A három évvel ezelőtti angliai körút alapvetően pozitív tapasztalatokkal járt, az ország egész kellemesnek és érdekesnek bizonyult, olyannak ahová szívesen látogatnék el újra. Azt azonban nem gondoltam, hogy erre a látogatásra a közeljövőben sor kerülne, és egyébként is inkább az északi, skót területeket terveztem be következő úti célként. Azonban úgy adódott, hogy idén ismét lehetőség nyílt egy angliai kirándulásra, és nem láttam okát annak, hogy ne éljek vele. A célpont ezúttal kimondottan Portsmouth volt, innen indultunk tovább más kikötők felé.

Az angliai beutazás ezúttal korántsem volt olyan egyszerű, mint három éve, mivel éppen indulás előtt két hónappal tették itt is kötelezővé a beutazási engedélyt. A hasonló amerikai engedély megszerzése annak idején nagyon egyszerű volt, a neten ki kellett tölteni és be kellett küldeni egy formanyomtatványt, be kellett fizetni az illetéket, és gyakorlatilag automatikusan megküldték a beutazási engedélyt, hacsak az ember nem nyilatkozott úgy, hogy beutazásának célja terrorista merényletek elkövetése, és az USA államrendjének megdöntése. Az angol engedély beszerzése már jóval macerásabb, le kell tölteni hozzá egy külön applikációt, és be kell szkennelni az útlevelet. A legtöbb gondot szerintem mindenkinek a fényképes azonosítás okozza, a rendszer elég nehezen fogadja el a szelfiket. Végeredményben nem egy ördöngösség, nekem félóra se kellett az egészhez, de elég bosszantó, és szerintem feleslegesen bonyolult. Az engedély két évig érvényes.

Három évvel ezelőtt Portsmouthban sok mindent kihagytam, az idő csak arra volt elég, hogy megnézzem a Victoryt, és a mellette levő hajózási múzeumot. (https://htenger.blog.hu/2022/12/06/greetings_from_britain_721) Most erősen gyúrtam rá, hogy bepótolom a mulasztottakat, és a Historic Dockyard többi látványosságát is sorra veszem. Az első célpont a közvetlenül a bejárat mögött álló Warrior volt, korának legnagyobb hadihajója. (A hajó történetéről a korábbi cikkben már bővebben írtam, felesleges erre itt újra kitérni.) Jelenlegi helyén 1987 óra látható, ebben az évben fejezték be közel nyolc éven át tartó, 9 millió fontba kerülő felújítását. A Warrior nem kizárólag múzeumhajóként funkcionál, alkalmanként különféle rendezvények megtartására is bérbe adják, hogy a bevételekből is fedezzék a hajó karbantartásának költségeit. (Ez a másodlagos funkció azonban nem mehet az első rovására, ellentétben a hazai Kassával, ami gyakorlatilag bulihajó lett.)

A Warrior már kívülről nézve is nagyon impozáns, még a mai mérce szerint is nagy hajó, de a fedélzetére fellépve végképp egyértelmű lesz, ez azért egy nagyságrenddel más méret, mint a Victory. A több mint kilencezer tonnás, 128 méter hosszú, 17,8 méter széles hajón minden hatalmasnak tűnik, az árbocok, a kémények, a kötélzet csigái. A belső terek is tágasak, és nyilván sokkal nagyobb komfortot biztosítottak a hétszáz fős legénységnek, mint a korábbi sorhajókon. Lefelé haladva persze itt is egyre nyomasztóbb lesz a légkör, a helyiségek pedig egyre szűkebbek és levegőtlenebbek. A komfort is viszonylagos, a tengerészek munkája ugyanolyan keserves meló volt, mint a korábbi hajókon, de itt legalább a felső fedélzeteken ki tudtak nyújtózni, és függőágyaikban nem úgy aludtak egymás mellett, mintha egy szardíniásdobozban lennének összepréselve. A tiszti kabinok tényleg tágasak és kényelmesek, és a Warrioron egy addig soha nem látott luxus is növelte a tisztek kényelmét, volt külön fürdőszobájuk! Az alacsonyabb rangú tisztek fürdőszobája persze közös használatú volt, a három fürdőkád egymás mellett áll, ami olyan szempontból nyilván előnyös, hogy a tisztek meg tudták mosni egymás hátát.

A Warrior nagyon jól karbantartott hajó, a festés majdnem mindenhol újszerű, rozsdafoltokat csak elvétve látni, és a fedélzet deszkái között sincs korhadt. Ez az alsó helyiségekre is érvényes, még a kazánok és a gőzgépek is nagyon jó állapotban vannak. A hajó felszerelése is teljes, a tiszti kabinok teljesen berendezettek, a lőszerraktárak fel vannak töltve, az ágyúk szerelvényei is komplettek. A hajó ránézésre kifutásra kész állapotban van, ami persze csak látszat, a kazánok és a gépek valójában lemezekből összehegesztett utánzatok, az ágyúkat műgyantából öntötték, és még az árbocok sem igaziak, a törzsárbocok valójában acélcsövek, belül létrával, hogy a karbantartók könnyebben feljussanak az árbockosarakig. A látogató számára azonban a lényeg az illúzió, és az a Warrioron teljes, minden élethűnek és működőképesnek látszik. A hajó megéri a pénzét, megtekintése feltétlenül ajánlott, és a látogatók száma alapján erre nem is nagyon kell biztatni a Historic Dockyardba betérőket. Hazánkfiai is látogatják a hajót, rajtam kívül egy magyar család is képviselte Közép-Európát a fedélzeten.

A Warriortól befelé tartva jó rálátás nyílik a kikötő belső, nem látogatható területeire, mely ma is a Royal Navy legfontosabb támaszpontja. Három éve az angolok mindkét anyahajója bent volt a kikötőben, közvetlenül a Historic Dockyard mögött kikötve, most csak a Queen Elizabeth-et lehetett itt látni. A látogatókat azonban nem az új vasak érdeklik, hanem a régi veteránok. A Victory három éve csalódás volt, a teljesen körbeállványozott hajóból kívülről alig lehetett látni valamit, az árbocokat lebontották, a fedélzetet kiürítették. Erősen bíztam benne, három év elteltével a munkálatoknak legalább a nagyobbik részével már végeztek, és a hajó kívülről is újra a régi fényében látható. Hát nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A Victory most már nem egyszerűen csak körbe van állványozva, hanem egy sátort is raktak köréje és föléje, melyből csak a hajó orra és tatja látszik ki. Jópár káromkodást elmormoltam magamban, és tűnődtem rajta, a három kiállítás megtekintésére feljogosító belépőjegy második lehetőségeként a Victory helyett ne e válasszak valami mást, de végül úgy gondoltam, elég valószínűtlen, hogy még egyszer eljutok Portsmouth-ba, nézzük hát meg utoljára, ami Nelson hajdani zászlóshajójából megmaradt. Miután a Victory-t egyszer már láttam, és jobb állapotban, mint amilyenben most volt, valami mással alighanem jobban jártam volna, de hát mindig utólag okos az ember.

Már a bejárat előtt látható, hogy a karbantartás nem indok nélkül való, a hajó tényleg elég rossz állapotban van. A leszedett palánkozás alatt jól látni a korhadó bordákat, kívülről, és a hajó belsejében is. A Victory ma gyakorlatilag építési terület, és a bevétel növelésén kívül szerintem nem nagyon van más indok arra, hogy még ilyen állapotban is nyitva tartsák. A hely szellemét, a régi idők vitorlás feelingjét még annyira se lehet átérezni, mint három évvel ezelőtt, így gyorsan végigfutottam a hajót, és húztam is ki onnan. Egy kolléga megkérdezte az egyik csőszt, meddig tart a felújítás, mire az lazán rávágta, hogy még 15 évig. (A hivatalos határidő 2032.)

Három éve nem figyeltem fel rá, pedig már 2020 óta van ilyen lehetőség, hogy a Victory orrától indulva le lehet menni a hajótest alá, ahol egy sétány húzódik végig a hajó teljes hosszában, egészen a taton levő kormánylapátig. Ez egy egészen újszerű perspektívából nyújt rátekintést a hajóra, olyan szögből, ahonnan korábban valószínűleg nem sokan látták. A hajófenék alatt végigsétálva itt is jól látható, hogy a gerinc gerendái is nagyon viseltes állapotban vannak. A 15 éves felújítási idő tulajdonképpen nem is tűnik nagy túlzásnak, bár kérdéses, annak végére vajon marad e még valami a hajó eredeti faanyagából?

A Victory-t három évvel ezelőtt már végigjártam, a Warriort pedig legalább kívülről megnéztem, de a Historic Dockyard harmadik nagy kiállításáról, a Mary Rose-ról akkor teljesen lemaradtam. A Victory-n és a mellette levő múzeumban eltököltem az időt, és mire rájöttem, hogy a Mary Rose a Victory-tól balra levő épületben található, már nem maradt időm azt is megnézni. Most azért is igyekeztem kifelé a Victory-ból, hogy ezúttal maradjon elég időm erre a hajóra is.

A kezdet nem volt biztató, a kiállításra csak csoportosan lehet belépni, ha már elegen toporognak a bejáratnál, akkor nyitják ki az ajtót. De a belépést igazából nem azért késleltetik, hogy összegyűljön bizonyos létszámú látogató, hanem azért, hogy az előző csoportnak legyen ideje az első attrakcióra. Az előtérben ugyanis egy kivetítőn egy VIII. Henriknek öltözött statiszta ordítva ismerteti a Mary Rose megépítése idején fennálló politikai helyzetet, és a király azon szándékait, melyek elérése érdekében szükségét látta egy erős haditengerészet kiépítésének. Tartottam tőle, hogy az egész múzeum az újabban nagyon divatos interaktív kiállításból fog állni, ami úgymond aktív részvételbe vonja a látogatót. Jómagam viszont határozottan passzív résztvevő óhajtok lenni, és azt kívánom, hagyjanak engem békén, és ne akarjanak szórakoztatni. Végigbóklászom a kiállítást, ami számomra érdekes azt jobban megnézem, ami nem érdekel, hamar otthagyom. Szerencsére kiderült, hogy a VIII. Henrik utánzaton átjutva egy egészen klasszikus, és nagyon jól felépített múzeumba jutunk.

Akit maga a hajó érdekel, az persze lehet, hogy csalódni fog. A Mary Rose-ból nem maradt más, mint a hajó iszapba süllyedt jobb oldalának a nagyobbik része, a többi az évszázadok alatt már szétkorhadt, illetve a süllyedést követő idők mentési munkálatai során barmolták szét. Tulajdonképpen a hajó csontvázát láthatjuk csak, azt se teljesen. Az eredeti hajónak nagyjából talán a 40 százaléka maradhatott csak meg, vagyis valóban csak egy roncsról van szó. Ami azonban ezt a roncsot körbeveszi, az a történelem iránt érdeklődők számára egy különleges élmény.

A Mary Rose a klasszikus vitorlás korszak egyik legelső képviselője, építését már VIII. Henrik uralkodása alatt, 1510 januárjában kezdték el, de a hajót valószínűleg még elődje, VII. Henrik rendelte meg. A hajó típusa szerint a karakkok közé volt sorolható, ezek jellemzője, hogy az alacsony építésű hajótestre elől és hátul magas, legalább háromszintes felépítményeket építettek rá, melyekről az ellenséges hajó fedélzetét tűz alá tudták venni. Ezt még az akkoriban szokásos taktika követelte meg, mely alapvetően a közelharcra épült, ahol az ellenséges hajók egymás mellé álltak, majd a fedélzetükön szállított katonaság megpróbálta megrohanni és elfoglalni az ellenfél hajóját. Mondhatjuk úgy is, hogy olyan hagyományos ütközetekről volt szó, melyeket nem a szárazföldön, hanem úszó platformokon vívtak meg. Az ilyen összecsapások során döntő jelentőségű kérdés volt, hogy kinek van jobb rálátása az ellenséges hajó fedélzetére. Az a hajó, amelyiknek magasabb volt az elő és tatbástyája, fölényben volt, mert ezek tetejéről a lövészek – íjjal és muskétákkal – végig tudták lőni az ellenséges hajó fedélzeteit, mialatt ők maguk viszonylagos biztonságot élveztek.

A Mary Rose azonban már az új idők harcászati elveit is képviselte, ez volt az egyik első hadihajó, ami már ütegfedélzetekkel épült, vagyis a hajó felső fedélzetein ágyúsorok húzódtak végig, melyek a hajó oldalába vágott ablakokon keresztül tüzeltek. Az ágyúablak egészen új találmány volt, valamikor 1500 körül jelent meg először a hajókon, nem sokkal a Mary Rose építése előtt. A hajó eredetileg 78 ágyúval volt felszerelve, ezek többsége kis kaliberű, az elő és tatbástyán elhelyezett löveg volt, melyet az ellenséges élőerő ellen szántak. A legnehezebb ágyúkat a vízvonal feletti első fedélzeten építették be, itt ezekből mindkét oldalon hetet-hetet helyeztek el.

A hajó pontos méreteit a roncsok kiemelése után sem lehetett biztosan megállapítani, tekintve hogy a hajó tatja teljesen szétesett. Azt sem lehet tudni, a bástyák milyen magasak voltak, mert ezekből sem maradt semmi. Általában azt feltételezik, ezek háromszintesek voltak, míg mások ötemeletes bástyákat valószínűsítenek. A dolgot bonyolítja, hogy a hajót 1536-ban átépítették, és méreteit jelentősen megnövelték. Az eredetileg valószínűleg 500 tonnás Mary Rose vízkiszorítása az átépítés után 700 tonnára nőtt, és fegyverzete is jóval erősebb lett, az átépítés után 96 ágyút tudott hordozni. Elképzelhető, hogy az eredetileg háromszintes bástyákat tényleg megemelték, hogy még több ágyút tudjanak elhelyezni rajtuk.

Az átépítés azonban nem volt kimondottan jó hatással a hajóra. A Mary Rose teste a korabeli normákhoz képest karcsú és áramvonalas, teljes szélessége 12 méter körül lehetett. A feljegyzések szerint egészen kiváló menettulajdonságokkal rendelkezett, könnyen kezelhető, stabil, és gyors hajó volt. 1513 márciusában a haditengerészet versenyt rendezett tíz nagy hadihajója között, melyet a Mary Rose nyert meg. Edward Howard tengernagy úgy jellemezte a hajót, mint „minden nagy hajó közül a legnemesebbik.” Az átépítés során felszedett hatalmas pluszsúly azonban drasztikusan lerontotta a hajó tulajdonságait, és valószínűleg egyik fő okozója volt a későbbi katasztrófának is.

Az akkoriban hatalmasnak számító hajó megépítése nagy kihívás volt a korabeli brit hajóépítőknek. A becslések szerint megépítéséhez körülbelül 16 hektárnyi erdőt kellett kivágni, ami szintén problémát jelentett, mivel a hajdan hatalmas angol erdőségeket eddigre már nagyon megritkították – és később szinte teljesen el is tüntették –, így az építéshez szükséges faanyag beszerzése már ekkor is gondot jelentett, később pedig egyre nagyobb mértékben behozatalra szorultak. (Az erdőket nem a hajóépítések miatt irtották ki, hanem inkább azért, hogy legelőket biztosítsanak a szaporodó állatállománynak.) Henrik ambíciói pedig nem álltak meg a Mary Rose-nál, a király olyan haditengerészetet akart felépíteni, mely minden más haditengerészettel képes szembeszállni. A Mary Rose-al szinte egy időben épült a hasonló méretű, félig-meddig a testvérhajójának tekinthető Peter Pomegranate, majd a Henry Grace a Dieu, és a Great Harry, melynek vízkiszorítása már meghaladta az ezer tonnát.

A hajók szokatlan elnevezésein máig vitatkoznak, azok értelme ugyanis nem egészen világos. Általában azt feltételezik, a Mary Rose elnevezés Henrik nővérének, és a Tudor rózsának a névkombinációja. Mások vitatják ezt, szerintük vallási elnevezésekről van szó, amiket az uralkodói szimbólumokkal egészítettek ki, a Mary tehát valószínűleg Szűz Máriára utal, míg a Peter Pomegranate esetében a Peter Szent Pétert jelenti, a Pomegranat (gránátalma) pedig Henrik feleségének, Aragóniai Katalinnak a címeréből származik. A két hajó tehát az uralkodó dinasztiákról, illetve szűkebb értelemben véve a királyi párról lett elnevezve.

A Mary Rose pályafutása nem volt eseménytelen, bár a háborúk közti időkben a hajó, mint általában a haditengerészetek költségesen fenntartható nagy egységei, többnyire tartalékban állt. A tengeren Angliának ebben az időben a franciák voltak az egyetlen komoly ellenfelei, miután a spanyolok szoros szövetségesei voltak a briteknek. (Henrik lányának és utódjának, Máriának, és Fülöp spanyol királynak a házasságával később egy rövid időre a két uralkodó dinasztia is egyesült.) Az 1512-es hadjáratban a Mary Rose volt a 18 hajóból álló angol flotta zászlóshajója, mely a Csatornában és a Vizcayai-öbölben vadászott a francia kereskedelmi és hadihajókra, s néhány kisebb partraszállást is végrehajtottak francia területeken. A következő év hajózási szezonjában szintén ezt a tevékenységet folytatták, illetve a franciák legfontosabb támaszpontját, Brestet támadták. A háború végén a hajót tartalékállományba helyezték, és kisebb megszakításokkal a franciák elleni következő háborúig, 1522-ig leszerelve is maradt. A harcok ezúttal három évig tartottak, de a tengereken nagyobb összecsapásra nem került sor. A békekötés után a Mary Rose ismét tartalékba került. A következő időkben a hajóról nem sok információt találni a feljegyzésekben, de néhány rövidebb időszakot leszámítva valószínűleg egészen 1545-ig tartalékban volt, bár közben többször is javították, illetve átesett a már említett nagy átépítésen is.

1545-ben a franciák hatalmas, 200-300 hajóból álló flottát gyűjtöttek össze, mellyel ötvenezer katonát akartak partra tenni Angliában. A hajóhad július 16-án jelent meg Portsmouth előtt, ahonnan a 80 hajóból álló angol flotta a kedvezőtlen szél miatt csak 19-én tudott kifutni. A flottát a két legnagyobb angol hajó, a Mary Rose és a Henry Grace a Dieu vezette. Az ütközet tulajdonképpen véget ért, mielőtt még elkezdődött volna. Az élen haladó Mary Rose leadott egy sortüzet a francia flotta előtt haladó gályákra, majd fordult, hogy a hajó másik oldalán levő ágyúit is használni tudja. Fordulás közben a hajó egy váratlan szélroham miatt erősen oldalra dőlt, annyira, hogy a víz a dőlés felőli alsó ütegsor nyitva hagyott ágyúablakain át beömlött a hajóba, mely gyorsan oldalára dőlt, majd felborult és elsüllyedt. A katasztrófa alig pár perc alatt zajlott le, a hajó belsejében levő embereknek esélyük sem volt a kijutásra, a fedélzeten tartózkodók menekülését pedig a fedélzet felett kifeszített, a lezuhanó vitorlarudak elleni védelmet biztosító hálók akadályozták. A Mary Rose több mint 400 fős legénységéből mindössze 35 embert tudtak kimenteni.

A katasztrófa után az angol flotta rövid tűzharcot követően visszavonult Portsmouthba, győzelmüket azonban a franciák nem tudták kihasználni. Partraszálltak Wight-szigetén, és néhány déli angol kikötőben, de messze egyik helyen sem jutottak. A kitörő járványok és az ellátási nehézségek miatt néhány héttel később lefújták a hadműveletet, és eredmény nélkül tértek vissza Franciaországba.

A Mary Rose kiemelésére több kísérletet is tettek, az erősen az iszapba süllyedt hajótest alatt azonban nem tudták átvezetni a köteleket. A hajóról Henrik 1547-es halála után végleg lemondtak, csak az ágyúk és a felszerelés egy részét mentették ki róla. A Mary Rose ezt követően lassan feledésbe merült, és csak 1836-ban fedezték fel újra, amikor a környékbeli halászok panaszt tettek a hatóságoknál, hogy hálóik ezeken a vizeken állandóan beleakadnak valamibe. Az akadály eltávolítására kiküldött búvár a tengerfenékből kiálló gerendákat talált a helyszínen, és a későbbi merülések során sikerült azonosítani a roncsot, melyről számos ágyút és felszerelési tárgyat ki is emeltek. 1971-ben főleg ezeknek a merüléseknek a dokumentumai alapján sikerült ismét megtalálni a Mary Rose-t, és elkezdeni annak régészeti feltárását, amit véglegesen csak 2005-ben zártak le. A hetvenes évek végén megalakult a Mary Rose Trust, mely a feltárás és a kiemelés, illetve később a leletek múzeumban való elhelyezésének költségeit biztosította, nagyrészt szervezetek, cégek és magánszemélyek adományaiból. (Gyakran gondolok rá, boldog ország, ahol ilyesmire nem csak pénz és szakértelem, hanem társadalmi támogatás is van.)

A feltárások során több mint 26 ezer tárgyat hoztak a felszínre, és megtalálták az odaveszett tengerészek felének a maradványait is. Az iszap a leleteket kiválóan konzerválta, fennmaradtak az olyan fából, vagy más szerves anyagból készült használati tárgyak is, melyek a szárazföldön ennyi idő alatt már elbomlottak volna. A leletek között több olyan használati tárgy van, melyek az egyetlen fennmaradt példányok ebből a korból. A hajón élő emberek a társadalom reprezentáns szegmensét alkották, tulajdonképpen egy úszó kis várost, ahol szinte minden mesterség képviselője jelen volt, műhelyével és teljes felszerelésével együtt. A feltárt leletek olyan betekintést engednek a korabeli életbe, amilyenre a szárazföldi leletanyag sosem adna lehetőséget.

Ezt a párját ritkító leletanyagot mutatja be a kikötő egyik régi szárazdokkjában konzervált Mary Rose köré épített múzeum, melyet 2013-ban nyitottak meg a közönség előtt. Az épület középpontjában levő hajóroncs körüli galériák három szintjén olyan gazdag kiállítási anyagot találunk, ami párját ritkítja. Fegyverek, szerszámok, a hajó felszerelési tárgyai, a legénység ruhadarabjai, használati tárgyai, és így tovább. Láthatjuk a legénység néhány tagját is, egész pontosan néhányuk csontvázát, illetve a koponya alapján rekonstruált arcmásukat. Akár az egész kiállítási időt el lehetne tölteni a múzeumban, bár nekem néhány óra után már kezdett fájni a fejem a sok új élménytől.

A fejfájás másik oka talán az volt, hogy az egész múzeumban éjszakai félhomály van, szemüveg nélkül elég nehezen tudtam elolvasni a vitrinek magyarázó szövegeit. Először arra gondoltam, a kiállított tárgyakat, és magát a hajóroncsot akarják óvni az erős fénytől, de a konzerválási munkákat már évekkel ezelőtt befejezték, vagyis a neonfény aligha árthat a gyantával átitatott faanyagnak. Egyik kolléga szerint azt akarják megakadályozni, hogy a látogatók fényképezni tudjanak, vegyék meg inkább a prospektusokat, vagy töltsék le a netről a hivatalos fotóanyagot. Az adott fényviszonyok mellett valóban nem is kísérleteztem a fényképezéssel, és úgy vettem észre, mások se nagyon. (Következésképpen az itt feltett képek sem saját készítésűek.)

A Historic Dockyard kiállításai közül számomra egyértelműen a Mary Rose viszi el a prímet. Hajóként a Warrior volt a legnagyobb élmény, de a történelem iránt érdeklődő múzeumlátogatóként a Mary Rose múzeum nyújtotta a legtöbbet. A Victory pedig a kettő között letakarva várja a feltámadást.

A Historic Dockyard felfedezése persze ezúttal sem volt teljes, a kisebb hajók, és néhány kiállítás most is kimaradt, és nem jutott idő a túlparton fekvő gosporti tengeralattjáró múzeumra sem, pedig ettől alig néhány száz méterre kötöttünk ki. Lenne tehát miért még egyszer visszamenni Portsmouthba, de erre valószínűleg még egy jó ideig megint várni kell.