvárosi élettől is. Egy ideig azon gondolkozott, visszatér a repüléshez, vásárolt is egy gépet, de lejárt pilótajogosítványát végül nem újíttatta meg. "Elhatároztam, hogy tengerész leszek, és csak tengerész." Visszavágyott a Csendes-óceánra, távol a civilizációtól, a bennszülött lakosság primitív egyszerűségébe. Úgy döntött, visszautazik a Csendes-óceánra, és többé nem tér vissza Franciaországba. „A civilizált élethez való visszatérés három éve üresnek tűnik számomra, rettenetesen üresnek, üresebbnek, mint egy félreeső atollban eltöltött hét. A modern civilizáció mozgalmas és bonyolult élete elszegényíti az emlékezetet azáltal, hogy elveszi a gondolkodásra fordított időt. … Bár az ember évszázadok óta hozzászokott, hogy a civilizáció rabszolgájaként éljen, engem nem kényszeríthetnek rá, hogy ugyanezt a szokványos, szolgai életet éljem. Saját hajóm uraként járom körbe a világot, megrészegülve a levegőtől, a tértől, a fénytől, s a tengerészek egyszerű életét élve megfürdetem a napon testemet, mely nem az emberek által épített házak foglyának lett teremtve. És boldog vagyok, hogy megtaláltam utamat, és beteljesítettem álmomat, miközben a kormányrúdnál állva szavalom kedvenc verseimet a tengerről.”
A végképp kiöregedett Firecrest azonban már olyan rossz állapotban volt, hogy nagyobb utat már nem lehetett vele megkockáztatni. Gerbault fájó szívvel átadta a hajót a haditengerészetnek, mely Brestbe akarta vontatni azt felújításra. A Firecrestet vontató hadihajó azonban túl gyorsan haladt, a vitorlás kormányrúdját rögzítő kötelek kioldódtak, a kormánylapát pedig olyan erővel csapódott jobbra-balra, hogy kiszakadt a helyéről, és felszakította a tat palánkozását is. Mire észrevették mi történt, a hajó már menthetetlen állapotban volt, s a Roches-Douvres világítótorony közelében elsüllyedt. Gerbault szomorúan nyugtázta szeretett hajója elvesztését. „Kedves társam inkább eltűnt, mint hogy nélkülem hajózzon tovább.”
Az út során írt újabb, „A Nap nyomában” című könyvének jövedelméből Gerbault új hajót épített, melyet szerényen saját magáról nevezett el. (Persze nem azért, mert ennyire önhitt lett volna, hanem mert bosszantotta, hogy a Firecrest nevét hozzájárulása nélkül bárki ingyen felhasználhatta a reklámokban, míg viszont a saját nevét a személyiségi jogok miatt már csak az ő engedélyével lehetett használni.) A „L’Alain Gerbault” tervezésénél a híres norvég hajómérnök, Colin Archer terveit vette alapul, aki Nansen hajóját, a Fram-ot is tervezte, de híresek voltak különösen erős, tengerálló révkalauz hajói és mentőcsónakjai is. Gerbault egy könyvben talált rá Archer egyik mentőcsónak tervére, melyet saját igényei szerint átdolgozva tervezte meg új hajóját. A 10,4 méter hosszú, 3,2 méter széles, tíztonnás vitorlás a Szajna partján, a Párizs melletti Sartrouville-ban épült, Paul Jouet hajógyárában. A hajót 1931 június negyedikén bocsátották vízre, s a szokásoktól eltérően nem pezsgővel vagy borral, hanem egy üveg tengervízzel keresztelték meg. Elkészülte után a vitorlást a folyókon és csatornákon át Marseillesbe vitték, itt végezte el próbajáratait.
Gerbault 1932 szeptember másodikán, Marseille-ből indult el újra álmai földjére, Polinéziába. Nem sokkal indulása előtt jelent meg új könyve, „A Nap evangéliuma”, mely nem úti beszámoló volt, hanem inkább dühös vádirat a gyarmatosítás ellen, melynek Gerbault eredetileg azt az alcímet akarta adni: „Az irgalmatlan fehér civilizáció alatt.” A könyvben a szerző érezhető indulattal számolt be a polinéziai gyarmati rendszer általa is tapasztalt visszásságairól és visszaéléseiről, a bennszülött lakosság elnyomásáról, kultúrájának lerombolásáról. A könyv meglehetősen nagy vihart kavart, és a Polinéziába 1932 decemberében visszatérő Gerbault számára nem volt jó ajánlólevél a gyarmati hatóságoknál.
Gerbault a következő éveket Marquesas, Tuamotu, és Tahiti között vitorlázva töltötte. Legszívesebben Bora Bora szigetén időzött. Komoly néprajzi kutatásokat végzett, tanulmányozta a bennszülött nyelveket, és tőle telhetően igyekezett a francia tisztviselők és papok által mélyen megvetett helyi népszokások, a polinéz kultúra megőrzésén munkálkodni, hogy legalább mérsékeljék a gyarmatosítás és a katolikus egyház térítése által a bennszülött kultúrának okozott károkat. Ezúttal is kiállt a bennszülöttek jogai mellett, ami miatt több ízben is konfliktusba keveredett a gyarmati hatóságokkal. A hagyományőrzés mellett azonban Gerbault új szokásokat is próbált bevezetni, mindenekelőtt a futballt próbálta meghonosítani, Bora Borán alapított is egy focicsapatot.
Az újabb európai háború kitörése Gerbault számára valóságos katasztrófa volt, ami mélyen lesújtotta. Elkötelezett pacifistaként ellenezte az új háborút, és tiltakozott a polinéz férfilakosság besorozása ellen. Ő maga sem volt hajlandó harcolni egy olyan civilizációért, melyet nem szeretett, és amely elől menekült. Ennek minden alkalommal hangot is adott, és a hatóságok, alighanem azért, hogy ne kelljen a hírneves személyiséggel nyíltan konfrontálódniuk, minden katonai kötelezettség alól felmentették. Polinézia háborúba való belesodródását azonban Gerbault nem tudta megakadályozni. Úgy érezte, minden összeomlott, amiért dolgozott, s csalódottan és elkeseredetten távozott álmai földjéről. Békésebb tájakat keresve 1940 szeptemberében elhagyta Bora Borát, s nyugat felé haladva áthajózott az Indiai-óceánra. A portugál uralom alatt álló, tehát semleges Timor szigeténél azonban hajója 1941 augusztusában zátonyra futott, és kénytelen volt a szükséges javítások végett befutni Dili kikötőjébe. Gerbault ekkor már nagyon rossz állapotban volt, ápolatlansága mindenkit megdöbbentett. A sziget kormányzója, Manuel de Abreu Ferreira de Carvalho, később így emlékezett vissza rá: „Ijesztően elhanyagolt megjelenése volt, s láthatóan teljesen közömbös volt a civilizált élet minden eleme iránt. Minden bizonnyal csak árnyéka volt hajdani önmagának. Teljesen el volt csüggedve, és állandóan a távoli múlt emlékeiben keresett menedéket, hogy elfelejtse azt a rendkívüli nyomorúságot, melybe került. Mindig könnyes szemmel, és nagy gyengédséggel beszélt nekem Franciaországról.”
Gerbault háromszor is megpróbálta elhagyni Timort, hiszen várható volt, hogy a sziget nemsokára szintén háborús övezetbe fog kerülni, de balesetek és a rossz időjárás mindig visszafordulásra kényszerítették. Legyengült szervezete végül nem tudott ellenállni a szigeten elkapott maláriának. 1941 december 16-án délután, mindössze 48 évesen halt meg Dili kórházában. Barátja és teniszpartnere, Pierre Albarran később így írt haláláról: „Alig több mint tíz évvel a Le Havre-ba való diadalmas visszatérése után Alain Gerbault egyedül halt meg a világ túlsó oldalán, egy kórházi szobában. Halála szinte észrevétlen maradt a háború felfordulásában.”
A sziget kis temetőjének egy eldugott sarkában fekvő sírját egyszerű fakereszttel jelölték meg. A halálát követő napon holland és ausztrál katonák szálltak partra a semleges Portugália birtokában levő szigeten, hogy az előrenyomuló japánokkal szemben ott támaszpontokat létesítsenek. Erre válaszként a japánok nem sokkal később szintén partraszálltak a szigeten, és kiverték onnan a szövetségeseket, Timor pedig a háború végéig japán megszállás alatt maradt. Gerbault hajója a háború zűrzavarában nyomtalanul eltűnt, a polinéz genealógiáról szóló utolsó könyvének kéziratával együtt. A visszaemlékezések szerint a hajót a helyiek és a megszálló katonák már a japánok érkezése előtt kifosztották, majd azok elkobozták, és a szigetek közti szállításokra használták azt. További sorsa ismeretlen, egyes visszaemlékezések szerint valahol az indonéz szigeteknél zátonyra futott és elsüllyedt.
A háborús káoszban Gerbault halálának híre csak 1944 augusztusában jutott el szülőhazájába, de annak körülményeiről még sokáig nem tudtak semmit. Jó ideig az a hír keringett, hogy egy japán börtönben halt meg. Holttestét 1947-ben a Yacht Club de France kezdeményezésére exhumálták, s a Dumont d’Urville szlúp fedélzetén kedvenc szigetére, Bora Borára szállították. A Vaitape rakpart közelében helyezték örök nyugalomra, ahol sírja a tengerre néz. Végakaratában eredetileg másként rendelkezett: „Ha véletlenül a szárazföldön halnék meg, szeretném, ha hajómmal együtt kivontatnának a vízre, s felvont zászlókkal és vitorlákkal elsüllyesztenének, eltemetve a tenger szívébe, melyet egyedül szerettem minden dolgok között, amiket valaha is birtokoltam.” A francia törvények azonban csak azokat engedték a tengerbe temetni, akik ott is haltak meg, Gerbault végső nyughelyének így Bora Borát választották, ahol életében a legszívesebben tartózkodott.
Alain Gerbault neve a háborút követő évtizedben feledésbe merült, csak az ötvenes évek második felében fedezték fel újra, és adták ki ismét a könyveit. Az akkori, erősen baloldali közhangulatban Gerbault harcos pacifizmusa, a gyarmatosítás ellen, a bennszülött népesség jogaiért való kiállása, és az európai civilizációt illető erős bírálata igen jó ajánlólevelet jelentett számára, és ismét nagyon népszerűvé tették. (Ez idő szerint tizenhárom utca és tér, valamint két iskola viseli Gerbault nevét Franciaországban.)
Miközben az új idők propagandája a mennybe menesztette Gerbault-t, szép csendben igyekeztek nem tudomást venni azokról a visszaemlékezésekről, melyek arról tanúskodtak, hogy hősünk azért korántsem volt makulátlan jellem. A hivatalos legendától eltérően néhányan arról számolnak be, Polinéziában Gerbault a bennszülöttek között valójában nem volt olyan közkedvelt népi hős, mint utólag szeretik állítani.
A magántulajdon fogalmával nem igazán tisztában levő polinézek között elég rossz visszhangra talált Gerbault közismert fukarsága és zsugorisága. A helyi legendák szerint miközben utolsó éveiben az egyébként tehetős Gerbault szabályosan nyomorgott, és csak akkor evett, ha valaki meghívta ebédre vagy vacsorára – ami azért elég gyakran előfordult –, aközben jobb időkre számítva hajója ballasztja közé több aranyrudat rejtett el. Ezt a mendemondát a Banque de l’Indochina egyik igazgatójának felesége is megerősítette, aki Tahitiben tett látogatás a hajón. „Gerbaultnak ekkor pénzre volt szüksége, hogy felújítsa jachtját. Hitelbiztosítékként azt állította, hogy a ballaszt néhány ólomsúlya valójában aranytömb, melyet vékony ólomréteg borít. Úgy tűnt, meglehetősen fösvény módon azt szerette volna, hogy egykori teniszezőként és íróként keresett vagyona mindig kéznél legyen. A férjem megkapargatott néhány ólomrudat, melyek valóban tömör aranynak bizonyultak, ezért megelőlegezte a felújításhoz szükséges pénzeszközöket.”
Fukarságát több más forrás is megerősíti, egyik tahiti barátja, Aurora Natua is így emlékezett vissza: „Bár nem kellett volna nélkülöznie, mivel legalább két zsák arany volt a fedélzetén, gyakorlatilag nem költött semmire. Egyetlen jó étele az volt, amit a közelében horgonyzó többi vitorláson kapott.” Hasonlóképpen írt róla Timor kormányzója is, aki az aranyról persze nem tudott: „Mindenki jól bánt vele, főleg hogy pénztelen volt, és éhezett. Néha portugál családoknál vacsorázott, máskor hazavitte a hajójára a vacsorát.”
A bennszülöttek nem nagyon tolerálták Gerbault homoszexualitását sem, ami akkoriban egyáltalán nem volt olyan elfogadott, mint manapság. Állítólag még az általa alapított focicsapat fiatalkorú tagjaival is kikezdett, ami nem öregbítette jóhírét. Kritikusai ezt írták róla: „Hírhedt homoszexuális. Azzal vádolják, hogy számos fiatal fiút bántalmazott polinéziai, és különösen Bora Borai tartózkodása alatt. Ezért azzal gyanúsítják, hogy a sziget fiataljait azzal a céllal ismertette meg a futballal, hogy sajátos hajlamait kielégítse.” Gerbault homoszexualitása bár nem volt publikus, de jól ismert volt, és az még könyveiből is kitűnik, hogy kedvelte a fiatal fiúk társaságát, hajójára jóformán csak nekik volt szabad bejárásuk. Az viszont, hogy akaratuk ellenére erőszakoskodott volna velük, minden bizonnyal csak rosszakarói rágalma, aminthogy az is, hogy a focit is csak azért népszerűsítette, hogy csapatának fiatal tagjait „elcsábítsa”. (Barátai szerint a fiúkhoz fűződő kapcsolata mindvégig plátói maradt.) A sportot valójában azért próbálta – nem is sikertelenül – meghonosítani, hogy a férfiak figyelmét elvonja az alkoholtól, a polinéz lakosság körében ugyanis az alkoholizmus szinte népbetegségnek számított. Gerbault-ra egyébként szó szerint elmondható, hogy vizet prédikált, és bort ivott. Utolsó éveiben ugyanis ő is keményen ivott, valószínűleg búfelejtőnek, miután rájött, hogy Polinézia távolról sem az az álomvilág, aminek ő képzelte, s mert a nyugalmat és a boldogságot valójában itt sem találta meg.
Polinéziából való távozásának körülményei sem egészen olyanok voltak, mint ahogy a legtöbb helyen olvasni lehetett. Gerbault valójában nem a háború, hanem a „szabad franciák", és a letartóztatás elől menekült el Polinéziából. Franciaország háborús összeomlásának, és a németekkel kötött fegyverszüneti szerződésnek az idején hősünk éppen Tahitin tartózkodott. Meggyőződéses pacifistaként a háború folytatása ellen volt, vagyis kiállt Pétain és a Vichy rezsim mellett, s nem támogatta a háború folytatását akaró gaullistákat. A Polinéziában kiírt népszavazás előtt végig aktívan, teljes erejéből Pétain mellett kampányolt. (Csekély sikerrel.) Maga is csatlakozott a Vichy kormányt támogató kicsi, és a kortársak szerint felettébb ügyefogyott csoporthoz, az Óceániai Franciák Bizottságához, és ő is aláírta a Vichy „nemzeti forradalom” támogatására kiadott kiáltványukat. A szeptember másodikán megtartott, a szabad franciák által ügyesen manipulált népszavazáson, melyet eleve csak Tahiti és Moorea szigetén tartottak meg, De Gaulle mozgalma elsöprő győzelmet aratott, a közel hatezer leadott szavazatból csupán 18 támogatta Vichy-t. (Tahitin nyilván nem volt nagyon megerőltető Németország ellen harcolni.) Gerbault ezt követően nemkívánatos személy lett Polinéziában, s szigetről szigetre hajózva próbált biztos menedéket találni, mivel egyáltalán nem alaptalanul tartott attól, hogy az agresszív háborúpártiak megtorlásba kezdenek az ellenük fellépőkkel szemben. Bora Borán már partra sem engedték szállni, Mooreán pedig letartóztatták. Mivel a bennszülöttek közt még mindig népszerű volt, nem mertek keményebben fellépni ellene, és hamarosan szabadon engedték, miután ígéretet tett, hogy elhagyja Francia-Polinéziát. Ezt követően az amerikai kézen levő Szamoán és Tongán, majd 1941 nyarán az Új-Guineai Port Moresby-ben töltött hosszabb időt. A Torres-szoroson át innen hajózott Timor szigetéig, ahol végleg elakadt.
Egyesek szerint Gerbault a Szuezi-csatornán keresztül Franciaországba akart visszatérni, ami azonban lehetetlen vállalkozás lett volna, hiszen akkor már az egész Földközi és Vörös-tenger hadszíntér volt. Valószínűbb, hogy eredetileg Indokínába akart hajózni, majd miután 1941 elején azt megszállták a japánok, a még Vichy által ellenőrzött Madagaszkárra akart eljutni, vagy talán Réunionra, melyről jó emlékeket őrzött. (Egyébként csak cseberből-vederbe jutott volna, mert következő évben az angolok Madagaszkárt és Réuniont is megszállták.)
A nyughatatlan hajós halálában se nyert nyugodalmat. A nyughelyét jelölő fakereszt hamarosan kidőlt, és a sír pontos helyét csak a háború után állapították meg újra, amikor ismét egy fakereszttel jelölték meg. Innen szállították át 1947-ben kedvenc szigetére, Bora Borára. A megtalált maradványok hitelességét illetően azonban sokakban komoly kételyek merültek fel. Az egyik alkarcsonton ugyan törés nyomai láthatók, ami származhat Gerbault egy 1934-es balesetéből, viszont az alsó állkapocs csontban műfogakat találtak, márpedig Gerbaultnak ilyenek nem voltak. Többen azt feltételezik, a háborúban rátemethettek a sírra, és az exhumálás során vagy nem Gerbault maradványait találták meg, vagy pedig több ember csontjai keveredhettek össze.
A Bora Borai síremlék eredetileg a tengerpart egy csöndes pontján állt, a későbbi építkezéseknek köszönhetően azonban a sír ma egy bevásárlóközpont előtt fekszik. Tisztelői már hosszabb ideje tervezik, Gerbault-t ismét exhumálják, és egy méltóbb helyen temetik el újra. Ennek során nyilván lenne alkalom a maradványok alaposabb vizsgálatára is, eldöntendő, azok tényleg hősünktől származnak e?
Sírfeliratát Gerbault már évekkel halála előtt megírta. A Google szabad fordításában a vers nagyjából így hangzik:
„Barátaim, ne sajnáljátok az eltűnt tengerészt,
boldog ő, ott alszik, ahol élni akart.
Barátaim, ne sajnáljátok az eltűnt tengerészt,
inkább imádkozzatok, hogy lágyan ringassák őt a hullámok.”
Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.
https://www.donably.com/het-tenger-blog
Köszönet minden támogatásért!
