A győzteseket és veszteseket egyaránt megrendítő első világháborút követően széles körben elfogadottá vált a vélemény, a katasztrofális eseményeket elsősorban a nagyhatalmak közt kialakult flottaépítési verseny idézte elő, mindenekelőtt az egyre nagyobb dreadnoughtok eszetlen tempójú építése. Nemcsak a háborúért, hanem a gazdasági válságért, a növekvő szegénységért is a csatahajókat tették felelőssé, melyek építése kimerítette a nemzetek költségvetését, és elvonta a jóléti kiadásokra szánt összegeket. Ezek a kritikák tulajdonképpen nem is voltak egészen megalapozatlanok. A háborúért ugyan túlzás volt csak a flottaépítési versenyt hibáztatni, de az kétségtelen, hogy ez a nagyhatalmak közti versengés valóban messze túllépett már a józan ész határain, rossz hatással volt a nemzetközi kapcsolatokra, és közgazdasági szempontból is nagyon kártékony volt.
A háború utáni erőfeszítések, hogy korlátok közé szorítsák az egyes nagyhatalmak fegyverkezési szándékait, igazából tehát teljesen ésszerűek, és indokolhatóak voltak. A haditengerészetek erőviszonyait az 1922-es Washingtoni Haditengerészeti Szerződés szabályozta, mely elsősorban a legtöbb gondot okozó nehéz hadihajók (capital ship), vagyis a csatahajók és csatacirkálók számának és méretének korlátozásával foglalkozott. A kisebb hadihajókra nem sok figyelmet fordítottak, a cirkálók esetében azok vízkiszorítását legfeljebb tízezer tonnában, főfegyverzetük kaliberét pedig 203 mm-ben állapították meg. Az ennél nagyobb és erősebb hajók a szerződés értelmében már capital ship-nek számítottak, és az azok számára engedélyezett vízkiszorítást merítették le. A határértékeket elsősorban az angolok igényeihez igazodva állapították meg, a britek ugyanis ekkoriban kezdték szolgálatba állítani új, Hawkins osztályú cirkálóikat, melyek hasonló paraméterekkel bírtak. (Közel tízezer tonna vízkiszorítás, 191 mm-es ágyúk.) Az angolok a szerződéssel igyekeztek megakadályozni, hogy riválisaik ütőképesebb cirkálókat tudjanak építeni, mint az ő új hajóik.