Somerville fél hatkor kapta meg a tárgyalások eredménytelenségéről szóló jelentést Holland-tól. Ezzel elszállt minden remény a megegyezésre, és Somerville-nek nem maradt más lehetősége, mint hogy engedelmeskedik az Admiralitás utasításainak, vagy pedig hazatér és hadbíróság elé áll. Hajóit a kikötő felé fordította, hogy tüzelőállásba kerüljön, és felszállásra utasította az Ark Royal repülőgépeit is. A pozíciója nem volt a legjobb, hiszen az eredetileg tervezett északkeleti helyett északnyugati irányból kellett tüzet nyitnia, azonban már nem maradt ideje arra, hogy más helyzetbe vigye hajóit. Ilyen felállásból ugyan egérút nyílt a franciák előtt kelet felé, azonban a tengernagy továbbra sem hitte, hogy azok képesek lesznek elhagyni a kikötőt, már csak az aknák miatt sem.

Somerville így is nehezen szánta el magát a döntésre, és néhányan már azt hitték, egyáltalán nem is adja ki a tűzparancsot. Albert Briggs jelzőszolgálatos matróz így emlékezett vissza az utolsó pillanatokra: „Láttuk Somerville tengernagyot, amint ott áll, nagyon-nagyon komolyan. Nem akarta megtenni. Senki sem akarta megtenni. Aztán megszólalt: Rendben. Tüzet nyitni.”

Somerville 17.54-kor adta ki a tűzparancsot, 16 ezer méter távolságról. Elsőként a Resolution ágyúi nyitottak tüzet, majd rögtön utána a Valiant, és két perc múlva a Hood. A cirkálók a parti ütegeket lőtték, míg a rombolók nem vettek részt az ágyúzásban.

Az első angol sortűz rövidre sikerült, a második azonban már eltalálta a kőmólót, s törmelékek és repeszek áradatát zúdította a hajókra, sok francia tengerészt megölve vagy megsebesítve. A francia hajók közül elsőként a Provence nyitott tüzet, két perccel az angolok után. A francia zászlóshajó ágyúi pontosan hat órakor dördültek el először. A francia légvédelmi ágyúk ugyanekkor tüzet nyitottak a kikötő felett köröző angol felderítő repülőgépre. A két zászlóshajó, a Hood és a Dunkerque, melyek néhány hónappal korábban még egy kötelékben járőröztek az Atlanti-óceánon, egymásra tüzelt.

A támadás alatt álló kikötő a tűzmegnyitás után néhány perccel, a Dunkerque-ről készült képen. Elöl a Provence, mögötte az induló Strasbourg, hátul a már égő Bretagne. 

A párás, ködös idő ellenére az angolok ezúttal kiválóan céloztak, s a három perccel a tűz megnyitása után leadott harmadik sortüzük telibe találta a Bretagne-t, mely éppen kezdett kifordulni a mólótól. Az első gránát a hátsó 34 centis lövegtornyoknál csapódott be, a négyes torony magasságában, és a találat berobbantotta a torony lőszerraktárát. A tűzoszlop magasabb volt a főárbocnál is, a robbanás füstje pedig több mint 200 méter magasra emelkedett. A hatalmas robbanás szinte szétvetette a hajó tatját, a hátsó részen még a fő páncélöv lemezei is leszakadtak. Az óriási léken bezúduló víz szinte rögtön eloltotta a keletkezett tüzet, ami így nem terjedt tovább a többi lőszerraktárra is.

Rögtön az első találat után egy második lövedék is eltalálta hátul a csatahajót. Ez a gránát is könnyedén átütötte a Bretagne páncélzatát, és a hátsó gépházban robbant, tönkretette a hajtóműveket, és egy kivételével mindenkit megölt a gépház személyzetéből. A két találat következtében a csatahajó hajtóművei leálltak, kormánya tönkrement. A halálos sebet kapott, lángokban álló hajó azonban néhány percig még mozgásban volt, és kapitánya megkísérelte vele elérni a partot, hogy ott zátonyra futtassa. Amikor azonban rájött, hogy a sérülések végzetesek, és a Bretagne már süllyedőben van, azonnal kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A találatok miatt azonban tönkrement a csatahajó belső kommunikációs hálózata is, így a parancs nem jutott el hajó belsejében tartózkodókhoz, akik közül sokan elkéstek a meneküléssel.

18.06-kor szinte egyszerre két újabb gránát találta el a már 40 fokra megdőlt francia csatahajót. A találatok a középső lövegtoronynál érték a hajót, és berobbantották a légvédelmi ágyúk közelben felhalmozott készenléti lőszerét. Most már parancs nélkül is menekült mindenki a hajóról, de az olyan gyorsan süllyedt, hogy legfeljebb a fedélzeten és a parancsnoki hídon állóknak volt már csak idejük arra, hogy elhagyják azt. A túlélők sorait azonban tovább ritkította, hogy a csatahajó széttépett tartályaiból kiömlő olaj lángra kapott, s a tűz végzett azokkal, akik nem tudtak kiúszni a vízen lángoló olajfoltok alól. A Bretagne parancsnoka, a súlyosan megsebesült Louis René Edmond le Pivain sorhajókapitány, hajójával együtt akart elmerülni. Tisztjei az utolsó pillanatban erőszakkal rángatták ki parancsnokukat a hídról, és dobták a tengerbe, majd mentették ki a partra. 18.09-kor egy újabb belső robbanás rázta meg a már teljesen oldalára dőlt csatahajót, valószínűleg a 138 mm-es ágyúk egyik lőszerraktára robbant fel. A Bretagne rögtön ezután felborult, és elsüllyedt.

A Bretagne utolsó percei.

Alig néhány perccel a tűzharc kitörése után valamennyi, addigra már indulásra kész francia hadihajó mozgásban volt, és az őket a mólóhoz rögzítő kötelek elvágása után megindultak kifelé a kikötőből. Öt perccel a tűzmegnyitás után a Provence – a régi csatahajókból álló Második Csatahajó Osztag parancsnokának, Jacques Bouxin tengernagynak a zászlóshajója – már a kikötő közepén manőverezett, amikor egy angol gránát találta el a tatján. A 38 centis lövedék a hátsó lövegtorony mögött csapódott be, és a hajó mélyében, a vitorlavászon raktárban robbant. A robbanás nagy tüzeket és vízbetöréseket okozott, s a rázkódás tönkretette a hátsó torony lőszerraktárának légkondicionáló berendezését. A közelben tomboló tűz miatt a lőszerraktárban gyorsan emelkedett a hőmérséklet, s attól tartva, a kivetőtöltetek a túl magas hőmérséklet miatt instabillá válnak és berobbannak, a hajó parancsnoka, Gabrielle Barois sorhajókapitány, elrendelte a hátsó lőszerraktár elárasztását. Nem sokkal később biztonsági okokból a négyes torony raktárát is elárasztották. A vízbetörések és a hátsó lőszerraktárak elárasztása miatt a Provence tatja erősen megsüllyedt, ami jelentősen csökkentette a hajó sebességét, és rontotta a manőverezőképességét. A súlyosan sérült, égő csatahajót nyilvánvalóan nem volt sok értelme kivinni a nyílt tengerre, Bouxin utasítására Barois ezért inkább jobbra fordult, hogy félreálljon a többiek útjából, majd hajóját felfuttatta a partra.

A partra futtatott Provence a támadás után.

A Dunkerque-et a mólóhoz rögzítő köteleket csak négy perccel a tűz megnyitása után sikerült eloldozni, korábban ugyanis Seguin parancsa ellenére sem tették meg erre az előkészületeket. A hajó még a mólónál állt, amikor az első angol gránát eltalálta a II. lövegtornyát. A 330 mm-es lövegek ekkor már tüzeltek az angol hajókra, a tornyokat tehát az ellenség felé fordították. A majdnem pontosan szemből érkező gránát mintegy 20 fokos szögben, elöl és jobboldalt, a szélső, 8. számú ágyú felett csapódott be a torony tetőlemezébe, majd arról lepattanva a hajótól jó két kilométerre bevágódott a kikötő épületei közé, de nem robbant fel. A találat helyén a tetőlemez behorpadt, és félhold alakban megrepedt. A tetőlemezről leváló egyik törmelékdarab a csatacirkálótól 120 méterre álló Provence tűzvezető állását találta el, és megölte a csatahajó első tüzértisztjét.

Összességében véve nem sok törmelék jutott be a torony belsejébe, és ott viszonylag kevés kárt csináltak, az egyik repesz azonban megrongálta a 8. számú ágyú egyik fékhengerét, mely a cső visszarúgását fékezte le, egy másik, a torony belsejében ide-oda pattanó izzó repesz pedig hátul begyújtotta az éppen betöltésre előkészített kivetőtölteteket. A tűz intenzív volt, de nem nagy kiterjedésű, nem terjedt tovább sem a bal oldali ágyúk válaszfallal elszeparált terébe, sem a torony alatti kezelőhelyiségekbe. A lángokat gyorsan megfékezték, azok nem okoztak nagyobb károkat, viszont a jobb oldali ágyúknál a töltőkezelők a mérgező füstgázoktól megfulladtak. A bal oldali két ágyú semmilyen kárt nem szenvedett, és a 7. számú löveget is rövid időn belül sikerült helyrehozni, a találat miatt tehát csak a jobb szélső, 8. számú löveg esett ki a harcból.

Ez a francia lövegtornyok ötletes szerkezetének volt köszönhető. A négyágyús lövegtornyok ugyanis valójában két, egymás mellé beépített ikerlöveget tartalmaztak, melyek egymástól teljesen függetlenül működhettek, és egymástól jól elszeparálták őket. A lövegtornyon belül a két ikerlöveget egy 40 mm vastag páncéllemezből készült válaszfallal különítették el egymástól, és a barbettán belül ugyanígy, egy 25 mm vastag válaszfallal választották el egymástól a lőszerfelvonókat is. A két ikerlöveg ráadásul két külön lőszerraktárból kapta a muníciót. A szokásos gyakorlattal ellentétben, mely szerint a lőszerraktárak alsó szintjén tárolták a gránátokat, a felsőn pedig a kivetőtölteteket, a francia csatacirkálón a barbetták mögötti lőszerraktárak mindkét szintjén gránátokat, a barbetták előtt pedig a kivetőtölteteket tárolták. A bal oldali két ágyút a raktárak felső, a jobb oldali ágyúkat pedig az alsó szintje látta el lőszerrel. A szokatlan elrendezés a gyakorlatban jól bevált, és most ez mentette meg a bal oldali két ágyút, s azok kezelőit, akik a találat, és a jobb oldali lövegeknél pusztító tűz után is sértetlenek maradtak, és zavartalanul folytathatták tovább a tüzelést. A jobb oldali ágyúknál az elesettek helyére később a tartalék legénység állt be.

A Dunkerque lövegtornyai, egy háború előtti lőgyakorlaton.

A második találat a hajó tatját érte. A hangárnál becsapódó lövedék átment az alsó hangárfedélzeten, átütötte a páncélfedélzetet, majd a hajó bal oldalán robbanás nélkül távozott. A találat kisebb vízbetöréseket okozott, de ami ennél nagyobb baj volt, egy repesz elszakította a kormányszerkezet villamos kábelét, így a kormányt csak kézi üzemben, a mindössze négy lóerős kisegítő motorral lehetett üzemeltetni. A lövedék elszakított néhány villamos vezetéket is, s a katapult és a daru üzemképtelenné vált. A taton kitört kisebb tüzek miatt a repülőgépek üzemanyagtartályait kiürítették.

A harmadik és negyedik találat majdnem egyszerre érte a hajót, nyilván ugyanabból a sortűzből. (A Dunkerque-ra a Hood tüzelt, így valószínűleg minden találat az angol csatacirkálótól származott.) A harmadik gránát pontosan a hajó közepét találta el, az elülső gépház magasságában. A lövedék nem sokkal a 28 cm-es német gránátokra méretezett, 225 mm vastag páncélöv felső széle alatt csapódott be, azt simán átütötte, majd átment a jobb oldali 130 mm-es ikertorony lövedékkezelő helyiségén, ahol tönkretette a torony forgatószerkezetét, és nagy tüzet okozott. A gránát végül a két páncélfedélzet között, a kórház raktárában robbant fel, az elülső gépház felett. A robbanás a gépház szellőzőaknája mellett következett be, s szétzúzta annak az oldalát, így az aknán keresztül tűz és füst árasztotta el a gépházat. A gépházi személyzet menekülését megnehezítette, hogy a hátsó ajtó a ráhulló törmelék miatt beszorult, az elsőt pedig csak kézzel lehetett kinyitni, mivel a negyedik találat következtében a páncélajtókat nyitó hidraulika-rendszer tönkrement. A gépházból végül csak a személyzet harmada, 12 ember tudott kijutni. A találat következtében az itt elhelyezett négy turbógenerátor, és a külső csavarokat meghajtó két turbina üzemképtelenné vált. A generátorok kiesésével a hajó nagy részén áramkimaradás következett be, mivel a hátsó turbinaterem négy generátora nem bírta a hajó összes berendezését ellátni. A parancsnoki torony tetején elhelyezett távolságmérők szintén áram nélkül maradtak, s a tüzérség ettől kezdve, amíg az áramellátást helyre nem állították, a lövegtornyok távolságmérői alapján, helyi irányítással tüzelt tovább.

38 cm-es angol gránát bemeneti és kimeneti nyílása a Dunkerque hangárján.

A jobb oldali 130 mm-es torony alatt keletkezett tűz nagy kiterjedésű és igen heves volt. A kárelhárítás munkáját nehezítette, hogy az itt tárolt gránátokból legalább 8-10 darab felrobbant, tovább fokozva ezzel a pusztítást. A tüzet sokáig nem tudták megfékezni, sőt, az a lőszerlifteken keresztül kezdett továbbterjedni, ezért a 130 mm-es lőszerraktárat biztonsági megfontolásokból elárasztották, és kiürítették a bal oldali lövegtornyot is. A tüzet végül többórányi nehéz munkával sikerült csak eloltani.

A negyedik találat a kémény mellett, nem sokkal a vízvonal felett érte a hajót. A lövedék átütötte az oldalpáncélzatot, keresztülment a fő páncélfedélzet lefelé hajlított szélén, majd a torpedóvédő válaszfalon, és végül a 2. kazánházban, a 21. számú kazán felső részébe csapódott. A páncéllemezek átütése közben széttört gránát nem robbant fel, de szétzúzta a gőzgyűjtő vezetéket és a füstcsöveket, a sérült oldalsó olajtartályokból pedig nagy mennyiségű olaj ömlött be a kazánházba, melyet a személyzetnek azonnal el kellett hagynia. A hidraulikus rendszer szomszédos kezelőhelyiségében dolgozók ennél is rosszabbul jártak, ugyanis a szellőzőrendszer a forró gőzt és a füstgázokat egyenesen benyomta hozzájuk. Az itt dolgozók mindegyike megfulladt vagy halálra égett, a páncélozott ajtókat nyitó hidraulikus rendszer pedig az egész hajón üzemképtelenné vált.

A találatok következtében a külső csavarokat meghajtó turbinák, és az ezeket ellátó kazánok üzemképtelenné váltak. Az elszakított elektromos vezetékek és a sérülések következtében fellépő rövidzárlatok miatt az áramszolgáltatás a hajó nagy részén kiesett. A II. lövegtorony üzemképtelenné vált, míg az I. torony működött ugyan, ám nem volt kapcsolata a szintén áram nélkül maradt tűzvezető állásokkal, így a jóval pontatlanabb helyi irányítás alapján kellett tüzelnie. Az áramkimaradás miatt a kormányszerkezet is üzemképtelenné vált, s át kellett állni a kézi kormányzásra. A 130 mm-es lövegtornyoknál keletkezett tűz miatt az elülső 130 mm-es lőszerraktárat el kellett árasztani.

A hajót ért súlyos károk miatt Gensoul úgy döntött, nem hagyja el a kikötőt, és utasította Henri Joseph Seguin kapitányt, a Dunkerque parancsnokát, forduljon jobbra, és szorosan a part mellett vessen horgonyt. A tengernagy úgy gondolta, itt számíthat a parti erődök védelmére, a sekély víz és a védőhálók pedig megóvják majd a torpedótámadásoktól. A Dunkerque tehát a part felé fordult, és negyed hét után horgonyt vetett a St. André városnegyed előtt, 15 méteres vízmélységnél.

A Strasbourg.

A Strasbourg parancsnoka, Louis Edmond Collinet sorhajókapitány, már jó előre felkészült a kifutásra. A hajót rögzítő köteleknél és láncoknál az odavezényelt tengerészek ugrásra készen várták, hogy parancsra azonnal elvágják a köteleket, és szétkapcsolják a láncokat. Ennek köszönhetően a tüzelés kezdetekor a Strasbourg azonnal indulni tudott, míg a Dunkerque még négy teljes percig vesztegelt a mólónál, időt adva a briteknek, hogy belőjék magukat. A mozgásban levő Strasbourgot viszont már nem tudták eltalálni, bár a mólón becsapódó első sortűz kőtörmelékek és repeszek áradatát zúdította a hajó tatjára, és kisebb repeszsérüléseket okoztak. A következő, nyilván a Strasbourg-nak címzett sortűz pontosan oda csapódott be, ahol a hajó alig két perccel korábban állt. A francia csatacirkáló túlterhelt gépei rázkódtak az erőlködéstől, ám alig tíz perccel később a hajó már 15 csomós sebességgel haladt a kikötő bejárata felé, s a neki szánt angol lövedékek rendre mögötte csapódtak be.

A csatacirkáló így is csak a szerencséjének köszönhette menekülését, Collinet ugyanis abban a tudatban vágott neki a kikötő előtti vizeknek, hogy a hajójára nemrégiben felszerelt demagnetizáló tekercs védelmet ad majd a Strasbourgnak a hálózárak közti kijáratban telepített angol mágneses aknákkal szemben. Csak Toulonba visszatérve és a hajót átvizsgálva derült ki, hogy a kábeleket fordítva kötötték be, és a demagnetizáló tekercs egyáltalán nem működött. Csak a szerencsén, és talán a brit aknák meghibásodásán múlott, hogy azok nem robbantak fel, holott a Strasbourg a közvetlen közelükben haladt el.

A kikötőből kifelé tartó Strasbourg, mögötte az angol gránátok által felvert vízoszlopok. Balra a Provence.

A hat francia romboló a tüzelés kezdetekor szintén azonnal felvonta a horgonyt, és a Strasbourg nyomában megindultak a kijárat felé. A közelben becsapódó lövedékek repeszei a Volta és a Lynx rombolókat könnyebben megrongálták. A hajók már a bejárat közelében jártak, amikor a rombolók zászlóshajóját, a Mogador-t telitalálat érte. Az eredetileg feltehetően a Strasbourg-nak szánt angol gránát a romboló tatját találta el, és berobbantotta az ott tárolt tizenhat vízibombát is. A hatalmas detonáció kettészakította a Mogadort, nagyjából hosszának kétharmadánál. A tatrész rögtön elsüllyedt, a hajó elülső része azonban égve és tehetetlenül sodródva, de fennmaradt a vízen.

Alig tízperces tüzelés után, 18.04-kor, az angol hadihajók 144 gránát kilövése után beszüntették a tüzelést. Saját állításuk szerint „emberiességi megfontolásokból”, de igazi ok inkább az lehetett, hogy a nyugat felé haladó angol kötelék elől a hegyek kezdték eltakarni a kikötőt, melyet egyébként is betöltött a robbanások és az égő hajók füstje, s alig lehetett látni valamit. A francia hadihajók és partvédő ütegek tüzelése is kezdett kellemetlenül pontossá válni, s bár közvetlen találatot nem értek el, több sortűzzel is sikerült villába fogniuk az angol hajókat. A közelben becsapódó lövedékektől a Hood kisebb repeszsérüléseket szenvedett, két tengerésze súlyosan megsebesült. Néhány repesz kilyukasztotta az angol csatacirkáló kéményét, tönkretette az egyik távolságmérőt, és eltalálta az egyik UP légvédelmi rakétavetőt, mely szerencsére éppen nem volt feltöltve.

A Hood hátsó lövegtornyai a Mers el Kebir-i akció idején.

Az angol rombolók füstfüggönyt bocsátottak fel, melynek leple alatt a csatahajók északnyugatnak fordultak, hogy távolabb kerüljenek a parti tüzérség ágyúitól. Somerville ezt a tízperces tűzcsapást feltehetően csak bevezetésnek szánta, mellyel megrongálni, és kifutásra képtelen állapotba hozni akarta a francia hadihajókat, legénységüket pedig arra kényszeríteni, hogy elhagyják hajóikat. A végső csapást a hajók kiürítése után egy újabb tüzérségi támadás, és az Ark Royal torpedóvetőinek támadása adta volna meg a franciáknak. Az angol tengernagy az ideiglenes visszavonulást részben azért is rendelte el, hogy időt adjon a franciáknak hajóik kiürítésére. Somerville teljesen biztos volt benne, hogy azok így is fognak tenni.

Annak ellenére, hogy ezt a rövid ágyúzást minden bizonnyal csak első csapásnak szánták, az angol hadihajók figyelemreméltó teljesítményt nyújtottak. Akkoriban nagynak számító, 16 km-es távolságról, nem a legjobb látási viszonyok között, alig tíz perc alatt harcképtelenné tették a célpontok háromnegyedét, olyan gyorsan, hogy azok még a horgonyzóhelyüket se nagyon tudták elhagyni, mielőtt a végzetes találatok érték őket. Ez mindenképpen kiváló eredmény volt, még akkor is, ha az angolok álló célpontokra lőttek. A 144 darab 38 cm-es gránátból mindössze hat volt, amelyik nem a kikötő területén ért célba. Ezek közül öt a szárazföldön, a tengerparttól nem messze csapódott be, a hatodik pedig a világítótornyot találta el.

A támadás alatt álló kikötő egy repülőről fényképezve. Hátul a felrobbant Bretagne-ból, elöl a Mogadorból felszálló füstoszlop.

Miután saját füstfüggönyük az angolok elől is eltakarta a kikötőt, nem vették észre, hogy a Strasbourg és az öt romboló tíz perccel hat után áthaladt a kikötő bejáratánál megnyitott záron, és kifutott a nyílt vizekre. A csatacirkáló rövidesen 28 csomóra növelte sebességét, és a part mentén északkeletnek fordult, miközben a Lynx és a Tigre rombolók megtámadták, és a víz alá kényszerítették a kikötő előtt járőröző angol Proteus tengeralattjárót, melyet vízibombáikkal támadva mindaddig lekötöttek, amíg a Strasbourg biztonságos távolságba nem ért.

A csatacirkáló közben tüzet nyitott az Oran előtt őrködő Wrestler rombolóra. Az angol romboló a Strasbourg és az oráni parti ütegek kereszttüzébe került. Tucatjával csapódtak be mellette a gránátok, ám csodával határos módon megúszta találat nélkül, és sikerült kimenekülnie veszélyes helyzetéből. A Wrestlert nem sokkal később az oráni francia repülőgépek is megtámadták, ledobott bombáik azonban nem találtak célba. A Strasbourg vezette kötelékhez nem sokkal később csatlakozott a közben Oránból kifutó hat romboló is.

Gensoul tengernagy büszke önérzete és harciassága közben nagyon megcsappant. (Lehet, ezek korábban is csak annak voltak köszönhetőek, hogy a tengernagy az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy az angolok tényleg tüzelni fognak.) Negyed hétkor felhúzatott egy nagy, négyszögletes jelzőzászlót a Dunkerque árbocára, ami Somerville egy korábbi javaslata szerint azt jelentette, hogy a tengernagy elfogadja az angol ultimátumot. Ugyanekkor rádión és fényjelzésekkel tűzszünetet kért a britektől. (Állítólag a Dunkerque-en felmerült a fehér zászló kitűzésének gondolata is, azt azonban egyetlen tiszt sem volt hajlandó felvonni.) Az angolok, akik egyébként a távolság és a füst miatt a zászlót nem vették észre, negyedórával később a következőt válaszolták: „Amíg nem látom süllyedni a hajóit, tüzelni fogok!”

A Dunkerque-en közben sikerült normalizálni a helyzetet. A vészhelyzetre szolgáló dízelgenerátorok beindításával a hajón fél órán belül sikerült teljesen helyreállítani az áramellátást, megfékezték a találatok következtében keletkezett tüzeket, s eltömítették a lékeket. A sérült gépházak helyreállításával is jó tempóban haladtak, csupán a 21.-es kazán ment tönkre, a többi berendezés csak kisebb károkat szenvedett, és rövid időn belül sikerült helyrehozni őket. A hajó csupán a két belső csavarral is képes lett volna 26 csomós sebességre. Komolyabb gondokat már csak a jobb oldali 130 mm-es lövegtorony alatt keletkezett tüzek okoztak, különösen hogy ezek következtében nyolc óra felé felrobbant a toronyban felhalmozott készenléti lőszer is.

Angol gránát ütötte lyuk a Dunkerque egyik fedélzetén.

A fegyverzetből csak a 8. számú 330 mm-es ágyú, és a jobb oldali 130 mm-es ikerlövegtorony vált hosszabb időre üzemképtelenné. Nem jelentett nagy problémát a sérülések miatt a hajó belsejébe betört 700 tonnányi víz sem. A Dunkerque igazából akár már a támadás utáni éjszaka is képes lett volna kifutni a tengerre, hogy a sötétség leple alatt ha nem is Toulonba, de legalább a biztonságosabb, és jobban felszerelt Algír vagy Bizerta kikötőjébe hajózzon, ahol a szükséges javításokat könnyebben elvégezhették, és távolabb is kerültek volna Gibraltártól, amivel megnehezítették volna a briteknek a további támadásokat.

Gensoul azonban nem így döntött, hanem nehezen érthető okokból este hétkor arra adott parancsot, a hajót futtassák fel a partra. Két vontatóhajó és két őrnaszád segítségével a Dunkerque-t, melyet egyébként egyáltalán nem fenyegetett az elsüllyedés veszélye, orral nekinyomták a partnak, ahol a hajó elülső része megfeneklett. A legénység evakuálását is azonnal elkezdték, s másnapra már csak a kárelhárítás által foglalkoztatott 360 ember maradt maradt a csatacirkálón. A többieket a közeli Oránban szállásolták el, és később sem tértek vissza a hajóra. A még mindig égő Provence csatahajót is kiürítették, csak a tűzoltáshoz és kárelhárításhoz szükséges személyzet maradt a hajón, ugyanúgy, mint a Mogador rombolón, melyet az esti órákban szintén partra vontattak. (Gensoul ezzel gyakorlatilag feladta megmaradt flottáját, és korábbi ultimátumuknak megfelelően kiszolgáltatta hajóit az angoloknak, akiknek második támadását még aznap este, vagy másnap reggelre várták.)

A partra futtatott Dunkerque a támadás után.

A fegyverszüneti ajánlat, és a lényegében a megadást jelző zászló talán kissé elhamarkodott ötlet volt Gensoul részéről, ugyanis a Strasbourg-nak nagyobb segítséget nyújtott volna, ha a tengernagy inkább megpróbálja még egy kicsit lekötni az angolok figyelmét. A francia hajó sikeres szökése így leginkább Somerville érdemének tulajdonítható, aki figyelmen kívül hagyta az arról érkező első jelentést. Az Ark Royal felderítő repülőgépe ugyanis már néhány perccel hat óra után jelezte, hogy a Strasbourg a kikötő bejárata felé halad, majd nem sokkal később azt is közölte, a csatacirkáló és néhány romboló elhagyta a kikötőt, és kelet felé tart. Az ellenfél képességeit és harci morálját mélyen lebecsülő Somerville azonban biztos volt benne, a franciák éppen azzal vannak elfoglalva, hogy hajóikról a partra meneküljenek, és nem adott hitelt a jelentésnek, ugyanis egész egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy a franciák ellenséges tűz alatt képesek lennének egy ilyen manővert végrehajtani, és kijutni az elaknásított kikötőbejáraton. Úgy vélte, a felderítőgép pilótája nyilván tévedett, és valamelyik saját rombolót nézte ellenséges egységnek. (Somerville hanyagságának egyik okát a feleségének írt levele világíthatja meg: "Az az igazság, hogy nekem ebben nem volt ott a szívem, háborúban pedig nem szabad a szívedre hallgatnod.")

A francia és az angol kötelék így aztán mintegy félórán át majdnem egymással ellentétes irányban haladt, az angolok 18 csomóval északnyugatnak, az ekkor már 28 csomós sebességgel haladó franciák pedig északkeletnek. Somerville csak fél hét után kapott észbe, amikor befutott a második jelentés is a keletnek tartó francia csatacirkálóról. Az angolok csak ekkor, háromnegyed hétkor fordultak keletnek, és indultak a francia hajó üldözésére, melytől ekkor már 25 mérföld választotta el őket.

A repülőgépek jelentése jóval nagyobb izgalmat okozott az Ark Royal-on, mint a Hood-on. A kikötőt elhagyó francia csatacirkáló ugyanis kezdetben egyenesen a csatahajóktól külön, önállóan tevékenykedő angol anyahajó felé tartott, melytől fél hétkor 34 km választotta el, az anyahajó tehát bőven a Strasbourg ágyúinak 42 kilométeres lőtávolságán belül volt. A csatacirkálón messziről észre is vettek maguk előtt egy nagy hajót, de a rossz látási viszonyok között szem elől tévesztették, még mielőtt azonosítani tudták volna. A francia rombolók azonban közelebb kerültek az angolokhoz. Alighogy megérkezett a francia hajók kitörését megerősítő jelzés, az Ark Royal-ról két rombolót vettek észre maguk előtt. A Volta és a Terrible került az angol anyahajó elé, mely azonnal északnyugatnak fordult, és a maximális 30 csomós sebességre gyorsítva igyekezett biztonságos távolságba kerülni, miközben felkészült gépei indítására.

A Volta romboló, a Mogador testvérhajója.

A Strasbourg sikeres kitörésével a legrosszabb lehetőség valósult meg, melyre az angolok előzetesen számíthattak, nevezetesen hogy a francia hajók egy részének sikerül elhagyni a kikötőt. Ráadásul a csatacirkáló rögtön olyan helyzetbe került, hogy majdnem sikerült az óvatlanul megosztott angol kötelék gyengébbik felére csapást mérnie. Ezt elkerülendő az Ark Royal-ról azonnal indították az éppen készenlétben álló repülőgépeket, hogy ezekkel tartóztassák fel a francia hajót. Ezek a gépek azonban arra voltak felkészítve, hogy az előzetes haditerveknek megfelelően bombatámadást intézzenek a kikötőben álló francia hadihajók ellen, s elnémítsák azok légvédelmi ágyúit, és csökkentsék a legénység harci morálját. Ennek megfelelően a gépek 124 kg-os, és tízkilós bombákkal voltak felszerelve, melyek teljesen alkalmatlanok voltak arra, hogy a jól páncélozott csatacirkálónak bármilyen komolyabb sérülést okozzanak. A vészhelyzetben azonban nem volt idő a gépek átfegyverzésére, azokat azonnal indítani kellett.

A hat Swordfish és az őket kísérő három Skua háromnegyed nyolckor hajtotta végre a támadást, azonban egyetlen találatot sem értek el. A francia hajók igen heves légvédelmi tüzet zúdítottak rájuk, és négy gépet lelőttek. (Az angolok csak két Skuát ismernek el veszteségként, viszont két Swordfish is olyan súlyosan megrongálódott, hogy az anyahajóra visszatérőben kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk a tengeren, tehát ezek a gépek is elvesztek.)

Háromnegyed hétkor Somerville keletnek fordult, s minden cirkálót és rombolót maga mellé rendelve a Hood-al 28 csomós sebességre gyorsított, és a francia csatacirkáló üldözésére indult, fedezet nélkül maga mögött hagyva két lassú csatahajóját. Nem sokkal később egy francia romboló tűnt fel a brit kötelék előtt, melyről azt hitték, torpedótámadást készül indítani az angol hajók ellen. A cirkálók, valamint a Hood és a Valiant leadtak néhány sortüzet a hajóra, mely a brit megfigyelők állítása szerint több találatot kapott, és elsüllyedt. Az ismeretlen francia hajó a Kersaint romboló volt, mely géphiba miatt csak húszcsomós sebességre volt képes, és lemaradt a többiektől. A romboló nem indított torpedókat az angol hajókra, és nem is érte egyetlen találat sem. Keletnek fordulva sikerült eltűnnie a britek elől, akiknek figyelmét lekötötte a Strasbourg üldözése.

Az angol zászlóshajó, a Hood.

Miközben a gyors angol hajók a Strasbourg után fordultak, az angol kötelék déli szárnyán hajózó Forester rombolóról egy kis csónakot vettek észre, melyen angol hadilobogó lengett. A romboló közelebb ment, hogy azonosítsa az ismeretlen vízi járművet, melyről kiderült, hogy a Foxhound csónakja, melyen Holland kapitány tért vissza Mers el Kebir-ből. A nagy zűrzavarban az angolok teljesen megfeledkeztek Hollandról, aki a kikötőt elhagyva közvetlen közelről nézhette végig a francia hajók bombázását. A kitörő francia hadihajók a csónak közelében haladtak el, de az angol zászló ellenére senki sem nyitott rájuk tüzet. A Forester most felvette Hollandot és a többi angol tengerészt, a csónakot pedig, mivel nem volt idő a fedélzetre emelni, a sorsára hagyták.

Az angol hajóknak az ekkor már tőlük több mint 45 kilométerre járó francia csatacirkáló utolérésére csak akkor volt lehetőségük, ha azt sikerült volna lelassítani valahogy. Erre az egyetlen lehetőség az Ark Royal-ról indított torpedótámadás volt. Tíz perccel nyolc óra előtt az anyahajó hat, torpedókkal felszerelt Swordfish gépet indított, hogy ezek támadásával próbálják megrongálni, és lelassítani a francia hajót. A lassú Swordfish gépeknek csaknem egy órába telt, mire megközelítették a célpontot, és este kilenc körül végrehajtották a támadást. Ekkorra már bealkonyodott, és a sötétségben az angol pilóták, akiket a heves légvédelmi tűz is zavart, nehezen tudták csak becélozni a francia hajót, s túl nagy távolságból dobták le torpedóikat. Ennek megfelelően nem értek el egyetlen találatot sem, minden torpedó elkerülte a francia hajót. Az egyik torpedó a Strasbourg-tól 25 méterre, a hajó farvizében robbant fel, ezt az angol pilóták találatként jelentették. A sötétségben visszatérő angol gépekre tévedésből néhány angol hadihajó is tüzet nyitott. A brit pilóták utóbb azt állították, saját légvédelmük sokkal pontosabban tüzelt, mint a franciáké.

Még mielőtt az angol repülőgépek torpedótámadására sor került volna, Somerville már lefújta az üldözést. A tengernagy aggódott a fedezet nélkül hátrahagyott két csatahajójáért, a nagy sebesség miatt rombolói üzemanyaga gyorsan fogyott, ezenkívül pedig a Hood egyik turbinája meghibásodott, és a csatacirkáló kénytelen volt csökkenteni sebességét, tehát végképp nem maradt semmi esélye arra, hogy utolérje a francia hajót. Somerville egyébként is olyan jelentést kapott, hogy Algírból már kifutottak Oran felé az ott állomásozó cirkálók és rombolók, s úgy becsülte, ezek még éjfél előtt csatlakozhatnak a Strasbourg-hoz. Egy nagy létszámú cirkáló és romboló kötelékkel szemben pedig a tengernagy nem szívesen keveredett volna éjszakai összecsapásba. Húsz perccel nyolc óra után tehát lefújta az üldözést, és sebességét csökkentve visszafordult nyugat felé, hogy csatlakozzon a hátrahagyott két csatahajóhoz.

A kikötő térképe, és a francia hajók útvonala.

A Strasbourg tehát sikeresen lerázta üldözőit, s 25 csomós sebességgel haladt tovább a hazai kikötők felé. Az éjszaka már csak a géphibák okoztak izgalmat. A mólót eltaláló angol gránátok által a hajóra röpített egyik betondarab megrongálta a kémény szellőzőcsöveit, ami erős füstképződést eredményezett. (Ez napközben már messziről is láthatóvá tette a hajót, de sötétedés után már nem volt jelentősége.) A sérülés kijavításához le kellett volna állítani a 2. kazánházat, melynek szellőző és füstelvezető csövei sérültek, ez viszont 20 csomóra csökkentette volna a hajó sebességét. Az őket üldöző angol hajókkal a hátuk mögött a franciák ezt természetesen nem vállalhatták, tehát a füst ellenére fenntartották a 28 csomós sebességet. Csak sötétedés után tudtak lassítani, és ekkor nyitották fel a 2. kazánház lejáratait. A kazánok rendben üzemeltek, de a teljes, 30 fős személyzetet a padlón fekve, ájultan találták, a sérült vezetékekből ugyanis a füstgázok visszaszivárogtak a kazánházba. A fűtők nagy részét sikerült eszméletre téríteni, de öten belehaltak a füstmérgezésbe. A sérült vezetékeket egy óra alatt kijavították, és a csatacirkáló ismét teljes sebességgel folytathatta útját Toulon felé.

A Strasbourg nem az észak-afrikai kikötőkbe tartott, hanem a biztonságos hazai támaszpontok felé. Nagy kerülőt téve, Szardíniát és Korzikát kelet felől megkerülve, a csatacirkáló és az a három romboló, mely végig lépést tudott tartani vele, másnap este befutott Toulonba, ahol az ott állomásozó hajók személyzete olyan ünnepléssel fogadta őket, mintha valami győztes csatából tértek volna vissza. Collinet néhány héttel később megkapta az ellentengernagyi előléptetését.

A Strasbourg, és a hajó díszőrsége 1942-ben, Toulonban.

A Strasbourg sikeres szökésével nem egyszerűen csak az egyik legfontosabb célpont csúszott ki a britek kezéből, hanem az eset felborította az angolok egész haditervét. Az eredeti elképzelés szerint a hajók egy rövid szünet után, mely alatt a francia tengerészek elhagyhatták volna hajóikat, visszatértek volna Mers el Kebir elé, hogy még az éjszaka beállta előtt ágyútűzzel és torpedótámadásokkal fejezzék be a francia hadihajók elpusztítását. Ehelyett azonban az angol kötelék a Strasbourg üldözésével töltötte a nappali világosságból még hátralevő időt, és mire visszatérhettek volna Mers el Kebir elé, már teljesen besötétedett. Így aztán végül nem Gensoul segítette a Strasbourg szökését, hanem éppen fordítva, a Strasbourg mentette meg a francia flottát a további veszteségektől, legalábbis egyelőre.

Mers el Kebir-ben a három sérült hajó, a Dunkerque, a Provence, és a Mogador, még mindig égett, és sűrű füstfelhők törtek elő a felborult, de részben a vízfelszín felett levő Bretagne-ból is. A kikötő vizét olaj borította, melyből a vontatók még mindig mentették a Bretagne hajótöröttjeit. A roncsot átvizsgáló búvárok kopogást hallottak a hajótestből, ami arra utalt, a légbuborékokban még több tengerész életben van a hajó belsejében, a kikötőben azonban nem volt olyan felszerelés, ami a víz alatti mentést lehetővé tette volna. A mentőalakulatok így a felborult csatahajó vízszint fölé került fenéklemezeit bontották meg, abban bízva, innen elérhetik a túlélőket, de senkit sem sikerült kimenteniük.

A Dunkerque-en szintén folytak a mentési munkák, a hajó mélyéből a fedélzetre hozták az elesetteket. A szétzúzott, összeégett holttestek látványa nagyon megviselte a mentőalakulatok embereit. Gensoul este kilenckor elhagyta a Dunkerque-et, és Oránba ment, a mentési munkákat Jarry ellentengernagy irányította tovább.

A felborult Bretagne.

Fél tízkor Gensoul újabb üzenetet küldött Somerville-nek: „A hadihajók Mers el Kebirben harcképtelenek. Evakuálom a legénységet.” Somerville, aki már a másnap hajnali támadást tervezte, nem válaszolt az üzenetre. A jelzést fogták a francia Admiralitáson is, ahol a történtekről értesülve Darlan elvesztette szokásos hidegvérét, és a minisztertanácson követelte, hogy azonnal üzenjenek hadat Angliának. A javaslatot többen is támogatták, ám Pétain és a külügyminiszter, Paul Baudouin, megvétózták azt. Pétain kijelentette: "Egy vereség is elég volt." (Az Angliának való francia hadüzenet ötletét egyébként Hitler is ellenezte.) Pétain később is csak abba ment bele, hogy húszmérföldes tiltott övezetet jelöltek ki a francia kikötők előtt, s az oda behatoló angol hajókra tűzparancsot adtak ki. A diplomáciai kapcsolatokat mindenesetre július nyolcadikán megszakították Angliával.

Másnap, július negyedikén kora hajnalban, Somerville tizenkét Swordfish és kilenc Skua részvételével tervezett légicsapást indítani a francia hajók ellen. Hajnalra azonban sűrű köd szállt le, és miután a meteorológia nem jelzett közeli javulást, az angol kötelék nyugat felé fordult, s visszaindult Gibraltárba, ahová negyedikén este hétkor futottak be. Az első felvonás ezzel véget ért.

A Bretagne-ról kimentett tengerészek.

A francia kikötők előtt csak két tengeralattjáró, a Proteus és a Pandora maradt, azzal az utasítással, támadjanak meg minden francia hadihajót. A köd azonban a tengeralattjárók dolgát is megnehezítette, és lehetővé tette a francia hajók számára a kikötők elhagyását. A Proteus másnap észrevette a Mers el Kebir-ből kifutó Commandant Teste anyahajót, és felkészült annak megtámadására, ám a francia hajó a torpedók kilövése előtt irányt váltott, és a ködben rövidesen eltűnt az angolok szeme elől. Az Algír közelében járőröző Pandora negyedikén több, az afrikai kikötőket elhagyó francia cirkálót és rombolót észlelt, ám kilövési helyzetbe egyiknél sem került. Azonban kora délután egy újabb francia hajót vett észre, melyet cirkálóként azonosított, és figyelmeztetés nélkül megtámadta. A kilőtt torpedókból kettő vagy három találta el a francia hajót, melyről kiderült, hogy nem cirkáló, hanem egy járőrhajó – a francia terminológia szerint szlúp – a Rigault de Genouilly. A hajó a találatok következtében másfél órával később elsüllyedt. Az angol kormány sajnálkozását fejezte ki a vichy kormánynak az incidens miatt, és aznap éjjel utasította a tengeralattjárókat, csak akkor nyissanak tüzet, ha a franciák megtámadták őket.

A Gibraltárba visszatérő angol kötelék hadihajói a megérkezést követően azonnal hozzáláttak az üzemanyagtartályok és lőszerraktárak feltöltéséhez, hogy felkészüljenek a következő hadműveletre, a Dakarban horgonyzó Richelieu elleni támadásra. North tengernagy még aznap este meglátogatta Somerville-t a Hood-on. Később azt írta, az volt az első benyomása, hogy a tengernagy az elmúlt két napban tíz évet öregedett. „Hogy ment a dolog, James?” – kérdezte North. „Ó, nagyon rosszul. … Amikor a tárgyalások csődöt mondtak, kiadtam a tűzparancsot. Imádkozz Dudley, hogy téged ne érjen ilyen megpróbáltatás. A kikötőben voltak mind, szépen felsorakozva, mint a kacsák. A mi korábbi szövetségeseink és testvéreink… Szinte hallom, ahogy Hitler nevet!”

Irodájába visszatérve North egy hosszú feljegyzést készítette az Admiralitásnak, mely a következő szavakkal zárult: „Nagyon jól tudom, hogy a Catapult hadművelet szükségességéről szóló végleges döntés végső soron a háborús kabinet hatáskörébe tartozott, és olyan tényezők diktálták, melyek mellőzhettek minket. Ám ettől még tény marad, hogy valamennyi tiszt, aki a helyszínen volt, egyhangúlag ellenvéleményt nyilvánított ezzel a határozattal szemben, és ezt a véleményt figyelembe kellett volna venni.”

A Force H hajói Gibraltárban.

A hajók fedélzetén sem uralkodott egetverő lelkesedés, bár a tengerészek túlnyomó többsége elfogadta a francia hajók „semlegesítésének” szükségességét, amit propagandájuk már hetek óra sulykolt a fejükbe. Ahogy a Hood egyik tengerésze feljegyezte: „A fegyverszüneti egyezményben a francia kormány a flottát teljesen német ellenőrzés alá helyezi. Ezért létfontosságú megakadályoznunk az ellenség kezére kerülését, mivel az veszélyeztetné a világ összes tengeri kereskedelmi útvonalát.” Azt azért ő is megemlítette, hogy az összecsapás után a hajók fedélzetén feltűnő volt a sikeres ütközetek után szokásos jókedv hiánya. (Az angol propagandára jellemző az a tájékoztatás is, melyet a tengerészeknek a Surcouf-on történtekről adtak. Ezek szerint a francia tengeralattjárón történt fegyveres összetűzés „kis incidens” volt csupán, melyet egy „könnyű kis félreértés” okozott. Úgyszintén az angol gondolkozás sajátosságait tükrözi, ahogy a Hood kapitánya, Irvine Glennie, a Gibraltárból való kifutást követően tájékoztatta a legénységet útjuk céljáról: „Oránba megyünk, és rávesszük a francia flottát, fogadja el védelmünket.”

A sajátos angol történelemértelmezés egy szép gyöngyszeme az IPM egy régi, 1985-ös számában található cikk is, melynek szerzői igazán speciális értelmezését adják az eseményeknek. Állításuk szerint ugyanis 1940 júniusában a francia hadiflotta fele átállt De Gaulle oldalára. Ezt úgy számítják ki, hogy nemes egyszerűséggel minden francia hajót átálltnak tekintenek, ami júniusban angol kikötőkbe menekült a németek elől. Ennek megfelelően egy szót sem ejtenek az angol kikötőkben horgonyzó francia hajók elleni támadásokról, hanem úgy beszélnek a dologról, mintha a britek kizárólag a Vichy szimpatizáns, és Plymouth-ból szökni akaró Surcoufot szállták volna meg erővel, a többiek pedig önként csatlakoztak hozzájuk. A valóságban egyébként a francia haditengerészet tízezer tisztjéből 22 csatlakozott De Gaulle-hoz.)

A Mers el Kebir-ben zajló eseményekkel egyidőben Alexandriában is megtörtént a francia hadihajók semlegesítése, de itt békés eszközökkel. Ez alapvetően Cunningham tengernagynak volt köszönhető, akinek volt bátorsága figyelmen kívül hagyni a táviratokat, melyekkel Churchill állandóan bombázta, és melyek a francia hajók azonnali, erőszakos elfoglalását követelték. Cunningham igyekezett udvarias tárgyalásokat folytatni a francia kötelék parancsnokával, régi jóbarátjával, René Émile Godfroy tengernaggyal, akinek igazából még annyi választási lehetősége sem volt, mint Gensoulnak. Az alexandriai kikötő közepén, angol hadihajókkal körülvéve, a franciák nem is gondolhattak hatékony fegyveres ellenállásra, sem pedig kitörésre, bár parancsnokságuk néhány nappal korábban arra utasította őket, hajózzanak Bejrútba, és ott szereljék le hajóikat. Az angolok megtagadták a kihajózási engedélyt, és hasonló választási lehetőségek elé állították őket, mint a Mers el Kebir-i köteléket. Godfroy eleinte a hajók elsüllyesztésére gondolt, Cunningham azonban igyekezett rávenni arra, adja át hajóit az angoloknak, vagy ha erre nem hajlandó, inkább szerelje le őket. A tengernagy nyilván arra gondolt, kár lenne az értékes hadihajókat végérvényesen elpusztítani, később, kedvezőbb körülmények között, azokat talán újra szolgálatba lehet majd állítani a britek oldalán.

Godfroy Force X kötelékének két cirkálója, a Duquesne és a Suffren Alexandriában, 1942-ben.

Az erőszakos és türelmetlen Churchill folyamatosan sürgette a tárgyalások mielőbbi befejezését, vagy ha azok nem vezetnek eredményre, a francia hadihajók fegyveres elfoglalását, vagy elpusztítását. Harmadikán délután hatkor a következő üzenetet küldte Alexandriába: „Az Admiralitás tudomásul veszi a francia hajók olajtartályainak kiürítését, ám a legénység létszámát is csökkenteni kellene, azok partra szállításával, vagy kereskedelmi hajókra való áthelyezésével, még az éjszaka beállta előtt. Ne hibázzon.” A nagy brit államférfiú csak azt felejtette el, hogy az időeltolódás miatt Alexandriában ekkor már alkonyodott, mire pedig az üzenete Cunningham elé került, már sötét éjszaka volt. A tengernagy ezúttal is egyszerűen figyelmen kívül hagyta Churchill táviratát, és folytatta tovább a tárgyalásokat Godfroy-al, akivel másnapra sikerült is megállapodnia a francia hadihajók békés lefegyverzéséről és demobilizálásáról.

Amikor a Mers el Kebirben történtek híre eljutott Alexandriába, a megállapodás majdnem kútba esett, Godfroy ugyanis készültségbe helyezte hajóit, és előkészületeket tett arra, hogy ha kell harc árán is, de kifusson a kikötőből. Cunningham utasítására ekkor magas rangú angol tengerésztisztek látogatták végig a francia hajókat, sajnálkozásukat és részvétüket fejezték ki a történtek miatt, és elnézést kértek kormányuk politikájáért. A francia és az angol hajóparancsnokok ezután közös tanácskozáson állapodtak meg a francia hadihajók leszerelésének részleteiről. Hogy ezzel is kifejezzék bizalmukat a franciák iránt, az angolok nem ellenőrizték a leszerelés végrehajtását, és nem állítottak őrséget a francia hadihajókra.

Cunningham később így kommentálta a történteket: "Ha az emberek odahaza hallgattak volna az olyan fickókra, mint én és az öreg Dudley North, akik pontosan tudták, miről beszélnek, akkor békén hagytuk volna a franciákat, és az igazi ellenséggel folytattuk volna a küzdelmet."

 (Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!