Az április kilencedikei csatározásokat követő két nap történései elég homályosak, és az ezzel az időszakkal valahogy nem foglalkozó leírásokból is nehéz kisilabizálni, mi történt valójában. Úgy tűnik, valamiért mindkét flotta két napon át a Dominika és Guadeloupe közötti tengerszorosban keringett, ami elég érthetetlen, mert De Grasse eredeti terve az volt, kihajózik keletnek, hogy az angol flottát maga után húzva szabad utat nyisson a konvojnak Santo Domingo felé. A kilencedikei összecsapás helyszínétől azonban a francia flotta nem távolodott el 15 mérföldnél messzebb, és 11-én még mindig Guadeloupe déli csücske, és a Marie Galante-sziget között manővereztek. A leírások alapján úgy tűnik, a britek nem nagyon igyekeztek a franciák után, és két napon át ők is csak fel-alá cikk-cakkoltak Dominika és Saints között. Tizedikén a vezérkari főnök, Charles Douglas, aki talán rájött, hogy a franciák szándékosan akarják őket eltávolítani a szigetek és a konvoj közeléből, Hood határozott rosszallása ellenére parancsot adott a vitorlák kurtítására is, hogy lelassítsa a flottát. Az angolok két nap alatt alig mozdultak előre.

Tizedikén éjszaka két francia sorhajó, a Zélé és a Jason összeütközött, és mindkettő súlyosan megrongálódott. A Jason javításra Guadeloupe-ra hajózott, míg a Zélé, melynek az előárboca rongálódott meg, az éjszaka egy másik sorhajóval, a Magnanime-el együtt leszakadt a flottáról. Az angolok másnap észrevették a két lemaradt hajót, és üldözőbe vették őket. Az ellenség közeledtét látva De Grasse délután visszafordult flottájával, hogy felvegye két lemaradt hajóját. Az angolok, talán a közelgő éjszakától tartva, nem erőltették az üldözést, és visszavonultak a közelgő franciák elől. A brit flotta harcrendje közben megváltozott. Miután Hood kötelékében több hajó is megrongálódott a kilencedikei összecsapásban, és még mindig javítás alatt álltak, Rodney felcserélte az elővédet és az utóvédet, s Drake hajóit állította a flotta élére, Hood osztagát pedig hátraküldte.

Április 11-én éjszaka mindkét flotta lassan haladt dél felé, s másnap hajnalra ismét visszaértek a Guadeloupe és Dominika közti tengerszoroshoz. Az éjszaka során újabb ütközés történt a francia flottában. A baleset okozója ismét a szerencsétlen Zélé volt, mely ezúttal a zászlóshajóval, a Ville de Paris-al ütközött. A Zélé olyan erővel ment neki a zászlóshajó tatjának, hogy orrárboca összetört, előárboca pedig ledőlt. A manőverképtelenné vált sorhajót De Grasse parancsára az Astrée fregatt vette vontatókötélre, és vontatta be Guadeloupe-ra. (Az Astrée parancsnoka Jean Francois de la Pérouse volt, akinek a Föld körüli útján való hat évvel későbbi eltűnése évtizedekig a korszak egyik legnagyobb rejtélye volt. Expedíciójába egyébként jelentkezett az ekkoriban tengerésztüzérnek készülő Napóleon is, akinek jelentkezését el is fogadták, de a végleges legénységi listáról végül kimaradt.) A franciák így három nap alatt három sorhajót vesztettek, kilencedikén a 64 ágyús Caton, tizedikén a szintén 64 ágyús Jason, tizenegyedikén éjszaka pedig a 74 ágyús Zélé vált ki a flottából. Mindez számottevő veszteség volt a franciák számára, és nem igazán érthető, De Grasse ezek pótlására miért nem rendelte vissza a flottához a korábban a konvojjal együtt kikötőbe küldött két 50 ágyús hajót, melyek csatlakozása valamelyest pótolta volna a veszteségeket.

A Guadeloupe és Dominika közti, nagyjából 23 mérföld széles szorost egy kis szigetcsoport osztja ketté, a Szentek-szigetek, az angol térképeken Saints. Hajnalban a délre tartó franciák a szigetek déli oldalán manővereztek, míg a tőlük mintegy nyolc mérfölddel délnyugatra járó britek Dominika felől közeledtek feléjük. Mahan tőle szokatlanul költői stílusban írja le a később nagy jelentőségűnek bizonyuló nap hajnalát: „A sérült hajó még nem tett meg nagy távolságot Basse Terre felé, amikor a hajnal halovány csíkjai jelezték április 12 közeledtét, mely napot kétszeresen is ünneplik a tengerészeti krónikákban. A Nap még nem nyugodott le teljesen Suffren és Hughes kimerült századai felett, melyek legádázabb csatájuk után Ceylon mellett horgonyoztak le, amikor első sugarai ráragyogtak a Rodney és De Grasse között kialakuló küzdelemre.”

Az angol fregattok hajnalban jelentették, hogy egy a kötelékéről leszakadt sérült francia sorhajó, és egy fregatt tart északnak, Guadeloupe felé, mire Rodney reggel hatkor négy sorhajót küldött ki ezek elfogására. De Grasse nem akarta veszni hagyni a sorhajóját. „Királyom becsülete és a saját becsületem nem engedte meg, hogy egy védekezésre képtelen hajót a szemem láttára elfogjanak. Nem akartam gyávasággal is tetézni a veszteségeimet.” Nyugat felé fordult, hogy a Zélé és az őt üldöző angol hajók közé álljon, és elrendelte flottájának a csatasor kialakítását. Az addig rendezetlenül haladó flotta számára nagy nehézséget okozott a szabályos harcrendbe való felállás, főleg az utóvéd hajói soroltak be nehezen a csatasorba, amit még az ütközet kezdetére sem sikerült teljesen kialakítaniuk. Ha a franciák tartják ezt az irányt, a délkeleti szélben a britekhez képest a szél alatti oldalra kerülnek, ami ellenfeleik számára kiváló lehetőséget nyújtott volna a támadásra. Ezt az angolok is így látták, és Charles Douglas boldogan rontott be Rodney kabinjába, ahol a súlyos köszvénytől gyötört tengernagy éppen pihent. „Örömhírt hozok Sir George! A Gondviselés a szél alatti oldalon eléd vezette az ellenséget!” Rodney szintén elrendelte a csatasor kialakítását, és hét órakor visszahívták a Zélét üldöző sorhajókat is. Ezúttal a számbeli fölény is a britek oldalán volt, 36 sorhajójuk állt szemben a 30 franciával, és 2.672 ágyú 2.240-nel.

Azonban a franciák is látták, hogy ezt az irányt tartva a szél szempontjából hátrányos helyzetbe kerülnek, így De Grasse hét óra körül éles szögben irányt váltott, és délkelet felé fordult. A franciák szerencséjére nem sokkal később a szél is legyengült, és keletire fordult. A britek kénytelenek voltak észak felé fordulni, mivel az addigi irányukon széllel szembe kerültek volna. A két flotta most félszélben, de egymással ellentétes irányban hajózott, és most a britek kerültek a számukra kedvezőtlenebb szél alatti oldalra. Az események ilyen alakulása nagy csalódást váltott ki az angol oldalon, mivel úgy tűnt, az ütközet megint nem fog másból állni, minthogy a két flotta a gyenge szélben a szokásos séma szerint elhalad egymás mellett, végiglövik egymást, aztán fordulnak, és délután még egyszer megismétlik ugyanezt. Egy ilyen találkozóharc, amilyet a britek az előző években már többször is vívtak a franciákkal, nem ígért sok eredményt. Rodney felvonatta a közelharcot elrendelő jelzést, de mást nem tudott már tenni.

A két flotta nem pontosan egymással párhuzamosan haladt, hanem kis szögben közeledtek egymás felé. Amikor a sorhajók egymás közelébe értek, a francia hajók egymás után kissé jobbra, az angolok pedig balra fordultak, így a két flotta egy lapos V mentén haladt el a másik mellett. Az angol csatasort vezető hajó, a 74 ágyús Marlborough, hét óra negyvenkor fordult, hogy a franciákkal párhuzamos irányba álljon, majd pár perccel nyolc előtt, amikor Rodney felvonatta a piros jelzőzászlót, tüzet nyitott a francia csatasor kilencedik hajójára, a 74 ágyús Brave-re. Egymás után ugyanezt tette a Marlborought követő többi sorhajó is, és az angol vonal első 18 hajója, a zászlóshajóig, a Formidable-ig bezáróan, félórán belül harcban állt a franciákkal.

A két flotta már négy napja kerülgette egymást, a tengerészek állandó feszültségben éltek, és többségük számára most megkönnyebbülést jelentett, hogy végre sor kerül a régóta várt és halogatott összecsapásra. Főleg az angolok voltak elszántak, és heves tűzzel verették a francia hajókat, akik szintén nem maradtak adósak a válasszal. A frusztrált brit agresszivitás jellemző megnyilvánulása volt a 74 ágyús Hercules kapitányának, Henry Savage-nak a viselkedése, aki hajója tatfedélzetén állva, majd sebesülése után karosszékében ülve, öklét rázta a mellette elhaladó francia hajók felé, és szócsövén át válogatott sértéseket és káromkodásokat üvöltött feléjük, remekül szórakoztatva ezzel legénységét. Rodney is felvonszolta magát zászlóshajója tatfedélzetére, és karosszékében ülve látható élvezettel figyelte a lövöldözést, miközben limonádét szürcsölt, és tisztjeivel együtt jót mulatott a tatfedélzeten levű tyúkketrecekből kiszabadult kakason, aki a hajó korlátjára telepedve harciasan kukorékolt a franciák felé. Az angol zászlóshajón egyébként is jó volt a hangulat, mindenki örvendezett, hogy végre sikerült megfogni a franciákat. Rodney így biztatta tisztjeit: "Igyanak egy kis citromlevet, Uraim! Lehet, hogy hamarosan tengervizet fognak inni!"

A szél a franciák számára kedvező irányból fújt, ami lehetőséget adott volna nekik a támadásra, de ilyen gondolat nekik természetesen eszükbe sem jutott. A gyenge szélben a két csatasor lassan, alig háromcsomós sebességgel haladt el egymás mellett, egymástól nagyjából 200 méteres távolságban. Bár napsütéses idő volt, az ágyúk füstje egy órán belül mindent elborított, és sűrű ködként telepedett rá a csatatérre. Grasse az ütközet elején arra utasította az elővédet vezető Bougainville-t, hogy a két flotta találkozási pontját, vagyis a V csúcsát elérve forduljon jobbra hajóival, haladjon tovább párhuzamosan az angol flotta e pont felé közeledő egységeivel, és támadja azokat. Az első angol hajó ugyanis a francia harcrend kilencedik egységére nyitott tüzet, és innen kezdve a francia vonalnál minden angol hajó eggyel hátrébb kapcsolódott be a harcba. Vagyis ha a franciák egyenesen haladtak volna tovább, a teljes angol flotta tüze a francia csatasor hátsó felére koncentrálódott volna, míg az első féltucatnyi francia sorhajó egyáltalán nem, a következő féltucat pedig alig vett volna részt az összecsapásban. Miután az angolok amúgy is túlerőben voltak, ez súlyos következményekkel járhatott volna, ezért kellett volna a francia elővédnek is végig a tűzvonalban maradnia.

Bougainville a kapott parancsnak megfelelően valóban fordult is a zászlóshajójával, s az angol csatasor mellett végig hajózva folyamatosan harcérintkezésben maradt azzal, osztagát azonban ezúttal sem tudta kézben tartani. Az elővéd többi hajója az utasításokat nem értve késve, vagy rosszul hajtotta végre a fordulót, s az osztag harcrendje összezavarodott. A francia elővéd rendezetlenül, a tüzelésben gyakran egymást is zavarva haladt tovább délnyugat felé, és akik tüzet tudtak nyitni az ellenségre, rendszerint azok is csak nagy távolságról lövöldöztek, ahonnan komoly károkat nem tudtak okozni a briteknek. A Kék Osztag így végül nem sok vizet zavart az összecsapásban, és a harc neheze De Grasse szándékaitól függetlenül a francia derékhadra és utóvédre nehezedett, ezek hajóinak kellett felfognia a túlerőben levő angol flotta támadását.

A dél felé haladó francia flottát egy másik veszély is fenyegette, mégpedig az, hogy irányukat tartva bekerülnek Dominika takarásába, és a sziget hegyei elveszik előlük a keleti szelet, miközben a mellettük elhaladó, és tőlük északra kerülő britek még be tudnak fogni annyi szelet, hogy azzal támadni tudják a veszteglésre kényszerülő flotta utóvédjét. A francia parancsnok azt tervezte, fordulót rendel el, és a britekkel azonos, északi irányba áll be, mire azonban a parancsot kiadhatta volna, az első hajók már harcban álltak egymással, és De Grasse ütközet közben már nem akart egy ilyen bonyolult manőverbe kezdeni. Ezt követően azt tervezte, miután elhaladnak a brit csatasor mellett, egymás utáni fordulót rendel el, mellyel a francia sorhajók a vonal első hajójával kezdve egymás után, széllel szemben fordultak volna északi irányba. A parancs kiadására azonban már nem került sor, míg mások szerint De Grasse leadta ugyan a fordulást elrendelő jelzést, de azt végrehajtani már nem tudták.

A két zászlóshajó, a Formidable és a Ville de Paris, háromnegyed kilenc körül ért egymás mellé, és heves tüzet zúdítottak egymásra. Miután a francia elővéd alig vett részt a harcban, az angol sorhajók szinte teljes tüze a francia harcrend hátsó 15-20 hajójára zúdult. A francia hajók komoly károkat szenvedtek, elsősorban a zászlóshajó, és a csatasor tizenkilencedik helyén haladó 74 ágyús Glorieux sérült súlyosabban. A hajók fedélzetén uralkodó állapotokat jól szemlélteti a Triomphant egyik női utasának, a hajó kötözőhelyén segédkező Madame Millet-nek a leírása, amit ajánlani tudok mindazoknak, akik azt hiszik, a tengeri háború az valamiféle romantikus dolog: „Halottak, és súlyos sebesültek vettek körül bennünket, akiknek a kiáltozása megrendítette lelkünket. Egyik oldalunkon egy letépett kart láttunk, a másikon egy amputált lábat, odább egy szörnyű sebektől elcsúfított, bekötözött fejet. Néhányan belehaltak a műtétbe, mások szívszorító kiáltásokat hallattak, különösen egy fiatal kabinosfiú, akinek sérült karját a vállánál kicsontozták. A műtét negyedórán át tartott, és közben végig sikoltozott. … Egy óra után a legnagyobb lövöldözésben azt hallottuk: „Itt jön! Vigyázz, óvatosan!” Nem mertük a létra felé fordítani tekintetünket, amikor meghallottuk, Monsieur du Pavillion az. (A Triomphant kapitánya, aki két nappal később belehalt sebeibe.) Egy repesz kiszúrta az egyik szemét, letépte szemöldöke egy részét, és megsértette a koponyáját. Eszméletlen volt, és vérben fürdött. … Közel négy óra leforgása alatt, amíg az első összecsapás tartott, negyven emberünk sebesült meg, és 10-12 meghalt. Estig vártunk, hogy a tengerbe dobjuk őket, hogy ne ijesszük meg a legénységet. Hajónk faanyagának vastagsága és szilárdsága sok ember életét mentette meg, egyetlen golyó sem hatolt be az alsó ütegsorba. A lövedékek csak koppantak a hajó oldalán, anélkül hogy átütötték volna azt, csak egyetlen golyó ment át az egyik lőrésen, és hat embert megölt annál az ágyúnál. … Újra tüzelni kezdtünk, és este hét óráig harcoltunk. Mintegy hatvanan sebesültek meg ezen a szörnyű napon, és körülbelül tizenöten meghaltak.”

A Triomphant, Vaudreuil zászlóshajója, nem tartozott a legsúlyosabban sérült francia hajók közé, könnyen elképzelhető tehát, milyen jelenetek játszódtak le azokon a hajókon, melyeken az emberveszteség akár a tízszeresét is elérte a Tromphanténak. A veszteségek nagy része, mint az előbbi idézetből is kiderülhet, a felső fedélzeteken következett be. A sorhajók oldalának vastagsága a vízvonalon és az alsó ütegsornál volt a legnagyobb, az ellenséges ágyúgolyók itt csak ritkán tudták átütni a hajótestet. Az emberveszteség nagy része a felső fedélzeten tartózkodókat érte, akiket semmi sem védett az ellenséges lövedékektől. Az arányokat tekintve különösen nagy volt a tisztek vesztesége, akik a sorhajók és fregattok tatfedélzeten szabályosan céltáblát álltak az ellenséges tüzéreknek és lövészeknek.

Az angol csatasor első hajói eddigre már elhaladtak a francia vonal mellett, és sokan azt várták, ezt követően jobbra fordulnak, és hátulról átkarolják a francia csatasort. Drake azonban csak később rendelt el egymás utáni fordulást, miután már teljes köteléke elhaladt a franciák mellett. Néhányan nem akarták ezt megvárni, az angol derékhad első hajója, a 64 ágyús America, a franciák mellett elhaladva jobbra fordult, de miután senki sem követte, rövid tétovázás után visszasorolt a harcrendbe. Drake kötelékének utolsó hajója, a 74 ágyús Russell, azonban nem volt ilyen bizonytalan. A sorhajó kapitánya, James Saumarez, nem zavartatta magát a vonatkozó utasítások hiányától, a francia csatasort maga mögött hagyva azonnal fordult a hajójával, és tatjuk felől támadta meg az ellenség utolsó hajóit.

Dominika szélárnyékán kívül a franciák tartottak még egy természeti tényezőtől is, a szeszélyes szelektől. Negyed tízkor legrosszabb félelmeik váltak valóra, amikor az addig keleti irányból fújó szél váratlanul délkeleti irányba váltott, és megélénkült. A franciák ezzel széllel szembe kerültek, és negyedszélben préselve alig tudtak előrehaladni, míg a britek háromnegyedszélben vitorlázva, jó tempóban haladhattak előre. Ugyanez a szél lehetővé tette azt is, hogy az angolok a franciák felé forduljanak, és félszéllel lerohanják őket. A Formidable tatfedélzetén ezt a lehetőséget azonnal fel is ismerték.

Hogy pontosan ki is volt az, aki felismerte és megvalósította ezt a támadási lehetőséget, az nem egészen tisztázott. A szakirodalomban erre vonatkozólag általában a későbbi tengernagy, Charles Dashwood utólagos leírását fogadják el. Dashwood 17 éves kadétként vett részt az ütközetben, és elbeszélése szerint a vezérkari főnök, Sir Charles Douglas volt az, aki rábeszélte a vonakodó Rodney-t, a váratlan lehetőséget kihasználva forduljanak a franciák felé, és törjék át a csatasorukat. Dashwood szerint ez így történt: „Sir Charles találkozott a kabinjából felfelé tartó Rodney-val. Sir Charles meghajolt, és azt mondta: „Sir George, neked adom a győzelem koronáját!”

„Ugyan!” – Mondta Sir Rodney – „A nap még félig sincs megnyerve!”

„Törd meg a vonalat, Sir George! A nap a tiéd lesz, és én biztosítom számodra a győzelmet!”

„Nem.” – mondta az admirális – „Nem fogom megtörni a vonalamat!”

Egy újabb kérés és elutasítás után Sir Charles megparancsolta a kormányosnak, hogy forduljon balra. Sir Rodney felülbírálta a parancsot, és azt mondta: „Jobbra!” Majd így szólt: „Ne feledje Sir Charles, hogy én vagyok a főparancsnok! Tartson jobbra, uram!”

Néhány perccel később Sir Charles ismét megszólalt: „Csak törje meg a vonalat, Sir George, és a nap az Öné lesz!”

Rodney ekkor azt mondta: „Egye fene, csinálja, ahogy akarja!” Majd megfordult, és visszasétált a kabinjába.

Ezután leküldtek, hogy vigyem meg a szükséges utasításokat, és nyissanak tüzet a hajó jobb oldaláról is. Mikor visszaértem a tatfedélzetre, láttam, ahogy a Formidable elhalad két francia hajó között, olyan közel, hogy majdnem érintettük őket.”

A posztokban már korábban is többször említettem, milyen bizalmatlan vagyok a kései visszaemlékezések hitelességei felől. Bár a szakirodalomban általában elfogadják a fentebbi idézet hitelességét, elvégre mégis egy szemtanúról van szó, magam részéről ezúttal is kételkedek benne, hogy az események valóban így történtek volna. A történetben több valószínűtlen részlet is van, legelőször is az, hogy a döntő ütközet alatt a flottaparancsnok a kabinjában pihentette köszvényes lábait. Ez elég nehezen hihető, már csak azért is, mert több más leírás szerint Rodney a lövöldözés kitörésekor felment a fedélzetre, és rossz lábai miatt egy karosszékben ülve onnan nézte és irányította az ütközetet. Dashwood emellett keveri az irányokat is, a hajónak nem balra, hanem jobbra kellett fordulnia, ha az ellenség felé akartak tartani. A történet ráadásul eredetileg egy olyan levélben szerepel, melyet Dashwood Charles Douglas fiának írt, így érthető, ha némileg ki akarta fényezni Douglas szerepét az ütközetben. A sztori kritikusai rendszerint azt is hozzáteszik, a „puhány” Douglas aligha lett volna képes így ráerőszakolni az akaratát gőgös és rátarti parancsnokára.

Rodney egyik barátja, Richard Chamberlain, drámaíró és politikus, később azt állította, Rodney már a Karib-tengerre való visszaindulása előtt arról beszélt, ha ismét ütközetbe kerülnek a franciákkal, át fogja törni a csatasorukat. Egy vacsorán cseresznyemagokból rakta ki a két csatasor felállását, és szemléltette a vonal áttörését. Az áttörés gondolata már csak azért sem lehetett idegen Rodney-tól, mert két évvel korábban egyszer már próbálkozott vele, igaz, nem nagy sikerrel.

Az 1780 április 17-én, szintén Dominika közelében megvívott ütközetben Rodney számbeli hátrányból próbálta áttörni a Guichen vezette franciák csatasorát. Hajóit a francia derékhad és utóvéd ellen próbálta irányítani, hogy ott helyi fölényt hozzon létre, s megtörje és szétszórja az ellenség vonalát, mielőtt még annak elővédje vissza tudna fordulni a többiek támogatására. A rendelkezésére álló jelzésrendszer azonban nem tette lehetővé, hogy szándékait egyértelműen közölje kapitányaival. Csak azt a jelzést tudta leadni, hogy minden hajó a sorban vele szemben álló ellenséges hajóval vegye fel a harcot. Ezt úgy értette, hogy a sort hátulról számítsák, az angol vonal első hajója, a Stirling Castle kapitánya viszont hosszas töprengés után úgy értelmezte a jelzést, hogy az első hajónak a szokásos módon a franciák első hajóját kell támadnia, ezért előrevitorlázott, hogy a francia csatasor élét támadja. A többiek, akiknek szintén gondjaik voltak a jelzések értelmezésével, követték a példáját, és így az angol csatasort széthúzták a francia vonal mentén.

Rodney a csatasor áttörésére sem tudta utasítani a hajóit, ugyanis nem voltak olyan jelzések, melyekkel ezt megtehette volna. Csak a szoros közelharcot elrendelő jelzést tudta felvonni, és bízott benne, kapitányainak lesz annyi eszük, hogy ha látják, hogy a zászlóshajó áttörni a francia vonalat, követik a példáját. De persze nem követték. Néhány hajó valóban szoros közelharcba került a franciákkal, de a zászlóshajón kívül egyik sem törte át a csatasort. Rodney így magára maradt a francia vonal túlsó oldalán, és végül örülhetett, hogy súlyosan sérült hajójával sikerült valahogy visszavergődnie a saját kötelékéhez. A súlyos vereségtől valószínűleg csak az mentette meg, hogy a füstben Guichen nem tudta áttekinteni a helyzetet, és újabb angol támadásoktól tartva fenntartotta csatasorát, ahelyett hogy üldözést rendelt volna el. Rodney mindvégig ezt az ütközetet tekintette élete nagy lehetőségének, és a kudarcért későbbi Szentek-szigeteki győzelmével sem érezte kárpótolva magát. A tengernagy Guichent tartotta a legjobb francia flottaparancsnoknak, és úgy vélte, az ő legyőzésével szerzett volna igazán halhatatlan hírnevet magának.

A két évvel korábbi ütközet tapasztalatai tehát nem feltétlenül ösztönözték Rodney-t az újbóli próbálkozásra, és nem lehet eldönteni, végül mégis saját elhatározásából adta ki a parancsot, vagy Douglas ösztökélésére. Az irányítást biztosan nem adta át vezérkari főnökének, és az áttörést ő vezette le. A füstben is jól lehetett látni, hogy a már súlyosan sérült Glorieux mögött rés van a francia vonalban, a britek ezt választották ki az áttörés helyéül. Fél tíz körül a Formidable az ellenség felé fordult, és a Glorieux mögött áthaladt a francia vonalon.

Rodney nem adott le semmilyen jelzést a hajóinak, mert nem volt mit leadnia. A közelharcot elrendelő jelzés már fent volt a zászlóshajó árbocán, más pedig nem állt a tengernagy rendelkezésére, az angol flotta jelzésrendszerében ugyanis továbbra sem voltak olyan jelzések, melyekkel egy ilyen manővert elrendelhettek volna. A tisztek a Formidable tatfedélzetén így némi aggodalommal figyelték társaikat, mivel fennállt a lehetőség, hogy megismétlődnek a két évvel korábbi események, és magukra maradnak a franciákkal szemben. Ezúttal azonban szerencséjükre nem ez történt. A zászlóshajó tisztjei és Rodney nem sokkal később megkönnyebbülve látták, hogy a sorban előttük haladó hajó, a 98 ágyús Duke is az ellenség felé fordul, majd követik őket a mögöttük haladók, a Namur, a St.Albans, a Canada, a Repulse, és az Ajax is.

A csatasor áttörését persze nem úgy kell elképzelni, hogy tényleg át kellett törni valamit. A legtöbb helyen látható ábrázolásokkal szemben, melyeken a sorban haladó hajók orrárboca majdnem az előttük haladó hajó tatjához ér, a csatasor valójában elég szellős alakzat volt, a hajók között a korabeli szabályzatok legalább egy kábelhossz, vagyis 183 méter távolságot írtak elő. (Néha kétszer ennyit. Márcsak ezért is megkérdőjelezhető Dashwood leírásának hitelessége, mely szerint a csatasort áttörő Formidable majdnem érintésnyi távolságban haladt át a francia hajók között.) Ez a biztonsági távolság, mely bőven elég volt arra, hogy a hajók ágyúi fedezzék egymást – közelharcon akkoriban 200 méternél kisebb lőtávolságot értettek, szoros közelharcon pedig nagyjából ötvenmétereset –, tette lehetővé az egyes hajók számára a manőverezést. Amikor Douglas a vonal megtörésére biztatta Rodney-t, ezen a saját vonalukat értette, ennek egységét kellett megtörni annak érdekében, hogy az ellenség csatasorán áthaladva kedvezőbb pozícióba kerüljenek, és felbomlasszák a franciák harcrendjét.

Az áttörés célpontja, a 74 ágyús Glorieux, nem sokkal korábban már komoly károkat szenvedett a nála jóval erősebb, 98 ágyús Duke-al vívott tűzharcban, és elesett kapitánya, Pérusse des Cars is. A francia sorhajót most egymásután lőtte végig az áttörést végrehajtó hat angol hajó, melyek alig negyedóra alatt ronccsá lőtték ellenfelüket, miközben bal oldali ütegeik a sorban a Glorieux után következő francia hajóra, a Diadem-ra tüzeltek. A Glorieux-nak mindhárom árbocát kidöntötték, kormányát ellőtték, a fedélzeten végigsöprő golyózápor elől pedig a legénység nagyobbik része az alsó ütegfedélzetekre menekült. A franciák azonban a látszatát is kerülték annak, hogy megadnák magukat. Miután a hajó tatján levő zászlórudat is ellőtték, a sorhajó parancsnokságát átvevő elsőtiszt, Jean Honoré Trogoff de Kerlessy, a tatárboc csonkjához szegezte a zászlót.

Eközben az angol zászlóshajó előtt haladó Duke a már az ellenség utóvédjéhez tartózó Réfléchi és a Magnanime között szintén áttörte a francia vonalat. A Duke azonban egyedül hajtotta végre az áttörést, nem volt mögötte más angol sorhajó, mely támogatni tudta volna, a franciák pedig nem haboztak kihasználni a lehetőséget. Utóvédjük sorhajói azonnal a Duke ellen fordultak, melyet egy ideig legalább öt francia sorhajó tartott tűz alatt. A franciák utóbb azt állították, a súlyosan sérült angol hajó bevonta zászlaját, és megadta magát Vaudreuil zászlóshajójának, a Triomphantnak, de ez minden bizonnyal csak a vereséget utólag megszépíteni akaró kitaláció. A Duke nehéz helyzete egyébként sem tartott sokáig, Rodney zászlóshajója és a Namur ugyanis az áttörés után északra fordult, és a Duke-ot támadó hajókat szétugrasztva kimentették a bekerítésből társukat.

Az angolok ezzel egy időben egy harmadik helyen is áttörték a francia csatasort, bár a leírások szerint ezúttal nem szándékosan, hanem véletlenül. A két csatasor eredetileg egy lapos V alakban haladt el egymás mellett, vagyis a V csúcsát elérve az angol hajóknak némileg balra kellett fordulniuk. A derékhad utolsó hajója, a 74 ágyús Bedford, azonban a sűrű füstben szem elől tévesztette az előtte haladó Ajax-ot, és ahelyett, hogy azt követve balra fordult volna, haladt tovább egyenesen. A Bedford a César és a Hector között metszette át a francia vonalat, de ezt csak akkor vették észre, amikor a felszakadozó füstfelhőn át látták, hogy az ellenség tőlük balra van, nem jobbra. Az angol utóvéd, Hood 13 sorhajója, követte az előtte haladó Bedford-ot, így ők is átvágták a francia vonalat, olyan lendülettel, hogy első két hajójuk megelőzte a Bedfordot is. Áttörés közben valamennyi hajó végiglőtte a két francia sorhajót, melyek közt elhaladtak. Mindkét hajó komoly károkat szenvedett, főleg a César sérült meg súlyosan.

Délelőtt 11 körül már az angol derékhad és utóvéd minden sorhajója átkerült a szétesett francia csatasor bal oldalára. Rodney utasítására az elővéd sorhajói is megfordultak, és visszafelé igyekeztek, hogy csatlakozzanak főerőikhez. A csatában ekkor rövid szünet állt be, a szél ugyanis egy órára majdnem teljesen elállt. A rövid pihenőt mindkét fél a hajók sebtében elvégzett javítására igyekezett felhasználni, és közben a legtöbb francia hajón megszabadultak az elesettek tetemeitől is. Szabályos temetésről az adott helyzetben természetesen szó sem lehetett, a halottakat – és gyakran a haldoklókat is – egyszerűen a tengerbe hajították. A vérszagra rövidesen megjelentek a cápák is, melyeket a gazdag lakoma ígéretétől csábítva még a lövöldözés hangja sem riasztott el, s rövidesen százával nyüzsögtek a hajók körül.

A tűzharc csak az egymáshoz közel fekvő hajók között folytatódott tovább, a füstfelhő így rövidesen megritkult, és a tengernagyok délután egy körül végre át tudták tekinteni a két flotta helyzetét. A francia zászlóshajó közelében alig féltucat sorhajó maradt. Az elővéd, mely alig vett részt az összecsapásban, két mérföldre eltávolodva rendületlenül haladt tovább délnyugat felé, míg a szétszóródott utóvéd hajói a Ville de Paris-tól majdnem négy mérföldre északnyugatra voltak, és nyugat felé tartottak. A súlyosan sérült Hector és César társaiktól elszakadva a francia elővéd és az angol utóvéd között próbált dél felé menekülni.

De Grasse negyed kettőkor jelezte Vaudreuil-nek és Bougainville-nek, csatlakozzanak hozzá, és jobb csapáson, vagyis észak felé tartva, alakítsák ki újra a csatasort. A jelzést többször is megismételte, de egyik tengernagya sem engedelmeskedett. Bougainville, aki később azzal védekezett, a füst miatt nem látta a zászlóshajó jelzéseit, osztagának két raját utasította, forduljanak vissza a zászlóshajó segítségére. A hat sorhajóból azonban csak egy engedelmeskedett, a 74 ágyús Souverain, a többiek rendezetlenül haladtak tovább délnyugat felé, az Auguste után. Bougainville szerény vezetői képességeit mutatja, hogy képtelen volt hatni kapitányaira, és szó nélkül tudomásul vette azok engedetlenségét. Vaudreuil szintén nem vett tudomást a jelzésekről, és csak órákkal később fordult vissza a Ville de Paris felé, amikor már a segítségnyújtással is elkésett.

Grasse egy óra körül utasította a Richemont fregattot, vegye vontatókötélre a súlyosan sérült, és mozgásképtelen Glorieux-ot. Az angolok közben amennyire a gyenge szélben tudták, rendezték soraikat, és készülődni kezdtek a szétvert francia flotta felszámolására. Hood azt várta, hogy Rodney felvonja az általános üldözést elrendelő jelzést, de a zászlóshajó árbocán nagy csalódására csak a közelharcot elrendelő jelzőzászlók lobogtak tovább. A tengernagy végül maga vonatta fel a saját osztagának szóló „Általános üldözés” jelzést.

Délután kettő körül a szél végül megélénkült, és ismét keleti irányra váltott. Kezdetét vehette a csata második felvonása. A szél változásai egyébként végig az angolok kezére játszottak, s a szerencse, ahogy azt Mahan is írta, úgy látszik végleg elpártolt a franciáktól. A keleti szél éppen jókor fordult át délkeletire ahhoz, hogy a britek le tudják rohanni a franciákat, majd az áttörés után ismét éppen jókor váltott vissza keleti irányba ahhoz, hogy a szél felőli oldalra került angolok üldözőbe tudják venni szétszórt ellenfeleiket.

A legkézenfekvőbb célpontok a francia derékhad szétszórt egységei voltak, ezek voltak legközelebb az angol hajókhoz, és ezek is estek áldozatául a délután kettő körül ismét támadásra induló briteknek. A mozgásképtelen Glorieux volt az első áldozat, melyet a Richemont fregatt megpróbált elvontatni a tűzvonalból, de a brit hajók közelségében ez nem sikerülhetett neki. (Denis Decrés, Napóleon későbbi tengerészeti minisztere, a tengerészgyalogság tisztjeként szolgált a fregatton.) Az üldöző angol sorhajók, látva, hogy az árbocait vesztett Glorieux már úgysem tud elmenekülni előlük, először a fregattra nyitottak tüzet, abban a reményben, sikerülhet azt is mozgásképtelenné tenniük, és elfogniuk. A Richemont kapitányát utasították, oldja el a vontatókötelet, és meneküljön, majd amikor az vonakodott ezt megtenni, a Glorieux elsőtisztje, az elesett kapitánytól a parancsnokságot átvevő Trogoff de Kerlessy, maga vágta el a kötelet. A fregatton kívül csak az elővédtől ekkor megérkező Souverain sorhajó próbált támogatást nyújtani a Glorieux-nak, de több angol hajó heves tüzelésébe kerülve rövidesen ő is kénytelen volt visszavonulni. A magára maradt Glorieux helyzete ezzel teljesen reménytelenné vált, s Kerlessy nem sokkal később kénytelen volt letépni az árbochoz szegezett zászlót, és megadni magát a Royal Oak-nak.

Valamivel délebbre a szintén súlyosan sérült César és Hector volt az angolok fő célpontja, melyeket Hood hajói vettek üldözőbe, akikhez az angol derékhad hátsó egységei is csatlakoztak. A César a Bedford és a Centaur kereszttüzébe került, kapitánya, Bernard de Marigny, súlyosan megsebesült, a parancsnokságot az elsőtiszt, Michel George Laub vette át, aki többórás tűzharc után, délután négy körül kénytelen volt bevonni a hajó zászlóját, és megadni magát a Centaurnak. Hasonló sorsra jutott a Hector is, mely a Canadával vívott tűzharcot, melyben elesett a hajó kapitánya, Chauchouart de Lavicomté is. A Hector sokáig kitartott, de amikor felzárkózott melléje az angol Alcide is, a további ellenállás végképp reménytelenné vált, és fél ötkor a Hector elsőtisztje, Francois de Beumanoir, a megadást elrendelve bevonta a ronccsá lőtt hajó zászlaját.

A francia zászlóshajó, a Ville de Paris, súlyosan megrongált kötélzete és ellőtt kormánya miatt szintén manőverképtelenné vált. A mozgásképtelen Glorieux-ot leszámítva De Grasse mellett csak három másik sorhajó maradt, a Languedoc, a Couronne, és a Sceptre. Vaudreuil, a Kék és Fehér Osztag parancsnoka, délután három felé végre hajlandónak mutatkozott észrevenni a zászlóshajóról leadott jelzéseket, és öt sorhajójával visszafordult főparancsnoka felmentésére. Bougainville Kék Osztagából azonban ismét csak egyetlen sorhajó, a 64 ágyús, három évvel korábban az angoloktól zsákmányolt Ardent engedelmeskedett a többször megismételt jelzéseknek, és kora délután ez is visszafordult a zászlóshajó felé. A 64 ágyús Belliqueux és Prince William sorhajók azonban útját állták az észak felé tartó Ardentnek, és heves tűzharc után fél öt körül megadásra kényszerítették a francia sorhajót.

A szinte mozgásképtelen francia zászlóshajó az angol támadás fő célpontjává vált, és egymás után öt, mellette elhaladó angol sorhajó is végiglőtte. A Russell a tatja felől támadta meg a francia sorhajót, ahonnan sortüzei hosszában söpörtek végig annak fedélzetein, majd átment a Ville de Paris szél alatti oldalára, hogy megakadályozza a francia hajó esetleges menekülési kísérleteit. Hood közben megérkező zászlóshajója, a Barfleur, az ellenkező oldalról vette tűz alá a Ville de Paris-t.

A Ville de Paris közelében álló francia sorhajók próbálták védeni zászlóshajójukat, de a most már nyomasztó túlerőben levő britek gyorsan hátrálásra kényszerítették őket. A Courunne a Canadával, a Languedoc pedig a Duke-al keveredett tűzharcba, és képtelenek voltak a Ville de Paris közelébe jutni. Az utóvéd sorhajói öt óra után érkeztek meg, és az Albert de Rions vezette 74 ágyús Pluton heves harcban áttört a zászlóshajóig. Rions felajánlotta, hogy vontába veszi a Ville de Parist, de főparancsnoka elutasította a javaslatot, alighanem attól tartva, a sérült zászlóshajót vontató Pluton, mely már addig is egyszerre négy angol sorhajóval állt harcban, maga is könnyű zsákmányává válik a briteknek. De Grasse, aki el volt tökélve rá, hogy a végsőkig kitart zászlóshajóján, még azt is elutasította, hogy átszálljon a Plutonra.

A Ville de Paris pedig ekkor már ereje végén járt, kormányát szétlőtték, kötélzetét pedig szétszaggatták az angol ágyúgolyók, és súlyosan megrongálódott mindhárom árboca is. A fedélzeteken végigsöprő lövedékek borzalmas mészárlást vittek végbe, amit még az is tetézett, hogy saját ezerfős legénységén kívül a hajó még 1300 katonát is szállított, a Jamaica megszállására induló expedíciós hadsereg tagjait. A fedélzetek tehát a zsúfolásig tele voltak, a brit ágyúgolyók pedig hatalmas pusztítást végeztek az összezsúfolódott emberek között. A hajón 300-400 ember esett el, és körülbelül kétszer ennyien megsebesültek. Csak a Ville de Paris veszteségei nagyobbak voltak, mint a teljes angol flottáé együttvéve.

A hatalmas veszteségeket a franciák elsősorban az angol karronádoknak tulajdonították, melyeket ütközetben ekkor vetettek be először nagyobb számban. A felső fedélzetek jellemzően 8-12 fontos ágyúi helyére telepített karronádok nemcsak gyorsabban tüzeltek, mint a hagyományos lövegek, hanem általában még nagyobb űrméretűek is voltak azoknál. Rövid csövük miatt az addig szokásos nagyobb lőtávolságokon nem voltak igazán hatékonyak, közelharcban viszont golyóval és kartáccsal egyaránt átütő erejük volt. Vaudreuil később így írt erről: „Ezeknek az új fegyvereknek a hatásossága a muskéták lőtávolságán belül a leghalálosabb, ezek voltak azok, amik annyira megnyomorítottak bennünket április tizenkettedikén.”

A lövedékek ezúttal is a felső fedélzeteken végezték a legnagyobb pusztítást, s három kivételével a zászlóshajó valamennyi tisztje elesett, vagy súlyosan megsebesült. Grasse csodával határos módon szinte sértetlen maradt, csak kisebb zúzódásokat szenvedett a becsapódások után szanaszét repülő törmelékektől. A franciák a borzalmas vérfürdő ellenére is kitartottak a végsőkig, és csak akkor adták meg magukat, amikor kifogytak a lőporból. A legenda szerint De Grasse az utolsó sortüzet az ágyúcsövekbe betöltött ezüst étkészletekkel, és egyéb értéktárgyakkal adatta le, hogy azok ne kerüljenek a britek kezére. Ezt követően, fél hét körül, a tengernagy saját kezével vonta be a hajó zászlaját, és jelezte Hood zászlóshajójának, a Barfleur-nek, hogy megadja magát.

A Ville de Parist az angol zászlóshajóról, a Formidable-ról érkező különítmény szállta meg, melynek vezetését Rodney egyik kedvenc tisztjére, az ekkor 28 éves James Cranstoun kapitányra bízta. A francia hajó fedélzetére lépő angolok elborzadtak az addig nem látott mértékű pusztítás látványától. Cranstoun így emlékezett vissza: „Az előárboc és a főárboc között minden lépésnél összevéreztük a csizmánkat. A vérengzés döbbenetes volt. A fedélzeten tartott disznók és birkák vére és testrészei összekeveredtek a halott emberekével. A tatfedélzetet még mindig halottak és sebesültek borították. Grasse ott állt, körülötte három tiszt. Veséjénél zúzódás érte, de egyébként biztonságban volt, ami figyelemreméltó tény, mert többórás pusztító tűznek volt kitéve, ami többször kilőtte mellőle tisztjeit, és tisztára söpörte a tatfedélzetet. Magas, robusztus, büszke arcú alakja abban a pillanatban a tisztelet tárgya volt, aki iránt aggodalmat és részvétet éreztünk. Nem tudott magához térni azon ámulatából, hogy ilyen rövid idő alatt elfoglalták hajóit, legyőzték flottáját, őt magát pedig foglyul ejtették.”

A zsákmánylegénységgel együtt az angol flotta vezető orvosa, Gilbert Blane is átszállt a Ville de Parisra, hogy segítsen a sebesültek ellátásában. A pusztítás mértékén ő is megdöbbent: „Amikor fedélzetére léptem, a Ville de Paris a teljes borzalom képével fogadott. Az elesettek száma olyan nagy volt, hogy a túlélők, akár az idő hiánya, akár az ijedtség miatt, nem dobták a holttesteket a vízbe, így a fedélzeteket halottak, valamint a sebesültek és a haldoklók vére, és letépett végtagjaik borították.” (A Cranstoun által is említett háziállatok a korabeli hadihajók fedélzetének állandó lakói voltak, ugyanis hogy a hosszabb utakon is biztosítani tudják a friss élelmet a legénységnek, a hajók egész állatseregletet vittek magukkal. Egy 1690-es leltár szerint például egy 38 ágyús, tehát nem a legnagyobbak közé tartozó hadihajó kifutásakor több mint hatszáz szárnyast – csirkét, kacsát, pulykát –, tizenhat szarvasmarhát, 15 disznót, és 24 birkát vitt magával. Hogy a hajók fedélzetén szállított nagyszámú háziállat mennyire növelte az amúgy is meglevő zsúfoltságot, és rontotta az egyébként is katasztrofális higiéniai viszonyokat, azt könnyen el lehet képzelni. Azt is, milyen szörnyű vég várt ezekre az állatokra egy süllyedő, vagy pláne egy kigyulladt hajón.)

Vaudreuil, aki távcsövén át látta, ahogy a Ville de Paris bevonja zászlaját, és megadja magát, átvette a flotta parancsnokságát. Sok tennivalója nem maradt, a visszavonulást sem kellett elrendelnie, mert a flotta túlélő hajói már amúgy is menekültek a szélrózsa minden irányába. A tengernagy igyekezett összegyűjteni a körülötte levő hajókat, és azokkal a spanyol flottával megbeszélt találkozóhely, a Francois-fok felé indult. Az angol flottában azt várták, Rodney végre elrendeli az általános üldözést, és a teljes erejével a szétszórt és menekülő ellenség után indul. Rodney azonban Hood nagy felháborodására gyülekezőt rendelt el, és azt, hogy biztosítsák az elfogott francia hajókat. Mikor Douglas is arra próbálta rávenni parancsnokát, vegye üldözőbe a menekülő franciákat, Rodney csak ennyit felelt: "Hagyja őket békén! Nem látja, hogy tönkrevertük őket?" Csak egyetlen angol sorhajó, a Bedford folytatta sötétedés után is az ellenség üldözését. A hajó kapitánya, Edmund Affleck, magától értetődőnek gondolta, hogy folytatják a szétvert ellenség üldözését, és a zászlóshajó jelzéseit nem is figyelve a menekülő franciák után vetette magát. Csak másnap hajnalban vették észre, hogy egyetlen saját hajójuk sincs velük, és fordultak vissza Dominika felé. A britek megfeledkeztek a konvojról is, mely Basse Terréből kifutva végül egérutat nyert, és a Francois-foknál később ismét csatlakozott a flottához.

Rodney ha nem is a lovagkorhoz – ahogy sok helyen írják –, de mindenképpen még a régi iskolához tartozott, melynek tagjai a háborút az úriemberek sportjának tekintették, és legyőzni akarták az ellenséget, nem megsemmisíteni. Tulajdonképpen francia ellenfelei is hasonlóan vélekedtek – az egyetlen Suffrent kivéve –, attól eltekintve, hogy ők a győzelmet a szárazföldön akarták kivívni, a tengeri harcoknak csak erősen másodlagos jelentőséget tulajdonítottak. Rodney néhány kollégája, mint Samuel Hood, és a feltörekvőben levő új generáció egyes tagjai, köztük Hood egyik fiatal protezsáltja, Horatio Nelson, egészen másképp álltak hozzá ehhez a kérdéshez, ők győzelemnek az ellenség teljes szétzúzását tekintették. Nelson későbbi mondása szerint: „Ha egy csatában az ellenség tizenegy sorhajója közül tízet megsemmisítenénk, de a tizenegyedik elmenekülne, noha lett volna mód annak elpusztítására is, úgy az ilyet én nem nevezném teljes győzelemnek.”

Rodney-nak persze racionális indokai is voltak az üldözés lefújása mellett. Ahogy jelentésében később írta: „A csata olyan sokáig tartott, hogy abban megsérült elővédünk nagy része, valamint központunk és az utóvéd egyes hajói. Ezért a harc éjszakai folytatása határozottan nem lett volna ajánlatos. Ezenkívül a zsákmányolt hajók fedélzetén levő foglyokat nem lett volna időnk elszállítani, és a franciák újra elfoglalhatták volna ezeket a hajókat, a brit flotta súlyosan sérült hajóival együtt. Az éjszaka rendkívül sötét volt, és a csoportban távolodó ellenség visszafordulva legyőzhette volna az őket üldöző hajókat, és a brit flottát így a győzelem után vereségnek tettük volna ki.” Persze sokan voltak, akiket Rodney így sem tudott meggyőzni, köztük Hood, aki ezt az indoklást ismét annak bizonyítékául tekintette, hogy főparancsnoka a nemzet érdekei helyett megint a saját zsebét részesítette előnyben. A zsákmányolt hajók biztosításának fontosságát hangsúlyozó rész valóban erre látszik utalni, hiszen flottaparancsnokként Rodney tekintélyes összeget vághatott zsebre az elfogott hajók után járó zsákmánypénzből. A Ville de Paris-al ráadásul egyébként is hatalmas fogást csináltak, a francia zászlóshajó szállította ugyanis a Jamaica ellen induló expedíciós haderő kiadásainak fedezésére szolgáló összeget, félmillió angol font értékű francia livre-t és spanyol piasztert. (Már csak ezért sem valószínű az ágyúkból kilőtt ezüstneműről szóló legenda, hiszen nehezen hihető, hogy De Grasse nem a hadipénztár, hanem a családi ezüst angol kézre jutása miatt aggódott elsősorban.)

Hood később is többször kritizálta az üldözés leállításáról szóló döntést, és úgy vélte, ha határozottan üldözőbe veszik a menekülő franciákat, húsz hajót is elfoghattak volna. Egy jóval későbbi angol tanulmányban megjelent kis versike, melyet általában Willam Cornwallis-nak tulajdonítottak, pedig így fogalmazott:

„Ha méltó vezér irányította volna flottánkat,

huszonöt jó francia hajót fektetünk a lábunk elé.”

Az utólagos kritikák nagy része persze már a napóleoni ütközetek átütő győzelmei után keletkezett, és azokkal összehasonlítva fanyalognak a Szentek-szigeteki győzelem szerény mivoltán. Ez azonban teljesen igazságtalan nézőpont, az adott időben ugyanis Rodney a háború legátütőbb győzelmét aratta a francia flottával szemben, melynek igen nagy hatása volt a kezdődő béketárgyalásokra is. Ennél nagyobb győzelmet a brit flotta csak a spanyolokkal szemben ért el a két évvel korábban a Szent-Vince fok közelében megvívott, és egyébként szintén Rodney által irányított nevezetes éjszakai ütközetben, a „holdfény csatában”, ahol hét spanyol sorhajót fogtak el. (Bár az angol flotta itt kétszeres túlerőben volt.) Figyelembe kell venni azt is, hogy nemcsak az angol flotta megviselt hajói és kifáradt tengerészei, hanem a 63 éves, betegeskedő, és teljesen kimerült Rodney sem volt olyan állapotban, hogy az egésznapos ütközet után még az éjszakai üldözést is irányítani tudta volna.

Az üldözés leállítása tehát érthető és indokolható döntés volt, bár az utólagos bölcsesség joggal tekintheti hibának. A franciák rendezetlen összevisszaságban, szanaszét menekültek, aligha kellett attól tartani, hogy visszafordulva váratlanul rávetik magukat az őket üldöző angol flottára. Vaudreuil, aki a parancsnokságot átvéve azonnal gyülekezőt rendelt el, másnap reggel csupán tíz sorhajót talált maga mellett, ezekkel ért április 25-én a Santo Domingó-i Francois-fokhoz. (Ma Cap Haitien.) Május 11-én érkezett meg ide további négy, útközben összeverődött francia sorhajó, a Marseillais, a Hercule, a Pluton, és az Éveillé, majd a következő napokban még néhány másik. Bougainville az elővéd öt sorhajójával egészen a kontinensig futott, a Venezuela előtti Curacoa szigetére menekült, és csak május végén csatlakozott ismét a flottához.

A veszteségadatok jól mutatják az angol győzelem átütő jellegét. A franciák veszteségeiről részletes kimutatások nem készültek, a becslések szerint elesett legalább kétezer emberük – tengerészek és katonák –, nagyjából kétszer ennyi megsebesült, és több mint ötezren fogságba estek. (A legvadabb becslések háromezer halottat és hatezer sebesültet említenek.) Az elesettek között volt hat sorhajójuk kapitánya is, köztük a Hercules parancsnoka, Jean Isaac Chadeau de la Clocheterie, aki a háború elején a Belle Paule fregatt parancsnokaként szerzett nagy hírnevet magának, az Arethusa fregattal vívott híres ütközetben.

Az angol veszteségről részletes adatok vannak, összesen 243 tengerész esett el, és 816 sebesült meg. A legnagyobb veszteségeket a Duke szenvedte el, a hajó legénységéből 73-an meghaltak vagy megsebesültek. A britek két kapitányt vesztettek, William Blair-t, az Anson parancsnokát, aki az ütközet első perceiben elesett, és Robert Manners-t a Resolution-ról, aki egy héttel később halt bele az ütközetben szerzett sebeibe.

A veszteségek ilyen aránytalan eloszlását a franciák nehezen tudták elhinni, és azt hitték, a britek eltussolják valódi veszteségeiket. Gilbert Blane ezt írta egyik levelében: „Nehezen tudtuk elhitetni a francia tisztekkel, hogy a hajóink által az admirálisnak jelentett halottak és sebesültek száma igaz. Egyikük határozottan ellentmondott nekem, mondván, veszteségeinkről mindig hamis számokat adunk meg a világnak. Ezután végigsétáltam vele a Formidable fedélzetén, és megkértem, jegyezze fel, hány golyó ütötte lyuk van a hajón, milyen kevés kár érte a kötélzetet, és megkérdeztem tőle, a sérülések mértéke összekapcsolható e tizennégy ember elvesztésével, ami az elesettek száma volt, és ami a legmagasabb volt az egész flottában, a Royal Oak-ot és a Monarch-ot kivéve. Ő elismerte, a mi tüzelésünket sokkal jobban jobban irányították, mint az övékét.”

Az április 12-ei veszteségek azonban még nem a véglegesek voltak. Az ütközetet követő éjszaka az elfogott César fedélzetén nagy tűz tört ki. Az angolok szerint a hajón maradt francia tengerészek feltörték a hajó borraktárát, és lerészegedve alighanem leverték az egyik hajólámpát. A tűz terjedését a legénység minden erőfeszítése ellenére sem tudták megakadályozni, este 11 körül az végül elérte a lőporraktárat, és a hajó felrobbant. Több mint 400 francia tengerész veszett oda, és az angol zsákmánylegénység mind az 58 tagja. A hajóval együtt pusztult el annak kapitánya, az ütközetben súlyosan megsebesült Bernard de Marigny is. Nagyrészt odavesztek azok is, akik a tűz és a robbanás elől a vízbe ugrottak, többségük ugyanis áldozatául esett a még mindig a hajók körül nyüzsgő cápáknak.

Az angolok nem sokáig örülhettek a többi elfogott francia hajónak sem. Ez év szeptemberében ezeket egy konvojjal akarták Jamaicából hazaküldeni, a hajók azonban szeptember közepén Új-Fundland magasságában belefutottak a történelem egyik legnagyobb Atlanti-óceáni viharába. A tomboló orkánban az angol Centaur és Ramillies sorhajók mellett odaveszett a franciáktól zsákmányolt Ville de Paris, Glorieux, és Hector is. A hadihajók mellett sok teherhajó is elsüllyedt, s a kor egyik legnagyobb tengerészeti katasztrófájában a becslések szerint összesen körülbelül 3.500 tengerész vesztette életét.

 A csatát követő napokban az angol flotta Guadeloupe mellett horgonyzott, ahol a sérült hajókon elvégezték a legszükségesebb javításokat. A szél végig gyenge maradt, ami nem kedvezett az üldözésnek. Rodney csak öt nappal az ütközet után, április 17-én küldte ki Hood-ot 10 sorhajóval az ellenség üldözésére, ő maga pedig a főerőkkel Jamaicára indult. A megélénkülő szélben Hood végighajózott a karibi szigetek mellett, és indulása után két nappal felderítő egységei öt francia hajót vettek észre a Hispaniola és Puerto Rico közti szorosban, a Mona-csatornában. A francia hajórajt két sérült 64 ágyús sorhajó, az ütközetben megrongálódott Caton, illetve a Zélével való ütközésnél megsérült Jason, két fregatt, az Astrée és az Aimable, valamint a Céres korvett alkotta. A hajók saját főerőiket keresték, amikor az angolok rájuk bukkantak.

Hood azonnal általános üldözést rendelt el, elvégre köteléke akkora túlerőben volt, hogy a csatasor kialakításának nem volt semmi értelme. Az élen haladó 74 ágyús Valiant messze megelőzte a többieket, és az üldözés közben olyan kis ívben kerülte meg a csatorna bejárata előtti Roxo-fokot, hogy a hajó gerince súrolta a fok előtt fekvő homokzátonyokat. A kockázat ezúttal kifizetődő volt, a Valiant délután háromkor utolérte a Catont, mely néhány lövés után megadta magát. Az angol hajó ezután a Jason ellen fordult, és negyvenperces tűzharc után azt is megadásra kényszerítette. A 74 ágyús Magnificent a két francia fregatt után indult. A La Pérouse vezette Astrée-nek sikerült leráznia a brit sorhajót, a lassabb Aimable azonban nem tudott elmenekülni. A 32 ágyús fregatt hősiesen ellenállt, és csaknem egyórás tűzharcot vívott a nála kétszer erősebb angol sorhajóval, de végül neki is be kellett vonnia zászlaját. A 18 ágyús Céres korvettet a 24 ágyús Champion fregatt fogta el. (A Champion parancsnoka Samuel Hood másod-unokaöccse, Alexander Hood volt.) A győzelmet követően Hood is a jamaicai Port Royalba hajózott, ahová április 29-én érkezett meg. Az angol flotta egészen július közepéig itt tartózkodott, mialatt kijavították a hajók sérüléseit.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!