Az 1801-es koppenhágai csatával kapcsolatban gyakran lehet olvasni olyan állításokat, melyek szerint a csatában Nelson elpusztította a dán flottát. Nos, Nelson természetesen nem pusztította el a dán flottát. Ezt már csak azért sem tehette meg, mert a dán flotta egyáltalán részt sem vett az ütközetben. A csatában részt vevő hajók dán részről leselejtezett hajótestek voltak, melyeket lehorgonyzott úszó ütegekként használtak. A dán flotta működőképes sorhajói és fregattjai a kikötő bejáratát védő erődök mögött álltak, és egyáltalán nem vettek részt az ütközetben. Más egységek leszerelve vesztegeltek a kikötőben, néhány hajó pedig a Balti-tengeren, illetve norvég vizeken tartózkodott. Az angol flotta 1801-es támadását tehát a dán hadiflotta lényegében épségben vészelte át, létezésük azonban néhány év múlva ismét tüskévé vált a nagy brit köröm alatt.

A Monarchia 3.300 mérföldes tengerpartjának nagyobb részét a Velencétől 1797-ben megszerzett dalmát területek tették ki, kisebb részét pedig a régi horvát tengerpart, illetve a már évszázadok óta osztrák kézen levő Trieszt, és környéke. A mögötte fekvő magas karszthegységek által elzárt, nehezen megközelíthető tengerpart azonban nem igazán forrt szerves egységbe a birodalommal, és annak vezetése, a jól megközelíthető isztriai kikötőktől eltekintve, nem is tulajdonított nagyobb jelentőséget neki.

A dalmát területek és a birodalom belső részei közti szárazföldi összeköttetés megteremtése mindazonáltal régi problémája volt a Monarchiának. Különösen a flottatámaszpontnak kiszemelt Sebenicót szerették volna bekapcsolni a közlekedési hálózatba, egy odavezető vasútvonal megépítésével. Ebből a célból évtizedekig tervezték az úgynevezett Lika vasútvonalat, melynek építését azonban a magyar kormányzat rendre megtorpedózta. A dalmát Knintől induló vasútvonalat ugyanis a magyar korona fennhatósága alá tartozó horvát területeken kellett volna átvezetni, hogy Karlovácon keresztül elérjék vele a krajnai Sichelburgot. A magyarok viszont úgy vélték, ez a vasútvonal kizárólag osztrák érdekeket szolgálna, s veszélyeztetné a magyar Fiume kereskedelmi forgalmát, úgyhogy saját területeiken nem engedélyezték az építését. Hosszú viták és alkudozások után végül csak 1907-ben született egyezség, melyben a magyarok egy saját érdekeiket szolgáló vasútvonal megépítéséért cserébe engedélyezték a Lika vonalnak a területeiken való áthaladását. A nehéz terep miatt hosszú és alapos előkészítő munkákra volt szükség, így az építés végül csak 1913-ban kezdődhetett, ám a háború kitörése nem sokkal később véget is vetett neki. (A vonalat végül az új jugoszláv állam fejezte be 1925-ben.)

Alig félévszázados történetének nagyobbik részében a k. und k. Kriegsmarine egy nagyon limitált feladatkörben használt, speciális kis fegyveres testület volt, melynek a Monarchia katonai és politikai vezetése csekély jelentőséget tulajdonított. A flotta ugyanúgy csak a fegyveres testületek egyik jelentéktelen függeléke volt, ahogy a tengerparti területek is csak afféle függelékként lógtak a birodalom testén, mellyel egyetlen, a tengerparton húzódó út kötötte össze őket. A Monarchia 370 mérföldnyi tengerparttal rendelkezett, Monfalconétól Cattaróig. Ez azonban csak a légvonalban számított távolság, ha az erősen tagolt tengerpart vonalának teljes hosszát mérjük, ennek a többszörösét kapjuk, 1100 mérföldet. Ezenkívül a partok előtt több mint 1200, szintén a birodalom fennhatósága alá tartozó sziget terült el, ezek partvonalát is beleszámítva már összesen 3.300 mérföldnyi tengerpartot kapunk.

A Monarchia azonban ízig-vérig szárazföldi nagyhatalom volt, melynek vezetése nemcsak a haditengerészetnek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget és stratégiai értéket, hanem a tengermelléknek, és a tengeri kereskedelemnek sem. Úgy gondolták, egy dalmáciai partraszállással az ellenség semmi mást nem tudna elfoglalni, csak magát Dalmáciát, ami egyáltalán nem volna végzetes csapás a birodalomra nézve. Az utakat és vasutakat nélkülöző partvidékről egy hadsereg a part mögött fekvő, nagyon nehéz hegyi terepen keresztül aligha tudott volna eljutni a birodalom belsejébe. (1914-ben Dalmáciában összesen 180 mérföldnyi vasútvonal létezett. A legjelentősebb a Spalato és Sebenico közti vonal volt, mely Kninen keresztül összeköttetésben állt Zágrábbal. A déli részeken csak Zelenika és Gravosa között húzódott egy vasútvonal, de ez sem normál nyomtávú volt, hanem csak 76 cm-es.) Ennek megfelelően a haditengerészetet kizárólag olyan partvédelmi erőként tudták csak elképzelni, ahol az állomány zömét kicsi és olcsó torpedónaszádok teszik ki, illetve tartanak mellettük néhány cirkálót, és főleg reprezentációs célokra egypár öreg csatahajót.

A Radetzky osztály háborús pályafutása, melynél a Tegetthoff osztály története sem volt eseménydúsabb, gondolom nem csak bennem ébreszt kételyeket a csatahajók létezésének értelmét, illetve a flottavezetés kompetenciáját illetően. A Monarchia két, többé-kevésbé modernnek tekinthető, az Adrián túli bevetésekre is alkalmas csatahajóosztályának megépítésére a birodalom 359,6 millió koronát költött, ami akkori árfolyamon 109 tonna arany értékének volt megfelelő. A háború előtti utolsó békeévben a katonai kiadások negyedét költötték a haditengerészetre. A flotta által elért eredmények, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, messze nem álltak arányban ezekkel a kiadásokkal, és erről már a kortársaknak is ez volt a véleménye.

Ez a tétlenség nem csupán a német szövetségeseknél váltott ki nagy csalódást, hanem meglepte még a rivális francia és olasz haditengerészetet is. Az osztrák–magyar haditengerészetről ugyanis a kortársak általában nagyon jó véleménnyel voltak, és a legtöbben biztosra vették, a flotta a tegetthoffi hagyományoknak megfelelően keresni fogja az összeütközést az ellenséggel. Így gondolták a franciák is, akik ebben a hitben a háború elején többször is benyomultak főerőikkel az Adria déli részére, hogy felkínálják az ütközetet az ellenségnek. Nem kis meglepetésükre és csalódásukra azonban az ellenség nem élt a lehetőséggel, és még akkor sem volt hajlandó kimozdulni Polából, amikor a franciák azzal provokálták őket, hogy partra szálltak a régi dicsőség színhelyén, Lissa szigetén. Az olaszok pedig még 1915 májusában is tartottak attól, hogy az o-m flotta kitör a Jón-tengerre, és a tarantói összpontosítás felé tartó olasz kötelékeket egyenként veri szét.

Ez a nem várt passzivitás az o-m flotta tisztjeinek és tengerészeinek a számára is nagy csalódást jelentett. A fellelhető visszaemlékezésekből, a matrózokétól Horthy emlékirataiig, mind jól kiérezhető a tétlenség okozta csalódás és elkeseredés, valamint a sajnálkozás az elvesztegetett lehetőségek, és a flotta által képviselt hatalmas erő elpazarlása miatt.

Az STT rutinos munkásai jó tempóban haladtak a csatahajók építésével, és az osztály első egysége alig egy évvel a gerincfektetés után már készen állt a vízrebocsátásra. A trónörökösről elnevezett csatahajó keresztanyja az eredeti elképzelés szerint Ferenc Ferdinánd felesége lett volna, aki azonban az adott időpontban éppen szülés előtt állt, így nem vállalhatta a feladatot. Helyette Mária Annunziata főhercegnő vette át ezt a szerepet, 1908 szeptember 30-án ő keresztelte meg, és bocsátotta vízre az új hajót.

A második csatahajó építésénél már voltak kisebb-nagyobb bonyodalmak. A hajógyár elsősorban az első hajó építésére koncentrált, és ennek vízrebocsátása után csoportosították át erőik javát a második hajóhoz. Ekkor azonban anyaghiány lépett fel az építésénél, főleg azért, mert a magyarországi gyárak jó része nem tudta időben teljesíteni a megrendeléseket, és vagy késedelmesen szállítottak, vagy sehogy sem. Ugyanis míg az első csatahajó építésénél csak 14 százalékban képviseltették magukat a magyarországi üzemek, a másodiknál már 35 százalékban, ami úgy tűnik, túl nagy kihívást jelentett a fejletlen magyar ipar számára. A második csatahajó vízrebocsátására így csak 16 hónapnyi építési idő után került sor, 1909 július harmadikán. (Ferenc Ferdinánd felesége végül ennek a hajónak lett a keresztanyja.) Ugyanez volt a helyzet a harmadik csatahajó 1909 január 20-án megkezdett építésénél is, ahol szintén a magyar beszállítók késlekedése miatt volt lassabb az építés, mint az első hajónál, és a vízrebocsátásra végül 15 hónap után, 1910 április 12-én került sor. (Ez a harmadik hajó kapta a Zrínyi nevet, ami a magyarok iránti ellenszenvéről ismert trónörököst annyira bosszantotta, hogy a vízrebocsátáson szokásával ellentétben nem is vett részt. Ami elég következetlen magatartás volt, tekintve hogy a Zrínyi család köztudottan nem magyar, hanem horvát nemzetiségű volt.)

A forgatható lövegtorony megjelenése a XIX. század közepén forradalmi újdonság volt, bár nem minden előzmény nélkül való. A klasszikus sorhajók gyakorlatilag kizárólag oldalsortüzek leadására készültek, a hossztengelyre merőlegesen beépített ágyúikat oldalsó irányban minimális szögben lehetett csak állítani. A XIX. század első felében azonban, főleg a kisebb hajók fegyverzeteként, megjelentek a hajók orr és tatfedélzetén beépített, egy forgócsap körül a lövegtalppal együtt széles ívben elforgatható ágyúk, melyek a mellvéd megfelelő tábláinak lehajtása után közel 180 fokos ívben tüzelhettek. Hogy milyen sugallatból keletkezett az ötlet, hogy ezt az ágyút – vagy egyszerre mindjárt kettőt – egy körbeforgatható platformra helyezzék, és kör alakú páncélmellvéddel vegyék körül, nem tudható, a feltaláló neve viszont alighanem megállapítható.

Bár az angolok természetesen igyekeznek a lövegtorony feltalálásának dicsőségét is maguknak betudni, mégis nagy valószínűséggel állítható, hogy a forgatható lövegtorony első megalkotója a svéd John Ericson. Az angol Cowper Coles ugyan már 1859-ben szabadalmaztatta az általa kifejlesztett forgó lövegtornyot, melynek prototípusát kísérleti jelleggel már a következő évben beépítették egy angol úszóüteg fedélzetére, azonban a svéd tüzértiszt, mérnök, és feltaláló igazából már jóval korábban, a krími háború idején benyújtotta forgótoronnyal felszerelt ágyúnaszádjának terveit III. Napóleonnak. A franciák azonban nem ismerték fel az ötletben rejlő lehetőségeket, így majdnem tíz évnek kellett még eltelnie, mire Ericson végül elkészíthette hajóját, ezúttal már az amerikaiaknak. 1854-ben a svéd mérnök már kész terveket mutatott be, tehát feltételezhetően már korábban kialakult benne a forgó lövegtorony elképzelése, de hogy pontosan mikor, azt nem lehet tudni. (Ezekben az első tervekben egyébként még kupola alakú tornyok szerepeltek.)

A tervezés első pillanataitól kezdve eldöntött kérdés volt, hogy az új csatahajókat a főfegyverzet kaliberét tekintve is fel kell zárkóztatni a nemzetközi standardhoz. A kaliberről folytak viták, de az értekezletek során gyakorlatilag végig a 305 mm-es űrméret volt a favorit, és a megbeszélések témája inkább csak a lövegek technikai jellemzői, például a lövegzár rendszere volt. A tervezőbizottságban volt néhány támogatója a 280 mm-es kalibernek is, de ők mindvégig kisebbségben maradtak, és véleményüket nem tudták elfogadtatni a többiekkel.

A főfegyverzet kalibere tehát a gyakorlatban kezdettől eldöntött kérdés volt, ám a későbbi megbeszélések során volt egy rövid időszak, amikor felvetődött a csőszám növelésének lehetősége, vagyis hogy a közepes kaliberű lövegek helyére szintén 305 mm-es ágyúkat szereljenek. Ezzel az új csatahajókat az épülőfélben levő Dreadnought mintájára „all big gun battleshippé” alakították volna át, ami az utókor véleménye szerint nagymértékben növelte volna azok harcértékét.

A robbanólövedékek XIX. századi elterjedése új kihívások elé állította a haditengerészeteket. Akármilyen megbízhatatlanok is voltak az első robbanógránátok, a fahajók velük szembeni sebezhetősége nyilvánvaló volt. A megoldás magától értetődő volt, erősíteni kellett a hajók védettségét.

Bár utólag kézenfekvőnek tűnik, hogy a hajók páncélzatát vaslemezekből készítsék, akkoriban ez egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű. A korabeli vaslemezek ugyanis nagyon törékenyek voltak, és általában még a tömör ágyúgolyók becsapódásától is egyszerűen darabokra törtek. Az angolok által az 1840-es években elvégzett kísérletek is azt mutatták ki, a vaslemezek alkalmatlanok erre a célra, s a többi haditengerészethez hasonlóan ők is úgy vélték, jobb megoldás, ha a hajók védettségét a fa palánkozás vastagságának növelésével, és vasalásokkal való megerősítésével oldják meg.

Az 1850-es években elvégzett francia kísérletek azonban módosították ezt a vélekedést. A vincennesi lőtéren elvégzett próbákon a franciák mindenféle vastagságú és gyártmányú vaslemezt leteszteltek, mindenféle párosításban. Kipróbálták a tömör vaslemez, az egymásra lapolt vaslemezek, a fa alátétre vagy betétre erősített vaslemezek ellenálló képességét, a legkülönfélébb lövedékekkel szemben. Az évekig tartó kísérletek végén azt a következtetést vonták le, az új típusú, a korábbiaknál jobb minőségű lemezek már képesek hatásos védelmet nyújtani a hadihajóknak.

A Radetzky osztály óriási előrelépés volt az o-m haditengerészet számára, ami legjobban alighanem a hajók tűzerejében nyilvánul meg. Az osztály tagjai külön-külön is nagyobb tűzerőt képviseltek, mint az előző osztály három csatahajója együttvéve. A három új csatahajó többé-kevésbé egyenrangú volt a többi haditengerészet bármelyik, szolgálatban álló csatahajójával, az ekkor még egyedi Dreadnoughtot kivéve.

A hajók szakirodalomban való besorolása a Dreadnought előtti utolsó korszak kissé zűrzavaros, kísérleti idejének viszonyait tükrözi. A korábbi standard csatahajók, és a dreadnoughtok között a szakirodalom két átmeneti típust különböztet meg, a pre-dreadnoughtokat, és a semi-dreadnoughtokat. Az előző kategória igazából meglehetősen képlékeny, általában a régi páncélosok (ironclad) utáni csatahajókat sorolják ide, melyek már forgó lövegtoronyban beépített főtüzérséggel, és erős, többnyire kazamatákban beépített másodlagos tüzérséggel rendelkeztek. A semi-dreadnought kategóriája egyértelműbb, ezek azok a pre-dreadnought csatahajók, ahol a másodlagos tüzérség kalibere már erősen közelítette a fő tüzérségét, s innen már csak egy apró lépés volt az egységes tüzérség bevezetése. Ezt az apró lépést azonban elég nehezen tették meg, sokáig úgy gondolták ugyanis, hogy a nagyobb tűzgyorsaság bőven kiegyenlíti a kisebb kaliberből fakadó hátrányokat. A közepes kaliberű tüzérségnek, később tárgyalandó okoknál fogva, a korabeli stratégák igen nagy jelentőséget tulajdonítottak, jó páran ezeket tartották a csatahajók döntő fegyvereinek, nem a 30,5 centis ágyúkat. A semi-dreadnoughtok 23-25 centis másodlagos lövegei kaliberben már közel álltak a nehézlövegekhez, tűzgyorsaságuk viszont ekkoriban még rendszerint a duplája volt azokénak. Még az „all big gun battleship” atyja, Jacki Fisher is először a 254 mm-es kalibert akarta új hajóinak fegyverzeteként kiválasztani.

A Monarchia haditengerészete a XIX. század utolsó éveiben szállt be maga is a flottaépítési versengésbe, ami eddigre már minden nagyobb haditengerészetet magával ragadott. A gyakorlatilag teljes mértékig szárazföldi nagyhatalomnak, vagy legalábbis középhatalomnak számító Monarchia esetében a haditengerészet fejlesztésének racionális szempontokból ugyanúgy nem volt sok értelme, mint Németország esetében. Az adriai tengerpart nem kapcsolódott szervesen a birodalomhoz, attól nagyrészt elzárták a Dinári-Alpok. Elvesztése nem jelentett volna súlyos csapást, és fenyegetést sem, mert egy itt partraszálló ellenséges haderő az utakat és vasutakat nélkülöző nehéz terepen bajosan tudott volna egészen a belső területekig előrenyomulni. Stratégiai és gazdasági szempontból a partvidék egyetlen fontos területe Trieszt és az Isztria-félsziget volt, melyek viszont, éppen mert közvetlen kapcsolatban álltak a belső területekkel, a szárazföldön is jól védhetőek voltak. A Monarchia tengeri kereskedelmének volumene a birodalom gazdasági életében szintén jelentéktelennek volt tekinthető, megvédése érdekében nem volt érdemes nagy hadiflottát kiépíteni. Gyarmatok sem voltak, amiket védeni kellett volna. A haditengerészetet mellékesnek tekintő, arra komolyabb összegeket áldozni nem akaró, és csak a közvetlen partvédelem szempontjából hasznos kis hadihajók építésére koncentráló tengerészeti politika tehát tulajdonképpen teljesen érthető, és ésszerű volt. Hosszú távon lehet, hogy ez a koncepció nem segítette elő igazán a birodalom fejlődését, de a haditengerészet mellékesnek nyilvánítását semmiképp sem lehetne óriási hibának, és történelmi véteknek minősíteni. A kis hajókból álló partvédő flotta a Monarchia éppen meglevő, valós igényeinek igazából nagyon jól megfelelt.