Bizonyosan nem az emberi faj növekvő bölcsességének köszönhető, de jól megfigyelhető, hogy a tengeri összecsapások száma az évszázadok során folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Pályafutása során Michiel de Ruyter például még több mint ötven tengeri összecsapásban vett részt. Ezek közül tizenöt nagy flottaütközet volt, melyekből kilencet – holland részről – De Ruyter parancsnoksága alatt vívtak meg. Bő száz évvel később Nelson összesen már csak öt nagy tengeri csatában vett részt, melyek közül hármat ő irányított. Újabb száz évvel később az akkori idők legjobbnak tartott tengernagyai, mint például Mahan, vagy Fischer, már többnyire úgy mentek nyugdíjba, hogy tengeri csatát még csak nem is láttak. Tegetthoff két ütközetet vezetett le, Dewey egyet, Togo pedig négy tengeri csatában vett részt.

Mindez természetesen nem kisebbíti a szóban forgó admirálisok érdemeit. Valamennyien szakmájuk mesterei voltak, és az, hogy nem, vagy alig volt alkalmuk éles összecsapásban is bizonyítani tehetségüket, nem von le semmit annak értékéből.

Jelen értekezés tárgya is egy olyan tengernagy, aki bár harc közben, a tengeren vesztette életét, néhány kisebb csetepatétól eltekintve nagy flottaütközetben még csak részt sem vett. Ennek ellenére a modern tengeri hadviselés egyik legnagyobb teoretikusaként tarthatnánk számon, akinek hírneve talán még Mahanét is elhomályosítaná, ha balszerencséjére nem éppen Oroszországban születik.

Sztyepan Oszipovics Makarov – eredetileg Makaroff – a Fekete-tenger melléki Nyikolajev városában született, az Oroszországban használatos régi gregorián naptár szerint 1848 december 27-én, a Gergely naptár szerint 1849 január nyolcadikán. A tengerparttól kissé távolabb, a Bug folyó torkolatánál fekvő kikötőváros fontos támaszpontja volt az orosz flottának, és itt helyezkedtek el a térség legnagyobb hajógyárai is.

Makarov apja szintén a tengerészetnél szolgált. A paraszti származású Oszip Fedorovics Makarov besorozott tengerészként került a flottához, majd szolgálati ideje letelte után továbbszolgálóként a haditengerészet kötelékében maradt, ahol tehetsége és szorgalma révén tiszti beosztásig jutott. Első házasságából öt gyermeke született, három fiú, és két lány. Legkisebb fia, Sztyepan születése idején kapta meg hadnagyi előléptetését, és egyben nemesi rangra is emelték.

Makarov kilencéves volt, amikor anyja meghalt. Munkával elfoglalt apja nem tudott sok időt fordítani gyermekei nevelésére, és rövidesen elhidegült kisebbik fiától, aki a feltételezések szerint talán apja második házassága, és nevelőanyjával való rossz viszonya miatt fordult el apjától, bár azt mindig elismerte, hogy annak szorgalma és fegyelmezettsége példaként szolgált számára. Később ezt írta anyósának: „Kilencéves koromtól teljesen elhagyatott voltam, s szinte soha nem volt alkalmam mások tanácsaira támaszkodni. Mindent, ami bennem kialakult, a saját munkámmal építettem fel. Keményen dolgoztam magamon, de valószínűleg még mindig sok furcsa tulajdonságom van, amit én magam nem veszek észre.”

1858 nyarán az ekkor már kapitányi rangban levő Oszip Fedorovics Makarovot átvezényelték a távol-keleti flottához, és családjával együtt a szibériai Amur mentén fekvő Nyikolajevszk-na-Amure városába települt át. Fiai közül csak a kisebbik követte ide, a két másikat szentpétervári iskolákba íratta be. Sztyepan ez év őszén Nyikolajevszkben kezdte meg tanulmányait a helyi tengerészeti iskolában, mely elsősorban a kereskedelmi flotta számára képzett tiszteket. Az oktatást a kereskedelmi flotta és a haditengerészet tisztjei, illetve a kikötő hivatalnokai végezték, külön juttatás nélkül, tehát nem lehet csodálni, hogy nem voltak nagyon lelkesek, és rendszerint csak ledarálták a kötelező tananyagot. Az iskoláról a fiatal Makarov sem volt jó véleménnyel, az oktatás színvonala nem volt túl magas, az oktatók szigora és durvasága, valamint az öregdiákok önkényeskedései viszont megkeserítették az alsó évfolyamokba tartozók életét. Sztyepan ennek ellenére is szívesebben tartózkodott az iskolában mint otthon, ahol apjával, mostohaanyjával, és betegeskedő, szeszélyes nővérével való feszült viszonyának köszönhetően nagyon rossz volt számára a hangulat.

A fiatal Sztyepan kimagasló teljesítményt nyújtott, és tanárai is rövidesen felismerték kiváló képességeit. A rendes tanítási időn kívül is különórákat adtak neki, és gyakran saját otthonukba is meghívták beszélgetni, ami persze kiváltotta az iskolatársak féltékenységét. Makarov feljegyzéseiben meg is említette, iskolatársai között nem talált egyetlen barátot sem.

A város és a kikötő katonai parancsnoka, Pjotr Vasziljevics Kazekevics ellentengernagy is felfigyelt a tehetséges ifjoncra, aki Kazekevics személyében szerencsésen megtalálta magának az érvényesüléshez mindenkor feltétlenül szükséges befolyásos pártfogót. A tengernagy a vezetése alatt álló flottához szerződtette, és a Strelok korvetten navigátorként alkalmazta az alig 14 éves Makarovot, 1863-ban pedig személyesen kérvényezte a tengeri miniszternél, hogy a fiatal tengerészt vegyék fel az elitképzés helyének számító pétervári Tengerészeti Akadémiára. A minisztérium azonban nem hagyta jóvá a kérést. Makarovnak még ebben az évben egy újabb kiváltságban volt része, a Bogatir korvett fedélzetén részt vehetett az Andrej Alekszandrovics Popov altengernagy vezette kötelék amerikai útján. (Az orosz hadihajók nem pusztán baráti látogatáson voltak, jelenlétük erődemonstráció is volt, mellyel a polgárháborúban álló Egyesült Államok kormányát támogatták a déli lázadókkal szemben. Popov tűzparancsot adott ki hajóinak arra az esetre, ha a konföderáció valamelyik hajója támadást indítana a kikötő ellen, ahol az orosz hajók horgonyoznak.) Makarov már ekkor is mindent megfigyelt, mindent feljegyzett, és szorgosan gyűjtötte a tapasztalatokat, abban a reményben, hogy azok később még hasznára lesznek. A korvett tisztjei is hamar megkedvelték a tehetséges és törekvő újoncot, s maguk is tanítani kezdték azt, a tengerészismereteken kívül egyebek közt a francia és az angol nyelvre.

Makarovot azonban idő előtt visszarendelték Nyikolajevszkbe, és kilenc hónap után kénytelen volt elhagyni az ekkor az alaszkai partok előtt hajózó Bogatirt. A korvetten megtett úját mindvégig meghatározó élménynek tartotta, itt tanult a legtöbbet, és itt kötelezte el magát véglegesen a tengerészet mellett. Popov tengernagy személyesen búcsúztatta el Makarovot, akinek búcsúajándékként egy dedikált fényképet adott, a következő szöveggel: "Fiatal barátomnak, S. Makarovnak, a velem töltött kellemes, de gyakrabban kellemetlen napok emlékére." Makarov számára nehéz volt a búcsú a hajótól, melyet annyira megszeretett. Ahogy később írta: „A hajódtól sokkal nehezebb megválni, mint a városodtól, vagy a szülői háztól. Amikor elbúcsúztam a Bogatirtól, egész nap sírtam.”

A nyikolajevszki iskolába visszatérve Makarovot, bár még maga is a felső tagozatos hallgatók közé tartozott, őrmesteri rangban felvették az oktatók közé, és maga is tanította az alsóbb évfolyamba tartozó diákokat. 1865-ben kiváló eredménnyel, osztályelsőként fejezte be tanulmányait, és kezdetben a Távol-Keleti Flottánál teljesített szolgálatot, a Varjag korvetten, mellyel hosszú utat tett a japán és a kínai partok környékén. A Varjag parancsnoka így jellemezte a fiatal tehetséget: „A korvetten töltött több mint egyéves szolgálata idején Makarov a tengeri tudományok minden ágában kiváló eredményeket ért el, ráadásul egyedülálló szorgalmat és tudásvágyat tanúsított. A tudás megszerzése iránti vágyából Makarov például jelen volt a Staritsky hadnagy által végzett valamennyi csillagászati és navigációs mérésnél, s azokat külön kiszámolta magának is. Ezenfelül Makarov a legjellemesebb, és legnemesebb viselkedésű fiatalember.”

A Távol-Keletről a Kerna tengernagy parancsnoksága alatt álló kötelék Aszkold nevű korvettjén hajózott át a Balti-tengerre, a Jóreménység-fok megkerülésével, és Anglia érintésével. A hazafelé vezető úton Makarov végig a jövője miatt aggódott. Bár kivétel nélkül minden feljebbvalója előléptetésre ajánlotta, és igyekezett előmozdítani karrierjét, a kadéti, vagyis a tisztjelölti rangot még mindig nem kapta meg, és egy ideig úgy tűnt, alacsony származása miatt nem is fogja. Makarov azt fontolgatta, ha altiszti beosztásra lesz ítélve, inkább a kereskedelmi flottánál folytatja pályafutását. Végül azonban megérkezett a várva várt előléptetés, és a kadéti ranggal megnyílt Makarov előtt a további előlépés és érvényesülés útja. A kadéti beosztást egyébként állítólag nem a mindenki által méltatott érdemei és képességei elismeréseként kapta meg, a döntő körülmény, mely a minisztériumot meggyőzte, hogy Makarov méltó a tiszti rangra, az volt, amikor kiderült, hogy születése idején apja már tiszt és nemesember volt.

1867 júliusától a Balti Flotta kötelékében szolgált, a Dmitrij Donszkoj korvett fedélzetén, mellyel a következő években több külföldi úton is részt vett. Ez év októberében publikálta első tudományos dolgozatát, a tengeri navigáció egyik fontos problémájáról, a deviációs eltérések számításáról. Az utat követő tiszti vizsgákat ismét kiváló eredménnyel tette le, majd amikor az Admiralitás, arra hivatkozva, hogy nincs elég tengeri tapasztalata, újabb vizsgákra kötelezte, azokon is kiváló eredménnyel ment át. 1869 május 24-én Makarov végre megkapta első tiszti rangfokozatát, s zászlóssá léptették elő.

Makarov tudományos érdeklődése már fiatal kadét korában is megnyilvánult. Nem csupán a tengerészet gyakorlati kérdései érdekelték, hanem élénken foglalkoztatták az elméleti jellegű problémák is. Kiváló matematikusként értékes munkát végzett a navigáció, és a hajóépítés matematikai megalapozásának területén is. Érdeklődése túlmutatott a haditengerészet keretein, foglalkozott a hidrográfiával és a tengerbiológiával is. Műszaki téren a legfontosabb munkát minden bizonnyal a hajók tengerállóságának és túlélőképességének fokozása terén végezte. Akkor terelődött a figyelme erre a kérdésre, amikor a Balti Flotta hírhedten rossz tengerállósággal rendelkező hajójának, a Ruszalka monitornak a fedélzetén teljesített szolgálatot. A sziklának ütközött hajót egy ízben csak partra futtatással sikerült az elsüllyedéstől megmenteni, noha sérülései nem voltak igazán súlyosak. A kettősfenék belső lemezei nem sérültek, csak a külsők, így a lék helyét belülről még megállapítani sem tudták pontosan, és mivel a víztelenítő rendszer nem volt a lék helyéig kiépítve, a betörő vizet sem tudták eltávolítani a hajóból. Ugyanebben a hajózási szezonban az Oleg fregatt összeütközött a Kreml páncélossal, és elsüllyedt. (A Ruszalka 23 évvel később, 1893 szeptemberében, Helsinki közelében egy viharban teljes legénységével együtt szintén elsüllyedt.)

Az Oleg süllyedése, és hogy egy kisméretű lék majdnem a Ruszalka pusztulását okozta, Makarov szerint rávilágított arra, mennyire felkészületlen a tengerészet a hasonló haváriahelyzetekre. A tengerészek, akiket kizárólag a harci helyzetekre, és a mindennapi rutintevékenységekre készítettek fel, nem tudták, ilyen helyzetben mi is a teendőjük, s tehetetlenségük majdnem a monitor pusztulását okozta. Az esetet követően Makarov alaposan átgondolta, hogyan lehetne növelni a hajók sérülésállóságát, s felkészíteni a legénységet az azonnali cselekvésre havária esetén. „Aki már saját szemével látta hajók elsüllyedését, jól tudja, hogy egy hajó halála nem egyszerű vagyonvesztés, nem hasonlítható össze egy épület leégésével, vagy bármilyen más anyagi veszteséggel. A hajó élőlény, és halálát látva akaratlanul is átérezzük, hogyan jut át az örökkévalóságba ez az eleven óriás, aki mindig engedelmeskedett parancsnoka akaratának. A hajó türelmesen elviseli az ellenség minden csapását, becsülettel teljesíti kötelességét, és becsülettel hal meg, de ezek a süllyedések a hajóépítők és a tengerészek lelkiismeretét terhelik. A hajót meg lehet, és meg is kell védeni a süllyedéstől.”

A következő évben a csupán 22 éves Makarov több komoly, és szakmai körökben bel- és külföldön egyaránt nagy visszhangot kiváltó tanulmányt jelentetett meg a hajók ütközése következtében fellépő sérülésekről, és a hajók célszerű, a sérülések mértékét minimalizáló belső felosztásáról, a víztelenítő csőhálózat és a szivattyúk leghatékonyabb elhelyezéséről, illetve a vízzáró válaszfalak alkalmazásáról. Ezekben a munkáiban ismertette először az általa kitalált lékponyvát – akkoriban ismert nevén Makarov-folt –, és annak használatát is. Munkájáért 200 rubel jutalmat, és nem sokkal később hadnagyi előléptetést kapott. Újításainak bevezetéséért azonban a haditengerészet nem nagyon törte magát. A kényelmeskedésen és a bürokrácián kívül ennek elsősorban a költségvetési megfontolások voltak az okai, az általános nézet Makarov szerint az volt: „Inkább veszítsünk egy milliót, mint hogy elköltsünk egy fillért!”

Makarov, ahogy az ilyenkor mindenhol szokásos volt, igyekezett magas rangú pártfogókat találni ötleteinek megvalósításhoz. Első tanulmányát, még annak megjelentetése előtt, Popov altengernagynak mutatta be, bízva régi ismeretségükben, és annak korábbi támogatásában. Popov azonban nem csak szakértelméről volt híres, hanem hangulatingadozásairól, és időnkénti dühkitöréseiről is. Valószínűleg azon a napon is éppen bal lábbal kelt fel, amikor Makarov bekopogtatott hozzá, mert a tengernagy az elképzeléseit éretlennek minősítette, őt magát pedig dilettáns kadét-feltalálónak, és rövid úton kitessékelte az irodájából.

Makarov nagyobb sikerrel járt a flotta egy másik meghatározó alakjánál, Grigorij Ivanovics Butakov tengernagynál, aki azonnal felismerte találmányainak jelentőségét. Az ő teljeskörű támogatásának volt köszönhető, hogy Makarov tanulmányai nyomtatásban is megjelenhettek, és elképzeléseit ismertethette az Admiralitás tengernagyai előtt is. Butakov a későbbiekben is Makarov egyik fő mentora, és egyben példaképe maradt.

Makarov ötlete volt az ellenárasztás is, melynek módszerét és szabályait később barátja, a kiváló mérnök és matematikus, Alekszej Krilov dolgozta ki tudományos alapossággal. Az ötlet lényege, hogy a sérülés miatt megdőlt hajón a vízmentes rekeszekre felosztott hajótest sérült, vízzel elöntött rekeszeivel ellentétes oldalon fekvő, üres rekeszek közül néhányat elárasztanak, s így a tartalék úszóképesség egy részének feláldozásával helyreállítják a hajó stabilitását. Az orosz flottánál azonban ezt az újítást sem vezették be. Ahogy Krilov később írta: „Makarov javaslatainak egy részét elfogadták és bevezették, de ezek közül a legfontosabb, a hajó stabilitásának helyreállítása a sértetlen rekeszek egy részének elárasztásával, akkora eretnekségnek tűnt a tengerészet műszaki bizottsága számára, hogy 35 évbe telt, mire Makarov halála és Csuzima után sikerült meggyőzni őket a 22 éves Makarov kadét elképzeléseinek helytállóságáról, gyakorlati jelentőségéről, és megvalósíthatóságáról.”

1870 őszén Makarovot áthelyezték a Tunguz szkúnerre, mellyel november másodikán útnak indult a Távol-Kelet felé. Az utazás nem volt olyan nagy élmény Makarov számára, mint a korábbi utak. A szkúner parancsnokát, Grigorash hadnagyot, pocsék tengerésznek és gyáva alaknak tartotta, s az általa az út során elkövetett sorozatos hibákról és tévedésekről saját szórakozására külön naplót vezetett. A Tunguz, a Horn-fokot megkerülve, 1871 június 14-én érkezett meg Vlagyivosztokba, ahol Makarovot nagy meglepetés várta, itt tudta meg, hogy még január elsején hadnaggyá léptették elő. Alig másfél évnyi kadéti beosztás után ez szokatlanul gyors előmenetelnek számított. Mint később kiderült, ezt az előléptetést Butakov tengernagy járta ki pártfogoltjának.

Hadnagyi előléptetésével együtt Makarov megkapta a nemesi rangot is. (Ez a fajta nemesség nem öröklődött, Makarov sem örökölte meg azt az apjától.) Később, a szovjet időkben, megpróbáltak afféle munkás-paraszt származású népi hőst csinálni Makarovból, aki e nézet szerint tulajdonképpen áldozata volt a cári rendszernek és a bürokráciának. Ez a beállítás persze erősen fals. Makarov apja maga is elnyerte a nemesi rangot, melyet a hadseregnél és a flottánál egy bizonyos rang elérésekor a tisztek automatikusan megkaptak. Az orosz fegyveres erőknél meglepően sok magas rangú tiszt kezdte alulról a pályáját. Emellett a tengernagy természetesen az uralkodó dinasztia rendíthetetlen híve volt, másként nyilván nem is emelkedhetett volna ilyen magasra. Makarov ezen kívül hívő keresztény volt, az ortodox egyház hitbuzgó tagja, és persze lelkes, nacionalista orosz hazafi. Ha netán megéri a szovjet időket, a tengernagy, ha nem emigrál, sok társához hasonlóan alighanem szintén a gulágon, vagy valamelyik pincebörtön kivégzőkamrájában köt ki.

A hadnagyi előléptetés azonban nem derítette jobb kedvre Makarovot, aki a korábban Péterváron megtapasztalt intrikus és bürokratikus légkör, valamint a Tunguz parancsnokának a flotta viszonyait jól tükröző inkompetenciája miatt annyira elkedvetlenedett, hogy ismét komolyan fontolgatta, kilép a haditengerészettől, és csatlakozik az egyik volt tiszttársa által alapított hajózási társasághoz. Csak volt tanárainak sikerült nagy nehezen rábeszélniük, hogy maradjon a flottánál, és fogadja el a közben megkapott új beosztást, mely kinevezte Popov tengernagy szárnysegédjének.

Makarov hosszú tépelődés után, mondhatni jobb meggyőződése ellenére, végül a maradás mellett döntött, és visszautazott Pétervárra, abban a meggyőződésben, Popov mellett valami irodai süllyesztőbe fog majd kerülni. Nagy meglepetésére és örömére azonban kiderült, új feladata az lesz, hogy felügyelje az orosz flotta hadihajóin használt víztelenítő rendszerek átépítését, az általa kidolgozott rendszerre. A következő négy évben Makarov teljes erőbedobással ezen a munkán dolgozott, mely teljesen kimerítette. Gondjait növelték a Popov tengernaggyal való rendszeres összetűzések is. Máskülönben Makarov sokat tanult Popovtól, amikor annak éppen olyan kedve volt, hogy beszélgetni lehetett vele. A tengernagy maga is kiváló műszaki szakember volt, aki nagy érdeklődéssel követte Makarov tevékenységét. Szárnyai alatt Makarov a tengernaggyal közösen folytatta tovább a hajók túlélőképességének növelése érdekében végzett munkáját, melyen egyébként élete végéig dolgozott. Különösen nagy gondot fordítottak a gyakorlati képzésre. „Az embereknek látniuk kell, mi az a lék, hogyan folyik át a víz a rosszul bezárt ajtókon, miért kell előírás szerint lezárni a nyílászárókat, és így tovább. Eddig elméletben tanítottuk a vízbetörés kezelését, most ideje elkezdeni a gyakorlati oktatást.” Közben több külföldi úton is részt vett, melyeken mindig élénk érdeklődéssel figyelte a más nemzetiségű emberek szokásait, és különös figyelmet fordított a külföldi tengerészetek szervezetének és eszközeinek beható tanulmányozására.

1876-ban Makarov egy feljegyzést adott be a Haditengerészeti Minisztériumnak, melyben egy újszerű elképzelés megvalósítására tett javaslatot, hogy az igencsak gyenge Fekete-tengeri Flotta ütőképességét növeljék. Elgondolása szerint egy gyorsjáratú gőzöst úgynevezett „bárka-anyahajóvá” kell átalakítani, melynek fedélzetén torpedóval felszerelt gőzmeghajtású csónakokat –bárkákat – szállítottak volna. A gyors anyahajó a kis hatótávolságú csónakokat az ellenség közelébe szállítja, majd ott azokat vízrebocsátja, hogy éjszakai támadást hajtsanak végre az ellenséges hajók ellen. A támadás végeztével visszatérő bárkákat az anyahajó ezután a fedélzetére emeli, és gyorsan elhagyja a támadás helyszínét, még mielőtt a meglepett ellenség magához térne.

Az elgondolás akkoriban a legtöbb tengerész számára nagyon különös volt, kezdetben nem is támogatta azt szinte senki, azonban a Fekete-tengeri Flotta parancsnoka, Nyikolaj Andrejevics Arkas tengernagy, látott fantáziát az ekkor már komoly szakmai hírnévvel rendelkező fiatal tengerésztiszt ötletében. Közbenjárására a haditengerészet főparancsnoka, Konstantin Nyikolajevics nagyherceg is jóváhagyta az elképzelést, s Makarovot 1876 októberében átvezényelte a Fekete-tengeri Flottához, ahol lehetővé tették számára, hogy elképzeléseinek megfelelően átalakítsa „bárka-anyahajóvá” a Knyaz Velikij Konstantin (Konstantin nagyherceg) nevű gőzhajót, és egyben megbízták annak parancsnokságával is. Makarov ekkor már valószínűleg érezte, hogy a levegőben lóg az újabb háború Törökországgal, és nem akart kimaradni abból. Ahogy később írta: „Tengerésznek lenni, és távol maradni egy igazságos, nagy háborútól, nem a legfényesebb fejezet egy tiszt életrajzában.”

Az orosz Fekete-tengeri Flotta akkoriban nagyon lepusztult állapotban leledzett. A húsz évvel korábbi krími háborúban a flotta gyakorlatilag teljesen megsemmisült, az ország nehéz anyagi helyzete – és a krími háborút lezáró párizsi békeszerződés – pedig sokáig csupán a Balti Flotta, és egy nagyon gyenge távol-keleti hajóraj fenntartását tette csak lehetővé. A Fekete-tengeren csupán 1871-ben indulhatott el egy új hajóépítési program, azonban – az orosz viszonyoknak megfelelően – ez is csigalassúsággal haladt csak előre. 1876-ban a kisebb hajókon kívül mindössze két páncélos hajó állt csak a térségben az oroszok rendelkezésére, és nyílttengeri szolgálatra azok is teljesen alkalmatlanok voltak. Popov tengernagy egyik félresikerült ötletéről, a két kerek páncélosról, a Novgorodról és az Admiral Popovról, az úgynevezett „popovkákról” van szó, melyeket Szevasztopol kikötőjében lehorgonyozva partvédő ütegként használtak. Ezzel szemben viszont a török haditengerészetnek ekkoriban összesen 16 páncélos hajója volt szolgálatban, vagy állt éppen építés alatt.

Szükségmegoldásként az oroszok kereskedelmi hajókat fegyvereztek fel, hogy valamit azért mégis szembe tudjanak állítani a törökökkel a tengeren. Ezek egyike volt az eredetileg utasszállító hajóként megépített, 2.500 tonnás Knyaz Velikij Konstantin is. A 73 méter hosszú, 8,5 méter széles, 12,7 csomós sebességre képes hajót egy 152 mm-es ágyúval, és négy darab régi, kilencfontos löveggel fegyverezték fel, valamint a megfelelő átalakítások után fő fegyverzetként négy darab „aknaszállító gőzbárkát” szállíthattak rajta. Ezek a hadihajókon használatos nagy, gőzmeghajtású csónakok átalakításából születtek. A Konstantin rendszerint négy ilyen bárkát szállított, de szükség esetén hatot is fel lehetett volna zsúfolni a fedélzetére. Az anyahajó négy darab hattonnás, 15-20 méter hosszú csónakja/bárkája roppant előkelő neveket kapott, az orosz flotta győztes csatái után a Csezme, Szinope, Navarino, és Miner nevekre keresztelték őket. A csónakok nem a Konstantin felszereléséhez tartoztak, hármat más hajóktól, illetve a kikötői hatóságoktól soroztak be, a negyediket, a Csezmét pedig kimondottan erre a feladatra építtették. Ennek megfelelően ez utóbbi volt a leghasználhatóbb egység, ennek volt a legjobb a tengerállósága, és a legnagyobb a sebessége. Saját hajtóművével a Csezme a 12 csomós sebességet is elérhette, míg a többi gőzbárka körülbelül feleennyire volt csak képes. A gőzbárkák az aknákon kívül más fegyverzettel nem voltak felszerelve, legénységük négy vagy öt tengerészből állt.

Hogy a csónakokat gyorsan indítani lehessen, Makarov egy zseniális megoldást eszelt ki. A fedélzeten álló, gőzmeghajtású csónakok kazánjait összekötötte az anyahajó kazánjaival, így azokban már a célpont megközelítése során állandóan cirkulált a forró gőz. A csövek szétkapcsolása, és a csónakok vízre tétele után így azok perceken belül indulni tudtak, nem kellett várni a kazánok felfűtésére, ami normális esetben két órát vett volna igénybe. A csónakdaruk átalakítása, és hosszú gyakorlás után sikerült azt is megoldani, hogy az anyahajónak ne kelljen megállnia a csónakok vízrebocsátásához, s a Konstantin hatcsomós sebességgel haladva is képes volt a gőzbárkákat a vízre tenni.

Az aknákat, amikkel a csónakok fel voltak szerelve, a mai terminológia rúdtorpedóknak nevezi. Ezek egy 8-12 méter hosszú rúd végére szerelt, érintőgyújtóval felszerelt, lőporral vagy lőgyapottal megtöltött robbanótöltetek voltak, melyeket az őket szállító csónak orrára erősítettek. A rudat lefelé hajló helyzetben rögzítették, hogy a rúd végére erősített akna a vízvonalnál érjen az ellenséges hajó oldalához. A taktika rendkívül egyszerű volt, a csónakkal nekimentek a célpontnak, és reménykedtek, hogy a robbanás nagyobb kárt tesz az ellenséges hajóban, mint a sajátjukban. Ez a módszer nem sokban különbözött a kamikaze támadásoktól, és a sikerre csupán akkor volt esély, ha sikerült észrevétlenül megközelíteni az ellenséget. (Az amerikai polgárháborúban már használtak hasonló eszközöket.)

Nem volt sokkal jobb megoldás a vontatott „szárnyas akna” sem – bár ezek ekkoriban a nagy hadihajókon is rendszeresítve voltak –, melyet a csónakok egy 35-40 méter hosszú kötélen vontattak maguk után, majd igyekeztek úgy fordulni, hogy a fordulás közben a kötéllel együtt oldalra kilendülő akna nekiütődjön a célpont oldalának. Ez biztonságosabb megoldás volt, mint a rúdtorpedó, de a célzás nagy gyakorlatot és ügyességet igényelt, s ellenséges tűzben az ehhez szükséges hidegvér nem mindig állt rendelkezésre. A vontatott aknák töltete 48 kg lőporból állt. Az aknák vagy érintőgyújtóval voltak felszerelve, vagy pedig a gőzbárkákról lehetett elektromos úton, egy kábelen keresztül működésbe hozni őket.

A rúdtorpedót és a vontatott aknát maga Makarov is szükségmegoldásnak érezte, és mihelyt lehetősége nyílott rá, beszerzett néhányat a legújabb csodafegyverekből, az önjáró aknákból, azaz – későbbi nevükön – a torpedókból is.

A torpedó valóban vadonatúj szerkezetnek számított, első példányát alig tíz évvel korábban, 1866-ban mutatta be Giovanni Luppis, az osztrák – csak 1867-től osztrák–magyar – flotta leszerelt tisztje. (Luppisból, aki Ivan Blaz Luppis, vagy Giovanni Biagio Luppis von Ramer néven is szerepel a lexikonokban, a K. und K. Haditengerészet magyar rajongói természetesen szintén fajmagyart kreáltak, átkeresztelve Luppis Balázs, vagy Luppis János névre. Az olasz és horvát ősöktől származó Luppisnak valójában persze semmi köze sem volt Magyarországhoz. Következésképpen – fájdalom – a torpedó sem magyar találmány. Egyébként az oroszok szerint természetesen a torpedót is ők találták fel – mint minden mást is –, Ivan Fedorovics Alekszandrovszkij állítólag már 1865-ben bemutatta sűrített levegővel működő önjáró torpedóját a tengerészetnek.) Luppis már 1860-ban előállt első torpedójával, melyet a partról, kötéllel vezettek volna neki az ellenséges hajónak. Ezzel a megoldással nem aratott nagy sikert, de felkeltette a fiumei hajógyár igazgatójának, Robert Whitehead-nek az érdeklődését, aki lehetőséget biztosított és segítséget adott Luppisnak találmánya tökéletesítéséhez.

Az oroszok által is használt első torpedók még nagyon primitív szerkezetek voltak a maiakhoz képest. A három méter hosszú, 335 mm átmérőjű, 36 kilós robbanótöltettel szerelt torpedók legnagyobb hatótávolsága hétcsomós sebességnél is alig 650 méter volt, 20 csomós sebesség mellett pedig mindössze 370 méter. Azonban még így is sokkal hatékonyabb, és főleg biztonságosabb eszköznek tűntek, mint az öngyilkos fegyvernek számító rúdtorpedók. A torpedók csekély hatótávolsága miatt azonban a meglepetés tényezője még így is sorsdöntő volt a kis naszádok számára. Hogy ezt biztosítsa, Makarov a legjobb minőségű angol szénnel látta el a naszádokat és a Knyaz Velikij Konstantint, hogy a kazánok lehetőleg minél kevesebb füstöt bocsássanak ki. Egy másik, akkoriban újszerű megoldást is alkalmazott, hajóit álcázófestéssel látta el, hogy nehezebben észlelhetők legyenek.

A Fekete-tengeri Flotta új csodafegyverének felszerelésére éppen jókor, mondhatni az utolsó pillanatban került sor, ugyanis nem sokkal azután, hogy négyhónapnyi feszített tempójú munkával befejezték a Konstantin átépítését, 1877 áprilisában kitört az újabb orosz-török háború.

A krími háború húsz évre visszavetette az orosz terjeszkedést a Fekete-tenger mentén és a Balkánon. A háborút lezáró párizsi békeszerződés értelmében Oroszország nem tarthatott fenn hadiflottát a Fekete-tengeren, és le kellett rombolnia a térség fő tengerészeti támaszpontjának, Szevasztopolnak az erődítéseit is. Csupán 1871-ben sikerült az újonnan létrejött, és a hathatós orosz támogatásért hálás Németország segítségével hatálytalanítani a békeszerződés XI.-ik cikkelyét, és elkezdeni a Fekete-tengeri Flotta újjáépítését. Az új szerződések lehetővé tették az orosz hajók számára a Dardanellákon való átkelést is, azonban Törökország területi integritását Nagy-Britannia, Franciaország, és az Osztrák–Magyar Monarchia továbbra is garantálta, gátat vetve ezzel az orosz terjeszkedésnek. Az oroszok ekkor felkarolták a pánszláv mozgalmat, mely a szláv államok orosz vezetés alatti szövetségének megvalósítását tűzte ki céljául, és ennek segítségével igyekeztek növelni befolyásukat a Balkánon. A nagy pánszláv egyesítés útjában két birodalom állt, a török, és az osztrák–magyar. Oroszország közvetlen célja ekkor még a Balkán, és lehetőleg a Dardanellák meg Konstantinápoly megszerzése volt, a Monarchiával tehát – egyelőre – igyekeztek baráti viszonyt fenntartani. Egy 1877 januárjában megkötött egyezményben a Monarchia semlegességet ígért az oroszoknak egy törökök elleni háború esetére.

A háborúra az ürügyet a bulgáriai események adták. Az ország török uralom alóli felszabadítását elérni akaró bolgár fegyveres mozgalom – természetesen az oroszok hathatós támogatásával  – 1875-től jelentősen megerősödött, és egyre aktívabbá vált. Ez az aktivitás főleg a fegyvertelen muzulmán lakossággal szembeni erőszakoskodásban, és a mecsetek elleni támadásokban merült ki. A bolgár legendáriumban ugyan azóta is az ország történetének legfényesebb lapjai közé sorolják a vitéz bolgár ellenállók hőstetteit, de a valóság ennél kicsit árnyaltabb volt. Ahogy az egyik angol megfigyelő írta: „A rosszul felfegyverzett, és szervezetlen lázadók nem nagyon tettek többet nyilvános gyűléseken való ordítozásnál, újonnan szerzett hazafias dalok éneklésénél, és békés muzulmán szomszédaik lemészárlásánál.” A felkelés terjedése, és a civil muzulmán lakosság egyre nagyobb veszteségei végül cselekvésre késztették a török kormányzatot. A rend helyreállítására félkatonai, irreguláris alakulatokat, az úgynevezett „basi-bozokukat” vezényeltek az országba. A jó balkáni szokásoknak megfelelően a törökök a bolgár felkelők által elkövetett tömeggyilkosságokra még nagyobb tömeggyilkosságokkal válaszoltak. A „basi-bozokuk” nem voltak finnyásak, válogatás nélkül, és brutális kegyetlenséggel gyilkolták országszerte a bolgár lakosságot.

A muzulmán török lakosság ellen a bolgárok által korábban elkövetett gyilkosságok a kutyát sem érdekelték Európában. A keresztény lakosság, vagyis a fehér emberek elleni török támadások viszont óriási felháborodást keltettek nemcsak Európában, hanem még Amerikában is. Az újságírók, jó szokásuk szerint, összeadás helyett ezúttal is inkább szoroztak, és több százezer keresztény legyilkolásáról gyártottak szaftos sztorikat. (A bolgár lakosság pontos vesztesége nem ismert, valahol 10-15 ezer körül lehet a meggyilkoltak száma.) A már-már hisztérikus közhangulatban az angol kormány végül bejelentette, megvonja támogatását Törökországtól. Németország ezúttal is az oroszok mellett állt, a Monarchia semlegességet vállalt, a pár évvel korábban a németek által tönkrevert franciák pedig nem voltak abban a helyzetben, hogy bármit is tegyenek a többi nagyhatalom ellenében. Nyitva állt tehát az út az oroszoknak a Balkán felé, s 1877 április 24-én Oroszország hivatalosan is hadat üzent az Ottomán Birodalomnak.

A 22 évvel korábbi háborúból győztesen kikerülő törökök nem nagyon voltak megijedve az orosz hadüzenettől. Arra számítottak, az oroszok a rövidebb utat választva a Duna deltájánál fognak átkelni a folyón, és a tengerparton próbálnak majd dél felé vonulni. Ezért legjobb csapataikat a tengerparti erődítményekbe és helyőrségekbe vezényelték, és ide vonultak fel a flotta hadihajói is, hogy a tenger felől támogassák a szárazföldi csapatokat. A kisded orosz flottától senki sem tartott.

A várakozásokkal ellentétben azonban az oroszok nem a torkolatnál, hanem Havasalföldön keresztülgyalogolva a bulgáriai Svishtovnál keltek át a Dunán. A folyón aknazárakat telepítettek, hogy az átkelést ne tudják megzavarni a török flotta a Dunán esetleg felhajózó egységei. Egy kisebb orosz sereg a torkolatnál is támadást indított, hogy helyhez ragassza az itt állomásozó török szárazföldi és tengeri erőket.

A csupán néhány kisebb hadihajóval, és sebtében felfegyverzett kereskedelmi hajóval rendelkező orosz flottától senki sem várta, hogy képes lesz bármiféle támadó tevékenységre. Erre a vélekedésre azonban Makarov gyorsan rácáfolt, amikor alig egy héttel a hadüzenet után, az április 30-ról május elsejére virradó éjszaka, támadást intézett a Batuminál horgonyzó török hajóraj ellen. Bár elvileg a Konstantin parancsnoka volt, Makarov a Miner fedélzetén maga is részt vett a támadásban. Az akció azonban sikertelen maradt, mivel a vontatott aknákkal felszerelt csónakokat az egyik török őrhajó észrevette. Miután a meglepetés nem sikerült, a kis naszádoknak már nem volt esélye arra, hogy meg tudják közelíteni a felriasztott, és hevesen tüzelő török páncélosokat. Kísérletet tettek arra, hogy legalább az őket felfedező őrhajót elsüllyesszék, azonban ez a próbálkozás is kudarcot vallott. Bár a Csezme aknája az orosz tengerészek szerint eltalálta a török hajó tatját, nem robbant fel, valószínűleg a gyújtó meghibásodása miatt. A kötelék eredmény nélkül volt kénytelen visszavonulni, bár legalább veszteségeket sem szenvedtek. A zűrzavarban a Csezme és a Szinop elszakadtak a többiektől, és végül nem a Konstantinhoz tértek vissza, hanem önerőből Potiba hajóztak, anyahajójuk ott vette fel őket néhány nappal később.

A kudarc – és riválisainak ezt követően felerősödő kritikái – nem szegte kedvét Makarovnak, aki néhány héttel később, május 29-én ismét akcióba lépett. Az oroszok ezúttal a sulinai Duna ágban horgonyzó három török páncélost – Idjalieh, Fethi Bulend, és Mukaddami –, támadták meg, melyeket őrhajók lánca, és a páncélosok köré telepített hálórendszer védett. A Szevasztopolból május 28-án kifutó Konstantin a négy gőzbárka mellett ezúttal két másik hajót is vitt magával, a 25 tonnás No.1 és No.2 naszádokat. Az orosz terminológiában aknászhajónak, majd 1878-tól rombolónak nevezett, egy kiskaliberű, rendszerint 37 mm-es gyorstüzelő löveggel felszerelt kis hajók szállíthattak hagyományos aknákat, rúdtorpedókat, vontatott aknákat, majd később, már a háború után, egy 381 mm-es torpedóvető csővel szerelték fel őket. A 13 csomós sebességre képes naszádok hatótávolsága csupán 150 mérföld volt, így az út nagyobb részén a Konstantin vontatta őket, mely az erősödő hullámzásban hét és fél csomóra volt kénytelen lassítani, hogy a vontatott naszádokat ne öntse el a víz. A hajók így a tervezettnél később, éjfél után két órával értek csak az ellenség közelébe.

A törökök nem számítottak tenger felől érkező támadásra, s a környező világítótornyok mind üzemeltek. A hajnali ködben, és a part menti erős áramlásban a Konstantin így is zátonyra futott, de szerencsére gyorsan sikerült levinni róla. A köd a naszádok számára is megkönnyítette a török hajók megközelítését. A támadást a Csezme parancsnoka, Izmail Zatzarennij hadnagy vezette, azonban a török hajók megközelítése közben a vontatott akna kötele rátekeredett a Csezme hajócsavarjára. A Csezme után a két, rúdtorpedókkal felszerelt naszád folytatta a támadást, először a Vlagyimir Olimpievics Rozsgyesztvenszkij hadnagy vezette No.2 közelítette meg az ellenséges hajókat, a torpedó azonban beleütközött az azokat körülvevő, cölöpökből és hálókból rögtönzött zárba, és azon felrobbant. (A hadnagy valószínűleg csak névrokona volt a nála két évvel idősebb Zinovij Petrovics Rozsgyesztvenszkijnek, aki ekkoriban szintén a Fekete-tengeri Flottánál szolgált.)

A török védelem csak a robbanás bekövetkeztekor kapott észbe, és vette észre a támadó hajókat. Az erős elhárító tűzben a közben mozgásképessé tett Csezme nem tudta folytatni a támadást, és a másik három, lassabb, és késve érkező gőzbárka sem tudott a török hajók közelébe férkőzni. Csak a már az ellenség közelében járó No.1 naszád tudta befejezni az akciót. A Leonyid Petrovics Puscsin hadnagy vezette naszádnak sikerült megközelítenie az egyik török hajót, az Idjalieh páncélost, és aknájával nekiütközött annak. A robbanásban az orosz naszád azonban nagyobb károkat szenvedett, mint a török hajó, és nem sokkal később elsüllyedt. Legénységéből egy tengerész elesett, a többiek török fogságba kerültek. A túlélő naszádok sikeresen visszatértek a Konstantinra.

Az orosz szakirodalom általában azt állítja, a támadásban az Idjalieh is súlyosan megrongálódott, vagy legalábbis annyira, hogy hosszú javításra szorult. A nemzetközi szakirodalom szerint viszont a török hajó sérülései jelentéktelenek voltak, sokak szerint egyáltalán meg sem sérült, mivel a torpedó nem a hajót találta el, hanem a körülötte levő hálózáron robbant fel. Az oroszok viszont csak annyit láttak, hogy az Idjalieh mellett nagy robbanás történt, és feltételezték, a hajót nyilván találat érte, következésképpen annak valamilyen mértékben meg kellett sérülnie. A támadást tehát sikernek értékelték, és azért Makarovot a Szent Vlagyimir Rend negyedik fokozatával tüntették ki. (Az Idjalieh-et egyébként nem sokkal később javításra visszaküldték Konstantinápolyba, a hajót tehát tényleg érhette valamilyen sérülés.)

A következő hetek nem harci tevékenységgel teltek. A Konstantin csapatokat és ellátmányt szállított Szevasztopolból a kaukázusi frontra, illetve sebesülteket szállított onnan vissza. Makarov folyamatosan beadványokkal bombázta a parancsnokságot, bevetési engedélyért, illetve azt kérve, naszádjait szereljék fel végre az új Whitehead torpedókkal, melyek már rég ott voltak a haditengerészet raktáraiban, bevetésükre azonban nem adtak engedélyt, mivel nagyon drágák voltak. Makarovnak csak nyár közepére sikerült nagy nehezen kiverni a parancsnokságtól négy torpedót melyekkel újabb támadást akart intézni a sulinai Duna ágban horgonyzó török hadihajók ellen. Mire azonban engedélyt kapott a támadásra, a török hajók elhagyták a Duna torkolatát.

Július végén Makarov felderítést hajtott végre a Boszporusz torkolata előtt a Konstantinnal, mely során öt török kereskedelmi hajót fogott el. Néhány nappal később a hajót a kaukázusi fronthoz vezényelték, Novorosszijszk közelébe, ahol a tengerparton vezető úton haladó orosz csapatok az itt állomásozó török hadihajók tüzének voltak kitéve. A Konstantin megjelenésekor a törökök félbeszakították a tüzelést, és azonnal üldözőbe vették az orosz hajót. Makarov órákon át csalogatta maga után az ellenséget, olyan sebességet tartva, hogy a törökök ne maradjanak le, de ne is tudják lőtávolra megközelíteni a Konstantint. Az ellenséges hajók végül egy zivatarban szem elől tévesztették egymást, a törökök pedig visszatértek támaszpontjukra. Az orosz csapatok közben épségben át tudtak haladni a kritikus útszakaszon, ahol a tenger felől tüzelő hajók máskülönben súlyos veszteségeket okozhattak volna nekik. A sikeres akció ismét Makarov pozícióit erősítette, akinek hírneve és tekintélye egyre nagyobb lett.

A Konstantin gőzbárkáinak harmadik támadására augusztus 12-én éjszaka került sor, az abháziai Sukhum Kale előtt horgonyzó török hadihajók ellen. A gőzbárkák este tízkor indultak a parttól hat mérföldre várakozó Konstantinról. A támadás ezúttal is zűrzavarba fulladt, ám mégis eredményes volt. A Szinop aknája rést robbantott a hajókat övező záron – valószínűleg nem előre eltervezetten –, amin keresztül a többiek a török hajók közelébe tudtak jutni. A Navarin és a Miner aknái eltalálták az Assari Shevket nevű török páncélos korvettet, vagy legalábbis annak közvetlen közelében robbantak. A támadásban a Miner megrongálódott, amikor visszatérőben megtámadta a török őrség egyik csónakja, és annak katonái megrohanták az oroszokat. A törökök és az oroszok kézifegyverekkel, baltákkal, és evezőkkel estek egymásnak, a kézitusában súlyos sebet kapott a Miner parancsnoka, Szergej Petrovics Piszarevszkij hadnagy is. A sérült Minert a keresésére induló Csezme mentette ki szorult helyzetéből, és vontatta vissza a Konstantinhoz.

A támadás után az oroszok azt hitték, az Assari Shevket elsüllyedt, vagy legalábbis súlyosan megrongálódott, valójában azonban annak sérülései nem voltak igazán komolyak. Ezen nincs is mit csodálkozni, a rúdtorpedók töltete ugyanis mindössze nyolc kg lőgyapotból állt, és a rendszerint a célpont vízvonalán bekövetkező robbanás ereje nagyrészt a levegőben szóródott szét. Bár a törökök azt állítják, a hajó egyáltalán nem sérült meg, a szakirodalom általában elfogadja, hogy a közeli robbanások valamilyen mértékben biztosan megrongálták a korvettet.

Az orosz flotta végre sikert tudott felmutatni, ami annak valódi jelentőségét messze meghaladó ünneplést váltott ki. Makarov megkapta kapitányi előléptetését, és a Szent György Rend negyedik fokozatának keresztjét. A gőzbárkák támadásainak jelentősége azonban messze túlmutatott a török hajóknak okozott csekély anyagi károkon. Az amúgy sem a kezdeményezőkészségéről híres török flotta a nem várt orosz támadások hatására teljesen elbizonytalanodott, és a hadihajóik, noha papíron elsöprő fölényben voltak az oroszokkal szemben, a naszádoktól félve a háború további időtartamában meghúzódtak a jól védett kikötőkben, semmivel sem járulva hozzá a török háborús erőfeszítésekhez.

Makarov maga nem volt teljesen elégedett. A naszádokkal sikerült megvalósítani azt, ami a későbbiekben is stratégiája alapját képezte, vagyis a „védekező támadást”. Ugyanakkor azonban bár stratégiailag sikert értek el, taktikailag az eredmények nem voltak kielégítőek Makarov számára. Nyilvánvaló volt, hogy a rúdtorpedó nem megfelelő fegyver, s a tapasztalatok alapján nagyobb veszélyt jelentett az őt hordozó naszád, mint az ellenséges hajó számára.

Makarov nem üldögélt sokáig a babérjain, még az év vége előtt ismét támadásra indult hajójával, ezúttal ismét Batum kikötője ellen. A támadásra a krími kikötők nem sokkal korábbi török bombázásának megtorlásaként került sor. A támadó naszádok azonban ezúttal már nem az önveszélyes rúdtorpedóval, hanem az új önjáró aknával, azaz a Whitehead torpedóval voltak felszerelve. A torpedókat a két legnagyobb naszád hordozta, a Csezme, melynek torpedóját egy a hajófenék alatt rögzített, fából készült csőben helyezték el, és a Szinop, mely egy kis tutajon vontatta maga után a torpedóját, melyet a célpont közelében a tutajjal együtt a csónak oldalához rögzítettek, és azt onnan indították.

A december 15-én késő éjszaka végrehajtott akció, mely a mai értelemben vett torpedóval végrehajtott első támadás volt a haditengerészetek történetében, nem hozott eredményt. A két torpedó elkerülte célpontját, a Mahmudije fregattot, és az időközben kijavított Assari Shevket korvettet. Az egyik torpedó nekiütközött a korvett horgonyláncának, robbanófeje letörött, és a fenéknek ütközve felrobbant, de nem tett kárt egyik hajóban sem. A két torpedó partra sodródott roncsait a törökök másnap megtalálták.

Egy hónappal később azonban, 1878 január 14-ének éjjelén, Makarovnak végre sikerült feltenni művére a koronát. A Konstantinról vízrebocsátott két naszád, az Izmail Zatzarennij és Otto Ivanovics Scseszinszkij hadnagyok által irányított Cseszme és Szinop, ezen az éjszakán ismét Batumot támadta. Az erősen védett, és a telihold által jól megvilágított kikötőben horgonyzó három nagy hadihajó megközelítése túl kockázatosnak látszott, ezért az oroszok a kikötő előtt őrködő kétárbocos hadihajót választották célpontnak, melyet sikerült is észrevétlenül megközelíteniük.

A torpedók ezúttal nem tévesztették el a célpontot, az Intibah csavargőzöst. Mindkettő telibe találta a török hajót, és hatalmas léket szakítottak azon. Az Intibah két percen belül elsüllyedt, 35 fős legénységéből 23-an vesztek oda a hajóval együtt. Ez volt a történelem első, torpedóval végrehajtott sikeres támadása. (Az orosz irodalomban az Intibah gyakran még ma is mint „páncélos” szerepel, de valójában egy 160 tonnás, 4 ágyúval felszerelt kis segédhajó volt, melyet leginkább csak őrszolgálatra használtak.) A két naszád parancsnoka a sikeres támadásért György-keresztet kapott, Makarov pedig egy aranyozott díszkardot, a „Bátorságért” felirattal.

Két héttel később, január 31-én, a tönkrevert törökök, akiket már az a veszély fenyegetett, hogy az oroszok elfoglalják Konstantinápolyt is, fegyverszüneti ajánlatot tettek, melyet az oroszok nemzetközi nyomásra kénytelenek voltak elfogadni. Az angolok ugyanis megriadtak attól, hogy a Boszporusz orosz kézre kerülhet, és egy erős flottaköteléket küldtek Konstantinápoly védelmére. Az osztrák kormány szintén ideges volt amiatt, hogy a Balkán orosz befolyás alá kerül, és így az oroszok már három oldalról fognák közre a Monarchiát. Komolyan felvetődött az oroszoknak való hadüzenet ötlete, amit az angolok is üdvözöltek, sőt, anyagi támogatást is ígértek egy háború esetére. A birodalmon belül azonban csak a magyarok és a lengyelek voltak egyértelműen háborúpártiak, a szlávok oroszbarátok voltak, az osztrákok pedig igyekeztek kitartani a semlegesség mellett.

A fenyegető angol és osztrák magatartás miatt az oroszok végül meghátráltak, és hozzájárultak ahhoz, hogy a balkáni helyzetet az európai nagyhatalmak közösen rendezzék. Az 1878 júniusában összeülő berlini kongresszus aztán a legtöbb hódításukat kivette az oroszok kezéből. Románia és Szerbia függetlenné vált, Bulgária pedig részben visszakerült a török közigazgatás alá, bár a török hadsereg nem térhetett vissza ezekre a területekre. A kongresszus jóváhagyta Bosznia és Hercegovina osztrák megszállását, így a háborúban részt sem vett Monarchia szinte nagyobb területi nyereséget könyvelhetett el, mint maguk az oroszok. (Az angolok pedig rátették a kezüket Ciprusra.) Oroszország kénytelen volt lenyelni a békát, de ezt követően viszonya végképp megromlott a Monarchiával és Németországgal, s a három császár – német, osztrák, orosz – 1873-ban megkötött szövetsége felbomlott.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!