A török háborút lezáró fegyverszünetet követően a balkáni helyzet továbbra is nagyon feszült maradt. Az oroszokra kényszerített, számukra megalázó békefeltételeket követően a kormányzat keményvonalas emberei a diplomáciai kapcsolatok megszakítását követelték Ausztriával és Angliával, s komoly lehetősége látszott annak, hogy az oroszok háborúba keverednek a két országgal. A hadsereg és a flotta felkészült az újabb háborúra, és Makarov is állandó készültségben állt a Konstantinnal, hogy csapást mérjen a közben a Fekete-tengerre vezényelt angol hadihajókra, és aknákat telepítsen a Boszporusz előtt. Makarov egyébként egyértelműen a háború mellett volt, és úgy vélte, a harc beszüntetésével Oroszország kiadja kezéből a nehezen megszerzett pozícióit. „Ha engedélyt kérünk Európától Konstantinápoly elfoglalására, akkor ebbe nem fognak beleegyezni, de ha flottánk elfoglalja a Boszporuszt, és két hét múlva százezer katonánk lesz ott igazságos követeléseink támogatására, akkor Európa, nem akarván még jobban megbonyolítani a keleti kérdést, megbékél majd az erővel és a tényekkel.”

A békeszerződések megkötése után a feszültség lassan enyhült, a Konstantint is leszerelték, és a hajóval a bolgár kikötőkből szállították haza a katonákat, majd Konstantinápolyból az Európából érkező civil utasokat. A Konstantin a török fővárosban vette fedélzetére a régi nemesi családból származó, ekkor 19 éves Kapitolina Nyikolajevna Jakimovszkaját is, aki családjával együtt Belgiumból tért haza Oroszországba. A találkozás, legalábbis Makarov számára, szerelem volt első látásra. Azonnal heves udvarlásba kezdett, és a néhány napos út végén megkérte a lány kezét. Bár a paraszti származású Makarov rangon aluli volt a lány családjának, az mégis igent mondott. Valószínűleg imponált neki az ekkor már nemzetközi hírességnek számító fiatal kapitány lelkesedése, aki egyébként minden vélemény szerint fényes jövő előtt állt, tehát nem számított olyan rossz partinak.

Az eljegyzést követően Makarov azonnal újabb utakra indult, és egy évig szinte nem is látták egymást menyasszonyával, akivel 1879 őszén házasodtak össze. A házasság meglehetősen ellentmondásosra sikeredett, nem meglepő módon, hiszen a férj és a feleség egymástól teljesen eltérő alkat volt, ráadásul a családi házban Makarov ritka vendégnek számított, ideje nagy részét lekötötte a szolgálat, és gyakran több évig távol volt családjától. Felesége szeszélyei, és költekező életmódja gyakran hozta nehéz helyzetbe a férjet. Az orosz tiszteket általában rosszul fizették, de a magasabb rangúak azért már szép összegeket kerestek. Makarov feleségének azonban a tengernagyi fizetés sem volt elég, és rendszeresen halmozott fel komoly adósságokat, melyek törlesztése természetesen a férj gondja volt. Anyagi gondjaikat szemlélteti egy későbbi levél, melyben Makarov nagy örömmel írta: „Hála Istennek, adósságainkat júliusig kifizetjük. Magam részéről én spórolok, amennyire csak lehet, és ha az Isten is úgy akarja, visszatérésemkor már úgy alakulhat az életünk, hogy nem kell lógó nyelvvel rohangálnom a városban, hogy összeszedjek valahonnan 25 rubelt.”

Makarov feleségének dokumentálhatóan nem tartozott az erényei közé a házastársi hűség sem. Hogy félrelépéseivel a férj tisztában volt e, nem lehet tudni. Ha igen, nyilván szemet hunyt felettük, elvégre rendszeres, hosszú távollétei is magyarázhatták valamennyire az ilyen kilengéseket. Ahogy egy helyütt írták, házasságában Makarov nem volt sem boldog, sem boldogtalan. Elégedett volt. Felesége biztosította számára az otthont, ahová hosszú útjairól mindig megtérhetett pihenni, és ahol gondoskodtak róla. Annak minden szeszélye ellenére is élvezte felesége társaságát, akire ráhagyta a háztartás vezetését, és csak a gyerekek nevelését illetően küldözgette neki állandóan az instrukcióit, illetve a pazarlásai miatt perlekedett vele, odahaza és leveleiben egyaránt.

Házasságából Makarovnak három gyermeke született, két lány, a négyéves korában elhunyt Olga, és Alexandra, akit mindenki csak Dinának hívott, valamint egy fia, az 1891-ben született Vadim.

Makarov sikereit követően a torpedókkal felszerelt kis hajók, a későbbi torpedónaszádok, minden haditengerészeten belül rendszeresítésre kerültek, s több haditengerészet állított szolgálatba ezek szállítására alkalmas, Makarov „bárka-anyahajójához” hasonló felépítésű hadihajókat is. Az orosz naszádok sikerei nagy hatást gyakoroltak a tengerészetek stratégáira, feltételezhetően az ekkoriban kialakuló francia Jeune Ecole iskolára is.

Rögtön a háború után Makarovot megbízták a Sirena torpedónaszád tervezésével, mely már kimondottan az új fegyverek hordozására készült, tehát sokkal jobban megfelelt a célra, mint Makarov eredeti, átalakított gőzbárkái. A Sirena a későbbi orosz torpedónaszádok prototípusa lett.

1880-ban Makarovot egy egészen szokatlan feladattal bízták meg, csatlakoznia kellett a hadsereghez, hogy részt vegyen a turkesztáni hadjáratban, és megszervezze a csapatok vízi úton, a folyókon és tavakon, illetve a Kaszpi-tengeren keresztül biztosított utánpótlását, Asztrahántól Krasznovodszkig. Senki sem értette, miért pont Makarovot, a flotta ekkor már egyik legnagyobb ászát bízták meg egy olyan feladattal, melyet bármelyik alacsonyabb rangú tiszt is elvégezhetett volna. Mint később kiderült, a hadsereg egyik tábornoka, az expedíciót vezető Mihail Dimitrijevics Szkobelev kérte Makarov kinevezését, akit a bulgáriai evakuációk idején ismert meg, és kötött vele barátságot. Az Admiralitás tőle szokatlan gyorsasággal, azonnal belegyezett a kérésbe, és örömmel „kölcsönadta” Makarovot a hadseregnek. Az Admiralitás tengernagyai valószínűleg örültek, hogy legalább egy időre megszabadulnak az izgága, állandóan „okoskodó” tiszttől.

Makarov nem csupán a vízi utánpótlást szervezte meg, hanem műszaki szakember lévén ő felügyelte és irányította a Kaszpi-tenger környékén létesítendő új utak és vasutak építését, valamint a környező folyóvizek felmérését is. A térképészeti felmérések során több új olaj-lelőhelyet is felfedezett, és foglalkoztatni kezdte a hadihajók olajtüzelésre való átállásának gondolata, amin aztán élete végéig dolgozott. A sikeres hadjárat befejezése után a közben hazarendelt Szkobelev helyett gyakorlatilag ő irányította a csapatok hazatérését, és a sebesültek hazaszállítását is.

A turkesztáni hadjáratot követően Makarovot kinevezték a Konstantinápolyban állomásozó Taman gőzös parancsnokává. Ez alapvetően diplomáciai feladat volt, az úgynevezett „állomáshajók” a nagykövetségek alá voltak rendelve, és azoknak teljesítettek különböző protokolláris szolgálatokat. Makarov azonban még a kikötőben sem azzal töltötte az idejét, hogy bálokon, estélyeken, és diplomáciai rendezvényeken tündökölve igyekezzen felhívni magára a figyelmet, és próbáljon a magas körökkel kapcsolatokat kiépíteni. (Ha valaki nem értené, ez utalás Horthy-ra, aki jó 25 évvel később szintén Konstantinápolyban volt egy állomáshajó parancsnoka.) Gyakorlati ember lévén ehelyett inkább megbízás vagy ösztönzés nélkül, saját kezdeményezésére alaposan tanulmányozta a Boszporusz vízrajzát, a meder viszonyait, illetve a különböző fajsúlyú vízrétegek cserélődését a Fekete-tenger és a Földközi-tenger között. Ezeknek az áramlásoknak a rendszerét ő derítette fel először, s ezzel foglalkozó, 1885-ben megjelent, tudományos szenzációnak számító tanulmánya elnyerte az orosz Tudományos Akadémia elismerését is.

1882-től a Balti Flottánál szolgált, immár első osztályú kapitányként (sorhajókapitány), Vlagyimir Petrovics Schmidt ellentengernagy vezérkarának törzsfőnökeként. Részt vett a kronstadti kikötő átalakításában, a mozgósítások rendszerének átszervezésében, és ezzel egy időben sekély merülésű teherhajókat tervezett a Kaszpi-tenger környéki vizek számára. Közben olajtüzelésű kazánok tervein dolgozott, új csónakdarukat tervezett, és több műszaki újítással javította a kazánokból távozó fáradt gőzt lehűtő kondenzátorok hatásfokát. Munkáit általában saját szakállára, és a saját költségére végezte, azokért rendszerint csak utólag kapott valamilyen költségtérítést, már ha kapott egyáltalán valamit. Ahogy ekkoriban megjegyezte: „Amint az ember igazán nekiáll a munkának, a pénz félelmetes gyorsasággal kezd távozni.”

1885 nyarán Makarovot kinevezték a Knyaz Pozsarszkij páncélos fregatt parancsnokává, ezzel vett részt a nyári hadgyakorlatokon. Szeptember 17-én a vadonatúj, ekkor elkészült Vityaz korvett parancsnokságát kapta meg, mellyel következő év augusztusában hároméves világ körüli útra küldték. A korvett Kiel, Portsmouth, Brest, és Lisszabon érintésével körbehajózta Európát, majd az Atlanti-óceánt átszelve a Magellán-szoroson át kihajózott a Csendes-óceánra, és miután hosszabb időt töltött a Japán körüli vizeken, 1887 június nyolcadikán befutott Vlagyivosztokba. A távol-keleti vizeken a Vityaz csaknem fél évet töltött, részt vett a Csendes-óceáni orosz flotta gyakorlatain, és térképészeti felméréseket végzett Szibéria keleti partjai mentén. Ezután a Hongkong, Szingapúr, Colombo, Aden útvonalon haladt, majd a Szuezi-csatornán keresztül hajózott be a Földközi-tengerre, ahol végiglátogatták a fontosabb kikötőket, Szueztől Máltán át Gibraltárig. Innen Európa partjai mentén hajóztak tovább északra, és végül 1889 május 20-án vetettek ismét horgonyt Kronstadtban. Az út összesen 993 napig tartott. (A Vityaz gépüzemvezető mérnöke az út első szakaszán Makarov fiatalabb bátyja, Jakov volt.)

A hosszú út során szerzett tapasztalatait és megfigyeléseit Makarov több tanulmányban és könyvben foglalta össze, tudományos igénnyel megírt, és a nagyközönségnek szánt népszerűsítő munkákban egyaránt. Utóbbi könyvei nagy sikert arattak az olvasóközönség köreiben is. Szakmai értekezései közül különösen jelentősek voltak a Csendes-óceán nyugati és északi részének vízrajzáról írt oceanográfiai tanulmányai, a környék vizeinek áramlási viszonyait ő térképezte fel először alaposabban. Tudományos értekezéseit az orosz Tudományos Akadémia, és a Földrajzi Társaság egyaránt aranyéremmel tüntette ki.

A természettudományi tanulmányokat és a hosszú hajóutakat Makarov a katonai teendőkre való jó felkészülésnek is tartotta. Ahogy írta: „A természet minden lépésnél akadályokat állít eléd, aki pedig sokat hajózik, megszokja, hogy nincsen munka akadály nélkül, és minden akadályt azonnal el kell távolítani az útból. A csatában is minden lépésnél akadályok lesznek. Aki hozzászokott ezek eltávolításához, az a csatában is ki tudja küszöbölni őket.”

A jól sikerült utat követően, 1890-ben, Makarovot ellentengernaggyá léptették elő. Ezzel 41 évesen ő lett az orosz flotta legfiatalabb tengernagya. Következő évben kinevezték a Balti Flotta tüzérségi felügyelőjének. Itt rögtön bevezetett egy új találmányt, a Dimitrij Mengyelejev által kikísérletezett füst nélküli lőport. (A „füst nélküli” jelző persze csak idézőjelesen értendő, csupán arról volt szó, hogy az új lőpor elődjéhez képest kevesebb füstöt bocsátott ki. A későbbiekben a füstkibocsátást tovább csökkentették, és ezek a lőporok is mind a „füst nélküli” jelzőt kapták meg.)

Tüzérségi felügyelőként egyik feladata volt a próbalövészetek ellenőrzése is, melyeken rendszerint személyesen is részt vett. Az egyik ilyen lövészeten az angol Vickers gyár legújabb páncéllemezeit tesztelték, melyeket a sikeres próba után az új építésű orosz csatahajókra akartak felszerelni. A lemezek a legújabb Harvey féle edzési eljárással készültek, és a gyártó garantálta, hogy azok minden rendszerben álló hajóágyú gránátjai számára áttörhetetlenek. A lövészet elkezdődött, és mindenki nagy meglepetésére az első gránátok könnyedén áthatoltak a páncéllemezen. A lövészetet felfüggesztették, és közelebbről is megvizsgálták a lemezt, nincs e valamilyen öntési hibája. Ekkor derült ki, hogy a páncéllemezt véletlenül fordítva rakták fel a próbapadra, s az edzett felülete került hátrafelé. Miután a lemez visszafordították, és folytatták a lövészetet, egyetlen gránát sem volt képes átütni azt. Az esetet mindenki mókás baklövésnek tekintette, s számos viccet gyártottak róla a tiszti kaszinókban, aztán megfeledkeztek a történtekről.

Makarovot kivéve. A tengernagy elgondolkozott rajta, hogyan volt lehetséges, hogy a belső oldaláról ilyen könnyen át lehetett ütni a kívülről átüthetetlen acéllemezt? Ennek lényegét már a Vickers gyárnak a lövészeten jelenlevő képviselői elmagyarázták. A lemez külső felületét egy új edzési eljárással, a cementálással üvegkeménységűvé edzették, vagyis olyan keményre, hogy az aerodinamikailag tökéletes, hengeres-kúpos alakúra kialakított lövedékek ha nem pontosan a megfelelő szögben érték a páncélt, rendszerint lepattantak arról, vagy a becsapódáskor egyszerűen széttörtek. Ugyanakkor viszont ez a kemény felület nagyon törékeny volt, és szüksége volt arra, hogy a lemez vastagságának nagyobb részét kitevő edzetlen, „lágy” acél rugalmasan alátámassza. Ha viszont a gránát a belső oldalról érkezett, könnyedén behatolt az edzetlen acélba, és belülről szétrepesztette az alig pár centi vastag, kívülről támaszték nélküli edzett felületet. (Az angol mérnök egyébként a sonkát használta hasonlatként, melynek keményre száradt bőrét nagyon nehéz átvágni, de ha belülről, a zsíros része felől vágjuk fel a sonkát, a valójában nagyon vékony bőrt már nem olyan nehéz átszúrni.) A becsapódó gránátoknak ráadásul nem is volt elég idejük, hogy kinetikus energiájukat, mely az átütőképességük nagy részét adta, kifejtsék a páncéllemezre, hiszen általában a becsapódás pillanatában azonnal lepattantak az edzett felületről, vagy a hatalmas erőhatásra széttörtek azon. A század vége felé úgy látszott, az új típusú, különlegesen edzett felületű páncéllemezekkel szemben a tüzérség alulmaradt.

Makarov azonban elgondolkozott rajta, hogyan lehetne kihasználni a páncéllemezeknek azt a sebezhető tulajdonságát, amire a próbalövészeten elkövetett malőr rávilágított? „A következő gondolat jutott eszembe, ha a lemez edzett felülete hátulról, vagyis a belső oldaláról könnyen áttörhető, akkor nem e lehetne a lövedékfejre ráültetni ezt a belső oldalt? Mi van, ha kiderül, hogy ilyenkor ugyanaz az effektus lép fel, mint a véletlenül megfordított lemez esetében?” Makarov nagyon egyszerű módon valósította meg ezt az ötletét, és ejtette vele kétségbe a páncélkovácsokat. A páncéltörő gránát csúcsára egy lágyacélból készült, csonka kúp alakú sapkát ültetett, az úgynevezett „Makarov sapkát”. A becsapódáskor ez a lágyacél sapka szétlapult, és rátapasztotta a páncéllemezre a lövedéket, megakadályozva annak lepattanását. Ez a kis trükk a gránát átütőképességét csaknem 30%-al növelte, bár ugyanakkor az aerodinamikailag kedvezőtlen alakú sapka megnövelte a lövedék légellenállását, és valamelyest csökkentette annak lőtávolságát. Ezt a problémát később az amerikai mérnökök orvosolták, akik a sapka fölé még egy áramvonalazó kúpot is erősítettek. A vékony lemezekből készült kúp becsapódáskor rögtön összetört, így nem rontotta le a lövedék páncélátütő képességét.

A kivitelezés a valóságban persze nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek maga az ötlet tűnt. Sokat kellett kísérletezni, mire sikerült kitalálni, a gránátra hogyan lehet úgy ráerősíteni a sapkát, hogy az a kilövéskor és a becsapódáskor ne essen le róla azonnal. Miután ezt sikerült megoldani, ismét tartottak egy lövészetet, melyen a gránátok simán átvitték a Harvey lemezeket is. Mikor az átlyukasztott próbalemezt megmutatták a Vickers képviselőinek, azok valami trükkre gyanakodtak, és azt követelték, a lövészetet ismételjék meg az ő jelenlétükben is. (A próbalemezeket a gyártó ingyen biztosította a megrendelőnek, és az köteles volt a tesztek eredményeit bemutatni a gyártó cégnek.) Az oroszok ebbe készségesen belementek, s a következő lövészetre meghívták nemcsak a Vickers, hanem a többi, páncéllemezeket gyártó külföldi acélgyár képviselőit is. A lövészeten az orosz gránátok a külföldi mérnökök és tisztviselők legnagyobb megdöbbenésére könnyedén átütötték a legújabb lemezeket is, minden távolságról, és minden szögből.

Magukat a gránátokat az oroszok természetesen nem mutatták meg a külföldi szakembereknek, így azok egy ideig csak találgatni tudták, minek köszönhető a megnövekedett páncélátütő képesség. A lényegre hamar rájöttek, az oroszok valahogy megakadályozzák a gránátok idő előtti lepattanását, de hogy hogyan, azt nem értették. Eleinte azt gondolták, valamilyen mágneses eljárással „ragasszák rá” a páncélra a becsapódó gránátot, s az angolok és az amerikaiak egy ideig kísérleteztek is a gránátok magnetizálásával, természetesen minden eredmény nélkül.

Nem tartott azonban sokáig, hogy fény derüljön az újfajta gránátok működésének részleteire, s a „Makarov sapka” viharos gyorsasággal terjedt el minden nagyobb haditengerészetnél, és világszerte elismerést szerzett feltalálójának. Az orosz haditengerészetet kivéve, ahol az új típusú gránátokat a magas gyártási költségekre hivatkozva még sokáig nem vezették be. Csak az orosz–japán háború kudarcsorozatát követően kerültek azok rendszeresítésre az őket kitaláló haditengerészetnél is.

A „Makarov sapka” használatának gyors elterjedését az 1917 óta gyógyíthatatlanul paranoiás oroszok természetesen a gonosz külföldi ügynökök, és a korrupt cári hivatalnokok összejátszásának tulajdonítják, pedig a magyarázat sokkal egyszerűbb. Az új gránát ötletét ugyanis nem titkosították. A találmányt még csak nem is szabadalmaztatták, és az orosz tengerésztisztek is vidáman cseverésztek róla külföldi kollégáikkal, hiszen senki se mondta nekik, hogy ne tegyék.

1894-ben Makarovot a Földközi-tengeren állomásozó orosz flottakötelék parancsnokságával bízták meg, s zászlóját ez év novemberében vonta fel az Imperator Nyikolaj I. páncélosra. Néhány héttel később, 1895 január elején, kötelékével a Szuezi csatornán áthajózva elhagyta a Földközi-tengert, és a távol-keleti orosz kikötőkbe hajózott át, hogy erősítsék az ott állomásozó orosz köteléket. A kínai–japán háború és Port Arthur japán megszállása ugyanis azzal fenyegetett, a konfliktus kiszélesedik, és a Távol-Keleten az oroszok is összetűzésbe kerülnek Japánnal. Az úton jelentkeztek először Makarov reumatikus problémái, térdízületének gyulladása olyan súlyos volt, hogy egy ideig csak mankóval tudott közlekedni. Ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy végig ő vezesse a köteléket, és elutasította, hogy a partra szállítsák gyógykezelésre.

A háború, Makarov nagy csalódására, végül elmaradt, és a tengernagyot 1896 január elsején visszarendelték Kronstadtba, ahol átvette a Balti Flotta Első Osztagának, azaz a legerősebb csatahajókból álló kötelékének a parancsnokságát. A hazafelé vezető utat Makarov nem Szibérián keresztül tette meg, hanem a Csendes-óceánon átkelve, és vonattal keresztülutazva az Egyesült Államokon. Az orosz tengernagyra mély benyomást tett az amerikai ipar fejlettsége és az ország dinamikus fejlődése, magukról az amerikaiakról azonban felemás véleménnyel volt: „Még csak fel sem merül bennük, hogy valami olyasmit csináljanak, ami nem jár haszonnal, és az oroszokkal ellentétben senkinek meg nem engednék, hogy kihasználja őket.” Makarovra különösen nagy hatást tettek a Nagy Tavakon használt jégtörők, melyek szerkezetét és használatuk módszereit nagy érdeklődéssel tanulmányozta.

Pétervárra visszatérve, 1896 augusztus 20-án, Makarovot altengernaggyá léptették elő. A tengernagy tevékenyen részt vett a világ első, kimondottan erre a célra tervezett aknarakóinak, az Amur osztályú hajóknak a tervezésében és építésében.

Az 1897-es év nagyon termékeny volt Makarov pályafutásában. A tengernagy ebben az évben adott ki egy újabb tudományos publikációt az északi sarkvidékről, és ebben az évben jelent meg legnagyobb hatású és leghíresebb tanulmánya a tengeri harcászat problémáiról, „Értekezés a tengerészeti taktika kérdéseiről” címmel.

Makarov az előző évi távol-keleti út során, amikor egy ideig komolyan fennállni látszott a lehetősége a Japán elleni háborúnak, döbbent rá, hogy az orosz flottának tulajdonképpen nincs olyan harcászati szabályzata, mely az egyes hajók és a kötelékek számára előírná a tengeri harcban követendő taktikai eljárásokat, és az orosz tengerésztiszteknek igazából fogalmuk sincs róla, hogyan vívjanak meg egy tengeri csatát. A távol-keleti erők parancsnoka, Pavel Petrovics Tyrtov altengernagy, Makarovot kérte meg, írjon a flottájának egy ilyen harcászati utasítást, és annak szövegét minden változtatás nélkül jóvá is hagyta. A tengernagy most elhatározta, ír egy átfogó harcászati útmutatást az egész flotta számára is.

A XIX. század végi ipari forradalom hatására műszaki és technológiai újdonságok serege került bevezetésre a haditengerészeteknél. 1850-ben egy sorhajó alapjában véve nem sokban különbözött Nelson hajóitól, ha eltekintünk az itt-ott már jelenlevő gőzgépektől, és a faszerkezet erősítésére szolgáló vasalásoktól. Egy századvégi csatahajó azonban már legalább annyira különbözött ötven évvel korábbi elődjeitől és Nelson sorhajóitól, mint egy Jumbo Jet a Wright testvérek repülőgépétől. Az addig soha nem látott tűzerőt képviselő, nagy lőtávolságú ágyúk, a velük szembe állított egyre erősebb páncéllemezek, a hajókat a széltől teljesen függetlenné tevő, sebességüket és manőverező képességüket sokszorosára növelő gőzgépek egy teljesen új korszakot nyitottak meg. A század végére ráadásul megjelent a torpedó, a tengeralattjáró, és a rádió is.

Érdekes módon a haditengerészetek stratégáira mindezek szinte egyáltalán nem voltak hatással. A jövendő tengeri ütközeteit lényegében ugyanúgy képzelték el, mint a napóleoni idők csatáit. A tengeri harcászat alapeleme még mindig a csatasor volt, s a tengernagyok továbbra is úgy képzelték egy ütközet lefolyását, hogy a libasorban felálló csatahajók oszlopai egymással párhuzamosan haladva majd addig lövik egymást, amíg valamelyik fél az ütközet feladására nem kényszerül.

A korabeli haditengerészetek vezetői nemcsak, hogy nem tudtak megfelelni a modern kor kihívásainak, hanem többnyire még csak fel sem ismerték azokat. A rengeteg újdonságnak a hadiflották szervezetébe való integrálásához teljesen újszerű gondolkodásra lett volna szükség, azonban nem bukkantak fel olyan tehetségek, akik ilyesmire képesek lettek volna. A kor legnagyobb hatású tengerészeti teoretikusa, Alfred Mahan, a tengeri hatalom jelentőségének és stratégiai kérdéseinek éles elméjű elemzését tette közzé, azonban taktikai szempontból ő is olyan örök érvényűnek gondolt alapelveket tételezett fel a tengeri harcászatban, melyekről úgy gondolta, nincsenek rájuk hatással az adott korszak technológiai változásai, illetve a földrajzi körülmények. Meg volt győződve róla, hogy a hadiflották mindennapi életében és harcászatában az újdonságok nem fognak alapvető változásokat okozni, s a tengeri harc továbbra is nagy hadiflották nyílt tengeri összecsapásaiból fog állni, melynek fő eleme a csatasorba rendeződött hadihajók tüzérségi összecsapása lesz.

Véleményét osztotta szinte minden tengerészeti szakértő. Akadtak ugyan kiváló szakemberek, akik egyes szakterületeken képesek voltak áttörést végrehajtani, azonban olyan univerzális zseni, aki a haditengerészet egész szervezetének és technológiájának átfogó megújítását végre tudta volna hajtani, sehol sem akadt. A haditengerészeteknél kötelességtudóan sorban bevezették az egyre újabb és még újabb találmányokat és újításokat, azonban nem igazán építették be őket a rendszerbe. A tengerésztisztek még az első világháborúban is szívesebben használták a kommunikációra a zászlójelzéseket, mint a rádiót. És bár a hajóágyúk lőtávolsága ekkor már meghaladta a 20 kilométert, a hajók orrán továbbra is rendületlenül beépítették a döfőorrt, és a tiszteknek továbbra is rendszeresen ki kellett élesíteniük a kardjukat.

Bár utólag visszanézve sok mindenben neki sem volt igaza, alighanem mégis Makarov volt az, akinek látóköre a legszélesebb területre terjedt ki. Jól ismerte Mahan, és a kor másik ünnepelt szakírója, Philip Howard Colomb munkáit, de gondolkodása nagyban különbözött az övükétől. Sok mindenben egyetértett velük, de kritikusan viszonyult hozzájuk, és óva intett attól, hogy kizárólag az ő vélekedéseikre alapozzanak szakmai döntéseket. „Azt tanácsolom, hogy tanulmányozzuk az olyan tekintélyes szerzőket, mint Mahan és Colomb, de ne feltételezzük, hogy azoknak a vitorlás korszak példáira alapozott következtetései feltétlenül igazak a mi gépek és elektromosság által meghatározott korunkra is. … Annak oka, hogy ilyen nagyon népszerűtlen gondolatot hirdetek, csak az, hogy a flotta anyagi része időközben teljesen megváltozott.”

Makarov teljes mértékben felismerte a tudomány új felfedezéseinek és a technológiai újdonságoknak a jelentőségét, és előre látta, hogy ezek földindulásszerű változásokat fognak okozni a tengeri hadviselésben. A háborút alapvetően műszaki, technológiai problémának látta, melyben a fő feladat az emberek és az eszközök megfelelő rendszereinek, és ezek együttműködésének kialakítása. Mahannal ellentétben nem tekintette a flottát valami minden mástól különálló, szuverén entitásnak, hanem a társadalom és az ipar függelékének, melynek együtt kell működnie az adott ország többi fegyveres erejével. Elképzelése szerint a flotta egyik fő feladata, hogy a tengeren biztosítsa a szárazföldön harcoló csapatok szárnyait, és célszerűnek tartotta az adott térségben harcoló tengeri és szárazföldi alakulatok közös parancsnokság alá helyezését. „Az egységes cselekvés számára hasznos lehet, ha a hadsereg és a flotta alakulatainak irányítását egy közös minisztériumban vonjuk össze.” (Az osztrák–magyar példa szerintem nem igazán erősíti meg ennek a vélekedésnek a helytállóságát. Az ilyen közösködés könnyen ahhoz vezethet, hogy a nagyobb érdekérvényesítő erővel bíró hadsereg mellett a háttérbe szorított haditengerészet a minimális igényeinek a teljesítését sem tudja kiharcolni magának.)

Makarov természetesen részletesen foglalkozott a tengeri ütközetek taktikai kérdéseivel is. Itt ismét bírálta a korabeli szaktekintélyek elképzeléseit. „Miután általánosságban beszéltem az elvekről, hadd mondjam el még egyszer, hogy óvatosan kell bánni velük. Colomb és Mahan azt prédikálja, hogy mielőtt kombinált hadműveletbe kezdenénk, előtte meg kell semmisíteni az ellenség flottáját. Ezen elvek szerint Ito japán tengernagynak először a kínai flottát kellett volna megsemmisítenie, és csak utána elkezdeni Yamagoto tábornagy csapatainak támogatását. A körülmények azonban másra kényszerítették Itót. … Ami az általános elveket illeti, azt mondhatjuk róluk, hogy tanulmányozni kell őket, de háborúban fontosabb az előrelátás, vagyis az a képesség, hogy előre magunk előtt lássuk az összes körülményt, és a fő vezérgondolattól, az ellenség legyőzésének vágyától vezetve a saját józan eszünkre támaszkodva válasszuk ki a megfelelő döntést.”

Makarov az ütközet céljának az ellenség teljes megsemmisítését tartotta: „Győzelemnek csak az ellenség teljes megsemmisítése nevezhető, ezért a sérült hajókat megadásra kell kényszeríteni, vagy el kell süllyeszteni. Harcképtelenné tenni egy hajót csak a feladat egy százalékának az elvégzését jelenti. Az igazi diadal a hajó elsüllyesztése, vagy elfogása.”

Nagy jelentőséget tulajdonított a hajók tűzerejének és gyorsaságának, kevesebbet a páncélzatnak. „Egy jó ágyú meghozhatja a győzelmet, míg a páncél csak a vereség bekövetkeztét halasztja el.” Fontosnak tartotta a sebességi fölényt is, hogy maga határozhassa meg az ütközet helyét és idejét, s a támadás irányát. Igen fontosnak tartotta a megfelelő erőkoncentrációt is: „Általában arra kell törekednünk, hogy erőinket az ellenség kötelékének egy meghatározott része ellen összpontosítsuk, majd miután azt megsemmisítettük, megtámadjuk a többi részét is.”

A korban általános nézettel szemben, mely elkerülhetetlennek tartotta, hogy a harc során a kötelékek alakzata kisebb-nagyobb mértékben szétessen, Makarov azt vallotta, a harcrend ütközetben való fenntartása nem csak lehetséges, hanem szükséges is, mivel ez biztosítja, hogy a zászlóshajóról irányítani lehessen a csata lefolyását, s így ezen múlik a harc sikere. Hogy az irányíthatóságot növelje, a zászlójelzések egy új, a korábbinál részletesebb rendszerét is kidolgozta. A hajóraj feletti ellenőrzés fokozásának lehetőségét látta az újonnan feltalált rádióban is, melynek fejlesztését tőle telhetően támogatta. Már ekkor javasolta, hogy azokkal minden hadihajót fel kell szerelni, a költségekre hivatkozva azonban ezt a javaslatát is elutasították. (A találmányt így is viszonylag gyorsan sikerült meghonosítani az orosz haditengerészetnél. Az első orosz hadihajó, melyet 1899-ben – ideiglenesen, kísérleti jelleggel – rádióval is felszereltek, a Tri Szvatyityelja páncélos volt.)

Miután a legfőbb cél az ellenséges flotta harcban való legyőzése, Makarov vétkes pazarlásnak tartotta a tartalék képzését. Véleménye szerint minden elérhető erőt az ütközetben kell koncentrálni, mivel az ott elért győzelemnek van döntő jelentősége, a tartalék legfeljebb a legyőzött flotta menekülését, és a vereségig vezető agónia meghosszabbítását segítheti elő. (Talán ez a vitatható felfogás tükröződik abban is, hogy az orosz–japán háború idején az oroszok mindvégig ragaszkodtak hozzá, hogy minden úszóképes ócska teknőt magukkal vigyenek a csatába, még ha ott ezek csak koloncként szolgáltak is, melyek csak akadályozták a harcban a modernebb hadihajókat.)

Makarov a legnagyobb terjedelemben az új harceszközök, a torpedók és az aknák, illetve az ezeket hordozó hajók alkalmazásáról írt. Véleménye szerint ezek az újdonságok teljesen megváltoztatták a haditengerészetek viszonyait. „A gépek és az aknák fejlődése teljesen felborítja a hajók harci erejének régies fogalmait. Egészen mostanáig a tüzérség volt az egyetlen harci fegyver, és a nagy hajók mindig erősebbek voltak, mint a kisebb hajók. Az aknák használatával – Makarov itt nyilván a korban gyakran önjáró aknáknak nevezett torpedókra gondol – a kisebb hajók olyan eszközöket kaptak, melyekkel bizonyos tekintetben erősebbek lehetnek a nagy hadihajóknál. … A tengerpart blokádját már nem lehet úgy megoldani, mint régebben. A blokádot fenntartó flottának, mely ki van téve a rombolók éjszakai támadásainak, ez ettől való félelem miatt nagyon nehéz lesz az ellenséges partok közelében maradnia. A blokád ezért feltörhető lesz. … Jelenleg még egy nagyon erős flotta számára is rendkívül nehéz teljes dominanciát elérni a tengereken.”

Ezzel kapcsolatban Makarov ismét bírálta a mahanizmus téziseit: „A két stratégiai tekintély – Mahan és Colomb – szerint háború idején a flotta fő célja a tenger feletti uralom megszerzése kell, hogy legyen. Ezt eddig úgy értelmezték, hogy a flotta számára a tenger teljesen nyitott, és szabadon hajózhatnak, miközben a legyőzött ellenség nem meri elhagyni a kikötőit. Ez most is így lesz? A vonatkozó utasítások ma azt tanácsolják ennek a győztes flottának, hogy éjszaka kerülje el az ellenség rombolóit, ezért elsötétítik a hajókat, és kitérő manővereket tesznek. Ha mindezt megmutatnánk egy kívülállónak, nyilván elcsodálkozna, hogy a félelmetes és diadalmas flotta elrejtőzik az általa állítólag legyőzött ellenség megmaradt hajói elől.” (Az orosz viszonyokhoz igazodva tanulmányaiban Makarov elsősorban nyilván nem óceáni hadműveletekre gondol, hanem a kisebb beltengereken folytatott harcra.)

A tengernagy a rombolóknak az ütközetben is nagy jelentőséget tulajdonított. Legfontosabb szerepüket a menekülő ellenség üldözésében, és a sérült ellenséges hajók megsemmisítésében látta, de ütközet közben is fontosnak tartotta őket az ellenséges rombolók támadásainak elhárításában, illetve hogy az ellenséges csatasor elleni támadásokkal megzavarják az ellenfél harcrendjét, ha erre lehetőség adódik. Részletesen foglalkozott a rombolók által használandó taktikai eljárásokkal, például a nappali és éjszakai csoportos támadásokkal, a tüzérségi harcban álló nagy hadihajókkal való együttműködéssel, a horgonyzóhelyen álló flotta védelmének megszervezésével. Ahogy írta: „Véleményem szerint a jövő háborúiban az aknák óriási szerepet fognak játszani. … Nincs olyan fejlesztési költség, mely az aknatevékenységgel kapcsolatban túlzás lenne.”

A tengernagy nagy reményeket táplált a legújabb fegyverekkel, az ekkoriban inkább még csak kísérleti eszközöknek számító tengeralattjárókkal kapcsolatban is. Hajtóműveik várható fejlődésének figyelembevételével úgy gondolta, ezek a jövőben nyilván nagy szerepet fognak játszani nemcsak a saját kikötők védelmében, hanem az ellenséges partok blokádjában is. A flottaütközetekben való részvételükre is látott lehetőséget. Úgy képzelte, a csatahajók képesek lennének erre a célra kifejlesztett, 12 tonnás tengeralattjárókat szállítani, és azokat ütközet előtt vízrebocsátani, így kis hatótávolságuk ellenére be tudnának avatkozni a nyílt tengeri összecsapásokba is.

Makarov taktikai elképzeléseinek egyik legnagyobb hiányossága alighanem az volt, hogy a tűzvezetésre nem fordított nagy figyelmet, s a kérdést úgy gondolta megoldani, hogy a szoros közelharcot javasolta. Ebben az esetben a „szorost” valóban szó szerint kell érteni. Egyik írásában Makarov a tengeri ütközetekben kívánatos lőtávolságnak ekkoriban a két kábelhosszt tartotta, ami alig 400 méter! Figyelembe kell venni ugyan, hogy az ekkortájt, a XIX. század végén lezajlott amerikai–spanyol háború tengeri ütközeteiben is csupán 1500-2000 méter volt az átlagos lőtávolság – amit akkor nagynak tartottak –, és még ilyen távolságról is csak 1 – 3%-os találati arányt értek el, de a Makarov által javasolt 400 méter még ezt figyelembe véve is vaskos túlzásnak tűnik. Az ilyesféle közelharc egyébként megkövetelte a hajók zárt és szoros harcrendben való manőverezését, a tengernagy nyilván ezért tulajdonított a harcrend és a központi irányítás fenntartásának olyan nagy jelentőséget. (A tüzérség további fejlődését figyelembe véve Makarov később nyilván felülbírálta volna ezt a véleményét.)

Ezekről a kérdésekről ebben az időben Makarov több tanulmányt is írt, melyekben részletesen kitért arra, az általa elképzelt taktikát milyen hajókkal lehetne a legjobban megvalósítani. Az írásokból egyértelmű, a tengernagy nem a nagy páncélosokat, hanem a kisebb, erős fegyverzetű, de könnyű és gyors hajókat favorizálta, hasonlóan a korszak több szaktekintélyéhez, például a francia Ernest Fournier tengernagyhoz. „Korábban a méret határozta meg az erőt, és minél nagyobb volt a hajó, annál erősebb is volt. De most már nem a méret határozza meg az erőt, hiszen egy kis romboló is képes elsüllyeszteni egy nagy hadihajót. Ezért a nagy hajók dominanciáját illetően hitetlenebbeknek kell lennünk, mint korábban. … Ha a kérdés az, hogy melyik a jobb, egy 3.000 tonnás, vagy egy 9.000 tonnás hajó, akkor másként nem lehet válaszolni, mint hogy a 9.000 tonnás. De ha az a kérdés, melyik a jobb, egy 9.000 tonnás hajó, vagy három 3.000 tonnás hajó, akkor a válasz már nem egyértelmű, és a kérdést alaposan körül kell járni.” Egy másik írásában Makarov viszont egyértelmű választ ad erre a kérdésre: „Ha rajtam múlna, én kizárólag páncél nélküli, erős tüzérséggel felszerelt kis hajókból állítanám össze a flottát.”

„Csatahajók, vagy páncél nélküli hajók?” című tanulmányában Makarov részletesen is leírta az általa elképzelt ideális hadihajót. A háromezer tonnás hajó teljes hossza 98,4 méter, szélessége 13, merülése 5,5 méter lett volna. A hajó fegyverzete két darab 203 mm-es, és hat darab 152 mm-es ágyúból állt volna, valamint tucatnyi, a felépítményeken elhelyezett kiskaliberű gyorstüzelőből. A hajó méreteihez képest ez erős tüzérségnek számított, melynek érdekében Makarov a sebességből áldozott fel valamennyit. A tengernagy úgy vélte, harci helyzetben a nagyobb sebesség által jelentett taktikai előny eléréséhez elegendő, ha a hajó két csomóval gyorsabb a korabeli páncélosoknál, így hajója számára elegendőnek gondolta a tízezer lóerős gépteljesítményt, és a 20 csomós sebességet.

Makarov hajója erősen emlékeztetett a korabeli páncéloscirkálókra, a tengernagy meg is jegyezte, hogy elképzeléseihez a chilei haditengerészet számára épült Esmeralda cirkáló áll a legközelebb, mely egyébként minden haditengerészetnél példaként szolgált az új cirkálók építéséhez. Makarov általános nézetei pedig egészen hasonlóak voltak a francia Francois Ernest Fournier tengernagy elképzeléseihez, aki orosz kollégájával nagyjából egy időben dolgozta ki az „univerzális hajó” terveit, melyek véleménye szerint egyesítették volna a csatahajó és a cirkáló erényeit, és egyaránt alkalmazhatóak lettek volna mindkét korábbi típus feladataira. Fournier valamivel nagyobb hajót képzelt el, mint Makarov, és egységes, 203 mm-es tüzérséggel. Ezek szerinte a csatahajók ellen is hatásosak lettek volna, és az ágyúk kisebb kaliberét ellensúlyozta volna sokkal nagyobb tűzgyorsaságuk, és a lövegek nagyobb száma. (Hogy Fournier hatott Makarovra, vagy fordítva, nem lehet biztosan tudni.)

Makarov szintén úgy képzelte, hajója univerzális, minden feladatra, a flottaütközetek megvívására, felderítésre, és aknatelepítésre egyaránt használható egység lesz, a flotta számára sokkal hasznosabb típus, mint a túl nagy, túl drága, és műszakilag túl bonyolult csatahajók. A későbbi fejlődés Makarovnak ezt az elgondolását sem igazolta, bár ha megéri, Mahanhoz hasonlóan ő is biztosan erősen ellenezte volna a dreadnoughtok építését.

A tengernagy külön kiemelte, milyen nagy jelentősége van a legénység megfelelő kiképzésének és gyakorlottságának, s részletesen foglalkozott a tengerészek képzésének módszereivel, illetve önképzésük támogatásával. (Tulajdonképpen maga Makarov is autodidakta módon szerezte tudását. Csupán a nyikolajevszki tengerésziskolát végezte el, melynek színvonalát ő maga is alacsonynak tartotta. Egyébként minden tudását tengerésztársaitól tanulva, vagy önképzéssel szerezte meg.) Hajóin maga is igen nagy gondot fordított tengerészeinek folyamatos képzésére, és tanítására, melyben maga is tevékenyen részt vett. A matrózok taníttatását a magas rangú orosz tengerésztisztek közül szinte ő tartotta egyedül fontosnak, a századforduló körül az orosz tengerészek több mint fele analfabéta, vagy funkcionális analfabéta volt. Makarov fontosnak tartotta az úszásoktatást is, amit azonban szintén nem tudott meghonosítani a flottánál. Ő maga is folyamatosan tanult, mivel gyakran hangoztatott véleménye szerint egy tengernagynak birtokában kell lennie mindannak a tudásnak, melyet beosztott tisztjeitől vagy tengerészeitől megkövetel. Mint az új jelzésrendszer megalkotója, maga is tökéletesen ismerte a zászlójelzéseket, és a jelzőszolgálatosok tudását gyakran tesztelte úgy, hogy a hajó egyik végébe állította őket, ő maga pedig a másikba állt, és egymással versenyezve üzeneteket továbbítottak egymásnak. A norma, amit a tengernagy megkövetelt, és amire ő is képes volt, percenként 56 jel leadása volt. Nagy figyelmet fordított a legénység jó ellátására, és példaképeihez, Popov és Butakov tengernagyokhoz hasonlóan nagyon élesen elítélte a matrózok testi fenyítését, s azt a legénységgel szembeni brutális bánásmódot, ami az orosz flottában ekkor, és később is megszokott volt.

Makarov kedvenc mottója volt: „Emlékezz a háborúra!” Ahogy írta, a hajókat és azok legénységét úgy kell felkészíteni, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne a háború, vagyis a flottát állandó harckészültségben kell tartani. „Minden katona, vagy katonai ügyekben érintett személy, hogy ne felejtse el, miért dolgozik, helyesen tenné, ha jól látható helyen tartaná az „Emlékezz a háborúra” feliratot, melyet e munka mottójául fogadtunk el.” Makarov maga is e szerint járt el, irodája falán állandóan ott volt kiakasztva egy tábla, ezzel a jelmondattal.

A harckészség fontos tényezőjének tartotta az állandó cselekvést, a folyamatos munkát. „Csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit. A munkából, még a rosszul elvégzett, vagy félbehagyott munkából is, megmarad a tapasztalat. De a tétlenségből, még ha a feladat megvalósíthatóságával kapcsolatos megalapozott kételyek okozzák is, nem származik semmi. … Nincs idő töprengésre. Mutasd meg bátran minden tudásod, tapasztalatod, merészséged, próbálj megtenni minden tőled telhetőt. A lehetetlen lehetetlen marad, de mindent meg kell tenni, hogy elérd, ami lehetséges.” Makarov maga is eszerint élt, állandó munkában, saját hitvallása szerint: „Tölts minden napot úgy, mintha az lenne az egész életed!”

A harci morál fenntartására használt pénzjutalom ötletét Makarov teljes mértékben elutasította, mivel szerinte az nem felelt meg az orosz hagyománynak és értékrendnek. Az orosz katona fő erényének, a katonai sikerek legfőbb zálogának Makarov is a katonái kötelességtudó önfeláldozását tekintette, melyet a pénzjutalom reménye véleménye szerint csak megrontana. Úgy gondolta, a zsold morálisan rossz hatással van a katonákra, és parancsnokként mindig megtiltotta embereinek a zsákmányolást. „Az orosz katona nem a pénz miatt szolgál. A háborút a sors által elrendelt szent kötelessége teljesítésének tekinti, és nem vár el pénzjutalmat szolgálataiért. … Hiszem, hogy a pénzjutalomtól a parancsnokok nem lesznek sem okosabbak, sem ügyesebbek, sem merészebbek. Aki a háborúban pénzzel befolyásolható, az nem méltó arra a kitüntetésre, hogy a haditengerészet egyenruháját viselje.”

Nézeteit a tengernagy nem csupán szakmai tanulmányokban, hanem népszerűsítő írásokban is kifejtette. Ezek egyike a szerző nevének feltüntetése nélkül jelent meg a „Tengeri Gyűjtemény” című folyóiratban, és abban Makarov egy fiktív, ma úgy mondanánk, a fantasy műfajba tartozó kerettörténeten belül ismertette elképzeléseit a tengeri hadviselés jövőjéről. A történet szerint egy Új-Zéland és Dél-Amerika közötti, addig ismeretlen szigetcsoport fejlett civilizációja úgy dönt, feladják addigi elszigeteltségüket, és maguk is belépnek a világpolitika színpadára, ami értelemszerűen számos konfliktust eredményez az addigi nagyhatalmakkal. Az írásban Makarov regénybeli főhősén, Forward admirálison keresztül fejti ki véleményét a tengeri harcászat taktikájával, a tengerészek képzésével, és a hajók sérülésállóságának növelésével kapcsolatban. Az utókor a mű egyik legérdekesebb részének azt a leírást tartja, amit Makarov az egyik csatahajó képzeletbeli pusztulásáról festett: „A robbanás ereje akkora volt, hogy az ágyúk kiugrottak a helyükről, az árbocok és a csónakok a tengerbe zuhantak. A helyükről kimozdult kazánok az összes gőzvezetéket szétszakították, gőz és forró víz áradt be a géptermekbe és a kazánházakba, s elpusztított mindent, ami bennük élő volt. A robbanást követően a léken keresztül hatalmas víztömeg zúdult a hajó belsejébe. A válaszfalak átszakadtak, semmi sem akadályozta meg a szörnyű áradást, és a csatahajó gyorsan süllyedni kezdett. … A katasztrófa látványa valóban szörnyű volt, a robbanástól összetört emberek kiáltásai és nyögései töltötték be a levegőt, minden nyílásból gőzfelhők törtek elő, melyeken át mint a pokolban, semmit sem lehetett látni.” A regénybeli leírás szinte tökéletesen megfelel Makarov későbbi zászlóshajója, a Petropavlovszk pusztulásáról adott leírásoknak. Ahogy megjegyzik, fikció és valóság ilyen egybeesése is mutatja, Makarov milyen jól átlátta a korabeli fegyverek és hadihajók működését.

Makarov könyve, az „Értekezés a tengerészeti taktika kérdéseiről”, nagy nemzetközi sikert aratott és rövid időn belül a világ minden fontosabb nyelvére lefordították. Többek között japánra is. Togo később kedvenc olvasmányának nevezte Makarov könyvét, melyet gondosan tanulmányozott és kijegyzetelt, s amelyet mindig magánál tartott. A japánok tehát sokat tanultak Makarovtól, az oroszok azonban annál kevesebbet. Újításait nem, vagy csak későn vezették be, stratégiai és taktikai elgondolásait a flotta hivatalos harcászati doktrínáiban nem érvényesítették.

Ez persze nem a tengernagyon múlott, aki pályafutása során végig beadványokkal, előterjesztésekkel, kérvényekkel bombázta a Tengerészeti Minisztériumot. Javaslatai azonban szinte mind elakadtak a bürokrácia útvesztőiben. Bár tehetségét kénytelenek voltak elismerni, a tengernagy nem nagyon volt népszerű kollégái között. Egyrészt mert állandó buzgalma zavarta a szokásos, békebeli tempójú ügymenetet, másrészt pedig alacsony származása miatt a főtisztek nem tartották maguk közül valónak Makarovot, akit a háta mögött gyakran felkapaszkodott zupásivadéknak, vagy parasztadmirálisnak gúnyoltak. (Egy másik gúnyneve volt a "kronstadti Münchausen".)

A tengernagy pedig ötletekben szinte kifogyhatatlan volt. Élete végéig nem szűnő lelkesedéssel, és kifogyhatatlan energiával kereste a megoldásokat a haditengerészet gyakorlati és elméleti problémáira. Kiszámította, milyen szögben célszerű az ellenséges hajót felöklelni, hogy a lehető legnagyobb kárt okozzák abban, tanulmányozta a különböző robbanóanyagokat, és a robbanás fizikáját, tanulmányt írt a hajók különböző éghajlatú tengereken való álcázófestéseiről, és arról, a nagyon hideg víz milyen hatással van a torpedók viselkedésére. Elérni azonban még olyan kis dolgokat sem tudott, hogy például megváltoztassák az orosz hadihajók festését. Tanulmányai során megállapította, a hadihajók távolról való észlelhetőségét leginkább a matt szürke színre való festéssel lehet csökkenteni. „A legjobb festéknek a matt szürkét kell tartani. A teljes hajótestet át kell festeni, az aranyozást is le kell festeni, vagy el kell takarni. … Nem gyávaságról van szó, hanem hogy csökkentsük a hajók éjszakai láthatóságát, nappal pedig megnehezítsük a célzást az ellenség számára.” A tengernagyi hivatal természetesen ezt a javaslatot is figyelmen kívül hagyta, a flottánál a Japán elleni szégyenletes vereségig fényes feketére festették a hajótestet, és fényes kanárisárgára a kéményeket.

A tengernagy mindezek mellett kiváló propagandista is volt. Élete során összesen több mint félszáz kisebb-nagyobb tudományos értekezése, illetve könyve jelent meg, nem számítva a számtalan újságcikket. Ezeknek az írásoknak nagy része nem a szűkebb szakmához, hanem az érdeklődő, ám laikus olvasóközönséghez szóló ismeretterjesztő írás volt, melyek fő célja az volt, hogy népszerűsítsék Makarov elképzeléseit, és úgy általában a haditengerészetet. A tengerészet Makarov számára nem egyszerűen szakma és hivatás, hanem szenvedély is volt. Gyakran mondogatta: "A tengeren otthon vagyok, a szárazföldön csak vendég. ... Még a csendes falusi életben is időnként a tengerről álmodok. Akkor minden kellemetlenség feledésbe merül, s megjelenik az élet jó oldala, a feszülő vitorlák látványa." A szakma területén túl a tengernagy komoly természettudományos kutatásokat is végzett, s kiemelkedő jelentőségű oceanográfusként tartották számon. Makarov életművének, az általa hátrahagyott óriási tömegű feljegyzéseknek és naplóknak a teljes feldolgozása igazából máig sem fejeződött még be.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!