Gondolom, akit egyszer már megérintett a nagy hadihajók varázsa, eljátszik időnként a gondolattal, milyen nagy élmény volna egyszer élőben is látni egy ilyen hajót, s bejárni annak fedélzeteit. A dolog nem lehetetlen, de elég messzire kell menni érte. Európában a legnagyobb múzeumhajó a Belfast cirkáló, mivel az összes veterán csatahajó és anyahajó lebontásra került az ötvenes -hatvanas években, a békeharc jegyében. Az óceán túlpartján viszont a hatvanas évek elejétől divatja lett a kivénhedt csatahajók, és később az anyahajók múzeumhajóként és háborús emlékműként való kiállításának, s ma már összesen nyolc csatahajót, és öt anyahajót lehet meglátogatni az Államok különböző kikötőiben.
Úgy adódott, hogy nemrégiben én is elvetődtem az USA nyugati partvidékére, és ha már ott voltam, megnéztem az éppen útba eső hajókat. A túra csúcspontja kétségkívül az Iowa csatahajó volt, melynek történetéről úgy vélem felesleges értekeznem, hiszen a hajó egyrészt nagyon jól ismert, másrészt pedig Maga Lenin kolléga jóvoltából a Techstory sorozatában – https://techstory.blog.hu/tags/Iowa_oszt%C3%A1ly – az érdeklődők minden információt megtalálhatnak a hajóról, amire csak egy laikusnak szüksége lehet.
Őszintén szólva, ha a nyolc megmaradt amerikai csatahajót aszerint állítom sorrendbe, mennyire érdekelnek, az Iowa valahová az utolsó harmadba esne, de a környéken ahol jártam, ez volt az egyetlen csatahajó – az összes többi a keleti parton van, illetve a Missouri Hawaiin –, tehát „eszi nem eszi” alapon kénytelen voltam beérni ezzel. És természetesen nem ért csalódás.
A hajó Los Angeles kikötőnegyedében, San Pedróban van kiállítva, jó 20-25 kilométerre a városközponttól. Ez nem olyan nagy probléma, mint elsőre tűnhet, még csak kocsit sem kell feltétlenül bérelnünk, ha ki akarunk jutni a partra. A Los Angeles-i tömegközlekedés egyáltalán nem olyan rossz, mint a híre, nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Az igazi nagy gond elvergődni valahogy Los Angelesig, és kijutni a LAXról, innen aztán már könnyű dolgunk van. A Metro Silver Line vonala nagyjából észak-dél irányban átszeli szinte az egész várost, El Monte és San Pedro között. Csak valahogy rá kell csatlakoznunk, és az szinte pontosan az Iowáig elszállít minket. (A „metró” szó senkit ne tévesszen meg, itt ez egyszerűen csak a tömegközlekedést jelenti, illetve ebben az esetben a legnagyobb Los Angeles-i tömegközlekedési vállalatot.)
A LAXot véve kiindulási pontnak, nagyjából annyi a teendőnk, hogy megkeressük a reptér mellett, a déli oldalon a Metro Green Line – ez nagyjából megfelel a HÉVnek – valamelyik állomását, ami valószínűleg a Mariposa vagy az Aviation/LAX lesz, és elzötykölődünk rajta a Harbor Freeway Station-ig. Itt átszállunk a Silver Line 950-es járatára – ami konkrétan egy buszjárat, hiába nevezik metrónak –, és a kilencedik megállónál – Beacon/1st – leszállunk. Itt az útkereszteződésben balra fordulunk, és alig pár száz méterrel előttünk már látni is fogjuk az Iowa kéményeit és hátsó lövegtornyát.
A megállókat nem kell feltétlenül számolgatni, a jobb pesti buszokhoz hasonlóan itt is kijelző mutatja a következő megállókat, meg be is mondják azokat. Persze odafigyelni azért nem árt, visszafelé például a zöld metrón az állomások előtt mindig az eggyel korábbi megállót mondták be. A járatokra nem jegyeket kell váltani, ilyenek itt már nincsenek. A megállóknál található automatáknál lehet úgynevezett TAP kártyákat venni, ezeket kell a metrómegállók bejáratánál levő, illetve a buszok vezetőülése melletti érzékelőkhöz érinteni, mire a kártyán levő összegből levonásra kerül az egy menetjegy ára. A 7 dolláros Metro napijegyből elvileg egész nap furikázhatunk, de célszerűbb feltöltős (Stored value) kártyát venni, ami nem csak a Metro, hanem többi társaság járataira is érvényes. Ha a kártyán levő összeg lemerül, az automatáknál egyszerűen feltölthetjük.
Tehát megérkeztünk az Iowa melletti parkolóhoz, és teljes hosszában elénk tárul a csatahajók egyik utolsó példányának felemelő látványa. Az összhatást kissé lerontja a hajó melletti bódésor, vécék, jegyirodák, a kiszolgáló személyzet ilyen-olyan helyiségei, de az élmény így is garantált. Egy szimpla belépő felnőtteknek 20 dollár, de lehet párosított, combo jegyeket is venni, melyek az Iowán kívül érvényesek például a közelben, a Long Beach-i kikötőben kiállított Queen Mary-re is, vagy egy másik lehetőségként a jegyben benne van egy kikötő előtti sétahajókázás is. A jegyeket a neten is meg lehet vásárolni, és otthon kinyomtatni. Ebben az esetben mintegy 10-15 százalék kedvezményt kapunk az árból.
További, komoly megfontolás tárgyát képező opció a Full Steam Ahead lehetőség, melynél – legalább tíz fő jelentkezése esetén, ami szerintem nem jelenthet gondot – idegenvezetővel lehet csoportos túrát tenni a hajó olyan részeibe, melyek egyébként le vannak zárva a mezei látogatók előtt. Ilyenek például a gépházak, kazánházak, a központi irányítóállás, tulajdonképpen a hajó egész belseje. Úgy vélem, ez az élmény mindenképpen megéri a 60 dollárt, ám fájdalom, mégsem tudtam élni vele, ilyen túrákat ugyanis csak hétvégén, szombat-vasárnap indítanak – délelőtt 11-kor, és délután kettőkor -, én pedig éppen hétfőn jártam arra, aminek meg volt az a hátulütője is, hogy a hajó közelében található tengerészeti múzeum is éppen zárva volt.
Miután a széles rámpán felkaptatunk a fedélzetre, nagyjából a parancsnoki híd jobb oldala mellett, a hajón dolgozó önkéntesek fogadnak minket – többnyire a hajón korábban szolgálatot teljesítő veteránok –, akik úgyszólván kézről kézre adogatják a látogatókat. Csak úgy összevissza nem lehet kószálni, korlátok terelik a látogatót a kijelölt útvonalra, és érkezéskor a jegyet ellenőrző bácsi is elmagyarázza, mi a követendő útirány. Az amerikaiak általában nagyon pocsékul beszélik az angolt, de ha látják, hogy hülye külföldiek vagyunk, próbálnak lassabban beszélni, és érthetőbben artikulálni, úgyhogy azért valamennyit meg lehet érteni abból, amit mondanak.
Bár érkezéskor nyilván a lövegtornyok, és a magasan fölénk tornyosuló parancsnoki híd látványa köti le a figyelmünket, nem árt, ha időnként a lábunk elé is nézünk. A fedélzet deszkázata ugyanis helyenként elég lepusztult állapotban van, könnyen hasra eshetünk rajta. Az eredeti teakfa deszkákat ugyanis korábban olcsóbb, és tartósabbnak gondolt faanyagra cserélték, ami alatt viszont rohadni kezdtek az acéllemezek. A deszkák sok helyen fel vannak szedve, máshol OSB lapokra cserélték őket. Tervbe van véve a teakfa borítás helyreállítása, most éppen erre próbálják meg összekalapozni a pénzt.
A követendő útvonal nagyjából úgy néz ki, hogy a hajóra megérkezve megkerüljük az elülső lövegtornyokat – az orrba nem lehet kimenni –, a másik oldalon visszaérve felmegyünk a parancsnoki hídra, majd onnan hátrafelé tartva a felépítményekben való bolyongás után a hátsó lövegtoronynál érünk ki ismét a fedélzetre. Jobban részletezni nyilván felesleges, a képek többet mondanak.
A csatahajó pályafutása, valljuk be, igazából nem volt túlzottan eseménydús. (Mint a legtöbb csatahajóé.) Mire ezek a hajók elkészültek, a japánok már gyakorlatilag verve voltak, s az Iowa sosem tüzelt másra, mint szárazföldi célpontokra, és a támadó repülőgépekre. Ennek megfelelően nagy eseménynek számít, és nagy táblákon is mutatják be, amikor a japán partvédelem két 120 mm-es gránátja a 2. lövegtorony mellett eltalálta a hajót, és elgörbített néhány acéllemezt.
Az Iowa történetének meghatározó eseménye az 1989 áprilisi lőszerrobbanás, amikor egy gyakorlaton a 2. lövegtorony középső ágyújánál betöltés közben berobbantak a kivetőtöltetek. A robbanás kisöpörte a torony belsejét, a kezelőszemélyzet szinte minden tagja – 47 fő - meghalt, csak a legalsó szinteken, a lőszerraktárakban dolgozó 12 ember élte túl a robbanást.
Az esetre a hajón több helyen is emlékeztetnek a tájékoztató táblák, és a persze a személyzet tagjai is mindig szóba ejtik a történteket. A felépítmény hátsó részében, egy nagy helyiségben látható kiállítás kimondottan csak ennek az eseménynek állít emléket. A bejáratnál egy nagy tábla figyelmezteti a látogatókat, felkavaró, és a „nyugalom megzavarására alkalmas” képek következnek. Ilyesmiket a Tom és Jerry előtt is ki szoktak írni, de ebben az esetben nem árt komolyabban venni a figyelmeztetést. A terem egyik sarkában egy kivetítőn a robbanásról és a mentésről megy egy non-stop vetítés, és a rendezők nyilván úgy érezték, a történtek drámaiságának érzékeltetése érdekében nincs helye a finomkodásnak. A képeken minden cenzúrázás nélkül mutatják, ahogy az időnként egészen bizarr állagú holttesteket kiemelik a toronyból. Akinek a gyomra nem bírja az ilyesmit, az tényleg ne nézze.
Egy szimpla belépővel a hajóból tulajdonképpen csak a fedélzet és a felépítmény látogatható, magába a hajótestbe nem lehet lemenni. A hajón azonban még így is tartalmasan eltölthető két-három óra. A legénység életkörülményeiből így is kaphatunk némi ízelítőt, bár a főleg a hajó orr részén elhelyezett legénységi szállásokra el sem jutunk. A felépítményben jellemzően tiszti és altiszti szállások találhatók, és ami azt illeti, ezek sem túl bizalomgerjesztőek. Igazából még a kapitány lakosztálya sem kelt túl nagy komfortérzetet. Bár az ember azt gondolná, egy ekkora csatahajón van bőven hely, a belső tér gyakran egy tengeralattjáró belsejére emlékeztet. A folyosók meglepően szűkek, s a plafonon tekergő kábelek és csövek miatt viszonylag alacsonyak is. A 187 centimmel állandóan be kellett húzni a nyakamat, hogy ne verjem be a fejemet semmibe.
Az elhelyezési körülmények mellett az amerikai szállókban szervírozott reggeli némi ízelítőt nyújt abból is, milyen lehetett a koszt az amerikai hajókon. A tojásporból készült rántotta például igazán maradandó élmény. (És tegyük hozzá, az amerikai hajókon jellemzően még így is sokkal jobbak voltak a legénység életkörülményei, mint a többi korabeli haditengerészetnél.) Ehhez még jön a zsúfoltság, az állandó, kemény, és balesetveszélyes munka, a folyamatos katonai fegyelem, és háborús helyzetben az életveszély. Egy süllyedő hajón odaveszni csúnya halál.
Úgyhogy elég hamar arra jutottam, bár nagyon impozáns látvány egy csatahajó, és nagyon izgalmas tengeri csatákról olvasni, de nagyjából az utolsó amire vágyom, hogy matróz, vagy akár tiszt legyek egy ilyen hajón. Jobb az ilyesmit messziről, kibicként nézni.
A felépítményből kijutva kimehetünk a hajó tatjába, és a torony hátsó részén, alul található nyíláson keresztül benézhetünk a 3. lövegtorony belsejébe. (Úgy láttam, ezt sokan észre sem veszik.) A tornyok amúgy nem látogathatók.
Távozóban még egy izgalmas élményben lehet részünk, használhatjuk a csatahajó egyik vécéjét. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy egy csatahajón könnyítettek magukon. A lépcsőn lefelé pedig adakozhatunk a hajót fenntartó alapítványnak.
Az embernek persze időnként elég felemás érzései vannak az ilyen hajók fenntartásáról. Tudtommal az Iowa a leglátogatottabb, és legtöbb bevételt termelő múzeumhajó, de a hajón járva lépten-nyomon az elhanyagoltság jeleivel találkozhatunk. Semmi komoly, a fedélzet rossz állapotú deszkázásától eltekintve, de hol itt, hol ott láthatunk kopásokat, rozsdafoltokat, kisebb-nagyobb sérüléseket. Viszont rossz sejtelmeim vannak arról, milyen állapotban lehetnek a hajó nem látogatható belső részei, melyek ugyebár a hajó terjedelmének túlnyomó részét teszik ki.
A belső rész állapotáról egyébként talán némi ízelítőt adhat egy a Texas-ról, az egyetlen megmaradt első világháborús csatahajóról készült 2013-as jelentés.
A százéves „fennállását” négy éve ünneplő hajó kívül szép fényesre van mázolva, de 2010-ben, és 2017-ben is majdnem elsüllyedt, amikor a szétkorhadt külső lemezek nem tudtak ellenállni a víz nyomásának.
Ebben persze nincs semmi meglepő, egy ilyen hajón, mint az Iowa, fénykorában több ezer ember dolgozott folyamatosan azért, hogy a hajót állandóan tipp-top állapotban tartsák. Nincs az az alapítvány, ami elég pénzt termelne ahhoz, hogy ezt az állapotot továbbra is fenn tudják tartani. A hajón időnként látni a fedélzeten festékes bödönnel a kezükben végigballagó veteránokat, akik hol itt, hol ott mázolják át a rozsdafoltokat, de néhány lelkes öregúr, és az alkalmanként a hajón dolgozó önkéntesek hosszú távon aligha tudnak egy ötvenezer tonnás fémtömeget megfelelő állapotban karbantartani.
A Texas teljes rekonstrukciója, és megfelelő helyen való elhelyezése – a korrózió megelőzése érdekében lehetőleg betonba öntve, mint a Mikasát – például százmilliós tételbe kerülne. Adományokból ennyit soha az életben össze nem szednek.
Szóval úgy gondolom, az amerikaiak kissé túlvállalták magukat ennyi múzeumhajó fenntartásával. Nem sok értelmét látom például annak, hogy az Iowa osztály mind a négy hajóját megtartották, vagy annak, hogy az Essex osztályból négy anyahajót tartanak fenn múzeumhajóként. Ki kellene választani néhány hajót – a többitől pedig fájó szívvel búcsút venni –, melyek történelmi, vagy műszaki szempontból nagyobb jelentőséget képviselnek, mint például a Missouri, vagy a Texas, ezekre koncentrálni az erőforrásokat, és ezeket komolyabb költségvetési pénzekkel is megtámogatni. Ennek hiányában ezekből a hajókból előbb-utóbb életveszélyes rozsdatemető lesz.
Az Iowát ilyen veszély persze egy jó darabig még nem fenyegeti. Hétfőn jártam arra, ami jellemzően a leggyengébb látogatottságú nap, de ha tömeg nem is volt, folyamatosan érkeztek a látogatók. Méghozzá minden nációból, oroszok, indiaiak, és persze sok japán. Távozóban egy arabbal futottam össze, aki engem kért meg arra, készítsek róla néhány fényképet, ahogy az Iowa mellett pózol. A fickó szinte ugrándozott örömében, hogy feljut a hajóra.
Los Angelesnek mindenképpen számításba veendő látványossága az Iowa, melynek prospektusaival minden szállóban találkozni. Ne kerüld el, ha arra jársz.
A Battleship Iowa Museum honlapja: https://www.pacificbattleship.com/
