Miután Angliában diadalmaskodtak a köztársaságpárti erők, s felszámolták a királypártiak ellenállásának utolsó gócpontjait, sikerült stabilizálniuk a közállapotokat is, helyreállítva a közigazgatást, s rendezve a pénzügyeket. A belpolitikai helyzetet rendeződésével, és hatalma megszilárdításával Cromwell figyelme az ország külső expanziója felé fordult. A Commonwealth folytatta az I. Károly által elkezdett flottafejlesztést, és az 1651-ben kihirdetett Navigation Act törvényeivel igyekezett megtörni a holland tengeri kereskedelem monopolhelyzetét.

Miután a korábbi közös ellenség, Spanyolország jelentette fenyegetés megszűnt, az addig szövetségben álló két ország között felszínre kerültek a lappangó ellentétek. Mindkét állam az északi kereskedelem ütőerének számító La Manche Csatorna mentén feküdt, s természetesen mindketten szerették volna ezt a rendkívül fontos kereskedelmi útvonalat kizárólagosan ellenőrizni, és kézben tartani. A két ország közti viszonyt még feszültebbé tette, hogy korábban, az angol polgárháború idején, Hollandia anyagilag és politikailag egyaránt aktívan támogatta a királypárti erőket, ezért Cromwell kezdettől ellenségként tekintett a hollandokra. Mindezek ellenére is a két ország egyaránt igyekezett elkerülni a háborút. A hollandok alapvetően kereskedők voltak, akik számára nem a háborús dicsőség, hanem a profit számított, és nem állt érdekükben egy költséges háború. Az angolok pedig egyrészt természetes szövetségest láttak a szintén köztársaságpárti és szintén protestáns hollandokban, másrészt pedig tartottak tőle, hogy a félelmetes hírű holland flotta túl kemény diónak fog bizonyulni.

Gyakran kritizálom az angol történészeket, mennyire figyelmen kívül hagyják, illetve lekezelik más nemzetek tengerészeteit és tengernagyait. Az igazság kedvéért azonban meg kell jegyezni, az angol történészek általában a saját tengernagyaikkal se sokat foglalkoznak, ha nem Horatio Nelsonnak hívják őket. A Trafalgar előtti korszak számtalan, saját korában nagyra tartott tengernagya szorult Nelson árnyékába, akik pedig nagymértékben járultak hozzá a brit tengeri uralom és világhatalom létrejöttéhez. El éppen nem felejtették őket, de azt a legnagyobb jóindulattal sem lehetne mondani, hogy Temzét lehetne rekeszteni a róluk szóló írásokkal.

Különösen méltánytalannak tűnik ez a mellőzés azzal az emberrel szemben, akit egyébként a Royal Navy atyjának szoktak nevezni. A jelöletlen tömegsírban nyugvó Robert Blake-nek oroszlánrésze volt az angol tengerészet professzionális haderővé történő átalakításában, a flotta szervezeti és logisztikai hátterének felépítésében, s az új taktikai eljárások kidolgozásában. (Mondhatni, Nelson dolga könnyű volt, ő mindent készen kapott.) Alapvetően Blake volt az, aki megtörte a nagy vetélytárs Hollandia tengeri dominanciáját, megalapozva ezzel Britannia tengeri uralmát.

A francia forradalom előtti Európa történelme mára kezd kihullani a köztudatból, mintha az nem is játszott volna szerepet a mai világ kialakulásában. A korábbi események, és az azokat alakító emberek kezdenek feledésbe merülni, a hatás pedig, amit a jelenkorra gyakoroltak, rendszerint méltatlanul alá van becsülve. A tengeri hadviseléssel foglakozó könyvek is sokszor szinte olyan benyomást keltenek, mintha a francia forradalommal és Nelsonnal kezdődött volna minden. A modern tengeri hadviselés azonban valójában a XVII. századi angol–holland tengeri háborúkkal kezdődött, a következő 300 évben a haditengerészetek stratégái gyakorlatilag semmi olyat nem találtak ki, amit ezeknek a háborúknak a tengeri ütközeteiben a két fél már ne alkalmazott volna egymás ellen. A modern tengeri hadviselés kezdetét alapvetően két ember neve jelöli ki, tulajdonképpen ők határozták meg a következő évszázadok haditengerészeteinek szervezeti felépítését és taktikai eljárásait. Talán nem felesleges kitérő – és egyébként is a témába vág -, ha e sorozat keretén belül kicsit bővebben foglalkozok ezzel a két méltatlanul alulértékelt, és elfeledett tengerésszel, kezdve a holland Maarten Tromp-al.

Az egyre inkább csak papíron létező Német-római Birodalom nyugati, Németalföld néven ismert sík területein a Lotaringiai Királyság felbomlását követően nagyszámú, a gyakorlatban önálló kis államként funkcionáló grófság és hercegség jött létre. A fontos tengeri és szárazföldi kereskedelmi útvonalak mentén fekvő területek a középkor végével gyors fejlődésnek indultak, és hamarosan Európa legfejlettebb és leggazdagabb régiói közé küzdötték fel magukat. A fejlődés motorjai itt is a tehetős polgárságot tömörítő városok voltak, melyek közül a legnagyobbak arra használták fel gyarapodásukat, hogy hűbéruraiktól kivásárolják a felettük való rendelkezési jogot, s idővel így a saját kezükbe vették a városok irányítását, melyek a gyakorlatban független, köztársaságként működő városállamokká váltak.

A XV. század elején Burgundia egyesítette, és vonta ismét központi irányítás alá Németalföldet, ám a központosítás nem tartott sokáig. Merész Károly, az utolsó burgundi herceg, 1477-es halála után csak egy leányörököst hagyott maga után, aki a leányági öröklés elismerése fejében visszaadta a németalföldi tartományoknak az önrendelkezési jogaikat. Miután Mária férjhez ment Habsburg Miksához, Burgundiát felosztották, déli részei Franciaországhoz kerültek, Németalföld pedig a Habsburgok birtoka lett. Miksa és Mária fia, Fülöp, a kasztíliai királynőt, Johannát vette feleségül, így a mórok kiűzése után Spanyolország uralkodója lett. Halála után idősebbik fia, Károly örökölte meg nemcsak a spanyol trónt, hanem a Német-római Birodalmat, és azzal együtt Németalföldet is.

Korábbi weblapomon volt az a rossz szokásom, hogy írásaimhoz időnként hozzátoldottam olyan fejezeteket, melyek anyaga a cikkek választott témájához csak feltételesen kapcsolódott. Ezekben főleg egyes történeti/politikai eseményekről, vagy azok utólagos értelmezéseiről fejtettem ki saját álláspontomat, melyek megalapozottsága persze időnként vitatható volt, kidolgozásuk színvonala pedig legalábbis hullámzó. Ami persze érthető, hiszen ez tulajdonképpen nem az én asztalom. Viszont úgy gondoltam, a saját lapomon megengedhetek magamnak ilyen kilengéseket, még ha az nem is találkozik mindenki tetszésével. Ezen a blogon viszont eddig tartózkodtam az ilyesmitől, a nagyobb olvasottság miatt is igyekeztem szakmai kereteken belül maradni, és az egyes posztok terjedelme sem tette lehetővé, hogy nagyon elrugaszkodjak a tengerészeti témától.

Ezeket a régebbi eszmefuttatásokat nagyrészt az aktuális történések ihlették, és némi tépelődés után hasonló indíttatásból döntöttem most úgy, hogy csekélyke változtatásokkal és rövidítéssel felteszek ide egy ilyen régebbi írást. Ez a szöveg eredetileg egyébként is a Korfu hadműveletről szóló írás utolsó fejezete volt, és miután a cikk rövidített változatát az elmúlt hetekben itt is közzétettem, úgy gondoltam, a móka kedvééért – és mert úgyis uborkaszezon van – csapjuk hozzá külön posztként ezt is.

Annak idején ennek a szövegnek a megírását eredetileg az első „békemenet” láttán érzett indulat inspirálta, a megdöbbenés, hogy már megint itt tartunk. (Bár így utólag belegondolva, igazából talán soha nem is tartottunk máshol.) A mostani apropó, amiért úgy éreztem, talán érdemes itt megint bedobni ezt a kissé szétszórt elmélkedést, az áprilisi választások utáni nagy értetlenkedések, hogy ami történt, az miért történt úgy, ahogy. A válaszhoz merész reményeim szerint talán én is hozzájárulhatok egy apró kis adalékkal.

Ezzel az írással, mely mint említettem, tíz évvel ezelőtt született – erre ahol szükségesnek látom, a szövegben is utalok –, természetesen nem a pofára esett ellenzéket kívánom mentegetni. Ők csak azt kapták, amit megérdemeltek. És az ország is csak azt kapta, amit megérdemelt. A világ alapvetően igazságos hely.

Korfu hadművelet tehát kudarcot vallott, és utólag belegondolva ez alighanem tényleg elkerülhetetlen volt. Egy ilyen hosszú ideig tartó, és ilyen nagyszabású flottafelvonulást a háború negyedik évében észrevétlenül végrehajtani szinte lehetetlen volt. A hadművelet mindenképpen lelepleződött volna, akár rátalál Rizzo a Szent Istvánra, akár nem. Ha elhisszük, hogy az olaszok a Szent István elsüllyesztéséig tényleg nem tudtak semmit az o-m tervekről, a vállalkozás legkésőbb aznap délelőtt akkor is mindenképpen lelepleződött volna, amikor a felderítésre Pola fölé küldött olasz repülőgép jelentette, hogy a kikötőből hiányzik mind a négy dreadnought. Az igen nagy erőkkel védett és ellenőrzött Otrantói-szorosba sem lehetett volna csak úgy észrevétlenül benyomulni. Egy-két hajó talán átcsúszhatott volna az előretolt járőrláncokon, de egy egész flotta aligha tudott volna egészen Brindisi-ig és Otrantóig behajózni ide, különösen úgy nem, hogy az osztrák–magyar készülődést észlelve az itt állomásozó antant erőket már napokkal korábban fokozott készültségbe helyezték.

Bár a Szent István elsüllyesztése az adriai hadszíntér talán legjobban dokumentált eseménye, a támadás pontos lezajlása körül mégis sok a kérdőjel. Már az sem teljesen biztos, valóban a füstöt vették e észre először, mivel a Tegetthoff kéményeiből szikrák is szálltak, a Szent István előárbocán levő jelzőlámpa pedig az út során többször is felvillant. Műszaki hiba miatt, vagy mert jeleztek valamit, utólag sem sikerült tisztázni. A Szent István parancsnoki hídján levő térképasztal világítását sem kapcsolták le, amit utóbb Horthy is súlyos hibának minősített.

Rizzo jobbról, az első és a második torpedónaszád között tört át, a 76T jelű naszád orrától mintegy 400 méterre. (A torpedónaszádokat Rizzo rombolóknak nézte, és abban sem volt biztos, hogy Tegetthoff vagy Radetzky osztályú csatahajókkal találkozott e.) Tulajdonképpen a 76T volt az osztrák–magyar kötelék egyetlen hajója, melyről egyáltalán észrevették az olasz naszádokat. Ez azonban felvet egy érdekes kérdést. A szakirodalom szinte kizárólag a MAS–15-el foglalkozik, és csak mellékesen, egy-két odavetett mondatban említik meg, hogy a MAS–21 is ott volt. Az általánosan elfogadott történet szerint ez a hajó a Tegetthoff-ra lőtte ki torpedóit, azok azonban célt tévesztettek, vagy befulladtak. Ez áll Rizzo jelentésében is, bár ő egy találatot említ a második csatahajó hátsó kéményénél. Azonban néhány helyen arról találni említést, hogy a MAS–21 parancsnoka, Giuseppe Aonzo zászlós, azt állította, ő is az első csatahajót vette célba. Figyelembe véve, milyen pozícióban álltak a hajók a támadás pillanatában, szerintem könnyen elképzelhető, hogy Aonzó igazat állított.

A korábbiakban ismertetett előzmények után került sor az első csoport kifutására Polából, 1918 június nyolcadikán délután. A csoportot Horthy zászlóshajója, a Viribus Unitis vezette, melynek parancsnoka Janko Vukovic de Podkapelski sorhajókapitány volt. A másik csatahajó Horthy korábbi hajója, a Prinz Eugen volt, melyet most Adolf Schmidt sorhajókapitány irányított. Törzskarának tisztjein kívül Horthy vendégeket is felvett a hajóira. Egy egész falkányi újságírót vitt magával, majdnem minden nagyobb hajóra jutott belőlük, hogy azok majd kellően dokumentálják a dicsőségét. (A nagy titoktartás mellett ezeket vajon hogyan sikerült észrevétlenül a flottához rendelni?) Vesztére tette, ugyanis ezeknek az újságíróknak a jelenléte később csak még kínosabbá tette a kudarcot.

Horthy különösen melléfogott a jelenlevő zsurnaliszták legreprezentánsabb képviselőjével, a már akkor is nagy szakmai hírnévnek örvendő Egon Erwin Kisch-el. A források alapján pedig Kisch és Horthy, akik már korábbról is ismerték egymást, eredetileg nem voltak rossz viszonyban. Azonban Kisch, mint jó cseh hazafi, mély ellenszenvvel viseltetett a Monarchia iránt, a magyarokat pedig – korántsem egyedülálló módon – különösen utálta. Később, nyilvánvaló hazugságokkal elferdítve a történteket, azt állította, Horthy elhaladt a Viribus Unitis-al a süllyedő Szent István mellett, és a mentést megtiltva hagyta vízbe fulladni annak legénységét. Könyve már a háború után jelent meg, tehát erősen valószínűsíthető, hogy ez a később széles körben elterjedt rágalom már Horthy-nak, mint kormányzónak volt címezve, akinek tevékenysége alighanem mély ellenszenvet váltott ki a demokrata és liberális – később kommunista – beállítottságú Kisch-ből.

Bár a részletes haditerv, mely megvilágíthatná, a Korfu hadműveletben melyik csoportnak mi volt a konkrét feladata, nem maradt fenn, a hajók elhelyezkedéséből néhány következtetést talán le lehet vonni. Bár mindenhol az otrantói zár elleni támadásként emlegetik, a Korfu hadművelet valódi célja igazából mégsem a zár szétrombolása volt, hiszen ehhez a néhány gyorscirkáló és romboló tűzereje kevés lett volna. A zár elleni támadás inkább csak azt a célt szolgálta, hogy az ellenség Valonában és Brindisiben horgonyzó hajóit kifutásra késztessék, majd a közelben várakozó csatahajók ágyúi elég csalogassák. A kulcspozícióban kétségkívül Horthy zászlóshajója, a Viribus Unitis volt, mely egészen Brindisi magasságáig nyomult volna előre, igen nagy kockázatot vállalva ezzel.

1917 február nyolcadikán bekövetkezett halála után Anton Haus vezértengernagyot Maximilian Njegovan altengernagy követte az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének főparancsnoki tisztségben. Az 1858-as születésű Njegovan addig az I. Csatahajóraj Első Osztályát, vagyis a Tegetthoff és Prinz Eugen dreadnoughtokat irányította. Kinevezésének talán legfőbb oka horvát származása volt, ugyanis a birodalmi vezetés igyekezett minél több szláv nemzetiségű tisztet vezető beosztásokba helyezni, hogy a hátországban és a hadseregben egyaránt egyre nagyobb gondot jelentő szláv nacionalista, szeparatista mozgalmak hatását ezzel is csökkentse. (Ekkortájt nevezték ki Svetozar Boroevicet is az olasz front főparancsnokává.) Az addigi gyakorlatnak megfelelően egy személyben Njegovan töltötte be a haditengerészet mindhárom vezető tisztségét. Ő volt a haditengerészet parancsnoka, a flotta operatív parancsnoka, és a Hadügyminisztérium Tengerészeti Osztályának a vezetője is.