A Graf Spee az ütközet során összesen húsz találatot kapott, kettőt közülük az Exeter 203 mm-es ágyúitól. Miután az angolok kizárólag fenékgyújtóval szerelt, késleltetett gyújtású páncéltörő és félpáncéltörő gránátokkal tüzeltek – más nem is volt nekik – a páncélozatlan felépítményeket érő gránátok nagy része robbanás nélkül keresztülment a hajón. Így is jelentős károkat okoztak ugyan, de nem olyan mértékűeket, ami bármilyen szempontból veszélyeztette volna a hajót. A lövegtornyokat ért három gránát robbanás nélkül lecsapódott azok páncélzatáról, a hajó tűzereje tehát érintetlen maradt. Az ütközet során ugyan voltak problémák az elülső torony lőszerfelvonóival, ami miatt a torony pár percre kénytelen volt beszüntetni a tüzelést, de a meghibásodást gyorsan el tudták hárítani. A 15 centis lövegek közül egy teljesen tönkrement, néhány másiknak a lőszerfelvonója sérült meg, ezt azonban ki tudták javítani. A három 105 mm-es ikerlöveg közül, melyek szintén leadtak néhány lövést az angol cirkálókra, kettő ment tönkre, ami inkább csak a hajó légvédelmét gyengítette.
A találatok többsége a felépítményeket érte, a hajótestbe mindössze négy gránát csapódott. Két 15 centis lövedék a hajó orrában, a második fedélzeten robbant, ahol nagy károkat nem okozhattak, bár egyikük jókora lyukat szakított a hajótestbe, s tönkretette a legénységi konyhát és a pékséget. Egy harmadik gránát a tatfedélzeten, a hátsó lövegtorony mögött csapódott be, és a páncélfedélzet felett robbant, de csak az itteni tiszti kabinokban okozott károkat. A legnagyobb pusztítást az Exeter második találata okozta, mely a parancsnoki híd alatt vágódott a hajótestbe, s komoly károkat, és nagy tüzet okozott, de a hajó harckészségét és úszóképességét ez a találat sem veszélyeztette. A páncélfedélzetet egyetlen gránát sem ütötte át, és a vízvonal alatt sem érte találat a hajót, a hajtóművek tehát épek maradtak, és nem keletkezett komolyabb vízbetörés sem.
A Graf Spee legsúlyosabb sérülései tehát a fedélzeti károk voltak. A hajó orrán és oldalán ütött lyukakat a tengeren, menetben is be lehetett volna foltozni, mivel ezek magasan a vízvonal felett voltak. A hajón keletkezett tüzeket gyorsan eloltották, a parancsnoki híd és a tűzvezető központ kommunikációs vonalainak a sérüléseit szintén hamar kijavították. A sérülések miatt a hajó sebességét átmenetileg 22 csomóra kellett csökkenteni, de ezt később sikerült 24 csomóra növelni, ami egyébként is majdnem a gyakorlati maximum volt. Az üzemanyagkészletek még 16 napra elegendőek voltak, a 28 centis lőszernek megvolt még a harmada, a 15 centisnek közel a kétharmada. (Semleges kikötőben lőszert egyébként sem vehettek volna fel.) Adódik tehát a kérdés, akkor mégis miért érezte szükségesnek Langsdorff a semleges kikötőbe való behajózást?
A szakirodalomban, még a komolynak tekinthetőben is, gyakran olvasni olyan állítást, miszerint az Exeter találata súlyosan megrongálta a hajó „üzemanyag-előkészítő”, vagy „üzemanyag-tisztító” berendezését, s a zsebcsatahajón csak a készenléti tartályokban – napi tartály – levő egynapi, illetve az ütközet után már csak 16 órányi üzemelésre elegendő üzemanyag maradt felhasználható a hajtóművek számára. Eszerint a zsebcsatahajók dízeljei magas viszkozitású, sűrű bunkerolajjal működtek, amit használat előtt elő kellett melegíteni, hogy a szivattyúk egyáltalán fel tudják venni. (A nyersolajat szállító tankhajók tartályai ezért fűthetőek.) Ez az állítás azonban teljesen valószerűtlen.
A zsebcsatahajók tervrajzain és a gépészeti elrendezés rajzain nyoma sincs ilyen „üzemanyag-előkészítő” berendezésnek, és készenléti üzemanyagtartályoknak. Ezenkívül ha a dízelek valóban ennyire sűrű dízelolajat használtak volna, a Graf Spee minden üzemanyagtartálya fűthető kellett volna, hogy legyen, hiszen különben ki sem tudták volna belőlük szivattyúzni az olajat. Tulajdonképpen már az is teljesen valószínűtlen, hogy egy hadihajón ilyen bonyolult és sérülékeny üzemanyagrendszert használtak volna. És egyébként is, a zsebcsatahajó nem kapott olyan találatot, ami a vízvonal alatt tereket, ahol a teljes hajtóműrendszer elhelyezkedett, bármilyen mértékben is megrongálta volna.
Az Exeter találata valójában a páncélfedélzet felett beépített kisegítő kazánt rongálta meg, melynek a tengeren az volt a legfontosabb feladata, hogy a fűtés és a konyha számára szolgáltatta a forró vizet és a gőzt. Egyes vélemények szerint az üzemanyagot is a kazán fejlesztette gőzzel melegítették elő, és a hajó ezért volt kénytelen a kazán sérülése miatt bemenekülni a legközelebbi kikötőbe. Ez az állítás azonban már csak azért sem állhatja meg a helyét, mert a kazánt még a tengeren, a Montevideóba való befutás előtt sikerült kijavítani. Egyébként is, ha a kazán valóban ilyen létfontosságú berendezés lett volna, aligha az alig védett felső fedélzeteken építik be, hanem szorítottak volna neki helyet a vízvonal alatti géptérben.
Valójában a Graf Spee-n nem volt semmilyen speciális „üzemanyag-előkészítő” berendezés. A hajó rögtön felhasználható dízelolajat vett fel, ami nem igényelt semmilyen különösebb előkészítést. Persze egy olajszűrőn, vagy olajcentrifugán át kellett vezetni, hogy kiszűrjék a tartályokban esetleg beléjük került vizet és szennyeződéseket, ezek azonban nem voltak bonyolult berendezések, több is volt belőlük, és a gépházakban voltak beépítve a hajtóműveknél, ahol a hajót nem érte semmilyen sérülés. Egyébként jelentéseiben, és a montevideói hatóságoknak írt beadványaiban Langsdorff többször is kijelentette, hajója mozgásképessége nem sérült az ütközetben. Ha nem így lett volna, nyilván próbáltak volna külső segítséget kérni a javításokhoz, ilyesminek azonban semmi nyoma. Csak az elülső lövegtorony akadozó lőszerliftjének a javításához kértek szakembereket egy felvonókat gyártó és javító Buenos Aires-i német cégtől. A képzeletbeli „üzemanyag-előkészítő” berendezés sérülése alighanem csak a Langsdorff döntéseit magyarázni és mentegetni hivatott egyik új keletű legenda. (A régebbi szakirodalomban szó sincs ilyesmiről.)
A másik népszerű teória, mely szerint a Graf Spee elhasználódott és túlterhelt dízelmotorjai voltak olyan rossz állapotban, hogy tartós menetben már nem tudtak volna 17 csomósnál nagyobb sebességet biztosítani, és mindenképpen sürgős nagyjavításra szorultak. Gyakran idézik a gépészek jelentéseit a talapzatok repedéseiről, a hajtókarok töréseiről, az elkopott dugattyúgyűrűkről, és hasonlókról. A jelentések valódiak, csakhogy nem a Graf Spee hajtóműveiről szólnak, hanem a segédgépek dízelmotorjairól!
A csavarokat meghajtó dízeleket nagyon alapos tervezés után építették be, felhasználva már az előző két zsebcsatahajóval szerzett tapasztalatokat is. A kezdeti gyermekbetegségek kiküszöbölése után a dízelek mindegyik zsebcsatahajón megbízhatóan működtek, a Scheer következő évi, a Graf Spee útjánál is hosszabb portyája során a hajtóművek különösebb gond nélkül bírták a 161 napos, szinte folyamatos üzemet. A szivattyúkat és generátorokat működtető segédmotorok beépítésére viszont már nem fordítottak ekkora figyelmet, ennek volt köszönhető, hogy a gyengére méretezett talapzatok és motorblokkok esetében gyakoriak voltak túlterhelésből fakadó repedések, és maguk a motorok sem nagyon bírták a hosszú folyamatos üzemelést. A Graf Spee gépészeinek gondjait növelte, hogy az Altmarkon szállított utánpótlásról kiderült, hogy a MAN rossz pótalkatrészeket küldött, melyek nem voltak kompatibilisek a zsebcsatahajó motorjaival. A gépészeknek komoly munkájukba került, hogy a meghibásodások ellenére is fenntartsák a rendszer üzemképességét, azonban ez nem volt megoldhatatlan feladat. Ha nem is könnyen, de a javításokat helyben meg tudták oldani, és a hajó műhelyeiben a hibás alkatrészek pótdarabjait is el tudták készíteni, bár a hajtóművek rezgése miatt az esztergán a precíziós munkákat csak akkor tudták elvégezni, ha a hajó megállt. (Amire általában az Altmarkról való tankolásokkor került sor.) A hajtóművek tehát nem voltak rossz állapotban, amit az is bizonyít, hogy az ütközet alatt a hajó végig 22-24 csomós sebességgel haladt, és a csata előtt Langsdorff még azt tervezte, egy hónapig még folytatja a portyát, és csak januárban tér vissza Németországba.
Igazából tehát sem a Graf Spee sérülései, sem a lőszerkészletek kifogyása, sem pedig a hajtóművek állapota nem indokolta a semleges kikötőbe való befutás szükségességét. Később, az ütközetről írott jelentések áttanulmányozása után, a német főparancsnokságon szintén arra a következtetésre jutottak, nem volt indokolt és szükséges a javításokra hivatkozva menedéket kérni egy semleges kikötőben. A kritikusok szerint Langsdorff alighanem azért vezette be a hajóját Montevideóba, mert az angolok szétlőtték a hajókonyhát és a pékséget. Ugyanis körülbelül ez volt a legsúlyosabb kár, amit az ellenség a Graf Spee-nek okozott.
Ez a vélemény gúnyolódásnak hathat, pedig nem volt az. Bármilyen megdöbbentő is, Langsdorff valóban a konyha és a pékség sérüléseit tartotta olyan jelentőségűnek, amik a hajót alkalmatlanná teszik a hosszabb tengeri utakra. Amikor az uruguayi-i hatóságok elutasították a 15 napos tartózkodási engedély iránti kérelmét, hosszú, és elég zavaros tiltakozó levelében a német parancsnok a következőket írta: „A bizottság meggyőződhetett róla, hogy a hajótest olyan haváriákat szenvedett, melyek javítása feltétlenül szükséges a hajó oly mértékű helyreállításához, hogy az a hajózás igénybevételeinek meg tudjon felelni. Ezenkívül a bizottság személyesen tekinthette meg a konyhai berendezésekben és a pékségben okozott károkat, melyek kifogástalan működése, tekintettel a legénység magas létszámára, alapvető előfeltétele a huzamosabb nyílt tengeri tartózkodásnak.” Ugyanebben a levelében maga ismerte el, hogy hajója harc és mozgásképessége az ütközetben nem károsodott számottevően: „A bizottság tagjai a hajó fedélzetén saját szemükkel győződhettek meg róla, hogy a hajó harci ereje, vagyis a hajtóművek és a fegyverzet, oly kevéssé károsodott, hogy az általam kért időt nem lehet a hajó harci erejének növelésére felhasználni. … Nem áll szándékomban hajómat, mely az ütközetben harci erejéből semennyit sem veszített, ezen ország felügyeletének kiszolgáltatni.” Azt hiszem, tényleg komoly agyrázkódás kellhetett ahhoz, hogy egy hadihajó parancsnoka azért ne vállalja a kifutást, mert a pékség szétlövése miatt szerinte az úton nem lehetne biztosítani a legénység megfelelő komfortját!
A dél-amerikai országok általában baráti viszonyban álltak Németországgal, már csak az itt élő nagy létszámú német kolóniák miatt is. A brazil kikötők túl messze voltak, menedékként csak a La Plata környékén fekvő néhány jól felszerelt kikötő jöhetett számításba. A magától értetődő választás Buenos Aires lett volna, mivel az argentin kormányzattal sokkal barátibb volt a viszony, mint az erős angol befolyás alatt álló uruguayival. Langsdorff állítólag azért mondott le erről a lehetőségről, mert az odavezető sekély vízi úton fennállt a lehetősége annak, hogy a Graf Spee fenekén levő hűtővízbeömlő nyílások iszapot szívnak fel, és eltömődnek. Ez azonban nyilván megint csak utólagos legenda. A forgalmas Buenos Aires-i kikötőbe vezető úton rendszeresen közlekedtek a Graf Spee-nél nagyobb hajók is, például a két argentin csatahajó, melyek merülése jó egy méterrel nagyobb volt, mint a német zsebcsatahajóé.
Langsdorff valójában alighanem csak azért választotta Montevideót, mert ez volt a legközelebb, ő pedig minél előbb biztonságba akart kerülni. A visszavonulást pedig valójában nem fél kilenckor, hanem már a csata közben megkezdte. Már hét órakor nyugat felé fordította a hajóját, és az ütközet közbeni kitérő manőverektől eltekintve ettől kezdve folyamatosan tartotta a Montevideo felé vezető útirányt.
Langsdorff azonban ezzel maga dugta be a fejét a hurokba. Buenos Aires és Montevideo egyaránt a La Plata hosszú tölcsértorkolatának a mélyén fekszik, Montevideo körülbelül száz, Buenos Aires pedig majdnem háromszáz kilométerre a nyílt óceáni vizektől, ahol a Graf Spee el tudott volna tűnni üldözői elől. A kikötőkből indulva a német hajónak legalább 3-7 órán át kellett volna hajóznia a La Plata szűk, és az ellenség által jól ellenőrizhető útvonalain, mire egyáltalán kiért volna a nyílt tengerre. Ez az idő bőven elég volt arra is, hogy a torkolat előtt várakozó britek felkészüljenek a németek fogadására, vagyis innen kijutni már nagyon nehéz lett volna.
Úgy tűnik, egyetlen német tisztnek sem jutott eszébe a sokkal célszerűbb harmadik lehetőség, a torkolattól délre fekvő argentin Mar del Plata kikötője, mely nagyjából olyan távolságra volt az ütközet helyétől délre, mint Buenos Aires nyugatra. A kikötő közvetlenül az óceán partján fekszik, a javítások után innen kifutva azonnal fel lehetett volna venni a harcot az angol cirkálókkal, és ha sikerül azokat lerázni, gyorsan eltűnhettek volna az óceánon. A déli útvonalnak emellett meglett volna az az előnye is, hogy útközben csak úgy mellékesen elsüllyeszthették volna a szintén ebbe az irányba tartó Exetert is.
A németek azonban nem gondoltak már semmi ilyesmire, csak minél előbb kikötőbe akartak érni. Az őket üldöző angolok pedig még mindig nem hitték el, hogy az ellenség előlük menekül. Úgy gondolták, a németek menetben elvégzik a szükséges javításokat, és aztán felújítják az ütközetet, vagy este a La Plata zátonyos vizeire érve megfordulnak, és megpróbálják lerázni üldözőiket. Montevideo felől a zátonyok között három útvonalon lehetett kijutni a nyílt tengerre, a két angol cirkáló pedig nyilván nem tudta volna egyszerre mindhármat szemmel tartani. A britek igazából csak akkor hitték el, hogy az ellenség valóban feladta a harcot, amikor a Graf Spee este horgonyt vetett Montevideóban.
Nagyjából reggel nyolctól kezdve a két angol cirkáló tehát folyamatosan követte a nyílegyenesen Montevideo felé tartó Graf Spee-t. A cirkálókon amennyire lehetett, igyekeztek helyrehozni a hajókat ért károkat. Az Ajax repeszektől elszakított rádióantennáit gyorsan sikerült pótantennákra cserélni, az angol hajók tehát ismét tudtak kommunikálni egymással, ami a sikeres üldözés alapfeltétele volt. Harwood részletes jelentést adott az Admiralitásnak, ahonnan minden háromezer mérföldön belül tartózkodó angol hadihajót utasítottak, azonnal és a lehető leggyorsabban induljanak a La Plata felé.
A britek közben felmérhették a veszteségeiket is. A legsúlyosabb áldozatokat az Exeter hozta, a hajó legénységéből 61 tengerész esett el, 23 megsebesült. Utóbbiak közül négyen később szintén belehaltak sérüléseikbe. Az Ajax hét halottat és két sebesültet, az Achilles négy halottat és három sebesültet vesztett. Az elesetteket a britek a hagyományoknak megfelelően a tengerbe temették. Az Achilles-en azonban valamit rosszul csinálhattak a temetésnél, mert a négy halottjukból hármat később partra mosott a víz az uruguay-i partoknál. Őket később közös sírba temették Montevideóban.
A britek igyekeztek tisztes távolságot tartani a Graf Spee-től, és nagyjából 15 mérföldes távolságból követték azt. Amikor nem sokkal tíz után az Achilles 11 mérföldre – vagyis nagyjából 21 kilométerre – közelítette meg a német hajót, annak 280 mm-es ágyúi két sortüzet adtak le rá, gyors visszavonulásra késztetve a brit cirkálót.
Tizenegy órakor a Graf Spee előtt egy újabb angol hajó tűnt fel. Ezúttal nem hadihajó, hanem az ötezer tonnás Shakespear tehergőzös, mely Montevideóból érkezve pont belefutott a zsebcsatahajóba. A brit cirkálókon mindenki biztos volt benne, hogy a hajónak vége, a németek elsüllyesztik, ők pedig nem avatkozhatnak közbe, hiszen ezzel saját magukat veszélyeztetnék a túlerejű ellenséggel szemben. Rövidesen valóban rádióüzenet érkezett a német hajóról, melyben arra kérték a cirkálókat, mentsék ki a Shakespear csónakjait. Közelebb érve azonban kiderült, a teherhajónak semmi baja, a zsebcsatahajó alig pár száz méterre ment el mellette, de ügyet sem vetett rá, pedig legénysége, a legrosszabbra számítva, már éppen a hajó elhagyására készült.
A Langsdorffot állandóan mentegetni igyekvő angol szakirodalom általában azt állítja, azért nem süllyesztette el a hajót, mert az uruguayi partok közelében nem akart diplomáciai bonyodalmakat. Valójában azonban a legközelebbi part is még több mint száz kilométerre volt, vagyis a Shakespear egyébként teljesen jogszerű elsüllyesztése nem okozhatott volna diplomáciai bonyodalmat. (A Graf Spee egyébként eredetileg is azért ment az uruguayi partok közelébe, hogy ott teherhajókat süllyesszen el.) Langsdorffnak egyszerűen csak annyit kellett volna tennie, hogy a teherhajó mellett elhaladva beleereszt két torpedót. Ezzel tizedik trófeáját is megszerezte volna, és tényleg feltartotta volna üldözőit, amíg azok kimentik a hajótörötteket.
Az angol hajóknak címzett, nyilván „hadicselnek” szánt üzenetet Langsdorff a DTGS hívójellel adta le. Mint azt az angolok is tudták, ez – a GS – a Graf Spee jele volt. A britek egészen addig úgy hitték, az Admiral Scheer-el állnak szemben, mivel a németek addig annak a jelzéseit használták. Sok jelentősége ennek persze már nem volt, Montevideóba érve a hajó kilétére amúgy is fény derült volna, de talán ez is mutatja, a német parancsnok mennyire össze volt zavarodva.
A délután eseménytelenül telt. A német hajó, és a mögötte biztos távolságban őt követő két angol cirkáló estére az uruguayi-i partok közelébe ért. Langsdorff csak ekkor, a késő délutáni órákban adott először jelentést az ütközetről Berlinnek, és csak ekkor tájékoztatta főparancsnokságát arról, hogy úgy döntött, a sérülések kijavítása céljából behajózik Montevideóba. A német parancsnokságon értetlenül fogadták a hírt, de ezúttal is úgy gondolták, a helyszínen levő parancsnok látja a legjobban a helyzetet, rá kell bízni a döntést.
Este negyed nyolckor az addig nyílegyenesen Montevideo felé tartó Graf Spee váratlanul jobbra fordult, és tüzet nyitott az Ajaxra. Az angol hajók azonnal füstfüggönyt vontak fel, és irányt váltottak. A briteket tulajdonképpen nem érte meglepetés, biztosak voltak benne, mihelyt a zátonyos vizekre érnek, a németek majd visszafordulnak a nyílt tenger felé, és megpróbálják lerázni üldözőiket. Harwood úgy számolta, erre valamikor este hét óra után kerül majd sor, és most biztosak voltak benne, a németek ezt a kitörési manővert kezdték meg.
Valójában persze szó sem volt semmi ilyesmiről. A fordulattal Langsdorff igazából megint csak képzelt angol torpedókat kerülgetett. A német parancsnok fejében ugyanis közben megint kattant valami, és rögeszméjévé vált, hogy az uruguayi-i partok előtt rájuk váró angol tengeralattjárók állnak lesben. Most, a Lobos-sziget előtt elhaladva, éppen egy ilyen tengeralattjáró támadást vélt látni, és a fordulattal egyrészt a feltételezett tengeralattjáróról érkező feltételezett torpedókat kerülte ki, másrészt pedig közelebb húzódott a partokhoz, ahol a sekély vízben mérsékeltebb volt a tengeralattjáró veszély.
Hogy a parancsnok paranoiája mennyire átragadt már a legénységre is, azt szemlélteti, hogy többen is határozottan állították – köztük még Kay, az egyetlen, Langsdorffal szemben kritikus tiszt is –, hogy teljesen tisztán látták a Graf Spee felé közeledő torpedókat. Angol tengeralattjáró valójában persze a környéken sem volt, a legközelebbi, a Severn, több ezer mérföldre tartózkodott, félúton Szent Ilona és a brazil partok között. (Persze az angolok is idegesek voltak, és időnként rémeket láttak. Délután az Achilles őrszemei egy Hipper osztályú német cirkálót véltek felfedezni a láthatáron, amiről nem sokkal később később persze kiderült, hogy csak egy ártalmatlan teherhajó.)
A Graf Spee tehát csak két sortüzet adott le az angol cirkálóra, majd a partokhoz közelebb érve visszafordult az eredeti útirányába, Montevideo felé. Harwood azonban még mindig a kitörést várta, és erre készülve nyolc óra körül délnyugatra, majd délre fordult az Ajax-al, hogy a torkolatból kivezető két másik átjárót is szemmel tudja tartani. A zsebcsatahajót csak az Achilles követte tovább, folyamatosan jelentve Harwoodnak annak helyzetét és irányát.
Háromnegyed kilenckor a Graf Spee ismét tüzet nyitott a túl közel kerülő Achillesre. A csaknem 24 kilométeres távolság, és a gyorsan romló látási viszonyok dacára a német tüzérek ismét brillíroztak. Nagyon pontosan tüzeltek, és Parry kapitány szerint ha nem váltanak irányt, a harmadik sortűz szinte biztosan telibe találta volna az Achillest. Az angol cirkáló öt sortűzzel válaszolt, melyeket többé-kevésbé találomra adtak le, hiszen az alkonyi sötétségben már alig látták a német hajót.
Éppen ezért az angolok nem növelhették újra a távolságot, mivel tartottak attól, ha a sötétben szem elől tévesztik a németeket, azok könnyen kereket oldhatnak az éjszakában. A britek ezért kénytelenek voltak egyre közelebb menni a Graf Spee-hez, annak ellenére, hogy az este kilenc után a hátsó lövegtoronyból több sortüzet is leadott az angol cirkálóra, mely ekkor már alig tíz kilométerről követte az ellenséget. A britek dolgát megkönnyítette, hogy a láthatáron már jól láthatóak voltak Montevideo fényei, melyekkel a háttérben a német hajó sziluettje most már jól kivehető volt.
A Graf Spee este tizenegy körül ért Montevideo elé, majd miután engedélyt kapott a befutásra, pár perccel éjfél előtt horgonyt vetett a kikötőben. Az angolok tulajdonképpen csak ekkor hitték el, hogy az ellenség magától sétál be a csapdába, és tényleg Montevideo kikötőjébe tart. Harwood este tíz után utasította az Achillest, hagyja abba a németek követését, és vegyen fel olyan pozíciót, melyből a torkolatból kivezető északi átjárót ellenőrizni tudja. Az Ajax a középső átjárót tartotta szemmel, de a legdélebbre fekvő harmadik ellenőrzését a britek nem tudták két hajóval megoldani. Az angolok egész éjjel készültségben álltak, végig attól tartva, a németek még az éjszaka újra kifutnak, és a sötétben a zátonyok között átcsúszva eltűnnek az óceánon.
A Montevideóba való megérkezés zajosra sikeredett, ugyanis a város környéki üdülőhelyeken jól láthatóak és hallhatóak voltak a Graf Spee és az Achilles közti esti lövésváltások. A kései időpont ellenére így nagy tömeg gyűlt össze a parton és a kikötőben, hogy megbámulják a német hadihajó befutását. A hajó érkezésének híre rögtön talpra ugrasztotta a német, az angol, és a francia nagyköveteket is, és szinte azonnal megkezdődött a diplomáciai kötélhúzás a Graf Spee körül.
A nemzetközi jog hadviselő államok hadihajóinak elvileg 24 órás tartózkodást engedélyezett semleges kikötőkben, ám Langsdorff kívánságára Otto Langemann, a német nagykövet, a hajó sérüléseire hivatkozva nagyon határozott fellépéssel 15 napos tartózkodási engedélyt igényelt, míg az angol és a francia nagykövet szintén az asztalt csapkodva követelte az uruguayi-i hatóságoktól, azonnal szólítsák fel távozásra a német hajót. Az uruguayi-i kormány nagyon kényes helyzetbe került, az ország nagyon jó kapcsolatokat ápolt a britekkel, akiknek a befolyása igen erős volt az országban, de nem akartak konfrontálódni a németekkel sem, akikkel addig szintén jó viszonyt tartottak fenn. Végül úgy határoztak, bizottságot állítanak fel, mely megvizsgálja a német hajó sérüléseit, és megállapítja, azok kijavítása mennyi időt vehet igénybe.
A 15 napos tartózkodási engedély iránti német igény finoman fogalmazva is meghökkentő. Nem kellett ahhoz tapasztalt tengerésztisztnek lenni, hogy rájöjjön az ember, két hét bőségesen elég idő az angoloknak ahhoz, hogy a fél Royal Navy-t összevonják a La Plata előtt. Langsdorff csak úgy követelhetett két hét tartózkodást Montevideóban, hogy tudhatta, két hét után már egészen biztosan nem lesz képes elhagyni a La Platát. Amiből nem nagyon lehet más következtetésre jutni, csak arra, eleve úgy futott be Montevideóba, hogy azt igazából nem is akarta elhagyni.
Az angolok azonban nem is gondoltak ilyesmire. A torkolat előtt járőröző két cirkáló egész éjjel harckészültségben állt, és a britek végig azon stresszeltek, észreveszik e időben, és követni tudják e a Graf Spee-t, melynek kitörését biztosra vették. Arra, hogy a két könnyűcirkálóval ismét harcba bocsátkozzanak vele, nem is gondoltak. Az előző napi ütközetben ők is ellövöldözték lőszerkészletük több mint a felét – az Achilles több mint kétharmadát –, ráadásul az Ajax ágyúinak a fele üzemképtelen volt. Harwood még arra is csak 25 százalék esélyt adott, hogy egyáltalán lassítani tudnák a német hajó mozgását, ha az elhagyja a kikötőt.
A britek számára a virradat nagy megkönnyebbülést jelentett, nappal már a hajókról és a felderítő repülőgépekről messziről követni tudták volna a zsebcsatahajó mozgását. A reggeli órákban ráadásul értesültek arról is, hogy a németek hosszabb időt akarnak eltölteni a kikötőben. Harwood rögtön fel is vette a kapcsolatot az angol nagykövettel, Eugen Millington Drake-el, és figyelmeztette, eszébe se jusson a német hajó távozását követelni, hanem éppen ellenkezőleg, inkább húzzák időt, amíg köteléke erősítést nem kap. A britek megszervezték a Graf Spee folyamatos figyelését is, ami nem volt nehéz. A kikötőben nyolc angol teherhajó tartózkodott, a legközelebbi alig 300 méterre horgonyzott a zsebcsatahajótól. Ezek fedélzetéről nem volt nehéz szemmel tartani a németeket, és éjjel-nappal folyamatosan figyelni minden mozdulatukat.
14-én reggel Langsdorff szabadon bocsátotta a Graf Spee fedélzetén fogva tartott 68 angol tengerészt, és intézkedtek a 36 elesett német tengerész temetéséről is. Az 59 sebesült közül a súlyos sérülteket szintén partra szállították, mivel a városi kórházban – melyet egyébként az angolok szereltek fel, és működtettek – jobb ellátást kaphattak, mint a hajón. A tengerészek közül hatan válságos állapotban voltak, és ketten közülük később szintén belehaltak sérüléseikbe.
A szakértőkből álló uruguayi-i bizottság még aznap megvizsgálta a hajót. A németek buzgón mutogatták nekik a szétlőtt hajókonyhát – szó sem volt arról, hogy az üzemanyagrendszer is sérült volna –, de a bizottság mégis arra a következtetésre jutott, a szükséges javításokat, melyek után a hajó útra kész állapotba kerül, három napon belül el lehet végezni. A hatóságok tehát, Langemann és Langsdorff heves tiltakozását figyelmen kívül hagyva, 72 órás tartózkodást engedélyeztek a Graf Spee számára, vagyis a kikötőt december 17-én este nyolcig el kellett hagyniuk.
A La Plata előtt járőröző angol cirkálók a következő éjszakát már jóval nyugodtabban várták, mint az előzőt. A Graf Spee kifutása egyre valószínűtlenebb volt, a figyelőszolgálat pedig azonnal jelentette volna, ha a német hajó mégis elhagyja a kikötőt. Este tíz körül aztán váratlanul megjelent a torkolat előtt a Cumberland nehézcirkáló, melynek érkezését pedig csak másnapra várták. A cirkáló 25 csomós átlagsebességgel 34 óra alatt tette meg a Falklandtól idáig vezető utat. A hajó érkezése nagy megkönnyebbülés volt Harwood számára, hiszen most már a La Platáról kivezető mindhárom útvonalat szemmel tudták tartani, és a Cumberland csatlakozásával köteléke tűzereje is drasztikusan megnövekedett, bár még mindig messze elmaradt a német zsebcsatahajóétól. A tízezer tonnás nehézcirkáló nyolc 203 mm-es ágyúja azonban már mégis képes lett volna súlyos károkat okozni az ellenségnek.
A német zsebcsatahajó helyzete tehát egyre nehezebb volt, de még mindig nem teljesen reménytelen. Montevideóból kifutva, és a legközelebbi, északi átjárón kifelé tartva két cirkálóval kellett volna felvenniük a harcot, az Achilles-el, és a Cumberland-el. A déli útvonalat figyelő Ajax nem érhetett volna időben a helyszínre, és legalább az ütközet első feléről lemaradt volna. A 280 mm-es ágyúk lőszerkészletének még megvolt a 30-40 százaléka, a 15 centis ágyúkénak több mint a fele. Ha ezúttal nem kanyarognak összevissza, és a tüzérek rendesen tudnak célozni, ez elég is lehetett volna arra, hogy legalábbis megrongálják az üldöző cirkálókat, és aztán este lerázzák őket.
A neheze persze még csak ezután jött volna, hiszen az újabb összecsapásban nyilván ellőtték volna a maradék készletek javát is, és a hajónak szinte fegyvertelenül kellett volna valahogy hazatérnie Németországba. Nagy szerencse kellett volna ahhoz, hogy ez sikerüljön, de ez még ekkor sem volt teljesen lehetetlen. Egy tökös parancsnok legalábbis tett volna egy kísérletet rá.
Langsdorffban azonban fel sem merült a harc lehetősége. Idejét főleg az uruguayi-i hatóságokkal való viaskodás töltötte ki, akiket a javítási munkálatok szándékos késleltetésével vádolt. Nagy figyelmet fordított az elesett tengerészek temetésére is, de például a hajófenék megtisztításáról most sem gondoskodott. Már ekkor sem nagyon lehettek más elképzelései, mint az internálás, vagy az önelsüllyesztés. Hogy a német parancsnokkal valami nem volt rendben, azt egyebek között az Africa Shell kapitányának, Patrick Dove-nak a visszaemlékezései is megerősítik, aki szintén Montevideóban hagyta el a Graf Spee-t, és a partraszállás előtt még elbúcsúzott Langsdorff-tól: „Meglepődtem, mennyire megváltozott. Egy pillanatig nem is tudtam elhinni, hogy ez ugyanaz a barátságos, szellemes, és nagyon magabiztos parancsnok, akit korábban megismertem. Megjelenése is más volt. Most simára borotvált arcának sérüléseit egy repesz okozta, jobb karja fel volt kötve. Noha a jókedv és az önbizalom elhagyta, a becsületes emberre jellemző udvariassága változatlan maradt.”
Az ütközetben elesett német tengerészek temetésére 15-én délelőtt került sor Montevideo északi temetőjében. Langsdorff látható megrendültséggel vett részt a ceremónián, melyen megjelentek az előző nap szabadon bocsátott angol tengerésztisztek is, akik szintén elhelyeztek egy koszorút német tengerésztársaik sírján.
Az angolok közben keményen dolgoztak azon, hogy minél tovább a kikötőbe ragasszák be a Graf Spee-t. A diplomaták, kevésbé harciasan ugyan, de még mindig a német hajó távozását követelték, tartva attól, ha hirtelen megváltoztatják álláspontjukat, a németek ráébrednek, milyen csekély erők állnak velük szemben. Ugyanekkor azonban próbálták kihasználni a tengeri jog egyik cikkelyét, mely megtiltotta a hadihajóknak a kikötő elhagyását, ha egy velük hadban álló ország kereskedelmi hajója előttük futott ki. Ilyen esetben a hadihajó a kifutás után 24 óráig nem hagyhatta el a kikötőt. 15-én este hatkor tehát a britek útnak indították az Ashworth teherhajót, elvileg tehát a Graf Spee a következő nap estéjéig nem hagyhatta el a kikötőt. Miután Montevideóban még tucatnyi angol és francia teherhajó tartózkodott, ezzel a trükkel a németeket két hétig is fel lehetett volna tartóztatni, vagy legalábbis addig, amíg hajlandóak tiszteletben tartani a jogszabályokat.
A britek más módon is igyekeztek elvenni a németek kedvét a kifutástól. Harwood délután rádióüzenetben tudatta a montevideói kikötővel, néhány órán belül megérkezik a Renown csatacirkáló, és az Ark Royal anyahajó, s arra kérte a hatóságokat, tegyenek biztonsági intézkedéseket, hogy a szolgálati úton, vagy eltávozáson a kikötőben tartózkodó német és angol tengerészek ne keveredjenek összetűzésbe egymással. A hír természetesen rövid időn belül eljutott a németekhez, akik azt azonnal el is hitték. Másnap, 16-án délelőtt a Graf Spee tüzértisztje a torony távolságmérőjén át már meg is pillantotta az ellenséges hajókat, és jelentette Langsdorffnak, több emberével együtt teljesen egyértelműen azonosította a Renown-t és az Ark Royal-t.
A németek valójában az éppen tankoló – és a Renown-ra még csak nem is hasonlító – Cumberlandet, és a mellette álló Olynthus tartályhajót látták. Nem sokkal később valaki felfedezni vélte a láthatáron a francia Dunkerque csatacirkálót, mások rombolókat láttak, többen pedig egy Thames osztályú angol tengeralattjárót láttak Montevideo előtt. Ott, ahol a víz mélysége a kikötőcsatornában sem érte el a húsz métert…
Langsdorff délutáni rádióüzenetében jelentette a berlini parancsnokságnak a túlerejű angol kötelék feltűnését. A kapitány a Renown és az Ark Royal mellett cirkálók, rombolók, és tengeralattjárók jelenlétéről is tudósította Berlint. A hír nagy meglepetést okozott, hiszen saját felderítésük jelentései alapján Berlinben addig úgy tudták – és helyesen –, hogy a K kötelék még a brazil partok előtt tartózkodik, és napokig fog tartani, mire eljut Montevideo elé. A felderítés jelentéseit egyébként rendszeresen továbbították a Graf Spee-nek, ahol tehát tudniuk kellett volna, hogy az angol hajók még nem lehetnek a La Plata előtt.
A főparancsnokságon végül arra jutottak, ha a Graf Spee-n saját szemükkel látják a Renown-t, akkor nyilván a felderítés adatai tévesek. A brit csatacirkálóval szemben a német hajónak semmi esélye nem volt, a kitörés tehát reménytelen vállalkozásnak ígérkezett. Langsdorff sem gondolta másként, üzenetében ugyanis a kitörést, mint számításba jöhető lehetőséget, egyáltalán meg sem említette, és egyértelműen kijelentette, nem kívánja elhagyni a semleges vizeket. A főparancsnokságtól csupán arra kérdezett rá, az internálást, vagy az önelsüllyesztést válassza, illetve hogy az előbbi esetben maradjon Montevideóban, vagy kísérelje meg az áthajózást a barátibb argentin fővárosba.
Berlinben a haditengerészet vezérkarára várt a döntés a hajó sorsáról. A tanácskozáson maga Hitler is részt vett. Késő délután végül a következő üzenetet juttatták el Langsdorffnak:
„1. Igyekezzen minden eszközzel időt nyerni.
2.Hozzájárulunk, hogy megkísérelje az áttörést Argentínába.
3. Az internálás Uruguayban nem jöhet számításba. Ha elkerülhetetlenné válik a hajó elsüllyesztése, teljesen semmisítse meg azt.”
Langsdorff egy átvirrasztott éjszaka után, december 17-én hajnalban döntött. Hajnali négykor összehívta tisztjeit, és közölte velük, a nyomasztó túlerővel szemben nem lát semmilyen lehetőséget még a Buenos Airesbe való áttörésre sem, ezért úgy határozott, kihajóznak a kikötőből, majd miután evakuálják a legénységet, a felségvizek határánál felrobbantják a hajót. A tisztek ezúttal is minden ellenvetés és vita nélkül tudomásul vették a parancsnok döntését.
Ami persze megint felettébb különös volt. Még ha a Langsdorff által vizionált angol hajók valóban jelen lettek volna, akkor sem jelenthetett volna semmilyen nagyobb nehézséget a Buneos Airesbe való áthajózás. Az uruguayi tartózkodási engedély lejártakor, este nyolckor indulva a Graf Spee másnap reggelre kényelmesen elérhette volna az alig kétszáz kilométerre levő argentin fővárost, úgy, hogy az út túlnyomó részét éjszaka teszi meg, nagyrészt az uruguayi és az argentin felségvizeken hajózva. A brit hajók a zátonyokon túl, a nyílt tengeren cirkáltak, Montevideótól legalább 50-60 kilométerre. (Már ez elgondolkodtathatta volna a németeket, ha a britek ekkora túlerőben vannak, miért tartanak ekkora távolságot a kikötőtől, és miért nem parádéznak közvetlenül Montevideo előtt?) Még ha a Renown valóban jelen is lett volna, 6-8 csomós sebességfölényével akkor sem lett volna képes a teljes sötétség beálltáig hatásos lőtávolságon belülre megközelíteni a Graf Spee-t. A csatacirkáló ráadásul ugyanúgy nem tudott volna a La Plata sekély vizein manőverezni, mint a német hajó, és csak a Graf Spee nyomdokvonalában tudta volna követni az ellenséget.
A későbbi történések ismeretében az Argentínába való áthajózásnak persze nem lett volna sok értelme. Az argentin kormány akármilyen baráti viszonyt is ápolt a németekkel, elsősorban azért mégis a világ igazi uraival, az angolszász országokkal igyekezett jóban lenni. Annyira, hogy 1945 márciusában még hadat is üzentek a németeknek, persze csak a formalitás kedvééért. A Graf Spee tehát előbb-utóbb itt is az ellenség kezére került volna.
1939-ben azonban ezt még nem lehetett előre látni. Az akkori helyzet alapján az ember úgy gondolná, egy kapitány, ha mást már nem tehet, legalább igyekezne megragadni az alkalmat, hogy egy baráti, semleges ország kikötőjében hajóját megpróbálja átmenteni a háború utánra. Langsdorff azonban még csak kísérletet sem tett ilyesmire.
Az értekezlet után a legénység azonnal hozzálátott a hajó elpusztításának előkészítéséhez. A titkos dokumentumokat, és a kódkönyveket elégették, az optikai távolságmérőket, a rádiókat, és a radarberendezést kalapácsokkal verték szét, illetve kisebb robbanótöltetekkel semmisítették meg. A hajtóművek alá időzített gyújtóval felszerelt robbantótölteteket erősítettek, a hajótestet több helyen gránátokkal, illetve a torpedók leszerelt robbanófejeivel aknázták alá, az olajtartályok zárófedeleit kinyitották, s előkészítették a lőszerraktárak felrobbantását.
A legénység nagy részét napközben evakuálták, s átszállították a kikötőben horgonyzó német tankhajóra, a Tacomára. (Milos Hubacek szerint a Tacomának kellett volna leváltania az Altmarkot, más források azonban ezt nem erősítik meg.) Mivel nem akarták, hogy az angolok megneszeljék, mire készülnek, ezt titokban kellett lebonyolítani. A Tacoma a Graf Spee mellé állt, s rakteréből nagy, feliratuk szerint élelmiszert tartalmazó ládákat emeltek át a zsebcsatahajóra. A ládák valójában üresek voltak, visszafelé viszont már emberekkel zsúfoltan emelték vissza őket a teherhajóra. Estére az elsőtiszt vezetésével a hajó legénységének nagyobbik része, mintegy 900 ember, már a Tacoma belsejében zsúfolódott össze. A Graf Spee-n csak 220 ember maradt, amennyire a hajó utolsó, rövid útjához, és a végső pusztításhoz szükség volt.
Miután tudható volt, hogy a Graf Spee-nek még sötétedés előtt el kell hagynia a kikötőt, bámészkodók hatalmas tömege gyűlt össze, hogy szemtanúja legyen a német zsebcsatahajó kifutásának, és az utána várható tengeri csatának. A rakpartokon és mólókon egymást taposták az emberek, tele voltak még a háztetők is. A becslések szerint körülbelül kétszázezer ember gyűlt össze a kikötőben. Jelen voltak természetesen a sajtó emberei is, a nagyobb amerikai rádióadók helyszíni, élő közvetítésben tudósítottak az eseményekről. Az újságírók kisebb vagyonokat fizettek a kikötői épületek tengerre néző szobáiért, ahonnan követhették a fejleményeket. Estére már mindenki felajzottan várta, mi fog történni.
Nem volt kisebb az izgalom a torkolat előtt cirkáló angol hadihajókon sem. A három angol hajó az addig eltelt három napban folyamatosan, állandó készültségben állva cirkált fel-alá a La Platáról kivezető három útvonal előtt. Minden pillanatban várták a kitörést, amit a gyakori köd is megkönnyíthetett volna a németek számára. Most egészen biztosak voltak benne, hogy a Graf Spee megpróbál kijutni az óceánra, hiszen Montevideóban nem maradhattak tovább. Harwood éjszakai ütközetre készült, mivel nyilvánvalónak gondolta, hogy a németek az éjszakai sötétséget próbálják majd kihasználni a szökésre. Álmában sem gondolt volna arra, ami ezután következett.
Este hatkor, a határidő lejárta előtt két órával, a Graf Spee felvonta a horgonyt, s árbocán a német hadilobogóval lassan megindult a kikötőből kivezető csatornán. Mögötte haladt a Tacoma, és a Buenos Airesből nemrég érkezett három vontató, melyeket az ottani német nagykövetség bérelt ki. A kifutásról értesülve Harwood azonnal riadót rendelt el, és a kikötőhöz közelebb húzódva mindhárom cirkálóját összevonta a La Platáról kivezető északi kijáratnál. Indították az Ajax hidroplánját is, hogy kövesse a német hajó mozgását.
Az uruguayi felségvizek határához érve, nagyjából négy mérföldre a parttól, a Graf Spee megállt, és ismét horgonyt vetett. Miután még egyszer ellenőrizték a robbanótölteteket, a maradék legénység átszállt a hajó mellé álló vontatókra. A fedélzeten csak Langsdorff, és öt tisztje maradt. Az utolsó pillanatokat a navigációs tiszt később így írta le: „Levontuk a zászlókat, és mi öten végül összegyűltünk a tatfedélzeten a kapitányunk körül. Aztán átszálltunk a hajó mellé álló parancsnoki motorcsónakba. Körülbelül egy mérföldre távolodtunk, és ott vártunk a pillanatra, amikor a gyújtók működésbe lépnek.”
Pár perccel nyolc óra előtt explodáltak a gépházakban elhelyezett robbanótöltetek, majd gyors egymásutánban további öt hatalmas robbanás rázta meg a hajót. A Graf Spee fölé 300 méter magas füst és tűzoszlop emelkedett. Még a négy mérföldre fekvő Montevideóban is jól lehetett érezni a robbanás lökéshullámát, s a kikötő épületeiben csörömpölni kezdtek az ablaküvegek. Pillanatok múlva a hajó már teljes hosszában lángokban állt, a lángnyelvek helyenként több mint tíz méter magasra csaptak. A hátsó lőszerraktár robbanása szétvetette a lövegtornyot, és kettétörte a hajót, mely a nyolc-tíz méteres mélységű vízben leült a fenékre. A 280 mm-es ágyúcsövek kiszakadtak a helyükről, s a szemtanúk szerint fogpiszkálóként repültek a magasba, és forogtak a levegőben, majd messze a hajó oldalától a vízbe zuhantak.
A láthatáron túl várakozó angol cirkálókkal az Ajax repülőgépe tudatta a meghökkentő hírt, a Graf Spee-t saját legénysége felrobbantotta. A britek meglepődtek, de aztán rögtön ujjongásban törtek ki. Az ellenség megspórolt nekik egy nehéznek ígérkező tengeri ütközetet. A cirkálók legénysége harsányan éljenezve a fedélzetekre tódult, az Achilles-en az új-zélandi tengerészek maori harci tánccal ünnepelték a váratlan győzelmet. A cirkálók rögtön megindultak Montevideo felé, és este tíz körül elhaladtak a még mindig hatalmas lángokkal égő Graf Spee mellett. Harwood így írta le a látványt: „Már sötét éjszaka volt, s a hajó az orrától a tatjáig lángokban állt. A lángok szinte a torony tetejéig csaptak, nagyszerű és örvendetes látványt nyújtva.” A cirkálók ezt követően visszafordultak a nyílt vizek felé, és ott töltötték az éjszakát.
A szerencsétlen németek vesszőfutása eközben tovább folytatódott. A robbanást követően a Tacoma az argentin főváros felé próbált indulni, ám útját állták az uruguayi haditengerészet hadihajói. Az uruguayiak szerint azzal, hogy segédkezett a Graf Spee elsüllyesztésénél, a német hajó az ő felségvizeiken hadi cselekményben vett részt, és ezzel megsértette a semlegességet. A tankert visszairányították Montevideo felé, ahol az uruguayi hatóságok internálták, majd két évvel később lefoglalták a hajót. A német tengerészek útközben gyorsan átugráltak a Tacoma mellé álló három argentin vontatóra, és végül ezekkel indultak meg Buenos Aires felé. Langsdorff és tisztjei a Graf Spee kapitányi motorcsónakján követték a gyászmenetet.
(Folyt. köv.)