A Graf Spee 06.18-kor nyitott tüzet az Exeterre, mintegy tíz mérföldes távolságról. Az első sortűz, nem tudni miért, teljes, hatágyús sortűz volt, utána átálltak a német flottánál előszeretettel alkalmazott fél sortüzekre. A tűzvezetés által jelzett adatok alapján először kilőttek az egyik lövegtoronyból egy háromágyús sortüzet, majd kis idő múlva, a lőtávolságon néhány száz métert állítva, a másik lövegtoronyból leadták a következő sortüzet. A becsapódásokat megfigyelve pontosították a lőelemeket, és csak ezt követően adták le a következő sortüzeket. Ezt addig folytatták, amíg sikerült belőni a célpontot, vagyis találatot értek el, vagy villába fogták az ellenséges hajót, ami annyit jelent, hogy a gránátok egyszerre csapódtak be előtte, és mögötte. Ezt követően teljes, hatágyús sortüzeket adtak le, egészen addig, amíg a célpont irányt nem váltott, ami után fél sortüzekkel újra kezdték a belövést.

Az angol hajók felvonták a harci lobogót, az Exeter egyszerre négyet is, és szinte azonnal viszonozták a lövéseket. Az előzetes terveknek megfelelően a hajók különváltak, hogy kétfelől vegyék tűz alá a zsebcsatahajót. Az Exeter északnyugatra fordult, hogy a német hajó jobb oldalára kerüljön, a két másik cirkáló pedig északkeletnek tartott, hogy átkerüljenek a Graf Spee bal oldalára. Az Exeter 06.20-kor nyitott tüzet, a két könnyűcirkáló két perccel később. Az egymástól mintegy 600 méter távolságban haladó Ajax és Achilles összehangoltan tüzelt, a lőelemeket rádión folyamatosan egyeztették egymással.

A britek nem tököltek annyit a célzással, mint a németek. Folyamatosan tüzeltek, olyan gyorsan, ahogy csak bírtak, és tüzelés közben módosítottak az irányzékon. A brit flottánál végül is ez számított a hagyományos módszernek. Minél gyorsabban minél több gránátot kilőni, és bízni benne, hogy ha elég sokat kilőnek, néhány közülük csak célba fog találni. A német tüzelési módszert a britek nem is értették. Harwood úgy hitte, a Graf Spee két lövegtornya külön tűzvezetés irányításával működik, és jelentésében rosszallóan írt a németek „tétova” tüzelési módszeréről.

A „tétova” német tüzelés valójában pedig egyáltalán nem volt eredménytelen, amit a britek rövidesen a saját bőrükön is érezhettek. A Graf Spee harmadik sortüze már villába is fogta az Exetert, s a hajó mellett becsapódó gránátok repeszei tönkretették a jobb oldali torpedóvetőt, a fényszórókat, a katapultot és a hajó repülőgépét, s megrongálták a kéményt. Megrongálódott a tűzvezető állás és a lövegtornyok közötti összeköttetés is. A negyedik sortűzből már két gránát is telibe találta a hajót, az első robbanás nélkül átment a hajótesten, a második pedig a hajó orrában robbant, ahol mérsékelt károkat okozott csak.

Az első néhány sortűz után a németek átálltak a becsapódásra azonnal robbanó, orrgyújtóval szerelt HE gránátokra. Ez ismét kiváltja az angolszász szakértők utólagos rosszallását, hiszen a brit hajók végig páncéltörő gránátokkal tüzeltek. Ez tulajdonképpen az angolszász haditengerészetek „all or nothing” mániájából eredő általános taktika volt, ami kizárólag a páncéltörő gránátok használatát tartotta üdvözítőnek, azt állítva, a HE gránátok nem képesek végzetes károkat okozni egy páncélozott hadihajónak.

A németek azonban nem is akartak végzetes károkat okozni, legalábbis egyelőre. A zsebcsatahajó tüzértisztje, Paul Ascher fregattkapitány, úgy gondolta, létfontosságú, hogy minél előbb ártalmatlanná tegyék a legveszélyesebb ellenfelüket, mielőtt még az okozna helyrehozhatatlan károkat a Graf Spee-nek. A fenékgyújtóval szerelt gránátok csak akkor robbantak, ha legalább 25 mm vastag lemez ellenállásába ütköztek, vagyis a hajó gyengébb, általában 10-20 mm vastag szerkezeti acélból készült részein becsapódva általában nem robbantak, és sokszor egyszerűen csak átmentek a hajótesten, mint a Graf Spee első gránátja az Exeteren. (A késleltetett gyújtás miatt a páncéltörő gránátok sokszor akkor is keresztülmentek a kisebb hajókon, és azokon túl robbantak, ha a becsapódás élesítette a gyújtószerkezetet.) A németek úgy gondolták, jobb biztosra menni, ha egy gránát eltalálja az ellenséges hajót, az robbanjon is fel. Még ha nem is okoz végzetes károkat, akkor is megrongálja a felépítményen levő irányítóállásokat, a lövegtornyokat, tüzeket és vízbetöréseket okoz a hajótestben. A 300 kilós gránátok repeszhatása egyébként is igen nagy volt, Ascher leginkább ennek a pusztító erejében bízott. Nem is alaptalanul, az alig páncélozott angol cirkálók mellett becsapódó gránátok repeszei sokszor majdnem akkora pusztítást okoztak, mint a közvetlen találatok.

A németek taktikája tulajdonképpen az első világháború előtt általánosan alkalmazott taktika volt, először nagy távolságból HE gránátokkal igyekeztek megrongálni az ellenséges hajót, csökkentve annak harcképességét, majd közelebb érve kis távolságból APC gránátokkal mértek rá végső csapást. A háború után az „all or nothing” páncélzat, és a nagy lőtávolságok elmélete késztette arra a legtöbb tengerészetet, hogy átálljon a páncéltörő gránátok gyakorlatilag kizárólagos alkalmazására. A britek csupán páncéltörő, vagy fél-páncéltörő gránátokat használtak – HE gránátjaik nem is voltak –, ami azzal a következménnyel járt, hogy a Graf Spee felépítményét eltaláló gránátok nagy része robbanás nélkül átment a német hajón. Persze maga a becsapódás is nagy károkat tudott okozni, de sokkal súlyosabb következményekkel járt volna, ha a gránát fel is robban.

Utóbb nem csak a britek, hanem a német hadvezetés egyes tagjai is kritizálták Ascher eljárását, azt állítva, hatásosabb lett volna a páncéltörő gránátok használata. Ezt azonban korántsem mindenki látta így. A Graf Spee elsőtisztje később írt hivatalos jelentésében nyomatékosan javasolta, vizsgálják felül a zsebcsatahajók lőszerellátmányának összetételét. Úgy vélte, a lőszerkészlet legalább felét az orrgyújtóval szerelt HE gránátokból kellene összeállítani, melyek a Graf Spee útja során sokkal hasznosabbnak bizonyultak, mint a páncéltörő gránátok.

Alig három perccel a hajó orrát ért találat után egy újabb német gránát csapódott be az Exeterbe, mely a B torony homloklemezét találta el. A mindössze 25 mm vastag lemezt a HE gránát nem ütötte át, ám a robbanás ereje tönkretette a lövegtorony forgatószerkezetét. A sokk, és az ütés hatására a torony lemezeinek belső oldaláról leváló törmelék a legtöbb tüzért megölte, vagy megsebesítette. A robbanást követően a gránát repeszei végigsöpörtek a közvetlenül a torony mögött levő nyitott parancsnoki hídon is. A hídon tartózkodók valamennyien meghaltak, vagy súlyosan megsebesültek, csak a torpedótiszt, az egyik jelzőtiszt, és a hajó parancsnoka, Frederick Secker Bell sorhajókapitány úszta meg sértetlenül, vagy könnyebb sérülésekkel a robbanást.

A repeszek tönkretették a híd szinte valamennyi berendezését. A telefonvezetékek és a szócsövek szétszakadtak, a távolságmérők, valamint a navigációs és a jelzőberendezések mind üzemképtelenné váltak. A hídról többé nem lehetett utasításokat adni, Bell ezért hátrament, hogy a hátsó parancsnoki hídról vezesse tovább hajóját. Alighogy a hidat elhagyta, egy újabb német gránát találta el az Exetert a hajó orrán, a vízvonal alatt. A cirkáló megdőlt, és miután egy közeli mellé miatt kormányszerkezete is megsérült, kezdett jobbra fordulni, egyenesen a német hajó felé.

Az egyébként is rosszul felszerelt hátsó hídra érve Bell kapitány rájött, hogy a közelben becsapódó gránátok repeszei már ennek az irányítóállásnak is tönkretették az összes berendezését, és innen sem lehet utasításokat kiadni. A helyzetet végül a torpedótiszt oldotta meg, aki a tengerészekből futárláncot szervezett a hátsó hídtól a kormánykamráig, ahol közben átálltak a kézi kormányzásra. A matrózok egymásnak kiabálva továbbították a parancsokat, mellyel a hajót visszafordították az eredeti irányba.

Bár az addig mindössze nyolc lövést leadó B torony kilövésével az Exeter tűzerejének harmada elveszett, s a cirkálót alig lehetett irányítani, az angolok nem adták fel a harcot. A változatlanul a megadott északnyugati irányban haladó hajó megmaradt négy ágyúja tovább lőtte a Graf Spee-t, melynek legénysége az angol cirkáló tüzelését kellemetlenül pontosnak érezte, bár az Exeter csak két találatot ért el a német hajón. (De lehet, hogy egy harmadik, a parancsnoki híd mögötti találat is az angol nehézcirkálóról érkezett.) Az első 203 mm-es gránát a zsebcsatahajó parancsnoki tornyát találta el, mely szinte mágnesként vonzotta az ellenséges gránátokat. (A hajót ért húsz találatból öt itt csapódott be.) A tengernagyi hídnál becsapódó páncéltörő gránát robbanás nélkül keresztülment a tornyon, de a repeszek megrongálták a híd tetején elhelyezett távolságmérőt. Ugyanezek a repeszek több embert megsebesítettek a hídon, köztük Langsdorffot, aki jobb kezén, vállán, és fején szenvedett könnyebb repeszsérüléseket.

A második 203 mm-es gránát már sokkal több bajt okozott. A lövedék a parancsnoki híd alatt, közvetlenül a 100 mm-es páncélöv felső szegélyénél találta el a hajó oldalát. A gránát átütötte a páncélövet, majd átment a belső, 40 mm vastag válaszfalon is, és a hajó belsejében, a páncélfedélzet felett robbant. (Az orosz szakirodalom egyebek közt éppen arra hivatkozva állítja, hogy a Graf Spee övpáncélja 100 mm-es lemezekből állt, hogy a zsebcsatahajó egyik tisztje utóbb azt írta, ez a találat összesen 140 mm vastag páncélt ütött át.) A robbanás behorpasztotta az itt mindössze 20 mm vastag páncélfedélzetet, de a lemezek, bár megrepedtek, nem szakadtak át.

A találat megrongálta a kisegítő kazánt, valamint a híd, és a hajó belsejében levő központi irányítóállás közti összeköttetést, és nagy tüzeket okozott. A robbanás szétrombolta a kézi tűzoltókészülékek itteni raktárát is, és az azokban alkalmazott vegyi anyag a tűzoltásra használt tengervízzel érintkezve mérgező gázokat fejlesztett. A németek sokáig azt hitték, a britek harci gázzal töltött lövedékeket használtak, és hivatalosan is tiltakoztak emiatt.

Ez volt az Exeter utolsó sikere. A cirkáló tüzelése a tűzvezető rendszer megrongálódását követően egyre pontatlanabbá vált, és több találatot már nem értek el a német hajón. Bell kapitány azonban, bár hajója már félig-meddig harcképtelen volt, tovább folytatta a küzdelmet, tartva attól, ha ő visszavonul, a két másik cirkáló már könnyű zsákmánya lenne a németeknek.

Az Ajax parancsnoki hídján Harwood közben már kezdte látni, hogy az ütközet egyáltalán nem a tervek szerint alakul, és a német hajó tűzerejének megosztására irányuló taktika nem vált be. A Graf Spee láthatóan egyáltalán nem törődött a két kisebb hajóval, és 280 mm-es ágyúinak teljes tűzerejét a számára veszélyes nehézcirkáló ellen fordította. A két másik cirkálóra csak a német hajó 15 centis ágyúi tüzeltek, melyek többször is villába fogták az Ajaxot, így a két angol cirkáló fél hét körül kissé jobbra fordult, hogy nehezítsék a célzást a német tüzéreknek.

Az angolok szerint a Graf Spee ezt követően kissé balra fordult, és tűzerejét megosztva az első toronyból a könnyűcirkálókra tüzelt tovább, a hátsó toronyból pedig az Exeterre. A németek viszont nem említenek ilyen fordulatot, és azt állítják, a 280 mm-es lövegek az ütközet egész ideje alatt egységes irányítással, ugyanarra a célpontra a tüzeltek, vagyis a két lövegtorony tűzvezetését sosem választották külön. Azok vagy az Exeterre, vagy a könnyűcirkálókra tüzeltek, de a kettőre együtt sosem.

A Graf Spee nehézágyúi eddig az Exetert lőtték, ám közben az egyre közelebb érő könnyűcirkálók tüzelése is kezdett kellemetlenné válni. A zsebcsatahajó több találatot is kapott, melyek, tekintve hogy a páncéltörő gránátok többnyire robbanás nélkül átmentek a felépítményeken, nem okoztak nagy károkat, de egyre nehezebb volt figyelmen kívül hagyni őket.

A német parancsnok az egyre gyakoribb becsapódások ellenére sem ment be a zárt, és páncélozott irányítóállásba, bár tisztjei többször is kérték erre. Az ütközet egész ideje alatt végig a nyitott hídon tartózkodott, ami meglehet, végzetes következményekkel járt a Graf Spee-re. Fél hét körül ugyanis egy újabb gránát találta el a német hajót a parancsnoki híd közelében. A légnyomás feldöntötte Langsdorffot, és olyan erővel vágta neki a híd oldalának, hogy pár percre elvesztette eszméletét. Magához térve visszavette a hajó irányítását, ám ettől kezdve egyre furcsábban kezdett el viselkedni.

Fél hétkor a német hajó 280 mm-es ágyúit átirányították a két könnyűcirkálóra. A füstfelhőbe burkolózó Exeter láthatóan súlyos sérüléseket szenvedett, és tüzelése is érezhetően pontatlanabbá vált, s a németek úgy gondolhatták, ideje leszámolni a másik ellenséggel is. Az Ajaxot három perc alatt háromszor fogták villába a német hajó 280 mm-es gránátjai, a cirkáló időként teljesen eltűnt a körülötte becsapódó gránátok által felvert vízoszlopok mögött. A repeszek megrongálták az Achilles főárbocát, melynek keresztrúdja a brit lobogóval együtt a tengerbe zuhant. Az ütközet hátralevő részét a cirkáló már csak az új-zélandi zászló alatt harcolta végig.

A két cirkáló kissé jobbra fordult, és cikk-cakkban haladt tovább, hogy megnehezítsék a célzást a németeknek. A helyzet nem tűnt biztatónak, az Exeter súlyosan megsérült, és a németek belőtték magukat a két másik cirkálóra is. Úgy látszott, csak idő kérdése, hogy őket is súlyosan megrongálja, el is döntve ezzel az ütközetet a maga javára. 06.36-kor azonban az angolok nagy meglepetésére a Graf Spee váratlanul élesen balra fordult, és füstfüggönyt felvonva távolodni kezdett az angol hajóktól, mintha menekülni akarna.

Langsdorff úgy érezte, a két cirkáló torpedói a távolság közeledtével egyre nagyobb veszélyt jelentenek, és ideje kitérő manőverbe fogni, amivel távolabb kerülhet az angol hajóktól, és olyan helyzetbe manőverezheti magát, tatját fordítva az ellenség felé, ahol nem nyújt jó célpontot. A torpedóktól való félelem valóban nem volt alaptalan, az adott helyzetben azonban korai volt még emiatt aggódni. A két cirkáló még mindig több mint 15 kilométerre volt a német hajótól, kívül az angol torpedók lőtávolságán, de ilyen messziről a találat esélye egyébként is gyakorlatilag nulla lett volna. (Az angol könnyűcirkálók valószínűleg a Mark IX torpedók korai változatával voltak felszerelve, melyek hatótávolsága még 30 csomós sebességnél is csak 12,8 km volt.) A közelebb levő Exeter egyébként majdnem ugyanekkor valóban kilőtt két torpedót a zsebcsatahajóra, azok azonban ahogy várható volt, messze elkerülték a célpontot, s a németek még csak észre sem vették őket.

Ugyanekkor az Ajax katapultjáról fellőtték a cirkáló Fairey Seafox felderítőgépét. A kilövést nagyon pontosan kellett időzíteni, a cirkáló ágyúi ugyanis folyamatosan tüzeltek, és ha nem akarták, hogy a légnyomás azonnal a vízbe verje az induló gépet, pontosan a két sortűz közötti 12 másodpercben kellett azt kilőni. Az időzítés jól sikerült, a Seafox sikeresen a levegőbe emelkedett. Az egy kilométer magasra emelkedő gép először elrepült a Graf Spee fölé, hogy megállapítsa, milyen károkat szenvedett a német hajó. A heves, és jól irányzott légvédelmi tűz, mely kilyukasztotta a gép szárnyait, jelezte, hogy nem sokat. A Seafox ezt követően az Ajax előtt nagyjából egy mérfölddel körözött, folyamatosan jelentve a tüzelés eredményét. Ez nagy segítséget jelentett a cirkálók tűzvezetésének, ahonnan a füst miatt nem lehetett jól látni a célpontot, viszont a repülőről érkező jelentések alapján már pontosítani tudták a lőelemeket.

A német hajót követve az angol cirkálók nagy ívben szintén balra, északnyugati irányba fordultak, miközben 28 csomóra növelték sebességüket. 06.40-kor egy német gránát robbant közvetlenül az Achilles bal oldala mellett, a parancsnoki híd magasságában. A repeszek megrongálták a hidat, a rádiósszobát, és a híd tetején levő központi tűzvezető állást. A rádióberendezés megrongálódott, és egy időre üzemképtelenné vált. A tűzvezető állásban szinte mindenki meghalt, vagy megsebesült, de a berendezések épen maradtak, így a személyzet cseréje után az folytatni tudta működését. A sérültek közt volt a hajó parancsnoka, Edward Parry kapitány is, aki mindkét lábán megsebesült. Az angolok szerint a sérüléseket egy 280 mm-es gránát okozta, a német feljegyzések szerint azonban a Graf Spee nehézágyúi ekkor már ismét az Exetert lőtték, így a közeli mellé valószínűleg inkább egy 15 centis ágyútól származott.

A találat következtében megszakadt a rádiókapcsolat a két cirkáló között. Az Achilles a továbbiakban kénytelen volt saját tűzvezetéséra hagyatkozni, hiszen az Ajaxról rádión leadott lőelemeket, melyek alapján addig ők is tüzeltek, többé nem tudták fogni. Ez okozott némi zavart a két hajó tüzelésében. Az Achilles első sortüzei ugyanis rövidre sikerültek, és mivel Ajax repülőgépén nem tudtak a rádiókapcsolat megszakadásáról, azt hitték, az általuk az Ajaxnak leadott lőelemek bizonyultak pontatlannak. Azokat ezért nagyobb távolságra módosították, aminek az lett a következménye, hogy az Ajax addig pontosan tüzelő ágyúi most kezdtek túllőni a célponton. Jó negyedóráig eltartott, mire a repülőn rájöttek a tévedésre, és ismét meg tudták különböztetni, melyik lövés érkezik az Ajaxról.

Az Exeter közben tovább haladt északnyugati irányban, és folytatta a tüzelést a Graf Spee-re. 06.38-kor, amikor a német ágyúk ismét őket vették célba, és már az első sortűzzel villába fogták az Exetert, a hajó jobbra fordult, kelet felé, hogy használni tudják a bal oldali torpedóvető csöveket. A fordulatot még be sem fejezték, amikor a következő sortűzből szinte egyszerre három német gránát is telibe találta a hajót. Az első az A lövegtoronyba csapódott, a jobb oldali ágyúcső mellett. A szétrombolt lövegtorony teljesen tönkrement, a cirkálón tehát mindössze a hátsó, Y lövegtorony két ágyúja maradt üzemképes.

Néhány pillanattal később újabb két lövedék csapódott a hajóba. Az első a felépítmény bal oldalát találta el, és azon keresztülmenve a jobb oldali 102 mm-es ágyú mellett robbant. A második gránát a parancsnoki híd alatt a hajó oldalába vágódott, és a cirkáló belsejében, az altiszti szálláson robbant, a kárelhárítás egyik központja mellett. Az itt tartózkodó 24 emberből csak hatan maradtak életben. A detonációba az egész cirkáló belerázkódott, s a hajó belsejében hatalmas tűz ütött ki, mely veszélyes közelségben volt a B torony lőszerraktárához. Az elárasztást két tengerész parancs nélkül, saját kezdeményezésére megkezdte, a raktárban tartózkodókat később sikerült kimenteni.

A közelben becsapódó gránátok is komoly pusztítást okoztak. A repeszek számos lyukat ütöttek a hajótestbe, súlyos fedélzeti károkat okoztak, és tönkretették az összeköttetést a tűzvezető állás, és az utolsó megmaradt lövegtorony között. Az Y torony ettől kezdve csak helyi irányítással tudott tüzelni, ami alig volt hatékonyabb, mintha találomra lövöldöztek volna. Az Exeter sűrű füstbe burkolózott, mely mögött a hajót egy ideig nem is lehetett látni. A másik két angol cirkálón attól tartottak, az Exeter talán már el is süllyedt.

A cirkáló végül előkerült a füstből, de láthatóan súlyos állapotban. A hajó erősen balra dőlt, orra megsüllyedt, és szinte teljes hosszában lángokban állt. Bell kapitány azonban még mindig nem adta fel, tartotta az irányt, és megmaradt ágyúiból tovább lőtte az ellenséget, bár tudta, néhány újabb találat valószínűleg a cirkáló végét jelentené. Pár perccel később a bal oldali csövekből három torpedót lövetett ki a Graf Spee-re, többé-kevésbé találomra, hiszen a parancsnoki híd irányzó berendezései mind tönkrementek, így a torpedókat pusztán szemmel célozva lőtték csak ki. Bell ilyen távolságból találatban nem nagyon reménykedett, de abban bízott, a torpedókat észlelve a németek elfordulnak a hajótól, és így egy kis időt nyernek. A torpedók kilövése után a cirkáló balra fordult, nyugatra, és a német hajóval párhuzamosan haladt tovább.

A német hajón is jól látták, hogy az Exeter, bár tovább tüzel, súlyos károkat szenvedett, és már nem jelenthet komoly veszélyt rájuk nézve. Langsdorff annál jobban aggódott a két könnyűcirkáló miatt, melyek sebességüket 31 csomóra növelve egyre közelebb értek, ezért ahelyett, hogy megpróbált volna végezni a súlyosan sérült Exeterrel, nehézágyúit inkább ismét a két másik cirkáló felé fordította. Bár a távolság a Graf Spee és az angol könnyűcirkálók között még mindig majdnem 15 kilométer volt, Langsdorff annyira tartott a torpedóktól, hogy pár perccel hét óra előtt teljesen nyugatnak fordult, el az angol hajóktól, és cikk-cakkban kezdett el haladni. Ugyanekkor füstfüggönyt vont fel, és a csata hátralevő idejében azt szinte folyamatosan fejlesztette.

A füst azonban jobban zavarta a német tüzéreket, mint az angolokat, akik nagyban támaszkodtak az Ajax felderítőgépére, mely fentről a füst ellenére is jól látta a német hajót. Az állandó irányváltások úgyszintén nagyon megnehezítették a németeknek a pontos célzást, és az is nagymértékben akadályozta őket, hogy egy repesz elszakította a torony tetején levő tűzvezető állás villamos kábeleit, így amíg annak áramellátását helyre nem állították, a hátsó híd kisebb teljesítményű tűzvezető berendezései vették át az ágyúk irányítását. Mindezeknek volt köszönhető, hogy az ütközet következő 40 percében, 06.45-től 07.25-ig, a német tüzérség, mely pedig az első félórában ijesztően hatékonyan működött, egyetlen találatot sem ért el.

Ennek ellenére még mindig egyértelműen a németek álltak nyerésre. Az Exeternek már csak a kegyelemdöfést kellett volna megadni, a két másik cirkáló pedig reménytelen hátrányban volt a Graf Spee-vel szemben. Szorgalmasan szórták ugyan a gránátokat, de nagyon alacsony találati aránnyal, és találataik nem tudtak igazán súlyos sérüléseket okozni a német hajónak.

Langsdorff azonban egyre inkább úgy viselkedett, mint aki nem megnyerni, hanem csak megúszni akarja az ütközetet. A torpedóktól való paranoiás félelme miatt nem merte jobban megközelíteni az Exetert, és ugyanezért a két másik cirkálótól is igyekezett minél távolabb tartani magát. (Míg a csata elején pont az ellenkezőjét csinálta, és ő próbálta lerohanni az angolokat.) Miután pedig azok nagyobb sebességük miatt mégis tovább közeledtek, ide-oda kanyarogva és folyamatos füstöt fejlesztve próbálta megnehezíteni számukra a célzást, amivel elsősorban csak saját tüzérségének a munkáját lehetetlenítette el. Egyre inkább úgy festett, a németek tulajdonképpen menekülni akarnak.

Az angolok azonban ezt egyszerűen nem hitték el. Úgy vélték, a Graf Spee nyilván sérüléseket szenvedett, és ezért igyekszik a britektől távolodva átmenetileg kivonni magát a harcból. Ezt a hitüket erősítette a felderítőgép jelentése is, mely szerint a német hajó kéménye mögött nagy tüzet lát. Ez valójában a Graf Spee katapulton álló felderítőgépe volt, melyből az ütközet előtt leeresztették az üzemanyagot, de a repeszektől kigyulladó Arado így is látványosan égett.

Harwood semmiképp nem akarta hagyni, hogy az ellenség lélegzethez jusson, ezért igyekezett minél közelebb kerülni a Graf Spee-hez, hogy pontosabban tudjanak célozni, és használni tudják a torpedóikat is. Az angol parancsnok az Exeter miatt is aggódott, s mikor a német hajó negyed nyolckor dél felé fordult, azt hitték, a nehézcirkálóhoz igyekszik közelebb kerülni, hogy végezzen vele.

Valójában persze szó sem volt ilyesmiről, a fordulattal Langsdorff ezúttal is csak az általa vizionált angol torpedókat akarta kikerülni. A britek azonban azt hitték, a németek támadásba akarnak átmenni, ezért a két könnyűcirkáló egyenesen a zsebcsatahajó felé fordult, és teljes sebességre gyorsítva igyekeztek közelebb kerülni hozzá, vállalva azt is, hogy ilyen szögben fordulva az ellenség felé átmenetileg csak az elülső lövegtornyok ágyúit tudták használni.

A 15 centis angol lövegek közben újabb találatotokat értek el a német hajón, melyek nagy károkat ezúttal sem okoztak, de tovább növelték a németek között már kétségtelenül meglevő zűrzavart. Egy találat tönkretette a jobb oldali, hármas számú 15 centis löveget, egy másik pedig ismét a toronyba csapódott, megrongálta a tűzvezető állást, és megölt három tengerészt, köztük Edgar Grigat hadnagyot, a Graf Spee egyetlen tisztjét, aki az ütközetben elesett. Egy újabb angol gránát a felépítménybe vágódott, majd több válaszfalat átszakítva végül abban a helyiségben kötött ki, ahol az angol hadifoglyokat őrizték. A gránát azonban nem robbant fel. Nem befulladt lövedékről volt szó, az Achillesen a csata hevében és a nagy kapkodásban valaki véletlenül egy lövészeteken használatos, töltet nélküli gyakorlógránátot töltött be az egyik ágyúba, és ezt lőtték ki a Graf Spee-re. (Az eset ismét apró kis bizonyítéka annak, hogy a háborúban a szerencse nagyon masszívan az angolokat támogatta. Ha éles gránátról lett volna szó, a zárt helyiségben robbanva alighanem az összes angol foglyot megölte volna.)

07.20-kor a Graf Spee északnyugatra fordult, és 280 mm-es ágyúit a könnyűcirkálók felé fordította. A nehézágyúk sokkal pontosabban tüzeltek, mint a 15 centis lövegek, a becsapódó gránátok többször is villába fogták az Ajax-ot. Langsdorff úgy gondolta, ő is megpróbálkozik a torpedótámadással, és a bal oldali torpedóvetőkből három torpedót lövetett ki a 11 km távolságban levő angol hajókra. A torpedók közül azonban csak egyet sikerült kilőni, mivel a kilövés pillanatában Langsdorff ismét angol torpedókat látott közeledni, és éles bal fordulót vezényelt. Nem sokkal később a jobb oldali csövekből is kilőttek néhány torpedót az angol hajók felé.

Miután a németek figyelmét sikerült elterelni a bajba jutott Exeterről, Harwood kissé elfordult az ellenségtől, és északnyugat felé tartva azzal párhuzamos irányba állt. A fordulattal olyan helyzetbe kerültek, hogy végre ismét használni tudták a hátsó lövegtornyok ágyúit is. Az Ajax hátsó ágyúi azonban már nem nagyon jutottak lövéshez. Alig egy perccel a fordulás után ugyanis egy 280 mm-es gránát találta el az angol cirkálót, átment az X torony barbettáján, és tönkretette a lőszerfelvonókat, majd Harwood lakosztályában robbant fel. A detonációt követően a repeszek tönkretették a hátsó, Y lövegtorony forgatószerkezetét is. A németek így egyetlen találattal kilőtték az Ajax mindkét hátsó lövegtornyát.

A briteknek azonban eszük ágában sem volt feladni a harcot. A távolság közben nyolc kilométerre csökkent, és az Ajax kapitánya, Charles Woodhouse, úgy gondolta, most már megpróbálkozhatnak a torpedók bevetésével is. (Az ütközetet a német hajó névadójának 25 évvel korábbi végzetével összekötő számos szál egyike volt, hogy Woodhouse annak idején a Bristol cirkáló fedélzetén részt vett a falklandi csatában is.) Két perccel a találat után kilövette a bal oldali csövek négy torpedóját a német hajóra. Bár Langsdorff már félórája egyfolytában az angol torpedókat kerülgette, valójában ez volt az első torpedótámadás, amit a két könnyűcirkálóról indítottak. Addig csak az Exeterről lőttek ki torpedókat a zsebcsatahajóra, melyeket az angol torpedóktól rettegő németek, némileg ironikus módon, észre sem vettek.

Nem sokkal a torpedók kilövése után azonban a Graf Spee ismét irányt váltott, így a találat amúgy is minimális esélye nullára csökkent. Az angolok azt hitték, a németek észrevették a torpedók kilövését, valójában azonban Langsdorff ismét angol torpedókat látott közeledni, ezért fordult el hajójával. A németeken ekkorra már úgy látszik teljesen úrrá lett a harctéri képzelődés, ugyanis később többen is határozottan állították, saját szemükkel látták az angol torpedókat elhaladni a Graf Spee tatja mellett, a hajótól alig néhány méterre. Az időpont alapján azonban ekkor egyetlen angol torpedó sem lehetett a Graf Spee közelében, az Ajax torpedóit alig egy perccel korábban lőtték ki, és még nagyon messze voltak, az Exeter torpedói pedig már rég messze elkerülték a német hajót, és eltűntek az óceán mélyén.

Közben az Ajax felderítőgépe is észrevette a Graf Spee torpedóit, és jelentette azt Harwoodnak. A gép megfigyelője szerint a torpedók amúgy is messze elkerülték volna az angol hajókat, de Harwood nem akart kockáztatni, ezért inkább kitért előlük dél felé.

Ugyanekkor az egyre jobban lemaradozó Exeteren Bell kapitány végre úgy döntött, ideje beszüntetni a harcot, és visszavonulni, amíg lehet. Mást már nem is nagyon tehetett, fél nyolckor ugyanis egy rövidzárlat miatt a hátsó lövegtorony is üzemképtelenné vált, s a cirkálón csupán egyetlen 102 mm-es löveg maradt harcképes. Az angol tüzérek addig szorgalmasan pufogtattak a Graf Spee felé, de teljesen eredménytelenül, a hátsó lövegtorony már csak helyi irányzással, majdhogynem „szemmérték alapján” tudott csak tüzelni, a tüzértiszt a lövegtorony tetején állva távcsővel figyelte a becsapódásokat, és azok alapján fejben számolva próbálta pontosítani a lőelemeket. Ilyen körülmények között persze további találatot már nem tudtak elérni. A cirkáló súlyos állapotban volt, a betörő víz miatt a hajó tíz fokkal jobbra dőlt, orra egy méterrel megsüllyedt, s már csak 17 csomós sebességre volt képes. A hajó belsejében tüzek tomboltak, a belső kommunikációs rendszer teljesen tönkrement, a parancsokat csak futárokkal lehetett továbbítani. Mindkét parancsnoki híd berendezései tönkrementek, Bell kapitány az egyik mentőcsónakból kiemelt kézi tájoló alapján irányította hajóját.

Miután az Exeter gyakorlatilag már teljesen harcképtelen volt, 07.40-kor füstfüggönyt bocsátottak fel, és délkeletnek fordultak, hogy visszajussanak legközelebbi brit támaszpontra, az ezer mérföldre fekvő Port Stanley-be. Az angolok már addig is tartottak tőle, hogy a németek majd megpróbálják lerohanni a nyilván részükről is láthatóan súlyosan sérült cirkálót, ezért Harwood rendületlenül tovább közeledett a németek felé, hogy elterelje figyelmüket az Exeterről.

A briteknek valójában nem kellett aggódniuk. Langsdorff figyelmét teljesen lekötötte a képzelt angol torpedók kerülgetése, és esze ágában sem volt, hogy végre ő is támadóan lépjen fel. A német parancsnok viselkedése egyre inkább kezdett paranoiássá válni, percenként 15-20 fokos irányváltásokat tett hajójával, és négy-öt percenként éles bal, illetve jobb fordulókkal igyekezett kikerülni a szerinte egyre-másra érkező brit torpedókat. Ilyen vad cikk-cakkolás mellett csoda, hogy a német tüzérek egyáltalán elértek néhány találatot.

A britek valójában nem próbálkoztak újabb torpedótámadással, bár most már olyan távolságban voltak, alig hét kilométerre az ellenségtől, ahonnan már lett volna némi értelme annak, bár gránátjaik még mindig nagyobb veszélyt jelentettek a németekre, mint a torpedóik. A Graf Spee mindkét lövegtornya találatokat kapott, de páncélzatukat a 15 centis angol lövedékek nem tudták átütni, a parancsnoki híd mögött becsapódó gránátok viszont nagy tüzet okoztak a csónakfedélzeten.

Éppen mikor az Exeter megkezdte a visszavonulását, az Ajax parancsnoki hídjára olyan – később tévesnek bizonyuló – jelentés érkezett, mely szerint a cirkáló ágyúi elhasználták a lőszerkészlet nyolcvan százalékát. A B torony egyik ágyújának a lőszerfelvonója is meghibásodott, így az Ajaxon mindössze három 15 centis ágyú maradt üzemképes. Harwood úgy döntött, félbeszakítja az ütközetet, visszavonul, és a továbbiakban megelégszik azzal, hogy távolról követi a német hajót, és próbálja szemmel tartani, amíg erősítést nem kap.

Erre azonban nem számíthatott egyhamar. A német hajó feltűnésekor Harwood természetesen azonnal jelentette az ellenség felbukkanását a többi angol köteléknek, melyek rögvest a La Plata felé fordultak, ám még napokba tellett volna, mire megérkeznek. A Renown és az Ark Royal éppen Brazília északi partjainál, Pernambuco közelében hajózott, és Rióban még meg kellett állniuk tankolni. A H csoport két nehézcirkálója, a Sussex és a Shropshire Fokvárosban horgonyzott, és bár azonnal indultak, nekik is napokba tellett volna, mire elérik az összecsapás helyét. December 19 előtt egyik csoport érkezése sem volt várható.

A legközelebbi segítség, amiben Harwood bízhatott, a Falklandon javításon levő Cumberland nehézcirkáló volt, mely szerencsére olyan állapotban volt, hogy azonnal indulhatott. Parancsnoka nem is várta meg Harwood utasítását, azonnal kifutott hajójával, mihelyt értesült a zsebcsatahajó felbukkanásáról. (Ez volt az – parancs nélkül önállóan kezdeményezni –, amit önszántából egyetlen német kapitány és tengernagy sem mert volna megtenni.)

A német tüzérek is meggyőzték Harwoodot arról, hogy ideje befejezni a harcot. 07.36-kor újabb találatot értek el az Ajaxon, egy 280 mm-es gránát kettétörte a cirkáló főárbocát, szétszakítva a hajó összes antennáját. Még közelebb menni a német hajóhoz öngyilkosságnak tűnt, a torpedókat pedig ilyen távolságról nem akarták feleslegesen elpazarolni. A Graf Spee következetesen a tatját mutatta az ellenségnek, és ilyen szögből a sikeres torpedótámadás esélye nagyon csekély volt, különösen hogy ehhez még a hét kilométeres távolság is túl nagy volt. 07.42-kor Harwood tehát füstfüggönyt vont fel, beszüntette a tüzelést, és cirkálóival keletre fordulva távolodni kezdett az ellenségtől.

Az ütközet ideje alatt a két angol könnyűcirkáló több mint kétezer 152 mm-es gránátot lőtt ki, és összesen 17, vagy 18 találatot értek el. Ez még az egy százalékos találati arányt sem éri el, ami pocsék eredménynek minősíthető, viszont természetes következménye volt az angol „szórjuk a gránátokat, ahogy csak bírjuk” tüzelési módszernek. (A csata végére a cirkálók ágyúcsövei annyira áttüzesedtek, hogy leégett róluk a festék.) Hasonló eredményt tudott felmutatni az Exeter is, mely körülbelül kétszáz gránátot lőtt ki, és két vagy három találatot ért el. A briteket azonban nem nagyon érdekelte a találati arány, az számított, elérték e a céljaikat, és ebben az esetben ez végül sikerült.

A Graf Spee által kilőtt 280 mm-es gránátok, és az elért találatok számáról eltérő adatok olvashatóak. Körülbelül 350-400 lövésből 10-11 találatot értek el, ami nagyjából 2,5-3 százalékos találati arány, sokkal jobb, mint az angoloké. A német parancsnokság azonban nagyon elégedetlen volt ezzel a teljesítménnyel, bár figyelembe véve a körülményeket, az állandó cikk-cakkolást, füstfejlesztést, a német tüzérek részéről már ez is bravúros teljesítménynek minősíthető. A közepes tüzérség a központi tűzvezetés hiányában ezúttal is hatástalan volt, a 15 centis ágyúk 377, a 10,5 centisek pedig nyolcvan lövést adtak le az ellenséges hajókra, és nem értek el egyetlen találatot sem.

Az angol oldalon mindenki arra számított, a visszavonulás nem lesz egyszerű művelet. Az angolok biztosak voltak benne, hogy a Graf Spee természetesen üldözőbe veszi őket, és mivel már elég közel voltak a német hajóhoz, legalább még egy óráig eltartott volna, mire kikerülnek a 280 mm-es ágyúk hatásos lőtávolságából. A britek úgy gondolták, keserves vesszőfutás lesz, mire biztos távolságba kerülnek a zsebcsatahajótól. Nagy meglepetésükre azonban a német hajó nem fordult utánuk, hanem rendületlenül haladt tovább nyugat felé.

Az Ajax repülőgépéről úgy látták, a helyzet tulajdonképpen komikus. Az Exeter délnek tartott, az Ajax és az Achilles keletnek, a Graf Spee pedig nyugatnak. Fentről nézve úgy tűnt, a három csoport kölcsönösen megfutamodott egymástól, és egymásnak hátat fordítva mindegyikük más irányba menekül.

Először persze most is az angolok kaptak észbe. Az Ajax parancsnoki hídjára érkező jelentésekből rövidesen kiderült, hogy a Graf Spee egyáltalán nem üldözi őket, hanem a tüzelést beszüntetve nyugat felé halad tovább, egyenesen az uruguayi partoknak. A britek sehogy sem értették, mit művelnek a németek, de sokat nem is töprengtek rajta. Öt perccel nyolc előtt Harwood megfordította hajóit, és a Graf Spee után eredt. A sebességet 22 csomóra csökkentették, nehogy túl közel kerüljenek a zsebcsatahajóhoz. A két cirkáló eltávolodott egymástól, az Ajax a német hajó tatja mögött balról, az Achilles pedig jobbról követte a Graf Spee-t, mintegy 15 mérföldes távolságról. Az angolok óvatosak voltak, mert még mindig tartottak tőle, hogy az ellenség látszólagos visszavonulása csak valamilyen megtévesztés. Egyszerűen nem hitték el, hogy a németek valóban megfutamodtak előlük. Az Achilles parancsnoka, Parry kapitány, jóval később ezt írta: „Máig nem tudom megérteni, a Graf Spee miért nem nyírt ki minket, miután végzett az Exeterrel?”

A német kapitány viselkedése valóban nehezen érthető, és cselekedeteinek indítékai máig találgatások és viták tárgyai. A portya addigi három hónapja alatt, és az ütközetnek nagyjából az első húsz percében Langsdorff ha nem is tökéletes, de legalábbis ügyes parancsnoknak mutatkozott. Jól vezette hajóját, hónapokon át kijátszotta az ellenséget, és komoly károkat okozott neki. Gyávasággal sem lehet vádolni, maga vállalta az ütközetet, pedig ki is térhetett volna előle. Az összecsapás első 20 percében is jól szerepelt, nem jött zavarba az angolok manővereitől, és nem osztotta meg tűzerejét, hanem a legfőbb ellenségre, az Exeterre koncentrált, és alig félóra alatt gyakorlatilag végzett is vele. Innen már elvileg semmi akadálya nem lett volna annak, hogy megadják a kegyelemdöfést az angol nehézcirkálónak, és aztán a 280 mm-es ágyúkat a két könnyűcirkáló ellen fordítsák, melyek túl közelre manőverezték magukat, és nem tudták volna kivonni magukat a német tűz alól. Jó esély lett volna rá, hogy végezzenek a két másik cirkálóval is, vagy legalábbis olyan sérüléseket okozzanak nekik, amik lelassítják őket, és aztán éjszaka megléphettek volna előlük.

Langsdorff azonban nem így tett. Nagyjából az első félóra után láthatóan minden támadó szellem kiveszett belőle, és pusztán azon erőlködött, hogy kivonja magát az ellenség tüzelése alól, s kikerülje az általa vizionált ellenséges torpedókat. Az állandó heves cikk-cakkolás, és a szinte folyamatos füstfejlesztés úgyszólván ellehetetlenítette a német tüzérség munkáját, és rendkívül megnehezítette a pontos célzást. A hajó elsőtisztje később írt jelentésében ezenkívül megemlítette, a zsebcsatahajó 280 mm-es ágyúi az ütközet nyolcvan perce alatt összesen nyolcszor váltottak célpontot. Ez annyit jelent, hogy a német tüzéreknek átlag tízpercenként kellett új célpontra átirányítani ágyúikat, és tízpercenként kellett újból bemérni és belőni a célt! Képzelhető, hogy ez mennyire megnehezítette a tüzérség dolgát. A németek szétesését jól szemlélteti a tény, miszerint a Graf Spee 280 mm-es ágyúi által elért tizenegy találatból kilencet az ütközet első 25 percében értek el.

A dolog tehát úgy fest, hogy az addig egész jól teljesítő Langsdorff valamikor az ütközet első 20-30 percét követően összeomlott, idegeskedni és kapkodni kezdett, s hibás vezetői döntések olyan sorozatát hozta, mellyel a már-már kivívott győzelmet szégyenletes vereséggé változtatta át, s a pusztulásba vezette hajóját. Csak találgatni lehet, mi történt, de legtöbben a kapitány ütközetben szerzett sérüléseit gyanítják különös viselkedésének hátterében.

A fején és jobb kezén kapott repeszsérülések könnyű sebek voltak, nem lehettek ilyen következményeik. A híd mögötti tornyot ért egyik találat légnyomása viszont olyan erővel lökte fel, és vágta a híd oldalának, hogy percekre elvesztette eszméletét, és könnyebb agyrázkódást szenvedett. Amennyire meg lehet állapítani, viselkedése nagyjából ekkor változott meg, itt kezdett el pánikolni, mindenhol torpedókat látni, és alighanem ekkor vesztette el reményét a győzelemben. Innentől láthatóan már csak a túlélésre játszott, egy nála jóval gyengébb ellenséggel szemben!

Az agyrázkódás – és talán a gránátsokk – mellett azonban más háttere is lehet a történteknek. Langsdorff viselkedése ugyanis alapjában véve nem nagyon tért el attól, ahogy a korábbi és későbbi ütközetekben a német, vagy még régebben a francia parancsnokok vezették hajóikat a britekkel szemben. Azt, ami leginkább jellemezte hozzáállásukat, és az ütközetben tanúsított magatartásukat, legjobban talán kishitűségnek lehetne nevezni. Mondhatni, egyszerűen nem hitték el, hogy győzhetnek a britekkel szemben, és szó szerint megijedtek, amikor a győzelem lehetősége mégis felmerült.

A németek kishitűségével szemben pedig ott állt az angolok eltökéltsége, makacs kitartása, és határtalan önbizalma. Ők azzal a biztos tudattal és szilárd hittel mentek a csatába, hogy csakis győzhetnek. A legtöbb esetben persze az ő oldalukon volt a túlerő is, ám La Platanál a németek tűzereje a kilőtt lövedéksúlyt tekintve másfélszerese volt az egész angol kötelékének. Az Exeter, és az Ajax két hátsó lövegtornyának kiesése után a két angol cirkáló hatszáz kilós sortüzeket tudott volna lőni, a Graf Spee 2.200 kilósat. És mégis a németek voltak azok, akik megfutamodtak, vagy szebben fogalmazva visszavonultak az angolok elől.

Amennyire tudni lehet, Langsdorff döntéseit egyetlen beosztottja sem bírálta felül, és nyíltan nem is kritizálta. Szó nélkül követték kapitányukat, és az utolsó percig végrehajtották utasításait, bármi is volt az. Ez ismét német hagyomány volt, bár talán érdemes megjegyezni, Langsdorff és legénysége között különleges kapcsolat állt fenn. A tengerészek között rendkívül népszerű volt a közvetlen modorú, emberséges kapitány, akit szakmailag is nagyra tartottak. Nem nagy túlzás azt mondani, a matrózok bálványozták parancsnokukat, és a beosztott tisztek hasonlóképpen éreztek. Feszültség jóformán csak Langsdorff és elsőtisztje, a vele azonos rangban levő Walter Kay között volt. Langsdorff nem tartotta valami sokra elsőtisztje intellektuális képességeit, és ebből nem is csinált titkot. Szolgálaton kívül lehetőleg kerülte a Kay-el való érintkezést, s inkább a tüzérségi és navigációs tisztekkel, Paul Asher és Jürgen Wattenberg fregattkapitányokkal, vagy a főgépésszel, Karl Klepp korvettkapitánnyal társalgott. Amennyire lehetett, a hadműveleti döntéseket is inkább velük vitatta meg, Kay-re csak a végrehajtás maradt. Pályafutása nagy részét Kay addig adminisztratív beosztásokban töltötte, s Langsdorff, aki pedig szintén hasonló múlttal rendelkezett, úgy vélte, elsőtisztje taktikusként és gyakorlati szakemberként nem sokat ér. Az ütközetről írt jelentése alapján pedig Kay jól látta azokat a hibákat, amiket Langsdorff elkövetett, és bár nyíltan kimondva nem hibáztatta parancsnokát, a sorok közül jól érezhető, annak sok döntésével nem értett egyet. Ettől függetlenül a kapott parancsokat ő sem kérdőjelezte meg.

Az ütközet feladásával, és a visszavonulással Langsdorff csak egy látványos győzelmet szalasztott el. Ezt követően hozott döntései viszont megpecsételték a Graf Spee sorsát. Miután felmérték a hajó állapotát, a kapitány fél kilenckor haditanácsot hívott össze, melyen közölte tisztjeivel, a sérülések kijavítása, illetve a megfogyatkozott üzemanyagkészletek feltöltése végett semleges kikötőbe szándékozik vezetni hajóját. Erre a célra az ütközet helyszínétől mintegy 300 mérföldre fekvő Montevideo kikötőjét találta legalkalmasabbnak. A tisztek mint rendesen, ezúttal is szó nélkül tudomásul vették a parancsnok döntését. Bár azzal többen nem értettek egyet, de ellenvetést mégsem tett senki. A navigációs tiszt később erről ezt írta: „A térképszobában találkoztam Ascherrel, röviddel azután, hogy Langsdorff parancsot adott a kikötőbe való befutásra, ami egyikünknek sem tetszett. Az volt a benyomásunk, Langsdorff azt hiszi, megteheti ugyanazt, mint a brit hajók, melyek tetszésük szerint jártak ki-be Rio de Janeiróba, Montevideóba, és más kikötőkbe. Langsdorff eddig olyan jól irányított minket, hogy azt gondoltuk, biztosan tudja, mit csinál. Később már sajnáltuk, hogy nem próbáltuk megakadályozni, hogy ezt a végzetes döntést meghozza.”

(Folyt. köv.)