Hét tenger

A La Plata-i csata 1.

2020. november 29. 13:32 - savanyújóska

A portya

A zsebcsatahajók sorozatának harmadik, és mint utóbb kiderült, utolsó egységét 1934 június 30-án bocsátották vízre a haditengerészet Wilhelmshaven-i hajógyárában. A hajó az Admiral Graf von Spee nevet kapta, az első világháborús tengernagy után, aki a chilei Coronel közelében a háború egyetlen egyértelmű német tengeri győzelmét aratta egy felszíni ütközetben, egy angol cirkálókötelék felett. A hajó keresztanyja Von Spee tengernagy lánya, Huberta von Spee volt. A zsebcsatahajó parancsnoki tornyára egy erre a győzelemre emlékeztető táblát erősítettek, „Coronel” felirattal. (Spee egy hónappal később aztán a Falkland-szigeteknél veszett oda, két fiával, és egész flottájával együtt. Ironikusnak is tekinthető, hogy a róla elnevezett hajó később szintén a dél-atlanti vizeken pusztult el.)

A Graf Spee keresztelője.

A Graf Spee keresztelője.

 

A Graf Spee-t 1936 január hatodikán adták át a haditengerészetnek, első parancsnoka Conrad Patzig sorhajókapitány lett. A következő hónapok a legénység felkészítésével, és a feszített tempóban végrehajtott próbajáratokkal teltek. A hajóval nem volt minden rendben, hajtóműveivel különösen sok probléma adódott, ezeket azonban sikerült orvosolni. A legaggasztóbb gond nem is ez volt, hanem az elégtelen stabilitás. A Graf Spee nehezebb volt társainál, nagyrészt az erősített páncélzat miatt. Talán ennek volt köszönhető, hogy a metacentrikus magasság ennél a hajónál volt a legkisebb, teljes terhelés mellett mindössze 0,67 méter! Egy az óceánokra tervezett hajó esetében ez súlyos hiányosság volt, megoldására azonban az adott időben nem volt lehetőség.

A németek igyekeztek minél gyorsabban lezavarni a hajó felkészítését, hogy az a – szokás szerint – feszült nemzetközi helyzetben minél hamarabb csatlakozni tudjon a flottához. A próbajáratokkal a németeknél szokatlanul gyorsan, alig öt hónap alatt végeztek, és a Graf Spee május 29-én, egy Hitler részvételével megtartott nagy ünnepség keretében, hivatalosan is a Kriegsmarine zászlóshajója lett.

Június hatodikán a Graf Spee már ki is futott első hosszabb útjára, egy az Atlanti-óceán középső részén megtartott háromhetes kiképző útra. Ősztől a hajó, akárcsak a német flotta szinte összes nagyobb egysége, részt vett a spanyol vizeken folytatott semlegességi őrjáratokban. 1938 februárjáig a Graf Spee öt alkalommal tért vissza a spanyol vizekre, ahol az ott állomásozó német kötelék zászlóshajójaként tevékenykedett. 1937 májusában, harmadik útjáról hazatérve, a Graf Spee képviselte Németországot Spitheadben, a VI. György koronázása alkalmából tartott nemzetközi flottaszemlén. Később több utat tettek a skandináv vizeken is, már Walter Warzecha kapitány parancsnoksága alatt.A spitheadi flottaszemle. Elöl a Graf Spee, mögötte a Resolution és a Hood.

A spitheadi flottaszemle. Elöl a Graf Spee, mögötte a Resolution és a Hood.

 

1937-ben egy tanácskozáson felvetődött a Graf Spee átépítésének gondolata. A mérnököket és a flotta tisztjeit főleg a hajó gyenge stabilitása, és rossz tengerállósága aggasztotta, melyek orvosolására radikális megoldásokkal álltak elő. A hajó új, hosszabb orr részt kapott volna, az óceáni vizekre alkalmasabb klipper orr kialakítással. Egy oldalsó rátét felszerelésével a jobb stabilitás érdekében növelték volna valamelyest a hajó szélességét is. Úgyszintén a jobb stabilitást szolgálta volna a hajó dülöngélését csökkentő Frahm -féle kiegyenlítő tartályok beszerelése, illetve a túl nagy felső súlyt jelentő torony eltávolítása, és egy hagyományos csőárbocra való lecserélése. (Ahogy utóbbit később a Scheer-en meg is csinálták.)

A 15 centis ágyúk számát először a felére akarták csökkenteni, majd a mérnökök később ismét előhozakodtak a kettős rendeltetésű lövegek alkalmazásának gondolatával. Elképzelésük szerint a 150 és 105 mm-es lövegeket leszerelték volna, és a fejlesztés alatt álló 127 mm-es, felszíni és légi célok ellen egyaránt használható ágyúkra cserélték volna le őket. Ezekből a tervek szerint 14 csövet építettek volna be, három-három ikertornyot a hajó két oldalán, egyet pedig a hátsó 280 mm-es lövegtorony mögött a felépítményen. Ezzel egyszerűsítették volna a logisztikát, súlyt csökkentettek volna, és a legénység létszámát is csökkenteni tudták volna.

A tervezett változtatások a számítások szerint összesen mintegy 750 tonnás súlynövekedéssel jártak, ám ezért cserébe jelentősen javult volna a hajó tengerállósága és stabilitása. A kedvezőbb kialakítású, hosszabb hajótest miatt a sebesség sem csökkent, sőt, a számítások szerint valószínűleg valamelyest még nőtt is volna. A fegyverzet átalakítása azonban sok vitát váltott ki, a tengernagyok többsége ugyanis ragaszkodott a 15 centis másodlagos tüzérséghez, és még a lövegek számának csökkentését is hevesen ellenezték.

A tervezett átépítésről jó egy éven át folyt a vita. Az egymást érő nemzetközi válságok közepette azonban a haditengerészet úgy érezte, nem engedheti meg magának, hogy akkor legerősebb hajóját hosszú hónapokra, vagy akár évekre dokkba állítsa. A háború kitörése végül aztán végleg meghiúsította a modernizálást.

A Graf Spee a háború előtt.

A Graf Spee a háború előtt.

 

Warzechát 1938 október elsején Raeder egyik kedvenc tisztje, Hans Wilhelm Langsdorff sorhajókapitány váltotta a Graf Spee parancsnoki tisztségében. Az 1894-ben született kapitányt különleges kapcsolat fűzte hajója névadójához. Langsdorff-ék az első világháború előtt ugyanis Düsseldorfban laktak, ahol szomszédai voltak a Spee családnak. A 18 éves Hans éppen az ekkor kapitányi rangban levő szomszéd hatására döntött úgy, hogy szülei tiltakozása ellenére jelentkezik a tengerészeti akadémiára.

Langsdorff a háború első felében cirkálókon és csatahajókon szolgált. A Grosser Kurfürst fedélzetén részt vett a skagerraki csatában, majd a háború utolsó két évében aknaszedőkön teljesített szolgálatot. Háborús érdemeiért megkapta a Vaskereszt mindkét fokozatát. A háború után ismét aknaszedőkön, majd torpedónaszádokon szolgált. Hosszabb ideig dolgozott a tengerészeti minisztériumban, majd 1936-tól a spanyol vizeken állomásozó német tengeri erők parancsnokának, Hermann Boehm tengernagynak a törzstisztje volt. (Boehm zászlóshajója természetesen a Graf Spee volt.) 1937 január elsején léptették elő sorhajókapitánynak.

1938 őszén a Graf Spee két rövidebb utat tett az Atlanti-óceánon, ahol több spanyol és portugál kikötőt is meglátogatott. Következő év, 1939 első napjaiban a Wilhelmshaven-i hajógyárba vezényelték nagyjavításra, ami márciusig eltartott. Utána ismét egy kiképző út következett az Atlanti-óceán középső részén.

Nyár végére a parancsnokság egy hosszabb utat tervezett, melyen mindhárom zsebcsatahajó részt vett volna, hogy meglátogassák a fontosabb európai és amerikai kikötőket, s demonstrálják a német haditengerészet erejét. A háborús helyzet miatt azonban ezt az utat törölték. A német vezetés, miután a danzigi korridorról való tárgyalások nem vezettek eredményre Lengyelországgal, elkezdte a felkészülést a háborúra. Az angolok és franciák reakcióját illetően azonban nem voltak biztosak a dolgukban. Hitler ugyan bízott benne, hogy gyors győzelem esetén az angolok ezúttal is visszavonulót fújnak, és ismét beleegyeznek a német igények teljesítésébe, de a tábornokok és a tengernagyok már nem voltak ilyen optimisták. Raeder augusztus végén, a Lengyelország elleni támadás előtti napokban, harminc tengeralattjáró mellett a két üzemképes zsebcsatahajót is kiküldte az Atlanti-óceánra, hogy ott várakozzanak, és amennyiben sor kerül az Angliával való összetűzésre, azonnal támadni tudjanak. A két zsebcsatahajó, a Deutschland és a Graf Spee, ellátóhajóikra támaszkodva hónapokig képes volt a távoli vizeken cirkálni, és várni, hogy mi történik. Ha a háború elmarad, szép csendben visszatérnek Németországba, ha pedig sor kerül a hadüzenetre, azonnal le tudnak csapni a még felkészületlen ellenségre.Hans Wilhelm Langsdorff.

Hans Wilhelm Langsdorff.

 

A Graf Spee augusztus 21-én hagyta el Wilhelmshaven kikötőjét, hogy a kapott parancs értelmében a Zöld-foki szigetektől északnyugatra várakozzék az újabb utasításokra. A két zsebcsatahajó észrevétlenül jutott el a kijelölt területekre, az angolok ugyanis csak a háború kitörése után, szeptember hatodikától kezdték megszervezni az Atlanti-óceánra kivezető útvonalak ellenőrzését. A Graf Spee ellátóhajója, a vadonatúj, 14 ezer tonnás Altmark sem tűnt fel a briteknek. A tankhajó már hetekkel korábban elhagyta a német partokat, a britek észlelték ugyan, amikor áthaladt a La Manche csatornán, de nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Az Altmark a texasi Port Arthur kikötőjében feltöltötte tartályait tízezer tonna dízelolajjal, majd augusztus 17-én ismét kifutott, a hivatalos tájékoztatás szerint Rotterdam felé.

Az Altmark nem csak olajjal és élelmiszerrel segítette a Graf Spee tevékenységét. Nagy teljesítményű rádiókészülékeinél a haditengerészet rádiósai és kódfejtői teljesítettek szolgálatot, akik folyamatosan figyelték az ellenfél rádióforgalmazását. A kódfejtőknek, akiknek munkáját később az elfogott hajókon zsákmányolt kódkönyvek is segítették, sok értékes információt sikerült megszerezniük, és továbbítaniuk a Graf Spee-nek.

Anglia és Németország között szeptember harmadikán állt be a hadiállapot. A Graf Spee és az Altmark ezen a napon találkozott először. Bosszantó volt Langsdorff számára, hogy az Altmarkról előbb vették észre és azonosították a jellegzetes felépítményű zsebcsatahajót, mint ahogy annak őrszemei észrevették a rikító sárgára festett, norvég zászló alatt hajózó tankhajót. A Graf Spee üzemanyagot vett fel, és átadott néhány 20 mm-es gépágyút az Altmarknak. A két kapitány egyeztette a további teendőket, majd ismét különváltak. A Graf Spee felderítőgépe közben tőlük nem messze észrevette az angol Cumberland nehézcirkálót, a két német hajó tehát gyorsan az ellenkező irányba fordult, és az éjszaka leple alatt igyekeztek minél messzebb jutni az angol cirkálótól, melyről végül nem vették észre őket. A zsebcsatahajó ezt követően lassan folytatta útját dél felé, várva a támadási parancsot a főparancsnokságtól.

A támadási parancs azonban nem érkezett meg. Hitler még mindig abban reménykedett, hogy a hadüzenettel az angolok csak ijesztegetni akarják Németországot, és ha majd látják a lengyelek gyors vereségét, hajlandóak lesznek tárgyalóasztalhoz ülni. Nem akarta még jobban provokálni a briteket, mivel tartott tőle, néhány esetleges német tengeri győzelem után az angolok már becsületből, tekintélyük helyreállítása érdekében fogják folytatni a háborút, és akkor sokkal nehezebb lesz megegyezni velük. Így aztán a haditengerészet sürgetése ellenére még hetekig nem adott tűzparancsot a hajóknak. Raeder utóbb így írt erről: „Az a játék a várakozással, melyhez a háború kitörése után a tengerészetnek tartania kellett magát, megfosztott minket számos kiváló alkalomtól, amikor sikert érthettünk volna el, mely a háború kezdetén rendszerint azé, aki képes gyorsan cselekedni. A különböző tengereken szétszóródott brit kereskedelmi flotta újjászervezése és átcsoportosítása, és főleg a konvojrendszer bevezetése, bizonyos időbe tellett, s mi úgy képzeltük, ezt javunkra fordíthatjuk. Felszíni hajóink és tengeralattjáróink megbénításával azonban Hitler megfosztotta flottánkat a sikertől, amit amit a háború első napjaiban vagy heteiben elérhettünk volna.A Graf Spee mögött haladó Altmark.

A Graf Spee mögött haladó Altmark.

 

Szeptember tizedikén a Graf Spee átlépte az Egyenlítőt. Ebből az alkalomból szerény kis ünnepséget tartottak, többre nem futotta, hiszen a hajó állandó harckészültségben volt. A régóta várt támadási parancs végül szeptember 25-én érkezett meg. A paranccsal együtt egyben a zsákmányjogi eljárások szigorú betartására utasították a kapitányokat, és megtiltották nekik, hogy bármilyen felszíni összecsapást vállaljanak, ami még náluk gyengébb erőkkel szemben is tiltva volt. Másnap az Altmarkról feltöltötték a hajó olajtartályait, majd Langsdorff a brazil partok felé fordította a Graf Speet, úgy okoskodva, az angol és francia teherhajók a háború kitörését követően igyekeznek a parti vizek felé húzódni. Ebben nem is tévedett, a hajó felderítőgépe már harmincadikán megtalálta a Graf Spee első áldozatát, az ötezer tonnás Clement tankhajót, mely paraffint szállított Fokvárosba. A gyanútlan hajó közelébe érve a Graf Speen felvonták a német lobogót, majd megadásra szólították fel a Clementet, és motorcsónakon egy fegyveres különítményt küldtek át. A meglepetés sikerült, az angoloknak már csak arra volt idejük, hogy leadjanak néhány vészjelzést, és megsemmisítsék a kódkönyveket.

A Clement kapitányát és főgépészét átszállították a zsebcsatahajóra, a többi tengerészt mentőcsónakokba ültették. A hajón a németek időzített gyújtóval ellátott robbanótölteteket szereltek fel, amik azonban nem léptek működésbe. Ezt követően két torpedót lőttek ki a Clementre, de egyik sem robbant fel. A dühöngő Langsdorff ekkor tüzet nyitott a Graf Spee lövegeiből. A 15 és 28 centis ágyúkból harminc lövést adtak le a hajóra, de az csak akkor kezdett süllyedni, amikor találat érte az olajtartályokat, és azok kigyulladtak.

Langsdorff rádión megkérte a brazil parti őrséget, vegyék fel a hajótörötteket. Hogy az ellenséget megtévessze, a jelzést az Admiral Scheer nevében adta le. (A britek később egészen a La Plata-i csatáig valóban azt is hitték, hogy a Scheer-el állnak szemben.) A brazil torpedónaszádok néhány órával később a megadott koordinátákon meg is találták a mentőcsónakokat, és kimentették az angol tengerészeket. Nem sokkal később a Graf Spee találkozott a Papelemos nevű görög teherhajóval, melyet annak átvizsgálása után útjára engedtek. A Clement kapitányát és főgépészét a görögök tiltakozása ellenére a Papelemosra átszállítva szabadon engedték.A Clement, az első áldozat.

A Clement, az első áldozat.

 

A Clement elsüllyesztését tehát a tengeri etikett szabályait szigorúan betartva intézték el. Az udvariaskodás eredménye azonban az volt, hogy felriasztották az angolokat, felfedték a zsebcsatahajó jelenlétét, és elárulták annak helyzetét. A britek rögtön riasztották a térségben közlekedő hajóikat, és figyelmeztették őket az ellenséges hadihajó jelenlétére. A két zsebcsatahajó ellen az angol és francia hadihajókból összesen nyolc harccsoportot állítottak fel. Ezek tevékenysége persze nem abból állt, hogy az óceánon fel-alá rohangálva keresgélték az ellenséget, hanem a fontosabb konvojokat kísérték, illetve a forgalmasabb útvonalakon járőröztek, arra számítva, az ellenség előbb-utóbb felbukkan a körzetükben.

A Graf Spee működési területén, az Atlanti-óceán déli részén, három ilyen harccsoport működött. A legerősebb a „K” kötelék volt (Force K), Lionel Victor Wells altengernagy vezetésével, mely a Renown csatacirkálóból, az Ark Royal repülőgép-anyahajóból, és a Neptune cirkálóból állt, s Freetown volt a támaszpontjuk. A Fokvárosban állomásozó, Sir Georges Hamilton D’Oyly Lyon altengernagy vezette „H” csoportot a Sussex és Shropshire nehézcirkáló alkotta, a Falkland-szigeteki támaszpontról tevékenykedő, Henry Harwood commodore vezette „G” csoportot pedig az Exeter és Cumberland nehézcirkáló.Tankolás az Altmarkról.

Tankolás az Altmarkról.

 

Langsdorff maga is tisztában volt vele, hogy a Clement elsüllyesztésével felriasztotta az angolokat, ezért igyekezett minél gyorsabban eltávolodni a brazil partoktól, s az óceán keleti felén, a Freetown-Fokváros útvonalon folytatta tovább a portyát. Október ötödikén itt tartóztatta fel a 4.650 tonnás, kukoricát szállító Newton Beech teherhajót, melyet olyan gyorsan rohantak le, hogy legénységének még a vészjelzést sem volt ideje leadni. A hajón megtalálták a brit kereskedelmi tengerészet kódkönyveit is, így a továbbiakban olvasni tudták az angol teherhajók egymás közti rádióforgalmazását. A Newton Beech-et nem süllyesztették el, német személyzet irányítása alatt hajózott tovább, s úgy készültek, a későbbiekben elfogott hajók legénységét is itt helyezik el, majd a teherhajót zsákmányként hazaküldik Németországba. (A hadifoglyok elhelyezése ugyanis olyan probléma volt, melyre korábban nem számítottak. A tengeri jog értelmében az elfogott kereskedelmi hajók legénysége polgári személynek számított, így szabadon kellett engedni őket. Az angol Admiralitás azonban, mely az előző háborúhoz hasonlóan ezúttal is páros lábbal rúgta fel a tengeri hadviselés valamennyi írott és íratlan szabályát – természetesen mindkét alkalommal ugyanazon személy vezetése alatt –, rögtön a háború elején bejelentette, az elfogott német teherhajók személyzetét letartóztatják, és hadifoglyoknak tekintik őket. Erre válaszul a németek is hasonló intézkedést hoztak, ami a már a tengeren cirkáló hajókat kellemetlenül érintette, ugyanis nem voltak felkészülve hadifoglyok őrzésére, és ellátására.)

Október hetedikén a németek a négyezer tonnás, cukrot szállító Ashlea teherhajót fogták el. Az események itt is olyan gyorsan zajlottak, hogy vészjelzést ez a hajó sem tudott leadni. A legénységét átszállították a Newton Beech-re, majd a hajót a rá szerelt robbanótöltetekkel elsüllyesztették. Két nappal később Langsdorff megváltoztatta korábbi döntését, és a foglyok átvétele után elsüllyesztette a Newton Beech-et is. A lassú teherhajó lelassította a Graf Spee-t, kezelése és a foglyok őrzése sok német tengerészt vett igénybe, ráadásul üzemanyaga sem lett volna elég Németországig, azt a Graf Spee saját készleteiből kellett volna kiegészíteni. Langsdorff úgy találta, az angol hajó nem ér meg ennyi vesződséget.Az Ashlea elsüllyesztése.

Az Ashlea elsüllyesztése.

 

Miután a Huntsman legénységét már nem tudta elhelyezni, Langsdorff csak azt követően süllyesztette el az angol hajót, hogy ismét találkozott az Altmarkkal. A német teherhajó pár nappal korábban csak nagy szerencsével úszta meg a leleplezést. Kilencedikén az Ark Royal egyik repülőgépe észrevette az ismeretlen hajót, és azonosításra szólította fel. Az Altmark az amerikai Delmar-ként jelentkezett be, a britek számára azonban továbbra is gyanús volt. Feltartóztatására és átvizsgálására azonban csak a Force K közelben haladó két hajója lett volna képes, a Renown és az Ark Royal. Wells tengernagy viszont egyik nagy hadihajóját sem akarta azért kiküldeni, hogy egy teherhajó azonosításával vacakoljanak, az erre a feladatra alkalmas cirkálók és rombolók pedig éppen nem voltak kéznél, a britek így inkább hagyták futni a gyanús hajót.

A két német hajó október 14-én találkozott ismét. A Graf Spee új álcázó festése olyan jól sikerült, hogy a feléjük közeledő hajót az Altmarkról először angol hadihajónak nézték, és menekülni próbáltak előle. Az angol foglyokat három nappal később, az Altmark parancsnokának, Heinrich Dau-nak a tiltakozása ellenére átszállították a tankhajóra, a Graf Spee-n csak az elfogott tisztek maradtak. A foglyok őrzésére 11 tengerészt is átküldtek az Altmarkra. Aznap este elsüllyesztették a Huntsman-t is. A robbanótöltetek ezúttal sem bizonyultak hatékonynak, működtek ugyan, de nem voltak képesek végezni az angol teherhajóval, melyet végül a Graf Spee ágyúi küldtek a hullámsírba.

A megszerzett angol kódkönyveknek köszönhetően a németek tudták olvasni az angol kereskedelmi hajók jelzéseit, és vették a közelben haladó hajók forgalmazását, amiből sok hasznos információt szereztek. Tudták, hogy a londoni Admiralitás riasztotta a térségben haladó hajókat, és azt is tudták, milyen biztonsági intézkedéseket léptettek életbe.A Graf Spee első lövegtornya, és felépítménye. Jól látható a Szüntesse be a rádiózást, vagy tüzet nyitok! feliratú tábla.

A Graf Spee első lövegtornya, és felépítménye. Jól látható a "Szüntesse be a rádiózást, vagy tüzet nyitok!" feliratú tábla.

 

Október 22-én a zsebcsatahajó felderítőgépe egy újabb teherhajót szúrt ki az óceánon, a 8.800 tonnás Trevanient, mely cinkércet szállított Ausztráliából Angliába. Az események ezúttal is a szokásos forgatókönyv szerint zajlottak. A Graf Spee francia zászló alatt közelítette meg az angol hajót, majd a közelébe érve váratlanul felvonta a német lobogót, s hogy a rádiózással ne hívják fel magukra a közelben haladó hajók figyelmét, fényjelzésekkel és a fedélzeten felállított nagy táblákra írt feliratokkal – „Ne használja rádióját! Állítsa le a gépeit! Ha nem engedelmeskedik, tüzet nyitok!” – szólította fel megállásra.

A Trevanien kapitánya azonban nem engedelmeskedett. Azonnal utasította a rádiósokat, adják le a vészjelzést, s pontos helyzetüket megadva tájékoztassák a közelben haladókat, hogy támadás érte őket. A rádióadást természetesen vették a Graf Spee-n is, ahonnan a kiskaliberű fegyverekből tüzet nyitottak az angol hajóra, és addig lőtték, amíg a találatot kapott rádió el nem hallgatott. Miután az angol tengerészeket felvették, a németek elsüllyesztették a Trevanient.

Mivel az angol teherhajó jelzései már úgyis elárulták hajója helyzetét az angoloknak, Langsdorff az indulás óta először megtörte a rádiócsendet, és üzenetet küldött a berlini parancsnokságnak, melyben röviden tájékoztatta őket az addig történtekről, és bejelentette, januárban befejezi a portyát, s visszatér Németországba. A német parancsnok azt is elhatározta, elhagyja a környékbeli vizeket, ahol jelenlétét már leleplezték, és várható volt, hogy üldözői rövidesen megérkeznek a térségbe. Langsdorff úgy döntött, a Graf Spee-t átviszi az Indiai-óceánra, ahol az Ausztráliából, Indiából, és Szuezből Fokváros felé tartó hajók útvonalán gazdag zsákmányt remélt.

A zsebcsatahajó október 28-án ismét találkozott ellátóhajójával, melyről üzemanyagot vételezett, és ahová ismét átszállították az újabb angol foglyokat. November negyedikén a hajó megkerülte a Jóreménység-fokát, és behatolt az Indiai-óceánra, ahol azonban nem a várakozásoknak megfelelően alakultak a dolgok. Kilencedikén a Graf Spee repülőgépe az egyik leszállás során megrongálódott, és hosszú időre üzemképtelenné vált. A német hajónak tehát „vakon” kellett tovább tevékenykednie, ami nagyon megnehezítette az ellenséges teherhajók észlelését, különösen hogy az időjárás is rosszra fordult.Az Arado felderítőgépet visszaemelik a Graf Spee fedélzetére.

Az Arado felderítőgépet visszaemelik a Graf Spee fedélzetére.

 

A Graf Spee semmit nem talált, így parancsnoka végül a kontinens és Madagaszkár közti Mozambik-csatornához vitte hajóját, abban bízva, a viszonylag szűk hajózási útvonalon a felderítő repülőgép nélkül is boldogulnak majd. Több napig tartó eredménytelen cirkálás után november 14-én végül találkoztak az alig 700 tonnás kis tartályhajóval, az Africa Shell-el. A tankhajó megpróbált kimenekülni a közeli mozambiki portugál felségvizekre, a Graf Spee-ről éles gránátokkal leadott figyelmeztető lövések azonban megállásra kényszerítették. A tankhajónak ugyan végül így is sikerült beérni a semleges felségvizekre, a németek azonban ezt figyelmen kívül hagyva elfoglalták, és elsüllyesztették a hajót. A legénység a mentőcsónakokon kievezett a szárazföldre, csupán az Africa Shell kapitányát vitték fogolyként a Graf Spee-re.

A semlegesség ilyen megsértésének oka valószínűleg nem az volt, hogy a németek értékes zsákmánynak tartották a kis tartályhajót, mely egyébként is üresen, csak ballasztvízzel töltve hajózott. Langsdorff, az eredménytelenséget megunva, elhatározta, hogy visszatér az Atlanti-óceánra, és előtte még szerette volna felhívni magára az angolok figyelmét, hogy az őt kereső hadihajókat átcsalja az Indiai-óceánra. Másnap nyilván ezért állította meg a Mapia nevű holland tehergőzöst is, melyet átvizsgálása után szabadon engedett.

November huszadikán a zsebcsatahajó ismét megkerülte Afrika déli csücskét, és visszahajózott az Atlanti-óceánra, ahol 26-án ismét találkozott ellátóhajójával. Olajkészleteinek feltöltése után a Graf Spee visszatért a Freetown és Rio de Janeiro közötti vizekre, ami addig a leggazdagabb vadászmezőnek bizonyult. Hogy a Graf Spee azonosíthatóságát megnehezítse, Langsdorff fából és vászonból egy második kéményt állított a hátsó híd fölé, az elülső hidat pedig igyekeztek úgy álcázni, hogy az messziről egy második lövegtoronynak tűnjön. A Graf Spee új kamuflázs festést is kapott. Biztató volt, hogy közben sikerült kijavítani a hajó repülőgépét, így jelentősen javultak az ellenséges hajók észlelésének az esélyei is.A fals második lövegtorony építése.

A fals második lövegtorony építése.

 

A következő napok valóban igazolni látszották a kapitány elképzeléseit. December másodikán az addigi legnagyobb zsákmányuk akadt a németek horgára. A tízezer tonnás Doric Star nevű hűtőhajó Új-Zélandról szállított gyapjút, és fagyasztott húst Angliába, amikor a németek repülőgépe felfigyelt rá. Az angol hajóról csak akkor vették észre a közeledő zsebcsatahajót, amikor a Doric Star orra előtt becsapódtak a megállásra felszólító figyelmeztető lövések gránátjai. Az angoloknak még volt annyi idejük, hogy a hajót elfoglaló német tengerészek megérkezése előtt megsemmisítsék a titkos dokumentumokat, és leadjanak néhány vészjelzést. Langsdorff valószínűleg ennek hatására döntött úgy, nem tartja meg az angol teherhajót, mely őrizendő hadizsákmányként lelassította volna a Graf Spee-t, hanem gyorsan elsüllyeszti, és minél előbb igyekszik eltávolodni a helyszín közeléből.

A délnyugat felé tartó Graf Spee két nappal később egy újabb angol teherhajóval találkozott, a nyolcezer tonnás, húst és vajat szállító Tairoával. A hajót ismét a zsebcsatahajó felderítőgépe vette észre, azonban visszafelé tartva az Arado motorja bedöglött, és a gépnek kényszerleszállást kellett végrehajtania a tengeren. A Graf Spee kénytelen volt egy hosszadalmas kitérőt tenni, hogy a sérült gépet fedélzetére vegye. Ezzel azt kockáztatták, hogy szem elől tévesztik a brit gőzöst, Langsdorff azonban semmiképp nem akarta veszni hagyni egyetlen repülőgépét, melynek addigi sikereik nagy részét köszönhették. (A zsebcsatahajókon elvileg egy második, szétszerelt repülőgépet is lehetett tárolni, ezzel a lehetőséggel azonban nehezen érthető módon többnyire nem éltek.)

A sérült Arado kimentése után a Graf Spee folytatta a teherhajó üldözését, melyet végül sikerült is utolérnie. A németek ismét francia zászlót húztak fel, a Tairoa tapasztalt kapitányát azonban nem tudták megtéveszteni. A hajón vették a Doric Star két nappal korábbi jelzését, s az ismeretlen hadihajó feltűnésekor azonnal tudták, mivel találkoztak. A kapitány utasítására a rádiós rögtön leadta a hajó pontos helyzetét, és közölte, hogy megtámadták őket. Az adást a németek felszólítására sem hagyták abba, a zsebcsatahajó így a 37 mm-es gépágyúkból tüzet nyitott az angol hajóra, s addig lőtte, amíg a rádiósszoba találatot nem kapott, és be nem szüntette a forgalmazást. Az angoloknak ismét szerencséjük volt, ezúttal sem halt meg senki, bár három tengerészük megsebesült. Miután felvették a Tairoa személyzetét, a németek két torpedóval elsüllyesztették a teherhajót.A Graf Spee tatja.

A Graf Spee tatja.

 

Miután megint leleplezték hajója helyzetét, Langsdorff úgy döntött, ismét megváltoztatja működési területét. Már korábban is tervbe vette, hogy az egyik legforgalmasabb dél-amerikai útvonal, a La Plata torkolata előtt fog portyázni, ahol a Buenos Airesből, illetve a Horn-fok megkerülésével Chiléből érkező teherhajók között széles rendet lehetett volna vágni.

December hatodikán a Graf Spee ismét olajat vételezett az Altmarkról, és átszállították oda az angol foglyokat. A megállót kihasználták arra is, hogy a tűzvezetés gyakoroljon egy kicsit. A 280 mm-es ágyúkat addig ugyanis nem használták másra, csak az elfogott teherhajók néhány száz méterről való elsüllyesztésére, mivel nem akarták a lövöldözéssel felhívni magukra a figyelmet. A zsebcsatahajó tüzérei nagy lőtávolságra tehát már négy hónapja nem gyakorolták a célzást, ennek megfelelően a gyakorlat gyatra eredménnyel zárult.

Az Altmarktól való elválást követő napon, december hetedikén, a németek újabb zsákmányt ejtettek, a 3.800 tonnás, gabonát szállító Streonshaln gőzöst. A hajó tájékozatlan legénysége nem tudott a németek jelenlétéről, és teljesen gyanútlanul figyelték a francia zászló alatt közeledő hadihajót. Csak akkor kaptak észbe, amikor az ismeretlen hajón felvonták a német lobogót, és a felfegyverzett tengerészekkel megrakott motorcsónakok hajójuk mellé álltak. A Streonshaln még vészjelzést sem tudott leadni, és arra sem volt idejük, hogy a fontos információt tartalmazó dokumentumokat és a kódkönyveket megsemmisítsék.A Streonshaln elsüllyesztése

A Streonshaln elsüllyesztése

 

A Streonshaln volt a Graf Spee által elfogott kilencedik teherhajó. A németek által elsüllyesztett hajótér nagysága ezzel elérte az ötvenezer bruttóregiszter tonnát.

Langsdorff úgy tervezte, egy ideig a La Plata torkolatánál portyázik, majd északra vonul, a Rio de Janeiro előtti brazil vizekre. Ezt követően tesz egy kitérőt kelet felé, hogy azt a látszatot keltse, visszatér az Indiai-óceánra, és utána északra fordulva megkezdi a visszatérést Németországba. A négy hónapja úton levő hajó gépei ekkor már kezdtek elhasználódni, és a legénységen is kezdtek mutatkozni a kifáradás jelei.

December 12-én a hajó már addig is sok meghibásodással küszködő felderítőgépe ismét bedöglött. A vizsgálat megállapította, a tengeren már nem is tudják kijavítani az Aradót. A Graf Spee tehát elvesztette a szemét, pont amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Langsdorff úgy döntött, leszerelik a gépet és a katapultot, s a helyükre egy mű-kéményt állítanak, hogy ezzel is elváltoztassák a hajó küllemét. A munkát másnap, december 13-án kezdték volna el.

A Graf Spee útvonala.

A Graf Spee útvonala.

 

A hadüzenet óta eltelt hónapokban az angol Admiralitás a sötétben tapogatózva próbálta megtalálni a kereskedelmi forgalmat zavaró német portyázókat. Nagy hatótávolságú radar, és az óceáni térségeket lefedni tudó felderítő repülőgépek hiányában ez a klasszikus „tűt a szénakazalban” feladat volt. Az angol hadihajók nem kóborolhattak találomra fel-alá az óceánon, igyekeztek a forgalmasabb útvonalakat szemmel tartani, remélve, hogy környékükön előbb-utóbb felbukkan az ellenség, és kis szerencsével elcsíphetik azt.

A bizonytalanságban csak az jelentett támpontot, amikor némelyik elfogott teherhajónak sikerült vészjelzéseket leadnia, pontos pozíciója megadásával. Az ellenség pillanatnyi helyzetét ilyenkor sikerült tisztázni, de mivel az rendszerint több száz mérföldre volt a legközelebbi angol hadihajótól, az információ csak annyi könnyebbséget jelentett, hogy legalább azt tudták, melyik területen portyázik az illető hajó. Ilyenkor próbálták kitalálni az ellenfél következő lépését, miután helyzetét elárulták, az merrefelé próbál pozíciót váltani, és igyekeztek a feltételezett menekülési útvonalat elvágni. Ezek a találgatások persze szintén ingatag alapokon álltak, és nem is vezettek eredményre, egészen december közepéig.

A Graf Spee elfogására létrehozott harccsoportok közül a Force G feladata volt az Atlanti-óceán déli részének biztosítása, kiemelt figyelemmel a dél-amerikai partok mentén zajló forgalomra. Az ekkor 51 éves Henry Harwood commodore parancsnoksága alatt álló köteléket két nehézcirkáló, az Exeter és a Cumberland alkotta. A York osztályba tartozó, 8.500 tonnás Exeteren, hogy a méreteken, és persze a költségeken spóroljanak, a szokásos nyolc helyett mindössze hat 203 mm-es ágyút helyeztek el, három ikertoronyban. Páncélzata a vízvonalon 76 mm, a lövegtornyoknál pedig csupán 25 mm vastag volt. A hajó nyilvánvalóan sem tűzerőben, sem védettségben nem volt egy kategóriában a zsebcsatahajókkal. A hasonló felépítésű, tízezer tonnás Cumberland nehézcirkálón nyolc 203 mm-es löveget helyeztek el, övpáncélzata pedig valamivel erősebb volt az Exeterénél, a vízvonalon elérte a 114 mm vastagságot is. A cirkálók legnagyobb előnye 32 csomós sebességük volt, mellyel jelentős fölényben voltak a német hajókhoz képest, ami komoly taktikai előnyt jelentett számukra.

A puszta számadatok azonban nem adják vissza egészen pontosan az erőviszonyokat. Az előnytelen megjelenésű angol nehézcirkálók ugyanis nagyon jó konstrukciók voltak, igen erős szerkezetű, szívós, sok sérülést elviselő hajók. A flottánál az volt az általános vélemény, a County osztályú cirkálók – mint a Cumberland – több sérülést kibírnak, mint egy első világháborús csatahajó. Kiváló 203 mm-es lövegeik pedig elég nagy tűzerőt képviseltek ahhoz, hogy gránátjaik át tudják ütni a zsebcsatahajók páncélzatát, és nagy károkat tudjanak okozni a német hajókban.Az Exeter.

Az Exeter.

 

Amikor a németek előálltak a zsebcsatahajókkal, egyedül az angolok nem érezték szükségét annak, hogy velük szemben hasonló hajókat, vagy csatacirkálókat kezdjenek építeni. Az első meglepetésből magukhoz térve, és a rendelkezésükre álló információkat gondosan elemezve úgy vélték, a német hajók jelentette kihívásra nehézcirkálóik is megfelelő választ tudnak adni. (Amit viszont a franciák például már biztosan nem mondhattak el a saját cirkálóikról.)

A Force G október hatodikán állt fel, és kezdte meg a járőrözést a dél-atlanti vizeken. 27-én az Exetert karbantartásra vissza kellett küldeni Port Stanley kikötőjébe, helyette – jobb híján – a már addig is a Falkland-szigeteken állomásozó Ajax könnyűcirkálót vezényelték a kötelékhez. A 7.200 tonnás, Leander osztályú könnyűcirkáló nyolc 152 mm-es ágyúval volt felfegyverezve, sebessége pedig elérhette a 32,5 csomót. Páncélzata a vízvonalon erősebb volt, mint az Exeteré, vastagsága elérte a 102 mm-t, bár – a nehézcirkálókhoz hasonlóan – viszonylag kis területet védett, tulajdonképpen csak a gépházak környékét. A lövegtornyokat viszont itt is a csak jelképesnek tekinthető 25 mm-es páncélzat védte.

Október második felében az angolok sem a Deutschland, sem a Graf Spee részéről nem észleltek aktivitást, és azt hitték, a német hajókat visszarendelték a hazai kikötőkbe. November harmadikán a Force G hajóit Fokvárosba rendelték, ahol a hajók számára jobb karbantartást, a legénységnek pedig kényelmesebb elhelyezést tudtak biztosítani, mint a rosszul felszerelt Port Stanley-ben. November 17-én azonban jelentették a Graf Spee feltűnését a Madagaszkártól délre eső vizeken, a Force G-t így azonnal visszairányították Falklandra, a H és K kötelék hajóit pedig a Fokvárostól délre eső vizekre vezényelték, hogy ott állják útját a német zsebcsatahajónak, ha az megpróbál visszatérni az Atlanti-óceánra. Mire azonban az angol hadihajók elérték a kijelölt hadműveleti területet, a német hajó a rossz időjárást kihasználva már visszatért az atlanti vizekre.

December elején az angolok fogták a Doric Star és a Tairoa vészjelzéseit. Harwood úgy okoskodott, most, hogy helyzetüket elárulták, a németek nyilván ismét más vadászterületet fognak keresni maguknak. A commodore biztos volt benne, az óceán keleti feléről át fognak hajózni a nyugatira, a dél-amerikai partok közelébe, és ott fogják folytatni a vadászatot a teherhajókra. Itt három terület jöhetett számításba, ahol a németek gazdag zsákmányt remélhettek. A Falkland-szigetek környéke, a Buenos Aires és Montevideo előtti torkolat – a La Plata –, illetve a Rio előtti brazil vizek. Falkland kevéssé tűnt valószínűnek, az itteni angol támaszpont közelében nagy volt a lebukás veszélye. A legkézenfekvőbb lehetőség a La Plata volt, ahol a németek egyaránt támadhatták a Horn-fok felől érkező hajókat, illetve az Argentínából induló élelmiszer-szállító teherhajókat. Harwood ezért elhatározta, itt, a La Plata előtt gyűjti össze kötelékének hajóit, melyek addig önállóan járőröztek, szemmel tartva mindhárom területet. A német zsebcsatahajó utolsó ismert helyzete alapján az angol parancsnok úgy számolta, a Graf Spee december 12 körül érhet a dél-amerikai partok közelébe.Az Achilles.

Az Achilles.

 

Az Exeter december kilencedikén tért vissza Falklandról, helyette viszont a kötelék legerősebb egységét, a Cumberland-et kellett karbantartásra visszaküldeni. Erősítésként az Ajax testvérhajóját, az új-zélandi haditengerészetnél szolgáló Achilles könnyűcirkálót vezényelték a hajórajhoz. Az Achilles addig a Csendes-óceán keleti vizein, a chilei partok előtt járőrözött.

A három angol cirkáló december 12-én kora reggel találkozott egymással a kijelölt helyen, a La Plata déli oldalán fekvő San Antonio foktól 150 mérföldre keletre. A könyvekből és filmekből ismert jelenettel ellentétben Harwood valójában nem tartott haditanácsot az Ajax fedélzetén, haditervét és utasításait fényjelzések útján közölte a kapitányokkal.

Nem sokkal korábban a Graf Spee-t üldöző kötelékek táviratot kaptak az Admiralitástól, melyben utasították őket, a német hajó feltűnése esetén azt azonnal meg kell támadni, még akkor is, ha az akcióra olyan kedvezőtlen körülmények között kerül sor, mely a saját hajók pusztulásával fenyeget. (Az utasítás ebben a formában ugyanolyan baromság volt, mint a két évvel későbbi, ami a Bismarck mindenáron való megtámadására szólított fel, még akkor is, ha az üldöző hajóknak közben a nyílt óceánon kifogy az üzemanyaga. Természetesen mindkét utasítást ugyanaz a személy találta ki.) Az angol hajóknak így a körülményekre való tekintet nélkül azonnal támadólag kellett fellépniük a németekkel szemben. Nappali ütközet esetén Harwood terve szerint a köteléknek kétfelé kellett válnia, hogy az Exeter és a két könnyűcirkáló két irányból tudja tűz alá venni a német hajót, tűzereje megosztására kényszerítve azt. Harwood külön felhívta a parancsnokok figyelmét, nagyobb sebességüket arra használják, hogy olyan távolságra közelítsék meg a német hajót, ahonnan már a 152 mm-es ágyúk is hatásosak lehetnek annak viszonylag erős páncélzatával szemben. Éjszakai ütközet esetén a három hajó együtt, laza kötelékben támadta volna a németeket. Még aznap több gyakorlatot is tartottak, melyek során a három hajó a tervezett ütközet során szükséges együttes manővereket gyakorolta be.

Az alkalmazni szándékozott taktika nem a helyszínen pattant ki Harwoood fejéből. Évekkel korábban, a Greenwich-i akadémia tanáraként már foglakozott a zsebcsatahajók elleni harc taktikai problémájával, és akkor kísérletezték ki ezeket az eljárásokat, melyeket korábbi hadgyakorlatok során már el is próbáltak párszor.

Henry Harwood Harwood.

Henry Harwood Harwood.

 

December 13-án gyönyörű nyári reggel virradt a hajókra. Az enyhe szélben a tenger alig hullámzott, az ég teljesen tiszta volt, a ragyogó napsütésben a látótávolság elérte a 20 mérföldet. A Graf Spee 15 csomós sebességgel haladt északkeleti irányban, hogy hat órakor majd megforduljon, és északnyugatra tartva keresni kezdje az öbölből kifutó ellenséges teherhajókat. A németek úgy tudták, egy nagy konvoj készül kifutni a La Platából, melyet csak az Achilles könnyűcirkáló, és esetleg néhány romboló kísér. Langsdorff abban bízhatott, ha sikerül elkapnia a konvojt, egy nagy fogással zárhatja le a portyát, és a tervezettnél előbb megkezdheti a visszatérést Németországba.

A zsebcsatahajó azonban nélkülözte az addigi sikerek egyik fő tényezőjét, a hajó felderítő repülőgépét. A németek az őrszemek éberségére voltak kénytelenek hagyatkozni, márpedig a magas felépítményű hajó nem nagyon remélhette, hogy előbb veszik észre róla az ellenséget, mint azok őket. Messziről az észlelt hajó azonosítása is alig volt lehetséges, hogy biztosan megállapítsák, mivel találkoztak, közelebb kellett menniük, ami viszont a szinte biztos lelepleződést vonta maga után. Azt, hogy a Graf Spee repülőgépe pont a döntő összecsapás előtti napon ment tönkre, tekinthetjük a német felszíni flottát a háború egész ideje alatt sújtó balszerencse sorozat egyik első balesetének. Ha a gép működik, és hajnalban ki tudják küldeni felderítésre, időben észrevehették volna az angol köteléket, és a zsebcsatahajó ki tudott volna térni előlük.

A németek azonban csak a saját szemükre számíthattak, és ez nagymértékben korlátozta a lehetőségeiket. Az őrszemek 05.52-kor jelentették először, hogy ismeretlen hajókat látnak tőlük balra, mintegy 15 mérföld távolságban. A hajók típusát azonban nem tudták azonosítani, hiszen a nagy távolság miatt csak az árbocokat látták. Langsdoff, várva, hogy pontosítani tudják az észlelt hajók típusát, tartotta tovább az irányt, de nagyobb sebességet vezényelt. A dízelmotorokkal a hajó gyorsan növelni tudta a sebességét, viszont a hirtelen nagyobb teljesítményre kapcsolt motorok füstgáz kibocsátása is erősen megnövekedett, vagyis a hajó kéményéből ilyenkor sűrű fekete füstfelhő tört elő.A Graf Spee spanyol vizeken, a háború előtt.

A Graf Spee spanyol vizeken, a háború előtt .

 

Az általában olvasható állítással ellentétben a két fél csaknem egyszerre vette észre egymást, vagyis a britek nem csak húsz perccel a németek után észlelték az ellenséget. A cirkálók őrszemei alig két perccel a németek után vették észre a láthatáron feltűnő fekete füstfelhőt, aminek kezdetben nem tulajdonítottak nagyobb jelenséget. Úgy vélték, valószínűleg egy Montevideo vagy Buenos Aires felé tartó teherhajó közelít a La Platához. A három cirkáló hajnalban már tartott egy manőver gyakorlatot, most egymás mögött haladva 14 csomós sebességgel, cikk-cakkban tartottak délkeleti irányba.

A németek közben egyre közelebb értek, és feszülten figyelve próbálták azonosítani az ismeretlen hajókat. Most már felismerték, hogy három hadihajóval állnak szemben, és a nagyobbikat sikerült is egy York osztályú cirkálóként azonosítani. A két másik hajóról azonban azt hitték, rombolók, hiszen sziluettjük valóban erősen hasonlított az angol rombolókéhoz.

Langsdorff nyilván azt hitte, az észlelt hajók azt a konvojt kísérik, melynek feltűnésére a németek számítottak. A zsebcsatahajó lőszerraktárai gyakorlatilag még tele voltak, a 280 mm-es ágyúkból addig alig néhány lövést adtak csak le. A portya néhány héten belül egyébként is véget ért volna, nem volt értelme tehát tovább spórolni a lőszerrel. A kapitány úgy vélhette, az Exeterrel gyorsan végeznek, a két romboló pedig ilyen jó látási viszonyok között nem lesz képes az eredményes torpedótámadáshoz szükséges távolságon belül férkőzni a német hajóhoz. Langsdorff tehát könnyű és gyors győzelemre számított, és utána egy egész konvoj elfogására. A nagy siker lehetősége túl csábító volt, és felülírta a parancsnokságtól kapott utasításokat, melyek még a gyengébb ellenféllel szemben is megtiltották a harc kezdeményezését.

Csaknem húsz perc telt el az első észlelés után, mire a németeknek végre sikerült azonosítaniuk ellenfeleiket, és rájöttek, hogy valójában három cirkálóval állnak szemben. Addigra azonban már biztosak voltak benne, hogy a britek is észrevették őket, s hajóik nagyobb sebessége miatt már nem tudnak kitérni előlük. Langsdorff úgy látta, visszavonulni már nem tud, ezért délkeletnek fordult, hogy hátsó lövegtornyával is tüzelni tudjon az ellenségre. A tüzelést a legnagyobb hajóra, az Exeterre kívánta összepontosítani, úgy vélve, annak kilövése után a két könnyűcirkáló nem vállalhatja tovább a harcot a Graf Spee-vel szemben, és kénytelenek lesznek majd meghátrálni.

Az angolok egy jó darabig szintén nem tudták azonosítani az ismeretlen hajót, hiszen jóformán csak egy elmosódott, távoli füstfelhőt láttak csupán. Ha a németek az első 15 percben gyorsan visszafordulnak, talán megúszhatták volna a leleplezést, és a britek abban a hitben maradtak volna, hogy csak egy távoli teherhajó füstjét látták. A németek azonban egyre közeledtek, abban a hiszemben, hogy már az angolok is azonosították őket. Harwood azonban valójában csak negyed hét előtt pár perccel jelzett az Exeternek, forduljon az ismeretlen hajó felé, közelítse meg, és azonosítsa. Öt perc sem telt el, és az Exeter már vissza is jelzett: „Azt hiszem, egy zsebcsatahajó az.” Ha az angoloknak még voltak kételyeik, néhány pillanat múlva az is eloszlott. 06.18-kor a Graf Spee tíz mérföld távolságból leadta első sortüzét az Exeterre.

A három angol cirkáló az ütközet hajnalán. Jelenet a csatáról készült filmből.

A három angol cirkáló az ütközet hajnalán. Jelenet a csatáról készült filmből.

 

A távolsági felderítés hiánya miatt a Graf Spee tehát katasztrofális kimenetelű összecsapásba keveredett. A felderítő repülőgép hiányában a németek csak távcsöveikre támaszkodhattak, de így csak olyan távolságról tudták biztosan azonosítani az észlelt hajókat, ahonnan már azok is észrevették őket. A hajó fel volt ugyan szerelve az akkor modernnek számító FuMo 22 radarkészülékkel, ez azonban legfeljebb 15-20 kilométeres távolságról volt képes jelezni a közeledő hajókat, vagyis nappal azokat szabad szemmel is előbb észrevehették, mint a radarral. A készüléket a német haditengerészet nem annyira katonai, hanem elsősorban inkább navigációs célokra használta, feladata az volt, hogy éjszaka és rossz látási viszonyok között elkerüljék vele a más hajókkal, vagy a parttal való ütközést.

Miután azonosították a három angol cirkálót, Langsdorff, abban a hiszemben, hogy a harcot már sehogyan sem tudja elkerülni, azonnal feléjük fordult, és teljes sebességgel igyekezett közelebb jutni hozzájuk. Ezért utólag is nagyon sok kritika éri, melyek szerint akkor járt volna el okosabban, ha inkább igyekszik olyan távol maradni a brit hajóktól, ahonnan azok lövegei már nem jelentettek volna veszélyt a Graf Spee páncélzatának, viszont ahonnan a 280 mm-es német ágyúk maximális hatékonysággal tudtak volna dolgozni.

Ez a vélemény azonban alapvetően téves. A németek egyáltalán nem törekedtek a nagy lőtávolságokra, egyrészt azért, mert ebben az esetben a náluk jóval gyorsabb angol cirkálók egykettőre ki tudtak volna jutni ágyúik lőtávolságából, és bekövetkezett volna, amitől a németek leginkább tartottak, vagyis hogy a cirkálók messziről követik őket, egészen addig, amíg az erősítés meg nem érkezik. Ha viszont sikerül megközelíteni az angol cirkálókat, azoknak hosszú időbe, akár órákba tellett volna, mire sikerül kimenekülniük a német ágyúk hatósugarából, és ez alatt jó eséllyel sikerülhetett volna elsüllyeszteni, vagy legalábbis megrongálni, és lelassítani őket.

Ezenkívül a nagy lőtávolság a találati arány drasztikus csökkenését eredményezte volna, márpedig a néhány nappal korábbi gyakorlat rossz eredményei miatt Langsdorff valószínűleg nem bízott meg teljesen a tüzéreiben. Ha eredményt akart elérni, közel kellett jutnia az ellenséghez. A németek ráadásul éppen a nagy távolságból becsapódó gránátoktól tartottak leginkább. Ezek ugyanis meredek szögben becsapódva jó eséllyel a fedélzetet találták volna el, és azt átütve a létfontosságú belső tereket is elérhették volna. A Graf Spee felső fedélzete mindössze 18 mm vastag lemezekből állt, ami legfeljebb csak a gránát áramvonalazó kúpjának letörésére volt elég. A páncélfedélzet vastagsága is csak 20-40 mm volt, amit még egy nagy távolságból kilőtt, és jó helyen becsapódó 15 centis gránát is áttörhetett volna. Kis lőtávolságból, lapos szögben érkezve viszont a gránátok az övpáncélt, illetve a belső válaszfalakat érték, melyek már jó eséllyel felfogták a lövedékeket, vagy legalábbis elviselhető mértékűvé tették a találatok pusztítását.203 mm-es lövegtornyok a Canberra cirkálón.

203 mm-es lövegtornyok a Canberra cirkálón.

 

A németek továbbá arra számítottak, hogy az angol hajók a túlerejű ellenséggel szemben nem támadnak, hanem igyekeznek majd gyorsan biztos távolságba kerülni, hogy onnan kövessék őket, amíg erősítést nem kapnak. Ezt nem tudták volna megakadályozni, ugyanis a Graf Spee sebessége, elsősorban a trópusi vizeken töltött hónapok alatt a hajófenékre lerakódott algák és kagylók miatt, ekkor már legfeljebb csak 25 csomó volt. (Langsdorff kétségkívül hibázott, amikor a megállók során nem gondolt a hajófenék tisztítására.) A németek tehát amíg lehetett, igyekeztek gyorsan megközelíteni az ellenséget, hogy azokat lerohanva elég ideig lőtávolon belül tudják tartani őket. Az angol hajók elől elmenekülni úgysem tudtak volna, az egyetlen esélyük erre az volt, ha sikerül megrongálni és lelassítani őket, amihez viszont időre volt szükségük. Bár nagy távolságból nyitottak tüzet, nyilván abban bíztak, a gőzturbinákkal felszerelt angol cirkálóknak sok időre lesz szükségük, mire elérik a maximális sebességüket, mellyel el tudnának menekülni előlük, s ez idő alatt meg tudják közelíteni őket, és csapást tudnak mérni rájuk. (A cirkálóknak normális körülmények között közel két órára volt szükségük, hogy a 14 csomós menetsebességből elérjék a legnagyobb, 32 csomós sebességüket. Az ütközetben ez most alig háromnegyed óra alatt sikerült nekik.)

Ebből nyilván már logikusan következik, hogy Harwood utóbb oly sokat magasztalt támadó taktikája teljes tévedés volt, amivel a pusztulásba vezethette volna hajóraját, és nem sokon múlott, hogy valóban nem ez történt. Az angol cirkálók agresszív fellépése meglepte a németeket, mert nem erre számítottak, de a britek igazából szívességet tettek nekik, amikor ők maguk igyekeztek közel jutni a zsebcsatahajóhoz. A németek pont ezt akarták, ez ugyanis kiküszöbölte a meredek szögben becsapódó gránátok jelentette kockázatot, pontos célzást tett lehetővé, és szorult helyzetbe kerülve a brit cirkálók már nem tudtak volna kimenekülni a német ágyúk lőtávolságából.

Az angol kötelék megosztásának szintén nem sok értelme volt. A németek eleve a legerősebb hajóra, az Exeterre összpontosították tüzelésüket, melynek 203 mm-es ágyúi a legnagyobb veszélyt jelentették rájuk, s a két könnyűcirkálót eleinte egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Ennek következménye az lett, hogy mire az angol hajók felvették volna a tervezett pozíciót, vagyis közrefogták volna a német hajót, addigra az Exeter már ki is esett a harcból. A szétválás eredménye az volt, hogy a két másik cirkáló nem tudott segítséget nyújtani az Exeternek, melynek kilövése után magukra maradtak a Graf Spee-vel szemben, és a biztos vereségtől végül csak a német parancsnok összeomlása mentette meg őket.

(Folyt. köv.) 

43 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr9016306178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hátramozdító 2020.11.29. 21:37:28

Nagyon szépen köszönjük, várjuk a folytatást!

Maga Lenin 2020.11.29. 21:52:58

Az Altmark tényleg sárga volt teljesen?

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2020.11.29. 22:47:40

Alig várom már, hogy kiderüljön, hogy Langsdorf miért volt marha.
Mert a muris az, hogy eddig az angolok tűnnek a megosztással. Mert az általam ismert könyvből az nem derült ki, hogy azelőtt szétlőtte a nehézcirkálót a GF, hogy érdemben szétváltak volna. Ott egészen mást írtak.

Galaric 2020.11.30. 07:33:35

A hajófenék tisztítására milyen módszert lehetett volna alkalmazni a nyílt vízen?
Leengedtek volna egy drótkötelet a hajó orránál és végighúzzák a tat felé a hajó fenekén?
Vagy esetleg kézi erővel búvárok végzik el a feladatot?

bz249 2020.11.30. 08:11:16

Tuzvezetesi szempontbol volt ertelme a szetvalasnak? Mennyire zavartak volna egymast a 6 es 8 huvelykesekbol leadott sorozatok?

savanyújóska 2020.11.30. 09:11:39

@Maga Lenin: „tényleg sárga volt teljesen?”

A szakirodalom szerint.

@molnibalage: Amikor tüzet nyitottak, még egy kötelékben voltak, ekkor váltak szét, hogy a német hajó két oldalára kerüljenek. Nagyjából hét órára kerültek a tervezett pozícióba, de addigra az Exeter már roncs volt, a két első lövegtornya odalett, a hátsó pedig majdhogynem találomra tüzelt, mert a tűzvezetés is tönkrement.

@Galaric: „Leengedtek volna egy drótkötelet a hajó orránál és végighúzzák a tat felé a hajó fenekén?”

Valahogy így. Néhány búvár egy ekkora felülettel nem sokat tudott volna kezdeni. Általában egy láncot húztak végig a hajó alatt, hogy lekotorják vele a lerakódásokat. Nem tökéletes megoldás, de valamit segített volna.

@bz249: „Tuzvezetesi szempontbol volt ertelme a szetvalasnak?”

Kötelékben haladó hajók tüzelése egy célpontra nem lehetett probléma, ez minden haditengerészetnél alapvető harceljárás volt. A szétválás oka nem az egyszerűbb tűzvezetés lett volna, hanem hogy megosszák a német hajó tűzerejét. A leírtakból gondolom világos, hogy nem tartom sokra ezt az elgondolást.

bz249 2020.11.30. 09:21:39

@savanyújóska: "Amikor tüzet nyitottak, még egy kötelékben voltak, ekkor váltak szét, hogy a német hajó két oldalára kerüljenek."

Nem jatszottak eleg Rule The Waves 2-t... ott egy ilyen utkozetben defincio szerint Search Line formacioban kezdik a kotelekek. Amde: ez a jatek hujesege vagy tenyleg egy ilyen legyezo szeruen nyitott lett volna a logikus formacio a briteknel?

bz249 2020.11.30. 09:31:04

@savanyújóska: amugy ez a tuzmegosztas akkor lett volna igazan faszipantos otlet, ha a nemetek nem sporoljak el a masodlagos tuzvezetest, akkor ezzel az akcioval sikeres harcba vontak volna a britek 4x150 es 2x105 mm "rossz" oldalra telepitett agyut. :)

Maga Lenin 2020.11.30. 09:36:20

@savanyújóska: Nem kötözködni akarok, de nem lehet, hogy úgy volt sárga, ahogy a LEGO-s replika? Rákerestem, és vagy fekete-fehér képek voltak Google Képkeresőben, vagy ez a legós verzió, ahol a fedélzeti szerelvények sárgák.
Ez valószínűleg csak nekem, az internethuszárnak szokatlan ez ennyi idő távlatából, de ez, hogy többször is és út közben átfestik a hajókat, nagyon furcsa. Már csak mert ehhez gondolom egy szobányi festéket kellett vinni pl. a Graf Spee-nél, magyarul hogy erre készültek előre.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2020.11.30. 10:43:00

@savanyújóska: Nos, a fizikát nézve a tűzmegosztás pedig nekem igenis működőnek tűnik. Megpróbálom röviden elmagyarázni, hogy miért.

Nos, az ekkora lövegek szórása ismert. Ha tűpontosan mérnék a célparamétereket és 0 célzási hiba lenne, akkor is arról szól a lövegek párbaja, hogy a szórásközéppontot megpróbálják a célon tartani és olyan gyorsan és olyan sokat tüzelnek, hogy remélik talál elég gránát.

Ha te a tűzerőt megosztod, akkor azt jelenti, hogy a próbálkozások számát egy célpontra megfelezed, azonos idő alatt sokkal kevesebb várható találat. És ez távolság és a szóráskép fényében igen drámai eredményeket eredményezhet.

Persze, ha ez megosztás azután történik, hogy a GF vagy bármi más az első célpontot kiütötte a harcból, akkor tényleg nem ér semmit. De maga az elgondolás a statisztika és fizika szerint igenis helyes.

(A légvédelmis cikkemben a HTKA-n ilyeneket számoltam csak más célpontra. Elvileg erre is alkalmazható lenne bizonyos módosításokkal.)

bz249 2020.11.30. 10:57:26

@molnibalage: nade ha a britek harcvonalna allnak, akkor az AGS rateszi a 6x280-at az Exeterre aztan a masodlagos tuzerseggel vagy puffogtat a konnyucirkalokra vagy nem. De az, hogy egy az Exterre kilott granat veletlenul belehullik valamelyik tobb szaz meterrel amogott halado konnyucirkaloba hat az elegge valoszinutlen.

Maximum annyi elonye van a teljesen mashol levo konnyucirkaloknak, hogy nehezebb atvaltani rajuk, ahogy a Dan-szorosban a Bismarck es a Prinz Eugen gyakorlatilag gond nelkul folytathatta a tuzelest a Hood elsullyesztese utan (05:55 elso sorozat 06:00 Hood felrobban 06:02 talalat a PoW-n).

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2020.11.30. 10:59:29

@bz249: Ha te egyik célra állsz rá és ahhoz képest is manőverezel, akkor a másik célok elleni távolságot nem nagyon te határozod meg.

Tehát igen sokféle kimenete van a kezdeti felállásnak, távolságnak és a célok sebességének.

A tűzerőmegosztás nem rossz ötlet egyes esetekben. Azon lehet vitatkozni, hogy itt volt-e értelme.

Igen, a szórás és a hajók közötti táv nem azonos nagyságrend.

bz249 2020.11.30. 11:09:52

@molnibalage: akkor mar valljanak 3 fele. Az Exeter nagy lotavolsagbol tuzparbajt viv, az Achilles a sebessegfolenyet arra hasznalna, hogy torpedovetesi tavolsagba jusson. Es mondjuk az Ajax feladata az, hogy maradjon a 280 mm-es hatotavolsagan kivul es folyamatosan jelentse a Graf von Spee poziciojat.

Amugy vajon a britek levontak azt a tanulsagot Coronelbol, hogy egy ilyen kalozhajo 1 utkozetre van kalibralva? Utana ellovi a loszerkeszletet es azt a tengeren nem lehet utantolteni.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2020.11.30. 11:35:38

@bz249: Minden hajó, ha nem volt szerencsés találat és balfék módon tervezett páncélzat, akkor egy ütközetre volt kalibrálva. Vagy még arra sem.

A Biscmarkot 3 db csatahajó lőtte és majdnem mind kifogyott a lőszerkészletéből tudtommal. A hajó mégsem süllyedt el. A gépei az "ütközet" legvégéig jártak. Ha nem lett volna mákos lapát találat, és még esetleg utolérték volna rövid időre, a szomorú igazság az, hogy a látott kép alapján eléggé szétlőve, de a B bizony hazament volna. Szerintem.

(Ha a balfék Lütjens meg tankolt volna hajófestés helyett, akkor küzdelem sem lett volna. A B sebesség és távolság előnyét kihasználva elérte volna a francia kikötőt.)

Az Scharnhorstot is a torpedók süllyesztették el, nem a nagy lövegek. A szerencsés találat lelassította a hajót és radar és kísérők nélkül közel tudtak menni a rombolók.

Ha a GSp győz, akkor az Altmarkról esetleg rakodhattak volna át, ha volt ott.
Fogalmazzunk úgy, hogy a radar és a repülőgépek korában az egész portyázósdi elég vicces ötlet volt egy olyan közegben, ahol nincs hová bújni...

savanyújóska 2020.11.30. 17:01:39

@Maga Lenin: „ehhez gondolom egy szobányi festéket kellett vinni„

Vittek, az Altmarkot is többször átfestették, sok helyen említik, hogy egy ideig tényleg sárga színt kapott. Nevet is többször váltott, volt Sogne, Delmar, Hangsmund, Chiriqui.

@molnibalage:
„a tűzmegosztás pedig nekem igenis működőnek tűnik”

Az elvvel nincs bajom, az ötlet jó, csak a kivitelezés nem. Nem értem, hogy gondolták azt, hogy a németek majd egyszerre lövik a két csoportot. Annyi eszük nekik is volt, hogy a fontosabb célpontra összpontosítottak. Az angolok így szétforgácsolták az erőiket, és lehetővé tették az ellenségnek, hogy külön-külön számoljon le velük.

omron 2020.11.30. 17:24:18

@molnibalage: Hihetetlen, hogy az egyik hadviselőnek mindig szerencséje van, a másik meg mindig rosszat húz. Bár az U-bootosok némileg rácáfolnak.

savanyújóska 2020.11.30. 17:46:10

@omron: Erre szokták mondani, hogy a szerencse mindig az arra érdemesek mellé áll.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2020.11.30. 19:04:28

@savanyújóska: Tehát akkor csak az időzítéssel van a bajod? Mert azzal én is egyet tudok érteni a leírtak alapján.

@omron: Hát, azért ez nem igaz. Egy repülőgép-hordozót csatahajókkal elsüllyeszteni úgy, hogy nem vesznek észre, elég nagy szerencse.
youtu.be/9QvkTdcsXpY

Meg amikor szerencséjük volt, akkor is a németekből hiányzó nelsoni vonás miatt inkább elfutottak. A 18 db 280 mm-es ágyúval minden józan számítás szerint némi veszteséget felvállalva rommá kellett volna lőniuk a Renown-t. Ezek meg elfutottak. Így nehéz győzni.

Falklandnál is az argi flotta A-4 gépei nem tudtak felszállni a szélcsend miatt, lefújták a támadást és hazamentek. A Belgrano elsüllyesztése után fel sem merült, hogy próbálkozzanak. Az RN meg vesztette el sorban a hajóit, mert az argik légiereje erőn felül dogozott és vérzett ki. Az angolok nem mentek haza.

Így lehet csatákat és háborúkat nyerni. Úgy, hogy a nagy führer tiltja a kockázatvállalást és baromságokat vár el és jelöl meg célként, nos. Úgy nehéz...

bz249 2020.11.30. 19:42:47

@savanyújóska: vagy inkabb amelle, akinek tobb hajoja/repuloje van ;)
Ahhoz, hogy mukodjon amit a nemetek akartak, sokkal tobb szerencses alkalom kellett, mint ahhoz, amit a britek akartak.

omron 2020.11.30. 20:01:39

@molnibalage: Emlékszem rá, azt írtad, hogy ez nem jön a kohóból, amiből a vasat eresztik.De azért 24 kilóméterről eltalálni valamit, ami mozog, ahhoz kellett a szakma is. A szerencsén kívül.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2020.11.30. 22:59:00

@omron: Ennek semmi köze a vezérek nelsoni vonásához. Egy védtelen CV-t eltalálni, ami nem lő vissza 24 km-ről és magasabb cél az átlagosnál? Igen, jól céloztak, de ekkora távon ez mázli. A távolsági szórása a lövedéknek a célszélességének sokszorosa.

Cymantrene 2020.11.30. 23:37:34

@molnibalage: már az első nagy háborúban is elég hamar megtalálták a portyázókat a rádió segítségével. Szóval ezt át kellett volna gondolni. Valamennyire át is gondolták, a tengeralattjárók egy darabig elég sikeresen megvalósították az elképzelést, minthogy ők el tudtak bújni.

Cymantrene 2020.11.30. 23:39:01

@molnibalage: meg is kapták érte a leszúrást, ami aztán nyilván nagyban "emelte" a vállalkozó szellemet :-)

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2020.11.30. 23:52:34

@Cymantrene: Igen, Zoli írt erről.

Hogy megértsük a német haditengerészetnél uralkodó viszonyokat, érdemes egy mozzanatot kiemelni Lütjens háborús pályafutásának korábbi szakaszából.

A norvégiai hadjárat idején, 1940 áprilisában Lütjens a Scharnhorstot és a Gneisenaut vezette. Április 9-én váratlanul összetalálkoztak az angol Renown csatacirkálóval. Két modern német csatahajó, és 18 db 280 mm-es ágyú állt szemben az öreg, gyenge páncélzatú angol hajóval, és annak hat darab, 38 cm-es lövegével. Lütjens azonnal visszavonult. A parancsoknak megfelelően. A visszavonulás - menekülés -során három találat súlyosan megrongálta a Gneisenaut. Lütjens rögtön a hadművelet után lovagkeresztet kapott.

Két hónappal később, júniusban, a két német csatahajó visszatért a norvég vizekre, ezúttal Marschall tengernagy parancsnoksága alatt. Marschall azt a parancsot kapta, hogy támadja meg a Norvégiában harcoló angol csapatok ellátó bázisát, a harstadi kikötőt. Csakhogy saját légi felderítése jelentette Marschallnak, hogy a britek kiürítették Harstadot. A német tengernagy ezt jelenti is a főparancsnokságnak, de válaszként csak az eredeti parancs megismétlését kapja. Marschallnak azonban esze ágában sincs a semmit lövetni az üres kikötőben. A többször megismételt parancsnak fittyet hányva nyugat felé fordul, abban bízva, hogy elkaphat néhányat a kiürítést végző angol hajókból.

A német kötelék június 7-én találkozik a Juniper aknarakóval, és az Oil Pioneer tankhajóval, és mindkettőt elsüllyesztik. Másnap, június 8-án reggel újabb két hajót fognak el. Az Orama teherhajót elsüllyesztik, az Atlantis kórházhajót futni hagyják. Aznap délután aztán sor kerül a legnagyobb fogásra, a német hajók találkoznak a Glorious anyahajóval és kísérő rombolóival, és mindhárom hajót elsüllyesztik. A Scharnhorstot közben egy torpedótalálat súlyosan megrongálja. A győzelem jutalmaként Raeder azonnal kirúgatta a haditengerészet kötelékéből Marschallt, és éveken át szabályos bosszúhadjáratot folytatott ellene. Vagyis nem fontos a győzelem, nem fontos az eredmény, hanem kizárólag a parancs feltétlen teljesítése az, ami igazán fontos, és elismerésre méltó. Ezért lett éppen Lütjens Raeder kedvence.

ui. Egy kísérő hordozót Leyténél leszámítva tudtommal ez a egyetlen eset, ahol páncélos valaha tülzelt hordozóra és el is süllyedt. Ez volt érte a jutalom. Így nehéz...

savanyújóska 2020.12.01. 10:52:22

@molnibalage: „csak az időzítéssel van a bajod?”

Meg nem értem, miért kellett ehhez szétválni? Laza kötelékben is meg tudták volna ezt csinálni, így ha a németek nagyon szorongatják az Exetert, a két könnyűcirkáló fedezni tudta volna, mondjuk azzal, hogy eléje állnak, vagy torpedótámadást imitálnak, magukra vonva a németek tüzelését. A szétválással tálcán kínálták fel a németeknek, hogy külön végezzenek velük, és csak azért nem történt így, mert Langsdorff már akkor rettegni kezdett az angol torpedóktól, amikor a cirkálók még 15 kilométerre voltak tőle.

„A 18 db 280 mm-es ágyúval minden józan számítás szerint némi veszteséget felvállalva rommá kellett volna lőniuk a Renown-t.”

Lütjens mentségére legyen mondva, az első angol találatok megrongálták a Gneisenau tűzvezető állását, és üzemképtelenné tették a hátsó lövegtornyát, a Scharnhorstnak meg a radarja döglött be. Ezenkívül erősen tartottak az angol rombolóktól, saját rombolóikat ugyanis előző nap visszaküldték Narvikba, így nem volt fedezetük.

„Így lehet csatákat és háborúkat nyerni.”

Erről majd az utolsó részben én is bővebben írok.

@bz249: Erre meg azt szokták mondani, a háború istene nem az észt szereti, hanem a jó nagy hadseregeket. Ettől függetlenül szerintem nagy általánosságban a szerencsére vonatkozó mondás is igaz.

omron 2020.12.01. 19:22:48

@molnibalage: Erre gondoltam, hogy Marschall legalább mert támadni.

Nancsibacsi 2020.12.03. 09:53:40

@molnibalage: Nincs olyan hogy tűzmegosztás, mert nem te mondod meg az ellenséges parancsnoknak, hogy mit lőjjön. Azt fogja lőni, amely a legnagyobb veszélyt jelenti rá, és a legnagyobb kárt tudja neki okozni. SOHA nem fogja egy kapitány se megosztani a tűzerejét - legfeljebb csak akkor, ha bizonyos szögben másra nem tud lőni (pl. 2 oldalról támadják, és a másodlagos ágyúk oldalt vannak).

Az angol támadó kötelék ereje elég kellett volna hogy legyen a német hajó elsüllyesztéséhez, ha azt jól használják. Eleve az angoloknak nagy előny volt az, hogy pontosan tudták kivel állnak szemben - fejből tudták a fordulási körét, hogy mennyi idő alatt tudja átfordítani az ágyúkat, max sebességét, gyorsulását, mindent. A németek meg azt tudták, hogy van itt valami cirkáló, meg 2 kisebb hajó. Mindenük megvolt az angoloknak ahhoz, hogy győzzenek, csak rosszul csinálták. Az angol nehézcirkálónak távolságot kellett volna tartania, mivel az övpáncél ellen kevés volt a tűzereje, távolról a fedélzetet tudta volna szögben lőni, és a lényegi munkát úgyse neki, hanem a könnyűcirkálóknak kellett volna elvégeznie torpedókkal. A könnyűcirkálók feladata az kellett volna hogy legyen hogy a német hajó elé kerülve - amerre csak fél tűzerővel tud lőni, 2 könnyűcirkálóra - összehangolt torpedólegyezőt terítsenek. A szemből jövő torpedóknál a torpedó és a hajó sebessége összeadódik, a torpedó hatótávja a hajó által megtett úttal megnő, így komoly esély lett volna találatra. Onnan kezdve meg kész is vannak, mert akkor a német hajó minimum lelassul, és szét lehet torpedózni, vagy simán lőtávon kívül maradva figyelni amíg az erősítés megérkezik, és szét nem lövik a nagyfiúk.

A német hajó esélye csak az volt, ha rámegy az angolokra, és gyorsan harcképtelenné teszi őket közelről leadott nagy pontosságú lövésekkel. Kb ez is történt. Onnan kezdve hogy a nehézcirkáló kiesett már csak az éjszaka segíthetett volna, de hát még csak reggel 8 óra volt. A német parancsnok jól csinálta, de (zseb) csatahajóval 2 könnyűcirkálót üldözni nem egy életbiztosítás - pont az előbb leírtak miatt. Eleve a kis szarosokat nehéz eltalálni ha manővereznek, fele tűzerővel, és folyton torpedóznak... érthető hogy inkább visszavonult.

Nancsibacsi 2020.12.03. 09:58:14

@molnibalage: A hadihajó akkor van optimálisan használva, ha nem egymás ellen harcol, hanem védtelen kereskedelmi hajókat süllyeszt el. Tudom hogy ez unalmasabb, de gazdasági szempontból ez éri meg. Azért volt tiltva a támadás, mert a németek futottak már bele úgy tengeri ütközetbe, hogy azt hitték erőfölényben vannak, aztán egyszer csak megjelent egy tőlük 3x erősebb egység. Egy ilyen csata végén ha 2:1-re győznek, akkor valójában az angolok győznek, mert nekik egyszerűen sokkal több hadihajójuk volt.

Wierosssz 2020.12.03. 10:20:43

@savanyújóska: "Laza kötelékben is meg tudták volna ezt csinálni, így ha a németek nagyon szorongatják az Exetert, a két könnyűcirkáló fedezni tudta volna, mondjuk azzal, hogy eléje állnak, vagy torpedótámadást imitálnak, magukra vonva a németek tüzelését"

Vagy, amikor látják, hogy kiesik a harcból, húznak az Exeter elé egy füstfalat ...

Wierosssz 2020.12.03. 11:36:40

@Nancsibacsi: az erők ilyentén megosztása és használata papíron jól néz ki, de nem fog működni

- kész tényként kezeled, hogy az angolok "mindent is" tudtak a zsebcsatahajókról - nem hiszem, hogy a németek ingyenes brossúrákban lelkesen reklámozták fegyvereik pontos paramétereit; az hírszerzők persze ettől még szerezhetettek infókat, de ezek azért általánosságban gyakran pontatlannak bizonyultak
- a Graf Speenek lőtáv/tűzerő előnye volt az Exterrel szemben (meg is lett az eredménye), pláne a könnyűcirkálókkal szemben
- ahhoz, hogy "bekerítsék" a GSp-t, az angol könnyűcirkálóknak teperni kellett volna - 25 csomó (GSp aktuális vs. 32.5 csomó (Leanderek gyári átlaga, gondolom a La Plata idején nem volt már ez sem annyi) >> 14 km/h sebesség különbség úgy, hogy azért közben kell manőverezni is, tuti, ami fix
- a Leanderek Mk.IX torpedói tudtak kb. 10-13km lőtávot sebesség fűggően - ebbe a lőtávba bemerészkedni nem merészség, hanem hülyeség, figyelembe véve az ellenség tűzerejét (pl. rögtön játékba jönnek a 150mm-es ágyúk is meg a zsebcsatah. saját torpedói)
- kvázi szemből torpedót indítani a tárgyalt érában full pazarlás volt - magas a sansza, hogy vagy kikerülik, vagy extra peches szituban (pl. nincs mágneses másodgyújtó/ nem működik) nem aktivál az orrgyújtó és "lecsúszik" a hajótestről a torpedó - ráadásul oldalanként 1 legyező, majd OFF, mert a fedélzeti szárny torpedóvetőcsöveket harci körülmények között nem igazán lehet újratölteni
- a kereszttorpedózás kerülendő, mert egy eltévedő/túlfutó torpi még max. lőtávon túl is tud meglepetést okozni
- a könnyű cirkálókat egy csoportként kezelni nem feltétlenül rossz megoldás, de talán jobb megoldás lett volna az Exter+1 CL / 1 CL megosztás; a 3 felé válás csak akkor opció, ha "terelgetni" akarják a GSp-t

"A hadihajó akkor van optimálisan használva, ha nem egymás ellen harcol, hanem védtelen kereskedelmi hajókat süllyeszt el. Tudom hogy ez unalmasabb, de gazdasági szempontból ez éri meg." - nem :D Pont ezért bukta a portyázó hadviselés német megoldása. A tengeralattjárókkal és segédcirkálókkal olcsóbban megvalósítható a feladat, mint zsebcsatahajókkal és Bismarckkal. Gazdasági szempontból a GSp portyája is bukta, hiába az okozott kár (a hajó relatív értékéhez képest) és a lekötött ellenséges erőforrások (a RN-MN összkapacitásához képet nem tényező). Persze, ha a németek '39 késő nyarán 10 panzerschiff-et küldenek ki az óceánra ... !lehet! akkor !!!átmenetileg!!! besz@ratják az anglo-fr. tengerészeti erőket

RoGeR 2020.12.03. 13:39:58

Az merült fel bennem, mint kérdés: Mi lett volna, ha nem magányos farkasként hanem kisebb flottaként küldik ki a zsebcsatahajókat egy-két romboló és egy könnyűcirkáló kíséretében?

Megbukott volna logisztikai oldalról? (Nincs távoli bázis, több ellátóhajó kellett volna)
Nagyobb erőkkel keresett volna az RN, így hamarabb nagyobb vereségbe futottak volna bele?
Vagy értek volna el értékelhető sikereket?

Az is igaz, hogy a Kriegsmarine gyakorlatilag leírta magát a norvég kampány alatt, elvesztették a könnyű hajóik (romboló, könnyű cikráló) jelentős részét, innentől kezdve gyakorlatilag a magányos farkas elv maradhatott a felszíni flotta esetén.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2020.12.03. 14:10:56

@Nancsibacsi: Torpedóznak? Ne szórakozzunk már. A sikeres torpedótámadáshoz kb. 2000 méter vagy kisebb távolság kellet. Ilyen távolságból a GSp rommá lőtte volna mindkét cirkálót.

Wierosssz 2020.12.03. 15:25:53

@RoGeR: a kérdés jogos - ha masszív taktikai koordináció mellett, lényegében farkasfalka módjára működtetik a rendszert akkor valószínűleg '39 őszétől kb. '40 kora tavaszáig (esetleg ha nem nullázzák ki magukat a norvég kampány során, ill. Fro. bukását beleszámítva jóindulattal '40 nyaráig/őszéig) lehetett volna, vállalható(?) veszteségekkel, aratni. A konvoj rendszert a britek fokozatosan vezették be, kezdetben pl. csak a Brit szk. környékén működött, csak '40 első felében kezdték komolyabban kiterjeszteni az észak-, majd a dél-atlanti térségre.
Valószínűleg nem tettek volna hozzá a háború végkimeneteléhez így sem. Azonban ha már tengerészkedni akartak a németek, akkor a történelmi adatoknál jobbat is hozhattak volna.
A szóbajöhető típusok közül sajnos a német rombolók kiesnek gyatra tengerállóságuk és relatív kicsi hatótávjuk miatt, a könnyű cirkálókat, a Hipper- és a Scharnhorst osztályt szintén a hatótáv korlátozta volna + utóbbiaknál a kérdés, hogy érdemes-e ennyi olajat elégetni pár kósza teherhajó tengerfenékre küldésére (nincsenek még francia kikötők a németek kezében, így a nagy egységek ráadásul max. az észak-atlanti vizekre tudtak volna kimerészedni ... mondjuk Scapa Flowt megágyúzni is több értelme lett volna, mint ennek). Szerintem ami javította volna a siker esélyét: több ellátó hajó, min. +2-3 nagyhatótávú egység (pl. panzerschiff), több segédcirkáló, több, kiforrottabb és nagyobb hatótávú tengeralattjáró, tökös felső vezetés (pl. mint a szovjeteknél Kuznyecov) - tökös kapitányok (ld. a fentebb is említett Marschallt), elfelejteni a capital egységeket (már a Scharnhorst enyhe is túlzás...), jobban rágyúrni a szf.i telepítésű, nagyhatótávú tengerészeti légierőre (ebben a körbe a Graf Zeppelin pl. szintén kuka).

Részletesebb fejtegetéseket mellőzve: a helyes stratégiai koncepcióval és vezetéssel a német flotta még '39-es állapotában is többre lett volna hivatott, mint amit a történelem végül igazolt.

savanyújóska 2020.12.04. 09:10:27

@Nancsibacsi: „a német hajó elé kerülve - amerre csak fél tűzerővel tud lőni, 2 könnyűcirkálóra - összehangolt torpedólegyezőt terítsenek”

Akkor tudtak volna eléje kerülni, ha hagyja, és nem fordul együtt az angolokkal. Az eredményes torpedótámadáshoz meg egészen közel kellett volna menni, három kilométer felett a találat esélye már minimális volt. Szemből torpedózni meg éppen nem a jó pozíció, így volt a legkisebb a találat esélye.

„csatahajóval 2 könnyűcirkálót üldözni nem egy életbiztosítás”

Olyan nagy üldözésre nem is lett volna szükség. Kb. hét-nyolc kilométerre voltak a német hajótól, amikor beszüntették a lövöldözést, és visszavonultak. Tízcsomós sebességfölénnyel legalább egy órára lett volna szükség, hogy kikerüljenek a német ágyúk lőtávolságából, ami bőven elég idő lett volna ahhoz, hogy a 28 centis ágyúk szétlőjék őket.

„hadihajó akkor van optimálisan használva, ha nem egymás ellen harcol, hanem védtelen kereskedelmi hajókat süllyeszt el”

Ezért nagy felszíni hadihajókat megépíteni is felesleges. Ilyesmire a tengeralattjárók valók, meg - ebben az esetben - a haditengerészeti légierő nagy hatótávolságú bombázói. Még a segédcirkálók haszna is inkább csak a zavarkeltésben volt, nem az általuk elsüllyesztett hajókban. Csatahajót építeni csak azért érdemes, hogy csatát vívjanak velük. Ha nem erre használják őket, akkor rosszul vannak felhasználva.

@RoGeR: „Mi lett volna, ha nem magányos farkasként hanem kisebb flottaként küldik ki a zsebcsatahajókat egy-két romboló és egy könnyűcirkáló kíséretében?”

Sok hűhó semmiért. A végeredmény nem lett volna sokkal jobb, legfeljebb valamivel több angol hajót kötöttek volna le, de jóval nagyobb ráfordítással. Már a két zsebcsatahajó ellen is az angolok és a franciák összesen három csatacirkálót, négy anyahajót, és 16 cirkálót különítettek ki. Igazából az egésznek ez lett volna a legnagyobb haszna, nagy erőket vontak volna el a hazai vizektől, ahol a német flotta főerői ezalatt talán csinálhattak volna valamit.

bz249 2020.12.04. 12:28:44

@savanyújóska: "Szemből torpedózni meg éppen nem a jó pozíció, így volt a legkisebb a találat esélye."

Ha a hajo elfele megy a torpedotol akkor kozvetlen kozelrol kell loni, nem? Hatulrol: A torpedo megy 22 m/s-mal a hajo 10 m/s-mal. Ha mondjuk 6000 m a tenyleges hatotavolsag, akkor 3300 m-rol kilove meg a nem manoverezo hajot sem eri el.

amundsen 2023.10.29. 13:10:55

Ha egyszer valamikor 2210 környékén a britek is feloldják a második világháborús irataikat, akkor talán történetileg pontosabban fogjuk látni, hogy hogyan is volt az a második világégés...

amundsen 2023.10.29. 13:13:54

@amundsen: Bajkeverés receptért a britek soha sem a szomszédba jártak kölcsönkérni. Mondom ezt az első és második technikai forradalom szinte áhítatos tisztelőjeként.

savanyújóska 2023.10.29. 15:05:13

@amundsen: Az angolokról ugyanazt gondolom, mint az oroszokról, nagyszerű emberek, és kártevő nemzet.

Oktán Pista 2023.10.30. 10:18:00

@savanyújóska:
Nagy baj, amikor egy nemzet túlnő a saját keretein és elkezd birodalmat építeni. A birodalomépítés tengernyi belső és külső károkozással jár. A nemzeti egón nehezen gyógyuló defektusokat hoz létre.
Példaként az angolok mellett gondolhat bárki az amerikai, orosz, régebben francia, német, japán, estébé nemzeti lelkület vadhajtásaira.
Mostanából azt hallom újra és újra, hogy a versenyképesség érdekében az Európai Uniót is keményen központosítani kell. Úgy tűnik, a birodalom építést ismét jó ötletnek tartják errefelé valakik. Nem mintha azt gondolnám, hogy az EU versenyképesség a centralizáció hiányán bukna.

bz249 2023.10.30. 13:28:14

@Oktán Pista: pedig bukik, sokkal tobbet kell szoszolni az ertelmetlen hujesegek keresztulveresen. Es igy kevesebb ido marad tovabbi ertelmetlen baromsagok bevezetesere. ;-)

savanyújóska 2023.10.30. 17:48:47

@Oktán Pista: "régebben francia, német"

Nemcsak régebben. A kis európai országok – mármint tőlünk nyugatra – saját érdekükben általában szövetségi rendszerben gondolkodnak, mert tudják, hogy egyedül nem állnak meg. A németek és a franciák viszont azt hiszik magukról, hogy ők igen.

"azt hallom újra és újra, hogy a versenyképesség érdekében az Európai Uniót is keményen központosítani kell"

Nem kell mindent beszopni, amit "nemzeti" médiákban hallasz.

"az EU versenyképesség a centralizáció hiányán bukna"

Azért ennél is árnyaltabb a kép.
www.lakmusz.hu/tenyleg-olyan-dramaian-romlik-az-eu-versenykepessege-mint-ahogy-szijjartoek-mondjak/
süti beállítások módosítása