A Coronelt túlélő angol hajók a csata után azonnal visszaindultak Falkland felé, mivel teljesen nyilvánvaló volt, ha a chilei vizeken maradnak, ők sem kerülhetik el a Good Hope és a Monmouth sorsát. Miután sikerült leráznia üldözőit, a Glasgow nyugat felé egy nagy kanyart megtéve déli irányba fordult, és három napon át húsz csomó feletti sebességgel haladva egyenesen a Magellán-szoroshoz hajózott. A cirkáló itt várta be a Canopust, mely a tőle telhető legnagyobb, kilenccsomós sebességgel kínlódta el magát a szorosig. A Canopus közben kétszer is csak néhány mérfölddel kerülte el a sérült angol hajók után kutató német cirkálókat, akik a rossz időben szerencsére nem vették észre a kivénhedt csatahajót. A Canopus és a Glasgow november hatodikán találkozott a Magellán-szoros bejáratánál, és innen együtt mentek Falklandra. A Canopus hajtóművei útközben kétszer is felmondták a szolgálatot.

Az Otranto, hogy biztosan elkerülje a dél felé haladó német hajókat, a csata után kétszáz mérföldet hajózott nyugat felé, ki a Csendes-óceánra. A segédcirkáló csak ezután fordult délnek, és a Magellán-szorost elkerülve a biztonságosabbnak gondolt Horn-fok körüli utat választva jutott vissza a Falkland-szigetekre.

A térségben állomásozó hajók parancsnokságát Cradock halála után Archibald Peile Stoddart ellentengernagy vette át, aki zászlóshajójával, a Carnarvon páncéloscirkálóval néhány héttel korábban érkezett meg. Stoddart az északi kötelék cirkálóival ekkor még Brazília partjai előtt járőrözött, ahol még mindig a Karlsruhét keresték, nem tudva róla, hogy a német cirkáló néhány nappal korábban már elsüllyedt. Mint mindenki más, Stoddart is arra számított, a németek nem vesztegetik az időt Chilében, hanem gyorsan tovább indulnak az Atlanti-óceán felé, ahová a britek számítása szerint már november közepén megérkezhettek volna. A tengernagy ezért a lehető leggyorsabban igyekezett egyesíteni a szétszórt brit erőket. Saját kötelékével rögtön dél felé indult, a Falklandon állomásozó hajóknak pedig utasítást küldött, induljanak északnak. A gyülekezés helyéül a Rio de la Platát, a Parana és Uruguay folyók torkolatát választotta, Argentína és Uruguay között.

A La Plata nagy kiterjedésű, sekély vizű torkolata védett horgonyzóhelyet biztosított az angol hajóknak, hiszen a kis vízmélység miatt a viharok erős hullámverése ide nem érhetett el. Ugyanakkor a terület elég nagy volt ahhoz, hogy a hajók a felségvizek határain kívül tudjanak horgonyt vetni, s így tetszőleges ideig tartózkodhattak itt, a nemzetközi jog megsértése nélkül. A nyílt vizeken horgonyozva ráadásul nem fenyegette őket az a veszély, hogy az ellenség egy védett kikötő zárt öblében lepi meg őket.

A torkolat ezen kívül a Dél-Amerika és Nagy-Britannia közti kereskedelmi forgalom egyik legfontosabb útvonalának kiindulópontja volt. Az Argentínából induló hajók többsége ugyanis innen, a Parana torkolatától délre fekvő Buenos Aires kikötőjéből indult útnak, de jelentős volt az északi parton fekvő Montevideo forgalma is. Az itt felvonuló angol hadihajók tehát egyben ellenőrizték és védelmezték a térség hajóforgalmát is.

Stoddart utasítást küldött a flotta szénszállítóinak, hogy hajózzanak Montevideo kikötőjébe, majd november hatodikán ő is a La Plata felé indult a Carnarvon és Cornwall cirkálókkal. Kötelékének többi hajóját, a Bristol könnyűcirkálót, valamint az Edinburgh Castle és Macedonia segédcirkálókat hátrahagyta, hogy azok folytassák a kutatást a Karlsruhe után.

A cirkálók tizedikén érkeztek meg Montevideo elé, ahol már várta őket az előző nap megérkezett Defence, és az Orama segédcirkáló. A Falklandról érkező hajók, a Glasgow és az Otranto, néhány nappal később futottak be. Az eredeti utasítás szerint a Canopusnak is a La Platához kellett volna mennie, azonban a csatahajó hajtóművei ismét felmondták a szolgálatot, így végül hátrahagyták, hogy úszó ütegként védelmezze Port Stanley kikötőjét.

November 17-én egy újabb hajó csatlakozott a kötelékhez, a Monmouth osztályába tartozó Kent, melyet Angliából vezényeltek erősítésként a hajórajhoz. Két nappal később a Bristolt és a Macedoniát is visszarendelték a kötelékhez. November huszadikára tehát egy erős, öt cirkálóból és néhány segédcirkálóból álló kötelék gyűlt össze a Rio de la Plata vizein, mely elvileg elég erős lett volna ahhoz, hogy a siker reményében mérkőzzön meg Spee hajórajával. Stoddart azonban, aki közben áthelyezte zászlaját a kötelék legerősebb hajójára, a Defence páncéloscirkálóra, nem mozdult a torkolat közeléből. Az Admiralitás értesítést küldött, hogy csatacirkálókat küldenek erősítésként, és megérkezésükig a cirkálók ne kezdeményezzenek harcot az ellenséggel. Az ezt bejelentő távirat elvileg titkos volt, de a hajókon november közepére már mégis mindenki tudott az Invincible és az Inflexible érkezéséről.

Stoddart tehát megelégedett azzal, hogy hajóival a La Plata közelében maradva a torkolat hajóforgalmát ellenőrizte. A partoktól némileg eltávolodva sűrűn gyakorlatoztatta a köteléket, és többször tartottak lőgyakorlatot is. A járőrözések során az Orama elfogta a német Navarra teherhajót, melyet legénysége, miután menekülési kísérleteik kudarcot vallottak, elsüllyesztett.

A német kötelék hollétéről az angolok semmit sem tudtak. Az Ostasiengeschwader hajóit november közepén látni vélték a Horn-fok körüli vizeken, a britek tehát állandó készültségben álltak, abban a hitben, hogy az ellenség bármikor feltűnhet a közelben. A tengerészek harci moráljára ugyanakkor jótékony hatást gyakorolt az ekkoriban befutó hír az Emden elsüllyesztéséről. Ugyanekkor értesültek arról is, hogy angol cirkálók a kelet-afrikai partoknál megtalálták, és a Rufiji torkolatába beszorítva blokád alá vették a német Königsberg cirkálót.

Stoddart köteléke és Sturdee viharvert csatacirkálói – melyeket már hónapok óta nem festettek újra, ezért nagyon lepusztult benyomást keltettek –, november 26-án találkoztak a brazíliai Abrolhos Rocks szigetek előtt. Sturdee átvette a hajóraj parancsnokságát, és az Admiralitástól korábban kapott utasításoknak megfelelően a Defence páncéloscirkálót még aznap útnak indította Fokváros felé, hogy az ott csatlakozzon Herbert Goodenough King-Hall ellentengernagy kötelékéhez. A cirkáló nagy teljesítményű, modern rádiókészülékét indulás előtt leszerelték, és áthelyezték az Invincible fedélzetére. Sturdee két másik hajót szintén leválasztott a kötelékről, bár ezek hiánya nyilván nem volt különösebben égető. A Macedonia és Otranto segédcirkálókat hivatalosan elhasználódott gépeik felülvizsgálatára és javítására küldték a nyugat-afrikai Freetown kikötőjébe. Elképzelhető azonban, hogy a hajók eltávolításának valódi oka nem ez volt, hanem az Otranto legénységének megbízhatatlansága. A segédcirkáló nagyrészt a korábbi, a kereskedelmi tengerészettől átvett személyzettel hajózott, akik nem lelkesedtek különösebben a haditengerészet fegyelméért és a harci feladatokért, s amúgy sem túl magas harci moráljukat nyilván tovább rontotta, hogy szemtanúi lehettek a coroneli katasztrófának. A segédcirkálót az Admiralitás egy hónappal később kénytelen is volt visszarendelni hazai kikötőbe, mivel legénysége lázadással fenyegetőzött, ha nem térhetnek vissza Angliába. Elképzelhető, hogy Sturdee egyszerűen csak szabadulni akart a megbízhatatlan hajótól, és a Macedoniát a biztonság kedvéért kíséretnek rendelte ki melléje, ha netán zendülés törne ki az Otranto fedélzetén. Erre utalhat az is, hogy a Freetownba való megérkezés után a Macedonia azonnal visszaindult Falklandra.

Sturdee két nappal megérkezése után, november 28-án indította útnak hajóit a Falkland-szigetek felé. Indulás előtt a tengernagy kiadta az elkövetkezendő ütközetre vonatkozó harci utasításokat, melyben leszögezte:

„Az ellenséges kötelék feltehetően legfeljebb két páncéloscirkálóból, három könnyűcirkálóból, és valószínűleg néhány szénszállító teherhajóból áll. A csatacirkálók fő feladata, hogy megküzdjenek a páncéloscirkálókkal. A brit páncélos és könnyűcirkálók az ütközet kezdeti szakaszában ne keressék az összecsapást az ellenség páncéloscirkálóival, hanem az ellenség könnyűcirkálóinak leküzdését tekintsék feladatuknak, amennyiben azok leszakadnak a köteléktől, vagy menekülni próbálnak. … A csatacirkálók kutassák fel az ellenség páncéloscirkálóit, és lehetőleg 10-12 ezer yard távolságból vívjanak velük tűzharcot. Az ellenséget legfeljebb 8 ezer yardnyi hatásos lőtávolságra közelítsék meg. A páncéloscirkálók kerüljék az összecsapást az ellenség páncéloscirkálóival, amíg utóbbiak már nem szenvedtek komolyabb sérüléseket, vagy olyan előnyös taktikai helyzetbe nem kerülnek, ahonnan tűzerejüket valóban hatékonyan használhatják.”

A hajóraj teljes rádiócsendet tartva hajózott dél felé, az utasítások és üzenetek leadására csak zászlókat és fényszórókat volt szabad használni. Menet közben többször is riadókészültségbe helyezték a köteléket, részben gyakorlatozás végett, részben pedig a német hajók feltűnéséről menetrendszerűen befutó fals értesülések miatt. Az angolok lőgyakorlatot is tartottak, ami nem végződött valami jól, ugyanis a kábel, amivel a céltárgyat vontatták, rátekeredett az Invincible egyik hajócsavarjára. E malőrnek köszönhetően a kötelék az eredetileg tervezetthez képest fél napos késéssel, december hetedikén reggel futott be Falklandra, Port Stanley kikötőjébe.

A több mint 700, kisebb-nagyobb szigetből álló Falkland-szigeteket 1600-ban fedezte fel egy holland tengerész. Az első európaiak által lakott települést 1764-ben alapította a francia Bougainville, Port Louis néven. A szigeteket a főleg St. Malóból származó francia telepesek Malouines-szigeteknek nevezték el, állítólag ebből származik a spanyol Malvinas név. Egy évvel később a franciák jelenlétéről nem is tudó John Byron is partra szállt a szigeteken, melyeket Anglia nevében birtokba vett, és Port Egmont néven szintén alapított egy települést. A franciák nem látták értelmét, hogy egy ilyen jelentéktelen földdarab hovatartozásáról vitatkozzanak, ezért Port Louist kiürítve 1766-ban eladták a szerintük az ő tulajdonukban levő szigeteket Spanyolországnak. Az angolok 1776-ban szintén kiürítették a szigeteket, de azok tulajdonjogáról nem mondtak le. Innen ered az angolok és a spanyolok – illetve később az argentinok – között máig tartó vita a szigetek hovatartozásáról.

A britek 1833-ban tértek vissza Falklandra, és a hadihajók ágyúinak fedezete alatt közölték a meglepett argentin telepesekkel, hogy a mai naptól brit alattvalók, kormányzónak pedig kinevezték az egyetlen angol származású telepest, aki ekkoriban a szigeteken élt.

A szigetek betelepítése a század második felében kezdődött. Elsősorban skót telepesek érkeztek Falklandra, akik számára nem jelentett különösebb nehézséget az északi Hebridákhoz hasonló éghajlathoz való alkalmazkodás. Gazdasági szempontból a szigetek nem voltak különösebben értékesek, viszont stratégiai szempontból birtoklásuk nagy jelentőséggel bírt, mivel innen jól szemmel lehetett tartani a dél-atlanti vizeket, különös tekintettel a Horn-fok és a Magellán-szoros hajóforgalmára.

A Royal Navy rövidesen állandó támaszpontot létesített a szigeteken, melynek helyéül a Kelet-Falklandon fekvő Port Stanley kettős öbölrendszerét választották. A mintegy két négyzetmérföld területű külső öbölből egy szűk átjárón keresztül lehet a valamivel kisebb belső öbölbe jutni, melynek déli oldalán terül el a szigetek egyetlen nagyobb települése, és egyben fővárosa, Port Stanley.

A széntárolók feltöltése, és a hajókon szükségessé váló karbantartások gyors elvégzése után Sturdee kilencedikén akart tovább indulni Falklandról, hogy a Horn-fokot megkerülve a chilei partok közelében kutasson a német cirkálók után. Bár úgyszólván naponta érkeztek be hírek arról, hogy a német hajókat látni vélték a Horn-fok körül, a Magellán-szorosban, vagy éppen Montevideó környékén, a tengernagy nem hitt abban, hogy a németek már elhagyták a keleti partokat. Úgy vélte, nyilván kihasználják az erősen tagolt, remek búvóhelyeket kínáló chilei partokat arra, hogy onnan kiindulva támadják a Horn-fok körül és a Magellán-szoroson át vezető kereskedelmi útvonalakat. Elképzelése szerint a Horn-fok megkerülése után szétbontakoztatta volna kötelékét, és a két csatacirkálót szorosan egymás mellett tartva cirkálóit és segédcirkálóit szétküldte volna, kutassák fel az ellenséget, és kövessék mindaddig, amíg ő a két csatacirkálóval meg nem érkezik. John Luce kapitány, a Glasgow parancsnoka, már induláskor javasolta, a könnyűcirkálók ne is hajózzanak a csatacirkálókkal Falklandra, hanem azonnal keljenek át a keleti partokra, és kezdjék meg a német hajóraj felkutatását. Sturdee azonban nem tartotta jó ötletnek, hogy hajói ennyire eltávolodjanak egymástól, és elvetette az ötletet.

Angliában közben lassan elültek a coroneli vereség keltette felháborodás hullámai. Míg kezdetben többnyire Cradockot hibáztatták a csatavesztés miatt, az eseményekről befutó részletesebb jelentések, és a történtek hátterének jobb ismeretében később inkább az Admiralitás tették felelőssé a történtekért. Különösen sok bírálat érte az Admiralitás vezetőjét, Winston Churchillt, aki kezdetben otromba módon bírálta Cradockot, később azonban maga is védekezésre szorult. (Bár a vereségért még későbbi emlékirataiban is Cradockot hibáztatta.)

Az elhunyt tengernagyért november 13-án celebráltak gyászmisét a londoni ChristChurch evangélikus templomban. A királyi család koszorút küldött, maga a király pedig szárnysegédével képviseltette magát az eseményen, melyen Cradock családja és barátai mellett kilenc tengernagy is részt vett. A tengernagynak állított emlékművet 1916 június 16-án leplezték le a yorki székesegyházban. Az ünnepségen a díszbeszédet az Admiralitás akkori Első Lordja, Arthur Balfour tartotta.

„Nem tudjuk, és soha nem is fogjuk megtudni, mire gondolhatott Cradock admirális, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a túlerőben levő ellenséggel szemben nem lehetséges a győzelem. Soha nem fogjuk megtudni, mit érzett, amikor az aznap este lenyugvó nap a fényes nyugati égbolton tisztán kirajzolta hajói körvonalait, míg ugyanekkor saját lövedékei nem találták a sötétségbe burkolózó ellenséget. Rá kellett ébrednie, hogy reményei szétfoszlottak, tervei meghiúsultak. Nincs kétségem felőle, hogy a közelgő és biztos halállal szembenézve ha csak egy pillanatig is, de biztosan gondolt rá, barátai és honfitársai hogyan fognak ítélni tetteiről. Biztosan érzem, ha így tett, akkor tisztában volt azzal – és ez így is igaz –, hogy nevét honfitársai jól megérdemelt csodálata biztosan meg fogja őrizni.

Nincs fajunk embereihez méltó nyughelye, lenn pihen az óceán mélyén, s testét egy fél világ választja el tőlünk. Ő és bátor bajtársai messze nyugszanak a kies angol hazától, ám mégis elnyerték jutalmukat. Mi tudjuk, mire tettek kísérletet, és ennek fényében megítélve tetteiket, biztosan állíthatjuk, halhatatlan helyet szereztek maguknak a tengeri hősök azon hosszú sorában, akik tetteikkel felépítették a Birodalmat, és biztosították az emberiség szabadságát. Ezen hősök e percben is, amikor beszélek, azon dolgoznak, hogy megvédjék a birodalmat, megőrizzék a szabadságot, és őseik nyomába lépve Isten akaratából megvédjék és megőrizzék azt az idők végezetéig.”

A coroneli ütközet jól demonstrálta, mi lehetett volna a sorsa Troubridge páncéloscirkálóinak is, ha a tengernagy nekiereszti őket a Goeben-nek. Nyilván nem kis részben a frissen befutó coroneli hírek hatásának is köszönhető volt, hogy a hadbíróság november kilencedikén Ernest Troubridge ellentengernagyot minden vádpont alól felmentette. (Ami persze nem volt elég ahhoz, hogy az angolok megbocsássák neki az ellenség elől való megfutamodást. Troubridge később menetrendszerűen megkapta azokat a kitüntetéseket és előléptetéseket, melyeket egy tengerésztisztnek pályafutása bizonyos szakaszaiban meg kellett kapnia, azonban hadihajó kötelékeket soha többé nem bíztak rá, s a háború hátralevő részét rangjához mérten megalázó szárazföldi beosztásokban szolgálta végig.)

Bár kezdetben kemény, és néha durva bírálatban részesítette, végül a maga módján még Churchill is szolgáltatott valamiféle elégtételt a tengernagynak. Hónapokkal Coronel után Winston egy ízben Beatty-vel társalogva arról beszélt, egy németekkel való összecsapás esetén hogyan is kellene eljárnia a tengernagynak. Churchill végül a következőket mondta: „Lehetőleg maradjon Cradock és Troubridge között. De ha a körülmények úgy hozzák, hogy mindenképpen választania kell, akkor kövesse Cradock példáját.”

Három hajójával Spee november harmadikán futott be Valparaisóba. A kikötőben még semmit sem tudtak a két nappal korábbi csatáról, ám a német hajókról érkező hírek futótűzként terjedtek a városban. A partraszálló tengerészeket a helyi német kolónia lelkes, már-már eksztatikus ünnepléssel fogadta. Az általános örömmámorban jóformán csak Spee nem vett részt, akit láthatólag ugyanaz a végzetváró fatalizmus kerített hatalmába, mint nem sokkal korábban angol ellenfelét, Cradock tengernagyot. Amikor partra szállt a kikötőben, és a német lakosok virágcsokrok tömegével árasztották el, fanyarul csak annyit jegyzett meg: „Jól fognak majd mutatni a síromon.” A német kolónia által tartott díszvacsorán Spee nem volt hajlandó élménybeszámolót tartani a győztes csatáról, amikor pedig az egyik vendég az angol flotta mielőbbi pusztulására emelte poharát, a jól láthatóan dühös Spee felállt, és kijelentette, sem ő, sem a tisztjei nem fognak ilyesmire koccintani. „Egy bátor és becsületes ellenfél emlékére iszom!” Majd fogta a kalapját, és a meghökkent publikumot faképnél hagyva távozott. (A német tengernagy magatartásáról utóbb még Churchill is elismerően nyilatkozott: „Egyetlen diadalmaskodó szót sem ejtett a halottak felett.”)

A tengernagy nyilván értékének megfelelően kezelte a győztes ütközetet, és jól tudta, néhány öregedőfélben levő angol cirkáló elsüllyesztése lehet lélekemelő propagandahír, de a háború kimenetelére semmilyen hatással nem lesz. Nyilván tartott attól is, a bosszantó kudarc csak felingerli az angolokat, akik ezt követően becsületbeli ügynek fogják tekinteni az ő hajórajának elpusztítását, hogy ezzel is demonstrálják, senki sem húzhat ujjat büntetlenül Britanniával. Egy valparaisói ismerősének a tengernagy ezt mondta: „Otthontalan vagyok, nincs biztonságos kikötőnk, és nem érhetjük el Németországot sem. Tovább kell hajóznom a tengereken, hogy a lehető legnagyobb kárt okozzam, amíg el nem fogy a lőszer, vagy egy sokkal erősebb ellenség el nem fog.”

Egyébként Spee magatartása szintén amellett szóló bizonyíték lehet, hogy a német flottaépítés igazi célja valójában nem Nagy-Britannia tengeri uralmának megtörése volt. A császár dagályos szónoklatai és a fiatalabb tisztek szájalása ellenére a brit flottával való összecsapás lehetősége elborzasztotta a német tengernagyokat, akik nem is rendelkeztek komoly haditervekkel egy ilyen eshetőségre. Tirpitz kockázatelmélete nem a brit flottával való összecsapásról, hanem annak elkerüléséről szólt. A Hochseeflotte nem a brit flotta legyőzése, hanem Britannia megzsarolása céljából készült. Tirpitz elképzelése szerint a flotta a britekkel szemben csak elrettentő erőként működött volna, mely segíthetett volna kisebb-nagyobb diplomáciai engedményeket kicsikarni az angoloktól. Tirpitz nem hitte, hogy le tudná győzni a briteket, de úgy gondolta, egy erős német haditengerészet legyőzéséért a más riválisok által is szorongatott angoloknak olyan nagy árat kellene fizetniük, melyet azok nem, vagy csak végső esetben vállalnának. Harci erőként a flotta bevetését nem az angolok, hanem sokkal inkább a szoros szövetségben álló franciák és oroszok ellen tervezték, megakadályozandó, hogy azok az Északi vagy a Balti-tengeren egyesítsék erőiket.

Az, hogy Anglia belépett a háborúba, nagyon kellemetlen meglepetésként érte a németeket. (Mindkét világháborúban.) A flotta igyekezett elkerülni a britekkel való konfrontációt, s egy Royal Navy-vel való, reménytelennek tűnő összecsapásban sem a császár, sem a főparancsnok, Ingenohl tengernagy nem akarta kockáztatni a nagy áldozatok és nagy költségek árán kiépített hadiflottát. A legtöbb, amit a német tengernagyok elérni akartak az volt, hogy a Grand Fleet néhány egységét elszigeteljék a főerőktől, és megsemmisítsék őket. A bátortalan, rosszul kivitelezett kísérletek azonban nem vezettek eredményre, amikor pedig az egyik ilyen akció mégis majdnem sikerült, az utolsó pillanatban, a Royal Navy fenyegető árnyékától megijedve, a németek hátra arcot csináltak, és elmenekültek. (https://htenger.blog.hu/tags/Scarborough)

A skagerraki csata után II. Vilmos arról szónokolt, hogy megtört Trafalgar varázsa. Valójában szó sem volt ilyesmiről. A Royal Navy az európai haditengerészetek szemében még mindig az a flotta volt, mely hat nagy csatában úgy roppantotta szét a napóleoni Franciaország és szövetségesei hajóhadait, hogy közben ő maga egyetlen hajót sem vesztett. A német haditengerészet a többiekhez hasonlóan egész egyszerűen félt az angoloktól. A német flotta első reakciója a britek feltűnésére szinte mindig a „hátra arc és futás” volt, Scarboroughnál, Falklandnál, Dogger Banknál és Skagerraknál egyaránt.

A német tengernagy tehát három hajójával november harmadikán kora reggel futott be Valparaiso kikötőjébe. A hír hallatán a német nagykövet, Friedrich von Erckert báró, Santiagóból azonnal a kikötőbe utazott, és rögtön a zászlóshajóra ment. A nagykövet és Spee altengernagy délután partra szállt, és a város német lakosságának lelkes ünneplésétől kísérve a helyi német konzulátusra mentek, ahol a konzullal és más német diplomatákkal estig tanácskoztak a további teendőkről. Közben Spee táviratban elküldte a coroneli csatáról készített jelentését Berlinbe. Hogy a konzulátuson folytatott megbeszélések pontosan miről is szóltak és milyen eredménnyel zárultak, illetve kapott e a tengernagy valamilyen utasítást a berlini Admiralitástól, nem tisztázott.

A németek kezdetben még azt sem tudták, tulajdonképpen mit is sikerült elsüllyeszteniük Coronelnél. A Nürnberg jelentése nyomán a csata utáni reggelre az világossá vált, hogy a Monmouth biztosan elsüllyedt, ám a Good Hope sorsát illetően a németek továbbra is bizonytalanok voltak. Míg Spee Valparaisóban időzött, a Dresden és a Leipzig Coronelnél, illetve a környékbeli öblökben és horgonyzóhelyeken kutatott az angol cirkáló után. Biztosan tudták, hogy a Good Hope legalábbis súlyosan megrongálódott, és úgy vélték, ha túlélte a csatát, nyilván a közeli partokon keresett menedéket. Csak miután a napokig tartó kutatás nem vezetett eredményre, kezdték elhinni, hogy a brit cirkáló tényleg elsüllyedt. (A csata éjszakáján a Leipzig fedélzetén takarító, az üres töltényhüvelyeket a tengerbe dobáló tengerészek észrevették, hogy hajójuk roncsok és holttestek között vág át, de ezt nem jelentették a parancsnoki hídon álló tiszteknek, akik a sötétben ebből semmit sem vettek észre. A német cirkáló pillanatnyi helyzete alapján utólag a legtöbben biztosak benne, a Lepizig alighanem a Good Hope vízen úszó roncsai mellett haladt el.)

A nemzetközi jog értelmében a hadviselő felek hadihajóinak a semleges kikötőket a befutástól számítva 24 órán belül el kellett hagyniuk. A németeknek tehát sok idejük nem maradt arra, hogy Valparaisóban ünnepeltessék magukat. A hajók gyorsan kiegészítették szénkészleteiket, elvégeztek néhány kisebb javítást, és másnap reggel elhagyták a kikötőt.

A britek arra számítottak, Spee kihasználja, hogy a dél-amerikai partokat biztosító angol kötelék ereje nagyon meggyengült, és cirkálóival azonnal áthajózik Dél-Amerika nyugati partjaihoz. Az alatt a néhány hét alatt, amíg erősítés nem érkezik Angliából, a németek szinte zavartalanul támadhatták volna az itteni kereskedelmi hajózást. A La Platánál gyülekező angol hajóraj még a Defence csatlakozása után sem jelentett akkora erőt, mely biztos sikerre számíthatott volna a németekkel szemben.

A britek várakozásával ellentétben azonban a németek egyáltalán nem siettek elhagyni a Csendes-óceánt. Spee terveit és céljait illetően csak találgatásokra vagyunk utalva, így nem lehet tudni, milyen megfontolásokból cselekedett. Mindenesetre Valparaiso elhagyása után nem délnek fordult, hanem nyugatnak, és november hatodikán horgonyt vetett a kontinens partjaitól 400 mérföldre fekvő Juan Fernandez-szigeteknél. Spee szemmel láthatóan ezt a helyet szemelte ki a flotta újabb bázisának, és szétszórt hajóit itt egyesítette újra. Ide rendelte a flotta ellátóhajóit is, melyekről ismét kiegészítették a szénkészleteket. A hajók kilenc napot töltöttek itt, és csak 15-én hagyták el a szigeteket. Közben Spee hol a Dresdent, hol a Leipziget küldte Valparaisóba, hogy rajtuk keresztül tartsa a kapcsolatot a német konzulátussal, és a dél-amerikai kikötőkben működő német megbízottakkal, akik naprakész információkkal látták el a tengernagyot az angol hadihajók mozgásáról. Ezeken kívül azonban kellemetlen hírek is érkeztek a német tengernagyhoz. A Juan Fernandezen való időzés közben értesültek ugyanis az Emden pusztulásáról, és Tsingtao elestéről.

(A kötelékről még augusztus 14-én levált Emden rövid, de eseménydús pályát futott be a következő hetekben. A cirkáló augusztus végén áthajózott az Indiai-óceánra, s az India körüli vizeken, illetve a Bengáli-öbölben harminc hajót süllyesztett el, és rajtaütéseivel több kikötőben okozott súlyos károkat. A Penang elleni rajtaütés során az Emden elsüllyesztette az orosz Zsemcsug cirkálót is. Az ellenségnek okozott anyagi kárnál még nagyobb volt a közvetett kár, a kereskedelmi cégek és a hajógazdák ugyanis még hónapokkal az Emden pusztulása után is vonakodtak angol illetőségű rakománnyal kifutni a tengerre.

A cirkáló végül november kilencedikén veszett oda, amikor a Kókusz-szigetek rádióállomása elleni támadás közben találkozott az ausztrál Sydney cirkálóval. A túlerőben levő ellenséggel szemben a végsőkig küzdő német hajó veszteségei igen nagyok voltak, 360 fős legénységéből 196-an elestek, vagy megsebesültek. A rádióállomás elleni támadáshoz már partra szállt ötven német tengerész kalandos úton, Arábián és Törökországon keresztül jutott vissza Németországba. Az Emden kapitánya később megkapta a lovagkeresztet, míg a cirkáló minden tisztje első osztályú vaskeresztet kapott, a legénységből pedig ötven tengerésznek ítéltek oda másodosztályú vaskeresztet.

Tsingtao kéthónapos ostrom után november hetedikén kapitulált az angol–japán ostromsereg előtt. A kikötőben maradt hadihajókat az utolsó napokban elsüllyesztették. Néhányuknak sikerült az áttörés, ezeket kínai kikötőkben internálták. Utóbbiak közé tartozott az S90 torpedónaszád, mely október 17-én éjszaka megtorpedózta és elsüllyesztette a japán Takachiho cirkálót. A várost ezután a japánok tartották megszállva, majd 1922 december tizedikétől visszakerült a kínai fennhatóság alá.)

A Juan Fernandezről való kifutás előtt Spee döntött a Titania sorsáról is, mely kis sebessége és állandó géphibái miatt csak gátolta a hajóraj mozgását. A kis teherhajót végül kiürítették és elsüllyesztették, legénysége a Gneisenaura szállt át. Egy másik hajó, a Prinz Eitel Friedrich végleg elvált a köteléktől. Spee úgy döntött, a viszonylag gyors és jól felfegyverzett segédcirkáló maradjon a chilei partok előtt, és a továbbiakban önállóan tevékenykedve zavarja az ellenség kereskedelmi hajózását.

A hajóraj a kifutás után négy nappal, november 19-én érkezett meg a Chile déli részén fekvő St.Quentin-öbölbe. Útközben elfogták az angol North Wales teherhajót, mely eredetileg Cradock hajórajának az egyik szénszállítója volt.

Az öbölben egy újabb hajó csatlakozott a kötelékhez, a Seydlitz. Az utasszállítót a háború kitörése az ausztráliai Sydney kikötőjében érte, melyet még az angol hadüzenet előtt, augusztus harmadikán sikerült elhagynia. A hajó ezt követően a Csendes-óceánt átszelve az argentin Bahía Blanca kikötőjébe hajózott, és egészen novemberig ott is maradt. A coroneli eseményekről értesülve november hatodikán elhagyta az argentin vizeket és a Horn-fok megkerülésével Valparaisóba hajózott. A Dresden vagy a Leipzig segítségével ezt követően feltehetőleg kapcsolatba léptek Speevel, és 21-én a St. Quentin-öbölben csatlakoztak az Ostasiengeschwader hajóihoz.

A Seydlitz megérkeztével teljessé vált a hajóraj. A két páncéloscirkálón és a három könnyűcirkálón kívül az öbölben tartózkodott még a Baden és Santa Isabel szénszállító, valamint a Seydlitz. A nyolc hajó a továbbiakban már nem vált szét, Spee egyben tartotta a köteléket.

A St.Quentin-öbölben ismét öt napot töltött el a hajóraj. Itt került sor egy ünnepi eseményre, a coroneli csatáért kapott kitüntetések kiosztására is. A cirkálók legénysége között több mint háromszáz másodosztályú vaskeresztet osztottak ki, maga Spee pedig első osztályú vaskeresztet kapott. A berlini vezetés tehát nem fukarkodott az elismerésekkel, bár véleményem szerint Spee-t alulfizették az első osztályú vaskereszttel.

A hajók ismét szeneltek, majd 26-án indultak tovább a következő megálló, a Tűzföld déli részén, a Horn-fok közelében fekvő Picton-sziget felé. Kifutás után Spee nyugatnak fordult, hogy eltávolodjon a partoktól, nehogy egy Magellán-szoros felé tartó hajó észrevegye őket, és tájékoztassa jelenlétükről az angolokat. A német cirkálók mintegy 200 mérföldre hajóztak ki nyugat felé az óceánra, s csak ezt követően fordultak délnek. Az idő rendkívül rossz volt, az egyik túlélő szerint a hajók 12-es erősségű viharban, nyolccsomós sebességgel küszködtek előre. A fedélzeten lehetetlen volt megmaradni, s csak biztosítókötéllel lehetett kimenni oda, különben a szél és a hullámok rögtön lesöpörték volna az embereket. A tengerészek hideg kosztot kaptak, mert a konyhát nem lehetett használni, a tiszti szállások fabútorai pedig nagyrészt összetörtek. A hajókról a vihar után később nagy mennyiségű törmeléket kellett a tengerbe szórni.

A kötelék végül december harmadikán vetett horgonyt a Picton-szigetnél. Miután az időjárás valamivel barátságosabbá vált, a hajók ismét szeneltek, a tengerészek közül pedig sokan kimentek a szárazföldre, hogy Spee engedélyével fókákra és pingvinekre vadásszanak.

A tengernagy hatodikán haditanácsot tartott a Scharnhorst tiszti szalonjában, és itt közölte először tisztjeivel, hogy támadást akar intézni a Falkland-szigeteki brit támaszpont, Port Stanley kikötője ellen. A haditanácson részt vevő német tisztek közül később csupán a Gneisenau elsőtisztje maradt életben, aki utóbb azt állította, a hajók kapitányai közül szinte mindenki ellenezte a tervezett hadműveletet. Túl kockázatosnak, és ráadásul feleslegesnek is tartották azt, hiszen itt, a dél-amerikai partoknál a német hajóknak nem voltak nagyobb problémáik a szénellátással, tehát semmi szükségük nem volt a Falklandon felhalmozott brit készletekre. Tisztjei ellenkezése dacára azonban Spee, aki aznap reggel kapott értesítést arról, hogy a szigeteken nem állomásoznak angol hadihajók, kitartott elképzelései mellett, s miután ismertette a támadás tervét, berekesztette a gyűlést, és kiadta az indulási parancsot. A teherhajók hatodikán délután, a cirkálók pedig hetedikén reggel felszedték a horgonyt, és útnak indultak a Falkland-szigetek felé.

A német kötelék mozgása a coroneli csata után nem teszi világossá, mik is voltak Spee szándékai és céljai. Találgatások egész serege született, és születik napjainkban is arról, vajon mit csináltak a németek egy teljes hónapig a chilei partok előtt, és vajon mit akartak elérni a Falkland-szigetek elleni támadással? Miután senki sem maradt életben azok közül, akik beszámolhattak volna a tengernagy döntéseinek hátteréről, nagyrészt csak találgatásokra vagyunk utalva.

A legésszerűbbnek az látszott volna, hogy a coroneli ütközet után a németek azonnal áthajóznak a kontinens keleti partjaira, még mielőtt a britek összeszedik magukat, és az ottani nagy forgalmú kikötők előtt széles rendet vágnak a brit kereskedelmi hajók között. A németek azonban nem ezt tették, és mozgásuk arra látszik utalni, mintha eredetileg a chilei partok előtt akartak volna maradni. Az erősen tagolt déli partvidék valóban remek támaszpontja lehetett volna a köteléknek. A portyázások után a szigetek között megbújva rejtőzhettek volna el az őket kereső brit hadihajók elől, ahogy az később a Dresden-nek is sokáig sikerült. Ugyanakkor viszont Spee állítólag már a valparaisói tartózkodásuk idején, vagyis november harmadikán megemlítette, hogy a Falkland-szigetek ellen kíván vonulni. De akkor mit csinált egy hónapig Chilében?

A legésszerűbb feltételezésnek talán az látszik, Spee eleinte valóban a chilei partok előtt kívánt maradni, ezért is gyűjtötte össze hajóraját a feltehetően támaszpontnak kiszemelt Juan Fernandez-szigetek előtt. Néhány nappal később aztán a tengernagy megváltoztatta elhatározását, talán részben azért is, mert ekkor értesült arról, hogy az Australia és egy erős japán cirkálókötelék feltűnt a mexikói partok előtt. Ekkor dönthetett a keleti partvidékre való átvonulás mellett, amit minden bizonnyal már korábban is fontolóra vehetett, de addig csak másodlagos tervként. Az Australia és a japán hajók egyelőre nem jelentettek közvetlen veszélyt, de várható volt, hogy előbb-utóbb délebbre vonulnak, hogy ott keressék a német hajókat. (November végén ez is történt.)

A tengernagynak kétségkívül naprakész információi voltak a keleti part előtt állomásozó angol cirkálók erejéről és helyzetéről. A német hírszerzésnek szinte minden kikötőben voltak informátorai, és az itt megforduló kereskedelmi hajók fedélzetén is sok német származású tengerész szolgált. De számíthattak a nem német származású lakosság segítségére is, akik többnyire nem nagyon szerették az angolokat. A tengernagy minden bizonnyal tudta, hogy az angol hadihajók nem Falklandon, hanem a La Plata vizein állomásoznak, és pontos értesülései lehettek a brit kötelék erejéről is. Ez a kötelék pedig még a Defence-el együtt sem jelentett olyan túlerőt, mely a németek számára igazán elrettentő lehetett volna. Az Australia és a japán cirkálók sokkal nagyobb fenyegetést jelentettek, ésszerű döntésnek tűnhetett hát végleg elhagyni a túlságosan veszélyessé vált Csendes-óceánt.

Hogy ezután Spee-nek milyen szándékai voltak, azt megint csak találgatni lehet, de mint már korábban is említettem, a Falkland-szigetek elleni támadásnak csupán egyetlen esetben volt értelme, akkor, ha a németek Dél-Amerika keleti partjai előtt kívántak maradni. A támadás célja kétségtelenül Port Stanley elfoglalása, vagy legalábbis a kikötő tönkretétele volt. Egy „hit and run” rajtaütésnek, aminek egyetlen gyakorlati haszna a harci morál növelése lett volna, egyáltalán semmi értelme nem volt, hiszen a coroneli győzelem után a német tengerészek harci morálja amúgy is nagyon magas szinten állt. Ezen kívül Spee már csak a cirkálók fogyatkozó lőszerkészlete miatt sem ment volna bele egy olyan nagyobb szabású akcióba, aminek nem volt valami komoly célja és értelme.

A támadás előkészítése és lebonyolítása is egyértelműen arra utal, a tengernagy valamilyen nagyobb hadműveletet kívánt végrehajtani. Egy gyors rajtaütést, aminek célja a kikötőben álló hajók elpusztítása, a rádióállomások és kikötői létesítmények szétlövése, a két páncéloscirkáló is le tudott volna bonyolítani, ugyanúgy, ahogy azt Tahitinál is tették. Ehhez nem lett volna szükség a könnyűcirkálókra – a teherhajókra pedig egyáltalán nem –, melyeket Spee szétküldhetett volna a dél-atlanti vizekre, hogy önállóan portyázva pusztítsák az antant államok kereskedelmi hajóit, vagy másodlagos célpontokat támadjanak, például a Déli-Georgia szigeteket, vagy mondjuk Szent Ilonát.

A Falkland elleni támadáshoz viszont Spee a teljes flottáját összevonta. Nemcsak a Picton-szigetnél vele levő nyolc hajó indult Port Stanley felé, hanem december negyedikén két Montevideóban tartózkodó német teherhajót is a szigetek felé indított. Elég nyilvánvalónak tűnik tehát, nem az volt a szándéka, hogy összelövöldözi a kikötőt, aztán gyorsan elhúzza a csíkot. Egy „hit and run” rajtaütésnél a meglepetés a fő tényező, a cirkálók váratlanul lecsapnak, általában a kora reggeli órákban, aztán gyorsan eltűnnek. Ott viszont, ahol a hajók huzamosabb időn át akartak tartózkodni, mint például Nukuhivánál vagy a Húsvét-szigetnél, Spee rendszerint előreküldte teherhajóit, derítsék fel a terepet. Ez történt ebben az esetben is, a flotta három teherhajója ugyanis a főerők előtt, már december hatodikán este útnak indult a szigetek felé, míg a cirkálók csak másnap reggel követték őket.

Nyilvánvalónak tűnik tehát, hogy a németek valami nagyobb szabású vállalkozásra készültek Falklandnál, és ez egyben magyarázatot is adhat arra, mit csináltak egy hónapig Chilében. Előkészítették az akciót. Az, hogy az előkészületek ilyen sokáig tartottak, megint valami komolyabb hadműveletre utal.

Hogy pontosan mire, azt biztosan nem lehet tudni. Szerény véleményem szerint azonban a megoldás kulcsát valószínűleg a Montevideóból induló két teherhajó jelenti. A Mera és az Elinore Woermann nevű gőzösök december negyedikén futottak ki a kikötőből, meglehetősen különös rakománnyal a fedélzetükön, melyre az általam ismert szakirodalom nem figyelt fel. A flottának szánt szokásos ellátmány mellett ugyanis a rakomány gerincét nagy mennyiségű cement és drótkötél képezte, melyekre a hadihajóknak biztosan nem volt szükségük. Az első következtetés, ami erről az ember eszébe jut, természetesen az, hogy Spee nyilván meg akarta szállni a szigeteket, erődítményeket emelni Port Stanley-nél, és aztán saját támaszpontjaként használva a kikötőt, onnan támadni a dél-atlanti vizeken közlekedő angol kereskedelmi hajókat.

Ez az elképzelés persze azonnal újabb problémákat vet fel. Az első merőben technikai jellegű, honnan vett volna Spee elég embert ahhoz, hogy elfoglalja a szigetet, és aztán megfelelő létszámú helyőrséget hagyjon hátra rajta?

A szigeteken reguláris katonaság nem állomásozott, tehát a kikötőben álló brit hadihajók leküzdése után a németeknek már csak a civil lakosság soraiból felállított helyi milíciát kellett volna semlegesíteniük ahhoz, hogy megszerezzék az ellenőrzést a szigetek felett. Miután tudni lehetett, hogy a német hajóraj a dél-atlanti térség felé közeledik, a Falkland-szigetek minden épkézláb férfi lakosát felfegyverezték. Ez mindösszesen legfeljebb 300-400 embert jelentett. A németek számára nem okozott volna különösebb gondot, hogy a hajóikon szolgáló közel háromezer tengerész soraiból kiállítsanak egy különítményt, mely képes ezt a képzetlen, rosszul felszerelt fegyveres erőt leküzdeni. Csakhogy hosszú távon a hajók nem nélkülözhettek több száz tengerészt, tehát Spee megszerezhette, de nem tarthatta volna meg a szigeteket.

A német tengernagy számára azonban nem csupán a hajóin szolgáló tengerészek álltak rendelkezésre. Mint már többször említésre került, az óceániai és dél-amerikai térségben nagy lélekszámú német kolónia élt, nemcsak a gyarmatokon, hanem a térség többi országában is. Közülük nagyon sokan megtartották német állampolgárságukat, márpedig ebben az esetben, ha katonaviselt egyénekről volt szó, az illetők hadköteles tartalékosoknak számítottak. Mozgósítás esetén ezeknek a tartalékosoknak a Csendes-óceán és Dél-Amerika egész területéről a chilei Valparaiso kikötőjében kellett gyülekezniük. Mikor Spee november harmadikán befutott a chilei kikötőbe, ott több mint ezer német tartalékost talált, akik mind csatlakozni szerettek volna a hadihajókon szolgálókhoz. A flotta azonban összesen 127 embert vett csak fel, amennyire az állomány hadilétszámra való kiegészítéséhez a hajóknak éppen szüksége volt, a többieket a kikötőben hagyták. Csakhogy egy héttel később egy újabb német hajó futott be a kikötőbe, a Seydlitz, amely bizonyíthatóan újabb tartalékosokat vett fel. Hogy pontosan mennyit és milyen célból, arra vonatkozóan ismét nem maradt fenn megbízható beszámoló. Egyesek szerint csak néhány tucat, mások szerint több száz német tartalékos szállt fel a hajóra.

Spee ekkorra ugyanis már eldönthette, hogy mégis áthajózik a keleti partra, és megtámadja a Falkland-szigeteket, tehát szüksége lett a tartalékosokra. (Nemcsak harci, hanem talán munkaerőként is, az erődök építéséhez.) A Seydlitz által felvett emberek zöme az úgynevezett Maltzahn zászlóaljhoz tartozott, mely katonai szempontból viszonylag képzett és gyakorlott alakulatot jelentett. Friedrich von Maltzahn báró az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb chilei földbirtokos volt – a Maltzahn család máig a chilei elithez tartozik –, aki birtokán szabályos katonai gyakorlóteret épített fel, ahol bevonultatásuk után a környékbeli német tartalékosokat gyakorlatoztatta. Az itt felállított zászlóalj felszereltségben és képzettségben persze nem érte el egy reguláris alakulat színvonalát, de elég erős volt ahhoz, hogy a nála jóval képzetlenebb falklandi népfelkelőkkel megbirkózzon.

Tehát minden Spee rendelkezésére állt ahhoz, hogy elfoglalja és megtartsa a Falkland-szigeteket. Ennek ellenére sokan kétlik, hogy valóban ez volt a tengernagy szándéka. Ők úgy érvelnek, a britek gyorsan blokád alá vehették volna a szigeteket, beszorítva Port Stanley-be a német hajókat, és egy-két hónapon belül képesek lettek volna egy megfelelő nagyságú inváziós erőt összegyűjteni, és a szigetek visszafoglalására küldeni. Ez valóban így van, bár a dolog azért nem lett volna ilyen egyszerű. Ebben a térségben az angoloknak Port Stanley volt az egyetlen támaszpontjuk, tehát a szigetek blokádját az angol hadihajóknak a viharos tengeren, támaszpont nélkül, a semleges, de az angolokkal nem túlzottan szimpatizáló dél-amerikai kikötőkre támaszkodva kellett volna megoldaniuk. Ugyanilyen nehéz lett volna a szigetek visszafoglalásához szükséges több ezer fős katonaság Falklandra való eljuttatása, és utánpótlásuk megoldása. Egy ilyen vállalkozás persze így sem lett volna kivitelezhetetlen, de megvalósításához jelentős tengeri és szárazföldi erőforrásokat kellett volna átirányítani a térségbe, melyekre a háborúnak ebben az angolok számára is kritikus szakaszában az európai hadszíntereken is nagy szükség volt. Már önmagában ezért is megérhette volna a németeknek egy ilyen akció. Churchill visszaemlékezései szerint egyébként novemberben egy beszélgetés során Fisher ezt mondta neki: „Ha Spee helyében lennék, elfoglalnám és megerősíteném Falklandot, s aztán onnan pusztítanám a kereskedelmi hajózást a dél-atlanti térségben.”

Ezen kívül a németeknek volt még egy lehetőségük arra, hogy a Falkland-szigeteket elfoglalva megerősítsék pozícióikat a térségben. Argentína, mint az közismert, igényt támasztott a szigetekre, melyet a német diplomácia mindig respektált. Semmibe sem került volna nekik, hogy a szigetek megszállása után felkínálják azokat Argentínának. Ekkortájt még nem lehetett tudni, hogyan fog végződni a háború. A hadszíntereken a németek elég jól álltak, ígéreteiket tehát nem lehetett fedezetlen csekknek tekinteni. A hajórajnak nyújtandó támogatásért cserébe felkínálhatták volna a szigeteket az argentinoknak, akik ezért vállalhatták volna a német cirkálók szén és lőszerellátását, illetve a szükséges nagyjavítások elvégzését. Ez ugyan ellentétes volt a nemzetközi jog vonatkozó rendelkezéseivel, de az argentinok nem tettek volna mást, mint amit az elvileg sokáig semleges Egyesült Államok is tett mindkét világháborúban, vagyis nyílt támogatásban részesítette a hadviselő felek egyikét.

A történészek kutatásokat végeztek az érintett országok archívumaiban, és egy különös dologra figyeltek fel. A chilei levéltárakban bőséges anyagot találtak Spee hajórajának tevékenységéről, diplomáciai jelentéseket, haditengerészeti feljegyzéseket, a hírszerzés beszámolóit. Az argentin levéltárak dokumentumai között viszont szinte semmit sem találtak ebből az időszakból, ami ezekkel az eseményekkel foglalkozott volna. Ez már csak azért is különös, mert a történtek Argentína közvetlen közelében zajlottak, olyan területeken, melyeken ők is érdekeltek voltak. A Picton-sziget például, a német hajók utolsó megállója, közvetlenül a Tűzföld argentin részének déli partjai előtt fekszik. A szigetre az argentinok szintén igényt tartottak – sikertelenül, az ma is Chiléhez tartozik –, és a vitatott hovatartozású területeken állandóan argentin hadihajók járőröztek, a kérdéses időpontban a San Martin és Pueyrredon cirkálók. A német hadihajók három napot töltöttek el itt, viszonylag jó időjárási viszonyok között, de az argentin feljegyzésekben nyoma sincs annak, hogy a nyolc német hajó jelenlétét észrevették volna, ami elég valószínűtlenül hangzik.

A Seydlitz, mely talán a szigetek elfoglalására szánt önkénteseket szállította, hivatalosan kórházhajóként csatlakozott a hajórajhoz, amit a hadihajók tisztjei különösnek találtak, hiszen valamennyi német hajó jól felszerelt kórházzal rendelkezett. A Seydlitz-et elkülönítették a kötelék hajóitól, a többiektől külön horgonyzott, és senkit sem engedtek fel a fedélzetére. A német hajóraj rangidős túlélője, Hans Pochhammer fregattkapitány, a Gneisenau elsőtisztje, utóbb megemlítette, még őt sem engedték fel a Seydlitzre, amikor egy ízben valamilyen küldeményt továbbított a hajóra. Az, hogy a hajó német tartalékos katonákat szállított a fedélzetén, bizonyítottnak tekinthető – csak a számuk vitatott –, mivel ismertek olyan tartalékosok visszaemlékezései, akik később a Seydlitz fedélzetén érkeztek Argentínába, és kerültek ott internálásba. Spee úgy tűnik, még saját tisztjei előtt sem fedte fel szándékait, aminek oka talán az lehetett, hogy diplomáciai szempontból is kényes vállalkozásba kezdett.

Jóval később a német haditengerészetnek a falklandi ütközetről készített hivatalos jelentésének margójára tett megjegyzésében II. Vilmos azt írta: „Rejtély marad, mi késztette Spee-t a Falkland elleni támadásra.” A megjegyzést nem a nyilvánosságnak szánták, tehát a császár ezek szerint tényleg nem tudta, mire készült Spee. A német tengernagy lehet, a saját szakállára indította meg a hadműveletet, és nem egyeztetett feletteseivel. De ha bevonta a berlini Admiralitást, akkor sem különösebben meglepő, hogy a császárt kihagyták a tervezésből. Vilmos előszeretettel tetszelgett a nagy hódító napóleoni pózában, valójában azonban a katonai tervezésbe ha csak lehetett, egyáltalán nem vonták be. A császár még a Schlieffen terv részleteit sem ismerte, és a háború elején fogalma sem volt róla, pontosan hol és hogyan kíván támadni a saját hadserege.

A falklandi hadművelettel kapcsolatban egyébként a német levéltárak szintén nem sok felvilágosítást adnak, a kutatók a dokumentumok majdnem ugyanolyan meglepő hiányát tapasztalták, mint az argentinoknál.

És végezetül van még egy, az előzőnél egyszerűbb magyarázat, ami érthetővé teszi a Mera és az Elinore Woermann különös rakományát. A cementet és a drótköteleket ugyanis nem biztos, hogy parti erődök építésére használták volna fel. Lehet, hogy Spee cementtel megrakott hajók elsüllyesztésével kívánta eltorlaszolni Port Stanley kikötőjének bejáratát. Egy hasonló ötlet nem sokkal korábban a Monarchia egy tartalékos zászlósának, a lembergi születésű Georg Gondosnak is eszébe jutott, aki egy török zászló alatt hajózó, cementtel megrakott teherhajó elsüllyesztésével akarta eltorlaszolni a Szuezi-csatornát. A háború kitörésekor megtették az előkészületeket az akcióra, azonban az impotens K. und K. vezetésnek fél év sem volt elég arra, hogy kivitelezni tudja az ötletet. Végül az év végén, Törökország hadba lépése után, ejtették a tervet. Valamivel nagyobb sikerrel jártak az angolok, akik 1918-ban hasonló módon, cementtel megrakott, leselejtezett cirkálók elsüllyesztésével torlaszolták el a zeebrüggei és az ostendei kikötők csatornáját.

Spee meglehet arra gondolt, hosszú távon úgysem lesz képes megtartani a Falkland-szigeteket, ezért Port Stanley elfoglalása után használhatatlanná akarta tenni a támaszpontot. A kikötői létesítmények lerombolása és a raktárak felgyújtása után a kikötő bejáratánál elsüllyesztett volna néhány cementtel megrakott hajót, melyek mesterséges sziklazátonyként zárták volna el a bejáratot, valószínűleg a belső kikötőbe vezető szűk csatornát. A drótköteleket belekeverhették volna a cementbe, vagy a kikötő öblének fenekén kifeszítve hálóként akadályozhatták volna a hajók mozgását, rátekeredve a hajócsavarokra. (A tartalékosokra persze ebben az esetben is szükség lett volna, hiszen Port Stanley-t mindenhogyan el kellett foglalni.) A britek az erősen tagolt partvidékű szigeteken máshol is találhattak volna jó horgonyzóhelyet, azonban a környéken Port Stanley volt a Royal Navy egyetlen, viszonylag jól felszerelt kikötője. Tönkretételével tehát a németek hosszú időre megfosztották volna az angolokat egyetlen támaszpontjuktól, ami nagyban segítette volna őket a térségben való eredményes tevékenységben.

Függetlenül attól, mi volt a végső szándéka a kikötővel kapcsolatban, Spee minden bizonnyal hosszabb ideig kívánt itt tartózkodni, ugyanis a Montevideóból induló két teherhajó gépalkatrészeket is szállított, melyekre feltehetően a cirkálók hajtóműveinek nagyjavításához volt szükség. A németek tehát alighanem Falklandon akarták elvégezni a fél éve tengeren levő hajók gépein esedékessé vált karbantartásokat és javításokat is.

Maga Pochhammer, akinek minden bizonnyal nem volt teljes rálátása Spee terveire, a következőképpen foglalta össze a vállalkozás feltételezett célját: „Lehetőségünk lett volna arra, hogy nemcsak súlyos károkat okozzunk az ellenségnek, hanem megfosszuk hadműveleti bázisától is, és ő kétségtelenül erre is gondolt. Ha sikerrel járunk, akkor ha csak ideiglenesen is, de használhatatlanná tesszük Port Stanley kikötőjét, az angol flotta legfontosabb ellátóközpontját a környéken. Ha elpusztítjuk az ottani ellátmányt és a szénkészleteket, a hajók javítására szolgáló felszereléseket, és végezetül megbénítjuk a sziget nagy rádióállomását, az ellenség kommunikációs hálózatának egyik legfontosabb elemét, akkor ezzel a fegyverténnyel megszerezhettük volna a teljes cselekvési szabadságot további hadműveleteink számára.”

A nagyszabású terv megvalósítása komoly sikerekkel kecsegtetett, hiszen Falklandról kiindulva a német hajók veszélyeztethették volna az angol gyarmatok – India, Ausztrália, Dél-Afrika – és Nagy-Britannia közti hajóforgalmat is. Mint már oly sokszor a történelem során, ezúttal is nagyon kevés választotta el a győzelmet a vereségtől, s ebben az esetben egész pontosan 48 órán múlott, hogy a németek végül rajtavesztettek.

(Folyt. köv.)