A Dakar ellen vonuló inváziós flotta hajói szeptember 14 és 16 között mind összegyűltek Freetown kikötőjében, azonban sokáig nem tudták eldönteni, onnan hová is indulnak majd tovább. A Force Y megérkezése mindenkiben azt az érzést keltette, a franciák nyilván tudnak a terveikről, ezért küldtek erősítést Dakarba. Az előkészületek szinte a teljes nyilvánosság előtt zajlottak, majd a flotta 34 hajója napokig vesztegelt Freetown-ban, ahonnan jelenlétük híre már szintén könnyen eljuthatott Dakarba. Mindenki biztos volt benne, a meglepetésre nem számíthatnak, a francia helyőrség felkészült a fogadásukra, és a Menace talán mégsem lesz olyan diadalmenet, mint korábban gondolták. Ilyen körülmények között az inváziós erők vezetése egy ideig ismét fontolóra vette, talán mégis inkább Gabonban kellene partra tenniük a csapatokat. Az Admiralitás, bár egyértelműen a dakari partraszállást részesítette előnyben, a helyszínen levő parancsnokokra bízta a döntést, Dakar, vagy Duala ellen támadnak e.

Hosszas hezitálás után, feltehetően Churchill ösztökélésére, Cunningham és Irwin végül úgy döntött, mégis maradnak az eredeti elképzelésnél. Szeptember 19-én kora reggel a teherhajók felvonták a horgonyt, és Freetown-t elhagyva néhány szlúp kíséretében nehézkesen megindultak Dakar felé. A nehézkes szó szerint értendő, a korábbi számításokkal ellentétben ugyanis a teherhajók 12 helyett mindössze nyolc csomóval tudtak csak haladni. A főerők, a Force M és a csapatszállítók, két nappal később, szeptember 21-én délelőtt indultak utánuk.

Közben újabb riadalmat keltett, amikor kiderült, a Force Y cirkálói előző nap szintén kifutottak, és dél felé tartanak, a már úton levő teherhajók felé. Cunningham előreküldte az angol cirkálókat, melyek útját állták a francia hajóknak, és visszafordították őket Dakar felé. Utóbb ez hibának bizonyult, ha hagyják őket tovább haladni valódi úti céljuk, Brazzaville felé, később ezek a hajók nem erősíthették volna a dakari partvédelmet. A briteknek azonban nem volt tudomásuk a francia hajók kifutásának céljait illetően, és azt hitték, azok a brit konvojt akarják felderíteni, esetleg megtámadni.

A teherszállító hajók konvoja, valamint a partraszálló erők és a Force M hadihajói szeptember 22-én délelőtt egyesültek, és következő nap hajnalban értek Dakar elé. A terv az volt, az Ark Royalról felszálló Swordfishek röpcédulákkal árasztják el a várost, melyben a De Gaulle-hoz való csatlakozásra szólítják fel a lakosságot. Ugyanekkor néhány francia repülőtiszt, szintén az Ark Royalról indulva, leszáll az Ouakam repülőtéren, és megpróbálja csatlakozásra rábírni az ott állomásozó francia alakulatot. Az angolok tudták, hogy a repülőtéren nagyrészt az anyaországból érkezett pilóták szolgálnak, akik néhány hónappal korábban még a németek ellen harcoltak Franciaország felett. Arra számítottak, az ő körükben a németellenes érzelmek még elég erősek ahhoz, hogy most a britek oldalára lehessen állítani őket. Mindeközben a tenger felől De Gaulle követei két csónakkal behajóznak a kikötőbe, hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek a kikötő-parancsnoksággal az átállásról, és közben hangosbeszélőn csatlakozásra szólították volna fel a tengerészeket. Ha mindezek a próbálkozások eredménytelenek maradnak, akkor került volna sor a fegyveres akcióra, az erőszakos partraszállásra.

Bár az angol kikötőkben közbeszéd tárgya volt a Menace hadművelet, és a felvonuló flotta minden lehetséges módon felhívta magára a figyelmet, a francia parancsnokság hihetetlen módon valójában semmit sem tudott a készülő támadásról, sem Dakarban, sem az anyaországban. Az angol flotta megjelenése teljes meglepetésként érte a dakari helyőrséget, ugyanúgy, ahogy a korábbi – és későbbi – időkben is minden egyes angol támadás meglepetésként érte a franciákat. A francia felderítés nyilvánvalóan nagyon gyengén teljesített, egyébként ugyanúgy, mint a német és az olasz.

Bár a meglepetés – az angolok meglepetésére – sikerült, a folytatás mégsem úgy alakult, ahogy azt a britek várták. A hat röplapszóró Swordfish-el együtt szálltak fel az Ark Royal fedélzetéről az Ouakamra küldött parlamenterek is. Hogy az akciónak még inkább francia színezete legyen, a négy tiszt francia típusú és felségjelzésű repülőgépekkel érkezett Ouakamra, két Cauldron-Renault géppel, melyek néhány nappal korábban a francia repülőtisztekkel együtt az Australia fedélzetén érkeztek Angliából Freetown-ba.

A repülőtéren azonban a parlamenterek egyáltalán nem arra a szimpátiára találtak, amire korábban számítottak. A légibázis parancsnoka semmilyen hajlandóságot nem mutatott a Szabad Francia Erőkhöz való csatlakozásra, és elutasított minden tárgyalást. A küldöttek úgy vélték, ha őt félreállítják az útból, a többieket már könnyebben meg tudják győzni, ezért lefegyverezték, és az irodájába zárták a repülőtér parancsnokát. Várakozásukban azonban ismét csalódtak. A legénység és az alacsonyabb beosztású tisztek között semmivel sem találtak több megértésre, és végül azok parancsnokukat kiszabadítva letartóztatták, és a repülőtér fogdájába zárták a küldötteket.

A kikötőbe érkező delegáció úgyszintén kudarcot vallott. Mire a Savorgnan de Brazzáról induló két csónak háromnegyed hétkor megérkezett a kikötőbe, az ott horgonyzó francia hadihajók már teljes készültségben álltak. A Dakartól 17 mérföldre álló brit flottát ugyan a ködben nem lehetett látni, a hat órakor a város felett megjelenő Swordfish-ek azonban világosan jelezték, angol hadihajó-kötelék van a közelben. A francia hajók légvédelmi ágyúi azonnal tüzet nyitottak a röpcédulákat szóró angol repülőgépekre, találatot azonban nem értek el.

Bár a Gorée-tól délre megálló Savorgnan de Brazzát, melynek érkezését a kikötő előtt járőröző francia hadihajók egyike sem vette észre, a köd ellenére is lehetett látni, a partvédelem nem nyitott tüzet a fehér zászló alatt érkező szlúpra, és a róla vízrebocsátott két csónakra. A motorcsónakok orrán szintén fehér zászló lengett, tatjukon pedig a Szabad Francia Erők lotharingiai keresztes lobogója. Az első csónakban tizenhárom, a másodikban tizenkét francia tiszt és tengerész ült, akiknek a kikötőben és a városban kellett volna agitálniuk az átállás mellett. A delegációt az első csónakban érkező Georges Thierry d’Argenlieu fregattkapitány vezette, akinek a kikötő parancsnokával, Landriau ellentengernaggyal kellett volna tárgyalásokat kezdenie.

A két csónak bántatlanul befuthatott a kikötőbe, és kiköthetett a 2. móló mellett, ott azonban már a csendőrök várták őket, akik nem engedték partra szállni a küldötteket. D’Argenlieu ugyan feljutott a mólóra, onnan azonban a csendőrök őt sem engedték tovább. Közben Landriau tengernagy értesült az Ouakam repülőtéren történtekről, és végre megértette, mi is történik. Haladéktalanul utasította a hatóságokat, tartóztassák le D’Argenlieu-t. A francia tiszt ellenállt az őt letartóztatni akaró csendőröknek, és sikerült visszaugrania a motorcsónakba, melynek motorját a biztonság kedvéért addig is folyamatosan járatták, ahogy azonban megpróbálták elhagyni a kikötőt, a móló végén felállított géppuskából tüzet nyitottak rájuk. D’Argenlieu és egy másik tiszt megsebesült, ám végül sikerült kimenekülniük a kikötőből, miután Landriau utasította a csendőröket, hagyják futni őket. A tengernagy ezzel egy időben riadóztatta az egész kikötőt, és elrendelte, a mozgásképes hadihajók fejlesszenek gőzt, és készüljenek fel a kifutásra.

A Savorgnan de Brazza eközben felvette a visszatérő csónakokat, majd nem tudni miért, lassan megindult a kikötő bejárata felé. A Richelieu 100 mm-es ágyúi és a Gorée-i 90 mm-es lövegek éles lövedékekkel figyelmeztető lövéseket adtak le a hajóra, mely az orra előtt becsapódó gránátok hatására gyorsan megfordult, és eltűnt a ködben.

De Gaulle valószínűleg még mindig abban bízott, a helyőrségnek csak egyes kisebb csoportjai vannak elszánva az ellenállásra, és ha nagyobb erőkkel lép fel, ezeket leszerelheti, és maga mellé állíthatja a bizonytalankodókat. Nem sokkal nyolc óra után a külső hálózár bejárata előtt megjelent a két másik szabad francia szlúp, a Commandante Dominé és a Commandante Duboc, melyek fedélzetén a kikötőből is jól láthatóan 120 francia tengerész gyülekezett, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy megkíséreljenek kijutni a partra. A kikötőparancsnokság utasítására a Richelieu 100 mm-es ágyúi ismét tüzet nyitottak, és három gránátot lőttek ki a közeledő szlúpok orra elé. A két francia hajó erre megfordult, és füstfüggönyt fejlesztve ők is gyorsan eltűntek a ködben.

A francia felderítőgépek közben jelentették a parancsnokságnak az angol flotta helyzetét, és erejét. A gépek két szlúpot, két cirkálót, és három rombolót láttak a kikötő közelében, kicsit távolabb pedig két csatahajót, és egy cirkálót. A felderítésre küldött Calais járőrhajó kicsit később hasonló erőkről tett jelentést.

Bár az angol flotta megjelenése váratlanul érte a franciákat, korábban már felkészültek erre a lehetőségre, és megvitatták, mit kell tenniük egy ilyen helyzetben. Eldöntötték, nem fogják hagyni, hogy a támadás horgonyon állva érje a flottájukat, mint Mers el Kebirnél, és a támadók a mólók mellett állva lőjék szét a hajóikat. A külső kikötő elég nagy helyet biztosított arra, hogy a hadihajók a hálózárak és a parti ütegek által védett területen belül állandó mozgásban maradjanak, és megnehezítsék az ellenség számára a célzást. Az előzetes terveknek megfelelően a hajók most egymás után hagyták el a kikötőt, hogy a Grand’rade területén manőverezve várják be, mi fog történni. Először a szlúpok futottak ki, majd tíz óra után a cirkálók és a rombolók is megkezdték a belső kikötő elhagyását.

A francia hajók mozgását a kikötő előtt cirkáló angol hajók, és a felderítő repülőgépek is észlelték. A fejlemény aggodalommal töltötte el De Gaulle-t, aki nem sokkal tíz óra előtt arra kérte Cunningham-et, akadályozza meg, hogy a hadihajók kijussanak a kikötőből. Az elvileg nagy túlerőben levő angolok dolga azonban nem volt egyszerű. Előző este ugyanis ebben az évszakban szokatlan módon sűrű köd ereszkedett Dakar környékére. A köd időnként megritkult, helyenként felszakadozott, az átlagos látótávolság azonban a nap során rendszerint nem volt több 4-6 kilométernél. A radarral még nem rendelkező angol hajók többnyire nem is látták az ellenséget, és jobbára csak a felderítő gépek helyzetjelentései alapján tudtak tüzelni, ami nem tett lehetővé pontos célzást.

Az angol parancsnokság számára ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a fegyvertelen akcióra számító Happy tervet el lehet felejteni. Az Ouakamra küldött delegáció egyszerűen eltűnt, a kikötőbe érkező „szabad franciák” alig tudták menteni a bőrüket, és jól láthatóan a városban sem tört ki felkelés a röpcédulák, és a Savorgnan de Brazza rádiójával leadott felhívások hatására. A francia hadihajók megkezdték a kifutást a kikötőből, és tartani lehetett attól, a ködöt kihasználva esetleg támadásra indulnak a Force M ellen.

Tíz órakor a ködfelhő egy átmenetileg felszakadozó résén át a Cap Manuel 240 mm-es ágyúi leadtak néhány lövést a Barhamra. Cunningham rádión tiltakozott a kikötő-parancsnokságnál, és közölte, kénytelen lesz ő is tüzet nyitni, ha a parti ütegek tovább lövik a hajóit. Válaszában a francia parancsnokság közölte, figyelmeztetés nélkül tüzet nyitnak minden angol repülőgépre, amely berepül a város fölé, és minden angol hadihajóra, mely húsz mérföldnél közelebb hajózik a partokhoz. Nem volt mit tenni, az angolok kelletlenül készülődni kezdtek a kikötő ágyúzására.

Nem sokkal 11 óra után az angol csatahajók leadták első sortüzeiket a legfontosabb célpontnak számító Richelieu-re, mely a többi hajóval ellentétben a kikötőben maradt, mivel korábbi sérülései miatt nem volt mozgásképes. A köd miatt az angol hajók, bár négy kilométerre megközelítették a kikötőt, alig tudtak célozni, az első sortüzek ennek megfelelően messze a francia csatahajón túl, a parton csapódtak be, nagy riadalmat keltve a lakosság között, akik pánikszerűen menekülni kezdtek a városból.

A tüzeléshez csatlakozott a három nehézcirkáló is, akik főleg a francia cirkálókat és rombolókat, illetve a parti ütegeket lőtték. A brit csatahajók is rövidesen áthelyezték tüzüket Gorée és Cap Manuel 240 mm-es ütegeire, melyek azonnal viszonozták az angol lövéseket. A Richelieu 380 mm-es ágyúi nem szólaltak meg.

Nem sokkal a tüzelés kezdete előtt két francia tengeralattjáró, a Persée és az Ajax, szintén elhagyta a kikötőt. (A harmadik, a Bévéziers, géphiba miatt nem volt mozgásképes.) Nem sokkal azután, hogy áthaladt a hálózáron, a Persée észlelte az angol Foresight és Ingelfield rombolókat. Jó kilövési helyzetben lévén a Persée parancsnoka, Joseph Lapierre korvettkapitány, két torpedót indított a hozzá közelebb eső Foresight-ra. Az egyik torpedó beszorult a csőbe, a másik pedig elkerülte az angol rombolót, viszont a támadással a Persée elárulta jelenlétét, s a két romboló, valamint a Dragon cirkáló és a Barham közepes lövegei tüzet nyitottak a Persée periszkópjára. A francia parancsnok elfordult, azonban nem akarta feladni kedvező helyzetét, és menekülés helyett a farcsövekből kilőtt még egy torpedót. Ez sem talált, viszont azzal, hogy túl sokáig maradt a felszín közelében, kitolt periszkóppal, a parancsnok elég időt adott a brit hajóknak ahhoz, hogy azok belőjék magukat. Rögtön a harmadik torpedó kilövése után majdnem egyszerre három, vagy négy gránát találta el a tengeralattjárót, mely súlyos sérülései miatt kénytelen volt a felszínre emelkedni. A tengeralattjáró kapitánya kiadta a parancsot a hajó elhagyására, és leadta a segélykérő jelzést, melyet észlelve a francia Surprise szlúp igyekezett a hajótöröttek mentésére. A nem sokkal fél tizenkettő után elsüllyedő tengeralattjáró legénységét sikerült kimenteni, egyetlen tengerész esett csak el, egy másik pedig megsebesült.

Hogy a mentést fedezzék, és távol tartsák a Surprise-tól a brit hajókat, a parti ütegek heves tüzet zúdítottak a két angol rombolóra, a Dragonra, és a támogatásukra érkező Cumberland cirkálóra. A Dragon kisebb repeszsérüléseket szenvedett, a Foresight-ot pedig eltalálta egy 138 mm-es gránát, mely azonban robbanás nélkül keresztülment a rombolón. A Cumberland-et viszont telibe találta egy feltehetően a Cap Manuel ágyúiból kilőtt 240 mm-es gránát, mely szétrombolta a cirkáló villamos elosztó központját, és eltörte az egyik gőzvezetéket. A hajón kitört tűz miatt a hátsó lövegtornyok lőszerraktárát is el kellett árasztani. A cirkáló kihátrált a tűzvonalból, és miután sérüléseit a helyszínen nem lehetett kijavítani, megsérült hajtóműveivel pedig legfeljebb csak tízcsomós sebességre volt képes, Cunningham délután visszaküldte Freetown-ba.

Fél tizenkettőkor, miután a látási viszonyok még tovább romlottak, és a látótávolság négyezer méter alá csökkent, a brit hajók beszüntették a tüzelést, és távolodni kezdtek a kikötőtől. E rövid idő alatt a két angol csatahajó több mint száz 38 cm-es gránátot lőtt ki, de egyetlen találatot sem ért el, sem a Richelieu-n, sem a parti ütegeken. A célt tévesztett gránátok közül viszont sok a város lakónegyedeiben csapódott be, egyebek közt találat érte a városi kórházat is. A lakosság vesztesége 27 halottat, és 45 sebesültet tett ki, ami feltehetően nem növelte De Gaulle és az angolok népszerűségét.

Az angol cirkálók szintén nem értek el találatot, bár néhányszor sikerült villába fogniuk a Richelieu-t és a francia cirkálókat, melyek azonban csak jelentéktelen repeszsérüléseket szenvedtek. Ugyanekkor az angol hajók sem szenvedtek komolyabb károkat, a Cumberland-et kivéve, mely kénytelen volt kiválni a kötelékből.

A déli órákra a francia cirkálók és rombolók, a javítás alatt álló hajók kivételével, már mind kint voltak a külső kikötőben. A Richelieu a belső kikötőben maradt, de egy vontató segítségével tatját kissé elfordították a mólótól, hogy a 38 cm-es tornyoknak jobb kilövésük legyen a tenger felé. A csatahajón elvileg mindkét 38 cm-es lövegtorony üzemképes volt, de az I. torony személyzetét hetekkel korábban átirányították a létszámhiánnyal küzdő partvédelemhez, ahol a kikötőtől északra levő Bel Air félszigeten elhelyezett 240 mm-es lövegeket működtették. A csatahajón így csak a II. lövegtorony volt ténylegesen működőképes, valamint a középső, VII-es számú 152 mm-es lövegtorony. Azonban ezek sem nyitottak tüzet, mivel a sűrű köd miatt a csatahajó tűzvezető állásaiból egyáltalán nem lehetett látni az ellenséges hajókat. Csak dél körül adtak le néhány lövést a 152 mm-es lövegekből az angol rombolókra. A csatahajó köré délután ismét lefektették a mobil torpedóvédő hálókat.

Délután egy francia felderítő repülőgép néhány ellenséges hajót észlelt Dakartól húsz kilométerrel keletre, melyek Rufisque felé tartottak. Lacroix tengernagy kiküldte a L’Audacieux rombolót, derítse fel, milyen hajók tartózkodnak a térségben, és mi a szándékuk. Azonban alighogy elhagyta a külső kikötő területét, a francia rombolót észrevette az egyik angol felderítő repülőgép. Az Audacieux megállítására Cunningham kiküldte az Australia cirkálót és két rombolót, melyek nem sokkal fél öt előtt észlelték a francia hajót, és szinte azonnal tüzet nyitottak rá, alig négy kilométeres távolságról. Ilyen közelről nem jelentett gondot a pontos célzás, s az angol cirkáló második sortüze már telibe is találta a francia rombolót. Az angolok néhány perc alatt legalább négy találatot értek el, az egyik 203 mm-es gránát szétrombolta az Audacieux parancsnoki hídját, egy másik pedig eltalálta az egyik háromcsövű torpedóvetőt, melyben felrobbantak az ott tárolt torpedók is. A robbanás és egy másik találat tönkretette az egyik kazánházat, és felgyújtotta a romboló olajtartályait. A hatalmas lángokkal égő hajót parancsnoka Rufisque-tól nyugatra kénytelen volt partra futtatni. A legénység kimentését a gyorsan a helyszínre érkező járőrhajók segítségével végezték el, de a romboló embervesztesége így is igen magas volt, a 188 fős legénységből 81 tengerész meghalt, 71 megsebesült. A L’Audacieux egész éjjel, és még másnap is égett, s a teljesen kiégett romboló javíthatatlan ronccsá vált.

A francia repülőgép által korábban észrevett hajók valójában a szabad francia tengeri erők egységei voltak, a három szlúp, a President Houduce, és a két csapatszállító. Miután a dakari partraszállás kivitelezhetetlen vállalkozásnak ígérkezett, De Gaulle úgy gondolta, megpróbálja csapatait partra tenni a közeli Rufisque kikötőjében, ahonnan aztán az angol hajóágyúk fedezete alatt már a szárazföldön közelíthetik meg Dakart. Az angol felderítés úgy tudta, Rufisque védelme gyenge, nincs felszerelve ágyúkkal, és csak a rendvédelmi erők, vagyis a csendőrség állomásozik a városkában.

Nagy meglepetést jelentett tehát, amikor a kikötő felé közeledő hajókra váratlanul ágyúkból nyitottak tüzet. A francia parancsnokság ugyanis számított egy ilyen lehetőségre, és a kikötő védelmét nem sokkal korábban megerősítették a dakari arzenálból előkotort két régi, első világháborús, 95 mm-es ágyúval is. A retró lövegek nem képviseltek már nagy harcértéket, de a páncélozatlan kis szlúpok ellen hatékony fegyverek voltak. Tüzelésük elég volt ahhoz, hogy a szabad franciák, akik a hajók közelében becsapódó gránátok repeszeitől két halottat és három sebesültet vesztettek, feladják a partraszállási kísérletet, és visszavonuljanak. De Gaulle a sötétedés előtt még egyszer próbálkozott, és hajóival Rufisque-tól délre ismét megközelítette a partokat. Azonban itt sem járt szerencsével, a kiszemelt helyen ugyanis a gyarmati katonaság egyik nagyobb létszámú alakulata várta őket a parton, láthatóan harcra készen. De Gaulle, aki korábban többször is kijelentette, hogy nem kívánja honfitársai vérét ontani, nem vállalta a fegyveres összecsapást, és a partraszállásról végképp lemondva ismét visszavonult hajóival. (A rossz kommunikáció és a hiányos együttműködés miatt az angolok nem értesültek időben De Gaulle partraszállási kísérletéről, így azt egyáltalán nem is támogatták.)

Az elkedvetlenedett francia tábornok ezt követően közölte Cunningham-el és Irwin-el, a maga részéről befejezettnek tekinti az akciót, és javasolja, hogy a hadműveletet lefújva térjenek vissza Freetown-ba. Angol kollégái nagyjából ugyanezen a véleményen voltak, ám este táviratot kaptak Churchilltől, melyben a miniszterelnök a hadművelet folytatására utasította Cunningham-et. WC a szokásos stílusában kijelentette: „Muszáj végigvinnünk, amit elkezdtünk! Ne adjon fel semmit.” Az angol tisztek tehát nem tehettek mást, felkészültek a másnapi harcokra, és egy új ultimátumot fogalmaztak meg a francia parancsnokságnak, bár már egyikük sem hitt abban, hogy ennek valami foganatja lesz. Maga De Gaulle lezártnak tekintette a Menace hadműveletet, és hajóival visszavonulva a Force M mögé a továbbiakban tétlen nézőként figyelte az eseményeket, ráhagyva az angolokra, csináljanak amit akarnak. (Egyébként a britek se sokat törődtek vele.)

Eközben Dakarban a helyőrség lázasan készülődött a másnapra várt harcokra. A kormányzó, Pierre Francois Boisson, igyekezett megszervezni a város védelmét, és megpróbálta evakuálni a lakosságot. Hajnalban Boisson a szárazföldi és tengeri erőkkel táviratban közölte, Franciaország bízik bennük, és ő a végsőkig védeni fogja a várost. A kikötőben a műhelyek egész éjjel dolgoztak a javítás alatt álló hajókon. Hajnalban így a Hardi és a Fantasque rombolók is kifuthattak, bár a Hardinak csak két kazánja, a Fantasque-nak pedig csak az egyik hajtóműve volt üzemképes. Kora reggel a Bévéziers tengeralattjáró is elhagyhatta a kikötőt, bár neki is csak az egyik hajtóműve működött. A reggeli órákra így minden hajó, mely képes volt önerőből kifutni, elhagyta a belső kikötőt, és a külső kikötőben csatlakozott a Lacroix altengernagy vezette kötelékhez.

A francia várakozásokkal ellentétben az éjszaka csendesen telt, az ellenség nem mutatkozott. Gorée erődjeinek fényszóróit időnként felkapcsolták, és körbejáratták a tengeren, de egyetlen hajót sem láttak. A franciák ennek ellenére sem bízták el magukat, és 24-én kora reggel útnak indították felderítő repülőgépeiket, s felszállást rendeltek el az Ouakam repülőterén készültségben álló vadászrajnak is.

Az éjszaka elküldött újabb angol ultimátumra Boisson még csak nem is válaszolt, így az angolok hajnalban hozzáláttak az előző éjszaka kidolgozott tervek megvalósításához. A haditerv szerint a két csatahajónak reggel az ágyúk lőtávolságának legszéléről, 23,5 kilométer távolságról kellett megkezdeni a kikötő lövetését, hogy a legveszélyesebbnek tartott célpontot, a Richelieu-t semlegesítsék. Az elképzelés szerint ezen a távolságon a brit hajók már elérhetetlenek lettek volna a sok kellemetlenséget okozó 24 cm-es parti ütegek számára. Miután pedig a Richelieu ágyúit elnémították, a csatahajók közelebb nyomultak volna, hogy kilőjék a parti ütegeket is, és ezzel megteremtsék a feltételeit a csapatok partra szállásának.

Az angol haditervnek azonban több buktatója is volt. Először is alábecsülték a 24 cm-es ágyúk képességeit, melyek a maguk 23,8 kilométeres lőtávolságával ugyanolyan messze tudtak lőni, mint az angol csatahajók 38 cm-es ágyúi. A nagy távolsággal tehát a britek nem tudtak kibújni a parti tüzérség lőtávolsága alól. Másodszor pedig az angolok nem számítottak arra, hogy a köd másnap is megmarad, még ha ritkul is valamennyire. A reggeli órákban a látótávolság alig hatezer méter volt, és bár később a köd elkezdett felszállni, s a látótávolság helyenként néha 13-18 kilométerre nőtt, a pára egész nap megmaradt, és sok helyen ködfoltok nehezítették a látást. A nagy lőtávolságról lebonyolított bombázás terve tehát rögtön a nap elején kudarcot vallott, és az angol hajóknak megint közel kellett menniük a kikötőhöz, ahol már kényelmes célpontot nyújtottak a francia parti ütegek számára.

Az angol támadás első lépése azonban nem a csatahajók tüzérségi támadása, hanem az Ark Royal repülőgépeinek a Richelieu, és a parti ütegek ellen intézett támadása volt. Az első angol felderítő gépek háromnegyed hétkor jelentek meg a kikötő felett, ahol azonnal heves légvédelmi tűz fogadta őket. Nem sokkal utánuk érkezett a támadó gépek első hulláma, három Skua bombázó, melyek 250 kilós bombákkal támadták a Richelieu-t. A gépek pontatlanul céloztak, a legközelebbi bomba is jó 200 méterre csapódott be a csatahajótól.

A második hullámban érkező Swordfish gépek a legtöbb kellemetlenséget okozó Cap Manuel üteget támadták, de ők sem értek el találatot, s az ágyúkban és kezelőszemélyzetükben, melyeket felülről csak a napvédő ponyva védett, semmilyen kár nem esett.

A harmadik támadó hullám hat Swordfish gépe ismét a Richelieu-t bombázta, ezúttal 112 kilós bombákkal, amik nyilvánvalóan nem okozhattak komolyabb károkat a csatahajónak, ezért még az akcióban résztvevő pilóták sem értették, mi értelme van ennek a támadásnak. Ahogy egyikük utóbb mondta: „Ennyi erővel téglákat is dobálhattunk volna rá.” Ennek a bombázásnak a célja valójában nem is az volt, hogy súlyos károkat okozzanak a csatahajónak, hanem az, hogy tönkretegyék a tűzvezető állásait, és megtizedeljék a fedélzeti légvédelmi fegyvereket, melyek pontos tüzelése sok bosszúságot okozott a támadó angol gépeknek. Ezekre a feladatokra a 112 kilós bombák teljesen megfeleltek volna, ám a brit pilóták közvetlen találatot most sem értek el, noha néhány bomba alig húsz méterre csapódott be a csatahajó oldala mellett. Egy bomba a mólót találta el, és megrongálta a móló mellett álló hajók feltöltésére szolgáló olajvezetéket.

Az előző napinál jobb látási viszonyok azonban most a légvédelmi ágyúk kezelőinek is megkönnyítették a célzást, és ezúttal a francia vadászgépek is be tudtak avatkozni a harcokba. A reggeli támadások során az angolok hat repülőgépet vesztettek, három Swordfisht, és három Skuát, valamint több másik gépük súlyosan megrongálódott. A lelőtt repülőgépekből hármat a Richelieu légvédelmének ítéltek oda, míg a francia vadászoknak három légigyőzelmet igazoltak. Francia részről egy vadászgép veszett oda, melynek pilótája a kis magasságon zajló légiharc közben rosszul mérte fel magasságát, és a tengernek csapódott. A lelőtt angol repülőgépek személyzetéből öten tudták időben elhagyni gépüket, ők francia fogságba estek.

Az első légitámadásokkal egy időben egy francia felderítőgép észlelte az ismét Dakar felé közeledő angol hadihajókat, és riasztotta a partvédelmet. A parti ütegeket készültségbe helyezték, és értesítették az angol hajók közeledéséről a kikötő előtt járőröző Ajax tengeralattjárót is. Bár előző nap az Ajaxot már megrongálták az angol repülőgépek támadásai, parancsnoka, Theophile Guimont korvettkapitány, most mégis a közeledő hajók felé fordult, és amikor nyolc óra után körülnézett periszkópján, ragyogó támadási helyzetben találta magát. Két romboló, a Fortune és a Fury, alig néhány száz méterre állt tőle, a két angol csatahajó és egy cirkáló pedig mindössze ezer méterre volt a tengeralattjárótól. Guimont a csatahajókra akarta kilőni az orrcsövek négy torpedóját, azonban az angol rombolók azonnal észrevették a periszkópot, és tüzet nyitottak rá, majd bombázni kezdték a lemerülő tengeralattjárót. A vízibombák újabb sérüléseket okoztak az Ajaxnak, melyet parancsnoka igyekezett minél gyorsabban minél mélyebbre vinni. A nagy sietségben azonban elfeledkeztek róla, hogy bár már messze járnak a partoktól, a víz még itt is elég sekély volt, mindössze 52 méter mély. A vészmerülést végrehajtó tengeralattjáró a tengerfenéknek csapódott, és az ütközés erejétől megrepedtek az akkumulátorok cellái. A sérült akkukból mérgező klórgáz szabadult ki, s ha a legénység nem akart megfulladni, a felszínre kellett emelkedniük.

Az Ajaxnak sikerült is visszavergődnie a felszínre, s kapitánya abban bízott, a felszíni menetben viszonylag gyors hajónak talán sikerül elmenekülnie a kikötő bombázásával elfoglalt angol hadihajók elől. A franciáknak azonban megint nem volt szerencséjük, a sérült hajó dízelmotorjai ugyanis nem indultak be. A közeledő brit rombolókkal a hátában Guimont kapitánynak nem volt más választása, elrendelte a fenékszelepek megnyitását, és a hajó elhagyását. Az Ajax nem sokkal tíz óra után elsüllyedt, legénységét az angol Fortune romboló mentette ki a vízből.

Az angol hadihajók fél tízkor nyitottak tüzet a kikötőre, nagyjából 13 km távolságról. A két csatahajó a Richelieu-re tüzelt, a két nehézcirkáló a külső kikötőben manőverező francia cirkálókra, a csatahajók 15 cm-es ágyúi pedig Gorée ütegeire. A francia cirkálók és rombolók ekkor már mind kint voltak a Grand’rade területén, és 25 csomós sebességgel cikáztak a Bel Air félszigettől északra, a külső kikötő közepén, egy nagyjából 4×2 kilométeres területen. Két romboló, a Malin és a Fantasque, a cirkálóktól kicsit távolabb, a hálózár közelében cirkált, és füstfüggönyt fejlesztve igyekeztek fedezni a belül manőverező hajókat.

A francia parancsnok, Lacroix altengernagy, 09.40-kor rendelte el a tűz megnyitását. Ő maga a két angol nehézcirkálóra, és a kíséretükben levő három rombolóra tüzelt hajóival, míg a kikötőben álló Richelieu az angol csatahajókat vette célba. A francia csatahajó 38 cm-es ágyúi a hadművelet során ekkor szólaltak meg először, és majdnem utoljára. A Barhamra célzott első sortűz leadását követő csattanás és rázkódás már jelezte a torony személyzete számára, hogy valami nincs rendben, s körülnézve láthatták, hogy a 7. számú, jobb belső ágyúcső ketté van törve. Miután nem lehetett tudni, a sérülést meghibásodás, vagy esetleg egy ellenséges találat okozta e, a torony folytatta a tüzelést, és leadtak még két sortüzet. A második sortűz leadásakor azonban lángvisszacsapódást észleltek a szomszédos 8. számú, jobb külső ágyú závárzatánál. A závárzatot kinyitva azt találták, az ágyúcső középen jól láthatóan ki van öblösödve, a cső belseje simára van kopva, a huzagolás pedig a kidudorodás és a csőtorkolat között, mintegy nyolc méter hosszan teljesen eltűnt. Ezt a sérülést már nyilvánvalóan az ágyú, vagy a lövedék hibája okozta, a lövegtorony tehát biztonsági okokból egyelőre beszüntette a tüzelést.

A franciák sokáig nem voltak vele tisztában, pontosan mi is történt. Kezdetben a kivetőtöltetekre gyanakodtak, ám a később lefolytatott vizsgálat kiderítette, a problémát a gránátok hibás tervezése okozta. A gránátok alsó részén ugyanis négy üreget alakítottak ki a lemezben, a fenékgyújtó körül, melyekbe az eredeti elképzelés szerint a becsapódáskor mérges gázokat fejlesztő toxikus anyagot töltöttek volna. Az üregeket alul 10 mm vastag menetes csavarokkal zárták le, melyek a számítások szerint ki kellett, hogy bírják a kilövéskor a csőben keletkező, a gránát alsó részére ható 3.200 att nyomást. A trópusi hőségben azonban a lövegtornyok belsejében 40 C⁰ fölé is emelkedett a hőmérséklet, míg a kivetőtöltetek számára legfeljebb 30 fok volt optimális. A túlmelegedett töltetek a számítottnál hevesebb robbanást produkáltak, ami a csőben kilövéskor keletkező nyomást a vártnál nagyobbra, 3.700 att-ra növelte. A gránáthéj ezt még gond nélkül kibírta volna, még az üregek által meggyengített, vékonyabb részeken is, viszont az üregeket alul lezáró csavarok ilyen nyomáson már könnyen széttörhettek. Ha ez megtörtént, a csavarok darabjait a nyomás bepréselte az üregekbe, és azok felső részén repeszként csapódtak neki a gránát falának. Az üregek miatt itt elvékonyodó fal a nyomásnak még ellent tudott volna állni, a nyomásnak és a repeszek ütésének együtt azonban már nem. Márpedig ha a lemez itt betört, a kilövéskor keletkező izzó gázok a fenékgyújtó mellett eljuthattak a robbanótöltetig, és idő előtt, akár már a csőben begyújthatták azt. A problémát később az üregek cementtel való feltöltésével, és erősebb csavarokkal orvosolták. Biztonsági okokból a lövedékek kezdősebességét is csökkentették, kisebb kivetőtölteteket használva a gránátok megengedett kezdősebessége 1942-től 830 helyett csupán 785 m/s volt, ami a lőtávolságot is lecsökkentette 37,5 kilométerre.

Míg a franciák a lövedékeikkel küszködtek, az angoloknál a Resolution 38 cm-es ágyúinak tűzvezető rendszere mondta fel a szolgálatot, a csatahajó ezért áthelyezte tüzét a közelebbi és jobban látható Cap Manuel ütegre. Nem sokkal tíz óra előtt a Richelieu egyik 152 mm-es gránátja eltalálta a Barhamot, nagyjából az első lövegtornyok mellett, a vízvonal alatt. A robbanás mintegy hét méter hosszan behorpasztotta a hajó külső lemezeit, ám egy kisebb vízbetörésen kívül nagyobb károkat nem okozott. Az angol gránátok ugyanakkor ismét elkerülték a Richelieu-t, és bár többször is sikerült villába fogni a francia csatahajót, az csak jelentéktelen repeszsérüléseket szenvedett.

A franciák számára nem is az angol lövedékek, hanem megint a saját ágyúik jelentették a nagyobb gondot. Tíz órakor az egyetlen működőképes 152 mm-es lövegtorony is felmondta a szolgálatot, ezúttal a lőszerlift meghibásodása miatt. A csatahajó ezzel majdnem teljesen harcképtelenné vált, noha még egyetlen találatot sem kapott. A közepes tüzérség teljesen működésképtelen volt, az első 38 cm-es tornyot a kezelőszemélyzet hiánya miatt nem tudták működtetni, a második toronyban pedig két ágyú tönkrement, és biztonsági megfontolásokból egyelőre a másik kettőt sem használták.

A Richelieu-vel ellentétben a francia cirkálókon és rombolókon viszont remek volt a hangulat. A hajók a rendelkezésükre álló viszonylag szűk területen szabályos tengeri balettet mutattak be, cikk-cakkban, szlalomozva, körben járva, nyolcasokat leírva kerülgették egymást, és ejtették kétségbe az angol tüzéreket, akik képtelenek voltak belőni a gyorsan manőverező, és füstfüggönnyel védett ellenséges hajókat. A francia tengerészek remekül szórakoztak, tapssal és éljenzéssel ünnepeltek minden jól sikerült fordulót, és a rendre mögöttük becsapódó angol gránátokat. Időnként ők is leadtak néhány sortüzet az angol cirkálókra, de az ő lövedékeik sem találtak célba.

Nem sokkal tíz óra után az angol hajók beszüntették a tüzelést, és ideiglenesen visszavonultak dél felé, hogy rendezzék soraikat, s közben rádión ismét leadták Dakarnak a megadásra való felszólítást, amire természetesen senki sem reagált. Közben a francia légierő Glenn-Martin bombázói is akcióba léptek, és a nap során kétszer is bombázták az angol hajókat. Találatot nem értek el, bár néhány bombájuk nem sokkal tévesztette el az Australia cirkálót.

A britek közben felmérték az általuk a franciáknak okozott károkat, és úgy találták, hogy ilyenek nincsenek, noha ismét kilőttek több mint száz 38 cm-es gránátot. Láthatóan minden parti üteg változatlanul működőképes volt, és sem a Richelieu-n, sem a francia cirkálókon nem látszott sérülés. Cunningham tehát a bombázás folytatása mellett döntött.

A Richelieu-n közben sikerült kijavítani a 152 mm-es tornyot, és a II. torony megmaradt két ágyújának is engedélyezték a tüzelést. Marzin kapitány rádión arra kérte Lacroix tengernagyot, egyik rombolóját küldje vissza a kikötő elé, hogy ott füstfüggönyt tudjanak fejleszteni, védve a kikötőt és a csatahajót. Lacroix a Le Hardi rombolót küldte ki, mely állást foglalt a kikötő bejárata és Gorée között.

Délben a Richelieu-ről egy fekete pontot vettek észre a tengeren, néhány kilométerre a Manuel-foktól délre. Azonosítására a Hardi rombolót küldték ki, mely rövidesen kiderítette, a tárgy egy gumicsónak, melyben egy angol pilóta evickél a part felé. A romboló felvette a sebesült angol tisztet, ám közben tüzet nyitottak rá a kikötő elé visszatérő angol cirkálók és rombolók. A Hardi füstfüggönyt fejlesztve sietett vissza a kikötő felé, miközben visszavonulását a parti ütegek próbálták fedezni.

Az angol hajók néhány perccel egy óra előtt nyitottak ismét tüzet, 15,5 kilométeres távolságról. Megmaradt két 38 cm-es ágyújával a Richelieu rögtön válaszolt, és nem is céloztak rosszul, azonnal sikerült villába fogni a Hardira tüzelő egyik angol cirkálót. A 152 mm-es lövegek viszont egyetlen lövést sem tudtak leadni, a torony ezúttal a töltőberendezés meghibásodása miatt vált üzemképtelenné. A két 38 cm-es ágyúból ezután a Barhamra adtak le két sortüzet, de találatot nem értek el. Jobban teljesítettek viszont a parti ütegek, melyek 240 mm-es ágyúi négy találatot értek el az angol csatahajón – más források szerint csak kettőt –, ám kisebb tüzeken kívül nem okoztak nagyobb károkat.

Az angol hajóknak egyébként egy egészen különleges élményben volt részük. A francia haditengerészetnél a háború előtt honosították meg azt az eljárást, hogy a nagykaliberű gránátok áramvonalazó kúpja mögé porfestékkel megtöltött csomagokat helyeztek el, melyek becsapódáskor megszínezték a felcsapódó vízoszlopokat. Ha több hajó tüzelt ugyanarra a célpontra, a színek alapján könnyen megállapítható volt, melyik lövedék melyik hajóról érkezett, így a tűzvezetés korrigálni tudta a lőelemeket. (Az újítást később más tengerészetek is átvették.) A Richelieu gránátjait sárga, a két cirkálóét pedig vörös, illetve zöld színű festékkel színezték. A parti erődök gránátjaiba nem tettek festéket, így az általuk felcsapott vízoszlopok fehérek maradtak. Most, amikor az összes francia ágyú egyszerre tüzelt az angol hajókra, a fedélzetükön levő brit tengerészek a felcsapódó vízoszlopok között úgy érezték, mintha egy szivárványszínű erdőben hajóztak volna.

Közben Lacroix hajói folytatták a vízi balettet, és ügyesen kanyarogva kerülgették az angol lövedékeket. A britek megint nem értek el találatot, de a Malin kormányszerkezetét megrongálta egy közvetlenül a hajó tatja mögött becsapódó 203 mm-es gránát. A romboló sebessége 14 csomóra csökkent, és csak a csavarokkal tudott kormányozni.

Az angolok tulajdonképpen nem céloztak rosszul, gránátjaik egyre-másra csapódtak be a Richelieu körül, ám a franciáknak ezúttal szerencséjük volt, a süvítő gránátok között mozdulatlanul álló csatahajót nem érte egyetlen direkt találat sem, csak a közelben robbanó lövedékek okoztak kisebb repeszsérüléseket.

A célt tévesztett gránátok viszont ismét nagy pusztítást okoztak a kikötő és a város épületeiben, illetve a kikötőben álló teherhajók között. A francia Porthos és a svéd Tacoma teherhajó egyaránt találatot kapott, és kigyulladt. A mogyoróolajjal megrakott, nagy lánggal égő Tacomát, miután legénysége elhagyta, a Buffle vontató kivontatta a belső kikötőből. A hajó egész nap és egész éjjel égett, de nem merült el, bár az elsüllyesztésére kiküldött Hardi romboló több gránátja is eltalálta. A kiégett roncs végül reggelre kisodródott Gorée északi partjaihoz, ahol megfeneklett.

Fél kettőkor az angol hajók ismét beszüntették a tüzelést, és visszavonultak dél felé. Sem a parti ütegek, sem a Richelieu nem kapott egyetlen találatot sem, ugyanúgy, ahogy Lacroix hajói is sértetlenek maradtak, eltekintve a Malin közeli mellé okozta sérüléseitől, melyeket viszont estére sikerült kijavítani. A britek tettek még egy utolsó kísérletet, és a tüzérségi támadás eredménytelenségét látva ismét az Ark Royal repülőgépeit küldték rohamra. Három óra előtt kilenc Swordfish szállt fel az anyahajóról, három Skua kíséretében. A gépek fél négy körül érkeztek Dakar elé, ahol a külső kikötőben tartózkodó két cirkáló ellen intéztek torpedótámadást.

A meglepetés majdnem sikerült, az angol csatahajók távozása után ugyanis a franciák aznap már nem számítottak újabb támadásra. A Montcalm alig néhány csomós sebességgel haladt, a Georges Leygues pedig teljesen megállt. A Hardi szerencsére időben jelezte az angol gépek feltűnését, így a két cirkálónak még sikerült rekordidő alatt mozgásba lendülnie. A hajók ezúttal is kiválóan manővereztek, s jól irányzott elhárító tüzet zúdítottak a közeledő angol repülőgépekre. A britek nem értek el egyetlen találatot sem, a francia hajók légvédelme viszont két gépüket lelőtte.

A csalódott angolok este a Barham fedélzetén értekezletet tartottak, melyen megvitatták a további teendőket. A tanácskozásra meghívták De Gaulle-t és Spears tábornokot is. Abban egyetértettek, hogy a partraszállás lehetetlen mindaddig, amíg a francia hadihajók és a parti ütegek harcképes állapotban vannak. Az egyetértés azonban ezzel véget is ért. De Gaulle a Westernland-on már közölte tisztjeivel és katonáival, hogy a hadműveletnek vége, míg Cunningham és Irwin Churchill állandó követelőzéseinek hatására másnap még egy próbálkozást akart tenni. De Gaulle-t már egyáltalán nem érdekelte a hadművelet sorsa, egy vállvonással tudomásul vette az angolok elhatározását, és visszatért hajójára.

Dakarban eközben igyekeztek felkészülni a másnapra. Marzin a II. lövegtorony személyzetét átirányította az I. lövegtoronyba, mely még teljesen ép volt, bár ágyúiból a júliusi próbalövészet óta nem adtak le egyetlen lövést sem. A csatahajó legénysége egész éjjel dolgozott azon, hogy a lőszert átszállítsák a II. torony raktáraiból az I. toronyéba. Ez nem volt egyszerű munka, mivel a lőszerraktárak között természetesen nem volt közvetlen átjárás, tehát a lőszert, a 890 kilós gránátokat, valamint a 48 és 72 kilós kivetőtölteteket, a raktárakból fel kellett vinni a fedélzetre, és onnan visszaereszteni az első torony lőszerraktáraiba. A javítóbrigádoknak az éjjel sikerült ismét üzemképessé tenniük a középső 152 mm-es lövegtornyot, sőt, reggelre a jobb oldali, V. számú 152 mm-es torony is használható állapotba került. A cirkálók és rombolók is harcra készen várták a másnap reggelt, bár Lacroix-t aggasztotta az aznap felhasznált lőszer hiánya.

Az egyetlen megmaradt tengeralattjáró, a Bévéziers, hajnalban szintén kifutott, noha még mindig csak egyik hajtóműve volt üzemképes. A kikötő parancsnoka, Landriau tengernagy utasítására a tengeralattjáró Gorée-től tíz mérföldre délre foglalt állást, abban a reményben, hogy a britek ugyanazon az útvonalon fognak érkezni, mint előző nap.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!