A Radetzky osztály háborús pályafutása, melynél a Tegetthoff osztály története sem volt eseménydúsabb, gondolom nem csak bennem ébreszt kételyeket a csatahajók létezésének értelmét, illetve a flottavezetés kompetenciáját illetően. A Monarchia két, többé-kevésbé modernnek tekinthető, az Adrián túli bevetésekre is alkalmas csatahajóosztályának megépítésére a birodalom 359,6 millió koronát költött, ami akkori árfolyamon 109 tonna arany értékének volt megfelelő. A háború előtti utolsó békeévben a katonai kiadások negyedét költötték a haditengerészetre. A flotta által elért eredmények, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, messze nem álltak arányban ezekkel a kiadásokkal, és erről már a kortársaknak is ez volt a véleménye.

Ez a tétlenség nem csupán a német szövetségeseknél váltott ki nagy csalódást, hanem meglepte még a rivális francia és olasz haditengerészetet is. Az osztrák–magyar haditengerészetről ugyanis a kortársak általában nagyon jó véleménnyel voltak, és a legtöbben biztosra vették, a flotta a tegetthoffi hagyományoknak megfelelően keresni fogja az összeütközést az ellenséggel. Így gondolták a franciák is, akik ebben a hitben a háború elején többször is benyomultak főerőikkel az Adria déli részére, hogy felkínálják az ütközetet az ellenségnek. Nem kis meglepetésükre és csalódásukra azonban az ellenség nem élt a lehetőséggel, és még akkor sem volt hajlandó kimozdulni Polából, amikor a franciák azzal provokálták őket, hogy partra szálltak a régi dicsőség színhelyén, Lissa szigetén. Az olaszok pedig még 1915 májusában is tartottak attól, hogy az o-m flotta kitör a Jón-tengerre, és a tarantói összpontosítás felé tartó olasz kötelékeket egyenként veri szét.

Ez a nem várt passzivitás az o-m flotta tisztjeinek és tengerészeinek a számára is nagy csalódást jelentett. A fellelhető visszaemlékezésekből, a matrózokétól Horthy emlékirataiig, mind jól kiérezhető a tétlenség okozta csalódás és elkeseredés, valamint a sajnálkozás az elvesztegetett lehetőségek, és a flotta által képviselt hatalmas erő elpazarlása miatt.

Haus végig úgy ült Polában, mint tyúk a tojásain, és foggal-körömmel védelmezte csatahajóit attól, hogy bevetésekre kelljen küldenie őket. Sem hajókat, sem tengeralattjárókat nem volt hajlandó Törökországba küldeni, nagy hadihajóival nem támadta sem az olasz, sem az albán, sem a montenegrói kikötőket – Ancona egyszeri kivételével –, a parancsnokság sorozatos kéréseit sorozatban elutasítva megtagadta a szárazföldi csapatok támogatását, az ellenséges kikötők elleni támadások végrehajtását, a szerb csapatok evakuálásnak megzavarását, és minden mást is. Nem csak bevetésre nem futott ki, hanem még gyakorlatra, vagy tüntető felvonulásra sem, még a háború első hónapjaiban sem, amikor az Adria északi területe még biztonságosnak volt mondható. Sokak szerint e magatartás mögött mélyebb stratégiai megfontolások húzódtak meg, de magam részéről semmi ilyesmit nem tudok felfedezni benne. A flotta lehetőségei nyilván erősen korlátozottak voltak, de ennél azért több rejlett a hajókban.

Meg kell jegyezni, a flotta tevékenységét maga Haus is a semmittevés szóval jellemezte, nevezetes feljegyzésében, melyet néhányan a tengernagy „stratégiai zsenialitásának” bizonyítékaként idéznek: „Kevesen értik meg, hogy sok esetben a semmittevés, illetve a várakozás az egyetlen helyes magatartás. A stratégia nem sakkjátszma, ahol minden lépést ellenlépésnek kell követnie. A stratégiában nem szükségszerű az ellenlépés, ott várakozni is lehet.” Magam részéről annyit tennék hozzá, a stratégiában talán valóban nem szükséges az ellenfél minden lépésére válaszolni, de néhányra azért kellene. Az, hogy valaki egy körülötte tomboló nagy háborúban három éven át egyáltalán nem lép semmit, az egészen unikális, és szerintem nem biztos, hogy a stratégiai zsenialitás jele. A Haus által leírt „stratégiát” más stratégák általában úgy szokták jellemezni, hogy az ilyen „hadvezér” teljes mértékben átadja a kezdeményezést az ellenségnek. Az pedig, hogy az ellenség ebben az esetben nem élt ezzel a lehetőséggel, az nem annyira az o-m haditengerészet sikere volt, hanem sokkal inkább az antant erők kudarca.

A kis hajók természetesen szorgosan végezték az ilyenkor szokásos kulimunkát, aknákat szedtek, és raktak le, biztosították a partmenti konvojok útját, felderítést végeztek. A rombolók és a könnyűcirkálók rendszeresen támadták az ellenséges partokat – tízcentis ágyúikkal nagy károkat nem tudtak okozni bennük –, és zavarták az ottani hajóforgalmat. Talán érdemes itt megjegyezni, bevetéseikre legtöbbször a helyi parancsnokok kezdeményezésére került sor, a főparancsnokság csak engedélyezte a benyújtott támadási tervek végrehajtását. Ez ugyebár azzal járt, hogy az akciókért a helyi parancsnokok viselték a felelősséget, míg a siker babérjait a főparancsnokság aratta le magának. (Az otrantói ütközetért például az azt kitervelő és levezénylő Horthy csak egy másodosztályú Katonai Érdemkeresztet kapott, míg az akkori flottaparancsnok, Njegovan tengernagy, a Lipót Rend nagykeresztjét.)

De mit tehettek volna a nagy hadihajók, vagy ahogy itt nevezem őket, a flotta? Az utolsó években a csatahajók már egyre inkább az Adrián túli bevetésekre készültek fel, igaz, akkor még az olasz szövetségben bízva. Ugyancsak erre, vagyis a hazai vizeken túli bevetésekre számítva halmoztatott fel Haus 400 ezer tonnányi szénkészletet, ami legalább az első évben lehetővé tette volna a flotta aktívabb tevékenységét. Az ilyen Adrián kívüli hadműveletek tehát egyáltalán nem lettek volna megvalósíthatatlanok, néhány lehetőséget fel is vázolok itt. Biztosan nem árt már most előrebocsátani, ezek némelyike nagyon vad ötletnek fog tűnni, de egyiket se én találtam ki. Ezek a korabeli stratégák elképzeléseiben valóban felbukkantak, ha nem is mindig komoly tervként, de legalábbis számításba vehető lehetőségként.

Az első, és legkézenfekvőbbnek tűnő ötlet a Málta elleni támadás, és a sziget megszállása volt, melyet a háború előtt még Haus is tervezgetett, igaz akkor még az olasz flottával közös hadműveletként. Még az angolok is arra számítottak, ha a szigeten állomásozó rombolók és tengeralattjárók nem rettentik el az ellenséget, akkor a néhány ezer főből álló helyőrség nem lesz képes sokáig tartani magát egy nagyszabású támadással szemben. Pár évvel a háború előtt az akkori brit hadügyminiszter, Lord Haldane, így vélekedett: „Figyelembe véve Málta földrajzi helyzetét, és az erődítmény hiányos helyőrségét, valamint feltételezve, hogy a francia flotta 10-14 napig az algériai csapatok Franciaországba való visszaszállításával lesz elfoglalva, reális hadműveletnek tűnik a sziget elleni támadás, a nyári szezon nyugodt időjárása esetén.”

Ha az osztrák–magyar haditengerészet a meglepetés erejével élve a hadüzenet utáni első napokban támadást indít Málta ellen, és partra tesz legalább tízezer katonát, a szigetet alighanem tényleg elfoglalhatták volna. Megtartani viszont aligha tudták volna. Cattaróból, vagy pláne Polából képtelenség lett volna a helyőrség ellátását biztosítani, különösen hogy közeli bizertai támaszpontjukról a franciák könnyen blokád alá vehették a szigetet. A francia flotta ráadásul a vártnál sokkal hamarabb, az előzőleg gondolt két hét helyett már néhány napon belül megjelent a Földközi-tenger keleti medencéjében, ami a valóságban lehetetlenné is tette a Málta elleni támadást. Az ilyen akció egyetlen értelme az lehetett volna, hogy a sikerrel meggyőzzék az olaszokat, a központi hatalmak mellé érdemes állniuk. Ugyanakkor viszont erősen kétséges, hogy Málta elfoglalása segíthetett volna az olaszoknak leküzdeni az angolokkal szembeni félelmüket.

Még őrültebb ötletnek tűnik, de valójában sokkal ígéretesebb lett volna egy Szuezi csatorna elleni támadás. A kortársak ezt a lehetőséget is számításba vették, és lehetségesnek tartották. A brit hadügyminiszter, a háború előtti egyiptomi főkonzul, Lord Herbert Kitchener, biztos volt benne, a központi hatalmakkal vívott háború esetén képtelenek lesznek a hiányos helyőrségű Egyiptomot megtartani. (Az angolok ugyanígy tartottak egy Ciprus elleni osztrák támadástól is.)

Két évvel a háború előtt a Bécsbe akkreditált német tengerészeti attasé is úgy értesült, tervek készülnek egy Egyiptom elleni osztrák támadásra, melynek során besorozott kereskedelmi hajókon szállított csapatokat tennének partra Port Said közelében. Az angol haditengerészet csatahajóit ebben az időben vonták ki a Földközi-tengerről, ami a német attasé véleménye szerint megnyitotta a keleti medencét az osztrák–magyar flotta harci tevékenysége előtt.

A csatorna elfoglalása, és az angolokkal amúgy is ellenséges viszonyban levő Egyiptom átállítása szinte biztosan azonnal a központi hatalmak oldalára állította volna Törökországot is, melynek csapataival kiegészülve a briteket jó eséllyel ki lehetett volna szorítani Egyiptomból. Az angolok is valami ilyesmitől tartottak, számításaik szerint ugyanis legalább egy hónapot vett volna igénybe, mire erősítést tudnak eljuttatni Egyiptomba, ahol ennyi idő alatt az osztrák és a török erők elfoglalhatták volna a csatornát, és az északi kikötőket.

Egy ilyen hadműveletben tehát lett volna fantázia, bár persze előfeltétele lett volna a francia flotta semlegesítése legalább két-három hétre, hogy hogyan, azon most ne akadjunk fent. A háború sorsát eldöntő győzelem persze ez sem lett volna, a csatorna elvágása kellemetlenül érintette volna az angolokat, de hajóiknak egyszerűen csak egy nagy kitérőt kellett volna tenniük, hogy Afrika megkerülésével így is eljuttassák a gyarmati árut Angliába. Ugyanakkor viszont egy ilyen siker szinte biztosan a teljes Balkánt a központi hatalmak mellé állította volna, és alighanem erősen elgondolkodtatta volna az olaszokat is, kit is érdemes támogatniuk. Egy ilyen akció tehát ha nem is döntő, de nagyon komoly, a háború kimenetelét erősen befolyásoló győzelem lehetett volna.

De persze nem lett. A francia flotta jelentette útakadályon kívül a valóságban más tényezők is lehetetlenné tették egy ilyen akció lebonyolítását. Ilyen tényező volt például a kísérőhajók hiánya. A Monarchia flottafejlesztése ugyanis teljesen aránytalan volt, hasonlóan más, kispénzű tengerészetekéhez, melyek szűkös költségvetésüket szinte kizárólag a csatahajók építésére fordították. Az 1914-es flottaépítési terv például az ötéves program végére a nyolc első vonalbeli csatahajó mellé elegendőnek gondolt öt cirkálót, és hat rombolót! A háború kitörésekor is alig volt néhány cirkáló és romboló, mely egy hosszú távú bevetésre képes lett volna elkísérni a flotta tizenkét csatahajóját. A haditengerészetnek nem voltak olyan szén és lőszerszállító hajói sem, melyek képesek lettek volna a hadihajókkal együtt eljutni mondjuk Port Said-ig.

De a Málta és Szuez elleni támadások legnagyobb akadályát az jelentette, hogy eszébe sem jutott senkinek ilyesmi. A haditervnek a már a hadüzenet napja előtt kész kellett volna lennie, a hadi és a teherhajóknak indulásra készen kellett volna várakozniuk, a behajózott csapatokkal együtt, hogy a hadüzenet hírére, vagy még előtte, azonnal indulni tudjanak, amíg az ellenség össze nem szedi magát. Vagyis már jóval a háború előtt számításba kellett volna venni ilyen hadműveletek lehetőségét, és fel kellett volna készülni rá. Természetesen senki sem gondolt ilyesmire. A valóságban az o-m flotta és vezetése egyaránt teljesen felkészületlen és alkalmatlan volt ilyen hadműveletek végrehajtására.

A flotta azonban nem csak a csatahajókkal, hanem más egységekkel is tevékenykedhetett volna a hazai vizeken túl. A cirkálókkal és segédcirkálókkal vívott portyázó hadviselésnek a Földközi-tengeren nyilván nem sok értelme lett volna, de abban nagyon is lett volna ráció, hogy megfelelően átalakított, semleges zászló alatt hajózó kereskedelmi hajókról aknákat telepítsenek a fontosabb ellenséges kikötők, például La Valetta, Bizerta, Alexandria, Port Said előtt, ahogy azt a németek is tették a brit vizeken. Könnyen meg lehetett volna csinálni, és nem is került volna túl sokba. Tudtommal még csak fel sem merült az ötlet senkiben.

Az o-m hadvezetés tehetetlenségét jól szemlélteti egy hasonló, a Szuezi-csatorna ellent tervezett diverzáns akció ötletének sorsa. Az ötletgazda egy Georg Gondos nevű zászlós volt – nem a flotta, hanem a hadsereg tisztje –, aki rögtön a háború elején azt javasolta, süllyesszenek el a Szuezi-csatornán egy török zászló alatt hajózó, ócskavassal kevert cementtel megrakott teherhajót, amivel hosszú időre lezárhatták volna a csatornát a forgalom elől. Az ötletet kivitelezhetőnek tartották, és utasították a konstantinápolyi katonai attasét, Pomiankowsky tábornokot, készítse elő az akciót, vásárolja meg, és szerelje fel az ahhoz szükséges teherhajót. A tábornok azonban sokallta a vállalkozás költségeit, és addig húzta az időt – nem is nagyon sürgette senki –, míg végül Törökország novemberi hadba lépésével a vállalkozást kivitelezhetetlennek nyilvánították, és lemondtak róla. (Úgy tűnik, senkiben sem volt annyi kreativitás, hogy eszébe jutott volna, a török helyett használjanak akkor például olasz, román, vagy görög zászlót.)

A Málta és Szuez ellen támadások mellett volt azonban egy harmadik, sokkal kevesebb kockázattal járó lehetőség is arra, hogy az o-m csatahajókat eredményesen használják fel az Adrián túl. Ahogy a kapcsolatok egyre szorosabbra fonódtak Törökországgal, a német vezetésen belül felmerült a gondolat, háború esetén célszerű lenne az osztrák–magyar flottát, vagy legalább annak dreadnoughtjait, átküldeni a Fekete-tengerre. Miután Olaszország rögtön a háború elején kinyilvánította semlegességét, világossá vált, hogy a magára maradt o-m flotta számára nem nagyon maradt cselekvési lehetőség az Adrián kívül. Ugyanakkor viszont a németek szerint a flotta túl nagy erőt képviselt ahhoz, hogy a kis hajók által is jól védhető, és támadásnak egyébként se nagyon kitett adriai partok előtt tartsák, partvédelmi flottaként.

Az elképzelésnek az osztrák oldalon is voltak támogatói. Igazából nem is a németek, hanem a hadsereg-főparancsnokságon (Armee-Oberkommando, AOK) a haditengerészetet képviselő Erwin Raisp Edler von Caliga ellentengernagy volt az, aki először tett erre javaslatot, még augusztus negyedikén. A Monarchia ekkor még nem állt hadban sem Angliával, sem Franciaországgal, a német hajók mögött szép csendben az o-m csatahajók is el tudták volna érni Konstantinápolyt, még a hadiállapot beállta előtt. A flotta augusztus hetedikén indult a német hajók felmentésére, ha ezzel a lendülettel tovább mennek, még a hadüzenetek előtt elérhették volna Konstantinápolyt. Franciaország augusztus tizedikén üzent hadat a Monarchiának, de nagy hadihajói csak 12-én jelentek meg először Máltán, addigra pedig az o-m flotta már célba is érhetett volna. Az angol hadüzenetre is csak 12-én került sor, amikorra az o-m csatahajók már elérhették volna a Dardanellákat.

Ha a háború valóban véget ért volna néhány héten, vagy hónapon belül – ahogy azt sokan gondolták –, a kirándulás megmaradt volna egy második levantei körútnak. Ha nem, aminthogy történt is, a csatahajók nagyon hasznosan tudtak volna működni a Fekete-tengeren, a náluk gyengébb orosz flottával szemben, ami alighanem kedvező benyomást tett volna az ingadozó balkáni államokra is. Az Adrián maradt régebbi csatahajók eközben támadhatták volna a montenegrói, majd később az olasz kikötőket. Az olaszokat egyébként sem a Polában ácsorgó csatahajók, hanem a Balkánon esetleg elért osztrák sikerek tántoríthatták volna el leghatékonyabban a hadba lépéstől.

Mindezt persze minősíthetjük utólagos okoskodásnak, de nem teljesen az. A német Mittelmeerdivision parancsnoka, Wilhelm Anton Souchon ellentengernagy, tulajdonképpen hasonló megfontolások szerint járt el. Souchon is megtehette volna azt, hogy amíg lehetett, visszatér az Adriára, és a háború hátralevő részét ő is egy polai bójához kikötve tölti. Sőt, Souchon megtehette volna azt is, hogy a kockázatra, és a Goeben rossz műszaki állapotára hivatkozva egyáltalán el sem hagyja az Adriát. A német tengernagy azonban, bár a Goeben hajtóművei tényleg rossz állapotban voltak, kivitte hajóját az Adriáról, mégpedig egyszerűen csak abból a megfontolásból, hogy ellenkező esetben az antant túlereje bezárná őt oda, és hajóival semmi hasznosat nem tudna csinálni. Nem kellett volna nagy zsenialitás hozzá, hogy az o-m flotta vezetése is ugyanerre a következtetésre jusson a saját dreadnoughtjaival kapcsolatban. Ezekre az Adrián egész egyszerűen nem volt semmi szükség, az ezen a szűk beltengeren számításba jöhető feladatokra a régebbi csatahajók is tökéletesen megfeleltek. Dreadnoughtokat építeni azért, hogy aztán partvédő csatahajóként alkalmazzák őket, ostoba pazarlás. (Érdekes módon ez volt az előző flottavezetés véleménye is. Montecuccoli annak idején egyebek közt a Port Arthur-i orosz flottára hivatkozva sürgette a dreadnoughtok építését, mondván, az oroszéhoz hasonló sors lesz a része annak a flottának, mely nem képes a nyílt tengeren szembeszállni az ellenséggel, és csak a kikötők közvetlen védelmére szorítkozik. Ezeket a szavait szinte jóslatnak is lehet tekinteni. A gyakorlatban az o-m flotta később ugyanazt csinálta, mint 1904-ben az orosz, az ellenfél túlerejére hivatkozva a nyílt tengeri akcióknak még a gondolatát is elutasították, s a csatahajókat szinte állandóan a kikötőben tartották. Ugyanazzal az eredménnyel, mint az oroszok, a haditengerészet nem ért el semmit – mivel kísérletet sem tett arra, hogy elérjen valamit –, és a háború végén az ellenség kezére került az egész flotta.)

A Fekete-tengeri expedíció gondolata még később is többször felmerült, de megvalósítása érdekében még csak próbálkozásra sem került sor. Természetesen ezúttal is Haus volt az, aki mereven és nagyon agresszíven azonnal visszautasított minden ilyen javaslatot. Amikor hosszas noszogatásra augusztus hetedikén végül kihajózott Polából, Spalato magasságában értesült róla, hogy a német hajók átjutottak az Égei-tengerre, és úton vannak Konstantinápoly felé. Az üzenethez a németek hozzáfűzték, ajánlatos lenne, ha az o-m flotta is folytatná az útját, és szintén áthajózna Törökországba. Az angolok a német hajókat hajkurászták, a franciák még nem jelentek meg a térségben, vagyis az osztrák–magyar flotta előtt tárva-nyitva állt az út Törökország felé. Haus nem fűzött kommentárt az üzenethez, de hajóival azonnal hátraarcot csinált, és visszatért Polába. A későbbiekben is elutasította, hogy csatahajókat küldjön át a Fekete-tengerre, elutasította, hogy cirkálókat küldjön át oda, és végül még elutasította azt is, hogy legalább néhány tengeralattjárót átküldjenek a törököknek. A Dardanellák elleni támadás idején még arra sem volt hajlandó, hogy flottájával legalább egy tüntető felvonulást tartson az Adrián, hogy esetleges kitöréstől tartva az antant erők hajókat vonjanak el a partraszállás körzetéből.

Mennyiben volt igaza Hausnak, és mit lehetett volna elérni egy ilyen akcióval? Az osztrák parancsnoknak bizonyos szempontból tényleg igaza volt, a török kikötőkben nem lehetett volna megoldani a flotta ellátását, és a hajók karbantartását. Szén és élelmiszer még csak lett volna, de hiányoztak a dokkok, a megfelelően felszerelt hajójavító üzemek, a képzett szakmunkások, és Szerbia elfoglalásáig a lőszerutánpótlást sem lehetett biztosítani. A flotta jó esetben is legfeljebb egy évig tudott volna ütőképes harci erőként tevékenykedni, aztán a megfelelő karbantartás és utánpótlás hiányában harcértéke rohamos hanyatlásnak indult volna.

Csakhogy ez az egy év nagyjából elég is lett volna arra, hogy a flotta teljesítse azt, amit egy ilyen expedícióval el lehetett érni. A dreadnoughtok megjelenése kikötőibe szorította volna be a Fekete-tengeri orosz flottát, melynek első dreadnoughtjai csak következő év őszén álltak szolgálatba, de még ekkor is hátrányban lettek volna az o-m csatahajókkal és a Goebennel szemben. Ha nem csak a német csatacirkáló, hanem egy egész csatahajó kötelék állomásozik Konstantinápolyban, az antant valószínűleg meg sem próbálkozik a Dardanellákon való áttöréssel, s az itt lekötött csapatokat a törökök más hadszínterekre vezényelhették volna át.

A legnagyobb hozadéka azonban nem ez lehetett volna az útnak. Ha a Goebennel együtt még három dreadnought is megjelenik a Fekete-tengeren, és átveszik az ottani vizek feletti ellenőrzést, az valószínűleg mély benyomást gyakorolt volna a balkáni országokra, melyek a háború elején Szerbia és Montenegró kivételével mind németbarátok voltak, és komolyan fontolgatták a hadbalépést a központi hatalmak oldalán. Ha Bulgária már ekkor a központi hatalmak oldalára áll, Románia és Görögország pedig legalább a baráti semlegességet fenntartja, az év végén megindított osztrák offenzíva végezhetett volna Szerbiával, a felszabaduló haderőt pedig át lehetett volna küldeni az orosz frontra. A Caliga elképzelését támogató vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf, és a külügyminiszter, Leopold von Berchtold, éppen ezt várta volna az úttól, és ezért tartották jó ötletnek a Fekete-tengeri expedíciót.

Az elképzelés megvalósíthatóságáról lehet vitatkozni, de szerintem semmiképp sem lehet abszurditásnak és hihetetlen ostobaságnak minősíteni, ahogy pedig azt Haus azonnal megtette. A tengernagy egyik ellenvetése az volt, a még mozgósítás alatt álló flotta augusztus eleji állapota nem tett lehetővé egy ilyen akciót. Ez nyilván a szokásos Haus -féle mellébeszélés és ködösítés. Ha két nappal ennek elhangzása után a flotta képes volt arra, hogy útnak induljon a német kötelék felmentésére, képes lett volna arra is, hogy ezzel a lendülettel tovább menjen Konstantinápolyig. Ha kell, útközben egy görög kikötőben akár szenelhettek is volna, elvégre a Monarchia ekkor még nem is állt hadban.

A konstantinápolyi expedícióval kapcsolatban annyit persze még meg kell jegyezni, hogy nem augusztus negyedikén kellett volna erre először gondolni. Már hetekkel korábban, a hadüzenet előtt egyeztetni kellett volna a törökökkel, s megpakolni és útnak indítani néhány lőszer és szénszállító hajót. Souchon ugyanis valójában kockázatos vabankot játszott. A törökök pártállása bizonytalan volt, és még azt sem lehetett biztosan tudni, hogyan fogadják majd a német hadihajókat. A Goeben és a török parti erődök ágyúit sokáig egymásra szegezték, mire megjött az engedély a behajózásra. Haus sem tudhatta biztosan, hogyan fogadnák hajóit a törökök, és bármilyen valószínűtlen is volt, de számításba kellett vennie azt a lehetőséget is, hogy nem engedik be őket. Ebben az esetben csatahajóival ottmarad a lezárt Dardanellák előtt, hátában a közben ellenséggé vált francia és angol flottával, a visszaútra elegendő szén nélkül. Az útnak nyilván csak akkor lett volna érdemes nekivágni, ha nem ötletszerűen, „lesz, ami lesz” alapon mennek, hanem már előre kész van a menetterv, és a törökökkel való megállapodás.

Haus másik érve a tétlenség mellett a nyilván jól ismert szöveg volt: „Addig, amíg fennáll annak a lehetősége, hogy Olaszország hadat üzen nekünk, elsődleges feladatomnak flottánk épségben való megőrzését tekintem, hogy készen álljon a végső küzdelemre legveszedelmesebb ellenségünkkel.” Nem hiszem, hogy sokat kellene bizonygatni, ez a szöveg, ha komolyan vesszük, mekkora ostobaság. A helyzet az volt, hogy 1914 őszén, a már javában tomboló háborúban, a tengeren a franciák és az angolok voltak az ellenségek, és egészen elképesztő, hogy Haus ezekre rálegyintve egy semleges államra mutogat, mint legveszedelmesebb ellenségre. A déli adriai kikötőket ekkoriban éppen a franciák lőtték, talán ellenük kellett volna inkább valamit csinálni. Olaszországot semmi sem tarthatta volna jobban távol a háborútól, mint az o-m flottának az Adrián, vagy a Földközi-tengeren elért esetleges sikerei. A több más helyen is lekötött francia flotta nem nagyon tudott akkora erőt az Adriára elkülöníteni, ami valóban elsöprő túlerőt jelentett volna, az olasz flotta csatlakozásával viszont, mely után az Adria egész nyugati partja ellenséges területté vált, az o-m flotta győzelmi esélyei valóban lenullázódtak.

Egy katona részéről egyébként valami egészen egyedülálló hozzáállás, hogy válogat az ellenségek közt. „Ezzel most nem akarok harcolni, majd a következővel, mert az lesz az igazi!” Haus feladata az lett volna, hogy az Adria déli részét támadó, és az ellenséges Montenegróba érkező teherhajókat kísérő francia és angol hadihajók ellen lépjen fel, nem pedig az, hogy semmit sem csinálva őrizgesse csatahajóit, azzal a felkiáltással, hogy: „Na de majd az olaszok ellen!” Különösen hogy később aztán az olaszok ellen se csinált semmit. (Hausnak persze megvannak a korábbi és kortárs megfelelői más haditengerészeteknél is. A legjobb példa talán az orosz Wilhelm Wittheft tengernagy, a Port Arthur-i flotta parancsnoka, aki a Hauséval szinte szó szerint megegyező szöveggel utasította el, hogy bármilyen bevetésre kiküldje a csatahajóit: „Nem az a feladatom, hogy a flottát egy bizonytalan kimenetelű összecsapásban kockáztassam, hanem az, hogy megőrizzem a döntés idejére!” És nem csak a szöveg azonos, hanem Wittheft és Haus flottájának a sorsa is.)

Elfogadva, hogy az osztrák–magyar flotta tényleges képességei nem tették lehetővé az Adrián túli, önállóan végrehajtott hadműveleteket – a Fekete-tengerre való átjutás lehetőségét pedig az első hetekben elpuskázták –, és nem lett volna szerencsés az Adrián sem nagy flottaütközet vállalása a francia flotta főerőivel, a flotta számára nem maradt más lehetőség, mint az Adrián belüli harci tevékenység. Mit tudtak volna vajon csinálni a hazai vizeken, illetve azok közvetlen közelében?

Nem is olyan keveset. A háború első hónapjaiban a fő feladat nyilván a montenegrói partok blokádjának a fenntartása lett volna. Erre a célra a flotta vezetése a Monarch osztály páncélosait, és az Aspern osztály hasonlóan avítt cirkálóit küldte le Cattaróba. A semmilyen hadiflottával sem rendelkező Montenegró ellen persze akár egyetlen Aspern osztályú cirkáló is elég lett volna, de miután a franciák is megjelentek a környéken, ezekkel a hajókkal hatékony blokádról többé szó sem lehetett. Valahányszor nagyobb francia hadihajó jelent meg a közelben, az o-m hajóknak azonnal vissza kellett menekülniük Cattaróba, ha nem akartak a Zenta sorsára jutni.

A blokád kiépítése és fenntartása is meglehetősen amatőr stílusban történt, mintha az o-m tengernagyok tudatáig nem is jutott volna el, hogy valódi háborúban vannak, nem békebeli hadgyakorlaton. (Bővebben itt: https://htenger.blog.hu/2020/08/15/a_zenta_elsullyesztese_es_a_francia_haboru) Amikor pedig a Zenta elsüllyesztésével kiderült, hogy az ellenség valóban komolyan gondolja, az osztrák reakció nem az volt, hogy a flotta főerőit egy a déli adriai szigetek közt létesítendő ideiglenes támaszpontra tolják előre, hogy onnan hatékonyan tudják támogatni a blokádot fenntartó hajókat. Az osztrák reakció az volt, hogy a Zenta elsüllyesztése után felfüggesztették Montenegró blokádját. (Amit később a tengeralattjárókkal újítottak fel.) Az, hogy az osztrák–magyar haditengerészet úgy nem volt képes a déli támaszpontjától alig 30 kilométerre fekvő Antivari blokádját fenntartani, hogy a legközelebbi antant flottatámaszpont, Málta több mint 800 kilométerre feküdt Cattarótól, az szerintem megint kiállítja a szegénységi bizonyítványt a Kriegsmarinéről.

A flotta főerői azt is megtehették volna, hogy időnként rajtaütnek az Otrantói-szorosban járőröző francia páncéloscirkálókon, vagy a Montenegróba tartó konvojokat kísérő, rendszerint régebbi építésű francia csatahajókon. Ha a valóságban gyakorlatilag nem is létező felderítés előre jelzi ezek érkezését, egy ilyen hadműveletet akár Polából indulva is le lehetett volna bonyolítani, a későbbi Korfu hadművelet mintájára. Haus azonban felelőtlen kalandnak minősítette egy ilyen hadművelet gondolatát, és kísérletet sem tett rá.

A Cattaróban állomásozó hadihajók persze megtették, ami tőlük tellett. A francia flotta távollétében gyakran támadták a montenegrói partokat, s lőtték a montenegrói és francia ütegeket. Azonban hogy ez a tevékenység valóban hatásos legyen, ahhoz nagyobb tűzerőre lett volna szükség. Már a háború első heteiben le kellett volna ide küldeni, vagy eleve itt kellett volna hagyni a Radetzky osztályt, melynek hathatós tüzérségi támogatásával, és a helyőrségből meg a hajók legénységből összeszedett pár ezer fős alakulattal, az első napokban akár a Lovcen elfoglalását is meg lehetett volna kísérelni. A hatékony blokád fenntartásához pedig több rombolót és torpedónaszádot kellett volna ideküldeni – nem is feltétlenül a legújabbak közül –, és rögtön a háború elején át kellett volna helyezni Cattaróba a tengeralattjárókat is, melyeket Haus – senki se tudja miért – hónapokig visszatartott Polában, melynek ellenséges hadihajó a közelében sem járt.

Az olasz hadüzenet közeli célpontok tömegét kínálta a flottának. Elsősorban a dalmát partoktól alig 200 kilométerre fekvő olasz kikötőket, Velencétől Brindisi-ig. Egy ellenük irányuló rajtaütést alig fél nap alatt le lehetett volna bonyolítani. Míg az Adria keleti partjai jól védett, szigetektől takart kikötők sokaságát kínálta az o-m flottának, addig a nyugati partok nyílt kikötői a tenger felől jól támadhatóak voltak, ráadásul nem is voltak elég jól kiépítve ahhoz, hogy nagy csatahajókat állomásoztassanak ott. Az olasz flotta főerői végig Tarantóban állomásoztak, ahonnan gyakorlatilag semmit sem tudtak volna tenni az adriai kikötők védelmére.

De nem is akartak tenni semmit. Az olasz parancsnokság ugyanolyan betegesen féltette a csatahajóit, mint az osztrák–magyar. Dreadnoughtjaik közül harci bevetésben a háború egész ideje alatt csak a Dante vett részt, mely az utolsó napokban távolsági fedezetet adott egy Durazzót támadó köteléknek. A Cavour és a Cesare négy év alatt háromszor, illetve kétszer futott ki gyakorlatra, de Korfunál messzebb egyszer sem merészkedtek. A másik három dreadnought egyáltalán nem csinált semmit. Az aknáktól és a tengeralattjáróktól tartó olaszok gyakorlatilag önként átadták az Adriát az ellenségnek, nyilván mert nagyobb értéket tulajdonítottak a csatahajóiknak, mint az Adria vizei feletti ellenőrzésnek. (Az olasz tengernagyok részben a háború utánra őrizgették flottájukat, s nem akarták azt meggyengíteni, hogy később ne kerüljenek majd túl nagy hátrányba az ekkor már fő riválisnak tartott franciákkal szemben. Másrészt pedig tisztában voltak flottájuk silány minőségével. A háború előtti időkben az olasz haditengerészet szó szerint egyik napról a másikra élt, sosem lehetett biztosan tudni, sikerül e összekalapozni annyi pénz, amiből a flotta másnapi működését fedezni lehet. A hajóépítések mellett a kiképzésre és a gyakorlásra már alig jutott valami, a háború előtti hadgyakorlatokra az olaszok sokszor külföldi megfigyelőket sem mertek meghívni, mert nem akarták blamálni magukat hajóikkal, melyek nem csak célba találni nem tudtak, hanem még az alakzatot tartani sem voltak képesek.)

Ez a hozzáállásuk, és a harcok során nyújtott teljesítményük több mint kiábrándító volt szövetségeseik, főleg az angolok számára. A nem hivatalos feljegyzésekben az angol tisztek a legmélyebb megvetéssel nyilatkoztak olasz partnereikről, és általában nem válogattak a jelzőkben, amikor minősíteniük kellett azok tevékenységét. A Tarantóba vezényelt egyik angol összekötő tiszt, Herbert Richmond sorhajókapitány, például ezt írta: „Az olaszok, anélkül hogy egyáltalán csak megpróbáltak volna harcolni, megengedték az osztrákoknak, hogy uralják a tengert az Adrián, holott azok erőben jóval gyengébbek voltak. Jobb lenne, ha eladnák a flottájukat, és verkliket, meg bazári majmokat vásárolnának. Isten tudja, az ilyen tevékenység talán jobban illene hozzájuk, mint a tengeri háború.” Egy orosz szerző pedig így jellemzi az olaszokat: „Az olasz cirkálók és rombolók több összecsapásban is részt vettek, és kiderült, hogy az olasz tengernagyok és tengerészek a Lissánál legyőzött flotta méltó örökösei. Ugyanaz a gyávaság, butaság, és szakszerűtlenség.” (A szakértők egyébként a francia flottáról sincsenek sokkal jobb véleménnyel. Az osztrák–magyar kötelékparancsnokok, mint Seitz, Horthy, Nowotny, a ritka felszíni összecsapásokban egyértelműen jobb teljesítményt nyújtottak, mint a velük szemben álló olasz, vagy francia parancsnokok.)

Más szempontból viszont az olasz tengernagyok nagyon is harciasak voltak. A kezdetektől megtagadták a franciákkal és az angolokkal való együttműködést, és minden közös tanácskozáson nagy hangon követelték, a mediterrán térségben állomásozó összes antant tengeri erőt rendeljék olasz főparancsnokság alá. Korábban már a Földközi-tenger térségében tevékenykedő francia és angol tengeri erők között se nagyon működött az együttműködés, és az olaszok ezt a helyzetet most csak még tovább súlyosbították. Az antant erők nem tudtak egymással megegyezni, és a térséget végül működési övezetekre osztották fel, összesen tizennyolcra (!), melyek nem álltak egységes irányítás alatt. (Csak 1818 júniusában sikerült létrehozni egy inkább csak névlegesen működő főparancsnokságot, melynek parancsnoka, miután az olaszoknak sikerült megakadályozniuk francia tiszt kinevezését, az angol Jellicoe tengernagy lett.) A megosztott, egymással alig kommunikáló, kontár módon vezetett antant tengeri erők tehát teljesen szétszórtak voltak, s egy nagyszabású o-m flottaműveletre valószínűleg nem tudtak volna időben reagálni.

Az aknák és a tengeralattjárók jelentette fenyegetéstől eltekintve tehát az olasz kikötők elleni támadások viszonylag kockázatmentes akciók lehettek volna. Ancona egyszeri kivételétől eltekintve azonban soha nem került sor ilyen támadásokra. A célpontként szóba jöhető kikötők persze nem képviseltek különösebben nagy jelentőséget, támadásukkal az o-m haditengerészet nem tudta volna érdemben befolyásolni a háború kimenetelét. A hajók azonban mégis akcióban vettek volna részt, amivel fenntarthatták volna harckészségüket, az általuk elért kisebb-nagyobb sikerekkel pedig növelhették volna nem csak a haditengerészet, hanem a hadsereg harci morálját is. A szárazföldi célpontok elleni támadásokhoz ráadásul nem is volt szükség a modern csatahajók 305 mm-es ágyúira, ezek ellen a célpontok ellen a régebbi csatahajók 15, 19, és 24 centis ágyúi is teljesen megfeleltek volna. (A Tegetthoff osztály előtt épült csatahajókról, főleg a Radetzky osztályról, számomra nagyon irritáló módon a szakirodalomban szinte oldalanként el szokták ismételni, hogy ezek a hajók „már a tervezőasztalon elavultak voltak”. Viszont attól, hogy egy fegyver nem a legmodernebb, és elmarad a legújabb eszközök színvonalától, attól még a harcban nagyon jól használható lehet.)

Az ilyesféle bevetések során a flotta persze veszteségeket is szenvedhetett volna, ami háború esetén mindenképpen benne van a pakliban. Azonban nem egészen érthető, miért féltették annyira a régi csatahajókat is, melyekről pedig már ekkor tudni lehetett, hogy a gyors technológiai fejlődés miatt a háború után úgyis ki kell majd selejtezni őket. Már a háború előtt kidolgozott flottaépítési terv is azzal számolt, hogy 1919-re a Monarch és a Habsburg osztály csatahajóit leselejtezik, az Erzherzog és Radetzky osztály hajóit pedig leszerelik, és a tartalékflottába osztják csak be őket.

Az adriai kikötőkben, partvédő ütegként állomásozó régebbi olasz páncélosok szintén potya célpontot jelenthettek volna. A dreadnoughtok tűzereje – vagy akár a Radetzky osztályé is – gyorsan végezhetett volna velük, ami a gyakorlatban persze szintén nem jelentett volna valami nagy, és jelentős győzelmet, de nagymértékben emelhette volna a harci morált.

A nagy hadihajók bevetésére szintén remek lehetőség lett volna az olasz front tengerparti szárnyán harcoló saját csapatok támogatása. Ez a front ott volt szinte a kertek alatt, gyakorlatilag a legnagyobb osztrák kikötő, Trieszt külvárosainál, a flotta fő támaszpontjától alig száz kilométerre. Monfalcone jól védhető öblében horgonyozva a csatahajók 305 mm-es és 240 mm-es ágyúi akár még a Doberdónál zajló harcokba is be tudtak volna avatkozni. Az o-m flottának ebben ráadásul volt is már gyakorlata, hiszen a Cattaro körül zajló harcok során hajói vettek már részt ilyen tevékenységben, méghozzá elég sikeresen. Az olasz front terepviszonyai nem voltak rosszabbak, mint a montenegrói hegyvidéké, az ott nyújtott teljesítményt a hajók itt is meg tudták volna ismételni.

A háború alatt azonban ilyen tüzérségi támogatásra sem került sor, pedig a hadsereg azt többször is kérte. Csak a Monarch és Habsburg osztály régi csatahajóit küldték néhányszor bevetésre az olasz parti ütegek ellen, azokat is már csak Njegovan parancsnoksága idején. A flotta nem próbálkozott azzal sem, hogy a szárazföldi offenzívák idején kisebb-nagyobb csapategységeket dobjon partra az olasz vonalak mögött, hogy azok zavart keltsenek, és hátulról bontsák meg az olasz védelmet. A háború előtti hadgyakorlatokon pedig rendszeresen szerepeltek partraszálló hadműveletek, sőt, ilyeneket élesben is végrehajtottak néhányszor a balkáni háborúk során.

A flotta vezetése arra sem gondolt, hogy legalább a hajókat és azok legénységét mozgásban tartsa, ha már a harci tevékenység minden formáját igyekeztek elkerülni. A csatahajók még gyakorlatra sem futottak ki, csak a Pola előtti, kényelmes tempóban háromnegyed órás útra fekvő Fasana csatornában tartottak néha lőgyakorlatot, 1915 nyarától már azt is csak a közepes kaliberű ágyúkkal. A hajókat más támaszpontokra is át lehetett volna küldeni időnként. Ha néhány csatahajót hosszabb-rövidebb időre átküldenek néha Sebenicóba, Cattaróba, vagy más jól védhető kikötőkbe, az nem csak az ellenség megzavarására lett volna jó, hanem a legénység harckészségének és szakmai tudásának a szinten tartására is. A négyéves tétlenség ugyanis nemcsak demoralizálta a legénységet, hanem gyakorlatilag lenullázta a háború előtti években felhalmozott tudást és tapasztalatot is. A kikötőben álló hajókon folytatott napi tevékenység semmiképp sem pótolhatta az aktív tengeri szolgálatot. Így később nem fordulhatott volna elő például olyasmi, hogy a gépházak személyzete nem képes a csatahajók teljes sebességéhez szükséges gőztermelést elérni. A flottavezetés azonban még csak arra sem gondolt, hogy legalább a legénységet cserélje, s az állandóan foglalkoztatott kisebb hajók kimerült tengerészei, és a csatahajók tétlenségtől frusztrált legénysége időnként váltsa egymást.

Hogy a vezetés mennyire lemondott a csatahajókról, azt az is mutathatja, hogy a háború négy éve alatt a hajókat egyszer sem állították dokkba karbantartásra. Minden flottánál szokásos gyakorlat volt, hogy a nagy hadihajók évente egyszer dokkba állnak, s a hajófenéktől az árbóccsúcsig átvizsgálják őket, felújítják a festésüket, ellenőrzik a válaszfalak vízzáróságát, letisztítják a hajófenékre lerakódott üledéket, és vízinövényeket. Az o-m csatahajókon ezeket a karbantartásokat négy év alatt egyszer sem végezték el, így történhetett meg, hogy az 1918-as Korfu hadművelet során a fűtők gyakorlatlansága, és a hajófenéken lerakódott vastag üledékréteg miatt egyik csatahajó sem volt képes 16 csomósnál nagyobb sebességet elérni.

A flotta tisztjei és tengerészei tisztában voltak vele, milyen hatalmas erőt, s mennyi felhalmozott tudást és tapasztalatot pocsékolnak el a csatahajók kikötőben tartásával. Erich Heyssler később így írt erről: „Véleményem szerint a flottaparancsnokságnak aktívabb szerepet kellett volna adnia a nagy hadihajóknak, és feladatokra kellett volna kiküldeni azokat, még akkor is, ha nem voltak igazi célpontok a kockázat igazolására. Mind a parancsnokoknak, mind a legénységnek hozzá kellett volna szokniuk a háborús körülményekhez, a fűtőknek pedig a gépek kezeléséhez.”

A tétlenség értelmetlenné tette a hajókon fenntartott szigorú katonai fegyelmet is, melynek a tengerészek így nem látták semmi célját és értelmét. A flotta legénységének kötelességtudása és önfeláldozása a háború első felében pedig nem csupán a jelszavakban nyilvánult meg, amint azt a Zenta hősies harca is bizonyította. A kezdetben kiváló harci morál azonban a nagy hajókon a háború végére semmivé vált.

A flottának tehát nyilvánvalóan lett volna lehetősége az aktívabb tevékenységre. Az, hogy nem játszhatott döntő szerepet a háborúban, még nem érv a tétlenség mellett. Egyetlen fegyveres erő sem teheti meg, hogy egy háborúban tétlen marad, mondván, ő csak a mindent eldöntő nagy, végső ütközetben hajlandó majd részt venni. A flotta kötelessége az lett volna, hogy legjobb képességének megfelelően felvegye a harcot az ellenséggel, s minden lehetséges módon,és minden lehetséges alkalommal igyekezzen arra csapást mérni. Nem kell, hogy tevékenysége eldöntse a háborút. Minden egyes kis siker, még ha önmagában nem is jelentős, hozzájárulás a győzelemhez. A k. und k. Haditengerészet pedig igen csekély mértékben járult hozzá a győzelemhez, sokkal csekélyebb mértékben, mint amennyire erejéből és képességeiből futotta volna. El lehet képzelni bármelyik haditengerészetről, hogy miközben a frontvonal a fő flottatámaszponttól alig 100 kilométerre húzódik, ellenséges kikötők egész sora található a saját partoktól alig 200 kilométer távolságra, viszont az ellenséges csatahajók támaszpontjai nincsenek 600-800 kilométeres távolságon belül, aközben csatahajói három éven át egyáltalán el sem hagyják a kikötőjüket?

Végül pedig csak fel kell tenni a kérdést, minek volt köszönhető az osztrák–magyar csatahajók által tanúsított nagyfokú passzivitás, és vajon mi az ördögöt gondolt ezzel elérni a flotta vezetése? És ugyanilyen érdekes kérdés az is, hogyan lehetséges az, hogy ezért a bravúros semmittevésért Haus a háború alatt minden létező elismerést, kitüntetést, és előléptetést megkapott, sőt, külön az ő kedvéért kreáltak még egy addig nem létezőt is, és 1916 májusában kinevezték vezértengernaggyá?

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!