A Négynapos Csata nem volt döntő győzelem, de mégis nagy lelkesedést váltott ki Hollandiában. Az előző háború végének vereségei és Lowestoft után végre a hollandoknak is sikerült a tengeren lealázni a briteket. Az angol flotta súlyos veszteségeket szenvedett, és úgy hitték, hónapokig nem lesz harcképes állapotban, ami a holland haditengerészet számára erre az időre szinte szabad kezet biztosított volna a Csatornán és az Északi-tengeren. A holland miniszterelnök, Johan de Witt, úgy gondolta, ki kell használni ezt az időt arra, hogy olyan csapást mérjenek az angolokra, ami egyben el is dönti a háborút. A holland flotta három héttel az ütközet után már ismét teljesen hadra fogható állapotban volt, és De Witt azzal az utasítással küldte ki őket a tengerre, csatlakozzanak a francia flottához, és az angol kikötőket blokád alá fogva kényszerítsék ütközet vállalására a brit haditengerészetet.

A hollandok az 1662-ben megkötött szövetségi szerződés szerint számíthattak volna a francia haditengerészet segítségére, melyre XIV. Lajos a háború kitörésekor ígéretet is tett. A franciák azonban feltűnően húzódoztak attól, hogy ígéreteiket valóra is váltsák. A Földközi-tengeri francia flotta 32 sorhajója ugyan valóban áthajózott az atlanti kikötőkbe, hogy az atlanti hajóraj tucatnyi sorhajójával együtt egyesüljön a holland flottával, erre az egyesülésre azonban a valóságban soha nem került sor. Ezért mindkét fél a másikat tette felelőssé, a franciák azt állították, a hollandok sosem jártak el az előzetes megbeszélések szerint, és hajóik nem jelentek meg a megbeszélt helyeken és időpontokban. A holland flotta valójában a Négynapos Csata előtt is a franciák csatlakozását várta, és később is többször felvonult Dunkerque és Boulogne környékén, a franciák azonban valahogy mindig csak akkor jelentek meg, amikor a várakozást megunva a hollandok már visszatértek saját kikötőikbe.

XIV. Lajosnak ekkor valójában már más tervei voltak, mint a szövetségi szerződés megkötésekor. Az alig leplezetten katolikus II. Károlyban hasznosabb szövetségest vélt felfedezni, mint a hollandokban, és úgy gondolta, Hollandia meggyengítése tulajdonképpen egyformán érdeke Franciaországnak és Angliának. A hollandok ellen fellépve hálára kötelezhetné Károlyt, aki – megfelelő anyagi ellenszolgáltatásért cserébe – áldását adná Spanyol-Németalföld (Belgium) Franciaországhoz való csatolására is. Lajos tehát igyekezett nem túlzottan belekeveredni a háborúba, s tengernagyainak olyan utasításokat adott, ne hajózzanak a Csatornán túlra, és ne bonyolódjanak olyan összecsapásokba, melyek veszteségekkel járhatnak a flotta számára.

A hollandok eddigre már nagyjából tisztában voltak a francia szövetség valós értékével, és nem lepődtek meg rajta, amikor a francia flotta ezúttal sem jelent meg a megbeszélt találkozóhelyen. Wittnek erre az esetre is voltak tervei, flottájának támadást kellett volna intéznie a Medway torkolatában fekvő angol támaszpontok, elsősorban Chatham ellen, hogy elpusztítsák az ottani hajógyárakban javítás, vagy építés alatt álló hajókat.

Korábban, az első angol–holland háború idején, már Maarten Tromp is tervezett hasonló akciót, melynek megvalósítására akkor nem került sor, elsősorban azért, mert a holland haditengerészet nem rendelkezett olyan révkalauzokkal, akik az angol kikötők előtti veszélyes, zátonyokkal teli vizeket elég jól ismerték volna ahhoz, hogy a holland flottát át tudják vezetni a homokpadok között. A restauráció, és a kisegyházak utána következő vallási elnyomása idején azonban több angol tengerésztiszt emigrált Hollandiába, akik készek voltak elvezetni a flottát a torkolat mélyén fekvő kikötőkig. A holland flotta is sokkal felkészültebb volt már ilyen hadműveletek végrehajtására, mint az előző háború idején. A Balti-tengeren néhány évvel korábban, a svédek elleni harcokban, a holland flotta a dánokkal szövetségben már több sikeres partraszálló hadműveletet hajtott végre. Ennek hatására a holland vezetés kiemelt figyelmet fordított a hasonló hadműveletekre, és 1665-ben a világon elsőként létrehozták a tengerészgyalogság intézményét. A tervezett akcióban az új fegyvernem 2.700 katonája vett volna részt, akiket a flotta kíséretében tíz erre a célra átalakított teherhajón indítottak útnak az angliai célpontok felé.

Ruyter azonban nem sok lelkesedést mutatott az általa túlságosan is kockázatosnak tartott akció iránt. Benyomult a Temze torkolatába, de túl messzire nem mert menni, mert felderítői nem találtak biztonságos átjárót a zátonyok között. Így megelégedett a torkolat blokádjával, majd amikor az időjárás rosszabbra fordult, lefújta az egész hadműveletet. Július végén már csak azért futott ki újra, hogy ismét blokád alá vegye a Temze torkolatát, de egy újabb vihar megint visszaverte a flottát a hazai kikötőkbe, melyeket csak augusztus harmadikán tudtak újra elhagyni. A sok hezitálás és késlekedés időt adott az angol haditengerészetnek arra, hogy ők is összeszedjék magukat. Mindenki meglepetésére viszonylag rövid időn belül sikerült megtépázott flottájukat helyrehozni, és augusztus elsején ők is kifutottak a Temze torkolatából.

1666 augusztus negyedikén kora reggel North Foreland közelében a holland hajókról észrevették az észak felé tartó angol flottát. (Az Angliában még használatos Julián naptár szerint az ütközet július 25-re, Szent Jakab napjára esett, így azt általában Szent Jakab napi csata néven emlegetik.) A találkozás kellemetlen meglepetés volt a hollandoknak, akik nem számítottak rá, hogy ellenfelük ilyen hamar képes lesz ismét tengerre szállni. Számszerűleg a két flotta nagyjából egyenlő erőt képviselt, az angolok 90 sorhajóval és fregattal, a hollandok 89-el vonultak fel. A brit flottában ezenkívül még 16, a hollandoknál 20 gyújtóhajó volt jelen. Az ilyen számbeli egyenlőség a gyakorlatban ezúttal is angol fölényt jelentett, amit hajóik sokkal nagyobb tűzereje biztosított nekik. Az angol flottát továbbra is Monck és Rupert vezette társparancsnokokként, a Royal Charles fedélzetéről. (Egyesek szerint Monckot ekkor már visszarendelték a flottától, és csak vendégként volt jelen a zászlóshajón. Ez azonban nem tűnik valószínűnek, mivel Monck még hetekkel később is a flottánál volt, és aktívan részt is vett annak irányításában.)

A délkelet felől érkező Ruyter az élénk északnyugati széllel azonnal üldözőbe vette a briteket, és gyorsabb hajóival hamar utol is érte őket. A hollandok jobbról előzték az angolokat, azok szél alatti oldaláról. A szél ekkor északkeletire váltott, vagyis a hollandok kerültek a támadáshoz kedvezőbb szél felőli pozícióba. Ruyter ekkor élesebben a szél felé fordult, hogy széllel szemben veszítsen sebességéből. A tengernagy valószínűleg le akarta csúsztatni flottáját az angolok mögött, hogy aztán megtámadja azok utóvédjét, és hátulról átkarolja azt. Rupert azonban rájött, mire készülnek a hollandok, és az ellenség csatasora előtt átvágva kelet felé fordult hajóival. Ruyter kénytelen volt az angolokkal együtt fordulni, így mindkét flotta keleti irányra váltott, amivel az angolok visszaszerezték szél felőli helyzetüket.

A szél ekkor váratlanul teljesen elállt, s a két flotta órákig vesztegelt egymás közelében. A Johan Evertsen vezette holland elővéd az üldözés és a fordulások közben túlságosan előrefutott, s messze eltávolodott a derékhadtól. A szélcsendben való veszteglés alatt az erős áramlatok szétszórták a holland köteléket, melynek egyébként is laza harcrendje teljesen felbomlott. Az angolok nagyobb sikerrel őrizték meg saját, a hollandokénál eleve zártabb harcrendjüket, és amikor ismét fújni kezdett egy gyenge északkeleti szél, rögtön megpróbálták kihasználni a holland flotta szétszórtságát. A Thomas Allin vezette angol elővéd, melyhez a Vörös Osztag első raja is csatlakozott, harcrendjét gyorsan helyreállítva támadást indított a holland elővéd szétszóródott hajói ellen.

A gyenge szélben lassan előrenyomuló angol csatasor a rendezetlenül álló holland hajók közé behatolva hajóról hajóra haladva számolta fel a hollandok ellenállását. Ruyternek tehetetlenül kellett végignéznie, az angolok hogyan verik szét az elővédjét. A széllel és az áramlással szemben haladva nem tudott idejében odaérni, és képtelen volt segítséget nyújtani Evertsen osztagának. A holland zöm első hajói, melyek lőtávolságra tudták megközelíteni az angol csatasort, csak annyit tudtak elérni, hogy egyenként beérkezve az elővéd hajóival együtt magukat is szétlövették az angolokkal.

A fölényes tűzerejű angol sorhajók óriási pusztítást végeztek a gyenge szélben kötelékbe állni és manőverezni nem tudó holland sorhajók között. Elesett az elővéd mindhárom tengernagya, Evertsen és Rudolf Coenders ágyúgolyótól találva vesztette életét, Tjerk Hiddes de Vries-nek pedig szintén ágyúgolyó tépte le egyik karját, és egyik lábát. Neki a csata után még sikerült partot érnie, de néhány nappal később ő is belehalt sebeibe. Az angol ágyúk a hajók legénysége között is nagy pusztítást végeztek, s harcképtelenné lőtték az elővéd legtöbb sorhajóját.

A holland elővéd hajói dél felé igyekeztek menekülni, annak ellenére, hogy a nyugat felől közeledő Ruyter zászlójelzésekkel csatlakozásra szólította fel őket. A támadó angol kötelék benyomult a holland elővéd és a derékhad közé, majd miután a teljesen szétszórt és menekülő elővédtől már nem kellett tartania, Ruyter köteléke ellen fordult, melyet nagyjából ugyanekkor az angol Vörös Osztag is támadás alá vett észak felől. Monck azt jósolta, a nyilvánvalóan vert helyzetben levő hollandok leadnak két sortüzet, aztán megfutamodnak. Azonban egyáltalán nem ez történt, Ruyter felvette a harcot, és sikerült is megállítania az angol előrenyomulást, amivel lehetőséget adott a szétvert elővéd sérült hajóinak a menekülésre.

A holland zászlóshajót, a De Zeven Provincien-t, az angol hajóhad két legerősebb sorhajója, a Royal Charles és a Royal Sovereign vette tűz alá, a hollandok azonban a túlerővel szemben is állták a sarat, és bár elvesztették egyik árbocukat, visszaverték a támadást. A holland hajó olyan heves tüzet zúdított ellenfeleire, hogy az angol zászlóshajó fedélzetén valaki azt mondta Moncknak: „Úgy látom Sir, a holland tengernagy több mint két oldalával fordul felénk.” („more than two broadside”) A tűzharcban mindkét angol hajó súlyosan megsérült, a Royal Charles mozgásképtelenné vált, s Rupertnek és Moncknak át kellett szállnia a Royal James-re. A hollandok sikeres ellenállása itt részben nyilván annak volt köszönhető, hogy a 80 ágyús De Zeven Provincien volt a legerősebb holland sorhajó, az egyetlen, melyet viszonylag nagy számú, összesen 16 darab 36 fontos ágyúval is felszereltek.

Máshol is hasonló hevességgel dúltak a harcok, az angol oldalon többek között Robert Holmes zászlóshajója, a 70 ágyús Henry is harcképtelenné vált, és a javítások elvégzéséig kénytelen volt a csatasorból kiválni. A harc kisebb-nagyobb megszakításokkal a sötétedés beálltáig tartott, az angolok újra és újra rohamoztak, a hollandok pedig lassan hátrálva, fogcsikorgatva védekeztek.

Miközben a holland elővédet az angolok teljesen szétverték, a derékhad pedig az életéért küzdött a túlerővel szemben, aközben a holland hátvéd parancsnoka, Cornelis Tromp messziről figyelte az elöl zajló küzdelmet, és lesajnáló megjegyzéseket tett szerencsétlenkedő kollégáira. Tromp végül úgy döntött, jó példával elöl járva megmutatja a többieknek, hogyan kell harcolni. Az élénkülő keleti széllel északnyugat felé fordult, és a Ruytert támadó angol derékhad mögött lemaradt utóvéd elé vágott, elszigetelve azt a főerőktől. Tromp hajóinak elszánt és heves támadása hátrálásra késztette a Jeremiah Smith vezette angol Kék Osztagot, melyet Tromp egész délután támadott, és folyamatosan nyomta őket vissza nyugat felé, neki az angol partoknak. A 80 ágyús Resolutiont egy gyújtóhajónak sikerült lángba borítania, a sorhajó végül felrobbant és elsüllyedt. Az utóvéd zászlóshajója, a 80 ágyús Loyal London is olyan súlyosan megrongálódott, hogy úgy kellett hazavontatni.

Miután az angol utóvédet visszanyomta nyugat felé, Trompnak nyilván vissza kellett volna fordulnia, hogy hátba támadja a Ruytert szorongató angol köteléket. A sikerétől megmámorosodott Tromp azonban nem állította le az üldözést, a harcban álló flottát faképnél hagyva egész éjjel hajszolta tovább Smith osztagát, amíg a megtépázott angol hajóraj a hazai partok védelme alá nem ért. Az angol hajóraj számára ez rendkívül szégyenletes vereség volt, amit különösen a Kék Osztag első rajának parancsnoka, Edward Spragge ellentengernagy érzett nagyon megalázónak. A csata után Spragge többször is nyilvánosan megesküdött, bosszút áll Trompon. A későbbi ütközetekben, a következő háború idején, a két tengernagy mindig egymást kereste, és mihelyt alkalmuk nyílott rá, tűzpárbajt vívtak hajóikkal. A különös párbajt persze a kortársak, és a korabeli sajtó élénk figyelme kísérte. (Talán nem lövök le nagy poént ha előre elárulom, a végén Spragge húzta a rövidebbet.)

Tromp az éjszaka során olyan értesülést kapott, hogy Ruyter is megfutamította az angol flottát, így a tengernagy nyilván nem is érezte szükségét annak, hogy hamar visszatérjen a főerőkhöz. Egészen reggelig folytatta Smith üldözését, majd ráérős tempóban visszaindult a főerők feltételezett tartózkodási helye felé, a győzelmet ünnepelve, és jól berúgva. A késő délelőtti órákban azonban a diadalmas flotta helyett csak De Vries ronccsá lőtt, tehetetlenül sodródó zászlóshajójára találtak rá, rajta a haldokló tengernaggyal. A hajó legénységétől értesültek az előző napi katasztrófáról. Az addig euforikus hangulatban levő, már erősen beszeszelt Tromp erre pánikba esett, és hirtelen mindenhol angol hajókat kezdett el látni maguk körül. Abban a hitben, hogy köteléke a holland flotta egyetlen túlélő hajóraja, Flushing felé indult, miközben jobbra-balra kitérő manővereket tett, hogy kikerülje a szerinte rá vadászó angol hajórajokat. Tromp eközben ismét a sörös és gines palackokból igyekezett bátorságot meríteni. (Tromp már fiatal korában is nagyivó hírében állt, és erre később csak ráerősített. Akkoriban sok holland kocsmát neveztek el róla. Idősebb korára idült alkoholista lett belőle, és sokak szerint utolsó éveire gyakorlatilag megőrült, a töméntelen alkohol mellékhatásaként, illetve az állandó rettegés következtében, hogy elkövetett bűnei miatt halála után a pokolra fog jutni.) Visszavonulásával Tromp elszalasztotta az utolsó lehetőséget is, hogy újra bekapcsolódjon az ütközetbe, és 30 sorhajójával segítséget nyújtson a szorongatott flottának.

A harcok a főerőknél egészen sötétedésig tartottak, s csak a nyári éjszaka néhány órája hozott bennük átmeneti szünetet. Másnap, augusztus ötödikén hajnalban aztán De Ruyter reménytelennek látszó helyzetben találta magát. Flottájából csak negyven hajója maradt meg, az elővédet előző nap teljesen szétverték, az utóvédnek pedig egyszerűen nyoma veszett, pedig egész délelőtt várták, hogy feltűnik valahol Tromp harminc sorhajója, melyek fordulatot hozhattak volna az ütközet menetében. A rendezetlen csoportban álló holland hajókat nyugat felől, félkörívben több mint ötven angol sorhajó vette körül, melyek lőtávolságon belül állva zavartalanul lőhették a hollandokat. Az erős keleti szél ugyan kedvező lett volna a támadásra, csakhogy nem volt mivel támadni. A negyven holland hajóból csupán nyolc volt még teljesen harcképes állapotban, a többit előző nap súlyosan megrongálták az angol ágyúk. Menekülni sem lehetett, mivel a szél a hazai partok felől fújt, a hollandok tehát visszavonulni sem tudtak, csak tehetetlenül várták, mikor végeznek velük is az angol ágyúk.

Ruyter maga is teljesen reménytelennek látta a helyzetüket. Amikor délelőtt helyettese, és egyben közeli barátja, Aert Jansse van Nes tengernagy megbeszélésre átlátogatott a zászlóshajóra, Ruyter arról beszélt neki, szégyenében legszívesebben meghalna. „Hét vagy nyolc hajóval ekkora tömeg ellen! Mi a baj velünk? Micsoda szégyen ér minket, bárcsak inkább meghalnék!” „Én is – felelte Nes –, de az ember soha nem akkor hal meg, amikor ő akarja.” A legenda szerint néhány pillanattal azután, hogy a beszélgetés végén a két tengernagy elhagyta Ruyter kabinját, egy angol ágyúgolyó csapódott be oda, és szétzúzta az asztalt, ami mellett az előbb ők ketten ültek.

Ruyter hangulata továbbra is nagyon nyomott maradt. Teljes tengernagyi díszben állt hajója tatfedélzetén, céltáblául kínálva magát az angol ágyúknak, melyek lövedékei azonban rendre elkerülték őt. Végül így kiáltott fel: „Istenem, milyen szerencsétlen vagyok! A sok ezer golyó között nincs egy sem, amelyik elvinne?” Közelében álló veje, Johann de Witte, a tengerészgyalogosok kapitánya, ekkor így szólt hozzá: „Atyám, hogy beszélhetsz ilyen kétségbeesetten? Ha csupán halni akarsz, úgy forduljunk meg, vitorlázzunk ellenségeink közé, és harcoljunk halálig!” Ruyter azonban úgy látszik, ennyire azért nem volt kétségbeesve, mert veje szavai helyrebillentették lelki egyensúlyát. Így válaszolt: „Nem tudod, mit beszélsz! Ha így tennék, minden elveszne. De ha haza tudom vinni magamat és ezeket a hajókat, később még befejezhetjük a munkánkat.”

A tengernagy talán kezdte észrevenni helyzetük előnyös oldalát is. Az erős keleti szél, mely megakadályozta őket a menekülésben, az angolokat is megakadályozta abban, hogy túlerejükkel lerohanják, és megsemmisítsék a holland flottát. Ágyúzásukkal jókora károkat okoztak ugyan, de elpusztítani nem tudták őket, mivel a tömör ágyúgolyókkal igen nehéz volt egy hajót elsüllyeszteni. A gyújtóhajók az erős szélben szintén nem tudták a hollandokat megközelíteni, többször is próbálkoztak ugyan, de a szembe szélben csak lassan araszolva tudtak valamelyest előrejutni, és a holland tüzérségnek bőven volt elég ideje, hogy messziről visszaverje a támadási kísérleteket.

Egyetlen angol hajó tudott a hollandok közelébe férkőzni, Rupert magánjachtja, a Fan-Fan, mely evezőkkel is fel volt szerelve. Az apró kis hajócska átevezett a holland zászlóshajó közelébe, és úgy helyezkedett, hogy az ágyúk holtterében maradjon. Innen pufogtatott két kis ágyújával, mellyel kárt okozni ugyan nem tudott, de a legénység amúgy is csak ingerelni akarta a hollandokat a lövöldözéssel, és a gúnyos megjegyzésekkel, melyeket harsány nevetés közben átkiabáltak a holland hajóra.

Az előző napok változékony időjárása azonban tovább folytatódott, és ez megmentette a hollandokat. A szél nem sokkal dél után hirtelen nyugati irányba fordult. Ruyter azonnal visszanyerte korábbi elszántságát és tettrekészségét, gyorsan rendezte flottáját, és a flamand partok felé vette az irányt, miközben a még harcképes hajókkal Adriaen Banckert tengernagy fedezte a flotta visszavonulását. (Banckert a holland haditengerészet egyik legjobb képességű tisztje volt, aki főleg később, a harmadik háború ütközeteiben játszott fontos szerepet. Érvényesülését azonban erősen gátolta, hogy a Zeeland-i Admiralitás tisztje volt, melyet hagyományosan háttérbe szorítottak a holland haditengerészetnél, ahol minden fontosabb pozíciót az amszterdami és rotterdami Admiralitások tisztjei töltöttek be.)

Újabb örömteli esemény volt a hollandok számára, hogy az elővédből és a derékhadból előző nap eltűnt húsz sorhajóról, melyekről addig azt hitték, visszamenekültek hazai kikötőkbe, most kiderült, csak a javítások elvégzésére vonultak vissza, vagy az éjszaka során véletlenül szakadtak el a flottától. Ezek a hajók most egymás után tűntek fel a láthatáron, és csatlakoztak ismét a hajóhadhoz. A húsz hajóból 15-18 került elő, többségükben viszonylag harcképes állapotban, vagyis a visszavonulást fedező utóvédhez csatlakozva jelentősen növelték annak erejét. Banckert így egyre magabiztosabban verhette vissza az angol támadási kísérleteket.

Az angolok maguk is megkönnyítették a holland flotta menekülését azzal, hogy Lowestofthoz hasonlóan ezúttal sem rendeltek el általános üldözést. Most is a „csodálatos harcrendjük” fenntartása volt számukra a legfontosabb, és a csatasort még a megvert ellenség üldözése kedvéért sem akarták megbontani.

Ruyter nem valamelyik holland kikötő felé vezette a flottát, hanem a Schooneveld környékén található zátonyok felé, arra számítva, a mélyjáratú angol hajók ide nem merik követni. Ő maga jól ismerte ezeket a vizeket, így magabiztosan manőverezve vitte be hajóit a zátonyok közé, anélkül hogy bármelyikük is felfutott volna rájuk. Ahogy várta, mély merülésű sorhajóikkal az angolok ide nem mertek utána menni, egy ideig még a környéken cirkáltak, abban bízva elkaphatnak néhány elkóborolt holland hajót, aztán megelégedve addig elért sikereikkel, visszavonultak, a holland flotta pedig a továbbiakban már zavartalanul folytathatta útját Flushing felé. Később Ruyter, ha biztos menedéket keresett, többször vonta vissza flottáját a schooneveldi zátonyok közé, melynek köszönhetően az ottani vizeket az angolok a „Ruyter odúja” néven kezdték emlegetni.

A Szent Jakab napi ütközet egyértelmű angol győzelemmel zárult, amit Angliában kitörő lelkesedéssel fogadtak. A győzelem azonban nem volt olyan átütő, mint amilyen lehetett volna. A csatasorhoz való merev ragaszkodás ismét lehetetlenné tette az eredményes üldözést, és akárcsak Lowestoftnál, itt is egérutat adott a menekülő ellenségnek. A vereség a hollandok számára anyagi szempontból végül nem volt súlyos. A flotta mindössze két hajót vesztett, a 66 ágyús Rie van Sneek, és a 60 ágyús Tholen sorhajókat, melyeket az angolok a csata második napján fogtak el. Ugyanekkor viszont több tucat holland sorhajó igen súlyos károkat szenvedett, melyeknek köszönhetően a flotta bő egy hónapig, a hajók kijavításáig, nem volt bevethető állapotban.

Az emberveszteség szintén igen nagy volt. A korabeli krónikák általában ötezer főre tették a holland flotta emberveszteségét halottakban és sebesültekben, az újabb kutatások szerint azonban a tényleges szám ennek legfeljebb a fele, vagy még kevesebb. Ez persze szintén súlyos veszteség, különösen ha az angol flotta nagyjából 800-1000 főnyi veszteségével hasonlítjuk össze. A britek egyetlen sorhajót vesztettek, a 80 ágyús Resolutiont, és körülbelül tucatnyi másik hajójuk sérült súlyosabban.

A holland vereség végeredményben tehát nem volt nagyon súlyos, ám messze hangzó következményekkel járt, elsősorban politikai szempontból. Ezek a következmények elsősorban az utóvéd parancsnokát, Cornelis Trompot érintették, aki saját kis magáncsatát kezdeményezve faképnél hagyta a flottát, pont amikor hajóira a legnagyobb szükség lett volna.

Tromp nem sokkal Ruytert követően futott be Flushingba, és nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a flotta hajói szintén a kikötőben vannak, holott korábban azt hitték, a főerők teljesen megsemmisültek. A szokásoknak megfelelően a beosztott parancsnokok ilyenkor rögtön átmentek a zászlóshajóra, jelentéstételre, és utasításokért, Trompnak azonban hat teljes órába telt, mire összeszedte a bátorságát, hogy De Ruyter elé álljon. Addigra már tudomást szerzett a vereségről és a súlyos veszteségekről, és sejthette, hogy őt fogják hibáztatni ezért. Az is nyilvánvaló lehetett számára, nem lett volna szabad teljesen elszakadnia a flottától, és ezért nem fog dicséretet kapni. (Ezenkívül nyilván időre volt szüksége ahhoz is, hogy valamelyest kijózanodjon.)

Tromp rossz előérzete megalapozott volt, mikor végre átlátogatott a zászlóshajóra, ott nem azt a mindig nyugodt és jóindulatú tengernagyot találta, akit addig ismert. Ruyter ezúttal sem ordítozott, de tőle szokatlanul goromba hangnemben a sárga földig lehordta Trompot és a kíséretében levő Isaac Sweerts és Willem van der Zaan tengernagyokat, majd elzavarta őket, kijelentve, soha többé ne merjék lábukat a hajója fedélzetére tenni. Az Admiralitások Ruyterhez hasonlóan szintén Trompot tekintették a vereség fő felelősének, s kötelességmulasztás vádjával hadbíróság elé állították.

Tromp védekezni próbált, ám ezzel tette csak igazán a nyakára a kötelet. Zászlóshajóján vett részt a csatában egy civil, Cornelis van Sommelsdijk, aki a csata után írt beszámolójában azt állította – valószínűleg a tényeknek megfelelően –, Tromp jóhiszeműen vált le a flottától, és nem szándékosan szabotálta Ruyter parancsainak a végrehajtását. Sommelsdijk jelentését Tromp kinyomtatta és nyilvánosságra hozta, de a hitelesség kedvéért jobbnak látta, ha a kiadást nem saját maga intézi, hanem sógorát, Johan Kievit-et bízza meg ezzel a feladattal. Nem sokkal később azonban kiderült, hogy Kievit is benne volt abban az összeesküvésben, melyet a hadsereg egyik tisztje, Henry Fleury de Coulan szervezett, azért hogy megbuktassák De Witt-et, békét kössenek az angolokkal, és a segítségükkel hatalomra juttassák Orániai Vilmos herceget. Az összeesküvést azonban hamar leleplezték, Coulant elfogták és kivégezték. Kievit Angliába menekült – ahol II. Károly bárói rangra emelte –, s távollétében őt is halálra ítélték.

Sógorával való kapcsolata Trompot is az összeesküvésben való részvétel gyanújába keverte. Ezt bizonyítani ugyan nem tudták, de a kormányzat számára politikai szempontból Tromp végképp megbízhatatlanná vált, akinek jelenléte nem volt kívánatos a flottánál. A hadbíróság ennek megfelelően vétkesnek találta, súlyos pénzbüntetésre ítélte, és elbocsátotta a haditengerészet kötelékéből. Ügye erősen megosztotta a közvéleményt. Tromp az Orániai párt egyik vezető alakja volt, és sokan úgy vélték, az ítélet nem annyira katonai, hanem sokkal inkább politikai megfontolások alapján született. Ez kétségtelenül így is volt, de Tromp ettől függetlenül is kiérdemelte ezt a büntetést, még ha nem is volt egészen helytálló egy személyben őt tenni felelőssé a csatavesztésért. (Trompnak egyébként korábban is voltak bírósági ügyei, 1658-ban azért ítélték el, mert hajóján bejelentés nélkül külföldi árucikkeket szállított haza, és azokat saját zsebre értékesítette, vagyis csempészett. Pénzbüntetésre ítélték, és négy évig nem kapott beosztást a flottánál.) Párthívei mindazonáltal fel voltak háborodva az ítélet miatt, melyért elsősorban Ruytert hibáztatták. Még augusztusban egy a vereségek és a Tromp elleni eljárás miatt tüntető tömeg megrohanta Ruyter amszterdami házát, melyet csak a milícia beavatkozása mentett meg attól, hogy kifosszák és felgyújtsák. Három évvel később Tromp egyik párthíve Ruytert saját háza kapujában próbálta egy kenyérvágó késsel leszúrni. Tromp csak hat évvel később, az Orániai párt hatalomra kerülését követően térhetett vissza a flottához.

Az angolok maguk is tisztában voltak vele, hogy győzelmük nem volt átütő, s a holland flotta csak átmenetileg vált harcképtelenné. Ezt az átmeneti időszakot azonban igyekeztek minél jobban hasznosítani. Rupert és Monck már a csata után két nappal haditanácsot tartottak, hogyan tudnák a legjobban kihasználni a helyzetet. A flottának a súlyos pénzhiányból fakadó ellátási zavarai miatt várható volt, hogy a holland partok blokádját legfeljebb néhány hétig tudják fenntartani, a költségvetés ennél hosszabb ideig nem tudja finanszírozni a flotta működését. Végül arra jutottak, a rendelkezésükre álló rövid időt úgy tudják a legjobban kiaknázni, ha nem passzív blokádot tartanak fent, hanem támadást intéznek valamelyik holland kikötő ellen.

A legfontosabb holland kikötők azonban gyakorlatilag megközelíthetetlenek voltak egy támadó flotta számára. Többségük mélyen bent a szárazföld belsejében, folyótorkolatokban feküdt, s a tenger felől nem voltak megközelíthetőek a támadók számára. A tengerpart közelében fekvő néhány nagyobb holland kikötő, mint például Flushing, pedig nagyon jól meg volt erősítve, és védelmük legalábbis súlyos veszteségeket okozhatott volna az angoloknak.

A lehetséges célpontok után kutató britek figyelme ekkor terelődött a holland partok előtt húzódó Fríz-szigetekre, melyek a tenger felől viszonylag könnyen megközelíthetőek voltak, és több népszerű horgonyzóhely volt található a közelükben. A legnagyobb reményekkel a Terschelling és Vlieland között található tengerszoros, a Vlie kecsegtetett, mely a frieslandi Admiralitás fő támaszpontjának, az innen mintegy 30 kilométerre fekvő Harlingennek volt a fő kijárata a nyílt vizekre. A szorost – mely valaha régen az IJssel folyó torkolata volt – gyakran használták horgonyzóhelyként, abban a meggyőződésben, hogy a környékbeli veszélyes zátonyok biztos védelmet adnak az angolok támadásaival szemben. A környék főleg a Balti-tenger felé tartó, illetve onnan érkező teherhajóknak volt kedvelt megállója. A britek azt feltételezték, most is számos holland hajó áll a szorosban, és úgy gondolták, a környéken a hollandok nagy raktárakat is építettek ezek számára. Előbbi feltételezésük helyes volt, az utóbbiban viszont tévedtek.

A szorost védő veszélyes zátonyokon való átjutás tapasztalt, a helyi vizeket jól ismerő révkalauzt igényelt, a hollandok ezért is bíztak annyira a hely természetes védelmében. Az angoloknak azonban volt egy ütőkártyájuk, a renegát holland tengerészkapitány, Laurens van Heemskerck, a zeelandi Admiralitás volt tisztje személyében. A lowestofti csatában Heemskerck a 40 ágyús Vrede parancsnoka volt, ám ebben a minőségében annyira rosszul teljesített, hogy a csata után őt is letartóztatták, és gyávaság vádjával hadbíróság elé állították. Heemskerck nem várta meg az ítéletet, megszökött a börtönből, és Angliába menekült, ami bölcs döntés volt, mivel távollétében őt is halálra ítélték.

Angliába érve Heemskerck azonnal felajánlotta szolgálatait a brit haditengerészetnek, amit azok rögtön el is fogadtak. Most Heemskerck volt az, aki javasolta a Vlie elleni támadást, és vállalta, hogy az erre kijelölt hajókat átvezeti a zátonyok között. Néhány nappal a Szent Jakab napi csata után, augusztus 7-én egy 12 ágyús, kisebb hadihajóval és Rupert jachtjával ő derítette fel a környező vizeket, s a 16-ai haditanácson ő győzte meg a flotta két főparancsnokát, Monckot és Rupertet, hogy a támadás lehetséges, és nagy eredményekkel kecsegtet. Az akciót megkönnyítette az is, hogy a frieslandi Admiralitás parancsa ellenére a környező vizekről nem szedték fel az összes, a zátonyokat jelző bójákat, ezek közül több is kint maradt a vízen, és most kiváló tájékozódási pontként szolgáltak.

A Texel közelében horgonyzó angol flottáról 17-én vált le a támadással megbízott különítmény, nyolc fregatt, öt gyújtóhajó, és több mint negyven kisebb hadihajó, illetve csapatszállító bárka. A hajók fedélzetén körülbelül ezer tengerész és katona vett részt a támadásban, Robert Holmes ellentengernagy parancsnoksága alatt, aki a 40 ágyús Tyger fregattra tűzte ki zászlaját. A kapott parancs szerint Holmes-nak elsősorban nem a szigetek közt horgonyzó teherhajókat, hanem a feltételezett parti raktárakat kellett volna elfoglalnia, kifosztania, és felgyújtania. Az utasítások külön kitértek a civilek védelmére is: „Ha nem tanúsítanak ellenállást, ne erőszakoskodjanak nőkkel, gyerekekkel, és közrendűekkel.”

Az erős délkeleti szél miatt Holmes csak 19-én tudott behajózni a Vlie-re, amikor a szél legyengült. Két nappal korábban az angolok elfogtak egy Hollandiába tartó dán teherhajót, melynek fedélzetén egy holland révkalauz is tartózkodott, aki némi győzködés után vállalta, hogy segít az angoloknak átjutni a zátonyokon. Az ő segítsége később nagyon hasznosnak bizonyult, Holmes meg is említette jelentésében, hogy a révkalauzzal sokkal többre ment, mint Heemskerck-el, akinek szakmai tudását nem tartotta valami sokra.

Amikor azonban elérték a szigetek partjait, Holmes nagy csalódására csak egy kis halászfalut találtak ott, a várt nagy raktáraknak nyoma sem volt. A partraszálló csapatok által elfogott helybeliek szintén megerősítették, semmilyen fontosabb létesítmény nincs a szigeteken. Holmes úgy találta, nincs értelme a láthatóan üres szigetek elfoglalásának, helyette inkább átvált a másodlagos célpontra, a Vlie-nél horgonyzó, gyengén védett teherhajókra. Ezek helyzetét korábban már bemérték, Holmes maga indult felderítésre a holland révkalauzzal, és becslése szerint mintegy ötven teherhajót látott a Vlie-nél horgonyozni.

Fregattjaival azonban nem mert még beljebb hajózni, mivel addig már két fregattja is zátonyra futott. A Drakent csak úgy tudták kiszabadítani, hogy ágyúinak és élelmiszerkészletének egy részét a tengerbe dobták, hogy könnyítsenek a hajón. A támadásban így csak egyetlen fregatt, a többinél kisebb merülésű, 28 ágyús Pembroke, az öt gyújtóhajó, valamint a kisebb szlúpok és ketchek egy része vett részt. A támadás, mely teljes meglepetésként érte a hollandokat, így is sikerrel zárult. A váratlanul támadó gyújtóhajóknak sikerült a teherhajókat védő Vollenhove és Middelhoven fregattokat lángba borítaniuk, a három felfegyverzett teherhajó pedig az angolok közeledésére azonnal elmenekült. A másik három gyújtóhajót a kereskedelmi hajók közé vezették, melyek közül több is tüzet fogott, a lángok pedig gyorsan tovább terjedtek a közelükben álló többi hajóra is. A hajók legénysége közt kitört a pánik, a még ép hajókról is tömegével menekültek ki a szárazföldre.

A hollandok közt uralkodó zűrzavart látva Holmes támadásra küldte a kis hajókat is, melyek fedélzetéről az angol katonák megrohanták a többnyire semmilyen ellenállást nem tanúsító kereskedelmi hajókat, és sorra felgyújtották őket. A teherhajók között gyorsan terjedt a tűz, és hamarosan még azok a hajók is tüzet fogtak, melyek legénysége az angolok támadását sikerrel verte vissza. Néhány órán belül lángokban állt szinte az összes Vlie-nél horgonyzó hajó, néhány jobban felfegyverzett kereskedelmi hajó fedezete alatt alig tíznek sikerült csak elmenekülnie Harlingen felé.

Az angolok felfedeztek és megtámadtak egy másik, kisebb hajócsoportot is, mely Vlielandtól délre, a 12 kisebb ágyúval felfegyverzett Adelaar fedezete mellett horgonyoztak. Az angolok megjelenésekor az őrhajót legénysége azonnal elhagyta, és kimenekültek a szárazföldre. Távozásukkor felgyújtották hajójukat, az azt röviddel ezután elfoglaló angolok azonban eloltották a tüzet, és elvontatták az Adelaar-t. A teherhajók többségét felgyújtották, néhányukat zsákmányként elvontatták.

Este nyolcra a támadás véget is ért. Az angoloknak körülbelül 130 holland teherhajót sikerült elpusztítaniuk. Az általában precíz holland kimutatások 114 kereskedelmi hajó elvesztéséről számolnak be, a többiek valószínűleg hozzájuk verődött környékbeli halászhajók lehettek. Az emberveszteség ugyanakkor csekély volt, bár egyes korabeli jelentések kétezer fős veszteségről tesznek említést, valójában szinte minden holland tengerész megúszta a támadást. Az angolok megjelenésekor többségük rögtön elhagyta a hajókat, és csónakokon áthajóztak Harlingenbe, illetve kieveztek, vagy a sekély vízben egyszerűen kigyalogoltak a közeli Vlieland szigetére. Az angolok nem akartak foglyokat ejteni, mivel már a korábbi csatákban elfogott hadifoglyok ellátása is gondot okozott nekik.

A magasra tornyosuló füstfelhők a 20 mérföldre horgonyzó angol flotta hajóiról is jól láthatóak voltak. Monck és Rupert úgy vélték, Holmesnak nyilván sikerült felgyújtania a parti raktárakat. Levélben gratuláltak neki a támadás sikeréhez, és egyben elrendelték az azonnali visszavonulást is, tartva attól, a felriasztott holland védelem ellentámadást indít, és elfogja a támadó különítményt.

A visszavonulási parancsot azonban Holmes már csak másnap kapta kézhez, így az éjszaka során egy újabb támadást készített elő. Napközben rájött, hogy a fontosabb parti létesítmények nem Vlielandon, hanem a szomszédos Terschellingen találhatóak, elsősorban a sziget nyugati végében fekvő Schelling városában. (Ma West-Terschelling.) A városka a holland bálnavadászok, illetve a Kelet-indiai Társaság egyik fontos kikötője volt. Augusztus huszadikán hajnalban a Fan-Fan fedélzetéről vezénylő Holmes irányításával hatszáz angol katona szállt partra a város közelében, és a helyi milícia gyenge ellenállását gyorsan leküzdve bekerítették, és elfoglalták Schellinget, melynek lakosai elmenekültek a városból. Holmes ezután úgy döntött, nem nyomul tovább előre a szigeten, hanem csapatai nagyobb részét visszavonva partraszáll Vlielandon is, amíg a tetőző dagályt kihasználva fregattjai meg tudják közelíteni a sziget partjait. Miután felgyújtották a városban talált raktárakat, az angolok megkezdték a kivonulást Schellingből.

Közben azonban a csapatok egy része fosztogatni kezdte az elhagyott lakóházakat, bár ezt a kapott parancsok tiltották. Hogy helyreállítsa a fegyelmet, meggyorsítsa a kivonulást, és katonáit valamivel lekösse, Holmes ekkor parancsot adott rá, hogy a városszéli épületek közül néhányat gyújtsanak fel, amit meg is tettek. Holmes azonban nem számított arra, hogy a részben vagy egészben fából épült, a száraz időben kiszáradt épületek között a tűz tovább fog terjedni. Néhány órán belül az egész város lángokban állt, s az épületek kilencven százaléka teljesen leégett.

A visszavonulást elrendelő parancsot Holmes akkor kapta meg, amikor a Schelling elleni támadás után visszatért zászlóshajójára, a Tyger fregattra. A Vlieland elleni támadást így törölte, és elrendelte az általános visszavonulást. Ezzel valószínűleg megkímélte magát a nagyobb veszteségektől, közben ugyanis Vlielandra megérkezett az első erősítés, többszázadnyi katonaság, és két üteg.

Holmes 21-én tért vissza flottához, és jelentette, megsemmisítettek körülbelül 150 hajót, elfogtak egy hadihajót – az Adelaar-t –, valamint elpusztították Schelling városát, és az ottani raktárakat. Mindezt 12 fős saját veszteség árán. Az újabb győzelem hírét Angliában óriási lelkesedés fogadta, és nagyobb ünneplés, mint a Szent Jakab napi csatát. II. Károly elrendelte, országszerte gyújtsanak örömtüzeket, hogy így ünnepeljék meg a diadalt. Az ünnepi máglyaállítás régi szokás volt, Holmes akciója most erről kapta a „Holmes máglyája” elnevezést. (Holmes’s Bonfire)

Holmes valóban kifogástalanul vezette le az akciót, ami annál is elismerésreméltóbb teljesítmény, hogy a hadművelet idején éppen beteg volt, maláriás láz gyötörte. Jutalomként megkapta az egyik legfontosabb parancsnoki posztot az angol haditengerészetnél, s kinevezték a portsmouthi kötelék parancsnokává. A támadás hivatalos hőse azonban, Holmes lesajnáló véleménye ellenére is, Laurens van Heemskerck lett, akit II. Károly lovaggá ütött, és jutalomként megkapta az elfogott Adelaar-t is.

Hollandiában a Vlie elleni támadás nagy indulatokat váltott ki, a kettős vereség feldühítette a tömegeket, akik a kormányt és a tengernagyokat okolták a kudarcokért. A városokban zavargások törtek ki, az amszterdami tőzsde árfolyama összeomlott, s Angliában biztosak voltak De Witt közelgő bukásában. A holland Admiralitások különösen bosszúsak voltak, a partok közelében cirkáló angol flottát látva ugyanis számítottak ilyen támadásokra, és már korábban elrendelték, minden kereskedelmi hajó haladéktalanul vonuljon be a védett kikötőkbe. Bár a parancsot megtagadó hajógazdák számára pénzbüntetést helyeztek kilátásba, az utasításnak mégis sokan nem tettek eleget, az angol blokád várható megszűnte után ugyanis a periférikus horgonyzóhelyekről hamarabb ki tudtak futni a nyílt vizekre, mint a csak folyókon és csatornákon megközelíthető nagy kikötőkből, s az időnyereség előnyt jelentett volna nekik a vetélytársakkal szemben.

A holland miniszterelnök, Johan de Witt, azonban ezúttal is remek politikusnak bizonyult, aki nemcsak átvészelte a kudarcok okozta felháborodást, hanem még arra is képes volt, hogy azt a maga javára fordítsa. Nagyjából a támadás idején leplezték le a De Coulan vezette orániai párti összeesküvést, amiről azt állították, az angolok szervezték az egészet. Ez nagy felháborodást váltott ki, a kormánypropaganda ezt lovagolta meg, és gerjesztette tovább, amikor az angol támadásból elsősorban Schelling elpusztítását emelte ki, azt állítva, az angolok szándékosan gyújtották fel a várost. A nyugati hadviselésben a harmincéves háború óta már elterjedtek bizonyos civilizációs normák, a háborúzó felek a polgári lakosságot lehetőség szerint kímélni igyekeztek. A város elpusztítását ennélfogva barbár tettnek tartották, ami nagy felháborodást keltett.

Az angolok részéről valójában persze nem volt szándékosság, eredetileg csak a raktárakat akarták elpusztítani, és Holmes csak azért rendelte el néhány félreeső lakóépület felgyújtását is, hogy katonáinak feladatot adva elterelje figyelmüket a fosztogatásról. A tűz továbbterjedésére nem számítottak. A városból lakosainak nagy többsége már elmenekült, a maradók közül pedig csak hárman vesztek oda, egyiküket valószínűleg a fosztogató angol katonák ölték meg, két idős asszony pedig bennégett a házában. A holland propaganda azt állította, az angolok szándékosan gyújtották rájuk a házukat, de a két öregasszony valójában rokkant volt, és valószínűleg csak nem tudtak kimenekülni a házaikból.

Ez azonban elég volt ahhoz, hogy a holland propaganda barbár pusztításról beszéljen, és felszítsa az angolellenes érzelmeket. A közvélemény haragja a politikusok és tengernagyok helyett rövidesen az ellenség felé fordult, és teljes hangulatváltásra került sor. A kezdeti elcsüggedést rövidesen az elszántság váltotta fel, s De Witt mögött felsorakozva kormánypártiak és orániaiak egyaránt elkötelezték magukat a háború folytatása mellett. Schelling helyreállítására országos gyűjtés indult, a gazdagabb holland városok és az addig egymással rivalizáló egyházak nagy összegekkel járultak hozzá a település újjáépítéséhez.

A Vlie elleni támadás, akárcsak a Szent Jakab napi győzelem, végső soron nem sok nyereséget hozott az angoloknak. A nagyjából 15 ezer hajót számláló holland kereskedelmi tengerészet számára nem volt súlyos csapás 130 hajó elvesztése, melyek többsége egyébként sem rakománnyal visszatérő, hanem félig vagy egészen üresen indulásra várakozó hajó volt. A felgyújtott raktárakban sem veszett oda nagy értékű áru. A legnagyobb kár valószínűleg annak a két hajónak az elvesztése volt, melyek Svédországból visszatérve ötszáz ágyút szállítottak. (Bár később ezeket is kiemelték.) Schelling városának felgyújtása pedig végül az angolokra ütött vissza, mivel nemcsak Hollandiában, hanem Európa szerte barbár tettnek tekintették, ami rombolta az angolok tekintélyét, és fokozta a hollandok háborús elszántságát. Nem sokkal később már az angol újságok is arról írtak, az akció a hollandoknak ugyan sok kárt okozott, az angoloknak viszont nem sok hasznot hajtott. A britek kimondottan tartottak attól is, a hollandok majd a keleti parti városok elleni támadásokkal fognak bosszút állni Schellingért. Sokan a néhány héttel későbbi londoni tűzvészt is a Schelling felgyújtása miatti isteni büntetésnek tartották.

A háború menetében mindazonáltal nem következett be fordulat, a hollandokra továbbra is rájárt a rúd. A sérült hajók kijavítása után, 1666 szeptember elsején a flotta újra kifutott, és horgonyt vetett Boulogne közelében, ismét a francia flotta csatlakozására várva. A franciák eredetileg azt javasolták, a két flotta Brestben találkozzon, de a hollandok nem akartak flottájukkal ilyen messze eltávolodni a hazai partoktól, tartva attól, az angolok kihasználnák a helyzetet egy újabb támadásra a holland kikötők ellen. A Boulogne előtt álló hollandokat az angol flotta szemmel tartotta, és óvatosan kerülgette őket, de csatát nem kezdeményeztek, aminthogy a hollandok is igyekeztek elkerülni az újabb összecsapást.

A franciák valahogy megint csak akkor jelentek meg, amikor a holland flotta az egyhetes hiábavaló várakozást megunva szeptember nyolcadikán visszaindult a holland kikötők felé. Beaufort hajói 13-án jelentek meg a Csatornán, de Dieppe magasságánál északabbra ezúttal sem mentek. Visszavonulásuk közben rajtuk ütött az angol flotta egyik hajóraja, mely több francia hajót megrongált, az egyik lemaradt francia sorhajót, a 60 ágyús Le Rubist pedig elfogta. Ez volt a holland és a francia flotta utolsó együttműködési kísérlete, a hollandok a továbbiakban már nem foglalkoztak a franciákkal.

Október első napjaiban a holland flotta ismét kifutott, és üldözőbe vettek néhány a Csatornán járőröző angol hadihajót. A holland zászlóshajóról is leadtak néhány lövést, és eközben De Ruytert egy különös sérülés érte. Véletlenül belélegezte egy gyújtózsinór még izzó darabkáját, mely égési sérülést okozott a légcsövében. A kis seb elfertőződött, s Ruyter súlyos lázzal és tüdőgyulladással hónapokig fekvőbeteg volt. Állapota egy ideig olyan rossz volt, hogy már a halálára készültek. Csak következő év tavaszára épült fel annyira, hogy ismét átvehette a flotta parancsnokságát.

A holland haditengerészet tehát hosszú időre elvesztette főparancsnokát, ami súlyos következményekkel járhatott volna, ha az angolok képesek felújítani a holland partok elleni támadásokat. Az angol flotta azonban a súlyos pénzhiány miatt szintén működésképtelenné vált, majd az őszi és téli időjárás vetett véget a nagyobb hadműveleteknek. A döntés tehát ismét áttolódott a következő évre.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!