A Monarchia 3.300 mérföldes tengerpartjának nagyobb részét a Velencétől 1797-ben megszerzett dalmát területek tették ki, kisebb részét pedig a régi horvát tengerpart, illetve a már évszázadok óta osztrák kézen levő Trieszt, és környéke. A mögötte fekvő magas karszthegységek által elzárt, nehezen megközelíthető tengerpart azonban nem igazán forrt szerves egységbe a birodalommal, és annak vezetése, a jól megközelíthető isztriai kikötőktől eltekintve, nem is tulajdonított nagyobb jelentőséget neki.
A dalmát területek és a birodalom belső részei közti szárazföldi összeköttetés megteremtése mindazonáltal régi problémája volt a Monarchiának. Különösen a flottatámaszpontnak kiszemelt Sebenicót szerették volna bekapcsolni a közlekedési hálózatba, egy odavezető vasútvonal megépítésével. Ebből a célból évtizedekig tervezték az úgynevezett Lika vasútvonalat, melynek építését azonban a magyar kormányzat rendre megtorpedózta. A dalmát Knintől induló vasútvonalat ugyanis a magyar korona fennhatósága alá tartozó horvát területeken kellett volna átvezetni, hogy Karlovácon keresztül elérjék vele a krajnai Sichelburgot. A magyarok viszont úgy vélték, ez a vasútvonal kizárólag osztrák érdekeket szolgálna, s veszélyeztetné a magyar Fiume kereskedelmi forgalmát, úgyhogy saját területeiken nem engedélyezték az építését. Hosszú viták és alkudozások után végül csak 1907-ben született egyezség, melyben a magyarok egy saját érdekeiket szolgáló vasútvonal megépítéséért cserébe engedélyezték a Lika vonalnak a területeiken való áthaladását. A nehéz terep miatt hosszú és alapos előkészítő munkákra volt szükség, így az építés végül csak 1913-ban kezdődhetett, ám a háború kitörése nem sokkal később véget is vetett neki. (A vonalat végül az új jugoszláv állam fejezte be 1925-ben.)
Mindez jól rávilágít a flotta egyik fő problémájára. Az erősen tagolt dalmát partvidék ugyan kiváló természetes kikötők és horgonyzóhelyek bő választékát kínálta, ám a szárazföld felől ezek egyikének sem volt jó elérhetősége, ami pedig a modern korban, amikor a flotta minden korábbinál jobban függött az anyaország által biztosított ipari háttértől, nélkülözhetetlen lett volna. Az Adria egész keleti partját birtokló Monarchiának így végül egyetlen, jól kiépített flottatámaszpontja volt csak, a partvidék északi részén, a polai öbölben. Innen kiindulva nyilván lehetetlen volt biztosítani a teljes partvidék ellenőrzését és védelmét, ezért a flotta vezetésének egyik legnagyobb gondja volt egy új támaszpont kiépítése az Adria déli, vagy középső részén.
Pusztán földrajzi adottságait nézve erre a tágas és jól védhető cattarói öbölrendszer lett volna a legalkalmasabb, ami elsőosztályú flottatámaszpont lehetett volna minden haditengerészet számára. Az öblöt azonban a környező hegyvidék, melyen sem út, sem vasút nem vezetett keresztül, teljesen elvágta a szárazföld belsejétől. Még rosszabb volt, hogy az öbölrendszer déli oldalát övező hegyek részben montenegrói kézben voltak, és innen nemcsak remekül be lehetett látni az öböl belsejébe, hanem akár ágyúzni is lehetett az ott álló hajókat. A Monarchia a háború előtt többször is próbálkozott azzal, hogy területcserével megszerezze a déli hegyeket Montenegrótól, ám ez a tranzakció az olaszok tiltakozása miatt – akik jobb szerették az o-m flottát az Adria északi csücskébe bezárva látni – mindig meghiúsult.
Bár földrajzi szempontból nem Sebenico volt a legideálisabb hely, az előkészítés alatt álló Lika vasútvonal megépítését követően közvetlen vasúti összeköttetésbe került volna a hátországgal, ami elsődleges szempont volt. 1907-ben a kikötőt egyszer már megerősítették és korszerűsítették, válaszul az olaszok három évvel korábbi lépésére, amikor Tarantóban új flottatámaszpontot létesítettek, és ezzel az addig a keleti és déli kikötőkben állomásozó olasz flottát egészen az Adria bejáratához hozták. Erre reagálva az o-m haditengerészet megerősítette a polai, sebenicói, lissai, és cattarói parti erődöket.
Montecuccoli, noha a hadsereg a Trau (Trogir) előtti Saldun-öböl jelölését támogatta, 1912-ben Sebenico flottatámaszponttá való kiépítését javasolta a császárnak, és egyben, afféle előretolt bástyaként, Lissa szigetének a megerősítését is. A munkálatok tervezett költségei egy dreadnought árába, 60 millió koronába kerültek volna. A magas költségekre hivatkozva a császár nem támogatta a tervezetet, bár el sem utasította, csak elhalasztotta annak megvalósítását. A sebenicói kikötő fejlesztésére végül megszavaztak egy kisebb összeget, ami azonban csak az előkészítő munkák megkezdésére volt elég.
A háború kitörésekor a Monarchia haditengerészete így csupán egyetlen olyan támaszponttal rendelkezett, mely alkalmas volt a flotta hajóállományának befogadására, ellátásuk, karbantartásuk és javításuk hosszú távon való biztosítására. A polai kikötő ekkor már kissé zsúfolt volt ugyan, de ez volt az egyetlen hely, mely a fenti követelményeknek megfelelt. A kikötőt normál nyomtávú vasútvonal kötötte össze Trieszttel, onnan pedig kétvágányú vonal vezetett Bécsig.
Pola volt a hajóépítés központja is. Itt üzemelt a haditengerészet saját hajógyára, melyet nem sokkal a háború előtt bővítettek, és modernizáltak. A gyár egy 143, és egy 122 méter hosszú szárazdokkal, valamint két kisebb mellett egy 22 ezer tonna, és egy 15 ezer tonna befogadóképességű úszódokkal rendelkezett. A polai hajógyár kétezer állandó, és mintegy háromezer idénymunkást foglalkoztatott.
A hajóépítés másik központja az STT (Stabilimento Technico Triestino) trieszti gyára volt, ahol körülbelül háromezer munkás dolgozott. A gyár öt nagy, 106-152 méteres szárazdokkal, és két nagy úszódokkal volt felszerelve. Gépgyártó részlege, mely a flotta hajóira szánt gőzgépeket és kazánokat gyártotta, a Muggia-öböl mellett helyezkedett el.
A háború előtti években vett nagy lendületet a fiumei Ganz-Danubius hajógyár fejlesztése is. A magyar kormány ugyan már évtizedekkel korábban megkezdte az addig jelentéktelennek számító kikötő nagyszabású fejlesztését, és a hozzávezető vasútvonal kiépítését, a háború előtti évekig Fiume mégis csak kereskedelmi kikötő volt, mely a haditengerészet szempontjából nem játszott nagy szerepet. A századfordulót követően azonban a magyar kormány is felismerte a flottaépítésben rejlő üzleti lehetőségeket, és maga is egyre nagyobb részt követelt a tortából. A hajóépítésekben való nagyobb részvételhez azonban elengedhetetlen volt egy nagy hadihajók építésére is alkalmas hajógyár. Az egyetlen számításba jöhető jelölt erre a Danubius fiumei hajógyára volt, melyet a háború előtti években nagy anyagi ráfordításokkal, erőltetett tempóban fejlesztettek fel arra a szintre, hogy akár csatahajókat is építhessen. A háború kitörésekor a fiumei gyárban, mely ekkor még maga is építés alatt állt, több mint háromezer munkás dolgozott, háromszor annyi, mint öt évvel korábban. A gyár két nagy, és három kisebb szárazdokkal, valamint egy kisebb, hatezer tonna befogadóképességű úszódokkal volt felszerelve.
A haditengerészet hátországának legfontosabb ipari bázisai közé ekkoriban kezdtek felzárkózni a magyar gyárak. A legnagyobb magyarországi nehézipari komplexum a Škoda Műveknél is több dolgozót, nyolcezer munkást foglalkoztató diósgyőri M. Kir. Vas- és Acélgyár volt, de nagy jelentőséggel bírt a budapesti MÁVAG gyár is. Győrben nem sokkal a háború előtt kezdődött meg egy nagy fegyvergyár építése, melyet azonban teljesen már nem tudtak befejezni.
A haditengerészet ipari háttere tehát a századforduló utáni időkben már biztosítva volt, és sikeresen rendezték a hajók megfelelő létszámú és minőségű legénységgel való ellátásának kérdését is. A flotta, mely papíron a k. und k. hadsereg egyik hadteste volt, elvileg a birodalom teljes területéről sorozta az újoncokat, a nemzetiségek megoszlása azonban nem volt arányos. A haditengerészet érthető módon igyekezett a hajókon tartani a hajózásban jártas, képzett tengerészeket, akiknek többsége természetesen a tengerparti területek lakosságából került ki. Ugyanígy igyekeztek megtartani a műszakilag képzett embereket, akik többsége német és cseh nemzetiségű volt. A haditengerészet békebeli állományában a tengerészek több mint fele ilyen szerződéses tengerész volt, és csak a többi besorozott katona.
A haditengerészet állományában ennek megfelelően legnagyobb számban a horvát nemzetiségűek képviseltették magukat, a legénység nagyjából harmadát ők tették ki. A német származásúak körülbelül feleennyien voltak. Magyar tengerészek a kiegyezés előtt gyakorlatilag egyáltalán nem, utána pedig évtizedekig alig néhányan szolgáltak a flottánál. Ez nem azért volt így, mert a gonosz osztrákok elnyomták a szegény magyarokat, hanem mert a magyar parlament ragaszkodott ahhoz, hogy a besorozott magyarokat a magyar honvédséghez, vagy olyan közös alakulatokhoz vonultassák be, ahol azonos nemzetiségűekkel, vagyis magyarokkal szolgálhattak együtt. Csak a különleges fegyvernemek igényei iránt megértőbb 1889-es véderőtörvény elfogadása után kezdtek nagyobb számban érkezni a magyar újoncok a flottához, de arányuk még a századforduló körül is öt százaléknál kevesebb volt. Csupán az utolsó években, a haditengerészet fejlesztésében való nagyobb magyar szerepvállalással együtt kezdett ugrásszerűen növekedni a magyarok részaránya, mely a háború előtt már elérte a 20 százalékot. (A statisztikában persze meg kell különböztetni a magyarokat, és a magyar állampolgárokat. Közjogilag ugyanis még a horvátok is a magyar koronához tartoztak, tehát elvileg ők is a magyar honosok számát gyarapították, nem is beszélve az ország egyéb nemzetiségeiről. A fentebbi arányszámok tehát a magukat magyar nemzetiségűnek vallókra értendők.)
A flottánál nagy számban szolgáltak olasz nemzetiségűek is, ami a térség mai etnikai viszonyainak ismeretében kissé furcsának tűnhet. Akkoriban azonban a horvát és dalmát partvidék lakosságának nagy hányadát az olasz nemzetiségűek tették ki. Trieszt lakosságának például majdnem kétharmada, Fiuménak több mint a fele olasz anyanyelvű volt, de az Isztria-félszigeten is több mint egyharmad volt az olaszok aránya. (Ami gondolom érthetőbbé teszi az olasz területi igényeket is. A nemzetiségi kérdést a második világháború után aztán Tito szerbjei intézték el, a magyarok számára a Bánátból nyilván már ismerős módszerekkel. A szerbek az óvatos becslések szerint is legalább százezer olasz nemzetiségű lakost mészároltak le, a többieket pedig elkergették az országból.) A századforduló körül a haditengerészetnél a legénység majdnem harmada volt olasz anyanyelvű, ám a háború előtti években az osztrákok és a magyarok növekvő száma lejjebb szorította az arányukat, nagyjából 15 százalékra. A tisztikar összetétele valamennyire más volt, mint a legénységi állományé, itt nagyobb arányban voltak jelen az osztrák származásúak, mint a legénységi állomány közt, de a századforduló idejétől a magyar anyanyelvűek is egyre nagyobb számban képviseltették magukat a tisztek között.
A haditengerészet tisztjei a fiumei Marine Akademie falai között szerezték meg képesítésüket, ahol 1866 óra folyt a tisztképzés. (Az Akadémia ezt megelőzően Triesztben, még korábban Velencében működött. Gyakran hívják Nauticának is, de ez egyszerűen csak tengerésziskolát jelent. Az altiszti iskolát, és a kereskedelmi tengerészet akadémiáját szintén Nautica néven szokták emlegetni.) A századfordulón az Akadémia növendékeinek létszáma még 110 volt, a háború előtti évben már kétszáz. A hallgatóknak fenntartott helyeket három csoportba osztották, voltak a fizetős helyek, ahol képzés költségeit a hallgatók családja, vagy valamilyen alapítvány fedezte. Az eredeti, 110 fős létszámból harminc volt ilyen fizetős hely. Voltak ezenkívül a féldíjas helyek, ahol a hallgatók kedvezményes tandíjat fizettek, ebből huszonötöt tartottak fenn, és voltak az ingyenes helyek, összesen 55, melyeknél az állam fedezte a taníttatás költségeit. Ez utóbbi helyeket rendszerint a katonacsaládból, vagy a közhivatalnoki családból érkező jelöltek közt osztották szét, már persze akkor, ha azok a felvételi vizsgán jó eredménnyel mentek át.
Az Akadémiára csak osztrák, vagy magyar állampolgárokat vettek fel, akik már betöltötték a 14-ik, de még nem töltötték be a 16-ik életévüket. Feltétel volt a jó fizikai erőnlét, a jó magaviselet – ezt az iskolai bizonyítványok alapján ítélték meg –, és a jelöltnek legalább közepes eredménnyel kellett elvégeznie korábbi iskoláit. A matematika tantárgyat külön is figyelembe vették, ebből a jelöltnek legalább jó eredményt kellett elérnie iskoláiban. A feltételeknek való megfelelés természetesen nem jelentett automatikus felvételt, csak azt, hogy a jelentkező felvételi vizsgát tehet. A felvételin szóbeli vizsgán kellett megfelelni földrajz és történelem tantárgyakból, természettudományokból – főleg fizika, kémia, és tudománytörténet –, míg német nyelvből és matematikából szóbeli és írásbeli vizsgát is kellett tenni.
A magas követelmények ellenére az Akadémiára mindig nagy volt túljelentkezés. Emlékirataiban Horthy például azt írja, az 1882-es évben induló évfolyamának 42 helyére 612-en jelentkeztek. A fennmaradt dokumentumok alapján azonban kiderült, a Főméltóságú Úr méltóztatott nagyjából egy tizedesvesszőt tévedni, a jelentkezők tényleges száma ugyanis 65 volt, akik közül 48-at vettek fel, köztük hat magyart. A hallgatók iránt támasztott követelmények nemcsak a felvételin, hanem a négyéves képzésen is igen magasak voltak, ennek köszönhetően menet közben is igen nagy volt a lemorzsolódás. Horthy évfolyamában például mintegy 40 százalék, az eredeti 48 hallgatóból ugyanis csak 27 tette le a záróvizsgákat. (A lemorzsolódók egyébként már az első két év során mind kiestek.)
A Marine Akademie a Monarchia egyik legmagasabb színvonalú oktatási intézménye volt. A birodalom katonai iskolái közötti rangsorban a második helyet foglalta el, a hadsereg bécsújhelyi akadémiája mögött. Az Akadémia a szakismereteken kívül igen átfogó általános műveltséget is adott. Az itt végzetteket nemcsak a haditengerészetnél, hanem birodalom szerte is a fegyveres erők egyik elitcsapatának tekintették.
A korabeli tengerésztisztek mai szemmel nézve valóban hihetetlen mennyiségű ismeretanyagot gyömöszöltek a fejükbe. Az Akadémián oktatott tananyagot négy csoportra osztották, általános műveltségi tárgyak, szaktárgyak, katonai és tengerészeti gyakorlat, illetve az egyéb képességek. Az általános tárgyak közé tartozott a nyelvismeret is, kötelezően oktatták a német, a horvát, és az olasz nyelvet, illetve negyedik nyelvként választani lehetett a francia és az angol nyelv között. (A horvát nyelvet csak a második évtől oktatták, az olaszt pedig csak az utolsó évben, ekkor viszont a németet már nem tanították.) A magyar anyanyelvűek számára – a magyar kormány határozott kívánságára – kötelező volt az anyanyelvi oktatás is. (A magyart persze más anyanyelvűek is választhatták opcionális tantárgyként. A legtöbb tiszt egyébként túlteljesítette az elvárt nyelvtudást, ami jó hatással volt későbbi karrierjükre. Horthy például hat nyelven beszélt folyékonyan, és négy másikon társalgási szinten.) Az általános tantárgyak közé tartozott még az együtt oktatott földrajz és történelem, a fizika, kémia, természettörténet, rajz, szépírás, mechanikai ismeretek, illetve a matematika, és a külön tantárgyként tanított geometria, valamint a differenciál és integrálszámítás. A szaktárgyak közt oktatták többek között a navigációt, a meteorológiát, a tengeri jogot, a hajógépészetet, az egészségügyi ismereteket, és külön tantárgyként a szolgálati szabályzatot. Gyakorlati tantárgy volt a gyalogsági, tüzérségi, evezési, és vitorlázási gyakorlat. Az egyéb képességek közé sorolták a külön tárgyakként oktatott tornát, úszást, vívást, és miután úriemberekről volt szó, a táncot és a zenét. (Mindezeken felül sok tiszt, passzióból vagy a bizonytalan jövőre gondolva, az Akadémia elvégzése után még valamilyen jogi, orvosi, vagy közgazdasági diplomát is szerzett magának.)
Az Akadémián összesen 37 tárgyat oktattak, heti 1-4 órában, kivéve a matematikát, melyet heti 8-9 órában sulykoltak a hallgatók fejébe. Természetesen a négyéves oktatás során a tananyagban nem szerepelt végig mind a 37 tárgy. Az első két évben inkább az általános tárgyakra helyezték a hangsúlyt, míg az utolsó kettőben a szakismeretekre. Például a matematikát intenzíven oktatták, de csak az első két évben, míg a navigáció és a tüzérségi ismeretek csak az utolsó két évben szerepeltek a tananyagban. A hittant 1882-ben kivették a kötelező tantárgyak közül, de az aktív hitéletet elvárták a hallgatóktól. Egyébként akárcsak a birodalom egésze, a tengerészet is nagyon toleráns volt a felekezeti hovatartozást illetően, legalábbis a korabeli mércével mérve. Csupán a vallása miatt nem szenvedhetett senki hátrányos megkülönböztetést, még a zsidók vagy a muzulmánok sem.
Az általános és a szaktárgyakból a hallgatók félévi és év végi vizsgákat tettek, többségükben szóbelit. A minősítés, melynek során legfeljebb 14 tantárgyat vettek figyelembe, lehetett kiváló, nagyon jó, jó – vagyis közepes –, elégséges, és elégtelen. Volt még egy minősítés, ami az elégtelennél is rosszabb volt, a rossz (Schlecht), ami azt jelentette, hogy az illető nemcsak a tantárgyból bukott meg, hanem a magaviselete is elégtelen volt. (Az értékelési rendszer egyébként elég bonyolult volt, ez csak vázlatos leírás.) A gyakorlati ismereteket és az egyéb tárgyakat nem vették figyelembe az értékeléseknél.
A negyedik tanév után eredményesen letett záróvizsgákat követően a hallgatók másodosztályú tengerészkadét – kadétaspiráns – besorolást kaptak, majd kétévnyi, hajókon eltöltött gyakorlat és továbbképzés – a kadéttanfolyam, Seekadettenkurs – után tengerésztiszti vizsgát tehettek, mely gyakorlati és elméleti részből állt. Ennek eredményes letétele után első osztályú tengerészkadéttá, másként tengerészzászlóssá léptek elő, és hivatalosan is bekerültek a flotta tisztikarába. (A kadétaspiránsi szintig egyébként máshogyan is el lehetett jutni, ha a jelölt a gimnázium elvégzése után, érettségi bizonyítvánnyal jelentkezett az Akadémiára. Ebben az esetben egy másfél éves tengerészjelölt képzés elvégzése után kapta meg a kadétaspiráns minősítést, és folytathatta tovább tanulmányait a kétéves kadéttanfolyamon.)
A további előlépés újabb tanfolyamok, és újabb vizsgák sorozatát jelentette. A karrier szempontjából a vízválasztó alighanem a sorhajóhadnagyi rang elérése volt. Aki ebben a rangban valamiért nem tudta elérni legalább az elsőtiszti – Gemeindienstoffizier, GDO – beosztást, az menthetetlenül lemaradt a többiektől. Az ilyen tiszt valószínűleg soha nem jutott el az önálló hajóparancsnokságig, és pályafutása további részét jó eséllyel szárazföldi, adminisztratív beosztásokban tölthette.
Egy bizonyos szint felett azonban a karrier már nem az akadémiai minősítés függvénye volt. A megfelelő képesítések meglétét elvárták – azok nélkül még a trónörökös sem kaphatott beosztást a flottánál –, de már nem feltétlenül a vizsgákon elért eredmények, és nem is a gyakorlati teljesítmény határozták meg az illető tiszt további pályájának ívét. Ennek szemléltetésére az egyik legjobb példa éppen a későbbi Legfőbb Hadúrnak, vagyis Horthy Miklósnak a haditengerész pályafutása.
Horthy akadémiai éveiről a magyar szakirodalomban általában annyit lehet olvasni, amennyit egyik legnagyobb rajongója írt erről egyik könyvében: „Horthy akadémiai életéről csak annyit tudunk, amennyit önmagáról elárul: nem tartozott a szorgalmas tanulók közé, inkább a gyakorlatias dolgokat kedvelte.” Valójában persze Horthy akadémiai életéről elég sokat lehet tudni, csak utána kell nézni a korabeli dokumentumokban. A fellelhető források azonban nem festenek olyan szép képet hősünkről, mint amilyet korabeli és mai csókosai igyekeznek kialakítani róla. Még Horthy közeli barátja, Erich Heyssler sem tudta eltagadni a tényt: "Horthy a Haditengerészeti Akadémián mindig az utolsók közé számított az évfolyamában, és a könnyelmű tiszt sohasem halmozott fel túl sok ismeretet az iskolapadban." (Persze Heyssler azért rögtön hozzá is teszi: "Talán éppen ezért tudta megőrizni egészséges, és természetesen józan gondolkozását.")
Horthy fizetős helyre jelentkezett, és arra is vették fel, tehát nem kellett hajtania az ösztöndíjért. Tanulmányi eredményei azonban még ezt figyelembe véve is nagyon gyatrák voltak. Egyedül a második tanévben fordult elő, hogy sem félévkor, sem év végén nem bukott meg semmiből. Az Akadémia záróvizsgáján geometriából bukott, és kellett pótvizsgáznia. Egyetlen tantárgyból ért el valaha is kiváló minősítést, magyar nyelvből. Összesített tanulmányi eredményét tekintve évfolyamának 27 végzős hallgatója közül a 26-ik helyen végzett.
Mentségként azt szokták felhozni, Horthy erényei nem az elméleti, hanem a gyakorlati tárgyakban mutatkoztak meg, melyek nem számítottak bele a minősítésekbe. Ez annyiból igaz, hogy Horthy a gyakorlati képzésben valóban jobb volt, ritkábban elégséges, gyakrabban közepes és jó minősítést kapott. Kiváló eredményeket azonban itt sem tudott produkálni. Jó érzéke volt viszont a nyelvekhez, bár tanulmányi eredményeiben hanyagsága miatt ez általában nem mutatkozott meg. A legtöbb nyelvből elégséges minősítést kapott, az angolt kivéve, melyet különösen szeretett, és amiből szinte mindig nagyon jó eredményt ért el. Fegyelmi szempontból Horthynak nem voltak különösebben súlyos kihágásai. Gyakran megfenyítették az Akadémia rendjének megsértése, engedetlenség, és hanyagság miatt, ezekkel azonban egyáltalán nem lógott ki a sorból.
Az Akadémia elvégzése utáni kétéves kadétképzést követő tiszti vizsgán Horthy szintén csúnyán megbukott. A gyakorlati vizsgán elégséges eredménnyel ment át, de az elméleti vizsga kilenc tantárgya közül négyből elhasalt. Ezekből a következő évben ment át a pótvizsgán, kegyelemkettessel. Nagyon gyenge tanulmányi eredményei pályafutása első éveire rá is nyomták a bélyegüket. Az esedékes előléptetéseket Horthy rendszerint utolsóként kapta meg évfolyamtársai közül, és aktív tisztként első éveit főleg a kiképzésnél töltötte, ami karriergyilkos beosztásnak számított.
A gyakorlatban azonban Horthyról később kiderült, hogy ügyes és rátermett tengerésztiszt. (Legalábbis egy bizonyos szintig.) Ez nyilván lökést adott a karrierjének, mely számára azonban sokkal fontosabb volt Horthy egy másféle tehetsége. A fiatal tiszt minden visszaemlékezés szerint nagyon is társasági lény volt, otthonosan mozgott az úri körökben, kiváló táncos volt, szórakoztató – bár nem túl szellemes – társalgó, és ragyogó rendezvényszervező. Az általa rendezett bálok és estélyek messze földön híresek voltak. Ezenkívül igazi sportember is volt, minden sportrendezvényen, díjugratástól kezdve a focin át az evezősversenyekig, részt vett, és gyakran ő is szervezte őket. Nyakig benne volt tehát a társasági életben, és kihasználva az itt szerzett ismeretségeit, minden jel szerint teljesen tudatosan építette ki kapcsolati rendszerét.
Karrierje számára nagy lökést jelentett a házassága is. Nem mintha olyan jó családba nősült volna be, hanem mert nála is ambiciózusabb felesége teljes mellszélességgel támogatta és ösztönözte férje előmeneteli törekvéseit. Horthy pályafutása jól láthatóan nősülése után kezdett igazán felívelni. (A „mellszélesség” rosszindulatú kis célzás a korabeli pletykákra, melyek szerint Horthyné szó szerint minden bedobott férje előmenetelének előmozdítása érdekében. Ez persze így valószínűleg nem igaz. Volt egy szint, ami alá úri társaságban nem mentek, és nem díjazták volna az ilyesfajta viselkedést egy úriasszony részéről. Valószínűtlen, hogy Horthyné a flörtölésnél tovább merészkedett volna.)
Az érvényesülésben tehát a jó kapcsolatok nagyobb szerepet játszottak, mint a tehetség vagy a szakmai tudás. Nem nagyon volt ez másként a többi haditengerészetnél sem, de az máshol talán mégsem lett volna olyan természetes, hogy egy mindenhol megbukott osztályutolsó legyen a flottaparancsnok. (Akinek a képességeit ez a tisztség szerintem messze meghaladta.) Horthy pályafutása egyébként nem is egyedülálló az o-m haditengerészetnél. Gustav Nauta például, aki Horthyval együtt bukott meg a tiszti vizsgán, a háborúban az Erzherzog Ferdinand Max csatahajó parancsnoka volt, és a Commodore – kötelékparancsnok – rangig jutott el a háború végére. A tisztek közti szelekció a haditengerészetnél tehát elég furcsa módon működött, s ez nem biztos, hogy minden esetben előnyére vált a flottának, és minden esetben a tehetséget emelte ki.
Az altiszti állományt a bezupáltak közül továbbtanulók, és a fiumei altiszti iskola hallgatói biztosították. Ide a 14-ik életévüket betöltött, a hatosztályos elemi iskolát jó eredménnyel elvégzett, fizikailag megfelelő, és „erkölcsös magaviseletű ifjak” jelentkezhettek. A képzés három évig tartott, és az itt végzettek legalább ugyanennyi ideig, vagyis három évig kötelesek voltak szolgálatot teljesíteni a flottánál. Az altisztek a fizikai munkások korabeli átlagfizetésének akár a háromszorosát is megkereshették, nem lehet tehát csodálni, hogy beosztásuk nagy megbecsülésnek örvendett, és az altiszti iskola felvételijén is minden évben nagy volt a túljelentkezés.
A tengerészeket a birodalom egész területéről sorozták, de a sorkötelesek maguk is kérhették, hogy a flottához kerüljenek. A birodalom minden nemzetiségből verbuvált matrózok között a háború előtti évekig az olaszok és a horvátok domináltak, a mindennapi életben főleg ezen a két nyelven folyt az érintkezés, illetve részben németül, valamint a matrózok által gyakran használt keveréknyelven, a dahlerupon. (Míg a tisztikar szolgálati nyelve a német volt.) A háború előtt a nemzetiségi ellentétek csak nagyon ritkán kerültek felszínre a haditengerészetnél.
A besorozott tengerészek szolgálati ideje a hadsereg három évétől eltérően négy esztendő volt, a leszereltek ezt követően tartalékos állományba kerültek. A bevonult újoncok először egyhónapos alapkiképzésen vettek részt, mely nagyjából megfelelt a hadsereg alapkiképzésének, s főleg a katonai alapismeretek elsajátításából, és az alaki kiképzésből állt. Az alapkiképzés után az újoncokat képességük és képzettségük szerint szétválogatva osztották be a további speciális képzésekre. A haditengerészetnek 17 kiképző százada volt, minden szakterületnek külön parancsnokság alatt. A képzés szakterülettől függően 3-6 hónapig tartott, a szimpla tengerészeknek rövidebb, a valamilyen speciális szakszolgálathoz beosztottaknak hosszabb ideig.
A legénységi szakágak voltak a fedélzeti, tüzér, torpedó, akna, fegyver, gépész és drainage, elektro, távíró, kormányos, konyha, élelmezési, ruházati, egészségügyi, és zenész szakágak. Hogy ki hová tartozik, azt a bal felső karon viselt jelvény mutatta. A rangjelzéseket a tisztek és altisztek a zubbony alsó karján, díszegyenruhán a váll lapon, a matrózok a gallérjuk sarkán viselték.
A kiképzés nem volt könnyű, a sok új ismeret elsajátítása mellett különösen az altisztek szigora, és az öreg tengerészek gyakori önkényeskedése nehezítette meg azt. Különösen a birodalom belső területeiről érkezetteknek volt nehéz a beilleszkedés. (A hazai szakirodalom hajlamos úgy minősíteni a flottához besorozott magyar katonákat, mint akik valamennyien született tengerésznek bizonyultak, és a flotta egyik legjobb emberanyagát képezték. Ez részben valamennyire akár igaz is lehet, de aligha vonatkoztatható mindenkire. Sok évvel ezelőtt a helyi újságban olvastam egy visszaemlékezést egy környékbeli ex-tengerészről, aki már néhány hónap után dezertált a flottától, és még késő öregkorában is azonnali pofozással torolta meg, ha a családból valaki csak említeni is merészelte a haditengerészetet. Vagyis nem minden magyar született tengerész.) A tengerészek a kiképzés után kapták meg legfontosabb dokumentumukat, a szolgálati könyvüket, melyet mindenhová magukkal kellett vinniük. A szolgálati könyv tartalmazta tulajdonosa beosztását, munkájának és magaviseletének értékelését, előléptetéseit, kitüntetéseit, büntetéseit.
A ruházatot a haditengerészet adta, de az első ruha és felszerelés árát, 102 koronát, az újonc lakóhelyének önkormányzata fizette. A későbbi ruhák árát a haditengerészet levonta a zsoldból. Ha a tengerész nem vette igénybe a neki meghatározott időközönként járó ruhát, annak értékét szolgálati ideje végén visszafizették neki. Ruháikat, és egyéb felszerelésüket a matrózok a vitorlavászonból készült tengerészzsákjukban tartották. Az amerikai haditengerészetnél ekkortájt már bevezették a válaszfalakra felhajtható sodronyágyakat, de a legtöbb haditengerészetnél, így az osztrák-magyarnál is, még a klasszikus függőágyakban aludtak a matrózok. A vitorlavászonból készült függőágyhoz tartozott még egy hosszú pokróc is, melyet egyszerre használtak matracként, és takaróként. A ruhákat hetente kétszer, a függőágyat havonta egyszer mosták. Mosoda sem a hajókon, sem a parton nem volt, a tengerészek egy dézsában maguk mosták szappannal a ruháikat, melyeket aztán a tengerben öblítettek ki. (Megjegyzem, ekkor már a legénységi állományt kicsit sem kényeztető orosz haditengerészetnél is működtek mosodák a flotta támaszpontjain.) A ruhák és függőágyak szárítása a hajó orrából a főárbocra felhúzott köteleken történt.
Hetente kétszer, valamint a szenelések után, a tengerészek meleg vízben fürödhettek. Ennek napi használata csak a gépházi személyzet részére volt megengedve, a napi mosakodást a tengerészek egyébként hideg vízzel végezték. A nyári melegben a fedélzeten is állítottak fel zuhanyokat, melyeket mindenki használhatott. Nyáron a hajó oldala mellett a tengerben is megengedett volt a fürdés. A gyengébb úszók részére ilyenkor néha ponyvákat engedtek le, melyek egyféle nyitott fürdőmedenceként működtek. (Bár az o-m haditengerészetnél, akkoriban egyedülálló módon, az újoncoknak kötelező volt megtanulni úszni, nem lett mindenkiből magabiztos úszó.)
A nagyobb hadihajókon két konyha volt, legénységi és tiszti konyha. (Más tengerészeteknél a tengernagynak is külön konyhája volt.) A napi ellátmányt a tengerészek a hajó kantinjában is kiegészíthették, természetesen a saját számlájukra. A kantin reggel hattól fél nyolcig volt nyitva, majd délelőtt tizenegytől délután egyig, és délután öttől este kilencig. A kantinban hideg élelmiszerek és konzervek bő választékát lehetett kapni, valamint meglepő módon – legalábbis egyes memoárok szerint – alkoholt is, sört, bort, akár még pezsgőt is. Már csak olcsósága miatt is népszerű volt a pazaretta néven forgalmazott szénsavas málnaszörp is, melyet a tengerészek dalmát borokkal javítottak fel.
Mint akkoriban mindenhol, a flottánál is ritkaságszámba ment, aki nem dohányzott. A dohányzás a tengeralattjárókon kívül mindenhol meg volt engedve, de szigorúan tilos volt gyufát vagy öngyújtót tartani. A fedélzet egy megjelölt pontján tartottak egy meggyújtott kötelet, a cigarettát, vagy a szivart ennek a parázsló végéhez tartva lehetett meggyújtani. A kötelet reggel az egyik szolgálatos altiszt gyújtotta meg, és a rendszerint egy dézsa alá tett kötélen a huzat kis szerencsével egész nap életben tartotta a parazsat. A dohány a tengerészek ellátmányához tartozott, gyakran a jutalmazásokat is dohánnyal, vagy cigarettával oldották meg. Ha az illető tengerész netán nem is dohányzott, jó pénzért tovább tudta adni, vagy el tudta cserélni a dohány adagját. Ha a dohány valamiért nem került kiosztásra, annak értékét pénzben fizették ki, a zsolddal együtt, melyet minden hónap elsején, és 15-én osztottak ki.
A nagyobb hajókon reggel nyolc és kilenc között volt orvosi rendelés, a hajókórház rendelőjében. Az egyszerűbb eseteket a hajó kórházában kezelték, ahol nagy hadihajókon a járványgyanús betegek elkülönítésére egy külön kétágyas részleg is volt. Ha az illetőről bebizonyosodott, hogy tényleg valamilyen fertőző betegségben szenved, átszállították a polai járványkórházba. A súlyos betegeket szintén a parti tengerészkórházba utalták át. Vasárnap fél 12-kor a teljes legénység részére nagyvizit volt, melyen mindenkinek meg kellett jelennie. Istentisztelet szintén vasárnap volt, délelőtt tíz és tizenegy óra között. Az istentiszteleten való részvétel kötelező volt, csak a szolgálatban levők maradhattak távol.
A békeidő szokásos napirendje szerint a hadihajókon reggel hatkor volt ébresztő. Mint minden más parancsot, az ébresztőt is kürtszó adta tudtul a hajó legénységének. A kürtös a hajó parancsnoki hídján tartózkodott, az ügyeletes tiszt mellett, az ő utasítására adta le a 308 kürtjel valamelyikét. Ezeket a szolgálatban levő altisztek továbbították sípjaikkal, hogy a jelzés a hajó minden pontjára eljusson.
Hét óráig a legénységnek végeznie kellett az ágyak elpakolásával, az öltözködéssel, és a mosdással. A zászlófelvonás fél hétkor történt. A kürtös az „Ima csata előtt” jelzést fújta, amire a fedélzeten tartózkodók kötelesek voltak munkájukat abbahagyni, és a zászlórúd felé fordulva tisztelegni. Nagyobb hajókon, ahol zenekar is volt, zászlófelvonás közben az osztrák himnuszt játszották.
Fél nyolcig reggeli volt, egyszerű menüvel, a tengerészek rendszerint feketekávét kaptak kenyérrel. Ezt követően hajótakarítás következett, a fedélzet mosása és súrolása, illetve szombatonként a válaszfalak lemosása. Kilenc órától kezdődtek a szakmai gyakorlatok, kinek-kinek a beosztása szerint. Délelőtt 11-kor tartották a hajókihallgatást. Az ezt tartó másodtisztnek kellett jelentést tenni a hajón történt eseményekről, illetve itt hirdették ki a kitüntetéseket, dicséreteket, és a fenyítéseket. A tengerészek itt adhatták elő kérelmeiket és panaszaikat is.
Fél 12-től pihenőt rendeltek el, és felkészültek az ebédre. Előkészítették a mennyezetre erősített kampókra függesztett hosszú asztalokat, a bakokat, melyeknél egyenként 14-16 tengerész étkezett, és felhozták az ebédhez a kenyeret és a bort. Az ebéd rendszerint levesből állt, és főzelékből, személyenként 25 dekagramm marhahússal. Ritkábban, általában hetente egyszer, konzerveket osztottak ki. Az ebédből a kiosztás előtt mintát vittek kóstolásra a hajó parancsnokának, vagy az ügyeletes tisztnek, s csak ha az jónak találta az ételt, adtak engedélyt annak kiosztására. (Természetesen ez csak üres formalitás volt, nem tudok olyan esetről, hogy a parancsnok visszavitette volna az ebédet a konyhába.) Háborús időkben a fából készült, tűzveszélyesnek minősített asztalokat és padokat eltávolították a hajókról, s a matrózok ilyenkor – vagyis négy éven át – szó szerint a padlóról ettek. Az asztalt a fedélzetre terített ponyva jelentette, a tengerészek pedig a padlón ülve fogyasztották el csajkáikból az ebédet és a vacsorát.
A szolgálatban nem levők a délutáni szabadidőt különféle szabadidős tevékenységekkel tölthették. Kedvelt szórakozás volt a kugli, a sakk, és a dominó. A kártya szerencsejátéknak számított, és tiltva volt, de a hajó félreeső helyiségeiben elbújva rendszeresen űzték ezt a játékot is. (Ahogy a tisztek is. A szenvedélyes kártyásnak számító Montecuccoli távozásának egyik oka állítólag az volt, hogy a tengernagy kompromittálódott a felhalmozott hatalmas kártyaadóssága miatt.) Délutánonként volt idő a levélírásra is. A hajó postaládájába bedobott leveleket háború idején a cenzorok átolvasták, nem e tartalmaznak katonai szempontból bizalmas információkat. A postatiszt minden nap reggel kilenckor vitte ki a leveleket a parti postaállomásra, és két óra múlva hozta vissza onnan a hajóra címzett leveleket és csomagokat.
A hajón naponta többször is sorakozót rendeltek el a legénységnek, rendszerint ekkor került sor a délelőtti és délutáni feladatok kihirdetésére, a legénység munkacsoportokba történő beosztására. Az esti sorakozón létszámellenőrzés is volt.
A vacsora általában valamilyen egytálétel volt, például gulyásleves, rizses hús, makaróni. A gépházi személyzet a vacsorához plusz 20 dekagramm húst kapott, a reggelihez pedig extra adag kenyeret, és 50 gramm sajtot. (A háború idején a hús persze hiánycikk volt, ami legfeljebb az ünnepnapokon került a csajkákba. A tengerészek menüjének alapját a káposztaleves és a kenyér képezte.)
A zászló bevonására napnyugta előtt öt perccel került sor, a reggeli zászlófelvonáshoz hasonló külsőségek mellett. A zászlót három esetben engedték félárbocra, ha a hajón haláleset történt, nemzeti gyász kihirdetésekor, illetve húsvét előtt, nagypénteken.
A zászlólevonást követően este kilenctől takarodó volt, melynek végrehajtását az ügyeletes tiszt, és a szolgálatos altisztek ellenőrizték. A hajó helyiségeit ilyenkor végigjárták, ellenőrizték, hogy a legénység nyugovóra tért e, illetve hogy a szolgálatban levők a helyükön tartózkodnak e.
A kiképzés és a szolgálat nem volt könnyű, különösen a fűtők munkája volt nehéz, és egyes szakszolgálatok, mint például a rádiósok, tüzérek, jelzőszolgálatosok munkája komoly felkészültséget igényelt, s nagy fizikai és idegi megterhelést jelentett. Viszont akinek sikerült a beilleszkedés, az általában örömét lelte a szolgálatban, és elég jó élete volt a flottánál. A tengermelléken egy tengerész presztízsben felette állt egy halásznak, egy parasztnak, vagy egy gyári munkásnak, de még egy kiskereskedőnek is. A matrózok megbecsültsége nemcsak a tengerparton, hanem a szárazföld belsejében is sokkal nagyobb volt, mint egy közönséges bakának. A flottánál a fizetés és az ellátás jó volt, mindent egybevéve sokkal jobb, mint a hadseregnél, és külön bónuszt jelentett az ingyenes és magas színvonalú orvosi ellátás is.
A tengerészpálya tehát biztos megélhetést, és magas társadalmi megbecsülést jelentett. Lányos házaknál egy hivatásos tengerész jó fogásnak számított, egy altiszt pedig főnyereménynek. Nem csoda tehát, hogy általában nem jelentett semmilyen nehézséget a megfelelő számú továbbszolgálók toborzása. Úgyszintén nem jelentett nagy nehézséget a hajókon a fegyelem fenntartása sem. Elég fegyelmező erőt jelentett a kilátás, hogy súlyos szolgálati vétség esetén az illetőt – az esetleges börtönbüntetés mellett – elbocsáthatják a haditengerészettől, ami nagy szégyent és tekintélyvesztést jelentett. A kisebb szolgálati vétségekért a büntetést a fogdában való elzárás, súlyosabb esetekben a sötétzárka jelentette, a régimódi büntetések, mint például a korbácsolás, ekkor már rég kimentek a divatból.
A világháború előtti időkben a téli szezonban, októbertől áprilisig, mint általában a kispénzű haditengerészeteknél, úgy az o-m flottánál is leszerelték, és tartalékba állították a hadihajók többségét. A tengerészek a laktanyákba vonultak, vagy átvezényelték őket a jóval kisebb téli hajórajhoz (Winterescadre), mely régi és elavult, ekkoriban rendszerint még vitorlákkal is felszerelt, tehát sokkal olcsóbban üzemeltethető egységekből állt. A spórolás mellett természetesen ideológiai körítést is kitaláltak a téli hajórajnak, mely szerint a vitorlásokon a téli időszak általában pocsék időjárásában végzett keserves munka megedzi a tengerészeket, és különösen nagy jellemformáló hatással van rájuk.
Mindenhol volt már néhány renitens, aki megkérdőjelezte ezt az elképzelést, és feltette a zavarba ejtő kérdést, a gépkorszakban, amikor a hadihajókon vitorlavásznat már legfeljebb csak lékponyva, vagy függőágy formájában lehet találni, egy tiszt szakmai tudásához mennyi pluszt ad hozzá annak ismerete, hogy egy háromárbocos vitorlással hogyan kell egy kikötőbe beállni? Azonban a korabeli európai haditengerészetek mindegyikében fétisként tisztelték az úgynevezett „jellemformálást”, és meg voltak győződve róla, hogy ennek legkiválóbb eszköze a minden admirális szívét megdobogtató vitorlásokon végzett kemény munka, ami „egész emberré neveli” a tengerészeket. Az oktatóhajók mindenhol vitorlások voltak – az alapvető tengerészismereteket többnyire ma is vitorlásokon oktatják -, míg ugyanekkor a gépészet a tisztek oktatásában minimális mértékben volt csak jelen, és a legtöbb helyen megvetett tárgynak számított, amit meghagytak a tiszt urak által mélyen lenézett szénporos gépészeknek, és civil mérnököknek. (Megjegyzem, a magukat valódinak tartó tengerészek, a kereskedelmi flottánál és a sportvitorlásokon, így sem tartották valami sokra a haditengerésztisztek tengerésztudását. A későbbi mondás szerint: „Mik a leghaszontalanabb dolgok egy vitorlás fedélzetén? Tehén, esernyő, talicska, tengerésztiszt (naval officer).”)
Az osztrák–magyar haditengerészet emberanyaga, annak képzettsége és fegyelme, nemzetközi összehasonlításban is jónak számított, amit minden korabeli megfigyelő elismert. A háború elején kimondottan jó volt a harci morál is. A tétlenség, és az egyre romló ellátás ezt a színvonalat amortizálta le teljesen a háború végére.
Miután a napi rutintevékenységen kívül gyakorlatilag nem csináltak semmit, a matrózok időnként próbálták valami hasznosra fordítani ráérő idejüket. A Zrínyi tengerészei a háború alatt például szabályos gazdaságot építettek ki egy Pola melletti falu határában. A tengerészek gyakorlatozni jártak ki ide, és felfigyeltek rá, mennyi elhagyatott, parlagon heverő földterület van a környéken. A hajóparancsnok engedélyével és támogatásával bérbe vettek a helyi önkormányzattól egy sziklás, szikes területet, mely senki másnak nem kellett. Hosszú munkával, melyhez a hajóról volt bőven ember, kiásták és elszállították a köveket, a talajt pedig máshonnan hozott földdel javították fel. A birtok szépen növekedett, a háború végére a Zrínyi legénysége már nyolcholdas gazdaságot épített ki, saját kutakkal, tanyaépülettel, istállókkal, az istállókban tehenekkel, disznókkal, kecskékkel, az udvarban sok tyúkkal. Míg a termés kezdetben leginkább csak a tiszti konyha választékát bővítette, a háború vége felé már a matrózok tányérjára is gyakran került csirke és disznóhús, friss főzelék, és tej a reggeli kávéba. A Zrínyi tengerészei tehát elértek valamit a háborúban, munkájukkal legalább az Isztria-félsziget két falujában fellendítették a háborús nehézségektől sújtott gazdaságot.
Forrásmunkák
Ryan Noppen: Austro-Hungarian battleships 1914-18
Edward Lewis Attwood: War-ships
Lawrence Sondhaus: Naval Warfare, 1815-1914
Győri Lajos: A Császári és Királyi Haditengerészet békében és háborúban
Vitalij Valentinovics Poluyan: Az Osztrák–Magyar Birodalom csatahajói
Krámli Mihály: Az Osztrák–Magyar Monarchia csatahajói 1904-1914
Milan Vego: Austro-Hungarian Naval policy, 1904-1914
Paul G. Halpern: Otrantói ütközet
Paul G. Halpern: Mediterrenean Naval Situation, 1908-1914
René Greger: Austro-Hungarian warships of World War I
Balogh Tamás-Csepregi Oszkár: A Szent István csatahajó
Józsa György Gábor: Ferenc József zászlai alatt
Kiss László: Csatahajók az első világháborúban
Beck Zoltán: A hadihajók tüzérsége
Csonkaréti Károly: Az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészete
Csonkaréti Károly: Horthy
Csonkaréti Károly-Benczúr László: Haditengerészek és folyamőrök a Dunán
Kaiser Ferenc: A Császári és Királyi Haditengerészet „csatahajói” az első világháborúban (Aetas, 2014/3)
Erwin F. Sieche: Őfelsége Szent István nevű hadihajója (Haditechnika, 2001-2002)
Erwin F. Sieche: Az SMS Budapest osztrák–magyar partvédő hadihajó (Haditechnika, 1999)
Fritz Reiner Scheltema de Heere: Austro-Hungarian battleships (Warship International, 1973/1)
Turbucz Dávid: Horthy Miklós a fiumei Haditengerészeti Akadémián (Történelmi Szemle, 2019/1)
https://www.rtvslo.si/prva-svetovna-vojna/kako-je-anton-haus-postal-veliki-admiral-1-del/352950
https://sl.wikipedia.org/wiki/Anton_Haus
http://militera.lib.ru/h/bolnyh2/index.html
https://forums.airbase.ru/2011/01/t81034--avstro-vengerskie-korabli.html
Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.
https://www.donably.com/het-tenger-blog
Köszönet minden támogatásért!