Az angol–holland háború sok szempontból különlegesnek számít a hadtörténetben. Részben az ekkor először alkalmazott taktikai újítások miatt, melyek a következő évszázadok tengeri harcászatát meghatározták, részben pedig azért, mert az újkor történetében ez volt az első, és szinte az utolsó olyan háború, mely gyakorlatilag kizárólag a tengereken zajlott. A gyarmatokon történő kisebb, nem túl jelentős összetűzésektől eltekintve ez tisztán tengeri háború volt, komoly szárazföldi összecsapásokra sehol sem került sor.
Az ütközetek túlnyomórészt a két fél hazai vizein zajlottak, a Csatornán, és az Északi-tengeren. A távoli vizeken csak egyes hadihajók, illetve a hadviselők által alkalmazott kalózhajók vívtak kisebb csetepatékat egymással. Egyetlen térség volt kivétel, az atlanti kereskedelem előtérbe kerülésével is változatlanul nagy kereskedelmi és stratégiai jelentőséggel bíró Földközi-tenger, ahol az angol és a holland haditengerészet már a háború előtt is viszonylag nagy erőkkel képviseltette magát. Az angolok mintegy féltucat hadihajót állomásoztattak itt, melyekhez háború esetén a nagyobb, jól fegyverzett kereskedelmi hajók is csatlakozhattak. A kötelékparancsnok Richard Badiley altengernagy volt, zászlóshajója pedig az 52 ágyús Paragon.
Badiley jól ismerte a mediterrán vizeket, korábban konvojokat kísérve, illetve Blake Rupert herceg hajóit üldöző flottájával is járt már a Földközi-tengeren, s részt vett a spanyol és portugál hadihajók, illetve az arab kalózok elleni harcokban. 1652 júniusában, mikor értesült a háború kitöréséről, csak négy hadihajó volt vele, a többiek éppen Leghorn (Livorno) kikötőjében tartózkodtak, helyettese, Henry Appleton kapitány parancsnoksága alatt. Badiley rögtön csatlakozásra szólította fel Appletont, és hajóival maga is Leghorn felé indult.