Az első világháborút követő fegyverzetcsökkentési konferenciák a haditengerészetek esetében elsősorban a csatahajók számát és méretét akarták korlátok közé szorítani, hogy véget vessenek az irracionális túlzásokba eső flottaépítési versengéseknek. A kisebb hadihajók nem voltak különösebben figyelembe véve, a cirkálók esetében csak azt állapították meg, vízkiszorításuk nem lépheti túl a tízezer tonnát, fő fegyverzetük kalibere pedig 203 mm-t. A cirkálók összvízkiszorítását tekintve nem állapítottak meg kvótákat.

Ahogy az várható volt, a hiányos korlátozások ezúttal a cirkálók építése terén gerjesztettek újabb építési versenyt, ami arra késztette a politikusokat, hogy a következő tengerészeti konferenciákon szabályozzák ezt a kérdést is. A végleges megállapodás az első londoni konferencián született meg, amit 1930 április 22-én írtak alá az érintett országok képviselői. Az egyezmény két cirkálótípust különböztetett meg, a "B" osztályú cirkálókat, melyek fő fegyverzetének kalibere legfeljebb 155 mm lehetett, és az "A" osztályú cirkálókat, melyeket 203 mm-es, vagyis 8 hüvelykes ágyúkkal szerelhettek fel. A cirkálók legnagyobb engedélyezett vízkiszorítása mindkét típus esetében tízezer tonna maradt. Az egyezmény ezúttal azt is szabályozta, az egyes haditengerészeteken belül hány tonna lehet a szolgálatban álló cirkálók összvízkiszorítása.

A németek eleinte ki voltak zárva ezekből a fejlesztésekből is, mivel a háború utáni egyezmények cirkálóik legnagyobb vízkiszorítását hatezer tonnában, fegyverzetük kaliberét pedig 150 mm-ben maximalizálták. Csak az angolokkal való különalku, az 1935 június 18-án megkötött londoni tengerészeti egyezmény után nyílt meg előttük is a lehetőség, hogy a többi haditengerészetével azonos erejű cirkálókat építsenek. (Valójában a tervek ekkor már javában készültek, és még a londoni egyezmény előtt megrendelték az első hajókat is.) Természetesen mint mindenki más, a németek is a lehető legnagyobbat akarták, a fő követelmény az volt, hogy a hajók tűzerőben egyenlők legyenek a legerősebb külföldi cirkálókkal, és gyorsabbak legyenek, mint a leggyorsabb csatahajó. (Utóbbi alatt ebben ez esetben a 30 csomós sebességű francia Dunkerque-et értve.)

Fegyverzet terén ez nyolc 203 mm-es löveget jelentett, ez volt a külföldi nehézcirkálók standard fegyverzete. Egy ideig mégis komolyan foglalkoztak azzal, nem e lenne jobb inkább 12 darab 150 mm-es ágyúval felfegyverezni a hajókat. A lövedéksúlyt tekintve ez gyakorlatilag azonos tűzerőt jelentett, viszont több mint 500 tonna súlyt spóroltak volna meg vele, amit a páncélzat erősítésére lehetett volna fordítani. Végül persze a németek is a nagyobb kaliber mellett döntöttek, a 203 mm-es gránátok páncélátütési képessége ugyanis sokkal jobb volt, mint a 15 centiseké. A számítások szerint a tízcentis páncéllemezeket – ekörül volt a cirkálók szokásos páncélvastagsága – már 20 kilométeres távolságból is át tudták ütni, míg a 15 centis gránátok erre csak feleekkora távolságból voltak képesek.

A cirkálók hajtóműveként eredetileg dízelmotorokat akartak alkalmazni, mint a zsebcsatahajókon, végül azonban az egyszerűbb kezelhetőség, és a nagyobb teljesítmény/sebesség miatt a hagyományos, gőzturbinás meghajtást választották, vállalva ezzel az elérhető hatótávolság drasztikus csökkenését is.

A német haditengerészet 1935-ben három ilyen hajó megépítésére kötött szerződést a hajógyárakkal, majd a következő évben két további, tízezer tonnás cirkáló megépítését jelentették be, melyeket eredetileg 15 centis ágyúkkal akartak felszerelni. Mikor azonban megtudták, hogy a szovjet haditengerészet 19 centis ágyúkkal szereli fel cirkálóit, a sorozat két utolsó hajóján is 203 mm-re növelték a fegyverzet kaliberét, lényegében öttagúra növelve az osztályt.

Az osztály első hajójának, a későbbi Admiral Hippernek a gerincét a londoni egyezmény megkötése után alig két héttel, 1935 július hatodikán fektették le a Blohm&Voss hamburgi gyárában. A vízrebocsátásra 1937 február hatodikán került sor. A cirkáló keresztanyja a flottaparancsnok, Erich Raeder tengernagy felesége volt, az avatóbeszédet pedig maga Raeder tartotta, aki a háborúban a névadó, Franz von Hipper tengernagy törzstisztje volt.

1939 áprilisi szolgálatba állítását követően a cirkáló a Balti-tengeren végezte el próbajáratait, majd ismét a hajógyár dokkjába állt, hogy az első tapasztalatok alapján szükségesnek látszó módosításokat elvégezzék rajta. A cirkáló végül csak 1940 februárjában állt ténylegesen is szolgálatba. A következő hónapok során a Hipper részt vett az Északi-tengeren végrehajtott összes hadműveletben, illetve Norvégia megszállásában. Utóbbi során az angol Glowworm rombolóval való ütközésben megrongálódott, kijavítása két hetet vett igénybe. Június nyolcadikán a cirkáló elsüllyesztette az angol Orama teherhajót, és a Juniper aknarakót, augusztus elsején pedig elfogta a finn Ester Thorden teherhajót, melyről kiderült, hogy a rakományjegyzékben szereplő szén helyett cellulózt, és majdnem két tonna aranyat szállít New Yorkba. A hajót lefoglalták, és hadizsákmányként Tromsőbe vitték.

Szeptember kilencedikén a cirkáló parancsnoki tisztségét addig betöltő Helmut Heye kapitányt Wilhelm Meisel váltotta fel. Az ekkor 49 éves Meisel a flotta konzervatív, poroszos stílusú tisztjei közé tartozott. Az első világháborúban a Moltke csatacirkálón, majd torpedónaszádokon teljesített szolgálatot. Ott volt a Scapa Flowban internált flotta tisztjei között is, részt vett a hajók elsüllyesztésében, majd közel egy évet töltött angol hadifogságban. Nem meglepő tehát, hogy a briteket nem túlzottan kedvelte.

Szeptember végén a cirkáló ismét kifutási parancsot kapott, törjön ki az Atlanti-óceánra, és ott önállóan támadja az ellenség kereskedelmi hajózását. Az Anglia elleni invázió tervét – mely olyan abszurd volt, hogy minden bizonnyal sosem vették komolyan – eddigre már végleg törölték, helyette Hitler arra kérte a felszíni flottát, fokozza az angol utánpótlási vonalak elleni támadásokat. Ez egybevágott a flottaparancsnok, Raeder tengernagy elképzeléseivel is, azonban a felszíni flotta nagy hadihajói közül ekkor csupán két egység volt üzemképes állapotban, az Admiral Scheer, és az Admiral Hipper. Előbbi még az átépítését követő próbajáratokat végezte, így kettejük közül a Hippernek kellett először kitörnie az óceánra, hogy az őt követő Scheer-el összehangoltan működve, de külön területeken tevékenykedve tizedeljék meg az angol kereskedelmi flotta állományát. Szeptember 19-én a Hipper ellátásával megbízott két tanker, a Friedrich Breme és a Thorn is elhagyta Kielt, hogy az óceán északi részén várakozva készen álljanak a cirkáló olajtartályainak feltöltésére.

A Hipper szeptember 24-én hagyta el Wilhelmshavent, de az egyik hűtővíz szivattyú meghibásodása miatt nem sokkal később kénytelen volt javításra befutni egy norvég kikötőbe. Innen 26-án futott ki ismét, de másnap újabb üzemzavar történt, ezúttal a jobb oldali gőzturbina egyik kenőolaj szivattyúja ment tönkre. Az olajvezeték törése miatt az olaj ráfröccsent a forró turbinára, és lángra kapott. Mivel a két oldalsó turbina ugyanabban a gépteremben volt elhelyezve, a tűz miatt mindkettőt le kellett állítani, majd egy másik meghibásodás miatt egy időre a középső turbina is üzemképtelenné vált. A cirkáló a legnagyobb angol flottatámaszpont, Scapa Flow közelében négy teljes órán át kénytelen volt mozdulatlanul vesztegelni a tengeren, amíg a tüzet el nem oltották. A hajó ezt követően két működő hajtóművével visszatért Kielbe, majd onnan Hamburgba, ahol október elsején ismét dokkba állították. A javítások egészen a hónap végéig eltartottak, és a cirkáló csak november közepén állt ismét szolgálatba.

A Hipper balesete miatt végül a Scheer hajózott ki először az Atlanti-óceánra, október végén, s néhány nappal később, november ötödikén, a dél felé tartó zsebcsatahajó belefutott a Kanadából érkező HX84 konvojba. A konvojt kísérő Jervis Bay segédcirkáló hősies ellenállása sötétedésig feltartotta a Scheert, így a konvoj legtöbb hajója egérutat nyert, a németek csak öt teherhajót tudtak elsüllyeszteni. Egy hónappal később, már az óceán középső részén, a Scheer elfogta a Duquesa hűtőhajót is. A német parancsnokság joggal remélhette, a zsebcsatahajó elvonja az angolok figyelmét az északi térségtől, ami megkönnyíti majd a Hippernek az áttörést. Ez tulajdonképpen így is történt, az angolok hajókat vontak el északról, és figyelmük elterelődött a Hipperről. November 29-én egy felderítőgép észrevette a kieli csatorna nyugati bejáratánál horgonyzó Hippert, de az angol parancsnokság nem figyelt fel a jelentésre, és még újabb felderítést sem rendeltek el, hogy figyelemmel kövessék a cirkáló további mozgását.

A Hipper harmincadikán futott ki a Nordseetour (Északi-tengeri túra) névre keresztelt hadműveletre. Négy torpedónaszád kíséretében hajózott a norvég partokig, ahol egy Bergen közelében várakozó tankhajóról feltöltötte tartályait, majd immár önállóan tovább haladt észak felé. Ezt követően Meisel néhány napig a Jan Mayen sziget közelében cirkált, az áttörésre kedvező rossz időt várva. Közben többször is tankolt az itt állomásozó Adria tartályhajóról. A Hipper végül december hatodikán tört át az Izland és Grönland közti Dánia-szoroson, anélkül hogy az angolok észrevették volna. A cirkáló ezt követően a rendkívül pocsék időben, melyben egyik vihar a másikat érte, Grönlandtól délre portyázott, az angol konvojokra vadászva, de a nagyon rossz látási viszonyok között egyetlen hajót sem észlelt. A cirkáló közben többször is tankolt a Friedrich Breme-ről, majd december huszadikán Meisel végül úgy döntött, nincs értelme a viharos tengeren tovább keresgélni a brit teherhajókat, inkább Brest felé veszi az irányt. A német parancsnokot nem csak az eredménytelenség frusztrálta, a cirkáló hajtóművei is sok gondot okoztak neki, azok ugyanis ismét meghibásodásokkal küszködtek, különösen a már addig is sok gondot okozó jobb turbina, melyet többször is le kellett állítani. Meisel tartott tőle, hogy ha a hajtómű meghibásodások ismét súlyosabbá válnak, komoly bajba kerülhet. Ezért úgy döntött, inkább behajózik Brestbe, ahol a hajón elvégezhetik a szükséges karbantartásokat, és aztán majd egy alkalmasabb időben ismét portyára indulhatnak.

Eközben december közepén egy nagy konvoj hagyta el az angol kikötőket, mely Máltára és Észak-Afrikába szállított utánpótlást. A WS5A jelű konvoj több csoportban futott ki a Clyde torkolatából, illetve Liverpoolból. Az Edward King ellentengernagy parancsnoksága alatt álló első csoportot a Bonaventure könnyűcirkáló, négy romboló, és egy szlúp biztosította, a Cecil Nugent Reyne ellentengernagy parancsnoksága alatt álló második csoportot a Naiad könnyűcirkáló, hét romboló, és két korvett. Nem sokkal később a konvojhoz csatlakozott az Argus és Furious repülőgép-anyahajó is, melyek azonban nem annyira a fedezet, hanem inkább a szállítóhajók csoportját bővítették. A két kiöregedett anyahajó ugyanis repülőgépeket szállított Máltára, illetve Nyugat-Afrikába, hangárjaikban alig néhány bevetésre alkalmas Skua és Swordfish gép volt csak.

A két hajócsoport december 22-én egyesült, Írországtól északnyugatra. A konvoj parancsnokságát Reyne tengernagy vette át. A rombolók innen visszatértek a hazai kikötőkbe, a konvoj mellett csak a két cirkáló, a két korvett, és az egyetlen szlúp maradt. Másnap, 24-én, a Naiad cirkálót is visszarendelték, viszont megérkezett helyette a County osztályú, tízezer tonnás, nyolc darab 203 mm-es ágyúval felszerelt Berwick nehézcirkáló, és a Dunedin könnyűcirkáló. (Utóbbi az első világháború végén épült veterán volt, alig ötezer tonnás, és mindössze öt darab 152 mm-es ágyúval volt csak felszerelve.) A konvoj 20 nagy teherhajóján összesen 40 ezer katona, valamint 150 ezer tonnányi fegyver és lőszer tartott Észak-Afrika felé, nem csoda tehát, hogy a legtöbb tengerésztiszt úgy vélte, az Admiralitás elég szűkmarkúan mérte a kísértet a nagyon értékes konvoj számára.

Az út szerencsére eseménytelenül telt, csak a rendre tévesnek bizonyuló tengeralattjáró és légi riadók hoztak izgalmat a tengerészek életébe, valamint a géphibák, és a kereskedelmi hajók személyzetének fegyelmezetlensége miatt lemaradó, illetve az alakzatból kieső teherhajók összeterelése okozott gondot a kíséretet adó hadihajóknak. 24-én a konvoj ismét kettévált, az öt leggyorsabb kereskedelmi hajó Gibraltár felé fordult, hogy onnan az ott állomásozó hadihajók fedezete mellett az Excess hadművelet keretében törjenek át Máltáig. A többiek 11 csomós sebességgel tovább haladtak dél felé, néhányan a nyugat-afrikai kikötőkbe tartottak, a többiek pedig a kontinens megkerülésével a Szuezi-csatornához. A tengerészek a karácsonyt a körülményekhez képest kiadós lakomával ünnepelték meg, bár a viharos tengeren nem volt nagyon meghitt az ünnepi hangulat.

Az Admiral Hipper eközben Brest felé tartott, de nem nyílegyenes vonalban. Meisel kapitány a visszafelé vezető utat is igyekezett kihasználni a brit teherhajók keresésére, jobbra-balra kitérve nagy cikkcakkokat tett, abban reménykedve, talán mégis rábukkan egy ellenséges konvojra. A változatlanul pocsék időjárás azonban továbbra sem kedvezett a németeknek, a viharos szélben, erős hullámzásban, ködben és esőben alig lehetett látni valamit. December 24-én kora este nem is az őrszemek, hanem a Hipper radarja szúrt ki 23 kilométeres távolságról egy dél felé tartó, magányosan haladó hajót. Meisel gyanította, hogy az ismeretlen, a radar jelzése szerint nagy hajó nem egyedül hajózik, hanem egy konvoj része, és talán csak leszakadt arról. A radar azt sem tudta jelezni, kereskedelmi, vagy hadihajóról van e szó, és számításba kellett venni azt a lehetőséget is, hogy esetleg egy konvoj mögött haladó cirkálót látnak. A szakadó esőben alig egy kilométerre lehetett csak látni, és már erősen sötétedett, így Meisel, aki a torpedóktól tartva nem akart éjszakai összecsapásba bonyolódni, nem rendelt el azonnal támadást, hanem egész éjszaka követte az ismeretlen hajót, abban bízva, a lassan javuló időben a nappali világosságnál majd tisztábban látja a helyzetet, és dönteni tud a továbbiakról.

A Hipper radarja által észlelt hajó valóban egy konvojhoz tartozott, a WS5A-hoz. A 14 ezer tonnás Empire Trooper csapatszállítóról volt szó, mely eredetileg Cap Norte néven szolgált a német kereskedelmi flottában. A Dél-Afrikából hazafelé tartó hajót a háború első napjaiban a Belfast cirkáló fogta el a Feröer-szigetek közelében, az angolok pedig saját flottájukba sorolták be. A hajó az út során végig géphibákkal küszködött, már induláskor késve csatlakozott a konvojhoz, és most ismét lemaradt attól.

A Hipper nem indított éjszakai támadást, ám hajnali kettőkor, 6.600 méteres távolságról, három torpedót lőtt ki a radaron látott hajó felé. Meisel abban bízott, ha célba találnak, a torpedókat tengeralattjáróknak fogják tulajdonítani, így hajója nem lepleződik le, az ellenséget pedig sikerülhet összezavarni. A torpedók azonban messze elkerülték a célpontot. A találat esélye az adott körülmények között egyébként is kicsi volt, de a torpedótiszt ezt is lenullázta, amikor a radar irányjelzését felülbírálva inkább a saját szemére hagyatkozott, és egy általa hajónak vélt árnyékra célozva lőtte ki a torpedókat.

Reggelre az idő kezdett valamelyest javulni, a szél mérséklődött, zápor helyett csak szitáló eső szemerkélt, de a látási viszonyok továbbra is nagyon rosszak voltak. A Hipper radarján már több hajót is lehetett látni, de továbbra sem tudták, melyik micsoda? December 25-én reggel hat óra után néhány perccel Meisel végül a már előző este óta követett nagy hajóra nyittatott tüzet, abban a hiszemben, hogy egy konvojt kísérő cirkálóról van szó. A célpontot továbbra sem lehetett vizuálisan azonosítani, a rossz időben a megfigyelők csak homályos foltokat láttak, s a német hajó elsősorban a radar jelzései alapján tüzelt. A 105 mm-es ágyúkból egy másik, kisebb célpontra nyitottak tüzet.

A német radaron látott két, hozzájuk legközelebbi hajó a rakomány mellett 2.500 katonát szállító Empire Trooper, és az éjszaka során a konvojtól szintén leszakadt 5.800 tonnás Arabistan teherhajó volt. Az Arabistan angliai kiképzésről visszatérő új-zélandi csapatokat, és lőszert szállított. Az angolokat teljes meglepetésként érte a támadás, mivel még a konvojt kísérő hadihajók sem voltak radarral felszerelve, a Dunedin cirkáló kivételével, mely viszont a konvoj túlsó oldalán tartózkodott, túl messze ahhoz, hogy radarján bármit is észrevegyen. Az Arabistan egyik őrszeme nem sokkal a tüzelés kezdete előtt a ködön keresztül észrevette a Hippert, de azt hitte, a Berwick-et látja. Csak mikor felvillantak a torkolattüzek, jöttek rá, hogy ellenséges hajóról van szó.

A konvoj mögött haladó egyetlen hadihajón, a 900 tonnás kis Clematis korvetten is észrevették a torkolattüzek villanásait, de azt hitték, villámokat látnak. Csak az első gránátok becsapódásakor jöttek rá, miről van szó. A kiskaliberű légvédelmi fegyvereken és a vízibombákon kívül a korvett csupán egyetlen 102 mm-es ágyúval volt felszerelve, de a hajó parancsnoka, Yorke McCload Cleeves kapitány, habozás nélkül a német cirkáló felé fordult, tüzet nyitott rá, és rádión riasztotta a kíséret hajóit. A korvett egyik tisztje később ezt írta: "Be kell vallanom, azt hittem, hogy Cleeves a poszthumusz Viktória keresztre hajt. Annyira jellemző lett volna rá."

Miközben Cleeves igyekezett a saját cirkálók megérkezéséig lekötni a támadó ellenséget, füstfüggöny fejlesztésével próbálta fedezni a két teherhajó menekülését. A korvett ugyan nem rendelkezett füstfejlesztő berendezéssel, de a főgépész a szellőzőventilátorok lefojtásával lerontotta az égés hatásfokát, így a kéményből sűrű, olajos füst kezdett áradni, ami elég volt ahhoz, hogy az amúgy is rossz látási viszonyokat még tovább rontsa, és takarja a két teherhajót az ellenség elől. Azt az angolok természetesen nem tudták, hogy a németek radar alapján tüzelnek, így a füst nem sokat ér. És persze az egyetlen 102 mm-es ágyú sem sokat ért, a német cirkálóról még csak észre sem vették a kis korvettet.

Bár a német radarok nem voltak közvetlenül összekötve a tűzvezető rendszerrel, a viszonylag kis távolságról, nagyjából öt és fél kilométerről tüzelő Hipper még így is képes volt találatokat elérni. Az Empire Troopert egy 203 mm-es gránát találta el a vízvonalon, komoly vízbetörést okozva, és megölve 16 katonát. (Más forrás szerint a hajó két találatot is kapott.) Az Arabistan szintén egy találatot kapott, az orrán becsapódó 105 mm-es gránát azonban nem okozott komolyabb sérüléseket, és csak egy tengerészt sebesített meg. Viszont ha a találat néhány méterrel hátrább, a lőszerrel megrakott elülső rakodótérnél érte volna az Arabistan-t, az a biztos pusztulást jelentette volna a hajó, és az egész legénység számára. A közelben becsapódó gránátok repeszei mindkét hajón további sérüléseket okoztak.

A Hipper támadása a lehető legrosszabbkor érte a konvojt, annak alakzata ugyanis az éjszaka során ismét szétesett, és a kísérő cirkálók éppen azzal voltak elfoglalva, hogy valahogy megint összetereljék a szétszóródott hajókat. A Berwick cirkáló parancsnoka a hajnali órákban még azt sem tudta biztosan megállapítani, hajójával most éppen a konvoj előtt, vagy a konvoj mögött helyezkedik e el? Ebben a zűrzavarban érte őket a Clematis jelentése a hátsó hajókat ért támadásról.

A cirkálók azonnal megfordultak, és teljes sebességgel az összecsapás helyszíne felé indultak. Először a 133 mm-es ágyúkkal felszerelt Bonaventure nyitott tüzet a német hajóra, majd nem sokkal később, 06.42-kor, a Berwick 203 mm-es ágyúi is tüzet nyitottak. A pocsék idő, és a radar hiánya azonban nagyon megnehezítette az angol tüzérek számára a célzást. A Bonaventure parancsnoka, Jack Egerton sorhajókapitány, később ezt írta: "A célpontot szinte egyáltalán nem lehetett látni, részben a köd, részben pedig a nagy sebességgel haladó hajó által felvert vízpermet miatt. A lőelemképzők egyszerűen nem kaptak tiszta képet. Előfordult, hogy egy bizonyos pillanatban jól látható volt az ellenség, a következőben viszont már megint nem láttunk semmit. Így aztán rövid sorozatokat lőttünk ki, nyomjelző gránátokkal, amíg a célt ismét meg nem pillantottuk. A Berwick 203 mm-es gránátjait jóval könnyebb volt nyomon követni, bár gyakran azt sem tudtuk, melyik gránát a Berwické, és melyik a sajátunké." A Berwick tüzérei szintén alig láttak valamit, ha néha meg is pillantották a német cirkálót, rendszerint akkor is csak egy homályos árnyékot láttak, azt is csak rövid ideig. A nehézcirkáló tüzérei így aztán leginkább a német hajó torkolattüzei alapján tájékozódtak, és arra tüzeltek. Az egyetlen, radarral felszerelt angol hajó, a Dunedin cirkáló, a konvoj túlsó oldalán tartózkodott, és túl messze volt ahhoz, hogy időben az összecsapás helyére érjen. A viharos időben a kis cirkáló egyébként sem tudott 20 csomósnál nagyobb sebességgel haladni.

Nem csak az angolok, hanem a németek sem láttak szinte semmit. A radaron látták ugyan az angol hajókat, és lőni is tudtak rájuk, a tüzelés eredményességét azonban nem tudták megállapítani. A torkolattüzek, és a becsapódó gránátok alapján tudták, hogy egy angol cirkálóval keveredtek összecsapásba, a radaron látott kisebb hajókról, a Bonaventure és Dunedin cirkálókról, azonban azt hitték, rombolók. Meisel aggódott egy esetleges torpedótámadás miatt, ezért nem sokkal háromnegyed hét előtt beszüntette a tüzelést, és elfordult a konvojtól.

Néhány perccel később azonban a felszakadozó felhőzeten keresztül a németek 7.500 méteres távolságból megpillantották a Berwick cirkálót. Jellegzetes három kéménye alapján ezúttal rögtön azonosítani tudták a hajó típusát, és nyolc perccel hét óra előtt a Hipper hátsó lövegtornyai tüzet nyitottak az angol cirkálóra. (Itt kell megjegyezni, az összecsapásról szóló források mint általában, ebben az esetben is teljesen másként írják le a történteket, legtöbbször még az időpontokat illetően se egyeznek egymással. Sok helyen azt írják, a Hipper kezdettől fogva a Berwickre tüzelt, s az Empire Troopert csak véletlenül találta el egy célt tévesztett 203 mm-es gránát.)

A Berwick hét órakor nyitott tüzet a német hajóra, mind a nyolc 203 mm-es ágyújából. Miután a felek most már az optikai távolságmérők lencséin át is látták egymást, a tüzelés mindkét fél részéről pontosabb volt, mint korábban. Elsősorban a német tüzérek tudták kihasználni a korábbinál jobb látási viszonyokat, akik öt perccel hét után érték el első találatukat az angol cirkálón. Egy 203 mm-es gránát a Berwick hátsó, "X" lövegtornyának jobb oldalát találta el, könnyedén átütötte a gyenge, 25 mm-es páncélzatot, keresztülment a tornyon, majd a barbetta oldalát is átütve robbanás nélkül távozott. A lövegtorony a forgatószerkezet sérülése miatt üzemképtelenné vált, személyzetéből hét tengerész életét vesztette.

Egy perccel később egy második gránát is eltalálta az angol hajót, ez a vízvonalon csapódott be, átütött több válaszfalat is, de ez sem robbant fel. Valószínűleg mindkét gránát páncéltörő volt, s a gyújtójuk vagy meghibásodott, vagy a vékony páncél nem volt elég ahhoz, hogy élesítse azt. A második találat okozta vízbetörés miatt a központi irányítóhelyiséget ki kellett üríteni, a hajónak így át kellett állnia kézi kormányzásra.

Újabb három percre rá a Berwick egy harmadik találatot is kapott. A lövedék az egyik 102 mm-es ágyút találta el, a lövegpajzsról lepattant, és a kémények közelében, a felépítményen csapódott be. A gránát ezúttal fel is robbant, és a kazánok több szellőzőcsövét is megrongálta. A Berwick közben az északnyugati irányban távolodó ellenség felé fordult, és üldözőbe vette azt, de most olyan szögben állt a német hajóhoz képest, hogy a továbbiakban csak az elülső négy ágyúját tudta használni.

A negyedik, és utolsó találat a cirkáló páncélövét érte, a gránát lepattant arról, és a vízvonal alatti dudorba, a bulge-ba csapódott. A robbanás jókora léket szakított a hajótestbe, a vízvonal alatti külső rekeszeket 13 méter hosszan elöntötte a víz, s a dőlést ellenárasztással kellett mérsékelni. A találat következtében néhány forrás szerint átmenetileg üzemképtelenné vált a "B" lövegtorony is, valamint tönkrement a telefonközpont, az egyik tápvízszivattyú sérülése miatt pedig le kellett állítani a 4-es számú kazánt. A Berwick sebessége a sérülések miatt lecsökkent, s a cirkáló nem tudott lépést tartani a német hajóval, melyet negyed nyolc körül szem elől tévesztettek. (A kikötőben készült kárjelentés a Berwick sérüléseinek felsorolását így összegzi: "Nem sérült súlyosan." A hazatérő cirkáló később több mint fél évig állt a hajógyárban, ahol nem csak sérüléseit javították ki, hanem elvégezték az esedékes karbantartásokat, és korszerűsítéseket is.)

A Berwick tűzvezetése szintén több találatot jelentett, de valójában egyet sem értek el. Legtöbb sortüzük nagyon rövidre sikerült, a legjobb eredmény amit elértek, néhány közeli mellé volt. A Bonaventure tüzérei még ennyit sem tudtak összehozni, pedig a cirkáló ágyúi a rövid összecsapás során alig félóra alatt összesen 438 gránátot lőttek ki, de nemcsak hogy nem értek el egyetlen találatot sem, hanem olyan mértékben elvétették a célt, hogy a német cirkálóról még csak észre sem vették, hogy egy másik angol hajó is tüzel rájuk! (Ezt a teljesítményt a Bonaventure néhány héttel később megismételte, amikor Málta közelében több más angol hajóval együtt összecsapásba keveredett két olasz rombolóval. A rövid ütközetben a Bonaventure a lőszerkészletének háromnegyedét elhasználta, de csak az egyik rombolót sikerült kilőniük. Másfél évvel később, a mediterrán hadszíntér egyik összecsapásában, a Bonaventure három testvérhajója több mint 1500 gránátot lőtt ki olasz hadihajókra, de nem értek el egyetlen találatot sem.)

A Hipper 203 mm-es ágyúi az ütközetben összesen 185 gránátot lőttek ki, és legalább öt találatot értek el, négyet a Berwicken, és egyet az Empire Trooperen. Ez 2,7 százalékos találati arány, ami ilyen távolságról a pocsék idő ellenére sem valami jó teljesítmény, de mindenképpen messze felülmúlja a nulla százalékos angol eredményt. A 105 mm-es ágyúkból a Hipper 113 lövést adott le, a találatok számáról nincs adat. A britek sok helyen azzal igyekeznek kisebbíteni a német eredményeket, hogy azt állítják, a Berwicket ért találatok közül csak az első származott a 203 mm-es ágyúktól, a többi a 105 mm-esekből. A németek azonban kizárólag csak a 203 mm-es ágyúikból tüzeltek a Berwickre, a 105 mm-esek a teherhajókat, és a rombolónak vélt könnyűcirkálókat lőtték.

Fél nyolc körül az angol cirkálók beszüntették az üldözést, és visszafordultak a konvojhoz, hogy ismét összetereljék a hajókat. Hét óra előtt ugyanis a konvojparancsnok, a legrosszabbtól tartva, elrendelte a konvoj feloszlatását, a teherhajók szétszóródtak, és most ismét össze kellett gyűjteni őket.

A konvojjal tartó két veterán, első világháborús építésű anyahajó a támadás pillanatában szerencséjére éppen a konvoj túlsó oldalán volt. A támadásról érkező első hírekre azonnal ellenkező irányba fordultak, és füstöt fejlesztve igyekeztek minél távolabb kerülni a német cirkálótól, ahonnan egyébként a radaron sem vették észre őket. Az anyahajók közben igyekeztek felszállásra előkészíteni repülőgépeiket, ami azonban korántsem volt egyszerű dolog. A két hajó elsődleges feladata ugyanis nem a konvoj védelme volt, hanem repülőgépek leszállítása Máltára, illetve a közép-afrikai Takoradira. A hangárak és a repülőfedélzetek a leszállítandó gépekkel voltak tele, a Furious saját állományából csupán hat Skua vadászbombázó maradt a hajón, az Argusnak pedig mindössze két Swordfish gépe volt. (Ezenkívül az Argus szállított még további 12 Swordfisht, és három Fulmar vadászgépet, ezekhez viszont nem voltak pilóták.)

Hogy a helyzet még szórakoztatóbb legyen, a csak Skuákkal rendelkező Furiouson voltak torpedók, de nem voltak bombák, míg az Arguson a Swordfish torpedóvetőkhöz voltak bombák, de nem voltak torpedók. Az Argus két Swordfish gépét vízibombákkal felszerelve akarták indítani, de a teljesen üres tankkal várakozó gépek feltöltése és felszerelése, valamint a repülőfedélzet szabaddá tétele másfél órát vett igénybe. Közben pedig megjött a Furious kapitányának javaslata, küldjék át a két gépet a másik anyahajóra, ahol torpedókkal is felszerelhetik őket. Ehhez azonban először meg kellett tisztítani a Furious leszállófedélzetét is, mely a zsúfolásig tele volt a Máltára szánt repülőgépekkel.

Majdnem dél volt már, mire ez a művelet sikerült, és a Swordfishek átrepülhettek a Furiousra, ahonnan közben három, fegyverzet nélküli Skuát indítottak, hogy felderítsék a szem elől tévesztett német cirkáló helyzetét. A Hipper visszavonulásáról értesülve az anyahajók fél kilenc után visszafordultak észak felé, hogy üldözőbe vegyék a támadót. Az Argus kapitánya nem volt különösebben oda az ötletért, és ezt jelezte is nagyobb társának. "Úgy vélem, a sikeres támadó akció minden esélye elmúlt már, miközben reális esély van arra, hogy elveszítsük a saját repülőgépeinket, és valószínűleg a saját hajóinkat is." A Furious harcias parancsnoka, Arthur George Talbot sorhajókapitány, aki csak az indulás előtt néhány nappal vette át az anyahajót, ezt követően egyedül akarta folytatni az üldözést, de az Admiralitás nem sokkal dél után utasította mindkét anyahajót, csatlakozzanak ismét a konvojhoz. A Skuák háromnegyed egykor tértek vissza a Furiousra, anélkül hogy a továbbra is nagyon rossz időben bármelyikük is észrevette volna a német hajót.

Meisel nem akart tovább a közelben maradni, mivel tartott attól, miután már ismerik a helyzetét, az angolok jelentős erőket vezényelnek a térségbe. Ez egyébként így is történt, az Admiralitás az összecsapás hírére azonnal ide irányította a Naiad, a Kenya, és a Nigeria cirkálókat, illetve a Repulse csatacirkálót. A német kapitány aggódott a megbízhatatlan hajtóművek, és a kifogyófélben levő üzemanyag miatt is, valamint tekintettel kellett lennie a legénység kimerültségére, akiket nem a rövid ütközet, hanem a korábbi hetek folyamatosan viharos időjárása viselt meg. A Hipper így visszavonult észak felé, majd a tőle kitelő legnagyobb, 30 csomós sebességgel egyenesen Brest felé fordult. Alig néhány órával később, mindössze 60 kilométerre a Berwickkel való összecsapás helyszínétől, azonban egy újabb angol hajó tűnt fel a német távolságmérők lencséiben.

A célpont ezúttal a hatezer tonnás, Liverpoolból Indiába tartó Jumna tehergőzös volt, eredetileg az OB260 jelű konvoj zászlóshajója, fedélzetén a konvoj parancsnokával, Henry Bradford Maltby ellentengernaggyal. A Jumna néhány nappal korábban vált le a konvojról, és most 111 emberrel a fedélzetén magányosan hajózott első célkikötője, Freetown felé. A hajók tíz óra körül vették észre egymást, a nem sokkal korábban lezajlott ütközetről a Jumnán semmit sem tudtak. A Hipper próbálta azt a látszatot kelteni, angol hadihajó közeledik, és fényjelzésekkel tudakozódott, nem e láttak a Jumnáról német hajókat a közelben. A brit teherhajó tapasztalt parancsnoka azonban nem dőlt be a németeknek, elfordult az ismeretlen hajótól, és rádión azonnal jelentette annak feltűnését.

A rádióüzenetet fogták a Hipperen is, és Meisel azonnal tűzparancsot adott. A német cirkáló csak egyetlen sortüzet adott le főfegyverzetéből, de többször is eltalálta az angol teherhajót, melynek gépháza is találatot kapott. A Jumna kigyulladt, és megállt, majd közelebb érve a Hipper két torpedót lőtt ki rá, melyek szintén célba találtak. A Jumna oldalára dőlt, és gyorsan elsüllyedt. Meisel kísérletet sem tett a mentésre, miután a gőzös elmerült, azonnal ismét teljes sebességre kapcsolt, és Brest felé fordult.

Az angol szerzők időnként nagy lármát csapnak az eset körül, azt állítva, a kegyetlen, könyörtelen, vérszomjas náci Meisel szándékosan hagyta vízbe veszni a Jumna legénységét. A német cirkáló azonban nem volt messze a brit hadihajókkal alig három órával korábban vívott ütközet helyétől, és Meisel úgy gondolta, valószínűleg nemcsak korábbi ellenfelei üldözik, hanem a környéken tartózkodó brit hadihajók is feléje tartanak, akik minden bizonnyal fogták a Jumna vészjelzéseit is. Ilyen helyzetben leállni hajótörötteket menteni, öngyilkosságnak tűnt. A teljesen megbízhatatlan hajtóművekre tekintettel Meisel abban sem volt biztos, ha megáll, el tud e majd újra indulni?

A mentés elmulasztása tehát ebben az esetben nem volt jogszerűtlen – amit az is bizonyít, hogy a britek a háború után sem emeltek miatta vádat Meisel ellen –, azonban a döntés alapjául szolgáló feltevés sajnos téves volt. Egyetlen angol rádióállomás sem fogta a Jumna jelzéseit, s a brit parancsnokság hetekig nem tudta, mi történt a hajóval. A Jumna legénységéből végül senki sem maradt életben, valamennyien a tengerbe vesztek, a hajón utazó 44 indiai tengerésszel együtt, akik korábbi hajótörések túlélői voltak, s hazájukba tértek volna vissza.

A Jumna elsüllyesztése után a Hipper folytatta útját Brest felé. Következő nap Meisel tett még egy kitérőt dél felé, és csak a francia partok közelében, a Vizcayai-öböl közepén fordult északnak, egyenesen Brestnek, ahová december 27-én futott be, elsőként a nagy német hadihajók közül. Az angolok még egy jó ideig nem tudták, mi történt a Hipperrel, s azt hitték, visszatért Németországba, vagy folytatja a portyázást. Csak január elején értesültek róla, hogy a cirkáló Brestben tartózkodik. Ezt követően szinte állandóan bombázták a dokkot, ahol a cirkálót javították, de találatot nem értek el rajta.

(Folyt. köv.)

 Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!