Az angol hadsereg Yorktown-i kapitulációjával a háború az amerikai kontinensen tulajdonképpen véget ért, nagyobb hadműveleteket a szárazföldön már egyik fél sem indított, és a háttérben megkezdődtek a békekötés előtti előzetes alkudozások. A háború most már ténylegesen is Anglia, valamint Franciaország és Spanyolország között folyt, s a legfontosabb hadszíntér áthelyeződött a Karib-tengerre.

Grasse flottája 1781 november végén tért vissza Martinique-ra. Az ekkor már évek óta folyamatosan a tengereket járó hajók többsége elég megviselt állapotban volt, s rég esedékes lett volna egy átfogó nagyjavításra dokkba állítani őket. Az egyébként viszonylag jól felszerelt Fort Royal kikötője azonban nem volt alkalmas arra, hogy hosszú távon biztosítsa egy ekkora flotta karbantartását és ellátását. A francia haditengerészetnek tulajdonképpen nem volt igazi, nagy támaszpontja a térségben, ellentétben az angolokkal, akik támaszkodhattak barbadosi és jamaicai támaszpontjaik dokkjaira és raktáraira, melyek önerőből is képesek voltak hosszú ideig biztosítani egy nagy flotta fenntartását, míg a franciák az anyaországból érkező szállítmányoktól függtek. A spanyolok havannai kikötője megfelelt volna a flotta állandó támaszpontjának, az itteni nagy hajógyárak és jól ellátott raktárak biztosítani tudták volna a flotta működését, ráadásul a kikötő helyzete is kedvező volt, nagyjából félúton a két fontos hadszíntér, Virginia és az Antillák között. Nem tudni miért, de a franciák nem éltek ezzel a lehetőséggel, és Havanna sosem kapott komoly szerepet a hadműveletekben.

A francia flotta nemcsak anyagilag kezdett kimerülni, hanem morálisan is. Nemcsak a hajók, hanem a tengerészek is kezdtek kifáradni, bár a flotta addigi alapvetően sikeres tevékenysége miatt még jó volt a hangulat. Az igazi problémák főleg a tisztikarban kezdtek jelentkezni. Romló egészségi állapotára hivatkozva De Grasse már szeptemberben, a Chesapeake-öbölbeli csata után kérte felmentését, ám a tengerészeti minisztérium és az uralkodó ezt elutasította. A tengernagy később is többször megismételte felmentési kérelmét, de a tengerészeti miniszter, Gabriel de la Croix de Castries, aki elégedett volt De Grasse addigi tevékenységével, mindannyiszor elutasította azt, kijelentve, nincs senki, aki őt helyettesíteni tudná.

A főparancsnok leváltását pedig nem csupán ő maga, hanem tisztjei is nagyon várták már. Beosztott parancsnokai De Grasse-t a sikerei ellenére is ugyanúgy utálták, mint az Indiai-óceáni flotta tisztjei Suffrent. Az okok is hasonlóak, De Grasse-nak ugyanúgy nem volt türelme és pszichológiai érzéke ahhoz, hogy beosztottjait lelkesítse és maga mellé állítsa, mint Suffren-nek. A tengernagy egyáltalán nem volt magával ragadó személyiség, mogorva, magának való ember volt, autoriter beállítottságokkal. Beosztottaival tőmondatokban érintkezett, véleményüket nem kérdezte meg, problémáikra nem volt kíváncsi, csak röviden kiosztotta utasításait, és elvárta, hogy szó nélkül végrehajtsák azokat. A tengernagy nem tudta összefogni tisztjeit, és nem is nagyon akarta, mivel nem érezte szükségét annak, hogy ilyesmivel foglalkozzon. A flotta tisztikarának egysége így rövidesen megbomlott, a tisztek között általánossá vált a viszálykodás, intrikálás, pártoskodás, ami persze leszűrődött a tengerészek közé is. Így bár a flotta addig sikeresen működött, és a harci morál még jónak volt mondható, a hajók fedélzetén mégis nagyon rossz volt a hangulat. Sok tiszt beteget jelentett, és kilépett a szolgálatból, vagy visszatért Franciaországba.

Párizsban persze nem látták ezeket a problémákat, és mikor a flotta novemberben visszatért az Antillákra, már várta őket a minisztérium utasítása, mely szerint tegyék meg az előkészületeket arra, hogy a következő évben a spanyolokkal közösen végrehajtsák a Jamaica elfoglalását célzó hadműveletet, melyet az előző nyáron feladtak az amerikai felkelők támogatása kedvéért. A hadművelet sikere óriási jelentőséggel bírt, akkoriban ugyanis nem India, hanem Jamaica volt a brit korona legragyogóbb ékköve. A sziget cukornádültetvényeinek forgalma tette ki a teljes angol import húsz százalékát, s a Jamaicából származó bevételek nagyobbak voltak, mint a 13 lázadó gyarmaté összesen. Jamaica elfoglalása olyan csapás lett volna Anglia gazdaságára, melynek jelentőségét aligha lehetne túlbecsülni. Egy levelében III. György király is azt írta Lord Sandwich-nek, Jamaica és a karibi gyarmatok megóvása a hazai vizek védelménél is nagyobb jelentőséggel bír. Általában az utókor szakértőinek a véleménye is az, a franciák sokkal jobban jártak volna, ha jobb meggyőződésük ellenére nem engednek mégis a spanyolok követelőzésének, és nem támogatják őket nagy erőkkel Gibraltár hosszú, költséges, és teljesen eredménytelen ostrománál, hanem az ott elpazarolt erőket inkább De Grasse-nak küldik, Jamaica elfoglalására.

A hadművelet anyagi szükségleteinek biztosítására december tizedikén egy nagy, 110 teherhajóból álló konvojt indítottak útnak Brestből, melyet 19 sorhajó kísért, Bouexic de Guichen vezetésével. (A teherhajók egy része Suffren-nek szállított volna utánpótlást az Indiai-óceánra.) Alig két nappal az indulás után azonban a britek észrevették a konvojt, és a ködöt kihasználva Richard Kempenfelt 12 sorhajója észrevétlenül megközelítette azt. Kempenfeltnek sikerült úgy manővereznie, hogy a konvojt az ellenkező irányból támadta meg, mint ahol az azt fedező francia flotta tartózkodott, így mire a túlerőben levő francia kötelék be tudott avatkozni, az angolok már elfogtak 21 teherhajót, a konvoj többi részét pedig szétugrasztották. Guichen sorhajóinak megjelenése ugyan visszavonulásra késztette a briteket, de a konvojt már nem tudták újraegyesíteni, a közben kitört heves vihar ugyanis teljesen szétszórta azt. A túlélő hajók többsége később visszatért a hazai kikötőkbe, az eredeti úticélt, Martinique-ot, mindössze két hajó érte el. Mindez súlyos csapás volt De Grasse flottájára, mely a kritikus időszakban utánpótlás és erősítés nélkül maradt.

A másik oldalon az angol flotta helyzete lényegesen jobbnak volt mondható, és míg a francia flotta harckészsége az idő múlásával egyre gyengébb lett, aközben az angolok folyamatosan erősödtek. A britek az amerikai vizeken New Yorktól Barbadosig számos kitűnően felszerelt flottatámaszponttal rendelkeztek, tengerészeti erőik ellátása tehát könnyen megoldható volt. (Ellentétben például Indiával, ahol majdnem ugyanolyan nehézségekkel küszködtek, mint a franciák.) Az anyaországból is folyamatosan érkezett az utánpótlás és az erősítés, a hazai hajógyárak teljes erőbedobással dolgozva ontották a hajókat. Az új hajók mindegyike réz fenékborítást kapott, ami az algásodás mérséklésével nemcsak a hajók sebességét növelte, hanem a hajótest karbantartásigényét is jelentősen lecsökkentette, mivel a rézlemezek megvédték a fát a fúrókagylóktól, és más élősködőktől. A francia haditengerészetnél sokan, így például Suffren is, már évek óta követelték, hogy a francia hajókat is szereljék fel réz fenékborítással, de a minisztérium a magas költségek miatt halogatta az átállást. Csak a háború alatt kezdték ők is bevezetni a réz borítást, de a francia sorhajók többsége még nem rendelkezett ilyennel. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a francia hadihajók elvesztették sebességi fölényüket, amit jobban megtervezett, áramvonalasabb hajótestük addig biztosított nekik.

A britek a hajótüzérségnél is bevezettek néhány újítást, ami tovább növelte fölényüket. Hadihajóik fedélzetein ekkoriban jelentek meg a carronád-ok, a rövid csövű hajóágyúk, melyeket a rövidebb cső miatt gyorsabban után lehetett tölteni, mint a hagyományos lövegeket. A rövidebb cső kisebb súlyt is jelentett, amit a kaliber növelésére lehetett fordítani, vagyis carronádok nehezebb lövedéket tudtak kilőni, mint egy azonos súlyú ágyú. A rövidebb cső persze kisebb hatásos lőtávolságot is jelentett, amit úgy próbáltak orvosolni, hogy a korábbinál is jobban törekedtek a közelharcra. A carronádokkal együtt jelentek meg az angol hajókon a csappantyús elsütőszerkezetek, a kovás lakatok is, melyek tovább növelték az ágyúk tűzgyorsaságát. Az angol sorhajók ekkoriban még viszonylag kevés carronád-al voltak felszerelve, és a kovaköves elsütőszerkezetet is csak ekkortájt kezdték bevezetni, de később ezek voltak azok az eszközök, melyek segítségével a Royal Navy sorhajói a következő háborúban elsöprő tűzfölénybe kerültek ellenségeikkel szemben.

A karibi térségben állomásozó angol tengerészeti erők főparancsnoka, az ekkor 63 éves George Brydges Rodney tengernagy, ekkoriban éppen nem tartózkodott flottájánál, rossz egészségi állapota miatt még augusztusban hazautazott, hogy kezeltesse magát, és hogy megvédje magát a Parlamentben azoktól a támadásoktól, melyek távollétében érték. Kritikusai nemcsak flottaparancsnoki tisztségében addig nyújtott teljesítményével voltak elégedetlenek, hanem hevesen bírálták a karibi szigeteken végrehajtott harácsolásai miatt is. Különösen a hollandoktól 1781 februárjában elfoglalt St.Eustatius szigetének kifosztása miatt bírálták, mely még Angliában is nagy felháborodást váltott ki. A sziget elfoglalása után Rodney módszeresen fosztotta ki a holland és zsidó kereskedők házait és raktárait, azzal a váddal, miszerint ezekkel az árukkal ők az amerikai felkelőket támogatják. A tengernagy még az angol kereskedők tulajdonát képező árucikkeket is elkoboztatta, amiért odahaza aztán számos pert akasztottak a nyakába. Rodney még a helyi izraelita temető sírjait is felásatta, arra gyanakodva, a gazdag zsidó kereskedők oda rejtették el kincseiket. A megszerzett zsákmány nagy részét a tengernagy természetesen a saját zsebébe vágta, óriási vagyont szerezve ezzel. Bírálói szerint De Grasse flottájának megjelenésekor Rodney azért nem maga ment a franciák feltartóztatására, mert lefoglalta a fosztogatás, és zsákmányának biztosítása. Samuel Hood egyszerűen tolvajnak nevezte parancsnokát, aki a háború sikerének előmozdítása helyett saját zsebének megtömésével foglalkozik. (Afféle isteni igazságszolgáltatásnak is tekinthető, hogy St.Eustatius-on szerzett hatalmas vagyonának nagy részét Rodney elvesztette, amikor májusban La Motte-Picquet flottája elfogta az azt Angliába szállító hajókat. A szigetet a franciák egyébként novemberben visszafoglalták.)

Rodney tehát egyáltalán nem volt makulátlan hős, még akkoriban sem, amikor pedig a korrupció teljesen természetes és elfogadott dolog volt. Ahogy írták róla: „Rodney korának legtehetségesebb tisztje volt, de egyben a legelvetemültebb, legönzőbb, és leggátlástalanabb is.” Egy életrajzában így jellemzik: „Beképzelt, hiú, önző, nepotista, álnok, színpadias, nagyképű, autokratikus, megbízhatatlan ember, aki nem tudta egyértelműen kifejezni szándékait, s kevéssé tisztelte beosztottait, akiknek életét még jobban megnehezítette azzal, hogy gyakran maga is megszegte a saját parancsait. Ismert volt arról, hogy a hátuk mögött tiszteletlen megjegyzéseket tett azokra az emberekre, akiket előtte nagy udvariassággal és barátsággal üdvözölt. Hood-ot vén almaárus kofának nevezte, majd amikor szemtől-szembe találkoztak, agyondicsérte és hízelegve üdvözölte. … Ennek ellenére nagyszerű szolgálata messze felülmúlta ezeket a rossz vonásait. Rodney-t tehetséges, bátor, és haladó szellemű parancsnoknak, valamint zseniális taktikusnak tekintették, aki a régi lovagi idők szellemében harcolt, Hood legnagyobb sajnálatára. Sokat tett tengerészei egészségének megőrzéséért is, amikor Sir Gilbert Blane-t alkalmazta a nyugat-indiai flotta orvosaként, ahol a skorbut pusztítását jelentősen mérsékelte, hogy Blane ragaszkodott a citromlé használatához.”

Karibi viselt dolgai, és addigi relatív eredménytelensége miatt Rodney-t heves támadások érték a parlamentben, melyekről barátai leveleiből, és a londoni újságokból maga is értesült. Megromlott egészségi állapota valószínűleg még nem indokolta volna hazatérését – amit az is valószínűsít, hogy néhány hónappal később már vissza is indult állomáshelyére –, annak fő oka részben a Karib-tengeren szerzett zsákmányának odahaza való biztonságba helyezése lehetett, nagyobbrészt pedig az, hogy személyesen védje meg magát ellenfelei támadásaival szemben. Miután maga mögött tudhatta a király támogatását, Rodney sikeresen szilárdította meg pozícióit, és magyarázta ki vitatott döntéseit, bár több bírósági eljárás továbbra is folyamatban maradt ellene. Otthon töltött idejében frissen szerzett vagyonából új londoni házat vett családjának, és gyerekei kiházasításával is foglalkozott. Egyik levelében büszkén írta, hogy a lányának adott hozomány bőven elég lesz ahhoz, hogy a leendő férj, Oxford grófja, ki tudja belőle fizetni az adósságait. Rövid gyógykezelés után már decemberben vissza akart indulni a Karib-tengerre, hajóinak felszerelése azonban késedelmet szenvedett, és a kedvezőtlen időjárás is hátráltatta az indulást, így Rodney csak következő év, 1782 január 14-én tudott kihajózni Plymouth-ból, 12 sorhajóval. A kötelék február 19-én érte el Barbadost, majd hat nappal később Antigua mellett csatlakoztak Hood flottájához. Az egyesített flotta ekkor 34 sorhajót számlált.

Rodney távollétében a karibi flotta parancsnokságát az 57 éves Samuel Hood vette át, aki De Grasse-t követve New Yorkból december elején tért vissza Barbadosra. A britek helyzete továbbra is ingatag volt a térségben, s nem sokkal a két flotta visszatérése előtt a franciák egy váratlan támadással visszafoglalták St.Eustatius szigetét. Grasse és a szárazföldi csapatok parancsnoka, Francois Claude de Bouille, ezután Barbados megszállását tervezte, de a kedvezőtlen szél miatt az akciót végül törölték. Ezt követően úgy döntöttek, Barbados helyett inkább St.Kitts ellen vonulnak. A szigetet január 11-én rohanták meg, a főváros, Basse Terre mellett hatezer francia katona szállt partra, akik ellenállás nélkül foglalták el a települést. A mindössze hatszáz fős angol helyőrség a túlerő elől a várostól tíz mérföldre, a tengerparton fekvő Brimstone-dombra vonult vissza, ahol hasonló esetekre számítva már korábban megerősített állásokat építettek ki. A franciák követték őket, de az angol állások túl erősek voltak ahhoz, hogy egyszerű gyalogsági rohammal el lehessen foglalni azokat, így szabályos ostromot kellett indítani ellenük. Közben a szomszédos Nevis szigete, ahol nem állomásozott komolyabb helyőrség, huszadikán ellenállás nélkül megadta magát a franciáknak.

A francia támadás híre 13-án jutott el a Barbadosnál horgonyzó Hood-hoz, aki flottájával már másnap kifutott. A britek nem indultak azonnal St.Kitts felmentésére, hanem először Antiguához hajóztak, ahol kiegészítették hajóik készleteit, valamint hétszáz katonát vettek fel, akikkel a St.Kitts-i helyőrséget akarták megerősíteni. Innen indultak a sziget felé, melyet januárt 24-én értek el.

A 26 sorhajóból álló francia flotta nem számított támadásra, és rendezetlenül horgonyzott a Basse Terre előtti öbölben. Hood eredetileg azt tervezte, 22 sorhajójával kora hajnalban, meglepetésszerűen támad, lerohanja a keleti oldalon horgonyzó francia hajókat, majd az öbölben körözve többször megismétli a támadást. Éjszaka azonban a 74 ágyús Alfred összeütközött a Nymphe fregattal, a sorhajó komoly sérüléseket szenvedett, javítása pedig több órával késleltette a flottát. A szintén súlyosan sérült fregattot vissza kellett küldeni Antiguára. Némi vigaszt jelentett, hogy hajnalban az egyik fregatt elfogta a francia csapatoknak lőszert szállító Espion kuttert. Az angol flotta végül csak másnap dél felé ért St.Kitts közelébe, ahol a francia fregattok rögtön észrevették őket, amikor megkerülték a szomszédos sziget, Nevis déli csúcsát. Délután háromkor De Grasse is kifutott flottájával, és dél felé tartva alkonyatkor Nevis nyugati oldalán az angol csatasor mellé ért. Közben Hood is dél felé fordult, mintha vissza akarna vonulni.

A közelgő éjszaka miatt aznap már egyik fél sem kezdeményezett ütközetet, de mindketten tartották pozíciójukat. Másnap, 1782 január 25-én hajnalban a két flotta, most már észak felé fordulva, továbbra is Nevis mellett foglalt állást, az angolok a sziget közelében, a franciák néhány mérfölddel távolabb. Hood az éjszaka kockázatos tervet eszelt ki, ő akarta elfoglalni a Basse Terre előtti horgonyzóhelyet, ahonnan a franciákat kimozdította. Ezzel a szigeten partraszállt francia csapatok és a flottájuk közé állt volna, egyben elvágta volna a franciákat az utánpótlástól. Ennek különösen nagy jelentősége volt, mivel a kis sziget nem tudott sokáig eltartani ilyen nagy létszámú katonaságot, így a franciák a Martinique-ról érkező utánpótlástól függtek. Hood tudta azt is, hogy rövid időn belül várható Rodney visszaérkezése a flottának szánt erősítéssel, és remélte, hogy azok még be tudnak majd kapcsolódni a harcokba. Az angol flotta délelőtt csatasorba állt, és északnak indult, miközben a szintén csatasorba rendeződött franciák megkezdték az angol vonal megközelítését.

A kialakuló ütközet népes nézősereg előtt zajlott, Nevis és St.Kitts szinte teljes lakossága a tengerpartra tódult, és onnan nézte végig az összecsapást. Az angol hajók ezúttal is gyorsabbak voltak, és megelőzték a franciákat, mire azok délután kettő körül felzárkóztak a brit utóvéd mellé, a csatasor első hajói már elérték a Basse Terre előtti Frigate-öblöt, és annak délkeleti részén lehorgonyoztak. Az angol csatasor első hajója az öböl déli oldalát elérve jobbra fordult, és a part közelében, orral a part felé, horgonyt vetett. A második hajó kicsit nagyobb ívben fordult, és az előtte levő sorhajó mögött, vele azonos irányba állva szintén lehorgonyzott. Sorban egymás után így tett a többi angol hajó is, egyre nagyobb ívben fordulva horgonyt vetettek az előttük levő hajó mögött. A tizenkettedik sorhajó után aztán az angolok megtörték az egyenes vonalat, és utolsó tíz hajójuk már észak felé sorolt be, orral délnek fordulva. Így egy lapos V alakzat jött létre, melynek csúcsában Hood zászlóshajója, a 98 ágyús Barfleur állt. A tengernagy utasítására a hajók ledobták a farhorgonyukat is, hogy a szél ne fordítsa ki őket helyzetükből, s végig oldalukkal forduljanak a tenger felé, hogy teljes tűzerejüket ki tudják fejteni az őket onnan támadó hajók ellen.

A meglehetősen bonyolult manővert az angol kapitányok óraműpontossággal, hibátlanul hajtották végre a tátott szájjal figyelő franciák orra előtt. Ez már csak azért is elismerésre méltó teljesítmény, mert a rendelkezésükre álló szűkös időben nem nagyon volt idejük arra, hogy megbeszéljék a tennivalókat, és egyeztessenek egymással. A szemtanúk szerint tőle szokatlan módon maga Hood is feltűnően ideges volt, miközben hajói elfoglalták kijelölt pozícióikat, az utolsók már ellenséges tűz alatt. Az idegességre azonban nem volt oka, a Royal Navy ezúttal is bizonyította, hogy a hírneve nagyon is kiérdemelt, és szakmai téren a franciák a nyomukba se érnek. A brit flotta pozíciója bombabiztos volt, dél felől a V utolsó hajóit a közeli partok és a zátonyok védték a támadásoktól, a másik szárát pedig a tartósan kelet, délkelet felől fújó passzátszél miatt nem lehetett megkerülni, de ha ez mégis sikerült volna, a V belsejébe jutó hajókat a britek kétfelől tudták volna tűz alá venni.

A francia flotta fél három körül nyitott tüzet az angol utóvéd hajóira, majd az angolok mellé felzárkózva tűz alá vették a derékhad hátsó hajóit is. A brit harcrend hátulról negyedik hajója, a 64 ágyús Prudent azonban kormányának sérülése miatt kissé lemaradt a többiektől, s így rés nyílt előtte az angol csatasorban. Grasse ezt látva tőle szokatlanul merész lépésre szánta el magát, zászlóshajójával az ellenség felé fordult, azzal a szándékkal, hogy a Prudent előtt áttöri az angol csatasort, s elszigeteli a főerőktől az angol vonal utolsó négy sorhajóját. Látva az ellenség szándékát, a 74 ágyús Canada sorhajó kivált a csatasorból, és visszafordult, hogy útját állja a franciáknak. (A Canada kapitánya William Cornwallis volt, a Yorktown-nál megadásra kényszerített Charles Cornwallis tábornok öccse.) Követte a szintén 74 ágyús Resolution és Bedford is, s hárman feltartóztatták a Ville de Parist, amíg az utóvéd négy sorhajója fel nem zárkózott a többiekhez. A heves tűz visszavonulásra kényszerítette a francia zászlóshajót, mely a leírások alapján egyedül kísérelte meg az angol vonal áttörését, s De Grasse úgy tűnik, nem adott általános támadási parancsot.

Az angol utóvéd hajói már az őket követő franciák tüzelése alatt foglalták el helyüket a V alakzat északi szárán. A számukra kedvezőtlen szélben a franciák nem tudták megrohanni az ellenséget, csak annyit tudtak tenni, hogy elvitorláztak a horgonyon álló angol sorhajók mellett, miközben kölcsönösen végiglőtték egymást. A francia flotta elhaladt az angolok mellett, majd öt óra után dél felé fordultak, talán azzal a szándékkal, hogy leírnak egy nagy kört, és ismét megtámadják a briteket, de a közelgő sötétség miatt aznap újabb összecsapásra végül már nem került sor. A britek sikeresen foglalták el a franciák korábbi horgonyzó helyét, és blokkolták a St.Kitts-en partra szállt francia csapatok utánpótlási vonalát. (Az eseményeket sokan állítják párhuzamba Suffren egy évvel későbbi akciójával, mellyel kimozdította a briteket Gondoleur elől, és horgonyzóhelyüket elfoglalva felmentette az ostromlott várost a tengeri blokád alól.) A franciák egyetlen sikere aznap az volt, hogy Nevis mellett zátonyra futott a 28 ágyús Solebay fregatt, melyet parancsnoka, miután a francia hajók tűz alá vették, felgyújtatott, a legénység pedig kimenekült a partra.

A tágas Frigate-öböl – ma Basseterre Bay – északi oldalán, Basse Terre előtt, a franciák elvileg még horgonyt vethettek volna, a brit hajók ágyúinak lőtávolságán kívül. Grasse azonban ezt minden bizonnyal túl kockázatosnak ítélte, és hajóival távolabbra húzódott. Az éjszaka során az angolok rendezték soraikat, és felkészültek a másnap várható francia támadásra. Hood széthúzta vonalait, úgy, hogy a két hátsó hajó egészen a part menti sekély víz határánál vetett horgony, így az angol V egyik szárát sem lehetett hátulról megkerülni. A stabilan kelet felől fújó passzátszél nyugat felől szinte lehetetlenné tette a támadást, a franciák csak a V keleti szára felől próbálkozhattak. Grasse így is tett, sorhajóit szabályos csatasorba állítva hajnalban délről, Nevis felől közelítette meg az angol alakzatot, és lassan elvitorlázott mellette, miközben a két fél hajói heves tűzpárbajt vívtak egymással. A megközelítés fázisában a francia csatasor került a T szárába, és első hajóját, a 74 ágyús Souverain-t, egy jó ideig négy-öt angol sorhajó is tűz alatt tartotta. A Souverain súlyos sérüléseket szenvedett, és javításra kénytelen volt kiválni a csatasorból. A britek úgy hitték, a szétlőtt hajót a franciák kénytelenek voltak javításra St.Eustatius-ra küldeni, de az valójában már másnap újra csatlakozott a flottához.

Grasse nem rendelt el közelharcot, és természetesen áttörést sem, ez utóbbinak a szél sem kedvezett. A hajók a szokásos pár száz méteres távolságban haladtak el az ellenség mellett, és miután két óra alatt végigvonultak az angol alakzat mellett, visszafordultak délnek, majd egy nagy kört leírva délután ismét támadást indítottak, ugyanúgy Nevis felől közelítve az angol V keleti szárát, mint előzőleg. A tűzharc nagyon heves volt, a füst beborította az egész csatateret, de az angol hajók nem látszottak komolyabb károkat szenvedni, és az egész, nagy távolságról folytatott lövöldözés és körözgetés értelmetlennek tűnt a legtöbb francia kapitány számára. Egyikük később egy magánlevelében bohóckodásnak minősítette a flotta aznapi tevékenységét.

Bár az angolok valóban magabiztosan verték vissza a franciák támadásait, közben maguk is szenvedtek veszteségeket. Különösen a V keleti szárának közepén álló hajók kerültek szorult helyzetbe, melyekre a francia támadás súlypontja nehezedett. Főleg a Resolution, Prudent, Canada és Alfred sorhajók szenvedtek komoly sérüléseket, de végig kitartottak a helyükön. Francia oldalon a Souverain mellett a zászlóshajó, a Ville de Paris sérült meg súlyosabban. A harcokban mindkét fél 310 embert vesztett.

A második támadás után elvonuló francia flotta nem próbálkozott újabb támadással, sem aznap, sem később. A franciák majdnem három héten át nem csináltak semmit, hagyták zavartalanul horgonyozni a briteket a szárazföldön harcoló csapataik hátában. Hood még az Antiguán felvett katonákat is partra tudta szállítani, de azok túl kevesen voltak ahhoz, hogy fel tudták volna menteni a körülzárt Brimstone-dombot, vagy akár jelentős csapatokat tudtak volna elvonni az ostromló erőktől. Az angolok végig állandó készültségben álltak, újabb francia támadásokra várva, de nem történt semmi. Hood elsősorban gyújtóhajók éjszakai támadásától tartott, a sorhajók nagyobb csónakjaiból ezért éjszakára egy előretolt megfigyelő láncot hozott létre, hogy azok időben jelezzék a francia támadást, és elvontassák a gyújtóhajókat a sorhajók közeléből. A franciák azonban nem próbálkoztak ezzel sem. Az angolokat még hatásos blokád alá sem tudták venni, azok végig kapcsolatban maradtak Barbadossal, s az onnan érkező futárhajóktól Hood értesült arról is, hogy a franciák által várt erősítést a hazai flotta részben elfogta, részben visszafordulásra kényszerítette. Hood végig azt várta, megérkeznek Rodney hajói is, és azokkal megerősödve döntő csapást tud mérni az ellenségre.

Rodney azonban késett, és ez megpecsételte a Brimstone-domb védőinek sorsát, akik bő egy hónapon át kitartottak a sokszoros túlerőben levő ellenséggel szemben, de február 13-án, miután felmentésben már nem bízhattak, kénytelenek voltak kapitulálni. A helyőrség megadása után az angol flotta jelenlétének sem volt tovább értelme. A láthatóan támadásra készülő franciák parti ütegeket állítottak fel a hajók közelében, a flotta sorhajói pedig Nevis nyugati oldalán gyülekeztek, láthatóan azzal a szándékkel, hogy ismét dél felől indítsanak újabb támadást a britek ellen. A kapitulációról értesülve Hood visszarendelte a hajókra a parton tartózkodó katonákat és tengerészeket, majd 14-én az alkonyati órákban haditanácsra hívta kapitányait a zászlóshajójára. A haditanácson egyeztették óráikat, majd este 11-kor egyszerre minden hajón elvágták a horgonyköteleket, lámpáikat eloltva elhagyták a part menti vizeket, majd észak felé fordultak, és St.Kitts-et megkerülve elvitorláztak Antigua felé. Hogy az ellenséget megtévesszék, hordókra erősített égő lámpákat hagytak hátra, azt a látszatot keltve a távolról figyelő francia fregattok előtt, hogy az angol hajók még mindig korábbi helyükön tartózkodnak. A hadicsel bevált, a franciák csak másnap reggel vették észre, hogy az öböl üres. Az angolok után csak a korábban partra tett betegek és súlyos sebesültek maradtak, akiket a britek a franciák jóindulatában bízva hátrahagytak.

Grasse, akihez közben addig javításon levő sorhajói is csatlakoztak, egyébként valóban támadásra készülődött, és ennek halogatását utóbb azzal magyarázta, hajói készletei kimerültek, és előbb fel akarta tölteni azokat. „A készleteink kimerültek, már csak 36 órára voltak elegendők. Néhány ellátó hajónk megérkezett Nevisre, és be kell látni, hogy az embernek először ennie kell, mielőtt harcolna. Az ellenség látótávolságában, alig öt mérföldre tőle, Nevisre mentem, végig széllel szemben hajózva, hogy a szükséges ellátmányt amilyen gyorsan csak lehet, a fedélzetünkre vegyem.”

Mahan lesújtó véleménnyel van a francia tengernagy hozzáállásáról: „Azonkívül, hogy nem emelkedett fegyvernemének hagyományai fölé, De Grasse-t ezidáig felmenthetjük minden más vétség vádja alól. Azonban néhány nappal a sziget megadása és az angol flotta kivonulása előtt két sorhajó csatlakozott hozzá, melyek hírül adták az Európából várt erősítést szállító konvoj szétszórását. Ekkor már tudta, hogy erői már nem fognak tovább gyarapodni Rodney érkezése előtt, s ezt követően az angolok felül fogják múlni őt. Éppen 33 sorhajó volt a kezében, és néhány mérfölddel távolabb 22 angol hajó állt olyan helyzetben, ahol mint tudhatta, nem tudtak kitérni a támadása elől, mégis hagyta őket megszökni. ...

Másként fogalmazva, Hood kifogástalan bátorsággal és ügyességgel tartotta a helyét, amíg volt némi esélye a sikeres ellenállásra, de nem volt hajlandó megvárni ellenfele támadását a számára túlnyomóan kedvezőtlen körülmények között. Mit szóljunk az ellátmányról mondottakhoz? De Grasse gróf nem tudta már egy hónappal azelőtt, hogy mennyi ideig, melyik napig fog kitartani a fedélzetein levő készlet? Nem tudta négy nappal Hood elhajózása előtt, hogy valószínűleg már nála van minden hajója, melyre a közelgő hadjáratban számíthat, míg az angolok biztosan erősítést kapnak? És ha az angolok helyzete olyan erős volt, amennyire a jó ítélőképesség, a szakmai hozzáértés, és a merész szív csak megerősíthette, vajon nem voltak gyenge pontjai? A szél alatti hajók nem voltak hátszélben? Ha megpróbáltak volna szél felé nyomulni, nem volt elég hajója, hogy feltartsa őket? Ha az első hajókat nem tudta elérni, nem volt elég hajója ahhoz, hogy a sorban harmadik, és az utána következő hajókkal, ahánnyal csak lehet, kettőt vagy hármat állítson szembe? Suffren levele, mely a Santa Luciában hasonló helyzetben történt eseményekre vonatkozik, de három évvel korábban íródott, szinte prófétai leírásnak tűnik a történtekről: „A december 15-ei harcunk eredménytelensége, és csapataink szerencsétlen visszaverése ellenére is reménykedhetünk a sikerben. Ennek elérésének az egyetlen módja az, ha erőteljesen megtámadjuk azt a köteléket, mely fölényünkre tekintettel nem fog tudni kitartani, és a szárazföldi erődítmények ellenére is tehetetlen lesz, ha szorosan melléjük állunk. Ha késlekedünk, ezernyi körülmény is megmentheti ellenségeinket. Kihasználhatják az éjszakát, hogy elosonjanak.” Kétség sem férhet hozzá, hogy az angolok drágán megfizettették volna a győzelmet, de a háborús sikerekért fizetni kell, s a legjobb és legdrágább hosszú távon a legolcsóbb. Néhány egyszerű alapelv szigorú betartása megmenthette volna De Grasse-t egy nagy kudarctól – az ellenség flottája volt a döntő tényező a következő hadművelet számára, ezért valódi feladata az volt, hogy ennek egy részét késedelem nélkül szét kellett volna zúznia, amikor azt elkülönülve találták –, de jogos elismerni, hogy ezzel szembement volna a francia haditengerészet általános gyakorlatával.

Közel volt már az óra, amikor a francia admirálisnak, még ha ezt nem is ismerte el, de éreznie kellett annak a tévedésnek a következményeit, amellyel megnyert egy jelentéktelen szigetet, de elvesztett egy angol flottát.”

Hood St.Kitts-ről visszatérő köteléke Antiguánál február 25-én találkozott Rodney 12 sorhajójával, az egyesített angol flotta így már 34 sorhajót számlált, amivel számbeli fölénybe kerültek a franciákkal szemben. A történtekről értesülve Rodney azonnal St.Kitts felé indult flottájával, a franciák azonban addigra már távoztak onnan, és visszatértek Martinique-ra. Az angol flotta ezután St.Lucia előtt horgonyzott le, ahonnan jól szemmel tudták tartani a szomszédos Martinique-ot.

St.Kitts elfoglalása után a franciák folytatták előkészületeiket Jamaica megszállására. A hadműveletnek a háború sorsát eldöntő jelentőséget tulajdonítottak, és teljes erejüket erre koncentrálták. A tervek szerint a 35 sorhajót számláló francia flotta Santo Domingo mellett egyesült volna a Jose Solano y Bote vezette spanyol flotta 12 sorhajójával, illetve a jamaicai partraszálláshoz összevont 15 ezer katonát szállító teherhajókkal. A francia hadihajók fedélzetén szállított 5.500 katonával, a mozgósítható tengerészekkel, és a későbbre várt erősítésekkel együtt így körülbelül 35-40 ezer embert tudtak volna bevetni a jamaicai brit helyőrség ellen. Grasse dolgát nehezítette, hogy ugyanekkor egy 150 teherhajóból álló, Franciaországba induló konvojt is ki kellett kísérnie az óceánra.

Az egyesített flotta, melynek parancsnokságát De Grasse vette volna át, majdnem félszáz sorhajóból állt volna. Gyarmati területeken ilyen erőket addig még nem vonultattak fel, a tengeri harcok súlypontja általában az európai vizekre korlátozódott, a távoli területekre rendszerint csak kisebb kötelékeket küldtek ki, és ezeket is régi, gyengébb hajókból állították össze. Ez a háború volt az első, és tulajdonképpen az utolsó is, melyben az egymással háborúzó európai országok távoli vizeken akartak döntő csapást mérni egymásra, és haditengerészetük fő erőit ott vonták össze.

A franciák április harmadikán végeztek a rendelkezésükre álló erők összevonásával, a flotta felkészítésével, és a hajók javításával. De Grasse parancsnoksága alá ekkor 35 sorhajó tartozott, de ezek közül kettő, az 50 ágyús Experiment és Sagittaire, a konvoj kíséretére lett elkülönítve. A többi 33 sorhajót a szokásos módon három osztagra (escadre) tagolták, melyek mindegyike további három rajra (division) osztódott. A Kék Osztag (Escadre bleue) első raját a 80 ágyús Auguste, a 74 ágyús Northumberland, és a 64 ágyús Ardent alkotta, a második rajt a 74 ágyús Scipion, Brave, és Citoyen, a harmadikat pedig a 74 ágyús Hercule, Neptune, Souverain, és Palmier. A Fehér Osztag (Escadre blanche) első rajába tartozott a flotta zászlóshajója, a 104 ágyús Ville de Paris, valamint a 80 ágyús Languedoc, s a 74 ágyús Couronne és Zélé. A második rajt a 74 ágyús Sceptre és Glorieux, illetve a 64 ágyús Éveillé alkotta, a harmadikat pedig a 74 ágyús Hector és César, a 70 ágyús Dauphine Royal, valamint a 64 ágyús Jason. A Kék és Fehér Osztag (Escadre blanche et bleue) első rajába tartozott a 80 ágyús Triomphant, illetve a 74 ágyús Magnifique és Bourgogne, valamint a 64 ágyús Caton. A második rajt a 80 ágyús Duc de Bourgogne, a 74 ágyús Marseillais, Conquérant és Pluton, a harmadik rajt pedig a 74 ágyús Diadéme, Destin, Magnanime, illetve a 64 ágyús Réfléchi alkotta. A flottához tartozott még hat fregatt, a Richemont – az előző évben a Chesapeake-öbölnél elfogott angol Richmond –, Amazone, Aimable, Astrée, Galathée, és a konvoj mellé beosztott, szintén az angoloktól szerzett Isis, valamint a Céres korvett, és két kutter.

A Fehér Osztagot, és egyben az egész flottát Paul de Grasse tengernagy vezette zászlóshajója, a 104 ágyús Ville de Paris fedélzetéről. A hatalmas francia sorhajót 1757-ben kezdték építeni, eredetileg 90 ágyús sorhajóként, Impétueux néven. Miután Párizs városa átvállalta az építés költségeit, a hajót már Ville de Paris néven bocsátották vízre 1764-ben. A háború kitörésekor a sorhajó fegyverzetét további 14 darab, a felső fedélzeten elhelyezett nyolcfontos ágyúval erősítették meg, így összesen tehát már 104 ágyúval volt felszerelve, mellyel kora egyik legerősebb hadihajójának számított.

A Kék Osztagot az 53 éves Louis Antine de Bougainville vezette, akinek zászlóshajója a 80 ágyús Auguste sorhajó volt. Bougainville eredetileg nem tengerész volt, hanem diplomata és katona, az előző háborúban a kanadai hadseregben harcolt az angolok ellen, és a tábornoki rangig jutott. A flottához 1763-ban igazolt át, fregattkapitányi rangban. Szakmai hírnevét nem annyira tengerészként, hanem inkább tudósként szerezte, elsősorban Föld körüli útjával szerzett nagy ismertséget és népszerűséget. 1776-ban nevezték ki sorhajókapitánnyá, majd a háború kezdetekor ellentengernaggyá. Nem részesült semmilyen tengerészeti képzésben, autodidaktaként tanult, és a gyakorlatban szerzett tapasztalatokat. Haditengerészeti karrierjét sem képességeinek, hanem a király támogatásának köszönhette, ami persze kiváltotta kollégái féltékenységét és irigységét. A harcok során már addig is többször követett el szakmai hibákat, előző év áprilisában, a Martinique közelében zajló összecsapásban ügyetlen manőverezésével leszakadt a főerőkről, és összezavarta a flotta harcrendjét. A csata után De Grasse szigorú megrovásban részesítette Bougainville-t, és kétnapi fogdára ítélte, ami főtisztek között szokatlanul kemény büntetésnek számított. A Chesapeake-öböl előtt megvívott ütközetben Bougainville ismét elkövette ugyanezt a hibát, az elővéd parancsnokaként túlzottan előrefutott sorhajóival, és ezzel ismét nagy hézagot nyitott a francia harcrendjében. Talán a győzelem utáni általános jó hangulatnak köszönhetően ezúttal ezt megúszta újabb fenyítés nélkül.

A Kék és Fehér Osztag parancsnoka, egyben a flotta helyettes parancsnoka, a Bougainville-el egyidős Louis Philippe Rigaud de Vaudreuil volt, képzett és tapasztalt tengerésztiszt, aki már az 1744-es touloni csatában is részt vett. 1759-ben az Aréthuse fregatt parancsnokaként a sokszoros túlerővel szemben vívott hősies harc után angol fogságba esett, és csak a háború után szabadult. A függetlenségi háború elején, 1779-ben ő foglalta vissza a britektől az előző háborúban elvesztett szenegáli partvidéket. A Chesapeake-öbölbeli csata után a hadseregnek erősítésként küldött tengerészekkel együtt vett részt Yorktown ostromában, és jelen volt Cornwallis kapitulációjánál is.

A francia flotta tisztikarában általában véve nagyon rossz volt a hangulat, a tisztek közötti, hagyományosnak tekinthető viszálykodások és rivalizálások mellett a légkört tovább mérgezte a főparancsnokkal szembeni általános ellenszenv. A főtisztek se jöttek ki egymással, De Grasse és Bougainville között érhetően nagy volt a feszültség, és Vaudreuil se nagyon volt oda a főparancsnokért. A harci morál ennek ellenére jónak volt mondható. A franciáknak addig alapvetően minden sikerült, és bár nem tették nagyon magasra a lécet, s nagy diadalokat sem sikerült aratniuk, addig tulajdonképpen minden fontosabb háborús céljukat elérték. Grasse maga is nagyon magabiztos volt, ahogy Vaudreuil ekkoriban írta róla: „De Grasse gróf úr úgy ítéli meg, hogy nem fogja tudni elkerülni a harcot. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a tábornokot ellenségei iránt érzett megvetése arra fogja késztetni, hogy ez alkalommal náluk gyengébb erőkkel támadja meg őket.”

A tengerészeti minisztertől kapott utasítások egyértelműen előírták, hogy a flottának fel kell vennie a harcot az angolokkal, ha azok megpróbálnák megakadályozni, vagy megzavarni a jamaicai inváziót. A franciáknak tulajdonképpen nem is nagyon volt okuk tartani a várható összecsapástól. Bár nagy győzelmet addig nem arattak a britek ellen, azok se tudtak komoly károkat okozni a franciáknak. Előző évben De Grasse három ütközetben vett részt Rodney ellen Guichen parancsnoksága alatt, és mindhárom esetben visszavonulásra kényszerítették az ellenséget. Az angolok csekély létszámfölénye ellenére sem látszott tehát ok nagyobb aggodalomra.

Aggódni inkább a britek aggódtak. Az előző háborúkban aratott elsöprő győzelmekhez képest a mostaniban eddig nem sok mindent értek el, s nemcsak a tengereket nem tudták ellenőrzésük alatt tartani, hanem még csak helyi fölényt sem tudtak kivívni az ellenségeikkel szemben. Jamaica elfoglalása alig túlbecsülhető csapást jelentett volna a britekre, és jó eséllyel olyan gazdasági összeomlást jelentett volna, ami lehetetlenné tette volna számukra a háború folytatását. A tét tehát igen nagy volt, és a St.Lucia északi csücskében fekvő Gros Islet-öbölben horgonyzó angol flotta állandó készültségben várta a franciák kifutását.

A franciákhoz hasonlóan a britek is akkora erőket összpontosítottak itt, amilyeneket a háborúban addig még az európai vizeken vívott csatákban sem vetettek be egyszerre. Rodney parancsnoksága alatt 37 sorhajó állt, melyeket a szokásos módon a franciákhoz hasonlóan három kötelékre tagoltak. Az elővédhez tartozott a 98 ágyús Barfleur, a 74 ágyús Royal Oak, Alfred, Montagu, Valiant, Monarch, Warrior, Centaur, Magnificent, valamint a 64 ágyús Yarmouth, Belliqueux, és Prince William sorhajó. A derékhadhoz volt beosztva a 98 ágyús Formidable és Duke, a 90 ágyús Namur, a 74 ágyús Bedford, Ajax, Canada, Resolution, Hercules, és a 64 ágyús Repulse, St.Albans, Agamemnon, Prothée, és America sorhajó. Az utóvédet a 98 ágyús Prince George, a 74 ágyús Russell, Fame, Torbay, Conqueror, Alcide, Arrogant, Shrewsbury, Marlborough, a 70 ágyús Princessa, illetve a 64 ágyús Anson és Nonsuch alkotta. (A Torbay valószínűleg a korabeli haditengerészetek legöregebb sorhajója volt, az eredetileg Neptune néven épült hajót 1683-ban bocsátották vízre, és többszöri átépítés után 1784-ig teljesített szolgálatot.) A flottához tartozott ezeken kívül még 13 fregatt, és néhány kisebb hadihajó is. A két leggyorsabb sorhajót, az Agamemnont és a Magnificent-et, Rodney átmenetileg a felderítő osztagba sorolta be, a fregattok támogatására.

A flotta parancsnokságát az elérhető legjobb tengernagyokra és kapitányokra bízták, ez volt a Royal Navy válogatott csapata, vagy ahogy akkor írták, a haditengerészet lándzsájának a hegye. Az elővédet Samuel Hood tengernagy vezette a Barfleur fedélzetéről, a derékhadat maga Rodney, akinek zászlóshajója a Formidable volt, az utóvédet pedig Francis Samuel Drake ellentengernagy. Az 54 éves Drake szokatlan módon nem köteléke legerősebb hajóját, a 98 ágyús Prince George-ot választotta zászlóshajójának, hanem maradt korábbi hajóján, a 70 ágyús Princessán. A sorhajók parancsnokai között szintén számos, eddigre már jól ismert név volt, mint például William Cornwallis, a Canada, James Saumarez, a Russell, vagy Francis Reynolds, a Monarch kapitánya.

A flotta szürke eminenciása Sir Charles Douglas sorhajókapitány volt, hivatalos beosztása szerint a flotta kapitánya – Captain of the Fleet –, vagyis tulajdonképpen Rodney vezérkari főnöke. Az 55 éves Douglas tapasztalt tengerész volt, és rendkívül művelt ember, hat nyelven beszélt, s éveket töltött külföldi szolgálatban az orosz haditengerészetnél. (Ahol ellentengernagyi rangban szolgált.) Híres volt intelligenciájáról és diplomáciai érzékéről, s kiváló taktikusként ismerték. Több tudományos expedícióban is részt vett, és a haditengerészetnél ő volt az egyik fő kezdeményezője a csappantyús gyújtók bevezetésének. Általában népszerű parancsnok volt, de tiszttársai között korántsem közkedvelt, az előnytelen megjelenésű, kövér Douglast sokan gyenge kezű, erélytelen parancsnoknak tartották, aki nem tud magának tiszteletet kivívni emberei között. Hood egyszer azt mondta róla, nagyjából annyira alkalmas flottaparancsnoknak, mint ő püspöknek.

A vezetés között itt sem volt teljes az összhang, az intrikák és viszálykodások az angol flotta vezérkarában sem voltak ismeretlenek, de ezek nem voltak olyan mértékűek, amik a tisztikar egységét megbontották volna. A csípős nyelvű, a feljebbvalói iránti tiszteletlenségéről ismert Hood gyakran tett sértő megjegyzéseket Rodney-ra, élesen bírálva parancsnokának pénzsóvárságát. Rodney szintén nem fukarkodott a Hood-ra tett, többnyire annak puritán életvitelét kigúnyoló kommentárokkal, de szakmai szempontból kölcsönösen becsülték egymást, akárcsak a másik beosztott parancsnokot, Drake-et. Rodney és vezérkari főnöke is jól kijött egymással, Douglas szinte már szervilis módon csodálta, és odaadóan szolgálta főnökét, ami azonban nem gátolta abban, hogy szakmai kérdésekben kritizálja, és ellentmondjon neki, ha szükségét látta.

Április ötödikén a felderítés jelentette, hogy a franciák behajózták csapataikat. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenséges flotta indulásra készül, s az angol flottában tetőfokára hágott a feszültség. Nyolcadikán, vasárnap kora reggel az Andromache fregatt jelentette, hogy a francia hajók megkezdték a kikötő elhagyását. Rodney azonnal visszarendelt a hajókra minden parton tartózkodó tengerészt, és fél tizenegykor ő is elrendelte a horgonyok felvonását. A javítás alatt álló Shrewsbury-t hátrahagyva az angol flotta 36 sorhajóval és hét fregattal futott ki, s indult az ellenség üldözésére.

Martinique-ról először a konvoj több mint száz teherhajója futott ki, a flotta csak őket követve hagyta el a kikötőt. A sorhajók kénytelenek voltak a lassú teherhajókhoz igazodni, így hiába volt harmincmérföldes előnyük, az angol elővéd első hajóiról már délután négy körül megpillantották a távolban a francia utóvéd hajóinak vitorláit. Úgyszintén a konvoj miatt De Grasse nem is tudott egyenesen Santo Domingo felé tartani, inkább a francia kézen levő Dominika mellett vitorlázott észak felé, abból a megfontolásból, hogy ha az angolok utolérik és harcra kényszerítik, a konvoj biztonságot lelhet a szigetek valamelyik védett öblében. A terve az volt, hogy a konvojt Guadeloupe egyik kikötőjébe küldi, ő pedig a Guadeloupe és Dominika közti átjárón kihajózik keletnek, s az angolokat maga után vonva a konvoj előtt szabad utat nyit észak felé.

A gyenge szélben az angolok egész éjjel üldözték a franciákat, s hajnalra Hood elővédjének hajói már négy mérföldre megközelítették az ellenséges utóvédet. Dominika mellé érve azonban a flotta a sziget szélárnyékába került, s órákig szinte mozdulni sem tudtak. A francia hajók többsége viszont ekkor már a Guadeloupe és Dominika közti csatornában volt, ahol már volt némi gyenge szelük. A két sziget közti szélcsatornából érkező befújások kora reggel Hood első nyolc hajóját is mozgásba hozták, s bár flottájuk többi része messze lemaradt mögöttük, azok folytatták az előrenyomulást. Az éjszaka során ugyanis két francia sorhajó, az Auguste, Bougainville zászlóshajója, és a Zélé is elszakadt a flottától, és messze lemaradt a többiek mögött. A britek abban bíztak, elfoghatják a két francia sorhajót.

Bár De Grasse eredeti terve az volt, a konvojt kikötőbe rendelve a csatornában kelet felé fordul, most kénytelen volt visszafordulni délnek, hogy fedezze a konvoj távozását, és felvegye lemaradt hajóit. A konvoj közben tovább haladt Guadeloupe felé, és kora délután veszteségek nélkül befutott Basse Terre kikötőjébe. (Legalábbis a forrásokban ezt olvasni. Basse Terre-nél azonban nincs védett kikötő, csak egy teljesen nyitott horgonyzóhely a város előtt, ami semmilyen védelmet nem biztosított a tenger felőli támadásokkal szemben. Ha a franciák valóban védett helyre akarták küldeni a konvojt, akkor valószínűleg inkább a sziget másik oldalán fekvő Pointe á Pitre kikötőjét választhatták.) Közben a megélénkülő szélben Hood köteléke lőtávolságon belülre került a két lemaradt francia sorhajótól, melyek saját flottájuk felé tartva átvágtak az angol csatasor előtt. Bár a hajók olyan közel voltak egymáshoz, hogy az angol és a francia tisztek kalapjaikat megemelve üdvözölték egymást, egyikük sem nyitott tüzet. A franciák nem akarták provokálni a túlerőben levő briteket, Hood pedig még nem kapott Rodney-tól engedélyt a tüzelés megkezdésére.

A szakirodalomban gyakran azt feltételezik, De Grasse ki akarta használni a lehetőséget Hood túlzottan előrefutott kötelékének a megsemmisítésére. Ez azonban aligha lehetett így, a francia tengernagy ugyanis nem fordult teljes flottájával Hood ellen, hanem csak Vaudreuil Kék és Fehér Osztagának, és az erősítésként a derékhadtól hozzájuk vezényelt rajnak a 14 sorhajóját küldte ki a két lemaradt hajó visszavonulásának a biztosítására. Vaudreuil kétszeres túlerőben levő hajói sem indultak rohamra a britek ellen, bár a támadáshoz kedvező szél felőli helyzetben voltak. Végül ismét az angolok nyitottak először tüzet délelőtt fél tíz körül, amikor a mögöttük hat mérföldre lemaradt zászlóshajón Rodney felvonatta a támadást – Engage the enemy – elrendelő jelzést, a piros jelzőzászlót.

Az április kilencedikén kialakuló összecsapás a megszokott séma szerint zajlott. A franciák a kockázatot kerülve nagy távolságról lőtték ellenfeleiket, akik a szél alatti oldalon elhelyezkedve nem tudták csökkenteni a távolságot. Fél tíztől nagyjából délig nem túl heves tüzérségi összecsapás zajlott a két fél között. Nagy fölényük ellenére a franciáknak eszükbe sem jutott, hogy megpróbálják lerohanni a briteket, sőt még az sem, hogy túlerejüket érvényesítve egyszerre mind a 14 hajójukkal támadják a nyolc angol sorhajót. A franciák kedvelt „taktikájuk” szerint körben keringtek a britek szél felőli oldalán, hajóik elhaladtak az angol csatasor mellett, majd fordultak, és egy nagy kört leírva dél felől újra indították a támadást. A nyolc angol hajó ellen így általában mindig csak hat-nyolc francia harcolt, a többiek ezalatt a fordulójukat végezték csatasoruk harcban részt nem vevő oldalán.

Dél körül végre az angol derékhad is kikecmergett Dominika takarásából, és szelet fogva a harcban álló elővédjük felé indultak. Ezt látva De Grasse is előrenyomult flottája többi részével, de harcot nem kezdeményezett, bár 32 hajójával még mindig csak húsz angol állt szemben, s megelégedett azzal, hogy Rodney kötelékét elvonva megakadályozta, hogy az hátba támadja az angol elővéd mellett körözgető Vaudreuil-t. Egy óra után a megélénkülő szélben végre Drake utóvédje is mozgásba lendült, és kezdett felzárkózni a flotta többi részéhez. A franciák ezt látva beszüntették a tüzelést, és visszavonultak észak felé. Délután kettőkor Rodney is levonta a piros zászlót, és lefújta a harckészültséget.

Az önmagában véve nem túl jelentős összecsapásban a 64 ágyús francia Caton egy belső lőszerrobbanás miatt olyan súlyosan megrongálódott, hogy javításra Guadeloupe-ra küldték. Az angol oldalon két sorhajó, a Royal Oak és a Montagu sérült meg súlyosabban, de néhány napon belül helyben ki tudták javítani őket. A franciák ismét elszalasztottak egy kiváló lehetőséget arra, hogy túlerővel mérjenek csapást a brit flotta egy elkülönült részére. Ha teljes erővel megtámadják és megsemmisítik Hood nyolc sorhajóját, mielőtt még a többiek a segítségükre tudtak volna sietni, bénító csapást mértek volna a britekre, és valószínűleg esetleges veszteségeik ellenére is visszaszerezték volna a számbeli fölényt ellenségeikkel szemben. Egy ilyen akció azonban teljes mértékben ellenkezett a francia haditengerészet hivatalos harcászati alapelveivel, és hagyományaival. A franciák fő célja ezúttal is a csapatszállítások fedezése volt, nem az ellenség flottájának legyőzése. Grasse ezt az elsődleges célt tartotta szem előtt, mely mellett minden más mellékesnek számított. Az angol flotta legyőzése, pláne megsemmisítése, egyszerűen nem volt szempont, ez egy olyan, a franciák számára érdektelen lehetőség volt, melyért De Grasse nem volt hajlandó vállalni semmilyen kockázatot és veszteséget, mivel egy ilyen, a franciák szerint feleslegesen vállalt ütközet veszélyeztethette volna a tervezett partraszállást, ami a hadicélok között abszolút prioritást élvezett. Egyébként Suffren, és talán La Motte-Picquet kivételével valószínűleg nem volt egyetlen más francia tengernagy sem, aki De Grasse helyében máshogy cselekedett volna.

A későbbi hadbírósági tárgyaláson egyébként vizsgálták az április kilencedikei összecsapás során történteket is, és határozottan egyetértettek De Grasse vezetői döntéseivel. „A döntést, mely szerint csak flottánk egy részével veszünk részt a harcban, az admirális körültekintő elhatározásaként kell értékelnünk, melyet a hadjárat későbbi célkitűzései határoztak meg.” Mahan egyáltalán nem ilyen megértő a francia tengernaggyal szemben: „A Szerencse egy éven belül háromszor dobta oda De Grasse elé a lehetőséget, hogy döntő esélyekkel az oldalán támadhassa meg az angol flottát. Kegyei mostanra kimerültek. Három nappal később kiderült, milyen döntő hatással lehet egy hadjárat későbbi céljaira egy csata, és néhány hajó elvesztése.”

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!