Alig félévszázados történetének nagyobbik részében a k. und k. Kriegsmarine egy nagyon limitált feladatkörben használt, speciális kis fegyveres testület volt, melynek a Monarchia katonai és politikai vezetése csekély jelentőséget tulajdonított. A flotta ugyanúgy csak a fegyveres testületek egyik jelentéktelen függeléke volt, ahogy a tengerparti területek is csak afféle függelékként lógtak a birodalom testén, mellyel egyetlen, a tengerparton húzódó út kötötte össze őket. A Monarchia 370 mérföldnyi tengerparttal rendelkezett, Monfalconétól Cattaróig. Ez azonban csak a légvonalban számított távolság, ha az erősen tagolt tengerpart vonalának teljes hosszát mérjük, ennek a többszörösét kapjuk, 1100 mérföldet. Ezenkívül a partok előtt több mint 1200, szintén a birodalom fennhatósága alá tartozó sziget terült el, ezek partvonalát is beleszámítva már összesen 3.300 mérföldnyi tengerpartot kapunk.

A Monarchia azonban ízig-vérig szárazföldi nagyhatalom volt, melynek vezetése nemcsak a haditengerészetnek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget és stratégiai értéket, hanem a tengermelléknek, és a tengeri kereskedelemnek sem. Úgy gondolták, egy dalmáciai partraszállással az ellenség semmi mást nem tudna elfoglalni, csak magát Dalmáciát, ami egyáltalán nem volna végzetes csapás a birodalomra nézve. Az utakat és vasutakat nélkülöző partvidékről egy hadsereg a part mögött fekvő, nagyon nehéz hegyi terepen keresztül aligha tudott volna eljutni a birodalom belsejébe. (1914-ben Dalmáciában összesen 180 mérföldnyi vasútvonal létezett. A legjelentősebb a Spalato és Sebenico közti vonal volt, mely Kninen keresztül összeköttetésben állt Zágrábbal. A déli részeken csak Zelenika és Gravosa között húzódott egy vasútvonal, de ez sem normál nyomtávú volt, hanem csak 76 cm-es.) Ennek megfelelően a haditengerészetet kizárólag olyan partvédelmi erőként tudták csak elképzelni, ahol az állomány zömét kicsi és olcsó torpedónaszádok teszik ki, illetve tartanak mellettük néhány cirkálót, és főleg reprezentációs célokra egypár öreg csatahajót.

Ezt a koncepciót utólag általában szűk látókörűnek és maradinak szokás minősíteni, pedig a magát kizárólag szárazföldi nagyhatalomként meghatározó Monarchia számára igazság szerint nagyon is megfelelt. A stratégák értékelése teljesen helytálló volt, a dalmát partvidéknek önmagában véve nem volt olyan nagy értéke, melynek védelme érdekében érdemes lett volna egy nagy, csatahajókra alapozó haditengerészetet fenntartani. A tengerpart mögött elterülő magas karszthegységek úttalan vidéke szinte áthatolhatatlan gátként állt a tengerpart, és a belső területek közé. Pusztán csak azért, hogy a se gazdaságilag, se stratégiailag nem jelentős dalmát partokat és szigeteket védjék, teljesen értelmetlen lett volna horribilis összegeket áldozni egy csatahajóflotta kiépítésére és fenntartására.

A kereskedelmi hajózás védelme érdekében szintén felesleges volt egy nagy hadflotta létrehozása és fenntartása. A századfordulót követően ugyan a Monarchia kereskedelmi tengerészete is dinamikus fejlődésnek indult, de messze nem képviselt akkora értéket, ami önmagában indokolta volna egy nagy hadiflotta fenntartását. A tengeri forgalomban a Monarchia kereskedelmi hajói a háború előtt évi 20 millió tonnányi árut szállítottak, de túlnyomórészt Németországnak, mely felé a Monarchia teljes külkereskedelmének 57 százaléka irányult. A hajók által lebonyolított forgalom a birodalom egészének szempontjából nem volt túl jelentős tétel, ráadásul a Németországba irányuló szállítások egy jó részét vasúton is meg lehetett volna oldani. Nem voltak védelemre szoruló gyarmatok, és gyarmati kereskedelem sem.

A Monarchiának nagy haditengerészetet fenntartani csak akkor volt értelme, ha a birodalom túl akart volna lépni regionális szerepkörén, és Földközi-tenger, vagyis a Mediterráneum tágabb térségében, vagy netán azon túl is ki akarta terjeszteni befolyását, és hatalmi tényezővé akart volna válni. (Már Tegetthoff flottaépítési terve is ezt célozta.) Vagyis az osztrák–magyar haditengerészet két fejlesztési irányzata közül elvileg mindkettőnek megvolt a létjogosultsága, és mindkettőt meg lehetett indokolni. A költségtakarékos, a hadseregnek abszolút prioritást adó partvédelmi koncepció a Monarchia tényleges pillanatnyi helyzetének jobban megfelelt, míg a birodalmat nemzetközi viszonylatban is jelentős tengeri nagyhatalommá tenni akaró program nagyobb távlatokban gondolkozott, és hosszú távon jobban segíthette volna a birodalom fejlődését.

A partvédelmi flotta és az úgynevezett nyílttengeri flotta közti, alapvetően a század első évtizedében bekövetkező paradigmaváltás nem a tényleges szükségleteknek, hanem részben a trónörökös politikai támogatásának, részben a nagyipari lobbi befolyásának, részben pedig a nemzetközi trendnek való megfelelni akarásnak köszönhetően következett be. A csatahajók és a gyarmatok akkoriban a nagyhatalmi megjelenés nélkülözhetetlen kellékei voltak. Minden magára adó nagy és középhatalom a pénzt nem számolva építette a csatahajókat, és gyűjtögette a gyarmatokat, anélkül hogy tudták volna, igazából mire is lehetne azokat használni. A politika tehát a nagyhatalmi presztízs kötelező, bár haszontalan kellékének tekintette az erős, nagy csatahajókra alapozó haditengerészetet. Ahogy egy magyar politikus ekkoriban megfogalmazta: „A világpolitika alakulása folytán a haditengerészeti érték bizonyos fokig alkotóeleme lett a nagyhatalom fogalmának. Ma már egy igazi nagyhatalom harcképes, és a többi államokéhoz mérten is viszonylag erős haditengerészet nélkül el nem képzelhető. A súly, mellyel a többi nagyhatalmak közt bír, nem csak a szárazföldi hadsereg erejétől, hanem tengeri harckészültségétől is függ.”

A politikusok, és a Monarchia stratégiáját mindvégig meghatározó tábornokok tehát a haditengerészetben egy költséges státuszszimbólumot láttak, mely a nemzetközi tekintély eléréséhez és megtartásához számukra sajnálatos módon szükséges volt. A „kellék” szó úgy vélem nagyon jól körülírja, hogyan tekinthettek a nagy hadihajókra. A tengeri uralom valódi jelentőségét, és a tengeri hadviselés stratégiáját nem nagyon érthették, a flotta és a csatahajók a státuszszimbólumi szerepkörön kívül számukra elsősorban a diplomáciai nyomásgyakorlás eszközei voltak, és lehetőség arra, hogy ezt a nyomásgyakorlást távolabbi, a birodalommal közvetlenül nem érintkező területeken is gyakorolni tudják. Valószínűleg nem gondoltak arra, hogy háború esetén a flotta, mint önállóan tevékenykedő harci erő, majd valami konkrét hasznot fog hajtani. Egy nagyobb háborúban a flotta szerepét a „fleet in being” szerepkörben látták, és esetleg a saját csapatok tüzérségi támogatásában, ahol erre lehetőség adódik. Nem hiszem, hogy egy pillanatig is komolyan vették volna annak lehetőségét, hogy a flotta önállóan harcba bocsátkozik, és a tengeren, a saját partoktól távol mér csapást az ellenségre.

Összefoglalva ez nagyjából annyit jelent, hogy a haditengerészet robbanásszerű fejlődése csak anyagi téren ment végbe, azt nem követte a szükséges szervezeti átalakulás, sem pedig a stratégiai elképzelések kellő mélységű újragondolása. A politikai és a katonai vezetés – beleértve magát a flottavezetést is – alapvetően továbbra is partvédelmi erőként és reprezentációs eszközként tekintett a haditengerészetre, és így végül az történt, hogy a tengeri fölény kivívására épített flottát partvédő flottaként használták fel.

Ez a hozzáállás nemcsak a politikára és a hadseregre volt jellemző, azzal alighanem a flotta vezetésének nagyobbik része is egyetértett. A flottának ebbe a szerepkörbe való belekényszerítésében a politika ugyanis szövetségesre talált a haditengerészet utolsó főparancsnokaiban is. (Akik a tétlenség indoklására takarózhattak a császár véleményével is. A haditengerészet iránt a legcsekélyebb érdeklődést sem mutató, a flotta hadgyakorlatait soha meg nem tekintő Ferenc József ugyanis szintén úgy nyilatkozott, szükségtelen a flotta bevetése. Ami a császár tengerészeti kérdésekben való jártasságát illeti, arról ő maga nyilatkozott úgy, hogy az nagyjából odáig terjed, hogy az unokáival játszva a kerti halastóban el tudja tologatni a játékhajókat. Ilyen szakértelemmel nyilvánvaló, hogy a haditengerészet számára a császár véleménye mérvadó kellett legyen a stratégiai kérdések eldöntésénél.) Bár a flotta kiépítése – és az aközben elkövetett hibák – túlnyomórészt Montecuccoli nevéhez fűződik, mégis utódja volt az, akinek egy valódi háborúban kellett volna valamit kezdeni a flottával. Az ő tevékenysége szemlélteti igazán a Monarchia vezetésének a haditengerészethez való hozzáállását, és a tengeri erőről való gondolkodását.

Anton Johann Haus 1851 június 13-án látta meg a napvilágot a szlovéniai Tolmeinben, ahonnan a család néhány évvel később Bela Krajinába költözött. (Bár Szlovéniában máig szlovén származásúnak tekintik, Haus valójában osztrák nemzetiségű volt, nagyapja Alsó-Ausztriából vándorolt be Szlovéniába.) Apja gazdatiszt volt a közeli uradalomban, s 1859-es halála komoly anyagi nehézségek elé állította a családot. A négy gyerek, két fiú, és két lány, taníttatását nagyrészt a rokonok segítségéből tudták csak fedezni. Anton kiváló eredménnyel végezte el az elemi, és a középiskolát, ő volt a ljubljanai gimnázium egyik legjobb tanulója. A természettudományok iránt érzett erős vonzódást, ám egyetemi tanulmányait a család már nem tudta fedezni. Így mint sokan mások, tulajdonképpen ő is kényszerből lépett a katonai pályára, ahol az állam fedezte akadémiai taníttatásának minden költségét. Miután már gyerekkorában is érdeklődött a hajózás iránt, 1869-ben a fiumei Tengerészeti Akadémiára jelentkezett, melyet kiváló eredménnyel végzett el, s 1873-ban zászlóssá avatták.

Haust kiválóan felkészült, komoly gondolkodású, rendkívül intelligens, s nagyon felelősségteljes és kötelességtudó tisztnek ismerték, aki gyorsan haladt előre a ranglétrán, amiben fő patrónusa, Eberan von Eberhorst ellentengernagy, a cattarói támaszpont akkori parancsnoka is tőle telhetően segítette. Tengerésztisztként is megmaradt természettudományos érdeklődése, melyet – kiváló rajzkészségével együtt – a flottánál is tudott kamatoztatni. 1881-ben a partvonal feltérképezésére alakult bizottság tagja lett, s a következő hónapokban a haditengerészet számára készülő, a korábbiaknál sokkal pontosabb térképek elkészítésén dolgozott. 1882 májusában nevezték ki sorhajóhadnaggyá, majd nem sokkal később a XVI. számú torpedónaszád parancsnokává. Pályafutásában az sem okozott törést, amikor 1885 májusában hajója az ő hibájából ütközött egy vitorlással.

Ezt követően a Frundsberg korvett navigációs tisztjeként nyolc hónapot töltött el kiküldetésen Indiában, majd következő évben a fiumei Akadémia tanára lett, ahol négy éven át navigációt oktatott. 1887-ben nősült, hat évvel fiatalabb unokatestvérét, Anna Karolina Trenzt vette el, akitől később négy fia született. (Fiai közül ketten érték meg a felnőttkort, de egyikük sem követte a katonai pályán. Nagyobbik fia, Otto, akivel egy sírban nyugszik egy bécsi temetőben, orvosi pályára lépett, kisebbik fia, Leo, pedig építészmérnök lett.)

1890-ben a Saida korvett fedélzetén tett kétéves világkörüli utat, mely során parancsnokai elismeréssel nyilatkoztak kiváló navigációs tudásáról. 1894-ben korvettkapitánnyá, két évvel később fregattkapitánnyá léptették elő, s a Tegetthoff páncélos elsőtisztje lett. A Tegetthoff egy ideig az akkori flottaparancsnok, Hermann von Spaun zászlóshajója volt, akivel a források szerint Haus feszült viszonyban állt, bár azt nem tudni, pontosan miért. 1901-ben sorhajókapitánnyá, és a Donau korvett parancsnokává nevezték ki. Új hajójával amerikai körútra indult, de Argentínából átvezényelték őket Kínába, hogy részt vegyenek az ekkor kitört boxerlázadás leverésében. (A hosszú tengeri útra saját maga kérte beosztását. Feleségével eddigre már elhidegültek egymástól – ami akkoriban persze még nem volt válóok -, tehát a családi otthon már nem nagyon vonzotta. Ezenkívül a tengeren mindig megszűntek az őt egyébként állandóan kínzó gyomorbántalmak.) Mire azonban Nagasakiba értek, a felkelés már véget ért. Haus itt átvette a Maria Theresia páncéloscirkáló, és egyben az ázsiai osztrák–magyar hajóraj parancsnokságát. 1902-ben tért vissza, s ezt követően a bécsi hadügyminisztérium tengerészeti osztályának helyettes vezetője lett.

1905-ben léptették elő ellentengernaggyá, és nevezték ki a tartalék flotta parancsnokává. Két év múlva a Monarchia képviseletében vett részt a hágai békekonferencián, mely a nemzetközi hadjog kérdéseit rendezte, szabályozva a szárazföldi és tengeri hadviselést. A konferenciára elsősorban kiváló diplomáciai érzéke, és nyelvtudása miatt választották a Monarchia képviselőjének éppen Haust, aki nyolc nyelven beszélt folyékonyan, és több másikon – például magyarul – társalgási szinten. 1908 végén a polai támaszpont parancsnokává nevezik ki, majd 1910 szeptemberétől a haditengerészet műszaki bizottságának az elnöke. Ez év novemberében léptetik elő altengernaggyá, és rövidesen megkapta az Első Csatahajóraj parancsnokságát is, ami már az előszobája volt a flottaparancsnoki kinevezésnek.

Hogy feljebbvalói és pártfogói pontosan mit láttak Hausban, ami számukra kiemelte őt a többi tengerésztiszt közül, azt nem lehet tudni, de láthatóan megvolt az a képessége, hogy megnyerő modorával elnyerje a fontos emberek bizalmát. Pályafutását nemcsak Eberhorst tengernagy egyengette, aki 1883 és 1897 között a hadügyminisztérium tengerészeti részlegének helyettes parancsnoka volt, hanem többek közt Károly István főherceg, és nyilván mind közül a legfontosabb, Ferenc Ferdinánd, akivel még 1902-ben ismerkedett meg. Haus pályája nyílegyenes, töretlen vonalban emelkedett a csúcsig. Ferenc Ferdinánd nyomására a vonakodó Montecuccoli 1912 júliusában belegyezett abba, hogy Haust az újonnan létrehozott flottafelügyelői (Flotteninspekteur) tisztségbe nevezzék ki. A kissé különös elnevezés azt jelenti, hogy háború esetén a „flottafelügyelő”, vagyis Haus vette volna át a flotta operatív parancsnokságát, míg Montecuccoli, mint névleges főparancsnok, inkább csak az adminisztratív ügyekkel és a logisztikai kérdésekkel foglalatoskodott volna.

Az intézkedés világosan jelzi, hogy Ferdinánd tisztában volt a flotta egyik legsúlyosabb problémájával és hiányosságával, a parancsnokság múltból megörökölt szervezeti felépítésének nem megfelelő voltával. A flotta szervezeti felépítése ugyanis gyakorlatilag végig olyan maradt, amilyennek Tegetthoff az előző század hatvanas éveiben megalkotta, és már akkor is csak kényszerűségből. Miután Miksa főherceg távozását követően az önálló tengerészeti minisztériumot gyorsan megszüntették, a flottát a hadügyminisztérium alá rendelték, és ott létrehozták a Tengerészeti Osztályt (Marinesektion), melynek vezetője ugyanaz a személy volt, mint a flotta parancsnoka. Ez nagyon szerencsétlen megoldás volt, hiszen a két pozíció nyilvánvalóan egészen más képességeket, és más hozzáállást követelt meg. Az első tisztség inkább adminisztratív jellegű feladatkör, mely nem a flotta gyakorlati tevékenységével, hanem pénzügyi, politikai, társadalmi hátterével foglalkozik, és legfeljebb csak a nagyon általános stratégiai célkitűzések meghatározásában vesz részt. Ide alapvetően inkább politikus és közgazdász kell, nem katona. A flotta mindennapi életével és operatív irányításával a flottaparancsnok foglalkozik, ő dönt a szervezeti és stratégiai kérdésekben. Ide tapasztalt, tehetséges tengerész és katona kinevezése célszerű.

Az angoloknál kezdettől szét is választották ezt a két pozíciót, az elsőt az Admiralitás Első Lordja látta el, a tulajdonképpeni tengerészeti miniszter, aki gyakran civil volt, a másodikat pedig az Első Tengeri Lord, a tényleges flottaparancsnok. A flotta vezetését az angolok egyébként még tovább tagolták, az első világháború idején például öt Tengeri Lord irányította a Royal Navyt, mindegyik egy speciális szakterület vezetőjeként. Külön Lord foglalkozott például a logisztikával, és egy másik a személyzeti ügyekkel. Az o-m flottánál viszont gyakorlatilag a haditengerészet minden döntési folyamata egyetlen ember kezében összpontosult.

Ennek hátulütői gondolom nyilvánvalóak. Montecuccoli és Haus nagyszerűen beváltak az első szerepkörben. Mindketten ügyes politikusok és jó adminisztrátorok voltak, s a háború előtti időkben, a haditengerészet gyors fejlődése idején, a flottának pont ilyen emberekre volt szüksége. A költségvetési pénzekért a parlamentekben folytatott ádáz harcok során mindketten jól helytálltak, s tevékenységüknek igen nagy szerepe volt a flotta háború előtti felvirágzásában. Viszont az, hogy háborús helyzetben flottaparancsnokként is ilyen jól teljesítettek volna, az igazából már a háború előtt is erősen kétséges volt. A külföldi megfigyelők legalábbis, akik egyébként mindkettejüket „kedves kis öregembernek” minősítették, még a háború előtt kételyeiket fejezték ki afelől, harci körülmények között vajon képesek lennének e a flotta irányítására? Egyrészt elég nyilvánvaló volt, hogy képességeik leginkább az íróasztalok mögött való helytállásra predesztinálják őket, másrészt pedig az is kétséges volt, a gyenge fizikumú, és állandóan betegeskedő öregurak harci helyzetben bírnák e egyáltalán a flotta irányításával járó idegi és fizikai megterhelést?

A hatalmi jogkörök szétválasztása már régóta akut probléma volt. Ahogy a flotta növekedett, úgy lett volna egyre időszerűbb a vezetés megosztása. Sterneck tengernagy, az akkori flottaparancsnok, már 1884-ben tett erre javaslatot, de indítványát a minden újítástól és változástól betegesen irtózó Ferenc József ugyanúgy elutasította, mint Spaun tengernagy 1900-as reformjavaslatait. Az uralkodóval szemben Ferenc Ferdinánd sem tudta elérni az önálló Tengerészeti Minisztérium újbóli felállítását, az adminisztráció és a tényleges parancsnokság szétválasztását, s azt kénytelen volt reménybeli trónra lépése utánra halasztani. A flottafelügyelői tisztség létrehozása ideiglenesnek szánt intézkedés volt, mely az első lépés lett volna a vezetés túlcentralizáltságának megszüntetésére.

A trónörökös Montecuccoli nyugdíjba vonulása után is folytatni akarta ezt a decentralizációt, amit azonban éppen a korábbi flottafelügyelő, vagyis az új főparancsnok, Anton Haus akadályozott meg. Jó kapcsolatait felhasználva Haus elérte, hogy Ferdinánd elképzeléseivel szemben ő legyen ismét egy személyben a flotta, és a tengerészeti osztály vezetője is, a flottafelügyelői tisztséget pedig megszüntették. Haus csak abba egyezett bele, hogy ő flottaparancsnokként Polában marad, a bécsi Tengerészeti Osztályt pedig a gyakorlatban más irányítja. Ferdinánd erre a posztra egyik kedvencét, Richard von Barry ellentengernagyot szánta, Haus azonban a trónörökösnek ezt a tervét is meghiúsította, s a Tengerészeti Osztály élére helyettesét, és egyben egyik legközelebbi bizalmasát, Karl Kailer von Kaltenfels ellentengernagyot állíttatta. (A még tisztelői szerint is cinikus és rosszindulatú Haus jelleméhez érdekes adalék, hogy a kinevezések után pezsgőzéssel ünnepelte meg, hogy többszörösen is sikerült átvernie a trónörököst, az ő legnagyobb pártfogóját. Úgyszintén érdekes adalék, hogy Ferdinánd még ezek után is teljes mértékben megbízott Hausban.)

Kinevezése után Haus természetesen gondoskodott arról is, hogy a pozíciójára valamilyen veszélyt jelentő tisztek, elődje bizalmas emberei, vagy a trónörökös pártfogoltjai, biztos távolságba kerüljenek a főparancsnokságtól. A kiemelkedő képességűnek tartott Alfred von Koudelka sorhajókapitányt, Montecuccoli egyik fő bizalmi emberét és személyi titkárát, előléptette ellentengernaggyá, és aztán kinevezte a trieszti körzet parancsnokává, ahol magas beosztásában Koudelka néhány naszád és segédhajó felett parancsnokolhatott. (A háborúban később főleg a fronton tevékenykedett, s a szárazföldi harcokban vett részt. Különösen kitüntette magát az isonzói csatákban.)

Richard von Barry ellentengernagyot, Ferdinánd kedvencét, akit a trónörökös mindenképpen megpróbált valamilyen vezető pozícióba juttatni a flottánál, Haus kinevezte az Ötödik Csatahajóraj, vagyis a legrégebbi, Monarch osztályú páncélosok élére, majd a háború kitörésekor Cattaróba küldte őket, ahol Barry átvette a támaszpont parancsnokságát is. A Zenta néhány nappal későbbi pusztulásáért Barry-t tették felelőssé – mellesleg nem minden alap nélkül –, és már októberben leváltották beosztásából. Barry ezt követően egy évig beosztás nélküli parkolópályán volt, majd nyugdíjazták. Haus halála után aztán altengernagyi rangban ismét visszavették a flottához.

Mindez talán érzékelteti azt a fülledten belterjes, szervilizmussal és intrikával telített légkört, ami a haditengerészeten belül uralkodott, de ami amúgy a Monarchia egészére jellemző volt. A tisztikaron belül folyamatos volt a pozícióharc, a könyökölés, az egymás elleni áskálódás, ami úgyszólván teljesen kitöltötte a tisztek mindennapjait, akik jól tudták, előmenetelük szempontjából döntő jelentőségű kérdés a megfelelő kapcsolati rendszer megléte. Horthyról jegyezték fel annak idején, hogy nem annyira a csataterek, hanem sokkal inkább a tiszti kaszinók és az úri szalonok oroszlánja, és társasági kapcsolatainak kiépítésére olyan nagy gondot és annyi energiát fordít, hogy annak már szolgálati kötelezettségei látják kárát. A birodalom megszállott bürokratizmusa, és merev alá-fölérendeltségi rendszere a haditengerészetnél sem kedvezett az önállóságnak, a rugalmas parancsrendszer, és az érdemek szerinti érvényesülés kialakulásának.

Maga Koudelka egyébként később ezt írta Hausról: „Mindig is elismertem kiváló képességeit, bár azokat leginkább csak arra használta, hogy cinikusan még önmagának is állandóan ellentmondjon. Lehetséges, hogy a hajóraj használatának mellőzése a „fleet in being” elmélethez való makacs ragaszkodásából fakadt, de nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy azért tette magáévá ezt a teóriát, mert – tudat alatt – tisztában volt vele, hogy az összes beosztottja cselekvésképtelen.” Koudelka talán arra gondolt, a főparancsnoki kinevezése előtti hadgyakorlatokon Haus hajó és kötelékparancsnokként mindig jól szerepelt, képes volt kockázatot is vállalni, és időnként merész húzásokkal lepte meg ellenfeleit. A gyakorlatban később tanúsított végletes passzivitása talán annak is köszönhető volt, hogy vezérkari tisztjeiről tudta, képességeik mennyire korlátozottak. Hiszen éppen ő válogatta ki őket, főleg azon szempontok alapján, hogy ne veszélyeztessék pozícióit, és ne kérdőjelezzék meg döntéseit.

Mindez persze ismét csak találgatás, bár talán nem teljesen alaptalan. Akad ugyanis néhány visszaemlékezés, melynek alaphangja nem a háború utáni, a múltat kikozmetikázó nosztalgia, és nem is az éppen akkor regnáló magyar kormányzóval szembeni feltétlen talpnyalás, hanem a k. und k. Haditengerészet vezetésével szembeni erős kritika. Ilyen például Ladislaus Rémy-Berzencovich von Szillás memoárja, melyből sajnos én is csak kis részleteket olvastam. A szerző 1901 és 1906 között Ferenc Ferdinánd segédtisztje volt, egy ideig a haditengerészet római katonai attaséja, majd 1912-től egy évig a Spaun cirkáló kapitánya, aki a parancsnoksággal való összetűzései miatt 1913-ban kilépett a szolgálatból. Néhány évvel később így emlékezett vissza: „Bár azóta már jócskán megnyugodtam, még mindig elfog a düh, ha visszagondolok mindazokra a cselszövésekre, a gyűlöletre és a rágalmakra, melyeket feletteseim akkoriban rám szabadítottak. … A haditengerészet személyzeti rezsimjével szembeni undorom, és a haditengerészet jelenlegi parancsnokával szemben uralkodó szolgalelkűség arra késztet, hogy a háború után végleg feladjam pályafutásomat, mely valójában már 1913-ban véget ért.”

A flottavezetésről, vagyis Hausról, aki Rémy-Berzencovich szerint is egy személyben hozott meg minden döntést, sokat elárul a szerző további pályafutása is. A háború kitörése után ismét szolgálatra jelentkezett, és miután nagy meglepetésére visszavették a flottához, kinevezték az 1881-ben, eredetileg Tegetthoff néven szolgálatba állított Mars parancsnokává. Az ősöreg, semmire sem használható páncélos ekkor már gyakorlatilag csak leszerelt hajótest volt, mely kikötői őrhajóként, lakóhajóként, és iskolahajóként funkcionált. Rémy-Berzencovich, feltehetően Haus „jóindulatának” köszönhetően, ezt a posztot töltötte be 1917-ig, és csak Haus halála után került át a flotta hírszerzéséhez. A hírszerző osztály vezetőjévé történő kinevezése előtt állt, amikor a háború véget ért.

A tétlenségnek, és a kezdeti lehetőségek elszalasztásának egy másik oka talán az lehetett, hogy mint oly sokan mások, Haus is biztos volt benne, a háború néhány héten, vagy néhány hónapon belül véget fog érni. Akkor pedig minek kockára tenni a nagy áldozatok árán kiépített flottát? (Ugyanez volt egyébként a németek véleménye is.) A mozgósítás nyilván ennek köszönhetően szokatlanul lassan haladt. Bár a részleges mozgósítást már július közepén elrendelték, a teljes mozgósítást csak augusztus negyedikén, amikor már javában tartott a háború. Ezt is csak augusztus végére fejezték be. Pár évvel korábban, 1909-ben, a mozgósítás elrendelésének másnapján a flotta aktív hadihajói már megjelentek a montenegrói partok előtt, a tartalékban álló hajók felszerelését pedig két nap alatt végrehajtották. Akkor négy nap alatt zökkenő nélkül lezavarták a teljes mozgósítást, és a tartalékosok bevonultatását. Most ehhez egy hónap sem volt elég.

A bevonultatott tartalékosok nagy része ráadásul a háború kitörését követően még hetekig nem kapott beosztást, s céltalanul őgyelgett a kikötőkben és a tengerész laktanyákban. Haus hozzájárult a hajógyári munkások hadseregbe való bevonultatásához is. A flotta főerői ezúttal nem vonultak délre, Montenegró elé, bár még a francia hadüzenet után is úgy gondolta mindenki, hetekbe telik, mire a fő kockázatot jelentő francia flotta esetleg megjelenik az Adrián. A háborúról a flottavezetés tehát úgy gondolhatta, egy kis lövöldözés után a diplomaták majd úgyis elintézik az egészet, mint a korábbi válságokat, nincs semmi értelme tehát a flotta bevetésének, melynek úgyse lenne kihatása az eseményekre, nagy és felesleges kockázatot jelentene a minden szempontból drága hadihajóknak, és csak még tovább élezné a feszültségeket. És ezzel el is puskázták a legjobb lehetőségeket egy esetleges sikerre a még felkészületlen és szétszórt ellenséges erőkkel szemben. (Ugyanúgy, mint a németek. Pedig nem kellett volna nagy stratégának lenni ahhoz, hogy felismerjék, az ellenség nagy, és az idő múlásával várhatóan egyre nagyobb túlerejével szemben csak a háború legelején van lehetőség eredményes akcióra, amíg az ellenfél erői még szétszórtak, és felkészületlenek.)

Gyakran említik még, hogy a háború kitörése meglepetésként ért mindenkit, így a flottát is. Ez így egyrészt nem egészen igaz, másrészt pedig ha igaz lenne, akkor is nehéz elképzelni, hogy Haus három éven át nem bírt felocsúdni ebből a meglepetésből. A nagy európai háború kitörésére valójában mindenki számított, csak éppen mindenki későbbre várta azt. A franciák tudatosan készültek a háborúra, hadseregük felkészítése 1915-1916 körül fejeződött volna be, s akkor is szándékoztak kirobbantani a háborút a németek ellen. Feljegyzései alapján maga Haus is 1916-ra várta a háború kitörését. A korábban kezdődő háború nyilván tényleg meglepetésként érte őt is, és úgy tűnik, jó darabig ő sem hitte el, hogy ez tényleg a várt nagy európai háború lesz, s valószínűleg csak egy újabb balkáni válságra számított. Viszont ha már várta a közeljövőben szerinte is kitörő nagy háborút, nem az lett volna a fő feladata, hogy minden képességét a flotta erre való felkészítésére fordítsa? Nem azzal kellett volna törődnie, hogy minden lehetséges helyzetre legyen valamilyen kész haditerve, s a hajói és emberei készen álljanak azok végrehajtására? Márpedig úgy tűnik, hogy 1914 nyarán, alig másfél évvel a Haus által várt nagy háború előtt, az o-m flotta még nem nagyon volt felkészülve semmire.

A flotta harmatos teljesítménye tehát alapvetően emberi tényezőkön múlott, a felső vezetés minőségén és felkészültségén. Korábban már többször is volt szó róla, hogy nemzetközi összehasonlításban sem a hajóknak, sem a tengerészeknek nem volt okuk a szégyenkezésre. A hajók műszaki színvonala, a tengerészek fegyelme és harci morálja volt olyan jó, mint a rivális haditengerészeteknél, sőt, egyes esetekben még jobb is. A stratégiai helyzet az Adrián szintén előnyösnek volt mondható a flotta számára. A flottavezetés azonban, ellentétben a haditengerészet korábbi fénykorszakaival, korántsem állt a helyzet magaslatán. A jó képességű Frigyes főherceg annak idején maga is képes volt kézben tartani és irányítani az akkor még amúgy is kisded flotta szervezetét és gyakorlati tevékenységét. Miksa számíthatott Tegetthoffra. Ferenc Ferdinánd azonban megmaradt kívülálló patrónusnak, tényleges vezetői tisztséget nem töltött be, és ahhoz nem is rendelkezett a kellő szakmai tudással. Ugyanakkor őmellette nem volt egy Tegetthoff, csak egy Haus, akiről legfeljebb csak annyit lehetne állítani, hogy ő volt az osztrák–magyar Barham – bár inkább Montecuccoli –, de azt semmiképp, hogy ő volt az osztrák–magyar Nelson.

Egyébként Haus valószínűleg nem is akart Nelson lenni. Nem nagyon csinált belőle titkot, hogy igazából nem különösebben kedveli a katonásdit. A katonai pályát tulajdonképpen kényszerből választotta, s a korabeli közvélekedés is inkább diplomataként és tudósként tartotta számon. Nem katonai tanulmányai voltak híresek – ha voltak ilyenek egyáltalán –, hanem tudományos értekezései, melyek nemzetközi szinten is elismerten magas színvonalú szakmunkák voltak. Haus fő műve az 1891-ben megjelent „Oceanográfia és tengeri meteorológia” című könyv volt, mely szakmai körökben komoly sikert aratott. A háborútól viszolygott, és valószínűleg csak szeretett volna attól biztos távolságot tartva gyorsan túlesni rajta. Egyik rokonának írta 1915 áprilisában: „Annyira vágyom a békére, hogy nem is tudok másra gondolni, minthogy a háború után azonnal visszavonuljak.”

Persze ha megnézzük a rivális haditengerészeteket, hasonló helyzetet találunk. A francia és az olasz haditengerészet vezetésében ugyanolyan intrikus légkör, és ugyanolyan pozícióharc uralkodott, mint az osztrák-magyarban, és ez egészen hasonló minőségű vezérkart is termelt ki. Thaon di Revel semmivel, Boué de Lapeyrére alig valamivel volt akcióképesebb, mint Haus. Az olasz csatahajók a háború egész ideje alatt ugyanolyan tétlenül álltak Tarantóban, mint az osztrák–magyar csatahajók Polában. A magabiztos franciák fölényük biztos tudatában a háború elején többször is betörtek az Adria déli részére, de a tengeralattjáró veszély növekvő kockázatától megriadva hamar abba is hagyták ezeket a kirándulásokat. Az egyetlen felszíni összecsapásban, melyben részt vettek, a Zenta elsüllyesztésekor, a francia tüzérek csapnivaló teljesítményt nyújtottak.

Mondhatjuk tehát azt, az o-m haditengerészet vezetése tulajdonképpen nem nyújtott rosszabb teljesítményt, mint a rivális flottáké, lehetőségeiket azok ugyanúgy nem tudták kihasználni, nincs tehát semmi ok a szégyenkezésre és az ítélkezésre. Ámde ugyanígy gondolhatunk arra is, ha sikerült volna egy kis pluszt hozzáadni az o-m flottához, mondjuk gyakorlott, és harcra képzett legénységi és tiszti állományt, meg egy olyan vezetést, amely legalább akkora jelentőséget tulajdonít a tűzvezetésnek, mint a fedélzetsúrolásnak, akkor milyen szép sikereket érhettek volna el a háborúban amúgy gyenge teljesítményt nyújtó francia és olasz haditengerészetekkel szemben!

A flotta tehát nem sokat produkált, és a még meglevő, erősen korlátozott lehetőségeit sem használta ki. Akkor miért volt annyira elégedett a vezetés Haus-al? Korábban már volt róla szó, hogy a Monarchia politikai és katonai vezetése igazából sosem értette meg a tengeri hatalom jelentőségét, és a tengeri hadviselés stratégiáját. A flottától nem vártak szinte semmit, és a flotta, meg Haus, teljesítette is ezt az elvárást. Kritikák leginkább csak azért érték, mert nem támogatta még az elvárt mértékben sem a szárazföldön harcoló csapatok tengerparti szárnyát, és mert tétlenül nézte végig a szerb csapatok evakuálását (is). Másrészről viszont nem is szenvedett veszteségeket, s a méregdrága csatahajók épen és sértetlenül ott csillogtak-villogtak a polai öbölben, nagy megelégedésére a flottát időnként meglátogató főhercegeknek és táborszernagyoknak.

A flotta sikertelenségét sem kérték számon Haus-on, mert ezt akkor nem érezték sikertelenségnek. Ha a háború egy döntetlennel, vagy legalább egy tisztes feltételek melletti vereséggel ér véget, az igazolhatta volna Hausnak a nagy hadihajók megóvását előtérben tartó stratégiáját is, melynek egyik fő indoka volt, hogy a veszteségek által meggyengített osztrák-magyar haditengerészet a háború után ne kerüljön reménytelenül nagy hátrányba a rivális olaszokkal szemben. Az már csak a legvégén vált nyilvánvalóvá a kortársaknak, hogy itt élet-halál harcról volt szó, melyben a birodalom puszta létezése volt a tét, és amelyben a győzelemért megérte volna kockára tenni, vagy akár fel is áldozni a flottát.

Mindezeken kívül maga a flottaparancsnok is tökéletesen megfelelt a magas méltóságoknak, személye az ő értékrendjük alapján tökéletes volt erre a posztra. A szakmailag elismert tengernagy feljebbvalóival és a főrangúakkal szemben mindig rendkívül megnyerő modorú, illemtudóan viselkedő férfiú volt, aki rendelkezett a kellő mértékű szervilizmussal is, és tudta, azt mikor és hol kell alkalmaznia. Gyorsan el is nyerte minden magas méltóság rokonszenvét és bizalmát, beleértve magát az uralkodót is. (Ez lefelé is igaz, a tengerészek között Haus nagyon népszerű parancsnok volt.) Jól nevelt úriemberként Haus a művészetek terén is otthon volt, elismerten magas színvonalon tudott zongorázni, s hangszerét ha lehetősége volt rá, minden hajójára magával vitte. Szakértője volt Dante költészetének is, s tulajdonképpen ennek köszönhette első pártfogója, Eberhorst tengernagy támogatását is, aki szintén nagy Dante rajongó volt.

A Monarchia hadvezetése egyébként minden bizonnyal mélyen egyetértett volna Ludwig von Schröder, német tengernagy mondásával, melyet alighanem ismertek is: „Egy tisztnek nem tudással, hanem jellemmel kell rendelkeznie!” 1917 decemberében az akkori flottaparancsnok, Maximilian Njegovan tengernagy is egyebek mellett a jellembeli hiányosságok miatt kérte a császártól Koudelka kirúgását a haditengerészettől: „... javaslom haditengerészeti kerületparancsnoki beosztásából elbocsátani, és nyugállományba helyezni Alfred Freiherr von Koudelka altengernagyot, mivel tovább már nem bízom meg ebben a főtisztben, akinek jellemét már elődöm – Haus – is kedvezőtlenül ítélte meg." A „jellem” alatt elsősorban nyilván az úriembertől elvárt etikett és erkölcs szerinti viselkedést értették, aminek egyik fontos eleme az volt, az illető milyen eleganciával tud hajbókolni a magas méltóságok előtt. A Monarchia fegyveres erőinek pompás, parádés, kalaplengető és bokacsattogtató miliőjében ez az elvárt jellem volt a tisztek érvényesülésének egyik fő kritériuma.

Lehetetlen megmondani, hogy ha Haus helyett egy nála kompetensebb tengernagy veszi át legalább az aktív flotta parancsnokságát, az mekkora változást idézett volna elő a tengeri háború menetében. Egyetlen fecske valószínűleg itt sem csinált volna nyarat, és a Monarchia fegyveres erőire általában jellemző tehetetlenségen nem biztos, hogy sokat tudott volna változtatni. Az is kérdés, ki lehetett volna jobb jelölt Haus helyére?

Az osztrák–magyar haditengerészet legjobb taktikusának, és legtehetségesebb tengernagyának a háború előtti időkben általában a Hausnál négy évvel idősebb Julius Franz von Ripper tengernagyot tartották, akit agresszív stratégiai elképzelései miatt időnként úgy emlegettek, mint „az osztrák Togo”. (Ripper amúgy lengyel származású volt. 17 évesen a Kaiser sorhajó fedélzetén részt vett a lissai csatában is.) Ripper értelemszerűen Haus riválisa volt – nem is voltak egymással jóban –, és Montecuccoli várható nyugdíjba vonulása után ő is a főparancsnoki tisztség egyik lehetséges várományosa volt, már csak azért is, mert rangban idősebb volt Hausnál. Hogy miért Haus lett a befutó, nem lehet tudni, de valószínűleg ebben az esetben is a kapcsolati tőke és a „jellem” volt a kinevezés legfontosabb tényezője. Ripper néhány nappal Haus főparancsnoki kinevezése után, 1913 március elsején nyugdíjba vonult – ami árulkodik a kettejük közti viszonyról –, majd alig két héttel a háború kitörése előtt, 1914 július 15-én, tüdőgyulladásban meghalt. Csak bizonyíthatatlan feltevés marad, amit az egyik történetíró írt róla: „Hasonló volt Togo tengernagyhoz, egy ember, aki flottaparancsnokként merész bátorságával más jelleget adott volna az 1914-1918-as adriai háborúnak.”

A flottában volt még néhány magas rangú tiszt, aki az aktívabb fellépés mellett érvelt, és erre is próbálta meg rávenni a főparancsnokot, természetesen hiába. Erwin Raisp von Caliga ellentengernagy elsőként javasolta a Konstantinápolyba való áthajózást, és később is a csatahajók bevetése mellett érvelt, hogy azok legalább a szárazföldön harcoló csapatokat aktívabban támogassák. Gégerákja miatt azonban Caliga már a háború kezdetén is aktív tengeri szolgálatra alkalmatlan állapotban volt, és 1915 őszén ő is meghalt, mindössze 53 évesen. Caliga, ugyanúgy, mint Koudelka, egyébként is túl fiatalnak számított ahhoz, hogy a főparancsnoki tisztség közelébe kerülhessen. Vezérkari tisztekként talán befolyásolhatták volna a parancsnokság döntéseit, de Haus gondoskodott arról, hogy a hozzájuk hasonló emberek biztos távolságba kerüljenek a polai főparancsnokságtól.

A flotta csatahajói tehát gyakorlatilag a háború egész ideje alatt kikötőben álló „fleet in being” üzemmódban működtek, s az utókor történészei hajlamosak olyan kijelentéseket tenni, miszerint ebben a szerepben komoly eredményeket értek el, nevezetesen lekötötték az ellenséget, elrettentő erejükkel távol tartották azt az Adriától, és biztosították az Adria feletti osztrák–magyar tengeri uralmat. Szerénytelenségem véleménye szerint azonban ezek az állítások méretes ostobaságok.

Ami az ellenfél lekötését illeti, ennek a lekötésnek akkor lett volna valami értelme, ha a lekötött erőket más, fontos feladatoktól vonják el. Az ellenfélnek, a francia és az olasz csatahajóknak, azonban nem nagyon volt más dolguk, minthogy semlegesítsék az o-m haditengerészetet. Azt, hogy Haus csatahajói a háború alatt végig nem mozdultak ki támaszpontjukról, ők a saját sikerüknek tartják, hiszen bezárták az ellenséget egy stratégiai szempontból teljesen jelentéktelen beltengerre, ahol nagy bajt nem okozhattak. A francia és olasz dreadnoughtok feladata eleve az volt, hogy megakadályozzák az o-m flotta kitörését az Adriáról, és feladatuk teljesítését az osztrák tengernagyok elég nagy mértékben megkönnyítették azzal, hogy meg sem próbálkoztak egy ilyen kitöréssel. Az tehát, hogy Haus csatahajói négy éven át mozdulatlanul álltak Polában, az nem az osztrák–magyar haditengerészet sikere volt, hanem az antanté. Az állítást megfordítva tehát több joggal mondhatnánk, hogy az olasz/francia csatahajók sikerrel kötötték le az o-m csatahajókat, és helyhez ragasztva megakadályozták őket abban, hogy az Adrián kívüli, sokkal fontosabb területeken zavart okozzanak.

A másik állítás, miszerint az o-m csatahajók jelenléte rettentette el az antant erőket attól, hogy betörjenek az Adriára, szintén tévedés. Valójában ennek éppen az ellenkezője igaz. A háború első évének veszteségeit, melyek az Adriától biztos távolságra vetették vissza az antant nagy hadihajóit, mind az o-m haditengerészet alig féltucat kis tengeralattjárója okozta az ellenségnek. A francia és az olasz csatahajók tőlük féltek, és az aknáktól, nem Haus csatahajóitól. Azok ugyanis nem elrettentő erők voltak, hanem csábító célpontok, amik nem elriasztották, hanem éppen ellenkezőleg, bevonzották az ellenséget az Adriára. A háború eleji francia betörések éppen abban a reményben történtek, hogy sikerülhet csatára késztetni az ellenség főerőit. Lapeyrére egy ideig még azt is fontolgatta, felhajózik az Isztriáig, és végül azért vetette el ezt az ötletet, mert így több napon és több éjszakán át kellett volna az Adrián tartózkodnia, kitéve a tengeralattjárók és torpedónaszádok támadásainak.

Az egyik francia újság a következőket írta a háború eleji adriai helyzetről: "Ami az Adrián folyik, az a legrettenetesebb háború. Mindenfelé, ahol a vízmélység engedi, aknákkal van tele a tenger. Vannak aztán vakmerő búvárhajók is az Adrián. ... Állandóan lesben állunk, és keressük a búvárhajók periszkópját nappal, és a torpedónaszádok körvonalait éjjel. Mennyire kívánjuk a csatát, az igazi ütközetet, ahol látjuk az ellenséget, s amelyben ugyanazokkal a fegyverekkel küzdenek. Szinte szenvedélyesen végeztük el az előtanulmányokat ehhez a csatához, készen állunk az ütközetre egy még nagyobb ellenséggel szemben is, és íme itt vagyunk, erősebbek a kelleténél, és nem tudunk mit kezdeni az erőnkkel." A szöveg, amit a hazai irodalom általában az o-m haditengerészet dicséreteként idéz, teljesen jól megvilágítja, mitől tartottak a franciák az Adrián. Nem az o-m csatahajóktól. Az ellenséget nem a Polában kikötve veszteglő hét csatahajó, hanem a Cattaróban állomásozó, és aktívan tevékenykedő 3-4 tengeralattjáró, fél tucat repülőgép, s nagyjából 20 torpedónaszád és romboló tartotta távol az Adriától. Partvédelemre ez az erő is elég lett volna.

A másik oka, hogy az antant főerők nem hajóztak be az Adriára, egyszerűen csak az, hogy ott nem nagyon volt olyan célpont, ami stratégiailag olyan értékes lett volna, hogy megérte volna miatta kockára tenni a nagy hadihajókat. Mint már többször is volt róla szó, az osztrák–magyar tengerpart nem igazán kapcsolódott szervesen a birodalomhoz, sem jelentős ipari létesítmények, sem közlekedési útvonalak nem húzódtak ott, és közvetlenül megközelíteni se nagyon lehetett rajta keresztül a birodalom belső területeit. (Ahogy egy orosz szerző a terepet jellemezte: „Ez az isten háta mögötti, elbűvölő és hangulatos üdülőövezet a legkevésbé sem volt alkalmas katonai műveletek végrehajtására, és kimondatlan egyetértésben nem is tett szinte semmit egyik fél sem, persze mindegyik más szempontokat figyelemben tartva.”) A tengerpart erősen tagolt jellege ráadásul könnyen védhetővé tette az ottani kikötőket. Tulajdonképpen csak három olyan célpont volt az Adrián, ami az antantnak megérhette volna a kockázatot. Az első Cattaro, ami kiváló flottatámaszpont lehetett volna a francia és az olasz haditengerészet számára, és ugyanakkor a Szerbiába irányuló utánpótlás kirakodóhelye és fő bázisa. A második Trieszt, a Monarchia egyetlen igazán jelentős kereskedelmi kikötője, a harmadik pedig Pola, ami az ott horgonyzó csatahajók miatt jelentett értékes célpontot.

Cattarót a háború első hónapjaiban a franciák többször is támadták. Részükről valószínűleg hiba volt, hogy nem próbálkoztak az elfoglalásával. Ez persze nem a francia haditengerészeten múlott, ők terveztek egy ilyen hadműveletet, de a Flandriában, majd a Dardanelláknál lekötött hadsereg arra nem tudott csapatokat elkülöníteni. A háború első hónapjaiban pedig a hiányos létszámú, rosszul felszerelt o-m helyőrséggel szemben egy ilyen akciónak jó esélye lett volna a sikerre, különösen hogy Haus minden bizonnyal Cattaro védelme érdekében sem lett volna hajlandó kimozdulni Polából.

Trieszt és Pola az Adria mélyén feküdt, eléréséhez a támadóknak az Otrantói-szorostól mintegy hatszáz kilométert kellett volna oda, majd vissza hajózniuk, több napon át kitéve magukat a közeli támaszpontjaikról induló tengeralattjárók nappali, és a torpedónaszádok éjszakai támadásainak, úgy, hogy ők maguk nem nagyon kereshettek menedéket sehol, mert a nyugati parti olasz kikötők – talán Velence kivételével – nem voltak alkalmasak egy csatahajó flotta befogadására. Lapeyrére futó ötletén kívül komolyan fel sem merült egy ilyen támadás gondolata.

Ami meg az Adria feletti ellenőrzés megtartását illeti, ebből nagyjából annyi igaz, hogy a partmenti teherforgalom többé-kevésbé zavartalanul zajlott a háború alatt is, ami körülbelül akkora „siker”, mint az, hogy a németek is hasonló sikerrel tartották fenn a kikötőik közti partmenti forgalmat. A nyugati part mentén az olaszok egyébként ugyanígy le tudták bonyolítani a saját forgalmukat, ami viszont már az o-m haditengerészet kudarca, hiszen mint korábban volt róla szó, az antant tengeri erők lényegében átadták az Adria feletti ellenőrzést az osztrákoknak. Az antant főerőinek távollétében a Monarchia flottája valóban tényleges ellenőrzése alá vonhatta volna az Adriának legalább az északi részét, megbénítva az ottani teherforgalmat, és rendszeresen támadva az olasz partokat. Erre azonban nem került sor, az Adria feletti ellenőrzés így ténylegesen inkább csak elméleti lehetőség volt, amivel a gyakorlatban a Monarchia nem élt. A háború szempontjából ennek persze amúgy sem lett volna nagyon sok jelentősége, jelentősége annak volt, hogy az Adria bejáratát az antant sikeresen blokkolta, elvágva ezzel a nemzetközi tengeri kereskedelemtől a Monarchiát.

Összefoglalva az eddigieket azt mondanám, jóval a háború kitörése előtt, nagyjából az első valamirevaló csatahajók, vagyis a Radetzky osztály építése idején, nagyszabású szervezeti reformokat kellett volna végrehajtani a Kriegsmarinén belül, megreformálni a tisztek és tengerészek kiképzését, javítani a hajók harckészségét és műszaki színvonalát, új stratégiát felállítani, és átalakítani a harcászati elképzeléseket. A flotta így kis létszáma ellenére is komoly sikereket érhetett volna el az Adrián, vagy akár a Földközi-tenger keleti medencéjében is, amik talán a háború kimenetelére is hatással lehettek volna.

Miután azonban ilyen reformokra nem volt sem szándék, sem azok végrehajtására alkalmas vezető, a flotta 1914-es tényleges állapota nem tett lehetővé távoli hadműveleteket, és túl nagy kockázatot jelentett volna a francia tengerészeti erőkkel az Adrián vállalt flottaütközet is. Amit a flotta megtehetett volna, az az Adria északi és középső területén fekvő olasz kikötők, közlekedési vonalak, és katonai létesítmények rendszeres támadása, és az olasz front tengerparti szárnyán a saját csapatok tüzérségi támogatása volt. Ezekhez viszont nem volt szükség a dreadnoughtok tűzerejére, a régebbi csatahajók, és a cirkálók is teljesen megfeleltek ilyen célokra. A dreadnoughtokat a háború első napjaiban át kellett volna küldeni a Fekete-tengerre, az Adrián ugyanis nem volt értelmes felhasználási lehetőségük.

Amikor viszont Haus 1915 nyarán leállította a nagykaliberű ágyúkkal végzett lőgyakorlatokat, már mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy a flotta vezetése a továbbiakban sem szándékozik kiküldeni a csatahajóit egyáltalán semmilyen bevetésre, vagyis a végsőkig ragaszkodik a „létező flotta” stratégiájához. A kikötőben álló csatahajókon viszont továbbra is ott súrolta a fedélzetet a több ezer tengerész, és a hajók kazánjai égették a szenet. Ha már úgysem szándékoztak velük csinálni semmit, ésszerűbb lett volna azt tenni, amit az oroszok csináltak annak idején a Port Arthur-i flotta csatahajóival. Leszerelni róluk a kiskaliberű ágyúk zömét, és azokat átadni a hadseregnek, a hajókon pedig csak a karbantartáshoz, és a légvédelmi ágyúk kezeléséhez szükséges minimális személyzetet hagyni, a többieket átirányítani a kisebb, aktív hadihajókra, a partvédelemhez, vagy a hadsereghez. A leszerelt csatahajókat az ellenség így sem hagyhatta volna figyelmen kívül, hiszen rövid idő alatt újra fel lehetett volna szerelni őket. Viszont addig sem pazarolták volna az amúgy is kevés üzemanyagot, és a puszta fenntartásuk nem kötötte volna le a flotta több ezer tengerészét. A haditengerészet részéről alighanem ez lett volna a legnagyobb hozzájárulás a birodalom háborús erőfeszítéseihez.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!