Az 1666-os év második felének legfontosabb eseményei nem a tengeren, hanem a szárazföldön, az angol hátországban zajlottak. 1666 szeptember 12-én, alig három héttel a Terschelling elleni támadás után, nagy tűzvész tört ki Londonban. A lángok az egyik királyi pékség kemencéjéből csaptak ki, ahol előző este nem oltották el rendesen a tüzet. A zsúfolt belvárosban, a nagyrészt faépítésű házak között az erős keleti szél által szított tűz nagyon gyorsan terjedt, megfékezésére csak az első órákban volt esély, amit viszont elszalasztottak a polgármester tehetetlensége miatt, aki nem hozta meg időben a megfelelő intézkedéseket. Másnapra a tűz már elharapózott az egész belvárosban, eloltani már nem lehetett, csak próbálni megállítani a továbbterjedését. A polgármester alkalmatlanságát látva II. Károly maga vette át a város vezetését, és a tűz elleni védekezés irányításával öccsét, Jakabot bízta meg. Károly és Jakab maguk is részt vettek a tűz oltásában, és ez a részvétel nem pusztán csak jelképes volt, a krónikák szerint maguk is beálltak a tűzoltók közé, hordták a vizet, és segítettek bontani a házakat.

A korabeli eszközökkel azonban egy ekkora tűz eloltása, vagy akárcsak visszaszorítása lehetetlen feladat volt, a város három napon át égett, és a tüzet csak akkor sikerült megfékezni, amikor a szél elállt. Gyakorlatilag a teljes belváros elpusztult, több mint 13 ezer ház égett le, a kárt tízmillió fontra becsülték. A tűzben hivatalosan csak hat ember vesztette életét, ám akkor valójában senki nem is próbálkozott a tényleges emberveszteség megállapításával. Erre vonatkozóan csak utólagos becslések vannak, melyek több százra, vagy néhány ezerre teszik a feltételezhető áldozatok számát. A tűzvész után George Monck-ot nevezték ki London kormányzójává, a város újjáépítését a következő években ő irányította. Miután Monck ismét elhagyta a flottát, a főparancsnoki tisztség egy személyben Rupertre szállt át.

A tűz, az előző évi pestisjárvánnyal együtt, végzetes csapást mért az amúgy is gyengélkedő angol költségvetésre. Újabb adókat kivetni és újabb kölcsönöket felvenni csak a Parlament jóváhagyásával lehetett volna, amit viszont a király nem akart kérni, mert tudta, hogy a képviselők ezért cserébe királyi jogainak újabb megnyirbálását fogják majd követelni. Az államháztartás rendes bevételei a belső helyreállításra is alig voltak elegendőek, a háborút tovább finanszírozni ezekből már sehogyan sem lehetett. Annak idején igazából az egész háborúba úgy vágtak bele, hogy majd az elfogott holland konvojokból, és a legyőzött Hollandiából kivasalt hadisarcból fogják majd fedezni a költségeket, de ez a koncepció nem nagyon jött be. Károly tehát most ahol tudta, megszorította a nadrágszíjat, és elsősorban a katonai kiadásokat igyekezett lefaragni, úgy gondolva, a háborúnak nemsokára úgyis vége lesz. Ahogy akkoriban írták, Károly „igyekezett megszabadulni a háború terhétől, mielőtt megbizonyosodott volna a béke bizonyosságáról”. A flottát először a kikötőkbe parancsolta, és leállította a fejlesztéseket, majd következő év februárjában elrendelte a nagy hadihajók leszerelését, és a fizetetlenség miatt már amúgy is lázadozó legénység szélnek eresztését. Károly a tengeri háborút a holland kereskedelmi hajók elleni portyázó hadviselésre korlátozta, melyhez az aktív szolgálatban maradt kisebb hadihajók is megfeleltek. A kikötők védelmét ugyanekkor megerősítették. A tengernagyok persze élénken tiltakoztak, de a realitás tényleg az volt, hogy Anglia képtelen volt folytatni a háborút. Károly ezt belátva svéd közvetítéssel már közvetlenül a londoni tűzvész után puhatolózni kezdett a hollandoknál a békekötés lehetőségei felől. Most már megelégedett volna egy kisebb összegű kártérítéssel, valamint India és a Run-sziget (Pulau Run) angol érdekövezetbe való áthelyezésével is. Orániai Vilmos hatalmi igényeiről már nem esett szó. A hollandok nem akartak hallani semmilyen engedményről, de a tárgyalások folytatásába belegyeztek.

A londoni tűzvészről érkező hírek nagy elégedettséget váltottak ki Hollandiában. Alig néhány héttel Schelling felgyújtása után a legtöbben isteni megtorlásnak tartották a történteket. (Londonban viszont a tömeg szabotázsra gyanakodott, és hajtóvadászatot indított a városban élő holland és francia polgárok után, akiknek védelmére a katonaságot kellett kivezényelni.) A hollandok különösen felháborodtak azon, hogy az angolok nemcsak elpusztították egyik városukat, hanem odahaza még meg is ünnepelték ezt, mint valami nagy győzelmet. Most számos versben és újságcikkben hirdették, „Schelling tüzének szikrái átkeltek a tengeren.” Amikor De Witt később felvetette, megtorlásként a holland flottának is támadnia kellene a keleti parti angol városokat, Ruyter egyebek közt azzal szerelte le a miniszterelnököt, hogy erre már nincs szükség, hiszen az Úr már megbosszulta Schelling elpusztítását.

Az angol közeledési kísérletet elfogadva a nem hivatalos béketárgyalások már 1666 októberében elkezdődtek, majd következő év márciusában Bredában hivatalosan is megkezdődtek a tárgyalások a két ország delegációi között. Az angolok azonban a várakozásokkal ellentétben nem nagyon siettek nyélbe ütni a megállapodást, és egyre inkább úgy látszott, szándékosan húzzák az időt. A hollandok gyanút fogtak, a britek megint készülnek valamire.

A gyanú nem is volt alaptalan. Miután a franciákkal is hadban álltak – bár inkább csak papíron –, Károly az év elején Franciaországba is békeköveteket küldött. A franciák a hollandoknál sokkal rugalmasabb tárgyalópartnernek bizonyultak, és a tárgyalások rövidesen túlléptek a békefeltételek megvitatásán. XIV. Lajos már régóta szemet vetett a gazdag Spanyol-Németalföldre, melynek megszerzése egyik legfőbb vágya volt. Addig mind a hollandok, mind az angolok nagyon élesen ellenezték a franciáknak ezt a törekvését, mellyel szemben háborút is készek voltak kilátásba helyezni. A britek azonban most hirtelen megértővé váltak, és hajlandónak mutatkoztak jóváhagyni a francia hódítást, cserébe néhány kis baráti szívességért.

Áprilisban titkos megegyezés született a franciák és az angolok között, melyben a britek vállalták, nem ellenzik Spanyol-Németalföld francia kézre kerülését, és nem kötnek szövetséget olyan állammal, mely ezt akadályozná. A franciák ugyanekkor vállalták, hogy kihátrálnak a hollandok mögül, és rákényszerítik őket, hogy elfogadják az angol békefeltételeket. Károly azért húzta a béketárgyalásokat, mert abban bízott, francia segítséggel a nyárra ismét fel tudja szerelni flottáját, s a közben a háborút megindító francia csapatokkal együtt két oldalról helyezhetik nyomás alá a hollandokat.

Nem lehet tudni, a hollandok tudtak e a titkos angol–francia szövetségről, de látva a britek időhúzását és újabb követeléseiket, valamint a franciák feltűnő vonakodását a szerződésben vállalt segítségnyújtási kötelezettségeik teljesítésétől, nem lehetett nagyon nehéz kitalálniuk, mi zajlik a háttérben. És ha lettek is volna kételyeik, az minden bizonnyal eloszlott, amikor május végén a francia csapatok benyomultak Spanyol-Németalföldre. A roppant költséges háborút már a hollandok is gyorsan le akarták zárni, egyrészt mert az idő múlásával egyre romlottak az alkupozícióik, másrészt mert belső ellentéteket szított, s az orániai párti tartományok azzal vádolták a kormányzatot, szándékosan késlelteti a tárgyalásokat, hogy az angolok lekötésével szabad kezet adjanak a franciáknak.

A holland miniszterelnök, Johan de Witt tehát elhatározta, olyan csapást mérnek az angolokra, ami rögtön véget vet a háborúnak, és egyben bizonyítja a franciák számára, Hollandia továbbra is a tengerek ura, és inkább vele érdemes szövetkezni, nem a britekkel. Witt presztízsokokból is fontosnak tartotta, hogy a háborúban ne az angoloké legyen az utolsó szó, s azt egy holland győzelemmel zárják le. A miniszterelnök tehát ismét elővette régóta dédelgetett elképzelését az angol flotta legfontosabb támaszpontja, a Temze és a Medway torkolata elleni rajtaütésről. Az ötlet nem volt új, már az előző háború idején is terveztek egy hasonló hadműveletet, melyre akkor csak a területet ismerő révkalauzok hiánya miatt nem került sor. Witt már az angol flottát hetekre kiütő Négynapos Csata után utasította Ruytert a torkolatvidék elleni támadásra, a rossz időjárás miatt azonban akkor ezt elhalasztották, majd a Szent Jakab napi vereség után a körülmények ismét nem voltak kedvezőek egy ilyen akcióhoz.

A hollandok azonban most tudtak arról, hogy az angol sorhajókat leszerelték, így az ellenséges flotta ez alkalommal nem jelentett útakadályt. Sikerült megoldani a másik nagy problémát is, ezúttal két tapasztalt, a környékbeli vizeket jól ismerő révkalauz is segítette a holland flottát. Mindkettő Angliából disszidált tengerész volt, egyiküket odahaza csempészés vádja miatt a börtön fenyegette, másikuk pedig a kisegyházak Károly uralkodása alatt felerősödő üldöztetése miatt menekült el otthonról. (Utóbbi furcsa véletlenként a Robert Holland nevet viselte.) A holland haditengerészet egyébként is jóval felkészültebb volt az ilyen hadműveletekre, mint az előző háború idején. A néhány évvel korábbi dán–svéd háborúban a balti vizeken folytatott partraszálló hadműveletek során rengeteg tapasztalatot szereztek az ilyen akciók tervezéséről és lebonyolításáról, amiket most remekül tudtak kamatoztatni. A hollandok 1665-ben a világon először felállították a tengerészgyalogság intézményét is, kimondottan az ilyen deszant hadműveletekre szánva azt.

A támadás ötlete De Witt-től származott, és a legtöbb tengernagy véleményével szembemenve ő erőszakolta ki annak megvalósítását is. Magának a hadműveletnek a megtervezését, miután Ruyter még mindig betegállományban volt, az ekkor 41 éves William Joseph van Ghent tengernagyra, a tengerészgyalogság megalapítójára és korábbi parancsnokára bízták. (Van Ghent tulajdonképpen a hadsereg tisztje volt, kapitányi, majd tengernagyi kinevezését – a közben menesztett Tromp helyére – csak azért kapta, jelenléte a flottánál ne legyen feltűnő, és ne keltse fel az angolok figyelmét.) Az előző próbálkozás során már kiderült, hogy a tengernagyok többsége igencsak ódzkodik egy ilyen hadművelettől, mivel az erős angol védelem, és a hollandok számára nem igazán ismert veszélyes, zátonyos vidék miatt azt túl kockázatosnak tartották. Witt alighanem úgy vélte, korábban Ruyter is inkább csak ürügyként használta a kedvezőtlen időjárást, hogy arra hivatkozva törölhesse az általa se támogatott akciót. Hogy a tengernagyok ilyesféle szabotázsainak elejét vegyék, Witt az Államtanács megbízottjaként most testvérét, Corneliust helyezte a flottához, afféle politikai megbízottként, hivatalosan a flotta felügyelőjeként. Ebbéli minőségében Cornelis de Witt a holland kormányt képviselte, tehát a tengernagyok feletteseként utasíthatta őket a kapott parancsok végrehajtására. Minden bizonnyal a tengerésztisztek várható ellenállását akarták kivédeni azzal is, hogy a flotta tisztjeivel már csak az indulás után, a támadás előtt néhány nappal ismertették a hadművelet valódi célját, és annak terveit. A tengernagyokat tehát kész helyzet elé állították, s úgy tűnik, addig még De Ruyter se volt tisztában azzal, tulajdonképpen hová is mennek?

A holland flotta főerői 1667 május 27-én hajóztak ki Rotterdamból, és északra indultak, hogy Texelnél csatlakozzanak hozzájuk az amszterdami és a Noorderkwartier (Északi Negyed) admiralitások hajórajai is. Ezt követően Schooneveldnél felvették a zeelandi Admiralitás osztagát is, mely a krónikus létszámhiány miatt a korábbinál kevesebb hajót tudott csak felvonultatni. (A téli szezonban, amikor hadműveleteket egyik fél sem indított a tengeren, a kikötőkben álló hajók legénységének létszámát csökkentették, a zsoldosok nagy részét elbocsátották.) Ugyanezen ok, vagyis a létszámhiány miatt a frieslandi osztag nem is tudott idejében hadrafogható állapotba kerülni, és kimaradt a hadműveletből. Június 14-én, amikor a szél keleti irányt vett fel, Ruyter végül csökkentett erőkkel, 62 sorhajóval és fregattal, 12 gyújtóhajóval, és tizenöt kisebb hadihajóval indult meg az angol partok felé. (Arra az évre a dán haditengerészet is ígért egy támogató köteléket, de senki sem lepődött meg azon, hogy ez végül soha nem érkezett meg. Azon se lepődött meg senki, hogy a francia flotta se jelent meg, pedig a hadművelet kezdetén a holland kormány ismét kérte a csatlakozásukat.)

A holland flottát angol mintára ezúttal is három osztagra tagolták, melyeket további három rajra osztottak. Az első osztagot Ruyter vezette, elővédjét Johan de Liefde altengernagy, utóvédjét Jan Jansse van Nes ellentengernagy. A második osztag parancsnoka Aert Jansse van Nes tengernagy volt, az osztag első raját Enno Doedes Star, a harmadikat Willem van der Zaan tengernagyok vezették. A harmadik osztag parancsnoka Willem Joseph van Ghent tengernagy volt, míg az osztag elővédjét Jan van Meppel, utóvédjét Isaac Sweers tengernagyok vezették. A harmadik osztag parancsnokságát azonban megkettőzték, ide volt beosztva még Volckert Schram, David Vlugh, és Jan Gideonsz tengernagy is. A szokatlan elrendezés oka az volt, hogy az angol partok elleni támadásokat a harmadik osztag hajtotta végre, a másik kettő inkább csak fedezetként szolgált. A célpont közelébe érkezve Van Ghent tengernagy, az egész támadás kitervelője és tényleges irányítója, átszállt az 50 ágyús Agatha fregattra, erről vezette a partraszállásokat, és a kikötők elleni támadásokat lebonyolító kisebb hajókat. Helyettesei úgyszintén ezt az erőt irányították, távollétükben a harmadik osztagot a másik három tengernagy vezette. A partraszállásokat a holland tengerészgyalogság körülbelül ezerötszáz fős különítménye hajtotta végre. A tengerészgyalogság parancsnoka, Van Ghent utódja, egy angol tiszt volt, Thomas Dolman ezredes, aki meggyőződéses republikánusként a restauráció után menekült Angliából Hollandiába.

Van Ghent gondoskodott a felderítésről, és a figyelemelterelésről is. Kisebb hadihajókkal és semleges zászló alatt hajózó teherhajókkal amennyire lehetett, feltérképeztette a Temze torkolatvidékét, és felmérték az itt állomásozó ellenséges erők nagyságát. Néhány nappal a hadművelet előtt egy kisebb kötelékkel támadást hajtott végre az északon, a Firth of Forth vizein állomásozó skót kalózhajók – privateer-ek – ellen, melyek nagy pusztítást vittek végbe az északi vizeken hajózó holland halászhajók és teherhajók között. A támadást kiegészítették egy kisebb partraszálló hadművelettel, melyben a holland tengerészgyalogosok a védelmi berendezéseket és a kikötői létesítményeket igyekeztek lerombolni. Az akció nem járt sok eredménnyel, a keményen védekező skótok visszaverték a támadókat, akik csak kisebb részsikereket értek el. Az igazi cél azonban nem is ez volt, hanem hogy a britek figyelmét eltereljék a délebbi területekről. Ghent abban bízott, ha az angol felderítés észre is veszi a flotta készülődését és a tengerészgyalogság fokozott tevékenységét, azt fogják hinni, azok az északi területek elleni támadásokra készülnek.

A tengernagynak ez várakozása azonban nem igazán teljesült. Az angol hírszerzés mint mindig, ezúttal is kiválóan működött, és előre jelezte a várható támadást. A jelentéseknek azonban nem hitt senki. Az angolok eget verő, rendíthetetlen önbizalma, és az ellenség ezzel járó lenézése már akkoriban is afféle nemzeti hagyománynak számított, s a britek ezúttal is sikeresen csapták be magukat, meggyőzve önmagukat arról, hogy nincs semmi baj, az ellenség ugyanúgy, vagy még jobban ki van merülve, mint ők, és képtelenek nagyobb támadásokra. Minden ezzel ellentétes értesülést figyelmen kívül hagytak, s mai kifejezéssel élve fake news-nak minősítettek. Samuel Pepys április végén ezt írta naplójába: „Erősek a hírek, hogy nem csak a hollandok nem tudják idén felszerelni a flottájukat, hanem a franciák sem, és ő – XIV. Lajos – azt mondta a holland nagykövetnek, hogy méltányos békét akar az angol uralkodó számára, ami ha igaz, úgy a legjobb hír amit egy jó ideje kaptunk.” Pepys leír egy másik esetet is, amikor a király és öccse látogatást tett az Admiralitáson, Lord Arlington pedig arra kérte őket, kezeljék titokban a látogatás tényét, mivel korábban, amikor a király és a herceg megszemlélte a Sheerness erődítésein folyó munkákat, a holland újságok már néhány nappal később beszámoltak a látogatásról. „A király és York hercege mindketten nevettek, és nem törődtek vele, viszont azt mondták: Legyünk biztonságban és hagyjuk őket beszélni, mert semmi sem zavarja meg, és tartja távol őket jobban, mint ha hallják, hogy így megerősítjük magunkat.”

A torkolatvidék megerősítésére a britek papíron sok munkát fordítottak, ám a gyakorlatban nem sokra jutottak vele, mert a holland támadás lehetőségét igazából sosem vették komolyan. A fregattok többségét Harwich-ban és a skót kikötőkben állomásoztatták, hogy innen indulva támadni tudják a holland kereskedelmi hajókat, mivel eddigre már az azokból szerzett zsákmány maradt a korona egyik legfontosabb bevételi forrása. Március végén a még szolgálatban álló hadihajók többségét is leszerelték, s a Medway torkolatában harminc kisebb hadihajón kívül csak három fregatt és három gyújtóhajó maradt szolgálatban. A torkolat elleni támadást teljesen valószínűtlennek tekintették, általános volt a vélemény, hogy a hollandok legfeljebb csak egy másodlagos célpont, például Harwich ellen tudnak majd valami jelképes, a morál erősítésére szolgáló támadást indítani. A védelemre szánt pénzeket ezért jórészt ezeknek a kikötőknek a megerősítésére fordították.

Az angol flotta tengerészeinek és tisztjeinek többségét már korábban szélnek eresztették, Rupert és Monck Londonban tartózkodtak. A kikötők és az ott álló hajók irányításának rendje nem volt tisztázva, s nem volt világos, ki és milyen hatáskörrel irányítja az egyes kikötőket és körzeteket. A megmaradt, kis létszámú katonai és tengerész alakulatokat nem összpontosították, hanem szanaszét állomásoztatták, ráadásul még őket sem tudták rendesen fizetni, így a harci morál nagyon alacsony volt. A király szokásának megfelelően egyáltalán nem törődött semmivel, ráhagyta alattvalóira, intézzék a dolgokat, ahogy tudják. Őt magát teljesen lekötötte hétköznapjainak szokásos tevékenysége, a folyamatos ivászat, vadászat, kártyázás és kurvázás, melyekben Jakab herceg is hűséges társa volt. Június közepén, amikor már megérkeztek az első hírek a közeledő holland flottáról, az ekkor már forradalmi hangulatban levő Pepys ezt írta naplójában: „És mindez hercegünk hanyagsága miatt, akinek ha akarná, lenne ereje kezelni mindezeket azzal pénzzel és azokkal az emberekkel, amikkel rendelkezett, és most is rendelkezhetne, ha a dolgával törődne.”

Az angolokat tehát nem a hollandok tévesztették meg, hanem saját maguk. Nem hitték el, hogy ellenfelük képes lenne egy ilyen támadásra, ezért nem is tettek hatékony ellenintézkedéseket. A hollandok ezzel persze nem voltak tisztában, és igen nagy aggodalommal tekintettek a közelgő események elé. Még Cornelis de Witt is erősen tartott a flotta tisztjeitől várható negatív reakcióktól, ezért a hadműveleti utasításokat csak néhány nappal a támadás előtt, június 17-én ismertették a már tengeren levő flotta tisztjeivel. A haditanácson, melyen valamennyi magas rangú tiszt részt vett, Cornelis de Witt olvasta fel az Államtanács utasításait, és ismertette a hadművelet részletes terveit. Addig ezekről semmit nem közöltek, bár a tengernagyok valószínűleg már sejthették, mi is készül. A flotta kitűzött céljait így határozták meg: „A flotta London felé veszi az irányt, belép a folyóba, és onnan Chathambe vagy Rochesterbe megy, hogy elfoglalja vagy megsemmisítse azokat a hajókat, melyeket ott talál, és emellett felgyújtja és tönkreteszi a királyi arzenált Chathamben.”

A várakozásoknak megfelelően a tájékoztatót nem fogadta kitörő öröm. A feljegyzések szerint De Ruyter is feltűnően nélkülözte a lelkesedés minden jelét, s amikor a hadműveleti tervet hangosan kritizáló tisztjei az ő véleményét kérdezték, vállát vonogatva csak annyit mormogott: „Ha parancs, hát parancs.” Mikor este visszavonult kabinjába, Witt azt írta napi jelentésében, egyáltalán nem biztos benne, hogy a flotta másnap engedelmeskedni fog neki. Aggodalma azonban alaptalannak bizonyult, másnap kiderült, hogy a fiatalabb tisztek többnyire lelkesen várják az akciót, és a magasabb rangú tisztek is csak garanciát akartak arra, hogy kudarc esetén nem nekik kell vállalni a felelősséget, hanem a politikusoknak. (Witt azt nyilván már nem is közölte a tengernagyokkal, hogy a hadműveletet eredetileg sokkal nagyobb szabásúra tervezték, és a kikötőben álló angol flotta megsemmisítése után általános inváziót akartak indítani Anglia ellen, holland és francia csapatok partra szállításával. A várható költségek, és a franciák hasznavehetetlensége miatt azonban végül megelégedtek egy reálisabb akcióval, ami biztosítja a háború Hollandia számára kedvező befejezését.)

A haditanács előtt egy nappal a britek már észrevették a partjaik felé közeledő holland flottát, mely ekkor éppen egy angol konvojt próbált elfogni. Pepys ezt írta: „Úgy tudni, a hollandok nyolcvan hadihajóval és húsz gyújtóhajóval vannak odakint, a franciák pedig húsz hajóval, hadihajókkal és öt gyújtóhajóval, miközben nekünk egyetlen hajónk sincs a tengeren, amivel kárt tudnánk okozni nekik, de azért bevetünk minden tőlünk telhetőt. Eközben nagyköveteink Bredában tárgyalnak, a hollandok pedig úgy tekintenek rájuk, mint akik békéért koldulnak, és ennek megfelelően ki is használják őket.” A chatham-i támaszpontot azonnal riasztották, ott azonban addig nem tettek semmilyen intézkedést, amíg három nappal később a holland flotta be nem nyomult a Temze torkolatába. A király 18-án elrendelte a London körüli megyék milíciáinak mozgósítását, és egy hajóhíd létrehozását a Temzén, hogy a csapatokat szükség esetén gyorsan át tudják csoportosítani a folyó egyik partjáról a másikra. Az angolok azonban még ekkor sem vették komolyan a torkolat elleni támadás lehetőségét. Csak 19-én kaptak észbe, és kezdtek kapkodni, amikor a hollandok ágyúzni kezdték az erődítményeket, és első csapataik partra szálltak Sheerness közelében, és a Canvey-szigeten.

Huszadikán a király utasította Monck-ot, azonnal menjen Chatham-be, és vegye át a támaszpont védelmének irányítását. Monck arra számított, a helyszínen a beérkező jelentéseknek megfelelően erős helyőrséget, és szilárd védelmet fog találni. Azonban már Gravesendben is csak hevenyészett erődítéseket, és néhány ágyút talált. Lőszer és lövedék szinte semmi sem volt, a Medway torkolatában a folyón keresztben kifeszített láncot nem védték parti ütegek, a harminc kis szlúpból pedig csak tíz volt jelen, a többivel a hajógyári tisztviselők családjait és személyes holmijait, egyebek közt Pett hajómodelljeit szállították Londonba. Monck azonnal elrendelte, hogy Londonból minden rendelkezésre álló ágyút szállítsanak Gravesendbe és Chathambe, ez azonban napokat vett igénybe, és már nem tudták akadályozni a közben kibontakozó holland támadást. A Chathamben őt fogadó állapotokra Monck így emlékezett vissza: "Őfelsége hajógyárában alig tizenkét embert találtam abból a nyolcszázból, aki a királytól kapta a zsoldját, és ezeknek is annyira eszét vette a félelem, hogy alig vettem valami hasznukat. ... Lementem megvizsgálni a láncot, mely a folyó védelmében a második erődítésre érdemes dolog volt, de nem találtam azt oltalmazó védműveket. Ekkor azonnal katonákat állítottam munkába, építsenek két ágyútelepet. Más munkást ugyanis találni nem lehetett, s amikor erre állítottam őket, nagyon nehéznek találtam szerszámok beszerzését a számukra, Pett királyi biztos ugyanis nem volt hajlandó harmincnál többel ellátni minket, míg aztán a raktárakat feltörve többet nem találtunk."

A Pett által először észlelt hajók Van Ghent osztagába tartoztak, és néhány alakulatot tettek partra Sheerness mellett, és a Canvey-szigeten. (Erre a partraszállásra egyesek szerint parancs nélkül került sor.) Ez az első lépés azonban nem sikerült jól a hollandok számára. A csapatoknak szigorú utasításuk volt arra, hogy ne fosztogassanak, és minden módon bánjanak tisztelettel a civil lakossággal. A hollandok ezzel bizonyítani akarták, magasabb erkölcsi színvonalon állnak, mint a britek, akik előző évben kirabolták Terschelling szigetét. A Jan van Brakel kapitány vezette osztagok azonban nem tudták visszafogni magukat, azonnal fosztogatni kezdtek, s a támadók megbomlott rendjét kihasználó angol helyőrség és milícia ellentámadása gyorsan visszakergette őket hajóikra. A szigorú büntetéstől tartó Van Brakel jóvátételként felajánlotta, vezetni fogja a másnapi, igen kockázatosnak gondolt fő támadást is. (A különítmény eredetileg tovább akart hajózni a Temzén Gravesend felé, hogy elfogja az ott álló tíz fregattot és 25 teherhajót, de a kedvezőtlen széljárás miatt csak lassan tudtak előre jutni. Miután értesültek róla, hogy az angol hajókat feljebb vitték folyón, Ghent visszafordult a fő célpont, Chatham felé.)

Van Ghent osztaga huszadikán kora reggel érkezett meg a Sheppey-sziget elé, és indított támadást a Sheerness-t védő Garrison Point erőd ellen. Egy kisebb merülésű sorhajó és két fregatt lőtávolságra közelítette meg az erődöt, és tűz alá vette azt. A kisebb hadihajókon kívül csak a 44 ágyús Unity fregatt állomásozott az erőd mellett, de csak egyetlen sortüzet adott le a közeledő hollandokra, majd amikor az egyik gyújtóhajó feléje indult, a többiekkel együtt azonnal visszavonult a torkolat belső vizeire, Chatham felé. (A Unity szintén zsákmányolt holland hajó volt, eredetileg Eendracht néven épült – a holland flottában több ilyen nevű hajó is szolgált –, és az angolok rögtön a háború elején, 1665 februárjában fogták el.) A 16 darab 18 fontos ágyúval felszerelt Garrison Point skót katonákból álló helyőrsége egy ideig tűzharcot vívott a három holland hajóval, de létszámuk folyamatosan csökkent, ugyanis harc közben egyre többen menekültek el az erődből. Amikor a közelben 800 holland tengerészgyalogos szállt partra, az utolsó katonák is elhagyták az erődöt, és a sziget belsejébe vonultak vissza. Garrison Point a hollandok kezére került, akik az ágyúkat elszállították, a raktárakat kiürítették és felgyújtották, az erődöt pedig felrobbantották. Többen azt javasolták, a szigetet és az erődöt tartósan foglalják el, és használják flottatámaszpontként, mivel innen a Temze torkolat egész forgalmát ellenőrizni és blokkolni tudták volna. Ruyter azonban úgy vélte, erőik ehhez nem elégségesek. (A tengerészgyalogosokat szállító hajók egy részét a hadműveletre való felvonulás közben egy vihar elsodorta északra, és már nem tudtak időben visszatérni a flottához. Az akcióban így körülbelül ezerötszáz holland katona vett csak részt.)

Sheerness védelmét elvileg Edward Spragge tengernagy irányította, aki azonban a hollandok megjelenésekor jachtjával Chatham-ba hajózott. Rajta és Monckon kívül ott gyűlt össze a térség védelmét irányító többi angol tiszt is. A zűrzavar teljes volt, miután nem volt tisztázva, ki kinek az alárendeltje, és ki miért felelős, mindenki utasításokat osztogatott mindenki másnak.

Monck próbált úrrá lenni a káoszon, s miután a londoni ágyúk még nem érkeztek meg, a gyalogság és a lovasság egy-egy századának odavezénylésével igyekezett megerősíteni Upnor várának védelmét. A folyón Gillingham-nél kifeszített láncot néhány könnyű löveg odatelepítésével védték, a három méteres mélységben fekvő láncot pedig próbálták megemelni, hogy a kisebb hajók se tudjanak átjutni felette. A Medway és a Musselbank csatorna hajózóútját hajók elsüllyesztésével igyekeztek lezárni. A folyókon tucatnyi teherhajót süllyesztettek el, saját, és a hollandoktól zsákmányolt egységeket. A védőlánc közelében további hajókat süllyesztettek el, illetve torlaszként lehorgonyoztak. Sebtében összeszedett legénységével a vadonatúj, 66 ágyús Monmouth sorhajót is a lánc védelmére vezényelték.

Pett közben javasolta Moncknak, a leszerelt zászlóshajót, a Royal Charles-t, vigyék feljebb a folyón. Jakab herceg már két hónappal korábban erre utasította Pett-et, de az eddig nem teljesítette a parancsot. Monck először elvetette az ötletet, mivel a néhány megmaradt szlúp teljesen le volt foglalva a partvédelem utánpótlásának szállításával, és nem akarta ezeket a sorhajó vontatására kiküldeni. Mikor aztán mégis belegyezett a Royal Charles elvontatásába, akkor már Pett nem volt erre képes, mivel minden tengerésze és révkalauza a hajózási útvonalak eltorlaszolására szánt hajók mozgatásával és elsüllyesztésével volt elfoglalva. Ezzel még nem is végeztek, amikor megjelentek az első holland fregattok, és az elsüllyesztett hajók elmozdításával vagy felrobbantásával elkezdték megtisztítani a teljesen még el sem torlaszolt utakat.

Van Ghent osztaga 22-én reggel nyomult be a Medway torkolatába, és támadta meg a gillinghami láncnál összpontosuló angol védelmet. A kisebb merülésű holland fregattok áthajóztak a lánc felett, így kereszttűz alá tudták venni a lánc előtt horgonyzó, úszó ütegként használt angol hajókat. A Unity fregattot elfogták, két másik hajót, az eredetileg a holland Kelet-indiai Társaságtól zsákmányolt, Matthias és Charles V. nevű felfegyverzett teherhajót a holland gyújtóhajók pusztították el. A lánc közelében álló angol hajók közül csak a Monmouth tudott elmenekülni.

A hollandok ezután Van Brakel vezetésével az áttörhetetlennek tartott láncnak hajóztak, és első próbálkozásra könnyedén átszakították azt. (Más források szerint a partra szálló tengerészgyalogosok egyszerűen csak szétkapcsolták a láncot.) A hollandok előtt ezzel megnyílt az út a legközelebbi és legnagyobb zsákmány, az angol haditengerészet közelben horgonyzó zászlóshajója, a Royal Charles felé. A leszerelt sorhajón ekkor már csupán harminc ágyú maradt, és ezekhez sem volt lőszer. A hajón maradt minimális létszámú, csak a szükséges karbantartásokkal foglalkozó legénységnek egyébként sem jutott eszébe az ellenállás, s amikor látták, hogy a láncot védő hajók kigyulladtak, ők is begyulladtak, és azonnal kimenekültek a szárazföldre. Még csak azzal sem próbálkoztak, hogy menekülés közben felgyújtsák a hajót. A katasztrofális eseményeket látva Monck elrendelte, gyújtsák fel a közelben álló többi 16 leszerelt és ellenállásra képtelen hadihajót, ne kerüljenek az ellenség kezére.

A hollandok egy különítményt küldtek át a Royal Charles-ra, melyet De Liefde zászlóshajójának kapitánya, az ír Thomas Tobiasz vezetett. A sorhajót minden ellenállás nélkül elfoglalták, és felvonták rá a holland lobogót. Monck egy osztagnyi gyalogossal csónakokba akart szállni, hogy megpróbálja visszafoglalni a zászlóshajót, tiszttársai azonban lebeszélték az öngyilkos vállalkozásról.

Az angol flotta zászlóshajójának elfoglalása példa nélküli eset volt, és óriási erkölcsi győzelem a hollandok számára. Hogy ezt a sikert maradandóbbá tegyék, az elfogott hajót nem gyújtották fel, hanem elhatározták, hogy hadizsákmányként Hollandiába viszik. A mély merülésű hajót csak úgy tudták a sekély zátonyok felett átvontatni, hogy oldalára döntötték, de a hollandok a nem akármilyen trófea kedvéért vállalták ezt a vesződséget is.

Következő nap, június 23-án, a hollandok fregattjaikkal és gyújtóhajóikkal folytatták az előrenyomulást, bár hajóikat már tűz alatt tartották a parti ütegek, és az Upnor Castle ágyúi. A hollandok azonban tűz alatt is eljutottak Chatham közelébe, és megtámadták az ott horgonyzó hajókat is, köztük a flotta legnagyobb sorhajói közé tartozó Royal James-t, Royal Oak-ot, és Lloyal Londont. A hajókat már előző nap meglékelték és elsüllyesztették, hogy a hollandok ne tudják őket is elvontatni, a sekély vízben azonban alig süllyedtek le valamennyire. A holland gyújtóhajók most ezeket is megtámadták, rövidesen mindhárom sorhajó tüzet fogott, és a vízvonalig leégett. A hajókat a fedélzetükön maradt legénység különösebb ellenállás nélkül elhagyta, a Royal Oak-ot kivéve, melynek fedélzetén az odavezényelt skót katonák a rettenthetetlen Archibald Douglas kapitány vezetésével kitartottak a végsőkig, sőt, még azután is. Douglas a gyújtóhajók több támadását is visszaverte, és még akkor sem adott visszavonulási parancsot, amikor a hajó már lángokban állt alattuk. A Royal Oak-ot már nem is tudták elhagyni, sok emberével együtt Douglas is odaveszett a tűzben.

A Royal Charles, a Royal Oak, a Royal James és a Lloyal London elvesztése után az angoloknak egyetlen elsőosztályú sorhajójuk maradt, a 100 ágyús Royal Sovereign, mely a holland támadás idején éppen Portsmouth kikötőjében horgonyzott. A Chatham előtt álló sorhajók közül csak a Monmouth tudott ismét elmenekülni.

A harcok látványát az egyik holland tiszt így írta le: „A folyó tele volt mozgó hajókkal és égő roncsokkal, szinte folyamatos volt az ágyúdörgés, a trombiták harsogása, a dobpergés, a győzelmeket ünneplő katonák éljenzése, a sebesültek jajgatását pedig még a csatazajon át is hallani lehetett. Mindezek felett füstfelhő tornyosult, s az éjszaka beállta után csak a minden oldalról felcsapó lángok fénye, s az ágyúk és muskéták villanása világított.”

A partraszálló holland csapatok ezúttal szigorúan betartották a civil lakosság kímélésére kiadott utasításokat. Néhány jelentéktelen kis incidenstől eltekintve az angolok nagy csodálatára a holland katonaság nem fosztogatott, nem gyújtogatott, és semmilyen módon nem bántotta a civileket, akiket aztán néhány nappal később saját katonaságuk fosztott ki. Ahogy Pepys írta: „Számomra nagyon figyelemreméltónak tűnik, és a hollandok számára ezért nagy elismerés jár, hogy azok akik partraszálltak Gillinghamben, bár nyilván féltették az életüket és néhányukat meg is ölték, a schellingi provokáció ellenére sem ölték meg embereinket és nem rabolták ki házaikat, hanem csak néhány könnyen cipelhető dolgot vittek el, a többit otthagyták, és nem égett le egyetlen ház sem. Örök szégyenünkre van, hogy Douglas uram emberei, akik utánuk jöttek, kifosztották őket, és amit találtak, mindent elvittek.”

Az angol katonák nyilván az általános fizetetlenség miatt kezdtek fosztogatásba, hogy zsoldjuk elmaradásáért így kárpótolják magukat. A kortársak számára egyébként feltűnő volt az is, milyen sok angol tengerész és katona harcol a hollandok oldalán. Ezek nem csupán a királyság visszaállításakor Hollandiában menekült köztársaságpártiak voltak. A feljegyzések szerint a holland fogságba kerülő angolok gyakran akkor se szívesen tértek vissza hazájukba, ha erre lehetőségük volt, viszont annál szívesebben szegődtek el a holland flottához, ahol a hazai fizetéshez képest mesés zsoldot kaptak. Többen is feljegyezték, a támadás idején a holland hajókon szolgáló angol tengerészek azt kiabálták át honfitársaiknak: „Eddig jegyekért harcoltunk, most dollárokért!”

Másnap a rossz hírek elértek Londonba is, ahol kezdett kitörni a pánik. Pepys ezt írta naplójába: „Összeszorul a szívünk, mert igaz a hír, hogy a hollandok áttörték a láncot, és felégették hajóinkat, különösen a Royal Charles-t. … Az az igazság, annyira félek attól, hogy az egész királyság tönkremegy, hogy apámmal és feleségemmel egész éjszaka azon tűnődtünk, mihez tudunk majd kezdeni azzal a kevés kis pénzzel, ami rendelkezésemre áll.” Pepys végül, miután megírta végrendeletét, pénzével együtt vidékre küldte apját és feleségét, de nem csak ők hagyták el Londont. „Az egész város pánikban van, az emberek soha nem voltak ilyen levertek, mint ma. … Elveszettnek tekintenek minket, s elviszik családjaikat és javaikat a városból. Valóban azt gondolják, hogy a franciák, akiknek a seregei Dunkirknál állnak, megtámadnak és megszállnak minket.” Londonban, ahol a külvárosokban hallani lehetett az ágyúdörgést a Temze torkolat felől, kitört a pánik, s a francia és holland inváziótól tartva az emberek tömegével menekültek a városból, ahol a legkülönfélébb hírek terjedtek arról, hogy a hollandok felgyújtották Gravesendet, Dovert, és Portsmouth-t is, II. Károly elmenekült, a pápisták pedig átvették a hatalmat. Pepys ekkortájt hallotta, ahogy az Admiralitás egyik vezetője, William Batten tengernagy, a holland támadásokról szóló, mindenfelől érkező jelentések hallatán kétségbeesetten felkiáltott: „Istenemre mondom, már már azt hiszem, hogy az ördög szarja a hollandusokat!”

Ruyter 23-án csatlakozott a támadáshoz, miután nyilvánvalóvá vált, hogy angol ellentámadásra a tengeren nem kell számítani, így a fedező erőknél jelenléte nem volt létfontosságú. A további harcokat személyesen irányította Van Ghent-el és Cornelis de Witt-el együtt. Mindhárman evezőkkel felszerelt kis naszádokra szálltak át, és az ellenséges tűzben a flotta élén haladva vezették a támadást. Ruyter azonban sokkal tovább már nem akarta erőltetni az előrenyomulást. A parti ütegeket ugyan sorra elnémították, ám Chatham védelme erősnek ígérkezett, különösen hogy a közben eltelt napok során jelentős erősítések érkeztek a térségbe, legalábbis a hollandok értesülései szerint. Eddigre már elhasználták a flotta összes gyújtóhajóját is. Ruyter végül meggyőzte De Witt-et is, elégedjenek meg az elért eredményekkel, és ne kockáztassanak tovább. A szél is éppen kedvező volt a visszavonuláshoz, így 24-én Ruyter leállította a további előrenyomulást, és elrendelte a visszavonulást a Medway torkolata előtt álló főerőkhöz.

A tengernagynak ezt a döntését sokan hasonló baklövésnek tartják, mint Nagumo döntését, hogy nem indít egy második támadást is Pearl Harbor ellen. Az első holland hadihajók már a Chatham-i kikötő előtt cirkáltak, hogy felmérjék, milyen célpontok találhatóak ott. Az ott álló négy leszerelt sorhajó, a Royal Katherine, a Victory, a Unicorn, és a St. George, maguk is értékes trófeák lehettek volna, de jelentőségük eltörpült a chathami hajógyár és a dokkok mellett. Ezek elpusztításával a hollandok nem évekre, hanem évtizedekre vetették volna vissza az angol haditengerészet fejlődését.

Az utólagos bölcsesség tehát azt mondja, Ruyter – akárcsak Nagumo – idő előtt állította le a hadműveletet, és rendelte el a visszavonulást. Ha kicsit tovább kitart, sokkal nagyobb eredményeket érhetett volna el. A harcban álló hajókról megítélni a helyzetet azonban nyilván egészen más, mint a tények világos ismeretében utólag elmélkedni a karosszékben. A holland tengerésztisztek – ugyanúgy, mint később a japánok – rendkívül kockázatosnak látták a támadást, és egyáltalán nem voltak biztosak annak sikerében. Nagy megkönnyebbülés volt számukra, amikor az első csapás a vártnál is jobban sikerült, s nem akarták az elért eredményeket és saját erőiket kockára tenni azzal, hogy a kelleténél tovább erőltetik a harcot, és kiteszik magukat a meglepetésből magához térő ellenség várható ellentámadásának. Ugyanis míg a beképzelt és elbizakodott angolok, majd később az amerikaiak, állandóan lenézték és lebecsülték ellenfeleiket, addig a hollandok és a japánok, tisztában lévén ellenfelük hatalmas gazdasági és katonai potenciáljával, nagyon is óvatosak voltak, s a lehetséges maximumnál mindig alacsonyabbra helyezték a lécet, tulajdonképpen helyesen gondolva úgy, hogy egyetlen csapással döntő győzelmet aratni úgyse tudnak, viszont egy súlyos vereséggel mindent elveszíthetnek. A hollandok célja csak annyi volt, hogy olyan csapást mérjenek az angolokra, ami békekötésre kényszeríti őket. Döntő győzelmet hozó partraszállást legfeljebb csak a franciákkal együtt tudtak volna végrehajtani, miután azonban azok ekkor már inkább az angolokhoz dörgölőztek, kétségkívül helyesen elvetették egy ilyen akció lehetőségét. (Persze utólag lehet elmélkedni azon, milyen következményekkel járt volna, ha a franciák beleállnak a háborúba, és teljes erejükkel a hollandokat támogatva nagy létszámú csapatokkal egy közös partraszállást hajtanak végre az angol partokon, vagy Írországban. Ez jó eséllyel a királyság bukását, és egy a hollandokkal szövetséges angol köztársaság létrehozását eredményezhette, vagyis világtörténelmi fordulópont lehetett volna.)

Június 24-én tehát De Ruyter elrendelte a holland erők kivonását a Medway torkolatából. A flotta visszavonulása olyan rendben zajlott le, ami az angolok elismerését is kiváltotta. Különösen saját zászlóshajójuk, a Royal Charles elvontatása keltett bennük nagy csodálatot: „Olyan időben, amikor a kedvezőtlen szél és az árapály miatt Chatham legjobb révkalauza sem vállalkozott volna rá, oldalára billentették, hogy kisebb merülése legyen, és így épségben elhurcolták.” A nyílt vizekre kiérve a holland flotta valamennyi hajóján hálaadó istentiszteleteket tartottak, hogy megköszönjék az Úrnak „az igazságos önvédelmi háborúban elért nagyszerű győzelmet.”

Ezt a győzelmet Ruyter továbbra sem akarta kockára tenni. 27-én újabb támadást terveztek a Temze torkolat ellen, ám amikor kiderült, hogy Gravesend mögött az angolok torlaszként több hajót is elsüllyesztettek a folyón, és gyújtóhajók várják a támadókat, lefújta az akciót. Ezzel sokak szerint ismét egy nagy lehetőséget szalasztott el. Ahogy egy kortárs angol szerző írta: „Ruyter sokkal több bajt okozhatott volna, ha a chathami rajtaütést követi egy másik a Temzén. Gravesend rosszul volt felszerelve, Tilbury erődjei pedig nem épültek meg. A tavaszi dagállyal és a keleti széllel a hollandok hamar túljutottak volna Gravesenden, és semmi sem állíthatta volna meg őket, hogy fregattjaik és gyújtóhajóik legalább Woolwich magasságáig felhajózzanak, kilőjék az összes vízen levő hajónkat, s veszélyeztessék Őfelsége udvarát és raktárait."

Az angol oldalon továbbra is teljes volt a káosz, a londoni kikötőt lezárták, az árak egyik napról a másikra az egekbe szöktek. Ami az általános hangulatot illeti, Pepys sokatmondóan jegyezte meg naplójában: „Furcsa, ahogy manapság mindenki Oliverről (Cromwell) elmélkedik, és dicséri, hogy milyen bátor dolgokat tett.” A Temze torkolatában cirkáló holland flotta vitorlái „olyan rettenetes látványt nyújtottak, amilyet az angolok még soha nem láttak, és olyan gyalázatot, amit soha nem lehet eltörölni.” Míg Ruyter a Temze torkolatát blokkolta, a flotta másik fele Van Nes vezetésével benyomult a La Manche csatornába, és blokád alá vette a déli angol kikötőket. Ugyanekkor Van Ghent egy hajórajjal az északi vizeken kalózkodó skót magánvállalkozókat szorította vissza kikötőikbe. Az angol kereskedelmi forgalom szinte teljesen megbénult, míg a holland konvojok minden akadály nélkül közlekedhettek. 1653 óta először – és mint később kiderült, utoljára – ismét a holland haditengerészet volt a tengerek vitathatatlan ura.

A Medway-i rajtaütés során elszenvedett angol veszteségekről érdekes módon nem lehet pontos leltárt találni. A legtöbb forrás szerint a négy nagy sorhajón kívül az angolok még tíz nagyobb hadihajót vesztettek, fregattokat és felfegyverzett teherhajókat. A kisebb hajókról nem találni semmilyen adatot, de biztosan több tucat pusztult el belőlük. A Királyi Haditengerészetet ért veszteség értéke a korabeli becslések szerint legalább 200 ezer font volt, ami kissé alulbecsült adatnak tűnik. A három felgyújtott sorhajót, a Royal James-t, a Lloyal Londont, és a Royal Oak-ot később kiemelték és kijavították, nyilván pusztán csak presztízs okokból, hiszen a három hajó a vízvonalig leégett, és úgynevezett kijavításuk a gyakorlatban új sorhajók megépítését jelentette, melyekhez felhasználták a régiekből megmaradt faanyagot is. London városa, mely a nagy tűzvészből még évekig nem tért magához, meg is tagadta, hogy a Lloyal London „javításának” költségeit fedezze, azt a kincstár pénzén építették újra, s ezt követően a király a hajót átkereszteltette a szimpla London névre.

A szárazföldön az angolok által elszenvedett veszteségek összességében véve nem voltak jelentősek, néhány lerombolt, kisebb jelentőségű erőd, és körülbelül 500 katona. A sértett büszkeség azonban annál nagyobb volt. Nem az elszenvedett veszteség volt ugyanis súlyos csapás, hanem az, hogy minderre hazai földön, a saját legnagyobb támaszpontjukon került sor. (Nem találkoztam még ezzel a hasonlattal, de akár mondhatnánk azt is, ez volt az angol haditengerészet Pearl Harbora.) II. Károly, aki természetesen nem volt hajlandó elismerni saját felelősségét a történtekért, személyében érezte megalázva magát, és úgy vélte, a hollandok becstelen módon jártak el, amikor a béketárgyalások közepén megtámadták a jóhiszeműen a békében bízó, és flottájukat leszerelő briteket. Hogy a béketárgyalások közben már a franciákkal tárgyaltak a hollandok elleni szövetségről és a háború folytatásáról, az természetesen nem volt publikus. Károly sértődöttsége és bosszúvágya sokak szerint egyik fő oka volt a néhány évvel későbbi harmadik angol–holland háborúnak.

A vereségért az elsődleges bűnbak a chathami hajógyár királyi biztosa, Peter Pett lett, akit elbocsátottak a szolgálatból, és ötezer font pénzbüntetésre ítélték. A Lordkancellár, a háborút amúgy végig ellenző Lord Clarendon számára is karrierje végét jelentette a holland támadás, melyet ellenfelei ürügyként használtak eltávolítására. Clarendont is menesztették hivatalából, majd letartóztatását is elrendelték, mely elől Franciaországba menekült, és ott is halt meg néhány évvel később.

Holland oldalon a rajtaütés során elszenvedett összes veszteség nyolc, amúgy is pusztulásra szánt gyújtóhajó volt, valamint körülbelül ötven ember. A győzelem hírét a köztársaságban óriási ünneplés fogadta, a parancsnokokra záporesőként hullottak a kitüntetések. Az egyéb elismerések, aranyláncok, érmék, és pénzjutalmak mellett a három főparancsnok, De Ruyter, Van Ghent, és Cornelis de Witt, egy értékes zománcozott arany kelyhet is kapott a hálás tartományoktól.

A győzelem az egekbe röpítette De Ruyter hírnevét, aki egy időre Európa alighanem leghíresebb katonája lett. A győzelmet odahaza és külföldön is az ő nevéhez kötötték, ami ebben az esetben méltánytalannak látszik a támadás valódi kitervelője és tényleges irányítója, William Joseph van Ghent tengernagy számára, akinek szerepe akkor és azóta is a háttérbe szorul. Betegsége miatt Ruyter valójában részt sem vett a hadművelet tervezésében, és a visszaemlékezések szerint igencsak pesszimista volt annak végrehajthatósága felől is. A támadó csapatokat és hajókat valójában Van Ghent vezette, Ruyter a támadó erőket fedezte, és csak az utolsó napon csatlakozott hozzájuk, amikor rögtön le is állította a támadást, a legtöbb szakértő szerint a lehetőségekhez képest túl korán. Az elsődleges célt persze így is elérték, olyan csapást mértek ellenfelükre, ami lehetetlenné tette számára a háború folytatását.

A hazavontatott Royal Charles-nak a hollandok nem vették sok hasznát. Nagy merülése miatt a sorhajó a legtöbb holland kikötőt nem tudta használni, így nem volt értelme saját flottájukban szolgálatba állítani. A hajót Hellevoetsluis kikötőjében szárazdokkba állították, és győzelmi trófeaként mutogatták. A Royal Charles évekig népszerű kirándulóhely volt, afféle turisztikai látványosság, melyet gyakran mutogattak külföldi állami delegációknak is, bizonyítva Hollandia tengeri erejét. Az angolok többször is tiltakoztak a hajó szerintük becsületsértő használata miatt, így 1672-ben, az újabb háború küszöbén, a hollandok békülékeny gesztusként bezárták a hajót, melyet ezt követően lebontottak. A Royal Charles tatját díszítő faragványt azonban trófeaként megőrizték, s az ma is látható az amszterdami Rijksmuseum-ban.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!