A haditengerészeteknél a nagy leépítések valójában nem a washingtoni konferenciát követően kezdődtek, hanem jóval korábban. A háború lezárását követően azonnal nagy selejtezési hullám kezdődött szinte minden nagyobb haditengerészetnél. Elsősorban a régebbi építésű, elavult egységektől igyekeztek megszabadulni, de spórolási célzattal sok modernebb hajó is tartalékba került. A konferencia záróegyezményében bontásra ítélt hajók többségét valójában már jóval a konferencia előtt kivonták a szolgálatból, és leselejtezték, vagy tartalékállományba helyezték, ami már a selejtezés és a hajóbontó előszobája volt. A washingtoni szerződés határozatai tehát ebben az esetben inkább csak a már amúgy is fennálló állapotokat szentesítették, és szó sem volt arról, hogy erőszakkal kényszerítették volna a vonakodó haditengerészeteket hajóállományuk leépítésére. (Bár annak mértékéről persze voltak viták.)

Az angolok már a háború második felében, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a német flotta már nem jelent kihívást, megkezdték a régebbi építésű csatahajók szolgálatból való kivonását. A washingtoni konferencia idején már egyetlen ilyen egység sem állt aktív szolgálatban a Royal Navy-nél. Többségüket leselejtezték, és bontásra eladták, csak pár egység volt még a flotta állományában, tartalékban félreállítva, illetve iskolahajóként, vagy célhajóként használva. Legtovább az Agamemnon húzta, melyet 1920-ban átalakítottak rádióirányítású célhajónak, és ilyen minőségében szolgált tovább 1927-es lebontásáig.

A britek azonban nem csupán a már nyilvánvalóan elavult hajóktól váltak meg, hanem rögtön a háború után hozzáláttak a dreadnoughtok selejtezésének is. A háború alatt túlduzzasztott flottát nyilván egy ésszerűbb, békeidőben is fenntartható méretre kellett leredukálni, és meg kellett szabadulni azoktól a hajóktól, melyek már nem állták volna meg a helyüket az újabb típusú csatahajókkal szemben, és fenntartásuk feleslegesen vonta el a pénzt a fontosabb feladatoktól, az értékesebb hajók üzemben tartásától, vagy az új hajók építésétől.

Az új, paramétereik alapján minden más létező vagy tervezett típussal szemben fölényben levő csatacirkálókkal és csatahajókkal a Royal Navy látszólag újra kezébe ragadta a kezdeményezést, és ismét rávert egy kört a riválisokra. Az ország tényleges helyzetével és képességeivel tisztában levő politikusok és katonai vezetők azonban tudták, még ha netán valóban sikerül is megépíteni ezeket a hajókat – és még ezt sem lehetett egészen biztosra venni –, egy fegyverkezési versenyben hosszú távon akkor sincsenek esélyeik az Egyesült Államokkal szemben. Az amerikai ipari kapacitás ekkorra már háromszorosan múlta felül a britekét, a németek elleni háborúba belerokkant angol gazdaságnak pedig esélye sem volt arra, hogy belátható időn belül talpra álljon, és felvegye a versenyt az amerikaiakkal. Minden előrejelzés azt mutatta, ha az amerikaiak valóban komolyan gondolják a flottaversenyt, akárhogy is erőlködnek a britek, az US Navy legkésőbb két évtizeden belül számbeli és minőségi fölénybe fog kerülni a Royal Navy-vel szemben.

Az angolok azonban nyilván tudták, hogy az amerikai közvélemény ha lehet, még az angolnál is vehemensebben ellenzi az új csatahajók építését. A háború után az Egyesült Államokban is nagyon erősek voltak a pacifista mozgalmak, melyek nagyon hangosan és határozottan ellenezték az újabb fegyverkezést. A csatahajók, mint a legnagyobb és legdrágább fegyverek, természetesen kiemelt célpontjai voltak ezeknek a mozgalmaknak, s az emberek szemében ugyanolyan rendkívül népszerűtlen, sátáni fegyverek voltak, mint manapság az atombomba. Az amerikai választók tehát az angolokhoz hasonlóan aligha honorálták volna szavazatokkal az új flottaépítési programot, ami legalábbis erősen elbizonytalanította az amerikai politikusokat is.

A tömegek véleménye tehát ebben az esetben is meghatározó jelentőséggel bírt, s a britek meg is próbálták ezt kihasználni, és a saját javukra fordítani. Egy fogadáson a brit külügyminiszter, laza csevegés közben, szinte csak úgy mellékesen, megemlítette a londoni amerikai nagykövetnek, milyen pompás ötlet volna egy nemzetközi fegyverzetcsökkentési konferencia összehívása. A nagykövet természetesen rögtön jelentette az amerikai külügyminisztériumnak, hogy a britek vevők volnának egy ilyen javaslatra. Az amerikai kormány, mely alighanem ugyanúgy szabadulni igyekezett volna a saját flottaépítési programjától, mint az angol vagy a japán, ráharapott az ötletre, és nem sokkal később már azt is elhitték, hogy tulajdonképpen ők is találták ki az egészet.

A hadihajók iránt érdeklődők szűk hazai tábora számára kiemelt jelentősége van a Tegetthoff osztályú csatahajóknak, hiszen ha nem is töltöttek be említésre érdemes szerepet a haditengerészetek történetében, mégis ezek voltak az egyetlen dreadnoughtok, melyek kapcsolódnak a magyar történelemhez. Vagyis kicsit sárga, kicsit savanyú, de mégis a miénk. Legalábbis valamennyire.

Az érdeklődés középpontjában természetesen főleg a Szent István áll, hiszen ez a hajó konkrétan magyar építésű volt, vagyis a többinél nagyobb joggal tekinthetjük a sajátunknak. A magyar szakirodalomban kissé el is halványul mellette a másik három hajó. Sok mindent persze nem is lehetne írni róluk, harci dicsőség nem fűződik a nevükhöz, és rövid pályafutásuk sem alakult szerencsésen. A négyből három hajó végül a víz alá került, és kettő most is ott van.

A Szent István mellett az osztály másik elsüllyedt, és ki nem emelt csatahajója a Prinz Eugen, melynek háború utáni végzetéről nem lehetett sok mindent tudni. Az egyik neten talált orosz nyelvű írásban – Szergej Jevgenics Vinogradov: A Viribus Unitis osztályú csatahajók, http://ah.milua.org/linkory-tipa-viribus-unitis – azonban viszonylag részletesen – úgy értem, néhány bekezdésben – megemlítik a csatahajó utolsó napjait. Miután magyar nyelven a Prinz Eugen elsüllyesztésének körülményeiről eddig szinte semmit nem lehetett olvasni, talán érdemes lehet ismertetni azt, amit az orosz forrás alapján erről tudni lehet.

A felületes szemlélő – vagyis az átlag újságolvasó – számára az első világháború végén a brit birodalom látszólag ismét ereje teljében tündökölt, s a régi idők dicsősége újra felragyogni látszott. Nagy-Britannia legyőzte, és porrá zúzta legveszélyesebb, a propaganda folyamatos sulykolása szerint világuralomra törő ellenfelét. A kontinensen nem maradt olyan ország, mely akár a tengeren, akár a szárazföldön kihívást jelenthetett volna Britanniának. Németország tönkretétele után gazdaságilag se versenyezhetett egyetlen európai ország sem az angolokkal. A Royal Navy kívülről nézve ismét vitathatatlan ura volt a tengereknek, s akárcsak a régi szép időkben, flottája számszerűleg újra erősebb volt, mint az utána következő két legerősebb haditengerészet, az amerikai és a japán együttvéve. (Sőt, a csatahajók/csatacirkálók számát tekintve erősebb volt az utána következő négy haditengerészet együttes erejénél is.)

A Birodalom területileg is számottevő nyereséget könyvelhetett el. A megszállt német gyarmatokkal, és a törököktől elvett területekkel a Brit Birodalom közel egymillió négyzetmérfölddel gyarapodott. A külügyminiszter, Lord Curson, elégedetten állapíthatta meg: „A brit zászló még sohasem lengett hatalmasabb és egységesebb birodalom felett, mint most. A briteknek még sohasem volt jobban okuk a büszkeségre a világgal szemben. A nemzetek tanácskozásain, és az emberiség jövőjének meghatározásában még sohasem számított többet a szavunk.”

Japán a XIX. század második felében hihetetlen tempóban kezdte meg a felzárkózást a fejlett nyugati országokhoz, s az egész világon bámulatot keltve alig egy emberöltőnyi idő alatt feudális agrárországból modern ipari nagyhatalom lett. 1905-ben, ismét csak bámulatba ejtve az egész világot, vereséget mértek a Kelet felé terjeszkedni próbáló orosz birodalomra, és ezzel végképp bebiztosították helyüket a vezető nagyhatalmak klubjában.

A sikerek fő záloga a korszerű és erős hadiflotta volt. Hadihajóikat eleinte külföldről szerezték be, az első világháború idejére azonban a japán ipar már elég fejlett volt ahhoz, hogy teljesen önállóan is megbirkózzanak a nagy hadihajók építésével. Gondot legfeljebb csak az építésekhez szükséges nyersanyagok, illetve az üzemanyag beszerzése jelentett, a japánok ezért is kezdtek terjeszkedésbe, egyfajta gyarmatosításba a Távol-Kelet környékén.

1942 végére már mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy Németország körül szorul a hurok, és helyzete kezd kilátástalanná válni. Csak az elvakult fanatikusok és az ostobák – és volt mindkettőből bőven – hittek rendületlenül a végső győzelemben. Hitler nem tartozott egyik kategóriába sem. Egyre ritkább tiszta pillanataiban a Führer is jól látta a helyzetet, és bizalmas körben már ki is jelentette, a háborút elvesztették. A konzekvenciák levonásától azonban már ő is visszarettent, és a valóság elől inkább a narkotikumokba és a képzelgésekbe menekült, a csodától várva, hogy az végül majd a javukra fordítsa a helyzetet. (Ahogy Padányi Viktor megjegyezte, a Führer azzal adta volna legjobb tanúbizonyságát – nem létező – államférfiúi nagyságának, ha legkésőbb 1943 közepén golyót röpít a fejébe.)

A kialakult helyzetért Adolf természetesen mindent és mindenkit hibáztatott, csak önmagát nem. Leginkább tábornokait és tengernagyait becsmérelte, alkalmatlansággal vádolva őket, és azzal, hogy azok nem hajtották végre az ő utasításait. (Egyébként ez valóban gyakran megtörtént.) Bár korábban a nagy hadihajók feltétlen híve volt, Hitler szemét egyre jobban szúrta a felszíni flotta eredménytelensége is. A flotta nagy hadihajóinak megépítése és fenntartása hatalmas összegekbe, és rengeteg munkába került, viszont szinte semmilyen értékelhető haszonnal nem járt Németország számára. A hajók idejük nagy részét a kikötőkben rostokolva töltötték, amikor pedig nagy néha mégis kifutottak, jó esetben jelentéktelen kis sikereket, rosszabb esetben csúfos kudarcokat könyvelhettek csak el.

Az Egyesült Államokkal kapcsolatban gyakran ismételt közhely, mely szerint az bezárkózó politikát folytatott, és csak az első világháború idején lépett a nemzetközi nagypolitika porondjára. Ez így persze nem igaz. Az Államok születése pillanatától kezdve folyamatosan terjeszkedett, csak éppen kezdetben egy jó darabig az őslakos indiánok kárára, amit a történelemkönyvek legfeljebb csak a lábjegyzetekben említenek meg. A keleti partról induló telepesek néhány évtized alatt eljutottak a kontinens túlsó oldalára, a Csendes-óceán partjára. Innen dél felé fordultak – északra már ott volt az angol kézen levő Kanada – és a XIX. század közepén háborúval szerezték meg Mexikótól akkori területének majdnem a felét, a mai Texas, Kalifornia, Nevada, Arizona, Utah, Új-Mexikó államokat. Nem sokkal később potom pénzért vásárolták meg az oroszoktól Alaszkát.

Az új állam ezzel a kontinensen elérte lehetséges terjeszkedésének végső határait, amik a ma is fennálló államhatárok. Az expanzió azonban, a polgárháború okozta átmeneti megtorpanás után, töretlen lendülettel folytatódott tovább, a tengeren túli területek felé. A terjeszkedés egyik iránya a Csendes-óceáni szigetek felé mutatott, ahol az amerikaiak egyebek mellett megszerezték a Hawaii-szigeteket, a Fülöp-szigeteket, és Szamoa egy részét, majd a századfordulóra átjutottak a kínai partokhoz, ahol azonban éppen lekéstek a kínai területek befolyási övezetekre való felosztásáról.

A terjeszkedés a másik ágon Közép és Dél-Amerika felé folytatódott tovább. Az amerikaiak itt nem próbálkoztak a direkt területszerzéssel, vagy a nyílt gyarmatosítással, valószínűleg mert ezt már az európai nagyhatalmak sem nézték volna jó szemmel. Ehelyett megelégedtek a gazdasági koncessziók megszerzésével. Az adott ország tehát hivatalosan független maradt, a gyakorlatban azonban egy amerikai befolyás alatt álló bábkormány került az élére, mely kiszolgáltatta az ország gazdaságát és kereskedelmét az amerikai vállalatoknak. A vonakodó, netán ellenálló kormányzatok meggyőzése sem volt probléma. Az általában kaotikus belpolitikai viszonyok közepette nem volt nehéz olyan ellenzéki csoportosulást találni, mely szemben állt a kormányzattal, és támogatta az amerikai törekvéseket. Ezeket a csoportokat az amerikaiak a zsarnokság ellen küzdő szabadságharcosoknak kiáltották ki, és minden lehetséges módon támogatták hatalomra jutásukat. Ahol fegyveres beavatkozásra is szükség volt, ott még nem az Egyesült Államok hadseregét vetették be, hanem az államokban toborzott zsoldosokból felállított, különböző társaságok által pénzelt magánhadseregeket.

A nyers hatalmi és gazdasági érdekeket persze itt is magasztos dumával körítették. A századforduló környékére az amerikaiakban kezdett kialakulni egy a britekéhez egészen hasonló, és máig eleven küldetéstudat, melynek lényegét Albert Beveridge szenátor így foglalta össze: „Isten a világ legfőbb rendteremtőivé tett minket, hogy rendet vigyünk oda, ahol a káosz uralkodik. … Valamennyi fajunk közül Ő az amerikait jelölte ki az irányításra, a világ újjáteremtésére kiválasztott népnek. Ez Amerika küldetése.”

Franciaország 1940-es katonai összeomlása mindenkit meglepetésként ért, még a németeket is. Korábban senki nem gondolta volna, hogy a világ egyik legerősebb fegyveres erejének tartott francia hadsereg, melyet addig mindenki legalább egyenrangúnak tartott a német hadsereggel, néhány hét alatt képes ilyen vereséget szenvedni. A májusban megindított német offenzíva azonban alig egy hónap alatt kiütötte a franciákat, akik a további ellenállást teljesen reménytelennek tartva már júniusban fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményeztek. Az angolok és az amerikaiak sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel nem tudták őket rávenni a harc folytatására. A franciák csak akkor maradtak volna bent a háborúban, ha a németek a fegyverszüneti tárgyalásokon vállalhatatlan követelésekkel álltak volna elő. Ebben az esetben a francia kormány Algírba költözött volna át – erre meg is tették az előkészületeket –, és a gyarmati területekről folytatták volna tovább a háborút.

Ilyen vállalhatatlan követelés lett volna a francia flotta átadása a németeknek, vagy az olaszoknak. A két haditengerészet tisztjei valóban szívesen kerekítették volna ki flottájukat legalább néhány francia hadihajóval, de Hitler határozottan elutasította ezeket az elképzeléseket. Amíg jó formában volt, Adolf több reálpolitikai érzékkel rendelkezett, mint legtöbb beosztott parancsnoka, és nem akart olyan feltételekkel előállni, melyekről tudta, hogy a franciák úgysem fogadnák el. A francia flotta megszerzésének egyébként sem tulajdonított olyan stratégiai előnyt, ami megérte volna a megszerzésével járó politikai hátrányt. Hitler csak annyit akart, hogy a franciák szálljanak ki a háborúból, és flottájuk ne kerüljön az angolok kezére.

Ha valakinek, aki még soha semmit nem hallott Európa történelméről, és nem ismeri a kontinens földrajzát, kezébe nyomnánk egy történelemkönyvet, annak felületes átfutása után az illető bizonyára sehogyan sem értené, hogyan lehet az, hogy az európai államok közül egy olyan ország szerezte meg a vezető nagyhatalmi pozíciót, mely a többiekkel összehasonlítva méreteit, lélekszámát, gazdasági erejét, és úgyszólván minden más paraméterét tekintve nem volt többnek tekinthető erős középhatalomnál. A csodálkozás jogos, de alaposabb történeti és földrajzi tanulmányok után a dolog hamar érthető lesz.

Miután a terjeszkedő törtök birodalom elfoglalta a mediterrán területeket, a főbb kereskedelmi útvonalak a kontinens nyugati területére helyeződtek át, különösen miután az új, az óceáni vizeken is használható hajótípusoknak köszönhetően megnyílt az Afrika körül vezető útvonal a Kelet felé, illetve miután felfedezték a nemesfémekben gazdag amerikai kontinenst. A Nyugat felvirágzása pont jókor érte az angolokat. Hosszú belháborúk után a központi hatalom éppen megszilárdult, s a XVII. század végére a brit szigetek egységes, erős államalakulattá váltak. Kedvező földrajzi elhelyezkedésének, és kiváló kikötőinek köszönhetően az angol flotta szinte teljes egészében ellenőrzése alatt tudta tartani az Európa nyugati partjai mentén zajló tengeri kereskedelmet, s mivel nem kellett tartaniuk szárazföldi szomszédoktól, az ország erőforrásait szinte teljesen a haditengerészet fejlesztésére lehetett koncentrálni. Az alapvetően demokratikus angol társadalom ezenkívül sokkal tágabb teret nyújtott az egyéni kezdeményezéseknek, mint a rendi hierarchiától megbénított európai monarchiák. Ez a dinamikus, expanzív társadalom hamar vitathatatlan fölénybe került riválisaival szemben, s a XVII. század végére egyértelművé vált, hogy a tengerek ura Anglia lesz. A vetélytársak háttérbe szorítása után aztán megkezdhették a terjeszkedést a világ többi része felé is. A brit birodalom a XIX. század végére körbeölelte az egész földgolyót, s Britannia mellett mindenki más csak kisebb-nagyobb statisztaszerepet játszhatott.

A csatahajók fejlődése során a XIX. század végére kialakult a páncélzatnak az az elrendezése, mely a későbbiek során is jellemző volt ezekre a hajókra, és amely a Dreadnought után sem változott meg gyökeresen. A hajótest páncélzatának fő elemét a hajó oldalának a vízvonalon való páncélozása, az övpáncélzat adta. Az övpáncél nem terjedt ki a hajó egész hosszára, csupán az első és a hátsó lövegtornyok közti részre, s általában a vízvonal alatt és felett mintegy egy-másfél méter magasságban/mélységben védte a hajót. Az övpáncél felett a hajó oldalát vékonyabb páncéllemezek borították, ugyanúgy, ahogy a hajó orrát és tatját is egy vékonyabb páncélöv védte a vízvonalon. Az öv két végén, az első és a hátsó lövegtorony előtt, illetve mögött, egy-egy vastagon páncélozott keresztválaszfal védte a hajó belsejét az elölről és hátulról érkező gránátokkal szemben. Hátul a kormánykamrát általában szintén egy ilyen keresztválaszfal védte. A hajó belsejében, az oldalpáncélzattól pár méterre, a vízvonal felett néha beépítettek egy vékonyabb, általában 20-30 mm vastag páncélzattal ellátott hosszanti repeszfogó válaszfalat is. Ez főleg a német hajókra volt jellemző.

A fedélzetek közül általában kettőt páncéloztak, a felső fedélzet egy vékonyabb, 20-40 mm vastag páncélborítást kapott, míg a nem sokkal a vízvonal felett beépített fő páncélfedélzet az első világháború idején általában 50-70 mm vastag volt. Ez utóbbinak a két szélét a legtöbb esetben lefelé hajlították, s azok az öv alsó szegélyénél érték el a hajó oldalát, így erősítették a vízvonal védelmét is.

A felépítményeknél a parancsnoki híd és a fő lövegtornyok általában az övpáncélzattal azonos vastagságú, vagy esetleg még erősebb páncélvédelmet kaptak. (Persze nem mindenhol, a tornyoknak csak a homloklemeze volt ilyen vastag, oldalt és felül vékonyabb lemezek védték őket.) A hátsó parancsnoki híd, illetve – ha voltak – a kisebb kaliberű lövegek tornyai, vékonyabb páncélzatot kaptak, a tűzvezető állások pedig csak 20-50 mm vastag, szilánkvédő páncélzattal voltak felszerelve.