Az első világháború sok minden más mellett olyan szempontból is kuriózum volt a korábbi európai háborúkhoz képest, hogy a felek nem voltak hajlandóak semmilyen kompromisszumra, és mindegyikük a „mindent vagy semmit” alapon játszott. A cél nem pusztán a győzelem volt, hanem a totális győzelem, az ellenség teljes megsemmisítése. Ennek a célnak minden mást alárendeltek, legelőször is a józan észt. A végkimerülésig folytatott háború végén a győztesek maguk is éppen csak egy lépésre voltak attól a szakadéktól, melybe a vesztes Németországot beletaszították. Gyakorlatilag az egész kontinens összeomlott, és ebből a bukásból azóta sem tért magához.

A papíron győztes Franciaország szintén a csőd szélén állva került ki a háborúból, ráadásul „győzelmével” gyakorlatilag nem nyert semmit. Ezért a semmit sem érő győzelemért viszont elképesztő árat fizetett. A francia háborús költségek majdnem 160 milliárd frankra rúgtak, melynek harmadát hadikötvényekből, másik harmadát pedig kölcsönökből fedezték. A hadikiadások fedezése érdekében az adókat az egekbe emelték, és újakat vezettek be. (1916-ban például a jövedelemadót.) A fedezetlen bankjegykibocsátások miatt az infláció magasra szökött, az árak átlagban háromszorosra nőttek. A frank értéke már a háború alatt a felére esett, és később csak még tovább csökkent. Míg 1914-ben 25 frank ért egy angol fontot, addig 1926-ban már 243. A forgalomban levő bankjegyek és pénzérmék összértéke 1914-ben hat milliárd frankot tett ki, 1920-ban 38 milliárdot. Az arany és a valuta a háború alatt kiáramlott az országból, a tőke külföldre menekült. A francia gazdaság a háború során külföldi piacai nagy részét elvesztette. Ezeket már a háború alatt nagyrészt amerikai, illetve Ázsiában japán cégek foglalták el.

A háborús pusztítások tovább tetézték a gondokat. A francia emberveszteség meghaladta az 1,3 millió főt, a részben vagy egészben munkaképtelen rokkantak száma pedig a 3 milliót. Az óriási emberveszteségek következtében a háború után nyomasztó munkaerőhiány alakult ki.

A háború alatt német kézre került északi iparvidék, az ország iparilag legfejlettebb térsége, mely a háború előtti termelés közel felét adta, szinte teljesen elpusztult a harcokban. A mezőgazdaságot a munkaképes emberállomány behívása, és a háború alatti rekvirálások tették tönkre, Franciaország már a háború alatt rászorult a mezőgazdasági termékek importálására. A háború végén az ipari és mezőgazdasági termelés 45%-al maradt el az 1913-as adatoktól. A gazdaság működtetését a korábbi önszabályozó piac helyett az állam vette át, az árakat mesterségesen rögzítették.

Az észak-franciaországi Lens városa a háború után.

A franciák az egész háborút úgy vívták végig, hogy nem számít mibe kerül, a győzelem után a németek majd úgyis megfizetnek mindent. A remélt hadikárpótlások azonban elmaradtak. A kifizetetlen jóvátétel miatti kártérítésként a franciák 1923-ban – belga részvétellel – önhatalmúlag megszállták a Ruhr-vidéket, arra számítva, az ottani gyárakból és bányákból befolyó bevétel pótolja az elmaradt német kifizetéseket. Az akció, melyet még a francia lakosság nagyobbik része is ellenzett, azonban fordítva sült el. A németek passzív ellenállása miatt a franciák semmilyen gazdasági hasznot nem húztak a megszállt területekből, viszont a megszállás költségei tovább súlyosbították pénzügyi nehézségeiket.

A németekkel végül 1924-ben született megegyezés a franciák által követelt kárpótlás rendezéséről. A németek amerikai kölcsönökből fedezték törlesztéseiket, melyekből a franciák saját, a háború alatt felvett amerikai kölcsöneiket fizették vissza. Az amerikai pénz tehát néhány forduló után ahogy jött, azonnal ment is vissza az Egyesült Államokba, a két ország által fizetett kamatokkal felduzzasztva.

Következő évben a locarnói egyezmény rögzítette és garantálta a francia–belga–német határokat. A Rajna vidéket demilitarizált övezetnek nyilvánították, cserébe a franciák kiürítették a Ruhr-vidéket. Az egyezmény aláírásával Németország ismét beléphetett az európai nagyhatalmak sorába. Az angol külügyminiszter elégedetten jegyezte meg: „Többé nincsenek sem győztesek, sem vesztesek!” 1926-ban Németországot felvették a Nemzetek Szövetségébe, és megszüntették az ország katonai ellenőrzését. A francia jóvátétel véglegesnek szánt rendezési terve 1929-ben készült el, mely 114 milliárd márka kifizetéséről szólt, 59 éves részletfizetéssel. Néhány évvel később azonban a németek felmondták a szerződést, és megtagadták a további részletek fizetését.

Német karikatúra a Ruhr-vidék francia megszállásáról.

A francia gazdaság helyzete csak a húszas évek végére rendeződött. 1929-ben az ipari termelés már 40%-al volt több, mint a háború előtti utolsó békeévben. Azonban alighogy a franciák kilábaltak az egyik válságból, rögtön beleestek a másikba. A nagy gazdasági világválság hatása a nyugati államok közül Franciaországban volt a legkisebb, ám egyben a legtartósabb. A franciák még tíz év múlva is a válság következményeit nyögték. Az ipari termelés ismét visszaesett, csaknem a negyedével. (Ezen belül az acélgyártás csökkenése elérte a 40%-ot.) Hasonló mértékű visszaesés történt a mezőgazdaságban, mely amúgy is korszerűtlen eszközökkel és módszerekkel termelt. A tőkehiány miatt elmaradt a francia ipar modernizációja is, melynek színvonala a harmincas évekre már nagymértékben elmaradt nemcsak a német, hanem az angol technológiai színvonaltól is. A termelés az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt elavult technológiákkal, alacsony hatásfokon, és magas önköltségen történt. A szolgáltató szektor ugyanekkor viszont jelentős fejlődésen és növekedésen ment keresztül. Ez általában jellemző volt minden európai államra, ahol a háború után az állami bürokrácia és a bankszektor mérete a korábbinak a sokszorosára növekedett. Ugyancsak a sokszorosára nőttek az állam jóléti kiadásai is. Olyan, korábban soha nem képzelt szociális intézmények jöttek létre, mint az egészségbiztosítás, vagy az állami nyugdíjrendszer. Óriási fejlődésen ment keresztül a közegészségügy és a közoktatás is. Ezek az intézmények persze roppantul megterhelték az államok költségvetését, és e többletköltségek nagy részét a védelmi kiadások lefaragásával spórolták meg. Végképp elmúltak azok az idők, amikor a költségvetések harmadát-felét, vagy akár még többet is, a katonai kiadások tették ki.

A francia gazdaság hektikus hullámzása jelentős társadalmi feszültségeket gerjesztett, melyek a politikai életre is kedvezőtlen hatást gyakoroltak. Az országban a háború után megerősödtek a nacionalista irányzatok. A húszas évek egyik legnagyobb hatású jobboldali szervezete a Tűzkeresztes Mozgalom volt, mely háborús veteránokból alakult 1927-ben. Ez még nem igazi fasiszta szerveződés volt, hanem inkább egy nacionalista, konzervatív katolikus mozgalom, mely a régi tradíciókhoz való visszatérés jelszavát tűzte zászlajára.

A gazdasági világválság még jobban felborította a franciaországi politikai egyensúlyt. 1932 és 1935 között például 11 kormány volt hivatalban, melyek mindegyike saját gazdaságélénkítő programmal hozakodott elő. Ezek következménye azonban csak annyi volt, hogy felborították a költségvetési egyensúlyt. Az állandó politikai bizonytalanság közepette a pártok és politikusok a pillanatnyi túlélésére és a közvetlen jövőre koncentráltak, a hosszú távú terveket nem támogatták. A belpolitikai válság ezúttal is a szélsőségek, a kommunisták és a fasiszták megerősödését vonta magával. A szélsőjobboldali Francia Szocialista (!) Párt a harmincas évek végére már 800 ezer tagot számlált, míg a volt kommunista Jacques Doriot által alapított, nyíltan fasiszta eszméket valló Francia Néppárt elérte a 200 ezres tagságot.

Jacques Doriot egyik performansza 1943-ban.

A francia haditengerészet 1916 után teljesen leállt a nagy hadihajók építésével. A háború előtt elkezdett, nagyszabású flottaépítési tervekben szereplő új csatahajók és csatacirkálók közül egy sem készült el. A Normandie osztály csatahajói 60-65 %-os készültségi szintet értek el mielőtt építésüket leállították, a Lyon osztály csatahajói kezdeti stádiumban voltak, egy névtelenül maradt csatacirkáló osztály építését pedig el sem kezdték. Néhány nappal a háború befejezése után, arra számítva, hogy a helyzet gyorsan rendeződik – és arra, hogy a németek majd mindent fizetnek –, a vezérkar már a Normandie osztály építésének folytatásáról tanácskozott, és következő év februárjában el is határozták, hogy négy csatahajót mindenképpen befejeznek. (Az ötödik építését már a háború alatt törölték.) A terveket a háború tapasztalatai alapján természetesen módosították. Elsősorban a sebességet igyekeztek növelni, nagyobb teljesítményű hajtóművek beépítésével. Az új előirányzat szerint a hajóknak el kellett érniük a 26-28 csomós sebességet. A lövegek csőemelését 24 fokra növelték, hogy a lőtávolság elérje a 25 km-t. A fő páncélfedélzet vastagságát 120 mm-re növelték. A változtatások jelentette súlytöbbletet a hajótest 15 méterrel való meghosszabbításával kompenzálták volna.

Az elhúzódó, és a vártnál sokkalta súlyosabb gazdasági válság azonban meghiúsította a tervek végrehajtását. 1922-ben a csatahajók építését törölték. A használható alkatrészeket kiszerelték, és más hajókba építették be, a félkész hajótesteket pedig 1926-ig lebontották. Az egyetlen kivétel a Béarn volt, melyet még 1920-ban bocsátottak vízre, hogy felszabadítsák a sólyateret. A hajót 1923 és 1927 között repülőgép-anyahajónak építették át, s egészen a világháborúig ez volt a franciák egyetlen ilyen kategóriájú hajója.

A Normandie tervrajza.

A francia csatahajó építések leállításáért gyakran a washingtoni flottaszerződést teszik felelőssé, ám az valójában megengedte volna a franciák számára új csatahajók építését. A szerződés értelmében a franciák – ugyanúgy, mint az olaszok – akár három új csatahajót is építhettek volna, összesen 70 ezer tonnányi vízkiszorítással. A franciák azonban a számukra engedélyezett hajóteret inkább úgy töltötték ki, hogy még a régi típusú, Danton osztályú hajókból is megtartottak hármat, noha ezeket 1927-től, amikor betöltötték a 20 éves életkort, lecserélhették volna korszerűbb egységekre. Az 1922-ben zátonyra futott és elsüllyedt France csatahajót szintén nem pótolták, pedig erre is lehetőségük lett volna. Az új csatahajók megépítésére tehát nem a washingtoni szerződés, hanem a gazdasági összeomlás miatt nem került sor, akárcsak az olasz haditengerészetnél.

Miután új csatahajók építéséről szó sem lehetett, a haditengerészetnek be kellett érnie a régi egységekkel, és azok korszerűsítésével próbálták meg a flotta ütőerejét valamennyire fenntartani. Igazából még ezt is csak nehezen tudták megoldani, ugyanis a háborút követő években az anyagi lehetőségek olyan szűkösek voltak, hogy a franciák még a megmaradt hat csatahajóból is kénytelenek voltak kettőt tartalékba állítani.

A megmaradt csatahajók, elsősorban a modernizálásra inkább érdemes Bretagne osztály tagjai, a húszas-harmincas években több korszerűsítésen estek át. Ezek során kazánjaikat fokozatosan olajtüzelésűekre cserélték, légvédelmi fegyverzetüket megerősítették, tűzvezető berendezéseiket modernizálták, árbocaikat pedig háromlábú, tripod árbocokra cserélték, hogy azok elbírják a rajtuk elhelyezett, megnövekedett mennyiségű berendezések súlyát. A nehézlövegek csőemelkedési szögét a lövegtornyok módosításával megemelték, hogy növeljék az ágyúk lőtávolságát. A legradikálisabb átalakításon a Lorraine esett át, melynek az 1934-35-ös átépítés során kiszerelték középső lövegtornyát, s a helyére repülőgéphangárt és katapultot telepítettek.

A Lorraine az 1934-es átépítés után.

A nehéz gazdasági és pénzügyi helyzetben a francia politikusok még a korábbinál is kisebb jelentőséget tulajdonítottak a haditengerészetnek, és rendre leszavazták a flotta benyújtott költségvetését. A francia haditengerészet, mint történelme során mindig, a két világháború közt is a francia fegyveres erők mostohagyerekének számított, mely a katonai költségvetés fontossági listáján rendszerint az utolsó helyek valamelyikét foglalta el. A fegyveres erőkre szánt pénzek nagy része a szárazföldi csapatok fejlesztésére ment, illetve a harmincas évek elejétől a Maginot vonal erődjeinek építésére. Az 1924-ben benyújtott 18 éves flottaépítési tervet a parlamenti képviselők ugyanúgy nem fogadták el, mint annak következő évben benyújtott, csökkentett változatát. A képviselők ragaszkodtak ahhoz, hogy a flotta minden évben benyújtsa jóváhagyásra a költségvetését, és nem voltak hajlandók több évre előre megszavazni a flotta által igényelt összegeket. A haditengerészet által igényelt évi 40 ezer tonnányi új hajótér építése helyett mindössze 33 ezer tonnát hagytak jóvá, azt is csak hosszas viták után. Ezt a hajóteret a húszas években teljesen kimerítette az új cirkáló és romboló építési program. Ezeket a hajókat sem flottaütközetekre tervezték, hanem a gyarmatokkal való összeköttetés biztosítására, illetve az ellenség kereskedelmi útvonalai elleni támadásokra, vagyis klasszikus portyázó hajók voltak, nagy sebességgel, viszonylag erős fegyverzettel, de nagyon gyenge páncélzattal.

A cirkálóépítési program az első világháború tapasztalatai alapján kapott elsőbbséget, miután kiderült, milyen nagy szükség van ezekre a hajókra, melyek építését az addig főleg a dreadnoughtokra koncentráló franciák is nagyon elhanyagolták. A háború után jóvátételként négy német, és egy osztrák–magyar könnyűcirkálót kaptak, ezek azonban elhasználódott, és a gyors technológiai fejlődés következtében már nem is igazán korszerű egységek voltak, melyek nem oldhatták meg a francia haditengerészet gondjait, vagyis mindenképpen szükség volt a korszerű, saját cirkálók megépítésére.

Az első ezek közül a Duguay-Trouin osztály három hajója volt, melyek tervezését közvetlenül az első világháború után, 1919-ben kezdték el, már az olaszok ellen vívandó következő háborúra készülve. Az első tervek nem nyerték el a tengerészet vezérkarának tetszését, és azokat végül nem hagyták jóvá. Következő évben a mérnökök új tervekkel álltak elő, melyek az amerikai Omaha osztály alapján készültek. Végül ezeket a terveket fogadták el, és rendelték meg 1922-ben a hajókat. A modern felépítésű, gyors cirkálók az új 155 mm-es lövegekkel voltak felszerelve. Négy lövegtoronyban elhelyezett nyolc ágyújukkal nagy tűzerővel rendelkeztek, azonban teljesen páncélozatlanok voltak, csak a lövegtornyaik voltak ellátva minimális páncélvédelemmel.

A Duguay-Trouin osztály egyik cirkálója, a Primauguet.

A következő megépült egységek, a Duquesne és Suffren osztályú nehézcirkálók, hasonló elvek alapján készültek. Jó tengerállóságú, gyors, és erős fegyverzetű hajók voltak, ám csupán minimális páncélzattal ellátva. Ez a tendencia az utolsó francia nehézcirkáló, az Algerie építésénél tört meg, mely elődeinél lassabb, ám sokkal jobban páncélozott hajó volt. A franciák az olasz Zara osztály négy cirkálóját akarták ellensúlyozni, ám az Algerie végül testvérhajó nélkül maradt.

A francia könnyűcirkálók is hasonló koncepció alapján épültek, nagy sebességgel és jó fegyverzettel, ám szinte páncélzat nélkül. Az Emile Bertin és az elsősorban iskolahajónak épült Jeanne d’Arc a hagyományos feladatok mellett aknarakásra is használható volt, valamint romboló kötelékek zászlóshajójaként is alkalmazták őket. A próbajáratain mért 39,66 csomós sebességével az Emile Bertin volt a francia haditengerészet leggyorsabb cirkálója.

A La Galissonniere osztály hat hajója a harmincas években épült, s alighanem ezek voltak a franciák legjobban sikerült cirkálói. A hármas lövegtornyokban kilenc 152 mm-es löveggel felszerelt, 7.500 tonnás hajók gyorsak voltak, megbízhatóak, kiváló tengerállósággal rendelkeztek, és már megfelelő páncélvédelemmel is ellátták őket. Később ezek lettek a franciák legsikeresebb hajói. A következő, De Grasse osztályú cirkálók ezek növelt változatai lettek volna, építésüket azonban a háború miatt már nem fejezték be.

Úgyszintén a háborús tapasztalatok, és a kereskedelmi útvonalak védelmének fontossága miatt a franciák a két háború közt nagy számban építették a rombolóikat is, az 1923-ban vízrebocsátott Bourrasque osztálytól a háború előtt befejezett Mogador osztályig. A franciák rombolói (contre-torpilleur) rendszerint nagyobbak és erősebbek voltak, mint a többi haditengerészet által használt hasonló egységek. Az új rombolókat 1926-tól kezdték szolgálatba állítani, ám igazából csak a harmincas évek elején elkészült, kimondottan a gyors cirkálók és az új csatahajók kíséretében végrehajtott hosszú távú küldetésekre tervezett Le Fantasque osztályú rombolók kerültek először minőségi fölénybe a többi haditengerészet rombolóival szemben. (Az osztály egyik tagja, a Le Terrible, próbajáratain 45,03 csomós sebességet ért el.) A háromezer tonnás, kiváló tengerállóságú rombolók az új, nagy tűzerejű és nagy tűzgyorsaságú 138 mm-es lövegekkel voltak felszerelve, és harcértéküket tekintve egyenrangúak voltak a régebbi építésű könnyűcirkálókkal. A rombolók nagy sikert arattak, és világszerte utánzókra találtak a többi haditengerészetnél is.

A költségvetési nehézségek és a hajógyárak leterheltsége miatt csak 1939-ben szolgálatba állított két, Mogador osztályú romboló a Fantasque osztály növelt, erősített változata volt. A hajókat már nyolc darab 138 mm-es löveggel szerelték fel. Az osztály következő négy, módosított tervek alapján készülő egységének az építését a háború kitörését követően törölték.

A francia haditengerészet kiemelt jelentőséget tulajdonított a tengeralattjáróknak is, s a háború elején ő rendelkezett a világ legnagyobb tengeralattjáró flottájával, bár ez a flotta minőségileg már korántsem képviselte a nemzetközi élvonalat.

A Vauquelin romboló.

A háború után a franciákéhoz hasonló, vagy még annál is súlyosabb problémákkal küszködtek a britek is. A washingtoni szerződésnek köszönhetően még két évtizeden át meg tudták őrizni a vezető tengeri nagyhatalom státuszának a látszatát, ám ekkorra valójában már jócskán lemaradtak az amerikaiak mögött. Az angolok szívesen szabadultak volna a költségvetésüket megterhelő nagy csatahajóktól, ám természetesen csak úgy, ha ugyanekkor a többiek is hasonlóképp tesznek. Az 1929-es genfi tengerészeti konferenciára a csatahajó-építés területére vonatkozó további korlátozások és megszorítások terveivel érkeztek. Az olaszok és a franciák tudomást szereztek az angol elképzelésekről, és tiltakozásuk jeleként hivatalos küldöttséggel nem is vettek részt a konferencián, mely tőlük függetlenül is teljes kudarccal végződött. Az amerikaiak fő törekvése ugyanis az volt, hogy a washingtoni egyezmény által a nagy hadihajókra megállapított arányszámokat terjesszék ki a cirkálókra is, vagyis az USA azonos vízkiszorítású hajótérrel rendelkezhessen, mint Nagy-Britannia, melynek a gyarmatokkal való kapcsolattartásra hivatkozva Washingtonban több cirkálót engedélyeztek, mint amennyit az US Navy rendszerben tarthatott. A britek nem támogatták az amerikai elképzelést, mire azok sem szavazták meg az angol indítványt a csatahajók és cirkálók engedélyezett paramétereinek további korlátozásáról. A konferencia végül eredmény nélkül zárult, a felek semmiben sem jutottak megegyezésre.

A brit javaslatokban a csatahajók vízkiszorításának 25 ezer tonnára való leszorítása, és a főfegyverzet kaliberének 305 mm-re való csökkentése szerepelt. Az angolok úgy gondolták, egy ilyen hajó a katonai szükségletek és a gazdasági megfontolások közötti ésszerű kompromisszum lenne, s építésük és fenntartásuk sokkal olcsóbb lehetett volna, mint a korábbi monstrumoké. A britek persze először másoktól várták volna el, hogy belemenjenek az újabb korlátozásokba. A húszas évek végén a genfi konferencián kívül is többször megpróbálták elképzeléseiket vonzóvá tenni a francia és olasz haditengerészet előtt, melyek mindketten a Földközi-tengeren voltak érdekeltek, ahol az angolok véleménye szerint a hajók méretének nem volt akkora jelentősége, mint az óceánokon. Azonban mindkét haditengerészet kategorikusan elutasította a brit javaslatot, ami pedig egyáltalán nem volt ésszerűtlen.

A csatahajók méreteinek további csökkentésével a britek a későbbi konferenciákon is rendre előhozakodtak, elsősorban továbbra is a mediterrán haditengerészeteknek címezve a javaslatot. Nagy sikert azonban a későbbiekben sem arattak ötleteikkel. Az 1930-as londoni konferencia elsősorban a cirkálókérdést rendezte, a második genfi konferencia pedig, melyre már meghívták Németországot és a Szovjetuniót is, ismét semmilyen eredményt nem hozott. A londoni konferenciáról Olaszország és Franciaország egyaránt kivonult, amikor az angolok ismét erőltetni kezdték a csatahajókérdést. A kitartó briteknek újabb megszorításokat végül csak az 1936-os konferencián sikerült megszavaztatniuk, amikor a 35 ezer tonnás vízkiszorítás megtartása mellett elérték a főtüzérség kaliberének 356 mm-re való csökkentését is. A sikernek azonban nem sokáig örülhettek, ugyanis Olaszország és Japán egyaránt megtagadta a szerződés aláírását, s mivel feltételezni lehetett, hogy a 356 mm-esnél nagyobb kaliberű lövegeket építenek csatahajóikra, a harmincas évek végétől az angolok és amerikaiak is visszatértek a 406 mm-es kaliberhez, ráadásul az engedélyezett vízkiszorítást is tovább növelték. A brit törekvések így végül teljes kudarccal zárultak.

"Barátaim, kudarcot vallottunk. Mi egyszerűen nem tudjuk féken tartani a ti háború iránti szenvedélyeteket."

Korabeli karikatúra a fegyverzetcsökkentési tárgyalások kudarcáról.

A franciák minden alkalommal határozottan visszautasították az angol javaslatokat a vízkiszorítás csökkentéséről, azonban maguk között alighanem elismerték, hogy az angol tervek egyáltalán nem ésszerűtlenek, még ha elsősorban a brit érdekeket is szolgálják. Az igen gyenge lábakon álló francia költségvetés egyébként sem nagyon bírta volna el egy 35 ezer tonnás csatahajóosztály megépítését. Az első genfi konferencia után elkészítettek egy tanulmánytervet, egy mindössze 17.500 tonnás, 34-36 csomós sebességre képes csatacirkálóról, mely a francia haditengerészetnél favorizált négyágyús lövegtornyokban elhelyezett nyolc darab, 305 mm-es löveggel lett volna felszerelve. A költségkímélő megoldás általában tetszést aratott az érintettek körében, ám a vázlatterveken nem jutottak túl, ugyanis közben megérkezett a német Deutschland építésének híre.

A tervezett francia csatacirkáló minden paraméterét tekintve erősebb volt a német zsebcsatahajóknál, a francia haditengerészet vezetése azonban úgy érezte, ez a fölény nem meggyőző. Olyan hajót akartak, mely vitathatatlan fölényben van a német hajóval szemben, s egy összecsapás esetén képes azt túlerejével gyorsan legázolni, páncélzata pedig képes ellenállni a 280 mm-es német lövedékeknek. Az új tervek továbbra is a hivatalosan elutasított angol javaslatokat követték, és változatlanul egy nyolc darab 305 mm-es ágyúval felszerelt, ám a korábbinál jóval nagyobb, és erősebb páncélzatú, 25 ezer tonnás egység megépítéséről szóltak. A későbbi csatahajóknál is megtartott szokatlan felépítés, az elöl elhelyezett lövegtornyokkal, a hatalmas, zárt parancsnoki híddal, és a belső, döntött páncélzattal, elég egyértelműen az angol Nelson osztály hatását mutatja.

A flotta vezérkara biztosra akart menni, és hogy a német zsebcsatahajók elleni döntő fölényt mindenképpen megszerezzék, javasolták a kaliber növelését is, 330 mm-re. Ez a méretek újabb növekedését is magával vonta, így a végleges terveken az új hajó vízkiszorítása 26.500 tonnára növekedett. Ez a hajó lett a Dunkerque, melynek megépítéséhez csak néhány nappal a gerincfektetés előtt sikerült nagy keservesen megszerezni a Parlament jóváhagyását. Az osztály következő egységének, a módosított tervek alapján készülő Strasbourgnak az építéséhez szükséges pénzeket a haditengerészetnek csak három évvel később sikerült kiverni a vonakodó politikusokból.

Az olaszok 1934-ben jelentették be új, 35 ezer tonnás, 38 cm-es lövegekkel felszerelt csatahajóik építését. A német zsebcsatahajók leküzdéséhez a Dunkerque osztályú francia csatacirkálók – a franciák saját meghatározása szerint gyors csatahajók – bőven elegendőek lettek volna, az épülőfélben levő nagy olasz csatahajókkal szemben azonban nem állhattak helyt. Ha tehát nem akartak az olaszokhoz képest másodvonalbeli haditengerészetté válni, a franciáknak is vissza kellett térniük a 35 ezer tonnás koncepcióhoz, akármennyire is fájt ez a költségvetésüknek. Az egyszerűség kedvéért végül a Dunkerque jól sikerült terveit vették elő, és növelték meg a vízkiszorítást 35 ezer tonnára, a kalibert pedig 380 mm-re. Az egyre erősebb olasz és német fenyegetés hatására a francia Parlament is feladta a flottával szembeni spórolási hajlamát, és az első két csatahajó költségvetését viszonylag simán jóváhagyták. Az első csatahajót 1939-ben kívánták szolgálatba állítani, s építése prioritást kapott az 1935-ös tengerészeti programban.

A Dunkerque egyik első tervvázlata.

1936 januárjában a franciák felmondták a washingtoni szerződést, és kijelentették, a továbbiakban nem tartják magukat a 35 ezer tonnás limithez. A lépés célja és értelme elég nehezen érthető, már csak azért is, mert ugyanekkor a haditengerészet tervezői harcot vívtak minden tonnáért, hogy az új csatahajók vízkiszorítását valahogyan az alatt a 35 ezer tonnás korlát alatt tartsák, melyet a politikusok éppen akkor mondtak fel. E célból például csökkentették az eredetileg tervezett páncélzat vastagságát, és a lehető legkisebb helyre szorították össze a hajtóműveket, hogy ezzel is csökkentsék az övpáncél által védett területek hosszát.

A váratlan és értelmetlen lépés azonban ezúttal is a franciákra ütött vissza. Miután korábbi szövetségesük nem volt hajlandó az együttműködésre, az angolok Németországban kerestek fegyelmezettebb partnert, akivel júniusban megkötötték az angol–német flottaegyezményt, ami engedélyezte Németország számára flottája újjáépítését. A franciák ezzel két szék között a pad alá estek, hiszen a németekre vonatkozó 10 ezer tonnás megkötés eltörlése után Olaszország mellett most már egy másik szomszédjuk is nagy csatahajókat kezdett építeni.

A franciák ezek után az 1936-os második londoni tengerészeti konferencián már nemcsak részt vettek, hanem alá is írták a záró egyezményt, melyben elfogadták az angol javaslatot a csatahajóágyúk kaliberének 356 mm-re való csökkentéséről. Tehették, ugyanis előre látható volt, hogy ebből az újabb megszorításból sem lesz semmi. Japán ugyanis nem írta alá a záró egyezményt, az olaszok pedig el sem mentek a konferenciára. Ezt kihasználva a franciák ügyesen elhelyeztek egy cikkelyt az egyezményben – a 25. cikkelyt –, mely engedélyezte a vízkiszorítás 45 ezer tonnára növelését abban az esetben, ha feltételezhető, hogy az egyezményt alá nem író országok 35 ezer tonnásnál nagyobb csatahajókat építenek. Ezt természetesen minden érintett szinte azonnal feltételezte, így a washingtoni szerződés 35 ezer tonnás megszorítása ettől kezdve elméletileg, majd 1938-tól, az új, 45 ezer tonnás hajók építésének megkezdésével gyakorlatilag is semmissé vált.

Nem igazán érthető, hogy miért, de a francia konstruktőrök még ezt követően is végig azon erőlködtek, hogy az új csatahajók vízkiszorítását a már senki által be nem tartott 35 ezer tonna alatt tartsák. Ez végül mégsem sikerült nekik, a Richelieu osztály standard vízkiszorítása végül 37.830 tonnára nőtt.

Az épülő Jean Bart.

A fejleményekkel szinte egyedül Nagy-Britannia volt tényleg elégedetlen. A britek a háború után lecsúszott iparukkal, elavult hajógyáraikkal, régi, kisméretű dokkjaikkal és sólyáikkal nem tudtak volna lépést tartani a többi tengerészeti nagyhatalommal a méretnövekedés terén. 1938-ban, egy francia, angol és amerikai részvétellel megtartott londoni megbeszélésen az angolok ismét előhozakodtak egy újabb korlátozó javaslattal, az engedélyezett vízkiszorítás 40 ezer tonnára való csökkentéséről. A franciák nem voltak elutasítóak, ám az amerikaiak ragaszkodtak a 45 ezer tonnához. A június végén megkötött egyezményben a felek végül a 45 ezer tonnát állapították meg az új csatahajók vízkiszorításának maximumaként, a lövegkaliber felső méretét pedig 406 mm-ben határozták meg.

Bár a londoni egyezmény immár hivatalosan is megengedte a nagyobb vízkiszorítást, a franciák két hónappal később mégis úgy döntöttek, hogy a 35 ezer tonnás sorozatot folytatják tovább, a Richelieu osztály két újabb tagjának megépítésével. 1940-ben újabb két csatahajó építését rendelték meg.

A többi országban folyó csatahajó-építéseket látva természetesen a franciák sem kívántak lemaradni a többiektől, így miközben folytatták a 35 ezer tonnás sorozatot, hozzáláttak a saját 45 ezer tonnás csatahajóik tervezéséhez is. Bár többféle elképzelés is volt az új hajókról, a franciák ezúttal is a legegyszerűbb megoldás mellett döntöttek, és folytatták tovább a Dunkerque-el megkezdett koncepciót. A négyágyús lövegtornyok, és az előző osztálynál használt 38 cm-es kaliber megtartása mellett a legnagyobb különbség az volt, hogy a tűzerő növelése érdekében a hajón elhelyeztek egy harmadik lövegtornyot is, a taton. A hat egységből álló, az első hajó után Alsace osztálynak nevezett csatahajók építését a francia parlament 1940 áprilisában hagyta jóvá. Az első hajó gerincfektetése 1942 elején történt volna meg, ám az ismert események miatt erre sem kerülhetett már sor.

Az Alsace tervrajza.

Brestben 1939-re felállították a csupa új, korszerű és gyors hadihajóból álló úgynevezett cirkálóköteléket (Force de Raid). A Marcel Gensoul altengernagy parancsnoksága alatt álló kötelék magját a két új gyors csatahajó, a Dunkerque és a Strasbourg adta, melyeket a Negyedik Cirkáló Osztag hajói, valamint az új rombolók osztagai kísértek. A kötelék hajói valamennyien képesek voltak tartani a 30 csomós köteléksebességet, és minden hajó, még a rombolók is, képesek voltak a hosszú távú, óceáni bevetésekre. A háború kitörésekor ez a hajóraj képezte Európa, de sokak szerint a világ összes haditengerészetének legmagasabb harcértékű kötelékét.

Az angol–francia kapcsolatok az első világháborút követően némileg meglazultak, a harmincas évek végére azonban az erősödő német fenyegetés, és Olaszország németekhez való csatlakozása ismét összekovácsolta a régi szövetséget. 1938-ban közvetlen telefonvonalat létesítettek a londoni és párizsi Admiralitások között, s a francia flotta jelentős anyagi segítséget is kapott a britektől. Ekkor kerültek átadásra a tengeralattjárókat felderítő új hanglokátorok, illetve a radarkészülékek, melyekből a francia haditengerészet legalább kilencet kapott. A francia flotta tengeralattjáró elhárító erői egyébként is kiemelt figyelmet élveztek. Az Asdic készülék rendszeresítése mellett az angolok 12 korvettet, és több felfegyverzett halászhajót is átadtak a franciáknak, akik ezek alapján elkezdték saját, hasonló egységeik építését is.

Folyamatosan zajlottak a megbeszélések a különböző területeken állomásozó angol és francia flottakötelékek parancsnokai között is, a háború kitörése után folytatandó közös tevékenységük összehangolásáról. Az angolok igen nagy fontosságot tulajdonítottak a francia szövetségnek, s amikor a franciák szóvá tették, hogy a gibraltári angol parancsnok, Norman Wodehouse ellentengernagy, nem tanúsít elég együttműködési készséget, azonnal leváltották, és helyére Dudley North altengernagyot nevezték ki. (Akit aztán nem sokkal később meg a franciabarátsága miatt rúgtak ki.)

A francia igények készséges teljesítése ellenére az angolok nem nagyon rejtették véka alá a franciákat illető kritikáikat sem. Bírálták a francia haditengerészet szervezetének túlközpontosítottságát, és a franciák túlzottan is mediterránnak talált munkastílusát. A párizsi angol követség tengerészeti attaséja, Edward Pleydell-Bouverie kapitány, például ezt írta francia partnereiről: „Úgy érzem, a legfelsőbb parancsnokság néhány tagja egyáltalán nem érzékeli, milyen gyorsaságra van szükség a németek elleni fellépéshez. A gyors döntések hiánya egyszerűen ijesztő, nem kevésbé a nemtörődöm hozzáállás gyakorlata.”

Jean Louis Xavier Francois Darlan tengernagy.

A francia haditengerészet élén 1937 óta Jean Louis Xavier Francois Darlan tengernagy állt, akinek vezetési stílusa igazából már autokratikusnak sem nagyon volt tekinthető, sokkal inkább diktatórikusnak. A haditengerészet alapvetően demokratikus intézmény volt, ahol a döntések meghozatalában többnyire az egész vezérkarnak részt kellett volna vennie, a tengernagy azonban egyszemélyi irányítást vezetett be. Hatáskörét sokszor túllépve önkényesen, és törzsét meg sem kérdezve hozott döntéseket. A flottánál csak olyan tisztek juthattak pozícióba, akik kimondottan jó viszonyt ápoltak Darlannal, ők voltak az úgynevezett ADF tisztek („Amis de Francois”, Francois barátai).

Nem sokkal a háború kitörése előtt, 1939 augusztusában, a Weymouth-öbölben megtartott flottaszemlére látogató Darlan megbeszéléseket folytatott az Első Tengeri Lorddal az általános stratégiai kérdésekről. A roppant magabiztos, harciaskodó franciák előálltak néhány ötlettel, melyekkel igencsak sikerült meglepniük az angolokat. Az első ezek közül a szaloniki partraszállás volt, amit nyilván az első világháború tapasztalatai alapján vettek fel a palettára. A tervek szerint Szíriából szállították volna a francia csapatokat Szalonikibe, s a tengeri úton történő szállításokat főleg a Royal Navy hajóinak kellett volna biztosítani. A franciák biztosak voltak Jugoszlávia, Románia és Törökország csatlakozásában, és abban, hogy ezzel egy veszélyes új frontot tudnának nyitni a németek hátában, mely ugyanolyan nagy szerepet játszhatna vereségükben, mint az első világháborús balkáni front. Az óvatos angolokkal ellentétben, akik a hadművelet feltételének tekintették az olasz semlegességet, a franciák kimondottan reménykedtek Olaszország a németek oldalán történő hadba lépésében, hogy egy füst alatt leszámolhassanak másik vetélytársukkal is.

Háború esetén Darlan hadat akart üzenni Spanyolországnak is, egy azonnali gyors támadással semlegesíteni annak flottáját, és elfoglalni Spanyol-Marokkót. Ez az ötlet viszont az angolok határozott ellenkezésébe ütközött, akik tartottak egy Gibraltár elleni spanyol ellentámadástól, és egyáltalán nem voltak meggyőződve róla, hogy okos ötlet volna a franciák részéről egyszerre hadat üzenni a három legnagyobb szomszédjuknak.

Darlan viszont a legfelsőbb parancsnokság – Supreme Allied Council – felállítására tett angol javaslatot nem támogatta, mivel tartott tőle, hogy egy közös főparancsnokság az ő hatáskörét és befolyását gyengítené.

Francia cirkálók és rombolók Bejrút előtt.

Miután a németek természetesen nem kockáztattak meg felszíni összecsapást a náluk külön-külön is sokkal erősebb angol és francia felszíni flottával, a francia hadihajók tevékenysége a háború első hónapjaiban nagyrészt kimerült a konvojkíséretekben, és a német portyázók utáni eredménytelen vadászatokban. A Strasbourg-ot októberben Brestből a nyugat-afrikai partokhoz vezényelték, hogy az Algerie és Dupleix cirkálók kíséretében, a brit Hermes anyahajóval egy köteléket alkotva kutasson a Graf Spee után. Novemberben a Force de Raid többi hajója az angol Hood csatacirkálóval együtt vette üldözőbe a német csatacirkálókat, melyek Izland közelében bukkantak fel, ahol elsüllyesztették a brit Rawalpindi segédcirkálót. Az Izland körüli vizeken folytatott járőrözések során végig heves viharok tomboltak a térségben, s az erős hullámzásban a Dunkerque meg is rongálódott.

Miután Olaszország egyelőre semleges magatartást tanúsított, és nem lépett be a háborúba, a Földközi-tengeren állomásozó hajók többségét apránként átirányították az atlanti térségbe. Novemberben egy új tengerészeti parancsnokságot, az Afrikai Admiralitást (Amiral Afrique) alakítottak, casablancai főhadiszállással.

A francia flottavezetés nem is annyira a német hadihajók atlanti tevékenysége, hanem a sebezhetőnek tartott belga, és az északi francia kikötők elleni támadásoktól tartott. A Csatornán első világháborús mintára létrehozandó tengeralattjáró-zárról már a háború előtt megegyezés született az angolok és a franciák között, ám a felszíni hajók támadásaival szemben védtelennek érezték magukat. Megelőző intézkedésként teljesen komolyan foglalkoztak a semleges holland és a belga kikötők elaknásításával, és a holland szigetek megszállásával. (Churchill felvetette az ír kikötők megszállásának gondolatát is, nehogy azok német hajóknak adjanak menedéket. A francia miniszterelnök, Paul Reynaud, a hatékonyabb blokád érdekében szintén azt javasolta, hagyjanak fel a semleges államokkal szemben folytatott mosolypolitikával, és ahol szükséges, érvényesítsék velük szemben is az érdekeiket, ha kell erőszakkal. Reynaud javasolta a német üzemanyagkészletek fő utánpótlási forrásának, a kaukázusi orosz olajmezőknek szíriai támaszpontokról való bombázását is.)

A Toulonban állomásozó csatahajókat, a Bretagne-t és a Provance-ot, decemberben szintén átirányították az Atlanti Flottához. A két hajó előbb Brestben állomásozott, majd a Lorraine-al együtt a nyugat-afrikai gyarmatok védelmére rendelték őket, ahol megalakították a Force Y köteléket. A Casablancából és Dakarból kiinduló hajók az afrikai partok előtti hajóforgalmat biztosították, illetve az Atlanti-óceánon kutattak a német segédcirkálók után.

A háború első hónapjaiban a francia hadihajók egyik különösen fontos feladata volt az ország aranytartalékainak biztonságba helyezése. 1940 tavaszáig több ilyen útra is sor került, melyek során a Bretagne és a Lorraine, valamint több cirkáló a francia Nemzeti Bank aranytartalékait szállította a Bermudákra, és a kanadai Halifax kikötőjébe. A visszafelé vezető út során rendszerint csapatszállító konvojokat biztosítottak. Egy korábbi küldetés során, még 1939 szeptemberében, az Emile Bertin cirkáló az 57 tonnányi lengyel aranytartalékot szállította Libanonból Toulonba.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a német felszíni flotta részéről nem kell komolyabb támadásra számítani, és az év végére megszűnt a portyázó zsebcsatahajók jelentette fenyegetés is, ismét a Földközi-tenger térsége került előtérbe, ahol az agresszív olasz magatartás miatt egyre nagyobb eséllyel lehetett számítani Olaszország hadba lépésére is.

A Dunkerque 1939-ben.

1940 első hónapjaiban a nagy francia hadihajókat egymás után irányították vissza a Földközi-tengeri támaszpontokra. Januárban a Bretagne és Provance csatahajók visszatértek Oranba, ahonnan a Bretagne Alexandriába hajózott, hogy csatlakozzon az ott állomásozó, ekkoriban még igen gyenge angol kötelékhez. A Provance-t egy dakari kitérő után április végén szintén Alexandriába irányították át, ahol az angol–francia kötelékhez szintén áprilisban csatlakozott a Lorraine csatahajó is. A franciák késznek mutatkoztak arra, hogy az első világháborús munkamegosztáshoz hasonló módon magukra vállalják a mediterrán térségben folyó tengeri hadműveletek terhét, miközben az atlanti vizeket átadják a briteknek. Április végén azonban az angolok elkezdték megerősíteni az Alexandriában állomásozó flottájukat. Először két csatahajót irányítottak át ide, majd májusban, több tucat cirkálóval és rombolóval együtt, további kettőt, és a Távol-Keletről ide küldték az Eagle anyahajót is. Az angolok ettől kezdve egymagukban is fölényes túlerőben voltak az ekkor mindössze két régi csatahajót felvonultatni tudó olaszokkal szemben, és nem volt tovább szükségük segítségre. A francia csatahajókat fokozatosan visszairányították a Földközi-tenger nyugati medencéjébe, Bizertába, majd Mers el Kebirbe. A térségben állomásozó francia és angol haditengerészeti erők továbbra is saját, külön parancsnoksággal rendelkeztek, s csupán az Olaszországgal való háború esetén helyezték volna őket egy közös parancsnok alá, akinek személyéről nem született döntés.

A Bretagne egy időre visszatért az Atlanti-óceánra, ahol egy aranyszállítmánnyal hajózott át a kanadai Halifax kikötőjébe, majd a visszafelé vezető úton egy katonai felszereléseket szállító konvoj kíséretét látta el. A csatahajó májusban tért vissza a Földközi-tengerre, ahol 18-án vetett horgonyt Bizerta kikötőjében, majd a már ott álló Provance csatahajóval együtt a Mers el Kebiri támaszpontra hajózott át, és 27-én csatlakozott a Force de Raid már ott állomásozó kötelékéhez. A Lorraine Alexandriában maradt, és az olasz hadüzenet után az angol hadihajókkal együtt vett részt a líbiai Bardia kikötőjének bombázásában. Ez volt az angol és francia hadihajók utolsó közös hadművelete.

A növekvő olasz fenyegetés miatt a francia flotta fő ütőerejét jelentő két csatacirkálót április első napjaiban vezényelték át Mers el Kebirbe, ahonnan fel tudtak lépni az olasz flotta ellen, de ha a szükség úgy hozta, gyorsan vissza is lehetett irányítani őket az atlanti térségbe. Megérkezésük után alig négy nappal, a norvégiai kampány idején, valóban vissza is küldték őket Brestbe, ám amikor április 12-én mozgósították az olasz haditengerészetet, újra Oránba vezényelték őket.

A Norvégia ellen tervezett hadműveletben részt vevő francia kötelék a német invázió után az ellenséges csapatszállító hajókat feltartóztatni próbáló angolokkal együtt vett részt a norvég vizeken folyó hadműveletekben, de eredmény nélkül. A kötelék zászlóshajóját, az Emile Bertin cirkálót, április 19-én német bombatalálat rongálta meg, és javításra kénytelen volt visszatérni Brestbe. Helyére a Montcalm cirkáló lépett.

A Dinamó hadművelet során a holland partok előtt aknára futott, süllyedő Bourrasque romboló.

A francia csatacirkálók április végén visszatértek Mers el Kebirbe. Kísérő cirkálóik és néhány romboló a szűkös, és teljesen még el sem készült orani támaszpont helyett Algír kikötőjében állomásozott. A kötelék az olasz hadüzenet után az észak-afrikai kikötőkből induló konvojokat kísérte Toulonba, harctevékenységben azonban nem vett részt. Az egyik út során ugyan üldözőbe vették a kísért konvoj közelében felbukkanó, Sansonetti ellentengernagy vezette olasz cirkálóköteléket, a gyors olasz hajóknak azonban sikerült elmenekülniük a túlerőben levő franciák elől. A hirtelen bekövetkező katonai összeomlás miatt a francia hadihajók már nem sokat tudtak tenni az olaszok ellen, az egyetlen komolyabb bevetésük az volt, amikor egyik cirkálókötelékük lőtte Genova kikötőjét.

Június végére minden francia hadihajó visszatért támaszpontjára, és tehetetlenül várták, a fegyverszüneti tárgyalások mit fognak dönteni további sorsuk felől.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!