Hét tenger

A Menace hadművelet 01.

2024. május 26. 13:00 - savanyújóska

A XIX. század második felében az európai nagyhatalmak szinte egész Afrikát megszállták, és felosztották egymás között. A nemzetközi egyezményekkel kialakított határok már csak az első világháború után változtak nagyobb mértékben, amikor a győztes országok újraosztották a német gyarmatokat. Csak két ország őrizte meg függetlenségét, az Egyesült Államokban felszabadított és hazaszállított rabszolgák által alapított Libéria, és Etiópia, mely sikeresen verte vissza az olaszok gyarmatosítási kísérleteit.

Afrikai területeiket a franciák három közigazgatási körzetre osztották. Algéria, Tunézia és Marokkó Francia Észak-Afrikához tartozott, bár Algériát nem gyarmatként, hanem Franciaország szerves részeként kezelték. Az 1910-ben létrehozott Francia Egyenlítői-Afrika öt államból állt, Francia-Kongó, Gabon, Oubangui-Chari, Csád, és 1920-tól Francia-Kamerun. A kormányzóság székhelye a gaboni Brazzaville városában volt. Francia Nyugat-Afrikát (Afrique Occidentale Francaise – AOF) nyolc állam föderációja alkotta. Tagjai voltak Mauritánia, Szenegál, Francia-Szudán (a mai Mali), Francia-Guinea, Cote d’Ivore (Elefántcsontpart), Felső-Volta (Burkina Faso), Dahomey (Benin), és Nigéria. Az 1895-ben megalakult föderáció fővárosa először a Szenegál-folyó torkolatánál fekvő Saint-Louis, majd 1902-től Dakar volt.

A gyarmatosítók többsége az angolokat utánozta, és lehetőleg mérsékelt erőszakkal próbálta fenntartani uralmát. A franciák nem próbáltak meg mindent centralizálni, és maguk irányítani, hanem próbáltak együttműködni a helyi elöljárókkal, és rajtuk keresztül kormányozni. A bennszülött elitet igyekeztek asszimilálni, iskolázni, és bevonni őket a gyarmati közigazgatásba. Ugyanakkor a gyarmati lakosság nem kapta meg a francia állampolgárságot, tehát a polgárjogokat sem. A kivétel az úgynevezett Quatre Communes volt, Szenegál négy legrégebben lakott francia települése, Saint-Louis, Gorée, Dakar, és Rufisque. Az itt születettek francia polgárjogokat élveztek, és állandó képviseletet kaptak a francia Parlamentben. Az első fekete parlamenti képviselőt, Blaise Diagne-t, 1914-ben választották meg.

A bennszülött halászfalvak helyére épített Dakar a század első évtizedeiben virágzó várossá nőtte ki magát. Algír, Bejrút, és Hanoi mellett ez volt a legfontosabb francia gyarmati település. A jól felszerelt kikötő a hadi és a kereskedelmi tengerészet fontos támaszpontja volt, melynek védelmére nagy létszámú katonaság állomásozott a városban. Dakartól északnyugatra létrehozták Ouakam repülőterét, ahol a légierő bombázói és vadászgépei állomásoztak.

Az 1940-es összeomlást követően a többi gyarmathoz hasonlóan Francia Nyugat-Afrika is elfogadta a fegyverszünetet, és legitimnek ismerte el a Pétain kormányt.

 Francia Nyugat-Afrika.

Francia Nyugat-Afrika.

 

A szakirodalomban máig vitatott, kitől származott a Dakar elleni angol támadás gondolata. A legtöbb könyv szerint Churchill volt az ötletgazda, azonban a források alapján mégis valószínűbbnek látszik, hogy először De Gaulle vetette fel Francia Nyugat-Afrika brit oldalra való átállításának gondolatát. Churchill ugyan valóban foglalkozott egy hasonló tervvel, csakhogy ő nem Szenegálban, hanem Marokkóban akart partra szállni. Dakar minden bizonnyal De Gaulle ötlete volt, aki a hírszerzés már idejét múlt, július harmadika előtti információira alapozva úgy vélte, Nyugat-Afrika francia gyarmatain a lakosság és a hatóságok egyaránt ellenszenvvel tekintenek a Vichy rezsimre, és könnyen rá lehetne venni őket arra, hogy csatlakozzanak az angolok oldalán harcoló Szabad Francia erőkhöz.

De Gaulle önbizalmát erősíthette, hogy a szomszédos Francia Egyenlítői-Afrikában valóban erős volt a Szabad Francia befolyás. Csád kormányzója, Felix Eboué, az első színesbőrű, aki ilyen magas pozícióba került, nyíltan szimpatizált De Gaulle-al, és augusztus 26-án hivatalosan is bejelentette, Csád megtagadja az engedelmességet Vichy-nek, és De Gaulle-t ismeri el Franciaország törvényes vezetőjének. Eboué egyben csatlakozásra szólította fel a többi gyarmatot is. Egyenlítői-Afrika többi állama, Gabon kivételével, néhány napon belül csatlakozott Csádhoz, és átálltak a szabad franciák oldalára.

A szépséghiba ebben csak az volt, hogy Csád és a többi átálló ország nagyon periférikus terület volt, melyek nem rendelkeztek sem komolyabb katonai, sem gazdasági erővel, átállásuknak tehát inkább csak szimbolikus jelentősége volt, nem gyakorlati. Gabon, a térség egyetlen országa, ahol említésre érdemes helyőrség állomásozott és rendelkezett némi gazdasági háttérrel, lojális maradt Vichy-hez. Nyugat-Afrika megszerzése után viszont Gabon sem tarthatta sokáig magát, és így Észak-Afrika kivételével az összes afrikai francia gyarmat De Gaulle irányítása alá került volna.Adolphe Sylvestre Félix Éboué, Goudalupe, majd Csád kormányzója.

Adolphe Sylvestre Félix Éboué, Goudalupe, majd Csád kormányzója.

 

Egy ilyen akcióval De Gaulle, akinek addig Churchill bizalmán kívül semmije sem volt, komoly hatalmi bázisra tehetett volna szert, és önálló erőre, ami segíthetett volna felülírni a honfitársaiban róla meglevő képet, mely szerint ő csupán az angolok bábja. Az afrikai gyarmatok csatlakozása nagymértékben növelte volna tekintélyét, s a franciák és britek harci morálját egyaránt erősítette volna.

A terv felkeltette az angolok érdeklődését is, bár nem egészen ugyanezekből az okokból. Dakar megszerzésével a britek egy fontos támaszpontra tehettek volna szert, mely sokkal jobban fel volt szerelve, mint saját Freetown-i kikötőjük, az egyetlen komoly bázisuk, amivel a térségben rendelkeztek. Dakarból az egész közép-atlanti területet ellenőrizni lehetett, és az angolok, ugyanúgy, mint az amerikaiak, tartottak tőle, hogy a németek forgatnak is valami ilyesmit a fejükben. Különösen az amerikaiak aggódtak erősen amiatt, hogy Dakar német tengeralattjáró bázis lesz, ahonnan az U-Boot-ok és a segédcirkálók közvetlenül támadni tudják a közép-atlanti útvonalakat, és erősíthetik a német befolyást az USA hátsó udvarának tekintett közép-amerikai országokban.

A britek ezenkívül még mindig szerették volna megszerezni az akkor a világ legmodernebb csatahajójának tartott Richelieu-t, melynek építését brit kikötőkben fejezték volna be, s aztán a Royal Navy kötelékében állították volna szolgálatba. És természetesen nem kerülte el az angolok figyelmét a francia Nemzeti Banknak az összeomlást követően Dakarba küldött sok száz tonnás aranykészlete, illetve a háború kitörésekor Franciaországba szállított, majd részben szintén Dakarba került belga és lengyel aranytartalék sem. Ez a kis aprópénz, összesen 1475 tonna arany, nagyon jól jött volna a már ekkor súlyos finanszírozási nehézségekkel küzdő brit hadigazdaságnak. Felmerült az az ötlet is, hogy Szenegálból kiindulva brit csapatok Csádon keresztül hátba támadhatják majd a líbiai olasz erőket is...

A Dakar elleni támadás ötletét felkarolta a brit vezérkar is. Nem mintha nagyon lelkesedtek volna érte, vagy különösebb jelentőséget tulajdonítottak volna Dakar birtoklásának, de a terv segített elterelni a Prime Minister figyelmét éppen aktuális bolondériájától, a Susan hadműveletnek elkeresztelt marokkói partraszállástól. Stratégiailag a marokkói hadműveletnek sokkal több értelme lett volna, hiszen innen már könnyen elérhető volt a szomszédos Algéria, melynek megszerzésével a britek nagyon fontos területeket nyerhettek, és tényleg hátba támadhatták volna az olasz kézen levő Líbiát. Churchill azonban a tőle megszokott nagyvonalúsággal figyelmen kívül hagyta, hogy Marokkó közös francia–spanyol gyarmat volt, és az itteni hadműveletezés könnyen belesodorhatta volna a spanyolokat is a háborúba, méghozzá nem a britek oldalán. Ezenkívül az angoloknak az adott pillanatban egész egyszerűen nem volt akkora szabad haderejük, mely egy ilyen hadművelethez szükséges lett volna. A dakari hadművelet jóval könnyebb, és kisebb erőkkel is megvalósítható akciónak tűnt, a vezérkar tehát, ha már muszáj volt választaniuk, inkább ezt támogatta, mint a Susan hadműveletet.A Richelieu Dakarban. A csatahajó előtt a hálózárat tartó bójasor.

A Richelieu Dakarban. A csatahajó előtt a hálózárat tartó bójasor.

 

A britek azonban, ugyanúgy, mint De Gaulle, alábecsülték a július eleji angol támadások hatását. A korábban valóban angolbarát gyarmatokon a hangulat gyökeresen megváltozott, amit a Vichy kormány a vezetőváltásokkal is igyekezett erősíteni. Ha maradtak is angolbarát erők a gyarmatokon, teljesen kisebbségbe szorultak, és nem tudták segíteni a brit törekvéseket.

A hetekkel korábbi hangulatjelentésekből kiinduló angolok és szabad franciák azonban ezt úgy látszik, nem ismerték fel. Szinte teljesen biztosak voltak benne, vagy semmilyen ellenállásba nem ütköznek, és a gyarmati francia erők azonnal átállnak hozzájuk, vagy pedig majd valami kis tessék-lássék ellenállás után megadják magukat.

De Gaulle azért nem volt ennyire túláradóan optimista. Számított rá, hogy a nagy létszámú dakari helyőrség megosztott lesz, és az ott állomásozó csapatok legalább egy része erős ellenállást fog majd tanúsítani. Éppen ezért nem is Dakarban akart partra szállni, hanem a délebbre fekvő Conakry-ben, majd onnan kiindulva sorban megadásra kényszerítette, vagy maga mellé állította volna a kisebb helyőrségeket, s ezekkel megerősödve kész tények elé állíthatta volna az elszigetelt és körülzárt dakari garnizont.

Mindez azonban akár heteket is igénybe vehetett, és a brit tengeri erők feladata lett volna, hogy ez idő alatt végig blokád alatt tartsák a kikötőt, megakadályozandó, hogy az ott álló francia hadihajók beavatkozzanak a harcokba. Az angolok viszont nem akartak ennyi ideig vesződni Dakar előtt, hiszen hajóikra és csapataikra égetően nagy szükség volt más, a vezérkar által sokkal fontosabbnak tartott hadszíntereken is. A brit hadvezetés, melyet jobb meggyőződése ellenére vittek bele ebbe a vállalkozásba, nem akart a feltétlenül szükséges minimumnál több időt és erőt elpazarolni Szenegálra. Úgy vélték, az lesz a legcélszerűbb, ha a De Gaulle által javasolt szöszmötölés helyett a legszebb nelsoni hagyományoknak megfelelően egyenesen belecsapnak a közepébe, és az ellenség legerősebb pontjára, Dakarra mérnek gyors csapást, mellyel azonnal végeznek is a franciákkal. Már ha azok egyáltalán tanúsítanak valami ellenállást. A Dakarból érkező friss felderítői jelentések ugyanis változatlanul arról számoltak be, a helyőrség és a lakosság alig várja, hogy a britek támogatásával megdöntsék a Vichy rezsim uralmát.

A miniszterelnök tetszését is elnyerte a tervezet, és Susant a vezérkar nagy megkönnyebbülésére gyorsan elfelejtve 1940 augusztus harmadikán jóváhagyta az előzetes haditervet, melyet először Scipio, majd később Menace (Veszedelem) Hadművelet névre kereszteltek. A végrehajtást augusztus végére tűzték ki.

Mozgásba lendült a hadsereg agytrösztje is. Impozáns haditervüknek megfelelően a brit és francia csapatok összesen hat helyen szálltak volna partra a Zöld-foki félszigeten és Gorée szigetén, hogy összezavarják a helyőrséget. A partraszálló erők zömét az angol tengerészgyalogosok tették ki, azon egyszerű oknál fogva, hogy a szabad francia erőknek alig voltak hadra fogható csapataik.John Henry Dacres Cunningham.

John Henry Dacres Cunningham.

 

A fogaskerekek azonban már a kezdeti fázisban csikorogni kezdtek. Augusztus 17-én a támadást fedező tengeri erők kiszemelt parancsnoka, John Henry Dacres Cunningham altengernagy – csak névrokona "ABC" Cunningham-nek –, és a vezérkar helyettes főnöke, Robert Hadden Haining tábornok, közösen javasolta a hadművelet elhalasztását, valamikor október tizedike környékére. A halasztást a felkészüléshez rendelkezésre álló idő szűkösségére, az akadozva beérkező hadianyagra, és a kedvezőtlen időjárási előrejelzésekre hivatkozva kérték. Churchill azonban kulcstényezőnek tekintette a gyorsaságot és a meglepetést, ezért, bár az eredetileg tervezett időpont tarthatatlanságát ő is belátta, minden eszközzel igyekezett meggyorsítani az előkészületeket.

A tervezőket elbizonytalanította az is, amikor De Gaulle váratlanul kételyeinek adott hangot a vállalkozással, pontosabban annak angol változatával kapcsolatban, és felvetette annak lehetőségét, hogy Dakarban esetleg mégis erős ellenállásba ütköznek. De Gaulle véleményét mérlegelve a vezérkar egy időre ismét fontolóra vette, a partraszállást talán mégis Conakry-ben kellene végrehajtani, ahol sokkal kevesebb nehézségre számíthatnak, mint Dakarban.

Churchill azonban már elkötelezte magát a dakari partraszállás mellett, és ebből nem volt hajlandó engedni. Augusztus 27-én a háborús kabinet jóváhagyta a Cunningham tengernagy, valamint Irwin és Spears vezérőrnagyok által beterjesztett haditervet. Maga a hadművelet egy nappal korábban igazából már el is indult. A terveknek megfelelően előző nap egy öt teherhajóból álló konvoj futott ki Liverpoolból, a Szabad Francia erők két hadihajója, a Savorgnan de Brazza szlúp (járőrhajó), és a President Houduce nevű felfegyverzett halászhajó kíséretében. A teherhajók a partraszálló erők ellátmányát, és a csapatok járműveit szállították. Öt nappal később Liverpoolból és Scapa Flow-ból öt csapatszállító és egy teherhajó futott ki, a Fiji cirkáló és hét romboló kíséretében. A teherhajó élelmiszert szállított a dakari lakosságnak, a brit vezetés ugyanis úgy volt informálva, Dakarban nem működik az élelmiszer-ellátás, és a lakosság éhezik. Az élelmiszer szétosztása az elképzelések szerint segítette volna az inváziós erőket a civilek támogatásának megszerzésében. Az angol információk egyébként tévesek voltak, Dakarban viszonylag jól működött az ellátás. (Az angolszász propaganda egyébként a háború egész ideje alatt azt állította, a német uralom alatt álló francia területeken – beleértve a Vichy területeket is – a lakosság éhezik, mert a németek maguknak foglalják le az élelmiszerkészleteket, és azok visszatartásával akarják megtörni a lakosság ellenállását. A francia területek ellátása valójában viszonylag jól működött – és a lakosság sem állt ellen –, komolyabb nehézségek csak 1943 után jelentkeztek, de éhínségről akkor sem lehetett beszélni.)

A két konvoj az ír partoktól délre egyesült, és itt csatlakozott hozzájuk a Devonshire cirkáló, és két francia szlúp. Az MP jelű konvoj nem közvetlenül Dakarba hajózott, hanem Freetown-ba, ahol csatlakozott hozzájuk a Cumberland cirkáló, és két újabb szlúp. Freetown-ban készültek fel a partraszállásra, és aztán innen indították meg a hadműveletet. A partraszállást fedező tengeri erő, a Force M, Gibraltárból futott ki, a Resolution és Barham csatahajókkal, az Ark Royal repülőgép-anyahajóval, és hat rombolóval.

A hadműveletben francia részről a Szabad Francia Erők 2.400 katonája vett részt, akiket a korábban holland zászló alatt hajózó Westernland és Pennland utasszállítók fedélzetére hajóztak be. A Westernland volt De Gaulle, és az összekötő tisztként melléje rendelt Edward Louis Spears tábornok zászlóshajója is.De Gaulle és Spears tábornok a Westernland fedélzetén.

De Gaulle és Spears tábornok a Westernland fedélzetén.

 

A brit szárazföldi erőket 4.270 katona képviselte, nagyobb részt angol tengerészgyalogosok, egy lengyel zászlóaljjal kiegészítve. A francia csapatoktól elkülönített angol kontingenst négy csapatszállító hajón helyezték el.

A haditerv a hadművelet három lehetséges kimenetelével számolt. A legderűlátóbb, Happy (Boldog) névre keresztelt verzió szerint a lakosság lelkesen fogja üdvözölni a Szabad Francia Erők csapatait, a helyőrség pedig nem tanúsít ellenállást. Ebben az esetben az egész akciót De Gaulle csapatai bonyolították volna le, miközben a brit erők diszkréten meghúzódtak volna a látóhatár mögött, hogy a vállalkozás francia ügynek tűnjék.

A Sticky (Kellemetlen) névre keresztelt változat azzal számolt, a helyőrség egyes alakulatai ellen fognak állni a szabad franciáknak, és szórványos harcokra kerül majd sor. Ebben az esetben a brit hadihajók a partok közelébe hajóztak volna, hogy lekössék a francia hadihajókat, és tüzérségi támogatást adjanak De Gaulle erőinek, melyeket a szükséges mértékben már brit csapatokkal is megerősítettek volna.

A legvalószínűtlenebbnek tartott harmadik változat, a Nasty (Undok) szerint a dakari helyőrség teljes erőből és szervezetten ellenáll majd a támadásnak. De Gaulle kis létszámú és gyenge harcértékű csapatait ebben az esetben a háttérbe tolták, és a vállalkozás immár főleg brit akcióvá vált volna. Az angol hadihajók csapást mértek volna a kikötőben álló francia hajókra, mindenekelőtt természetesen a Richelieu-re, majd azok semlegesítése után a brit erők – mögöttük a francia csapatokkal – a korábban is említett hat helyen végrehajtották volna a tervezett partraszállásokat.

A hadművelet tervezői teljesen biztosak voltak benne, hogy a két első változat valamelyike fog majd megvalósulni. Szervezett ellenállásra gyakorlatilag senki sem számított. Talán ennek is köszönhető, hogy a tervezők nem fordítottak különösebb figyelmet arra, a francia és az angol csapatok vezetése hogyan fog majd együttműködni. A francia parancsnokság a Westernland csapatszállítón, míg az angol először a Devonshire cirkálón, majd a Barham csatahajón volt elhelyezve. A két vezérkar többé-kevésbé egymástól függetlenül tevékenykedett, és a közvetlen összeköttetés hiánya miatt nem nagyon volt képes döntéseit a másikkal egyeztetni.

A hadművelet egyébként is hevenyészve összecsapott vállalkozás volt. A rendelkezésre álló idő eleve nem tett lehetővé alapos tervezést és előkészítést, ezenkívül a hadműveletet megtervező, illetve az abban részt vevő tisztek is többnyire csak ímmel-ámmal, jobb meggyőződésük ellenére vettek részt az akcióban, ami ennek megfelelően is sikeredett.Az Australia nehézcirkáló.

Az Australia nehézcirkáló.

 

A tervezéskor többnyire téves, vagy elavult információkból indultak ki. De Gaulle ügynökei rendületlenül küldték a jelentéseket, milyen erősek a Vichy ellenes érzelmek a francia gyarmatokon, és milyen népszerű De Gaulle. A dakari angol konzul szintén arról tájékoztatta a külügyminisztériumot, a város lakossága és a civil hivatalnokok mind készek csatlakozni De Gaulle-hoz. A francia ügynökök valószínűleg csak azt mondták, amit megbízóik hallani akartak, és amiért fizettek nekik, az angolok pedig egyszerűen nem mérték fel, mekkora károkat okoztak a francia–angol kapcsolatoknak a július elejei brit támadások, és továbbra is úgy vélték, a lakosság változatlanul ugyanolyan angolbarát, mint az azt megelőző hetekben. Az angol főparancsnokság biztos volt benne, a dakari bevonulás ártalmatlan díszfelvonulás lesz csupán, amit gyorsan, és veszteségek nélkül le fognak zavarni. A hadműveletben részt vevő angol tisztek közül egyedül a hadsereg egyik tisztje, Richard Poulter kapitány volt tisztában a valós tényállással, az ő véleményét azonban a tervezéskor egyszerűen figyelembe se vették.

Úgyszintén a háború előtt egy ideig Dakarban szolgáló Poulter volt az egyedüli, aki reális információkkal rendelkezett a dakari helyőrség tényleges erejéről. A hadművelet tervezésekor abból indultak ki, Dakarban mindössze 1400 francia katona teljesít szolgálatot, a partvédelem erődítményei pedig elavultak és rosszul felszereltek. Poulter tájékoztatta az érintetteket, hogy a dakari helyőrség létszáma meghaladja a hétezer főt, a parti erődök pedig jól ki vannak építve, és jól fel vannak szerelve. A kapitány figyelmeztetéseit azonban a vezérkar ismét elengedte a füle mellett, pedig mint utóbb kiderült, Poulternek mindenben igaza volt, abban is, hogy a teljes dakari garnizon lojális a Vichy kormányhoz.

Az inváziós erőt induláskor olyan térképekkel látták el, melyek még az első világháború idején készültek Dakarról. A londoni hadügyminisztériumnak ugyan voltak vadonatúj térképei is, melyeket a franciák a korábbi katonai együttműködés keretein belül alig néhány hónappal korábban adtak át nekik, ezekről azonban egyszerűen megfeledkeztek. A hadihajók és a csapatok így olyan térképek alapján próbáltak eligazodni, melyek évtizedekkel korábban készültek, s a kikötő és a partvédelem számos létesítménye még nem is szerepelt rajtuk.

A Menace hadműveletet egyébként is kezdettől fogva balszerencse kísérte. Nem sokkal a kifutás után a Fiji cirkálót megtorpedózta egy német tengeralattjáró, és a hajónak vissza kellett térnie támaszpontjára, ahol hosszú javítás várt rá. A Fiji helyére az Australia cirkálót irányították át, mely a júliusi támadások idején már részt vett egy Dakar elleni hadműveletben, ám azt követően Scapa Flow-ba vezényelték, ahonnan kiindulva az észak-atlanti térségben járőrözött. A cirkálót most visszairányították Dakarhoz, az ausztrál legénység nagy örömére, akik jobban érezték magukat a trópusokon, mint a viharos és hideg észak-atlanti vizeken.

Idő előtt kidőlt a sorból az Eclipse romboló is, mely géphiba miatt volt kénytelen visszafordulni. A helyére hamarjában a Dragon könnyűcirkálót vezényelték át.Az Ark Royal.

Az Ark Royal.

 

A hadművelet feszített tempóban, sietve történő előkészítése később is sok szempontból hátrányosnak bizonyult. A teherhajókra a felszerelést nagy sietve abban a sorrendben rakodták be, ahogy az megérkezett. Ennek köszönhetően amikor már a nyílt tengeren átvizsgálták a rakományt, kiderült, amit a partraszállás után először kellett volna felhasználni, rendszerint az került a raktér aljára. Sok felszerelést meg sem találtak, mert a részletes rakományjegyzék hiányában nem lehetett tudni, azokat hová is rakodták be. Freetown-ban, ahová a csapatszállítók és a teherhajók szeptember 14-én érkeztek meg, napokat töltöttek azzal, hogy a szállítmányt rendezzék, és átrakodják.

A brit kikötőkből kifutó flotta zászlóshajója a Devonshire nehézcirkáló lett, mely egyszerre volt a tengerészeti erők és a szárazföldi csapatok parancsnokságának, vagyis John Cunningham tengernagynak és Noel Mackintosh Stuart Irwin tábornoknak a zászlóshajója. A két főtiszt természetesen vitte magával népes vezérkarát is, ami a cirkáló tiszti szállásain hatalmas zsúfoltságot eredményezett, egészen addig, amíg Freetown-ban át nem szálltak a zászlóshajónak sokkal inkább megfelelő Barham csatahajóra. Ugyanekkor a csapatszállító hajókon a katonák úgy érezhették, luxusnyaraláson vannak. Az erre a célra használt korábbi utasszállítókat ugyanis még nem alakították át csapatszállító hajókká, vagyis a hajókon még a régi kabinok voltak, a régi felszereléssel. A bakák 2-4 ágyas kabinokban utaztak, többfogásos ebédet és vacsorát kaptak, este pedig élvezhették a hajók zenekarainak a műsorát.

A kapkodás miatt a biztonsági előírásokra sem fordítottak kellő figyelmet. Indulás előtt a londoni boltokat megrohanták a brit és francia tisztek, trópusi felszerelést, és dakari térképeket keresve. Részeg francia tisztek telekiabálták a londoni és liverpooli kocsmákat azzal, hol fognak a közeljövőben dicsőséget szerezni hazájuknak. Ami pedig a legkínosabb volt, egy-egy rossz időben kinyíló bőrönd miatt a szél a londoni Euston pályaudvart és a Glasgow-i rakpartot egyaránt beterítette a dakari lakosságnak szánt röplapokkal, melyekben a Szabad Francia Erőkhöz való csatlakozásra szólították fel őket.Francia katonák a Westernlandon.

Francia katonák a Westernlandon.

 

Mindezek után alapos volt a gyanú, a Vichy kormány, ha máshonnan nem, hát a német felderítés jóvoltából, tudomást szerzett a készülő hadműveletről. Ezt a gyanút erősítette, hogy szeptember elején Toulonból egy erős francia hadihajó kötelék indult útnak a nyugat-afrikai francia gyarmatok felé.

Bár hihetetlenül hangzik, de a francia kormány valójában semmit sem tudott a Dakar ellen készülő támadásról. Az angol kikötők kocsmáiban általános beszédtéma volt a hadművelet, és a Freetown-ban a hajók körül nyüzsgő néger árusok is azt kiabálták fel csónakjaikból a tengerészeknek, „Massa, te menni Dakar!”, ám sem Pétain, sem Darlan nem értesült semmiről. A Toulonból szeptember kilencedikén induló Force Y kötelék úti célja valójában nem Dakar volt, hanem a gaboni Libreville kikötője. A kormány ugyanis szükségét érezte annak, hogy megerősítse jelenlétét Francia Egyenlítői-Afrikában, melynek országai napokkal korábban megtagadták az engedelmességet Vichy-nek. Az egyedül kitartó Gabon helyőrsége erősítést igényelt, ezt voltak hivatva biztosítani az odavezényelt hadihajók, és a fedélzetükön szállított csapatok.

A kötelék indításához a fegyverszüneti egyezmény értelmében ki kellett kérni a németek engedélyét, és csak miután ezt megkapták, indulhatott útnak szeptember kilencedikén a három cirkáló és a három romboló. A Celestin Jean Leon Bourrague ellentengernagy parancsnoksága alatt álló kötelékbe csupa modern, gyors hadihajót válogattak be, számítva arra, hogy az angolok megpróbálják majd elfogni a hajókat. A korábban a francia flotta fő csapásmérő erejének számító Force de Raid kötelékében hajózó cirkálók és rombolók valamennyien gyorsabbak voltak angol társaiknál, számítani lehetett tehát arra, sikerül majd lerázniuk az esetleg elfogásukra küldött brit hajókat.

A franciák szerencséjére a gibraltári támaszpont parancsnokát, Dudley North altengernagyot, senki sem értesítette a Menace hadműveletről. A teljesen tájékozatlan North tehát a korábban kapott utasításokhoz tartotta magát, melyek szerint nem volt szabad provokálni a francia hajókat, és megadta számukra az áthajózási engedélyt a szoroson. North még jó utat is kívánt a Gibraltár előtt elhaladó francia hadihajóknak.

A francia kötelék áthaladásáról North természetesen rögtön tájékoztatta a londoni Admiralitást, távirata azonban késve jutott el az Első Lord kezébe. Az angolok megint megkésve kezdtek kapkodni. Az Admiralitás a hír hallatán azonnal utasította a Gibraltárban állomásozó Force H parancsnokát, Sommerville altengernagyot, a Renown csatacirkálóval haladéktalanul fusson ki, és eredjen a francia hajók után. A parancs értelmében a Casablancába való behajózást engedni kellett, azt viszont mindenképpen meg kellett akadályozni, hogy a hajók eljussanak Dakarba. Bourrague tengernagy azonban a szoroson való zökkenőmentes áthajózás ellenére sem bízott az angolokban, ezért Gibraltárt elhagyva sem csökkentette hajói sebességét. A rombolókat üzemanyag-felvételre Casablancába küldte, míg három cirkálójával 30 csomós sebességet tartva robogott tovább Dakar felé. A késve induló Renown reménytelenül lemaradt a francia hajók mögött, és képtelen volt utolérni őket, így nemsokára vissza is fordult Gibraltárba.A Renown 1920-ban.

A Renown 1920-ban.

 

A francia cirkálók szeptember 14-én futottak be Dakarba, ahol kirakodták a támaszpontnak küldött erősítést, például a Toulonból érkező tüzéreket a parti erődök részére. A hajók ezt követően továbbindultak igazi céljuk, Libreville felé, azonban Conakry magasságában útjukat állta az angol Devonshire, Cumberland és Australia cirkáló. Bourrague nem vállalta az összecsapást az angol hajókkal, ezért azok felszólításának engedve visszafordította cirkálóit. Az angolok közölték a francia tengernaggyal, Dakarba való visszatérése „nem ajánlott”, és inkább Casablancába menjen a hajóival. Ennek a felszólításnak viszont Bourrague már nem engedelmeskedett, a cirkálóitól kitelő legnagyobb sebességre, 35 csomóra gyorsított, és az őt követő angol cirkálókat lerázva 20-án délelőtt visszatért Dakarba. Oda viszont már csak két hajóval érkezett meg, útközben ugyanis a Gloire cirkáló hajtóművei a túlterhelés miatt felmondták a szolgálatot. A mindössze négycsomós sebességgel vánszorgó francia hajót az Australia cirkáló fogta el, és felszólította, Dakar helyett hajózzon tovább Casablancába, különben elsüllyesztik. A félig-meddig mozgásképtelen Gloire parancsnoka, Jean Paul Lucien Broussignac sorhajókapitány, nem tehetett mást, mint engedelmeskedett, és hajójával, mely a javítások után sem volt képes 17 csomónál gyorsabban haladni, visszabicegett a marokkói kikötőbe. Az Australia egy darabig követte, majd megbízva a francia cirkáló kapitányának ígéretében, visszafordult Freetown-ba. A francia parancsnok egyébként valóban tartotta a szavát, és Dakart elkerülve 24-én befutott Casablancába.

A Force Y három rombolója a Casablancában való üzemanyag-felvételt követően tovább hajózott Dakarba, ahová szeptember huszadikán érkeztek meg. Darlan nagyon elégedetlen volt Bourrague teljesítményével, és a történtekről értesülve azonnal leváltotta a tengernagyot, akinek pótlására repülővel rögtön Dakarba küldte Emile Marie Lacroix altengernagyot – Mers el Kebirnél a francia rombolók parancsnoka volt –, aki következő napon, szeptember 21-én már meg is érkezett a kikötőbe.

A Force Y váratlan feltűnése jókora riadalmat keltett Londonban, ahol úgy vélték, a franciák tudomást szereztek terveikről, és a hajók fedélzetén komoly erősítést juttattak el Dakarba. Szeptember 16-án végül arra jutottak, Dakar túl nagy kockázatot jelent, és talán jobb lenne a Vichy kormány ellenőrzése alól félig-meddig már amúgy is kicsúszott Egyenlítői-Afrika megszerzésével erősíteni De Gaulle-t. Az Admiralitásról tehát új utasításokat küldtek a már Freetown-ban horgonyzó inváziós flottának, melyek szerint De Gaulle erőinek a kameruni Dualánál kell partra szállniuk, hogy Gabon elfoglalásával teljessé tegyék Francia Egyenlítői-Afrika csatlakozását. A várható csekély ellenállás miatt az angol erők Freetown-ban maradtak volna, és csak szükség esetén avatkoztak volna be a harcokba.A Gloire.

A Gloire.

 

De Gaulle tiltakozott az újabb tervmódosítás ellen, amivel a britek megint keresztbe tettek elképzeléseinek. Churchill is a hadművelet folytatását követelte, így az Admiralitás nem sokkal később módosította előző utasításait, és bár továbbra is a dualai partraszállást részesítették előnyben, a parancsnokokra bízták, a helyi viszonyok ismeretében döntsék el ők legjobb belátásuk szerint, mit fognak tenni. Az Admiralitás tétovázása újabb késedelmet okozott, amit De Gaulle még tovább növelt, amikor néhány nap haladékot kért, hogy ügynökeinek legyen elég idejük beépülni a dakari helyőrségbe, és felpuhítani annak ellenállását. A Freetown-ban töltött napok így legalább elég időt adtak arra, hogy rendezzék a brit teherhajók rakományát, és a vezérkar tovább finomítsa a haditerveket. A hadműveleti tervezők minden lehetséges alternatívára kész terveket szerettek volna felvázolni. Ahogy Spears tábornok utóbb megjegyezte: „Minden lehetséges helyzetre volt kész tervük, kivéve azt az egyet, amivel később szembesültünk.” De Gaulle tudta nélkül részletesen kidolgozták a gaboni partraszállás Charles névre keresztelt hadműveleti terveit is, ha netán a Menace-t mégis lefújnák.

A dakari partraszállást fedező hajóhad fő ereje, a Force M kötelék, már szeptember hatodikán kifutott Gibraltárból. A késve érkező MP konvojt csak 12-én észlelték először, és biztosították annak további útját Freetown-ig. Az Ark Royal aznap este levált a kötelékről, és néhány romboló kíséretében a Dakar előtti vizeken járőröző három angol cirkálóhoz csatlakozott, hogy repülőgépeivel támogassa őket, ha esetleg összecsapásra kerül sor a kikötőhöz éppen ekkor közeledő Force Y hajóival. A francia cirkálókat figyelő kötelék csak 16-án érkezett meg Freetown-ba, ahol a Dakar megfigyelésére hátrahagyott Devonshire cirkáló kivételével ekkorra már összegyűlt a teljes inváziós flotta.

Ez az inváziós flotta jókora erőt képviselt. A kötelék fő ütőerejét a két régi csatahajó, a Barham és a Resolution jelentette. Bár a hajók nagyságra és küllemre eléggé hasonlítottak egymáshoz, két különböző hajóosztályt képviseltek. A zászlóshajó, a már a skagerraki csatában is részt vett 33 ezer tonnás Barham, a Queen Elizabeth osztály tagja volt, méretben és tűzerőben majdnem ugyanolyan, mint a másik csatahajó, a 31.600 tonnás, Revenge osztályú Resolution, ám valamivel nagyobb sebességgel, és vékonyabb páncélzattal. A két kiöregedett csatahajó ebben az időben már csak 22, illetve 20 csomóra volt képes. Mindkettejük fegyverzete nyolc darab 380 mm-es, négy ikertoronyban beépített lövegből állt, melyek mintegy 23 km távolságra tudták eljuttatni 879 kilós gránátjaikat. A két elavult csatahajó a nyílt tengeren nem lehetett volna egyenrangú ellenfele a Richelieu-nek, a kikötőbe kényszerített, lényegében mozgásképtelen francia csatahajó számára azonban 38 cm-es ágyúik komoly fenyegetést jelentettek.Az épülő Barham 1915-ben.

Az épülő Barham 1915-ben.

 

A Force M legmodernebb és legértékesebb hajója kétségkívül az 1938 decemberében szolgálatba állított, 28 ezer tonnás Ark Royal repülőgép-anyahajó volt. A nagyon korszerűnek számító, 30 csomós sebességre képes hajó harcértékét azonban lerontotta a fedélzetén állomásozó gépek alacsony színvonala. Az anyahajó a hadművelet idején 30 darab Swordfish torpedóvető géppel, és 21 darab Skua vadászbombázóval volt felszerelve, melyek minőségileg messze elmaradtak a japán vagy az amerikai haditengerészet hasonló gépeinek színvonalától. Az angolok szerencséjére azonban repülőgépeiknek nem ezekkel, hanem elsősorban a hasonlóan gyenge színvonalú olasz repülőgépekkel szemben kellett helytállniuk, és ebben a szerepben egész sikeresen tevékenykedtek.

A kötelék három nehézcirkálója, a Devonshire, a Dorsetshire, és az Australia, valamennyien az úgynevezett County osztályba tartoztak. A húszas évek végén megépített, 14 ezer tonnás, igen erős szerkezetű hajók a Royal Navy legmegbízhatóbb, széles körben alkalmazott cirkálói közé tartoztak. Fegyverzetük nyolc darab, a klasszikus elrendezés szerint négy ikertoronyban beépített, 203 mm-es lövegből állt. A lövegek igen magas, 70 fokos maximális emelkedési szöge eredetileg az ágyúk légvédelmi célokra való felhasználhatóságát volt hivatva biztosítani, légvédelmi fegyverként azonban ezek az ágyúk végül nem váltak be. A magas csőemelkedési szög viszont a felszíni célok ellen is nagy, 28 kilométeres lőtávolságot tett lehetővé.

A kötelék negyedik cirkálója, a 4.800 tonnás Dragon, az egyik romboló pótlására érkezett, és képességei sokkal többre nem is tették alkalmassá. Az első világháború végén épített, kiöregedőben levő könnyűcirkáló fegyverzete mindössze hat darab 152 mm-es ágyúból állt, sebessége 29 csomó volt.

A Force M rombolói főleg az 1900 tonnás E és F osztályú hajókból kerültek ki, melyek fegyverzete négy darab 120 mm-es löveg mellett nyolc darab 533 mm-es torpedóvető csőből állt. Sebességük elérte a 35 csomót.

A hajórajhoz tartozott még két szlúp, az 1100 tonnás Milford, és az ezer tonnás Bridgewater. A rombolóknál kisebb, jobbára aknakeresésre, konvojkíséretre, és járőrözésre használt szlúpok fegyverzete két darab 100 mm-es lövegből állt, sebességük 16 csomó volt.A Foresight romboló és a Barham a Menace hadművelet idején.

A Foresight romboló és a Barham a Menace hadművelet idején.

 

Az inváziós flottához tartoztak még a Szabad Francia Tengeri Erők (Les Forces Navales Francaises Libres – FNFL) egységei is, melyeket mindösszesen három szlúp, és egy felfegyverzett halászhajó képviselt. Ekkoriban szinte csak ennyiből is állt az egész Szabad Francia haditengerészet. Ráadásul ezek a hajók sem maguktól álltak át De Gaulle-hoz. A háború alatt a normandiai partok közelében teljesítettek szolgálatot, és a francia katonai összeomlást követően menekültek angol kikötőkbe, ahol július elején a britek lefoglalták őket is. Az angolok ezekből a lefoglalt hajókból adtak át később De Gaulle-nak néhányat, amennyit az legénységgel el tudott látni. Ekkoriban az egész Szabad Francia haderő nem állt másból, mint néhány ezer katonából, és pár száz tengerészből.

A négy hajó közül a Bougainville osztályba tartozó kétezer tonnás, három darab 138 mm-es ágyúval felfegyverzett Savorgnan de Brazza volt a legnagyobb, mely már inkább a kísérőromboló kategóriába tartozott volna, ha két dízelmotorja nagyobb sebességet biztosított volna neki 17 csomónál. Az osztály tíz hajója alapvetően a gyarmatokon való szolgálatra lett tervezve, erre a célra szolgált nagy hatótávolságuk és kis merülésük, mely a folyókon való használatra is alkalmassá tette őket. A két másik szlúp, a Commandante Duboc és a Commandante Domine, 800 tonnás, egy 100 mm-es, és néhány 76 mm-es ágyúval felfegyverzett kis hajó volt, melyeket elsősorban aknaszedésre szántak.

Az FNFL negyedik hajója, a President Houduce, 1200 tonnás halászhajó volt, melyet a háború kitörését követően a haditengerészet lefoglalt, és néhány régi ágyúval felfegyverezve járőrhajóként alkalmazott. (A hajó egyébként nem valamilyen államférfiról, hanem egy St.Malo-i halászcég elnökéről kapta a nevét.)

 A Commandante Duboc.

A Commandante Duboc.

 

A Dakarban állomásozó francia hadihajók közül egyedül a 48 ezer tonnás Richelieu jelenthetett kihívást a Force M számára. A hatalmas, nagyjából a Bismarck-al megegyező méretű és tűzerejű francia csatahajó felszerelése azonban még nem fejeződött be, és bár már 95 százalékban elkészült, nem számított teljes értékű hadihajónak. Másodlagos tüzérségéből csak egyetlen lövegtorony volt működőképes, a fő tüzérség két lövegtornya pedig még nem volt kellően kipróbálva, és beüzemelve. A tornyok néhány konstrukciós hibájára már ekkor felfigyeltek, és később kiderült, maguk az ágyúk és a lövedékek is gyenge minőséget képviselnek. A 38 cm-es francia lövegeket a szakértők többnyire még ma is a legütőképesebb európai hajóágyúknak tartják, a gyakorlatban azonban egyáltalán nem szerepeltek jól. Az első próbalövészeteken tragikusan lassú volt a tornyok működése, negyedórát is igénybe vett, mire egy sortűzhöz elég lőszert sikerült feljuttatni a raktárakból az ágyúkhoz. A Dakarban elvégzett javításokat követően a csatahajó ekkoriban kétpercenként volt képes egy sortűz leadására.

A 35 fokos maximális csőemelkedés mellett elérhető legnagyobb lőtávolság 41.700 méter volt, ami kiváló értéknek számított. A tengeri hadviselés korabeli doktrínáinak megfelelően a csatahajó kizárólag páncéltörő gránátokkal volt felszerelve, melyek súlya 890 kg volt. A gránátok később sok problémát okoztak a hajón, mert bár az első próbalövészeteken kielégítően szerepeltek, később kiderült róluk, hogy komoly konstrukciós hibáik vannak.

Építése és elkészülte idején a Richelieu a világ leggyorsabb csatahajója volt, próbajáratain elérte a 32,6 csomós sebességet is. A Menace hadművelet idején azonban a csatahajó gyorsasága nem volt számításba vehető tényező, hiszen a két és fél hónappal korábbi angol támadás során elszenvedett torpedótalálat félig megbénította a hajót, mely deformálódott tatjával és két működőképes csavarjával csak 14 csomóra volt képes. Miután pedig az eltelt időben még a torpedótalálat okozta sérüléseket sem tudták kijavítani, a csatahajó egyáltalán nem tudta elhagyni a kikötőt, és annak bejáratánál a móló mellé állítva lényegében parti ütegként működhetett csupán.A Richelieu tisztikara 1940-ben.

A Richelieu tisztikara 1940-ben.

 

A szó szerinti értelemben vett tengeri erők fő ereje így a két La Galissonniere osztályú cirkáló volt, a Georges Leygues és a Montcalm, melyek tulajdonképpen véletlenül kerültek Dakarba. A Force Y hajóinak rendeltetési helye a gaboni Libreville volt, és az angolok voltaképpen hibáztak azzal, hogy nem hagyták őket oda eljutni. Ha nem tartóztatják fel a francia hajókat, a Menace hadművelet idején a két cirkáló és a három romboló nem Dakar védelmét erősíti, hanem Libreville-ben vesztegel.

A 9.100 tonnás, kiváló tengerállóságú, erős felépítésű hajók fő fegyverzete kilenc darab 152 mm-es löveg volt, ugyanaz a típus, mint ami a Richelieu másodlagos fegyverzetét is alkotta. A nagy tűzerejű ágyúk mintegy 27 kilométeres távolságra tudták eljuttatni 57 kilós lövedékeiket.

Az eredetileg 31 csomós sebességre tervezett cirkálók a próbajáratokon elérték a 35 csomót is, amivel jócskán rávertek a hasonló kategóriájú angol egységekre. A nagy sebesség a túlélést jelentette a Force Y hajóinak, melyeket sem a Gibraltárból utánuk küldött Renown csatacirkáló, sem a Force M nehézcirkálói nem tudtak elfogni. (Eltekintve a géphiba miatt lelassult Gloire-tól.)

A dakari kikötőben eredetileg csupán a Le Hardi nevű romboló, osztályának névadója állomásozott a Richelieu mellett. A romboló a maga 1800 tonnájával közepes méretűnek számított, a Fantasque osztály kisebb változatának. A hajó hat darab 130 mm-es löveggel volt felszerelve, melyeket három ikertoronyban helyeztek el. Ezenkívül hét darab 530 mm-es torpedóvető cső volt elhelyezve a rombolón, egy háromcsövű, és két darab kétcsövű torpedóvető.

A Force Y kötelékével Dakarba került három Le Fantasque osztályú romboló, a névadó Le Fantasque, a L’Audacieux, és a Le Malin, koruk legjobbnak tartott rombolói voltak, melyek kategóriájukban etalonnak számítottak minden haditengerészetnél. A nagy, 3.200 tonnás, hosszú távú óceáni bevetésekre tervezett hajók fő fegyverzete méretüknek megfelelően erős volt. A rombolók az öt darab 138 mm-es löveg, és az erős légvédelmi fegyverzet mellett kilenc darab 550 mm-es torpedóvető csövet hordoztak fedélzetükön. 80 ezer lóerős hajtóműveikkel a rombolók sebessége a próbajáratokon elérte a szenzációs 45 csomót is. Gyakorlati csúcssebességük persze ennél valamivel kisebb volt, 38-40 csomó, ami viszont még mindig kiváló értéknek számított.A Le Fantasque romboló.

A Le Fantasque romboló.

 

A dakari kikötőben horgonyzó hat szlúp ugyanabból a két osztályból került ki, mint a Szabad Francia Erők három hajója. A 800, illetve kétezer tonnás hajók jobbára csak aknaszedésre és járőrözésre voltak használhatók, egy felszíni összecsapásban nem sok hasznukat vették.

Ugyanezt lehet elmondani az öt segédcirkálóra, vagyis felfegyverzett kereskedelmi hajóra, melyeket a haditengerészettől leselejtezett régi, elavult lövegekkel szereltek fel, és fő feladatuk a konvojban haladó teherhajók védelme volt az ellenséges tengeralattjárókkal és gyorsnaszádokkal szemben.

Bár ezt ekkor még senki sem gondolta volna, de a védelem fő ütőerejének később az angol támadás előtt nem sokkal Dakarba vezényelt három tengeralattjáró bizonyult. Az Ajax, a Bévéziers, és a Persée valamennyien a még a húszas években tervezett Redoutable osztályba tartoztak. Az 1500 tonnás tengeralattjárók ekkor már nem számítottak igazán korszerűnek, de jó tengerállóságú, megbízható hajók lévén még valamennyien szolgálatban álltak, és a francia haditengerészet tengeralattjáró flottájának a gerincét alkották. A tengeralattjárók gyorsan merültek, és a hivatalos 80 méteres merülési mélységet túllépve gond nélkül elérhették a 120 métert is. Sebességük a felszínen 20, lemerülve 10 csomó volt.

A hajók fegyverzetét összesen 11 torpedóvető cső alkotta, négy elöl, három középen, és négy hátul. A francia haditengerészetnél divatos elrendezésnek megfelelően a középső és a hátsó csövek külső elhelyezésűek voltak, vagyis a torpedókat tartalmazó tubusokat a nyomásálló belső testen kívül helyezték rá a hajótestre, és a csövek kis mértékben elforgathatóak voltak. (Viszont a tengeren értelemszerűen nem lehetett őket utántölteni.) A taton ráadásul kétféle űrméretet használtak, az 550 mm-es csövek mellett itt két vetőcső 400 mm-es kaliberű volt, abból a megfontolásból, hogy a kisebb célpontokra elég lesz a kisebb és olcsóbb torpedó is.

Az osztály hajóin a 61 fős személyzet elhelyezési körülményei híresen rosszak voltak, és az elvileg nagy hatótávolságot hátrányosan befolyásolta a tengeralattjárók élelmiszer és ivóvíz tárolóinak elégtelen kapacitása. Az osztály hajóinak előnytelen tulajdonsága volt még, hogy hajtóműveik a felszínen és lemerülve egyaránt igen zajosak voltak.

A Redoutable osztály névadó hajója Toulonban, a háború előtt.

A Redoutable osztály névadó hajója Toulonban, a háború előtt.

 

Az afrikai partoktól az óceánba nyúló Zöld-foki félsziget csücske kissé visszakanyarodik a szárazföld felé, és egy jól védett öblöt hoz létre, melyet a történelem kezdete óta kikötőhelyként használtak az erre járó hajósok. Itt, a félsziget déli végében épült fel Dakar városa is, mely alapítását követően alig néhány évtized alatt virágzó, európai színvonalú településsé fejlődött. A kikötő a félsziget belső oldalának egyik öblében épült ki, nyolc mólóval, hatalmas raktárakkal, javítóműhelyekkel, dokkokkal, és a Dakart a többi településsel összekötő vasútvonalakkal. A belső kikötő, a Rade-abri mellett az ide érkező hajók horgonyt vethettek az öböl védett vizein is, a külső nagy kikötőben, a Grand’rade területén. Hogy a külső kikötő számára jobb védettséget biztosítsanak, a háború előtt egy hullámtörő gát építését kezdték el, mely a kikötőtől délre kiindulva összekötötte volna a félszigetet a szemközt fekvő Gorée szigetével, a korábbi kereskedelmi központtal. A háború kitörése azonban félbeszakította az építkezést, így a gátból csak a szárazföldről induló első szakasz néhány száz métere készült el. (Később sem fejezték be.)

A külső kikötőt így csak hálózárak védték, már nem a viharokkal, hanem az ellenséges hajókkal szemben. A zár első szakasza a félsziget és Gorée között húzódott, a második pedig lapos V alakban tartott Gorée-tól a túlparti, Rufisque közelében levő zátonyokig. A hálózáron csak Gorée felett volt rés, melyen keresztül a hajók bejuthattak a kikötőbe. A zár első vonala mögött egy második, az elsőnél jóval rövidebb hálózár is húzódott. A külső kikötő hálózár által védett területe nagyjából 8×10 kilométeres volt, ami azt is lehetővé tette, hogy az ott tartózkodó hajók mozgásban maradjanak.Dakar és környéke az angol támadás idején.

Dakar és környéke az angol támadás idején.

 

A kikötő elsődleges védelmét természetesen nem a hálózár jelentette. Dakar fontosságát felismerve a franciák az első világháború után jelentősen megerősítették a partvédelmet, egész erődhálózatot építve ki a város köré. Az erődöket komoly tüzérséggel látták el, melynek fő ütőerejét a Danton osztály kiselejtezett csatahajóiról leszerelt 240 mm-es lövegek jelentették. Az ágyúkkal együtt a lövegtornyok belső szerkezetét is áttelepítették az erődökbe, a tornyok és a lövegek mozgatására szolgáló berendezésekkel és a lőszerliftekkel együtt. Az ütegek így maguk is kisebb erődök voltak, többemeletnyi mélységben a földbe nyúló betonbunkerek. Az alsó szinteken levő raktárakból az eredeti lőszerliftek szállították fel a lőszert a masszív vasbeton talapzatra helyezett ikerlövegekhez, melyeket egy nyolcszögletű, 200 mm vastag cementált páncéllemezekből készült barbetta védett. A barbetta felül nyitott volt, a kezelőszemélyzetet innen legfeljebb csak a napvédő ponyva védte.

Az 1911-ben szolgálatba állított lövegek már nem számítottak korszerűnek, de 220 kilós gránátjaik elég nagy pusztító erővel bírtak ahhoz, hogy még egy csatahajónak is kellemetlen sérüléseket tudjanak okozni. A 45 fokos maximális csőemelkedés mellett az ágyúk legnagyobb lőtávolsága mintegy 24 kilométer volt. A pontos célzást az ütegek közelében telepített ötméteres bázistávolságú optikai távolságmérők segítették.

A partvédelem fő fegyverének számító 240 mm-es ágyúkból a kikötőtől északra fekvő Bel Air félszigeten, Gorée szigetén, a várostól délre levő Cap Manuel erődben, és a várostól északra, az Ouakam repülőtér feletti Mamelles-hegyen – igazából alig száz méter magas domb – telepítettek egy-egy ikerlöveget. A nagy lövegek mellett Gorée szigetének erődjei fel voltak még szerelve négy darab 138 mm-es, és négy darab 90 mm-es ágyúval, míg Cap Manueltől kissé északra, a Madleines-öbölnél négy darab 138 mm-es ágyút helyeztek el. Kicsit feljebb, a Pointe Fann foknál négy 90 mm-es ágyút telepítettek, míg az Ouakam légibázist négy darab 155 mm-es ágyú védte. Az öböl szemközti oldalán Rufisque partvédelme két darab 95 mm-es ágyút kapott.A francia partvédelem egyik 240 mm-es ütege.

A francia partvédelem egyik 240 mm-es ütege.

A város védelmének fontos eleme volt a két háború között létesített Ouakam légibázis, ahol ekkoriban a francia légierő Curtiss Hawk 75-ös vadászgépei, és Glenn Martin 167-es bombázói állomásoztak. (15 vadász, és 30 bombázó.) A gépeket a francia légierő nem sokkal a háború előtt rendelte meg az Egyesült Államoktól, hogy a légierőnek a modern gépek terén meglevő hiányosságait kipótolják velük, amíg a fejlesztés alatt álló saját típusok elkészülnek. A repülőgépek ekkor már nem tartoztak szorosan az élvonalba, de az angol repülőgépekkel szemben kétségkívül több mint egyenlő ellenfelek voltak.

A városban közel hétezer főnyi helyőrség állomásozott, megbízható gyarmati csapatok, melyek vezetését hetekkel korábban a Vichy kormányhoz hű tisztekre cserélték. A főparancsnokságot a kikötőtől délre, a kormányzói palotában állították fel.

Szeptember közepére tehát Dakar szilárd védelemmel rendelkezett, melyet nem gyengített semmilyen megosztottság és széthúzás. A helyőrség teljes mértékben lojális volt Vichy-hez, és a július eleji angol támadásokat követően a lakosság körében is nagymértékben csökkent az angolok iránti szimpátia. Bár nem számítottak újabb angol támadásra, a védelem erős és felkészült volt.

(Folyt. köv.)

 

 

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!

 

 

 

10 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr2718413765

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Galaric 2024.05.26. 19:28:11

Jó kis felvezető! :)
jöhet a folytatás... :)

oranje2010 2024.05.26. 20:48:30

Köszönöm! Feldobtad a vasárnapomat! Várom a folytatást!

gigabursch 2024.05.27. 18:16:34

Bújj de régen olvastam ez az Acélmonstrumon.

Várós a folytatás...

Pájer_ Csaba 2024.05.27. 22:38:40

@gigabursch: szégyenlem, de én nem is emlékszem erre a cikkre... O_O

bz249 2024.05.28. 08:40:04

Amugy 1840-ben nem lett volna ez a periferikus strategia rossz. Akkor a vegeredmeny par francia gyarmat, Belga-Kongo es Izland bekebelezese lett volna. Kar, hogy a franciak, belgak, danok szovetsegesfelek lettek volna.

Oktán Pista 2024.05.29. 11:53:31

Köszönöm az újabb színvonalas cikket.
Jó a téma, az előző sorozat után illő folytatás.
Emellett felüdülés olvasni az igényes nyelvezettel és helyesírással, választékos szóhasználattal, mégis olvasmányosan és közérthetően megírt posztot.

>>A repülőgépek ekkor már nem tartoztak szorosan az élvonalba, de az angol repülőgépekkel szemben kétségkívül több mint egyenlő ellenfelek voltak.<<
Hűha, ezek a repülők még okozhatnak némi kellemetlenséget az angoloknak. A nagy kérdés inkább a megefelelő fegyverzet és a francia pilóták kiképzése hajók elleni harcra (lévén viszonylag új beszerzésről szó).

@oranje2010:
>>Feldobtad a vasárnapomat!<<
Igazi gyereknapi meglepi! :-P

KLB80 2024.05.30. 20:48:59

Mai nap meeting day-->ezzel végig írtam.
Köszönöm szépen
Az ilyen emberek munkáját nagyon tudom értékelni.

Macroglossa 2024.06.06. 10:53:23

Köszönöm szépen a cikket!

Továbbra se értem, a radar előtti időkben mi értelme volt a 40+ km lőtávolságú ágyúknak, laikusként úgy hiszem, nemhogy lőelemet képezni és tűzvezetni nem tudtak ilyen messzire, de sanszos, hogy látni se nagyon látták.

bz249 2024.06.06. 11:29:06

@Macroglossa: na varj... a fiatalok a Jutlandi csatat szerettek volna ujrajatszani, csak kevesebb manoverezessel.

Felall az A csapat libasorba rendezett 10+ csatahajoval az egyik oldalra, a B csapat libasorba rendezett 10+ csatahajoval a masik oldalra, majd parhuzamosan haladva salapaljak egymast. Kozben a repulogepek radioznak nekik.
A loelelemkepzes igy egyszerubb, mert csak az ellenseges csatasor hozzavetoleges helye szamit. Ugy mint a musketasok vonalharcaszataban ott sem egyes emberre tuzeltek meg a celzott lovesekkel sem, hanem zaszloalja.

savanyújóska 2024.06.07. 07:07:42

@Macroglossa: Az amerikaiak erőltették először a nagy lőtávolságokat, akik úgy gondolták, a rendszerint jó látási viszonyokkal rendelkező közép-atlanti térségben fognak majd csatázni, az angolok ellen. Az elképzelés szerint a tűzvezetést nagy távolságokon a csatahajók felderítő repülőgépei irányították volna.
süti beállítások módosítása