1914 júliusában már nyilvánvaló lehetett, hogy általános európai háború van készülőben, de a bekövetkező világvégére aligha számított bárki is. Mint rendesen, ezúttal is szinte mindenki az előző háború megismétlésére készült, és úgy hitte, néhány hónapon belül döntő győzelmet aratnak. A „mire a falevelek lehullanak” ígéret realitásában mindkét oldalon biztosak voltak.

Hogy az események végül ilyen katasztrófában végződtek, annak oka elsősorban a franciák elvakult gyűlölete és bosszúvágya volt, illetve az angol politika ostobasága, amivel hozzákötötte magát az irracionális francia törekvésekhez. Az antant szövetség ugyanis valójában csak laza együttműködés volt, a szerződések nem kötelezték semmire az angolokat, akiknek a háborúban való részvételével a központi hatalmak előzetesen nem is számoltak.

Az angol hadüzenet tehát nagyon kellemetlen meglepetés volt a németek számára, ám ekkor még úgy vélték, a csekély szárazföldi haderővel rendelkező angolok még egy jó darabig nem fogják érdemben befolyásolni az erőviszonyokat, vagyis a gyors német győzelmet nem tudják megakadályozni. Ha pedig a francia hadsereget legyőzték, utána már megegyeznek majd valahogy a britekkel is. A németek arra számítottak, ha ők nem lépnek fel támadóan, a Royal Navy sem fogja megkockáztatni a velük való tengeri összecsapást, s a Kaiserliche Marine szerepe csak annyi lesz, hogy miután a szárazföldön győzelmet aratnak, a flottát ütőkártyaként használják fel a béketárgyalásokon.

A Monarchia hadvezetése hasonló elképzelésekkel élhetett. A hadsereget Galíciában összpontosítva megállítják a várhatóan lassan mozduló oroszokat, kivárják azt a rövid kis időt, amíg a németek legyőzik a franciákat, s az egyesült seregeikkel szemben az oroszok és a szerbek majd kénytelenek lesznek békét kérni. Ebben a haditervben a flottának nem nagyon volt szerepe. (Július végére már nyilvánvaló volt, amit addig is mindenki sejtett, hogy az olaszok nem fogják támogatni szövetségeseiket. Az olasz flottával egy kötelékben végrehajtott támadó hadműveletek így még a háború tényleges kitörése előtt lekerültek a napirendről.)

1942-re a keleti fronton elveszett a gyors győzelem reménye, és a németeknek fel kellett készülniük az elhúzódó, hosszú háborúra. Ilyen kilátások mellett az ellenfél utánpótlási vonalainak elvágása minden korábbinál nagyobb jelentőségű feladattá vált. Ezeknek az utánpótlási vonalaknak volt az egyike az északi szovjet kikötőkbe irányuló teherforgalom, melyen keresztül nagy mennyiségű fegyver és hadi felszerelés áramlott az országba az Egyesült Államokból. 1942 nyarán a német légierő és haditengerészet nagy sikereket aratott az itt közlekedő konvojok ellen, a PQ–17 hajóinak kétharmadát elsüllyesztették, és súlyos veszteségeket okoztak a PQ–18-nak is.

A német haditengerészet vezetése úgy vélte, a helyzet megérett arra, hogy a német tengeri erők kelet felé még jobban kiterjesszék tevékenységüket a sarki vizekre, és elvágják a nyári hónapokban Szibéria partjai mentén közlekedő konvojok útvonalát. Az augusztusra tervezett hadművelet, mellyel csapást mértek volna az Arhangelszk és Vlagyivosztok között közlekedő konvojokra, és támadták volna a Kara-tenger fontosabb kikötőit, a Wunderland, vagyis a Csodaország nevet kapta. (Valószínűleg nem Lewis Carroll könyve nyomán, inkább gúnyos utalás lehetett a Szovjetunióra.)

A derűlátó és magabiztos német flottavezetés a Wunderlandot csak az első lépésnek szánta a német tengeri uralom északi vizeken való megszilárdítása felé. Szeptemberben követte volna a Doppelschlag (Kettős csapás), egy újabb támadás a szovjet kikötők és hajók ellen, majd egy nagyszabású aknarakó hadművelet, a Tzar, és végül, valószínűleg már csak következő évben, a Wunderland 2. A német vezetés azt remélte, megsemmisítő csapást mérhetnek az északi vizeken állomásozó gyenge, kisebb hadihajókból, és néhány rombolóból álló szovjet tengeri erőkre, megszerezhetik a fontosabb szigeteket, és teljesen felszámolhatják az itteni kikötőkbe irányuló teherforgalmat. A merészebb elmékben még a Németország és Japán közti kereskedelmi forgalom beindításának ötlete is felmerült.

Mire Cochrane végül megérkezett Görögországba, már befutottak oda leendő flottájának első hajói is. A Perseverance 1826 május végén készült el, de csak az év végére érte el a görög kikötőket, mert hajtóművei állandóan elromlottak, és Hastings többször is kénytelen volt hosszú ideig vesztegelni az útba eső kikötőkben, amíg a megbízhatatlan gépeken elvégezték a szükséges javításokat. Megérkezése után a görögök a hajót átkeresztelték a Karteria névre – a Perseverance (Kitartás) görög megfelelője –, s végül ezen a néven került be a hajózástörténet lapjai közé. A négyárbocos, szkúnervitorlázattal felszerelt hajó két, egyenként 42 Le-ős gőzgéppel volt felszerelve, melyek egymástól függetlenül működtek, és külön hajtották meg a hajó két lapátkerekét. Ez rendkívüli manőverezőképességet adott a 400 tonnás hajónak, amely nyugodt vízen hat csomós sebességre volt képes gőzgépeivel. A Karteria csupán nyolc, amerikai gyáraktól megrendelt ágyút hordozott fedélzetén, azonban ezek 68 fontos lövegek voltak, melyek félelmetes pusztítóerőt képviseltek. A hajónak volt még egy különlegessége, mégpedig az, hogy az elsők között építettek be rajta vízzáró válaszfalakat. A Karteria volt a haditengerészetek történetében az első gőzhajó, mely tengeri ütközetekben vett részt, méghozzá, elsősorban Hastings kapitánynak köszönhetően, felettébb eredményesen.

A Cochrane-t és kíséretét szállító hajó 1823 március 13-án érkezett meg Rio de Janeiróba. A lakosság itt is nagy lelkesedéssel üdvözölte a híres embert, azonban a felső tízezer köreiben személye inkább gyanakvást ébresztett, és a brazil arisztokrácia lekezelően bánt vele. Brazíliában természetesen szó sem volt liberalizmusról és demokráciáról – pontosabban csak szó volt róla –, az országot és a császárt egy szűk körű oligarchia tartotta a kezében, melynek tagjai gyanakodva figyelték a közismert liberális felforgatót. A korábban szóban és nem hivatalos levelekben tett ígéretek nyomban füstté váltak, mihelyt Cochrane konkrét, írásos szerződésben akarta rögzíteni őket. A főparancsnoki állás helyett csupán egy beosztott tengernagyi rangot ajánlottak fel neki, fizetését pedig az előzetes ígéretekkel ellentétben kisebb összegben akarták megállapítani, mint amilyet távozásakor a chilei haditengerészetnél kapott. (Évi 3.500 font) Megbízatásának időtartamát is olyan zavaros formában akarták meghatározni, amely lehetővé tette volna, hogy indoklás nélkül bármikor felmondjanak neki.

A tengernagy ezeket a feltételeket nem volt hajlandó elfogadni, és pár napos alkudozást követően bejelentette, utazik tovább Európába, ugyanis időközben felkérést kapott az éppen a törökök elleni függetlenségi harcot vívó Görögország flottájának megszervezésére, és irányítására. A brazilok erre kelletlenül beadták a derekukat, és elfogadták Cochrane követeléseit. Március 21-én hivatalosan is bejelentették a Brazil Császári Haditengerészet megalakulását, és Lord Thomas Cochrane kinevezését a flotta élére.

A Kriegsmarine harmincas évekbeli újjáépítése késve és lassan indult csak be, s a háború kitöréséig nem hozott igazán látványos eredményeket. Ennek oka részben Hitler kezdeti óvatossága volt, mellyel igyekezett elkerülni az angolok szükségtelen provokálását. Később, miután tapasztalta a nyugati demokráciák ostobaságát és tehetetlenségét, Adolf egyre merészebb lett, s a nemzetközi megállapodások minden korlátozását figyelmen kívül hagyó csatahajótervek megvalósítására adott utasítást. A Bismarck osztály építésének megkezdése után azt követelte a haditengerészet parancsnokságától, a következő csatahajókat a lehető legnagyobb, a hadsereg részére éppen fejlesztés alatt álló 80 cm-es kaliberű lövegekhez hasonló fegyverzettel szereljék fel. A tengernagyoknak komoly erőfeszítésükbe került, hogy meggyőzzék a Führert, ehhez a kaliberhez már 100 ezer tonna feletti vízkiszorítás, és olyan méretek szükségeltetnek, hogy az új hajók képtelenek lennének használni a német kikötőket. A következő osztály fegyverzetéül végül a haditengerészet által optimálisnak tartott 406 mm-es kalibert választották, és a hajók teljes vízkiszorítása így is elérte volna a 62 ezer tonnát.

A haditengerészeti fejlesztések lassúságának másik oka az volt, hogy a hadsereg és a légierő igényei érthető módon elsőbbséget élveztek. Először ezeket kellett újra felfegyverezni, és csak ezt követően került volna sor a nagyszabású flottaépítési program beindítására. A német ipar nem győzte egyszerre kielégíteni mindhárom fegyvernem igényeit, s a Kriegsmarine fejlesztései csak a Wehrmacht és a Luftwaffe kiépítése után kaptak volna elsőbbséget. Hitler csak 1939 januárjában rendelte el, hogy a három fegyvernem közül a továbbiakban a haditengerészet élvezzen prioritást, melynek kiépítése 1945-re fejeződött volna be. A néhány hónappal később kitörő háború azonban véget is vetett a haditengerészet reményeinek, a folyamatban levő építéseket rövidesen mind leállították.

A Valdivia elfoglalását követően Valparaisóba visszatérő hajók a következő hónapokat a Peru ellen tervezett hadjáratra való készülődéssel töltötték. Elvégezték a már régóta esedékes nagyjavításokat, feltöltötték a készleteket, és kiegészítették a hiányos legénységi állományt. A legnagyobb gondot ezúttal is a pénzhiány okozta. Cochrane folyamatos közelharcot vívott a chilei minisztériumokkal és hatóságokkal, hogy flottája megkapja a szükséges ellátmányt, és főleg, hogy elegendő összeget utaljanak át ahhoz, hogy a legénység zsoldját rendszeresen fizetni tudják. A szárazföldi beállítottságú chilei vezetéssel nehéz volt elfogadtatni a flotta igényeit, és az ellátási nehézségek a továbbiakban sem szűntek meg. Ennek következményeként a flottához szegődött angol és amerikai tengerészek többsége szerződése lejártával csomagolt, és távozott a flottától. A tisztekkel is akadt éppen elég gond. A mindenhonnan összeverbuvált tisztikar egyáltalán nem volt egységes, állandó volt a civakodás és a széthúzás, a tisztek folyamatosan rivalizáltak egymással, féltékenyek voltak egymás sikereire, és főleg egymás fizetésére. Gyakoriak voltak a párbajok is. Cochrane számára igen komoly gondot jelentett, hogy egy ilyen nagyon alacsony fegyelmi szinten álló testülettel biztosítani tudja a szolgálat megfelelő ellátását.

1808-ban Napóleon megfosztotta trónjától, és gyakorlatilag letartóztatta a spanyol uralkodót, IV. Károlyt, s helyére saját bátyját, Joseph-et ültette. Ez volt a császár pályafutásának egyik legszerencsétlenebb döntése. Maga Joseph teljesen alkalmatlan volt uralkodónak, de lett volna bármilyen ragyogó képességekkel megáldva, akkor sem bírt volna boldogulni a feladattal. Királyuk elfogásáról értesülve úgyszólván a teljes spanyol lakosság fellázadt az új király, és a francia megszálló seregek ellen. A szárazföldön a spanyolok ezúttal is veszélyes ellenségnek bizonyultak. A franciák hosszú, véres, és végső soron eredménytelen háborúba bonyolódtak, mely közvetve végül Napóleon bukásának egyik okozójává vált. A harcokba magának a császárnak is be kellett avatkoznia, és bár sorra verte az ellene felvonuló spanyol seregeket, s elfoglalta Madridot, a felkelést ő sem tudta elfojtani.

A felkelőket természetesen az angolok is teljes erejükkel támogatták. A segítségül küldött angol csapatokkal a spanyoloknak végül 1813-ra sikerült kiverniük a franciákat, s a következő évben, Napóleon bukása után, a Bourbon dinasztia visszakerült a trónra.

A spanyolországi eseményeknek volt egy olyan mellékhatása, melyre kezdetben nem sokan figyeltek fel Európában. Az országban dúló háború, és a királyi család átmeneti trónfosztása miatt a spanyol államhatalom szervezete egy jó időre gyakorlatilag felbomlott. Az amerikai spanyol gyarmatok, melyek már régóta sérelmezték az anyaország túlzott gyámkodását, a gazdasági korlátozásokat, és autonóm törekvéseik elnyomását, most igyekeztek kihasználni a központi hatalom meggyengülését.

Az angol Admiralitás természetesen igyekezett kihasználni, hogy egy ilyen erős francia kötelék koncentrálódott egy kicsi, és viszonylag gyengén védett helyre. Az Első Lord, Lord Mulgrave fejéből pattant ki az ötlet, hogy az Aix-szigetnél horgonyzó francia hajók ellen egy nagyszabású éjszakai gyújtóhajó támadást indítsanak. A terv szerint az éjszakai támadással összezavarták és meggyengítették volna az ellenség sorait, majd a pusztítást az öbölbe benyomuló angol sorhajók fejezték volna be. A gyújtóhajók bevezető támadásának levezénylését Thomas Cochrane-re bízták, míg a flotta főparancsnoka James Gambier tengernagy, a Dicsőséges Június Elseje, és a második koppenhágai csata hőse lett.

A Csatorna Flottától átvezényelt Gambier azonban egyáltalán nem bízott a sikerben, és határozottan ellenezte a tervet, egyebek mellett azzal érvelve, hogy a gyújtóhajók használata a hadviselés „embertelen és keresztényietlen” módja. (Különös érvelés ez attól az embertől, aki két évvel korábban felgyújtatta Koppenhágát.) Gambier ilyetén hozzáállása már kezdetben világossá tette, a siker kulcsa Thomas Cochrane kezében van, aki érezve a felelősség súlyát, nagy buzgalommal dolgozott a támadás előkészítésén.

Az idei év a blogon úgy tűnik, a sorozatok éve lesz. Az előző sorozat tíz része után most megint egy hosszabb írás következik, várhatóan hat, vagy hét részben. Hogy ne csak állandóan a két világháború, és a német haditengerészet körül keringjek, a zsebcsatahajók helyett most inkább egy régebbi írást vettem elő, a szívemnek kedves vitorlás korszakról.

Lord Thomas Cochrane neve valószínűleg nem tűnik ismerősnek a hazai közönség számára, pedig valójában többen ismerik alakját, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Patrick O’Brien idehaza is jól ismert „Master and Commander” – a nem túl szerencsés magyar fordításban: „Kapitány és katona” - című könyvének, és a belőle készült nagy sikerű filmnek Jack Aubry kapitánya ugyanis bevallottan Thomas Cochrane alakját mintázza, és úgyszintén Cochrane volt az ihletadó figurája C. S. Forester szintén nagy sikerű könyvsorozatának, és annak főszereplőjének, Horatio Hornblower-nek is.

Az irodalomnak persze csak nagy vonalakban van köze a valósághoz, s úgy vélem, érdemes lehet megismerkedni az igazi Tengeri Farkas mozgalmas életével is, mely szerintem érdekesebb és izgalmasabb, mint a fikció. Cochrane igencsak göröngyös pályafutása ráadásul még abból a szempontból is érdekes lehet, hogy némi bepillantást enged a brit haditengerészet Nelson utáni viszonyai közé is, amikor – legalábbis az utókor számára - már megjelentek az első jelei annak, hogy a Royal Navy hanyatló pályára állt.

A washingtoni tengerészeti konferencián, és a többi, utána következő konferencián a nagyhatalmak látszólag rendezték az addigi vitás kérdéseket, az egyes országok fegyveres erőinek erőviszonyait, és az államhatárok kérdését. A közvélekedés az volt, ismét boldog békeidők jönnek, és visszatér a XIX. század békés, és racionális korszaka. A hangulat legalábbis derűlátó volt, a háború utáni újjáépítések a legtöbb helyen jó tempóban haladtak, az életszínvonal ismét emelkedőben volt, és a húszas évek életvidám, hurrá-optimista hangulata is bizakodással töltött el mindenkit.

A háború által ütött sebek azonban valójában nem gyógyultak be. A háború utáni rendezéssel valamilyen mértékben tulajdonképpen szinte mindenki elégedetlen volt, még a győztesek is, akik többet vártak a győzelemtől. A háború alatt ezerrel pörgő gyűlöletkampány pedig generációkra megmérgezte az európai népek egymáshoz való viszonyát. Különösen Kelet-Európában és a Balkánon volt feszült a helyzet, ahol a nemzetek a mesterségesen létrehozott államhatárok mögül sértődötten és irigykedve figyelték egymást, készen arra, hogy ismét egymásnak ugorjanak, ha erre alkalom adódik. Ahogy a párizsi béketárgyalásokon résztvevő amerikai Tasker Bliss tábornok jellemezte a helyzetet: „A gyermek nemzetek, amelyeket kreáltunk, már a bölcsőben agyarakat és karmokat növesztettek maguknak, és még mielőtt járni tudnának, már késekért üvöltenek, hogy elvághassák a szomszédos bölcsőkben fekvők torkát.”