A franciák május végére szedték össze flottájuk maradványait, és Vaudreuil parancsnoksága alatt végül 26 sorhajót gyűjtöttek össze a Francois-foknál, ahol csatlakozott hozzájuk a spanyol flotta 12 sorhajója is. Az erőviszonyok tehát nem változtak a csatát követően, sőt, az egyesült francia–spanyol flotta ismét számbeli fölénybe került a britekkel szemben. A nem várt súlyos vereség azonban megroppantotta a franciák addig jó harci morálját, akik elbizonytalanodtak, és tétovázni kezdtek. A spanyolok szintén nem a kezdeményezőkészségükről és gyors cselekvésükről voltak híresek, s csatlakozásuk nem sokban növelte a flotta harckészségét. A nyár során, mialatt a flotta vezetése még mindig azon tépelődött, mit is tegyenek, súlyos járványok törtek ki a hajók fedélzetén, melyek több ezer áldozatot szedtek a tengerészek és a katonák között. Ez segített végre meghozni a döntést, Jamaica megszállásának tervét végleg ejtették, és a továbbiakban az offenzív elképzeléseket elvetve csak a saját területek védelmére koncentráltak.
Az elfogott De Grasse-t, az első francia flottaparancsnokot, aki ütközetben angol fogságba esett, a britek megkülönböztetett tisztelettel kezelték. Először a Formidable fedélzetén tartották fogva, majd májusban Peter Parker tengernagy zászlóshajóján, a 90 ágyús Sandwich sorhajón, mely egy Jamaicából hazainduló konvojt kísért, Angliába küldték. Néhány héttel később általános meglepetésre Rodney is követte De Grasse-t. Ugyanis odahaza Angliában Rodney ellenfeleinek, akik elégedetlenek voltak a tengernagy flottaparancsnoki tevékenységével és eredménytelenségével, időközben sikerült elintézniük Rodney leváltását. Május 15-én a Jupiter sorhajón a Rodney felmentéséről szóló utasítással együtt útnak indították Jamaica felé kijelölt utódját, Hugh Pigot tengernagyot is. Három nappal később megérkezett Bristolba az Andromache fregatt, fedélzetén Cranstoun kapitánnyal, aki azonnal Londonba rohant a győzelem hírével. Rodney felmentését rögtön visszavonták, és másnap az annak visszatérését elrendelő paranccsal egy kuttert küldtek ki a Jupiter után, ami azonban már nem tudta megtalálni a sorhajót. A Jupiter így július tizedikén befutott Port Royalba, ahol Pigot azonnal átvette a flotta parancsnokságát az éppen a Cap Francois-nál horgonyzó francia flotta megtámadására készülő Rodney-tól.
Rodney meg volt lepve, s nyilván megalázónak érezte váratlan és gyors menesztését, de szó nélkül engedelmeskedett. Pigot a flottával a hurrikánszezon elől nem sokkal később New Yorkba hajózott, és csak októberben tért vissza Barbadosra. A háborúból hátralevő időben komolyabb harci cselekmény már nem történt, Pigot megelégedett azzal, hogy Hood kötelékével figyeltette a francia–spanyol flottát, mely a fegyverszünetig nem mozdult el a Francois-foktól.
Rodney a 74 ágyús Montagu fedélzetén tért haza Angliába, s szeptember 21-én szállt partra Bristolban. Akármi is volt a véleménye leváltásáról, az otthoni fogadtatás alighanem feledtette vele sérelmeit. A Szentek-szigeteki győzelem hírét Angliában óriási örömmel és nagy megkönnyebbüléssel fogadták. A haditengerészet addig nem sok mindent ért el a franciákkal szemben, és a szokatlan sikertelenség letargiát váltott ki a lakosság közt. A háborúban a Szentek-szigeteki ütközet volt a flotta első – és utolsó – nagy győzelme a franciák ellen, mely megmentette a karibi gyarmatokat, és magát a veszni látszó háborút is. Az egyik angol újság így írt: „Úgy tűnik, az elmúlt évek során ismeretlenné váló öröm ismét elterjedt a társadalom minden rétegében.” III. György király pedig később ezt mondta a miniszterelnöknek: „Látnia kell, hogy Lord Rodney ütközetének nagy sikere annyira fellelkesítette a nemzetet, hogy most már a három hónapja megkötött béke miatt panaszkodnak.”
A hazatérő Rodney-t óriási ünneplés fogadta. Mindenhol éjszakába nyúló ünnepségekkel, fáklyásmenetekkel köszöntötték, a Parlament mindkét háza hivatalos köszönőlevelet küldött neki, és évi 2.000 guinea évjáradékot szavazott meg számára, a király pedig bárói rangra emelte. A St.Eustatius elfoglalása során elkövetett törvénytelenségeit vizsgáló bizottságot ugyanekkor csendben feloszlatták. A csatában szerzett érdemeikért Samuel Hood és Francis Drake tengernagyok szintén bárói rangot kaptak.
A brit győzelem a másik oldalon természetesen ezzel ellentétes hatást váltott ki. Az amerikaiak úgy látták, további támogatást ezek után már nem nagyon várhatnak a franciáktól, és igyekeztek minél előbb kihátrálni a háborúból. A franciákkal kötött megállapodást megszegve külön béketárgyalásokat kezdtek, melyek során a függetlenségükön kívül szinte minden más követelésükről lemondtak a váratlanul nagyvonalúnak bizonyuló, de a tárgyalásokon mégis győztesként viselkedő angolokkal szemben.
A haditengerészet addigi jó szereplése után Franciaországban a vereséget nemzeti tragédiaként élték meg. 1782 majdnem olyan katasztrofális év volt a haditengerészet számára, mint 1753. A háború addigi három évében a flotta összesen négy sorhajót vesztett, ezekből is hármat balesetben. 1782-ben viszont a veszteség 15 sorhajó volt! Ezek fele a Szentek-szigeteknél veszett el, ami még jobban felerősítette a vereség okozta sokkhatást. Az udvar és a közvélemény azonban rövidesen megtalálta a katasztrófa felelősét a flottaparancsnok, Paul de Grasse tengernagy személyében. Ahogy a párizsi utcákon mondogatták: „Grasse nélkül Te Deum-unk lett volna!” A letargiát gyorsan követő hazafias felbuzdulás során az udvar tíz sorhajó építését jelentette be, az elvesztett hét pótlására. A hajók építésére közadakozás indult, és a lelkesedés olyan magasra csapott, hogy az új sorhajók számát végül tizenkettőre emelték. A király két testvére egy-egy 80 ágyús sorhajó építési költségeit vállalta magára, míg Párizs városa, és a nagyobb vidéki városok kereskedőinek testületei a Ville de Paris pótlására építendő 104 ágyús sorhajó építését fedezték. A fővárosi újságok azt írták: „Az új hajóra, melyet Párizs városa a királynak ad, felírjuk: Győzni vagy meghalni! Nincs De Grasse!”
A britek viszont a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel kezelték a fogságba esett francia tengernagyot, akit Angliában majdnem akkora ünnepléssel fogadtak, mint Rodney-t. Az angol tengernagy maga mutatta be De Grasse-t III. György királynak, aki tisztelete jeléül visszaadta neki az ütközet után Rodney-nak átadott kardját. Gilbert Blane ezt írta róla. „Nyugodtan viseli sorsát, mint mondja, annak tudatában, hogy megtette a kötelességét. Szerencsétlenségét nem saját gyengeségének tulajdonítja, hanem a többi hajón tartózkodó tisztek dezertálásának, akiknek jelt adott, hogy gyülekezzenek, és felszólította őket az engedelmességre, de mégis elhagyták.” A tengernagyot már augusztusban szabadon engedték, vele küldték el Párizsba a béketárgyalásokra vonatkozó brit javaslatokat.
A Franciaországba hazatérő De Grasse-t általános ellenszenv fogadta, ahogy ő maga írta, nem talált senkit, aki kezet nyújtott volna felé. A tengernagy egyébként valóban nagy lendülettel igyekezett a vereség felelősségét beosztottaira kenni, már úton Anglia felé elkezdett írni egy a csatáról szóló memorandumot, melyet „Mémoire justificatif” néven már a fogsága alatt kiadott, és terjeszteni kezdett nemcsak Franciaországban, hanem Angliában, és Európa több országában is. Az iratban két beosztott tengernagyát engedetlenséggel és az ellenség elől való megfutamodással vádolta, csakúgy, mint több sorhajójának, elsősorban a Languedoc-nak és a Couronne-nak a kapitányait. Ez az eljárás nagy megütközést és felháborodást váltott ki a francia vezetés köreiben, nemcsak azért, mert a tengernagy egy hadbírósági eljárás hatálya alá tartozó ügyben még a vizsgálat megindulása előtt azzal próbálkozott, hogy maga mellé állítsa a közvéleményt, hanem azért is, mert még a hadiállapot megszűnte előtt ország-világ előtt kiteregette a francia katonai vezetés belső állapotát és ügyeit, vagyis tulajdonképpen hadititkokat fecsegett ki. Ez kétségkívül nem javította a tengernagy megítélését a hadbírósági eljárás során, bár kezdetben az volt az álláspont, De Grasse nyilván nem alaptalanul ragadtatta magát ilyen indiszkrécióra. A Languedoc és a Couronne kapitányait hazaérkezésüket követően azonnal letartóztatták.
A franciák nagy lendülettel vetették bele magukat a vereség okainak tisztázásába, egy minden addiginál nagyobb hadbírósági tárgyalást készítettek el, és el voltak rá szánva, hogy könyörtelenül meg fogják büntetni a felelősöket. Az ütközetben részt vevő valamennyi hajó iratait és hajónaplóit lefoglalták, s több mint háromszáz tanút idéztek be, és hallgattak ki. A hadbíróság egy hosszú vizsgálat lefolytatását követően végül már csak a háború után, 1784 elején ült össze a lorienti támaszponton.
A vádlottak valamennyien nagy lendülettel bizonygatták ártatlanságukat, és összezárva falaztak egymásnak. Az ütközet után néhány héttel a tengerészeti miniszternek írt levelében Vaudreuil még így vélekedett Bougainville-ről: „De Grasse úré lett volna az évszázad legragyogóbb hadjárata, ha nem lett volna több alkalmatlan kapitánya, és ha De Bougainville úr tudta volna, hogyan kell a századával manőverezni. … Hajóinak többsége jól harcolt, még De Bougainville úré is, aki a többi csatában is megmutatta bátorságát, de manőverezni nem tud, ami nem az ő hibája.” A tárgyalás idejére azonban már Vaudreuil is látta, hogy nem Bougainville, a király egyik legkedveltebb udvaronca lesz majd a vereség hivatalos bűnbakja. Vaudreuil így gyorsan köpönyeget váltott, és a kapitányok többségét maga mellé állítva a tárgyaláson már mind De Grasse ellen vallottak, aki mellett jóformán csak zászlóshajója, a Ville de Paris túlélő tisztjei álltak ki.
1784 május 21-én hosszas vajúdás után a hegyek végül ismét egeret szültek, a hadbíróság minden vádlottat felmentett minden vádpont alól. A lakosság nagy felháborodással fogadta, hogy a nagy felhajtást követően végül most sem történt semmi, a felelősségre vonás mint rendesen, ezúttal is elmaradt. Az utca népe a már ekkor is nagyon népszerűtlen királyné körül tömörülő udvari klikket hibáztatta, valószínűleg nem is teljesen alaptalanul gondolva úgy, nekik köszönhető a versaillesi klánokhoz tartozó felelősök kimosdatása.
A tárgyalások során Bougainville többször is belezavarodott saját vallomásába. Bár azt állította, a füst miatt nem látta a zászlóshajó jelzéseit, elmondásából végül kiderült, hogy tudta olvasni azokat. Vallomása ráadásul több ponton ellentmondott beosztott tisztjei beszámolóinak. Sok kollégája is úgy vélte, amit Bougainville az ütközetben és azt követően csinált, azt dezertálásnak is lehetne tekinteni. A király kedvelt kegyencét, az első franciát, aki megkerülte a Földet, azonban nem lehetett csak úgy lecsukatni, s a bíróság végül megelégedett azzal, hogy szóbeli megrovásban részesítette Bougainville-t, valamint a Kék és Fehér Osztag második rajának parancsnokát, Charles Régis de Coriolis d’Espinouse ellentengernagyot, aki Vaudreuil utasítását figyelmen kívül hagyva folytatta a visszavonulást, ahelyett hogy visszafordult volna a körülzárt zászlóshajó felmentésére.
A bíróság De Grasse-t is felmentette, aki azonban ennek ellenére is megbélyegzett ember maradt, és nem csak karrierje tört ketté, hanem kiesett a király kegyeiből is. Az uralkodó nem is a vereség miatt neheztelt meg rá, hanem azért, mert annak felelősségét általa tisztességtelennek tartott módon megpróbálta beosztottaira hárítani. Grasse, aki nagy megdöbbenéssel fogadta a hadbíróság ítéletét, ráadásul tovább súlyosbította helyzetét, amikor az ítélet után is ragaszkodott korábbi álláspontjához, és új tárgyalást követelt. A király nevében a tengerészeti miniszter, Gabriel de la Croix de Castries, végül ezt írta De Grasse-nak: „A csata elvesztése nem tudható be egyes tisztek hibájának. A megállapításokból az következik, Ön megengedte magának, hogy megalapozatlan vádakkal megsértse több tiszt jó hírnevét, hogy igazolja véleményét egy szerencsétlen esetről, amelyre talán okot találhatott volna erőinek gyengeségében, a bizonytalan hadiszerencsében, vagy a befolyásolhatatlan körülményekben is. Őfelsége hajlandó elhinni, hogy Ön megtett mindent, amit tudott, hogy megakadályozza az aznapi szerencsétlenségeket, de nem tud ugyanilyen elnéző lenni az Ön igazságtalan vádjaival a haditengerészet azon tisztjeivel szemben, akik tisztázták magukat az ellenük felhozott vádak alól. Őfelsége, elégedetlen lévén az Ön e tekintetben tanúsított magatartásával, megtiltja, hogy előtte megjelenjen. Sajnálattal közvetítem ezt az utasítását, és azt a tanácsomat adom hozzá, az adott körülmények között inkább vonuljon vissza a birtokára.” Grasse tehát végül nem a csatavesztés miatt vált kegyvesztetté, hanem mert bírálta néhány királyi kegyenc az ütközetben tanúsított magatartását. A tengernagy afféle belső száműzetésben, vidéki birtokain töltötte hátralevő éveit, 1788 januárjában halt meg Tilly-i kastélyában.
Vaudreuil és Bougainville pályafutása viszont töretlenül folytatódott tovább. Vaudreuil megtarthatta flottaparancsnoki beosztását, és a háború végén négyezer livre évjáradékot ítéltek meg számára. Bougainville is eljutott a tengerészkarrier csúcsára, altengernaggyá, és 1790-ben a bresti flotta parancsnokává nevezték ki. Új beosztásában sem teljesített valami fényesen, a forradalmi idők zűrzavarában képtelen volt volt kézben tartani a flottát, és 1792 februárjában végül önként kilépett a szolgálatból. A továbbiakban inkább bölcsen a tudományoknak szentelte magát, utolsó hivatalos ténykedése a haditengerészetnél az volt, hogy ellátta a trafalgári csata után felállított hadbíróság elnöki tisztségét.
Az amerikai függetlenségi háború szempontjából nem a Szentek-szigeteki ütközet volt döntő jelentőségű, az itteni harcok végeredményét sokkal inkább az előző évben a Chesapeake-öbölnél megvívott tengeri ütközet befolyásolta. A Szentek-szigeteki csata egy elvesztegetett lehetőség volt a franciák számára, hogy az addig jól alakuló tengeri háborút dicsőségesen is zárják le. Jamaica a béketárgyalásokon mindent ütő adu ász lehetett volna a franciák kezében, visszaadásáért cserébe az angolok alighanem hajlandóak lettek volna Gibraltárt is visszaadni a spanyoloknak, így a Földközi-tengeren francia dominancia jöhetett volna létre.
Az ütközet a tengeri háborúk történetében is nagy jelentőségűnek tekinthető, amennyiben lezárt egy korszakot, és egy újfajta taktikát bevezetve megnyitott egy másikat. Ez az újfajta taktika valójában azonban nem tartalmazott semmi újat, és bizonyos szempontból visszatérés volt egy jóval régebbi harceljáráshoz. Néhányszáz évvel korábban a tengeri harcokban használt bevett taktika a mélée volt, vagyis az általános közelharc. Az összecsapás kezdetén a hajók valamilyen alakzatban a zászlóshajó körül csoportosultak, igyekeztek a támadáshoz kedvezőbb pozícióba kerülni, majd adott jelre megrohanták az ellenséget. Az alakzat ezt követően felbomlott, és az ütközet az egyes hajók közti közelharccal folytatódott tovább. A küzdelem súlypontja rendszerint a két zászlóshajó körül volt, melyek elfoglalása mindkét fél fő célja volt. A mélée központilag természetesen nem volt irányható, s a vezénylő tengernagy a harc kirobbanásának pillanatától fogva elvesztette az irányítást flottája felett.
A XVI. századra az ütegfedélzeteken telepített ágyúsor lett a hajók fő fegyverzete, s ennek tűzerejét leghatékonyabban az oldalsortűzzel tudták kihasználni. Innen már csak egy lépés volt, hogy az oldalt elhelyezett ágyúkkal felfegyverzett hajókat egymás mögé, libasorba állítsák, hogy azok egymást támogatva és védve fejthessék ki tűzerejüket. A csatasort európai vizeken a nagy holland admirális, Maarten Tromp használta először a spanyolok elleni ütközetekben, 1637-ben. A sorba rendeződő hajók, a későbbi sorhajók, összpontosítani tudták tűzerejüket a feléjük tartó ellenséges hajókra, míg alakzatuk védelmet adott a sorban haladó hajók sebezhető orr és tatrésze számára, kivéve persze az első hajó orrát, és az utolsó tatját. Ugyanilyen fontos volt, hogy a sorba rendeződött hajók feletti ellenőrzést és irányítást a tengernagyuk végig a kezében tudta tartani. A tengeri ütközet többé nem átláthatatlan kavarodásból, és az egyes hajók önálló tűzpárbajaiból, hanem a csatasorba rendeződött hajók központilag irányított manőverezéséből állt.
Az angolok gyorsan lemásolták a holland harceljárást, és azt rendkívül hasznosnak találták. (Utóbb természetesen azt állították, ők is találták ki az egészet. Az ember tényleg a fejét fogja, amikor komolynak tekinthető angol szerzőktől ilyen, és ehhez hasonló baromságokat olvas: „A hollandok soha nem fejlesztettek ki hatékony választ a csatasorra, és a biztonságos középutat részesítették előnyben, inkább megóvni magukat a pusztulástól, mint elpusztítani az ellenséget. Másfélszáz évet vett még igénybe, mire Nelson megtalálta a csatasor áttörésének a módját, és döntő vereséget mért az ellenségre.”) A csatasort már 1653-ban az angol flotta hivatalos harcrendjévé nyilvánították – előbb, mint a hollandok –, és a következő mintegy másfél száz év során az is maradt. A britek, és a már ekkor is őket utánzó többi haditengerészet, azonban a gyakori hibába esve egy idő után már nem úgy tekintettek a csatasorra, mint egy harceljárásra, hanem úgy, mint az egyetlen harceljárásra. A csatasor lett a flotta egyetlen, kötelezően kialakítandó, és minden körülmények között fenntartandó harcrendje, és a tőle való eltérés szigorúan büntetendő eretnekségnek számított. Az alakzatot megbontani csak az „Általános üldözés” jelzés leadása után lehetett, melyet csak akkor adtak ki, amikor az ellenség harcrendje már felbomlott, és az megkezdte a visszavonulást. Ezt a minden körülmények között fenntartandó elvágólagos rendet és merev fegyelmet előíró doktrínát formalizmusnak szokták nevezni, és ez a XVIII. század során nemcsak a haditengerészeteknél, hanem az európai hadseregeknél is uralkodó gyakorlat volt.
A tengeri és a szárazföldi harcászat közti időbeli párhuzamok egyébként is figyelemre méltóak. A tengeri formalizmus kialakulásával egy időben a szárazföldi harcászatban is uralkodóvá vált egy merev harcrend, a vonaltaktika. A hadseregek egy általában három sor mélységű vonalban álltak fel egymással szemben, és a harc során fő törekvésük alakzatuk fenntartásában állt. Az ilyen merev lineáris taktika nyilván nem tett lehetővé olyan átütő erejű támadást, ami az ellenfél harcrendjét szétzilálhatta volna. Nem voltak szuronyrohamok, a támadó gyalogság kimért tempóban lépkedett az ellenség vonalai felé, hogy közelről puskatűzzel árasszák el azt, de eközben is gondosan ügyeltek az alakzat fenntartására. Átütő győzelmet így csak akkor lehetett elérni, ha hosszas lövöldözés után az ellenség erői felmorzsolódtak, és visszavonulás közben azok harcrendje felbomlott. Ennek eléréséhez rendszerint a saját erők jelentős számbeli fölénye szükségeltetett.
A szárazföldi vonalharcászatot a XVIII. század második felében fejlesztette tovább a kor egyik legnagyobb katonai géniusza, II. Frigyes, porosz király. Az általa kidolgozott ferde harcrend lényege az volt, hogy a harcrend egyik szárnyán erőfölényt hozott létre, rendszerint úgy, hogy három sor helyett itt négyet állított vonalba. Támadáskor ez a szárny nemcsak előre mozgott, hanem oldalra is, arra törekedve, hogy átkarolja, és hátba támadja az ellenség szemben álló erőit, s így megbontsa harcrendjüket. Frigyes nagy sikereket ért el újításával, de a régi vonalharcászat leváltása igazából a forradalmi Franciaország tábornokainak, elsősorban Napóleonnak volt köszönhető. Valójában persze Napóleon sem volt igazán nagy újító, egyszerűen csak annyit tett, hogy átültette a gyakorlatba a XVIII. század nagy katonai teoretikusai, elsősorban Jean Charles de Folard és Jacques Antoine Hippolyte de Guibert által kitalált harceljárásokat. (Egyébként Napóleon maga is elismerte, hogy nem talált ki semmi újat.) Az újítások legfontosabbika alighanem az oszlopban történő roham volt. A sereg támadásra felsorakozó alakulatai nem vonalban, hanem oszlopban fejlődtek fel, és a megfelelő tüzérségi előkészítés után futva közelítették meg az ellenséget. A támadó oszlop az ellenség vonalának egy kis szakaszára koncentrálta erejét, és itt helyi fölényt létrehozva lendületes szuronyrohammal áttörte azt, majd az így keletkezett résen átjutva visszakanyarodtak, és hátulról támadva megbontották az ellenség vonalának többi részét is.
Majdnem pontosan ugyanebben az időben egészen hasonló változások zajlottak le a tengeri hadviselésben is. A mereven értelmezett vonalharcászat itt sem igazán volt alkalmas átütő győzelmek elérésére, mivel a saját alakzatának fenntartásával elfoglalt hajóraj nem tudott lendületes támadást indítani, és a rendezetten visszavonuló ellenséget sem tudta hatékonyan üldözni. Igazán nagy győzelmeket általában csak akkor tudtak elérni, ha a támadók nagy túlerőben voltak, vagy ha az ellenséges flottát sikerült nekiszorítani a partnak, ahonnan nem volt hová menekülniük.
A vonalharcászatot felváltó új taktika a tengeri harcászatban is ugyanaz volt, mint a szárazföldiben, az ellenséges vonal átkarolása, vagy áttörése. Igazából ezek egyike sem számított újdonságnak a tengereken. Paul Hoste atya, Tourville tábori papja, 1697-ben jelentette meg a tengeri hadviseléssel foglalkozó könyvét – „L’Art des armées navales” –, melyben három harceljárást ajánlott az ellenséges flotta leküzdésére. Az első az összevonás, vagyis helyi fölény létrehozása az ellenséges alakzat valamely részén. A második az átkarolás, az ellenséges alakzat valamelyik végének a megkerülése, a harmadik pedig az áttörés. A három harceljárás igazából egymásra épült, hiszen az átkaroláshoz vagy áttöréshez is először az összevonásra, vagyis a helyi erőfölény létrehozására volt szükség. Tulajdonképpen az átkarolás és az áttörés célja is az volt, hogy az ellenséges csatasor kiválasztott részén haladó hajókat megkettőzzék, vagyis a csatasor másik oldalára átjutott hajókkal együtt két oldalról vegyék tűz alá őket. A Hoste-ot követően időszakban több más, ismert és olvasott tengerészeti szakíró is részletesen foglalkozott ezekkel a taktikai eljárásokkal.
De ha ezek a taktikák elméletben már a XVII. század végén is ilyen részletesen ki voltak dolgozva, miért nem alkalmazták őket a gyakorlatban is? Nos, mint a műszaki találmányoknak, úgy a katonai újításoknak is megvan a maguk ideje, melynek elérése előtt használatuk kudarcra van ítélve. Ahhoz hogy az újdonságok a gyakorlatban is sikeresek legyenek, többre van szükség, mint arra, hogy valaki papíron leírja az elméleti alapokat. A szárazföldön használni kezdett oszlopharcászathoz egyebek mellett a korábbi muskétáknál könnyebb, egyszerűbben kezelhető puskákra, mozgékonyabb, a gyalogsággal szorosabb együttműködésre képes ágyúkra, és motiváltabb katonákra volt szükség, vagyis nem zsoldosokra és kényszersorozottakra, akiket a zsold reménye, vagy a büntetéstől való félelem tartott csak az alakzatban. (A század végére megtalálták a katonákat mozgató új motiváló erőt is, a nacionalizmust.)
A haditengerészeteknél is számos új tényező megjelenésére volt szükség ahhoz, hogy az oszlopharcászat itt is valóban sikeres lehessen. Maga az áttörés egyáltalán nem számított újdonságnak, már sokkal korábban is alkalmazták, de a XVII. századi áttörési kísérletek általában még siker esetén sem jártak olyan meggyőző eredményekkel, amilyet elméletben várni lehetett tőlük, néhány esetben pedig olyan kudarcokat eredményeztek, melyek elriasztották a flották admirálisait attól, hogy ilyen bizonytalan kimenetelű akciók kedvéért megbontsák a jól bevált csatasort. Tourville 1690-ben Beachy Head-nél ugyan sikeresen átkarolta az angol–holland flotta csatasorát, és súlyos vereséget mért rájuk, ám ez kivételes esetnek számított. Egy jól elrendezett csatasorban hajózó, fegyelmezett flotta általában képes volt meghiúsítani az ellenség átkarolási vagy áttörési kísérleteit, melyek rendszerint még siker esetén is csak megzavarni voltak képesek az ellenség harcrendjét, de döntést nem eredményeztek. A gyakorlati példák így többnyire azt mutatták, hogy a harcrendjét megőrző flotta kerül fölénybe a harcrendjét megbontóval szemben. A csatasor megbonthatatlan egységét tehát a XVII. század végétől a tengeri harcászat megkérdőjelezhetetlen alapaxiómájának kezdték tekinteni.
Ami az áttörés sikeréhez sokáig hiányzott, az elsősorban az ehhez szükséges tüzérségi fölény volt, ami az áttörést követő közelharcban biztosította az áttörést végrehajtó hajók számára a gyors sikert, mielőtt még az ellenséges csatasor alakzatban maradó hajói közbe tudtak volna avatkozni. Az előző század háborúiban az angol hadihajók nehezebb ágyúkat hordoztak, mint a fő rivális holland, majd később a francia haditengerészet hajói, de tűzgyorsaságuk semmivel sem volt nagyobb, sőt, éppen a kisebb és könnyebb ágyúk miatt a hollandok általában gyorsabban tudtak tüzelni. Azonos csőszám mellett tehát az angol tűzfölény nem volt elsöprőnek tekinthető, és legfeljebb csak hosszas tűzharcot követően tudták megtörni a holland hajók ellenállását.
A döntő tűzfölényt a XVIII. század végén alapvetően két újítás hozta meg végül a Royal Navy számára. Az első a carronádok bevezetése volt, melyek a Szentek-szigeteki csatában játszottak először komoly szerepet a tengeri háborúkban. Az újfajta löveg rendszeresítésének pontos dátuma, és feltalálójának személye is tisztázatlan, annyi biztos, hogy 1770 körül már használatban volt. Az új fegyvert eredetileg a kereskedelmi hajók számára fejlesztették ki, rövidebb csöve és kisebb súlya miatt a hagyományos ágyúkhoz képest kevesebb helyet és súlyt foglalt el a rakomány elől, egyszerűbb volt kezelni, és kisebb létszámú kezelőszemélyzetet is igényelt. A haditengerészet kezdetben óvakodott a rendszeresítésüktől, egyrészt mert kis lőtávolságuk miatt nem tartották őket elég hatékonynak, másrészt mert annak közismerten tisztességtelen üzleti magatartása miatt bizalmatlanok voltak a gyártó, a Carron Company iránt.
Néhány fregattkapitány azonban saját kezdeményezésére felszerelte hajóját néhány ilyen löveggel, és a háború elejének ütközeteiben azokkal figyelemreméltó sikereket értek el. A haditengerészet így Lord Sandwich utasítására a sorhajóit is elkezdte felszerelni a carronádokkal, melyeket az orr és tatfedélzet könnyű lövegeinek a helyére állítottak be. Az ütközetek során ezek a fegyverek közelharcban rendkívül hatásosnak bizonyultak, és a napóleoni háborúk idejére minden angol hadihajó fedélzetén rendszeresítésre kerültek.
A carronád súlya általában alig harmada volt egy ugyanolyan űrméretű ágyúénak, így a fedélzeti 8-12 fontos ágyúk helyére 24-36 fontos carronádokat állíthattak, majdnem ugyanakkora lövegsúllyal. A lőportöltet a korábbinak szintén nagyjából a harmada volt, így ugyanakkora lőporkészlettel háromszor annyi lövést adhattak le, ráadásul a rövidebb cső miatt jóval gyorsabban is, mint a hosszúcsövű ágyúkkal. A hagyományos ágyúk kerekes lövegtalpai (lafettái) helyett a carronádokat rendszerint csúszókocsis lövegtalpakra szerelték, melyeket elöl egy acélcsappal rögzítettek a fedélzethez. A lövegtalp ekörül viszonylag nagy ívben elfordítható volt, oldalirányban tehát a carronádokkal a korábbiaknál nagyobb szögben tudtak tüzelni, amennyire az ágyúablakok mérete ezt lehetővé tette. A csövek emelési szögét nem faékekkel, hanem egy emelőcsavarral állították be, ami egyszerűbb és pontosabb megoldás volt. A carronád hátrányai közé tartozott az ágyúkénál kisebb hatásos lőtávolsága, és pontatlansága, így elsősorban közelharcban volt eredményes. Alkalmazásának korlátait szemléltette a szinte csak carronádokkal felszerelt amerikai Essex fregatt esete, melyet az 1814-es valparaisói csatában két angol fregatt olyan távolságból lőtt rommá, ahonnan az Essex nem tudta eredményesen viszonozni a tüzet. Közelharcban viszont a carronádok óriási pusztításra voltak képesek, különösen akkor, ha nem ágyúgolyókkal, hanem kartáccsal pásztázták végig az ellenséges hajó fedélzetét, melyet képesek voltak szinte szó szerint tisztára söpörni. A szoros közelharcot favorizáló angol tengerészeti taktika számára tehát a carronád ebben a korszakban ideális fegyvernek bizonyult.
A másik újítás, mely a Royal Navy számára biztosította a tüzérségi fölényt, az ágyúk kovaköves gyújtóval, vagyis kovás lakattal való felszerelése volt. Igazából nem nagyon érthető, miért kellett erre ennyit várni, hiszen a muskéták, majd később a puskák ekkor már másfélszáz éve hasonló gyújtószerkezetekkel voltak ellátva, melyek ágyúkra való adaptálása meglepően sok időt vett igénybe. Az angol Admiralitás csak 1755-ben rendelte el, hogy minden hadihajó ágyúit kovaköves gyújtókkal kell felszerelni, az utasítás betartását azonban nem ellenőrizték, így annak, többnyire a költségekre hivatkozva, senki sem tett eleget. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, angol hadihajókon csak több mint húsz évvel később, 1779-ben került sor először az új gyújtók gyakorlati alkalmazására, amikor a 98 ágyús Duke parancsnoka, Sir Charles Douglas, Rodney későbbi vezérkari főnöke, saját kezdeményezésére és saját költségén felszereltette velük javítás alatt levő hajója ágyúit. A Duke tüzérségének kiváló teljesítményét látva az Admiralitás most már nyomatékosan elrendelte a kovás gyújtókra való áttérést, és egy korszerűsítési programot indított be, melynek során a következő évtizedben a flotta minden ágyúját felszerelték azokkal. Douglas házilag átalakított, eredetileg muskétákra gyártott kovás lakatokkal szereltette fel hajója ágyúit, és egységes gyújtót a Royal Navy-nél később sem rendszeresítettek, különböző cégek gyártották az esetenként eléggé eltérő szerkezeteket a flotta számára.
A kovás lakat lényegesen gyorsabb gyújtást tett lehetővé, mint a korábbi kanócos módszer. Elsütés előtt csak vissza kellett húzni a lakat kakasát, a serpenyőt a lőporszaruból feltölteni egy kis fekete lőporral, majd a kakast teljesen hátrahúzva a fegyver tüzelésre kész állapotba került. A kakas zárát az ágyúknál általában egy zsinór megrántásával oldották ki, az ágyú mögött álló tüzér tehát végig szemmel tudta tartani a célpontot, és a kedvező pillanatban rögtön el tudta sütni az ágyút, nem kellett megvárni, amíg a gyújtózsinór leég, mely idő alatt a célpont esetleg el tudott mozdulni. A kovás gyújtó tehát gyorsabb és pontosabb tüzelést tett lehetővé.
Az angol tüzérségi fölény harmadik eleme volt a brit hajóágyúk kiválóan képzett és gyakorlott személyzete, valamint a hatékonyabb tüzelési módszer, mely nem a kötélzetet akarta megrongálni, és a minimális célpontot nyújtó árbocokat akarta ellőni, hanem az ellenséges hajó testére célozva annak ágyúit, és azok kezelőit vette célba. A függetlenségi háború idején még sem a carronádok, sem a kovás lakatok nem voltak nagy számban rendszeresítve az angol hadihajókon, de a napóleoni háborúk idejére azok már általánosan elterjedtek voltak, és alig felfogható tűzfölényt biztosítottak a britek számára. Optimális esetben az angol hajóágyúk háromszor olyan gyorsan is képesek voltak tüzelni, mint a franciák, és ötször olyan gyorsan, mint a spanyolok. Ha ehhez hozzávesszük a carronádoknak köszönhető fölényt a lövedéksúly terén is, már valamelyes képet alkothatunk arról a brutális tűzerőről, mellyel a korabeli tengeri ütközetekben az angol hadihajók ágyúi szó szerint szétzúzták a velük szemben álló francia/spanyol hajókat, melyek még a hatékony védekezésre se nagyon voltak képesek ilyen ellenfelekkel szemben.
Ez az elsöprő tüzérségi fölény volt az a tényező, mely az áttörést valóban sikeres harceljárássá tette, különösen hogy ez a fölény elsősorban közelharcban tudott érvényesülni. A siker feltétele volt természetesen a megfelelő ellenfél is. A holland háborúk idején az ellenség tisztjei és tengerészei szakmailag általában jobbak voltak, mint az angolok, és a britek tűzerőben sem volt akkora fölényben, aminek minden esetben csatadöntő jelentősége lehetett volna. Egy ilyen ellenséggel szemben az áttörés igencsak kockázatos vállalkozás volt.
A XVIII. században azonban a britek egészen más ellenséggel kerültek szembe. A hollandokkal ellentétben a franciák, saját szempontjaikból némileg érthetően, másodlagos jelentőségűnek tekintették a tengeri hadviselést, és haditengerészetük néhány rövid időszaktól eltekintve szinte mindvégig a fegyveres erők mostohagyerekének számított, mely pénzből, emberből, fegyverből egyaránt csak a felesleget kapta. Tudomásul véve, hogy Franciaország alapvetően szárazföldi nagyhatalom, lemondtak a tengeri fölény megszerzéséről, s haditengerészetük célja nem az ellenséges flotta csatában való legyőzése, hanem saját flottájuk „fenyegető jelenléte” általi lekötése lett. Ha netán mégis ütközetre került sor, azt a franciák nem azért vállalták, hogy vereséget mérjenek az ellenségre, hanem általában azért, hogy konvojok útját fedezzék, vagy hogy a tenger felől is biztosítsák a szárazföldön harcoló csapataikat. Ha pedig ezeket a céljaikat már elérték, hajóik nagyobb gyorsaságát kihasználva rendszerint visszavonultak.
A haditengerészet másodlagos jelentőségének megfelelően a franciák a technológiai újdonságok rendszerint költséges rendszeresítése terén sem igyekeztek követni a briteket. A hajófenék rézlemezekkel való borítását is csak elkésve, jóval az angolok után kezdték el alkalmazni, holott annak hiánya hajóikat éppen a sebességi fölényüktől fosztotta meg, mely pedig a francia taktika egyik alapeleme volt. Az elfogott angol hajókkal már 1779 végén megszereztek néhány carronádot, azokat azonban hatástalan fegyvernek ítélték, és elvetették átvételük gondolatát. A közelharcot lehetőleg mellőző francia taktika ismeretében ez akkor érthető álláspont volt, de a fegyvert később sem rendszeresítették, amikor pedig már számos ütközetben tapasztalhatták annak elsöprő erejét. Kisebb számban használtak ugyan a carronádokhoz hasonló, rövid csövű tarackokat hajóik fedélzetén, de ezek sem terjedtek el túlzottan.
Még ennyire sem érthető a kovás lakat iránti francia érdektelenség. Bár az angol újítást rövid időn belül majdnem minden nagyobb haditengerészet átvette, ágyúikat a franciák mindvégig a régi, kanócos gyújtással működtették, ami sokkal lassabb és körülményesebb tüzelést tett csak lehetővé. Egyesek szerint a francia ipar nem volt elég fejlett ahhoz, hogy a haditengerészetet megfelelő mennyiségben ellássa ilyen elsütőszerkezetekkel, ez azonban nem tűnik meggyőző érvnek, tekintve hogy ugyanez a francia ipar a hadsereg puskái számára százezerszámra gyártotta az egészen hasonló kovás lakatokat.
A technológiai elmaradással együtt járt a taktikai is, melynek köszönhetően a franciák és a spanyolok képtelenek voltak kivédeni az áttörést, mely pedig súlyos kockázatokat rejtett magában a támadó fél számára. Az áttörés korai hívei eleinte úgy képzelték el a manőver végrehajtását, hogy a flotta, vagy annak a támadással megbízott köteléke, csatasorba rendeződik, de nem áll az ellenséges flottával párhuzamba, hanem azzal rézsút haladva egy ponton áttörik a vonalat, majd itt saját csatasorukat megőrizve áthaladnak a vonalon, és annak túloldalán, a szél alatti oldalon, az ellenség csatasora mellé állva megakadályozzák azok menekülését, és közelharcra kényszerítik őket. Richard Howe tengernagy, feltehetően a Szentek-szigeteki, rögtönzött áttörés tapasztalatait tanulmányozva, azonban más módszert javasolt. Az ő elképzelése szerint a csatasorba rendeződő támadó flotta a szokásos módon felzárkózik az ellenség mellé, majd adott jelre minden hajó az ellenség felé fordul, és a sorban vele megegyező helyen álló hajó mögött áttöri azok vonalát, majd visszafordulnak a velük azonos irányba, és ismét helyreállítják a csatasort, de most már az ellenséges flotta szél alatti oldalán. Az ellenséget így megakadályozzák a menekülésben, és közelharcra kényszerítik, melyben az angol hajók már érvényesíteni tudják fölényes tűzerejüket.
Az 1794-es Dicsőséges Június Elsején Howe a gyakorlatban is kipróbálhatta ezt az elképzelését. Bár nagy győzelmet aratott, a taktika nem működött egészen úgy, ahogy várta. A jelzésrendszer hiányosságai, és kapitányai értetlensége folytán – mely gondok megoldása még éveket vett igénybe – hajóinak alig a harmada követte csak, és az áttörés végrehajtása után azok sem tudtak ismét csatasort kialakítani. Az áttörést végrehajtó sorhajók mind leragadtak az áttörés helyén, és ott bonyolódtak közelharcba a francia hajókkal.
Három évvel később, a camperdowni csatában, Adam Duncan tengernagy is Howe elképzelését akarta megvalósítani, ám nem volt már ideje arra, hogy kialakítsa a csatasort, mivel a holland flotta ezalatt be tudott volna menekülni a partmenti zátonyok közé. Duncan így végül nem alakított ki semmilyen harcrendet, hajói egyszerűen csak menetből rohanták le az ellenséget. Ez a csata inspirálta Nelsont is Trafalgarnál, ő is menetből rohanta le a francia–spanyol flottát, anélkül hogy akár csak kísérletet tett volna a csatasor kialakítására. Az áttörés, melyet kezdetben a csatasor egyféle kiegészítéseként képzeltek el, így végül önálló harceljárás lett, mely teljesen mellőzte a csatasor kialakítását.
Ez a taktika azonban igen nagy kockázatokkal járt. A megközelítés szakaszában a támadó hajók orral fordultak az ellenség felé, melynek hajói teljes oldalsortüzeket tudtak leadni rájuk, míg azok erre csak az elöl elhelyezett néhány kisebb ágyúval tudtak válaszolni. Az áttöréshez tehát lehetőleg erős szél volt kívánatos, ami a kritikus utolsó kilométeren gyorsan átsegítette a támadókat. Viszont ha az ellenfél képes volt gyors és pontos tüzet zúdítani a támadókra, már itt kudarcba fullaszthatta az egész vállalkozást. Ez történt az 1811-es lissai csatában is, ahol a karronádokkal felszerelt angol fregattok szorosra zárt csatasora olyan pusztító tüzet zúdított az angol taktikát másolni próbáló francia fregattokra, hogy azok kénytelenek voltak az áttörési kísérletet feladva párhuzamos irányba fordulni a britekkel. Fordított helyzetben viszont sem a francia, sem a spanyol tüzérség nem volt képes ilyen teljesítményre. Trafalgárnál az angol hajók gyenge szélben vánszorogva közelítették meg az ellenséget, de azoknak a britekénél minden szempontból sokkal gyengébb tüzérsége képtelen volt visszaverni a támadókat. Az angolok dolgát itt is megkönnyítette, hogy a franciák szokásuknak megfelelően főleg az ellenséges hajók árbocaira tüzeltek, vagyis kilőtt lövedékeik nagyobb része célt tévesztve süvített el az angol hajók felett.
A másik kockázatot az jelentette, hogy az áttörésben rendszerint a teljes támadó flotta részt vett, míg a megtámadott flotta csatasorának egy részét, általában az elővédjét, a támadás érintetlenül hagyta. A gyakorlatban pedig az is kiderült, nem kivitelezhető a csatasor áttörés utáni helyreállítása, és még ha alakzatban is támadnak, az áttörés óhatatlanul a támadók harcrendjének a felbomlásával jár. Ilyen körülmények között súlyos következményekkel járhatott, ha a csatasorát fenntartó ellenséges elővéd gyorsan vissza tud fordulni, és ellentámadást indítani a szétszóródott támadók ellen. A Szentek-szigeteki csatában is okozhatott volna problémákat, ha Vaudreuil és Bougainville engedelmeskedik De Grasse parancsainak, és azonnal visszafordulva ismét harcrendbe állnak. Bougainville azonban rögtön elmenekült, Vaudreuil pedig csak órákkal később fordult vissza, hogy öt, rendezetlenül haladó sorhajójával megpróbáljon segíteni parancsnokának. Egészen hasonló történt Trafalgárnál is, ahol az elővéd parancsnoka Villeneuve többször megismételt jelzései ellenére csak órákkal később fordult vissza, amikor az angol hajók fölényes tűzereje már eldöntötte a csata sorsát. A franciák a Dicsőséges Június Elsején is – mely valójában egy ötnapos összecsapás sorozat volt – többször kerültek olyan helyzetbe, hogy részben vagy egészben épségben maradt csatasoruk előtt kiváló lehetőség nyílt az áttörési kísérletek során szétesett angol flotta megtámadására, ők azonban egyik lehetőségükkel sem éltek. A támadóknak tehát gyors sikert kellett elérniük, amihez a fölényes tűzerő nélkülözhetetlen volt.
A megtámadott flotta ezenkívül ki is térhetett volna a támadás elől, elvégre a szél alatti helyzetben ezt könnyen megtehették, majd egy kedvező pillanatban visszafordulva ellentámadást indíthattak volna a támadás és üldözés közben szétesett rivális flotta ellen. ( A franciák a Dicsőséges Június Elsején ezt a lehetőséget is elszalasztották.) Másik lehetőség volt, hogy két, egymással párhuzamosan haladó csatasorban állítják fel hajóikat, így a második sorban álló hajók azonnal tűz alá vehették volna az első soron áttörő ellenséges hajókat, melyek így maguk kerültek volna kereszttűz alá. A hollandok próbálkoztak is ezzel Camperdown-nál, amikor 24 fontos ágyúkkal felszerelt fregattjaikból a sorhajókkal párhuzamosan egy második csatasort is felállítottak. Ennek a néhány fregattnak a tűzereje azonban végül nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy megállítsák az áttörő angol sorhajókat.
Az áttörés sikere tehát nagyban múlott a megtámadott flotta reakcióján, és azon, hogy annak vezetése mennyire képes kézben tartani saját hajóit. Hogy az ellenséges flotta vezetését lehetőleg már az ütközet kezdetén megbénítsák, az áttörést általában igyekeztek az ellenfél zászlóshajójánál kezdeni, hogy azt minél előbb elszigeteljék a többiektől. Erre már csak azért is szükség volt, mert mint már említettük, az áttörés közben a támadó flotta harcrendje óhatatlanul felbomlott, és annak központi vezetése hosszú ideig lehetetlenné vált. Onnantól kezdve, hogy hajójuk áttörte az ellenséges vonalat, Duncan és Nelson kezéből kicsúszott az irányítás, és a csata végéig már nem nagyon tudtak mást tenni, minthogy hajójuk fedélzetén fel-alá járkálva buzdítsák a tüzéreket. (Ebből már arra is rájöhetünk, mi is volt valójában az áttörésnek ez a taktikája. Nem más, mint a régi mélée, a rendezetlen közelharc, melynek központjában a zászlóshajók álltak.)
Egy jól vezetett, rátermett, erős tüzérséggel rendelkező flottával szemben tehát ez a taktika igen nagy kockázatot jelentett volna. A franciák és a spanyolok azonban nem voltak ilyen ellenfelek. Nemcsak tűzerőben maradtak el messze az angoloktól, hanem emberanyaguk minőségét, valamint tisztjeik képzettségét és gyakorlottságát tekintve is. Velük szemben a britek bátran mertek nagy kockázatokat is vállalni. Ennek úgy tűnik, teljes mértékben a tudatában is voltak. Sir Philip Broke egyértelműen ki is jelentette: Sikereink szemmel láthatóan ellenségeink tapasztalatlanságán és gyakorlatlanságán alapulnak."
Az áttörés tehát nem jelentett univerzális csodaszert, egy minden ellenséggel szemben, minden körülmények között alkalmazható, sikeres taktikai eljárást. Az adott helyen és időben, az adott ellenséggel szemben hatékony volt, ám a britek nem számíthattak arra, hogy mindig és mindenkor náluk sokkal gyengébb képességű ellenfelekkel fognak majd szembekerülni. Bár az áttörés, és Aboukirnál az átkarolás alkalmazásával az angolok átütő győzelmek egész sorozatát aratták, az angol Admiralitás a háborúk után e diadalsorozat ellenére ismét kötelezővé tette a csatasor ütközetek előtti kialakítását. A Szentek-szigeteki csatával elkezdődött újfajta tengeri hadviselés tehát rövid életűnek bizonyult, bár ez alatt a rövid idő alatt olyan győzelmeket értek el a segítségével, melyeknek a vitorlás korszak addigi évszázadaiban nem nagyon volt párjuk.
A XIX. század első felében megjelenő gőzgépek, az új, nagy lőtávolságú ágyúk, és a robbanógránátok aztán végképp idejétmúlttá tették az összes régi harceljárást. Az áttörésnek már csak a század a második felében jött el egy rövid reneszánsza, amikor viszont már nem tüzérségi harccal próbálták közelharcban megtörni az ellenséget, hanem a hajók orrára szerelt kosokkal akarták szó szerint áttörni az ellenséges hajók védelmét. E kérészéletű taktika, melynek egyetlen sikeres alkalmazására az 1866-os lissai csatában került sor, volt a klasszikus áttörés utolsó, a gyakorlatban is használt változata.
Forrás
https://www.gutenberg.org/files/13529/13529-h/13529-h.htm
https://fr.wikipedia.org/wiki/Fran%C3%A7ois_Joseph_Paul_de_Grasse
https://en.wikipedia.org/wiki/American_Revolutionary_War
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_the_Saintes
Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.
https://www.donably.com/het-tenger-blog
Köszönet minden támogatásért!
