Hét tenger

Az elveszett csatahajó.

2017. január 09. 10:13 - savanyújóska

 

A csatahajók végzete általában ugyanaz, hosszabb-rövidebb, és az esetek többségében eseménytelen pályafutás után rendszerint mind a hajóbontókban végzik, néhány ritka szerencsés példánytól eltekintve, melyek hajómúzeumként élnek tovább. Néhányan harcban vesztek oda, mások balesetekben. Végzetük azonban minden esetben jól dokumentálható, és legalább több-kevesebb pontossággal tudni lehet, mikor, hol, és hogyan ért véget pályafutásuk. Csatahajók nem szoktak csak úgy eltűnni. Egy mégis megtette.

A poszt címe Rejtő Jenő örökbecsű könyvére kíván utalni, bár a hasonlóság persze elég feltételes, hiszen itt nem egy cirkálóról, hanem egy csatahajóról van szó, amit nem kikötői csirkefogók loptak el, hanem a nyílt tengeren egyszerűen nyomtalanul felszívódott. De a legnagyobb különbség a Rejtő könyvvel szemben alighanem az, hogy mindez valóban megtörtént.

Tovább
90 komment

Dékány korrektúra. 2.

2016. december 28. 11:47 - savanyújóska

Alain Gerbault, az egyszerű tengerész.

 

A „Csempészek, hősök, kikötők” lapjain Dékány ismét szerepeltet egy valóban élt korabeli hírességet, akit a következőképpen mutat be hűséges olvasóinak:

Valakit még bemutatok nektek a „Kék homár” vendéglőből. Illő, hogy megismerjétek őt. Azt tudjátok, ki volt Slocum kapitány? Hát hogyne: az első sportvitorlázó, aki egyedül körülhajózta a Földet. És ki volt a második? Alain Gerbault, francia sporthajós és volt haditengerészeti matróz. Először 1921-ben indult neki Firecrest nevű szlupján az Atlanti-óceánnak. Marseille-ből New Yorkig vitt az útja. Majd 1930-ban elindult a föld körüli útra, és akkor, amikor a Jadran Marseille-ben horgonyzott, már a Firecrest is befejezte -Slocum kapitány nyomán- a világrekordnak is beillő hajózást!

És itt, a „Kék homár”-ban ismertük meg ezt a különös embert, Alain Gerbault tengerészt, a magányos világjárót. …

Mint látjátok, már csak azért is érdemes volt a „Kék homár”-ba betelepedni, hogy barátságot kössünk Alain Gerbault-val, az utóbbi évtizedek egyik leghíresebb vitorlázójával, Slocum kapitány legméltóbb utódjával. Méghozzá igen jó barátok lettünk: Gerbault csodálta a Jadran teljesítményeit, mi a Firecrest bámulatos kalandjait. Igazi, vérbeli hajós volt Gerbault barátunk. Azokban a hónapokban úgy ünnepelték, mint mint valami filmszínészt vagy egy futballistát. Tagja volt a díszes, előkelő marseille-i jachtklubnak, ahol tátott szájjal bámultak rá a puccos dámák és a jól fésült urak. De Gerbault inkább a „Kék homár” füstös, halzsírszagú, ricsajos helyiségében ütötte fel tanyáját, semmint a fene díszes klubház perzsaszőnyeggel tompított bárjában lehajtson egy pofa grogot!

Hiába, matróz volt valamikor, egyszerű kékzsávolyos, piros bojttal (pomponnal) ékesített sapkát hordó fedélzeti matróz, a Liberté cirkálón. A Liberté elsüllyedt, Alain megmenekült, világhírű sportvitorlázó lett belőle – de megmaradt örökre vérbeli matróznak!

Nos, mint korábban Gyulai Gaál Béla esetében, ezúttal is stimmelnek a nevek, néhány történeti tény és dátum, viszont az összes többi puszta kitaláció. Hogy mindjárt a legjobbal kezdjem, Alain Gerbault igazából soha nem volt fedélzeti matróz, sőt mi több, tulajdonképpen nem volt tengerész sem.

Tovább
14 komment

Dékány korrektúra. 1.

2016. december 13. 08:15 - savanyújóska

A labanc tengerész.

 

Talán a második gyerekkor, avagy a közelgő szenilitás jele, hogy így ötven tájékán hozzám hasonlóan sokan nyúlnak vissza fiatalkori olvasmányaikhoz, és olvassák újra kedvenc ifjúsági regényeiket, rosszabb esetben meséiket. Az élmény néha ugyanaz, néha csalódás, néha pedig még jobban is tetszik, mint tizenéves fejjel. Verne Gyulával, Cooper-el vagy Karl May-al nem nagyon lehet mellényúlni, ötven évesen is ugyanolyan kellemes vasárnap délutáni olvasmányok, mint tíz-tizenöt évesen. Mark Twain-t, vagy Liselotte Welskopf-Henrich Tokei-ihto könyveit pedig kötelező olvasmánnyá tenném minden kisiskolásnak.

Harminc-negyven évvel ezelőtt népszerűség tekintetében a fentiekkel vetekedtek Dékány András tengerészeti témájú könyvei is, melyek sokakat térítettek meg a hajózás számára. A hajók iránti érdeklődés nálam speciel régebbi eredetű -ha hinnék benne, azt mondanám, valami karmikus dolog, olvasni se tudtam még, amikor már hajókat rajzolgattam-, de ettől függetlenül jómagam is olyan buzgón olvasgattam a Dékány könyveket, mint rendes ember a Bibliát. Néhány könyvét annak idején meg is vettem, ezek a közelmúltig elfeledve porosodtak a pincében. Pár évvel ezelőtt pedig antikváriumi böngészgetés közben bukkantam rá sok másik könyvére, melyeket szinte fillérekért lehetett megvenni. Miután ezekkel kiegészítettem gyűjteményemet, az indiánkönyvekkel szerzett pozitív tapasztalatokon fellelkesülve ezeket is újraolvastam.

A végeredmény kissé felemás lett. Azt annak idején is éreztem, hogy a szerző nagyon messze van a dosztojevszkiji magaslatoktól, de hát nyilván nem véletlenül sorolták könyveit a gyerekkönyvek közé, és nem is az irodalmi élmény kedvéért olvastam. Most se, de azért meg kellett állapítanom, még Cooper-el, vagy akár Verne Gyulával összehasonlítva is alacsony színvonalat képvisel. Sokszor kimondottan gagyinak éreztem. A szórás persze elég nagy, a „Robinson utolsó kalandja”, vagy „Az óceán császára” például szerintem teljesen rendben van, vannak legalább olyan jók, mint Karl May gyengébb könyvei. Más köteteinél viszont gyakran szívtam a fogamat.

Itt persze nem irodalmi szempontból akarom kitárgyalni Dékány könyveit, ezt megtették már mások. (Például ez a blog: http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2014/05/ellentmondasos-multunk-dekany-andras.html ) Az olvasgatásuk közben azonban igen gyakran ütköztem bele olyan szakmai hibákba, amik annak idején nem szúrtak szemet, de most, kicsit kiműveltebb fejjel, már kimondottan bosszantóak, néhány esetben dühítőek voltak. Ezekből szemezgetnék itt párat.

Tovább
23 komment

Az összeláncolt hajó.

2016. december 05. 11:10 - savanyújóska

 

Néhány évvel ezelőtt a helyi könyvtár leselejtezett könyveinek kiárusításán akadt kezembe egy könyvecske, mely a számomra jól hangzó „Hét tengeren” címet viselte -a blog neve is innen eredeztethető-, és a borítóján látható vitorlás képe is egyértelművé tette, a könyv tartalmát érdekesnek fogom találni. És valóban.

A szerző, az 1883-ban született Sir James Gordon Partridge Bisset, a brit kereskedelmi hajózás egyik kiemelkedő egyénisége. Hosszú és színes pályafutását ő is a vitorlásokon kezdte, innen nyergelt át a Cunard utasszállítóira. A Titanic elsüllyedésekor a túlélőket kimentő Carpathia másodtisztje volt. Pályafutása végén a Cunard rangidős kapitánya, az utasszállító flotta Commodore-ja. 1945 júliusában ütötték lovaggá. Parancsnoka volt a Queen Mary-nek és a Queen Elizabeth-nek egyaránt, utóbbi kapitányaként vonult nyugdíjba 1947-ben.

Nyugalomba vonulását követően Bisset az ausztráliai Sydney-ben telepedett le, és itt adta ki gazdag életútját feldolgozó önéletrajzát, mely három kötetben jelent meg 1958 és 1961 között. Ezt a három vastag kötetet zanzásította össze a magyar kiadó egy alig 300 oldalas kis zsebkönyvbe, lényegében afféle Readers Digest kiadást csinálva Bisset életrajzából. A magyar kiadás a vitorlás évekkel, és persze a Titanic túlélőinek kimentésével foglalkozó részeket viszonylag épségben hagyta, míg az összes többit apró betűs tartalomismertetésként, szinte amolyan olvasónaplóként közlik az olvasókkal. Hogy ennek így mi értelme van, azt döntse el mindenki maga. (Most utána keresve vettem észre, hogy néhány éve megjelent magyarul Bisset életrajzának első két kötete, teljes terjedelemben, és sajnos nem túl olcsón. Megtalálhatók például itt: https://bookline.hu/szerzo/sir-james-bisset/36688 ) (Update - A Bookline-ról közben már el is vitték a könyveket.)

Bisset a maga kissé száraz stílusában számos érdekfeszítő tengerésztörténettel örvendezteti meg olvasóit. Ezek többsége saját élményein alapul, de leír néhány olyan esetet is, melyek hallomás útján jutottak tudomására. Ezek némelyike elég hihetetlen történet, melyek hitelességéért a szerző sem kezeskedik. Viszont elég különlegesek, és úgy gondoltam, némelyiket talán érdemes lehet kis színes sztoriként betenni ide a blogra is, tölteléknek két sorozat közé.

Tovább
17 komment

Páncél nélküli hülyeségek. Az „O” osztályú német csatacirkálók. 4.

2016. november 21. 09:39 - savanyújóska

Bár az „O” osztályú csatacirkálók terveit 1940 elején jóváhagyták, és a teljes tervdokumentáció elkészülte után megtették az előkészületeket megépítésükre, a tényleges munkák az egyre súlyosbodó háborús helyzet miatt végül el sem kezdődtek, és a rendeléseket egy évvel később törölték.

Az általános vélemény szerint a németek ezzel nem sokat vesztettek, s a hajóknak azóta is kimondottan rossz a sajtójuk. A szakértők leginkább a vékonyka páncélzatot kifogásolják, de sok szó éri torpedóvédő rendszer, illetve a csöves légvédelem gyengeségét is. Ezek a kritikák nem teljesen megalapozatlanok, azonban ha megnézzük az ekkoriban szolgálatot teljesítő, vagy építés alatt álló csatacirkálók adatait, azt találjuk, paramétereit tekintve az „O” osztály egyáltalán nem lógott ki a sorból, még ha némely téren valamelyest el is maradt a konkurencia mögött.

Tovább
14 komment

Páncél nélküli hülyeségek. Az „O” osztályú német csatacirkálók.3.

2016. november 11. 08:57 - savanyújóska

Fegyverzet.

 A csatacirkálókon a Bismarck osztályon is használt, 1939-ben szolgálatba állított 38cm/52 SK/C34 jelű löveget alkalmazták volna, melyek a német hadihajók fedélzetén addig –és azóta- használt legnagyobb ágyúk voltak. (Miután a 406 mm-es löveg soha nem került fel hadihajók fedélzetére, csak a partvédelem használta.)

Tovább
14 komment

Páncél nélküli hülyeségek. Az „O” osztályú német csatacirkálók. 2.

2016. október 26. 10:18 - savanyújóska

Az 1939 szeptemberére véglegesített paraméterek alapján a csatacirkálók –melyeket a német dokumentumokban többnyire gyors csatahajókként említenek- teljes hosszúsága 248,15 méter lett volna, szélessége 30 méter, merülésük a legnagyobb terhelés mellett 8,8 méter. A gerinctől a fedélzetig a hajótest magassága a főbordánál 15,5 méter volt, vagyis a vízvonal és a fedélzet közötti szabad oldalmagasság még a legnagyobb merülés esetén is elérte a 6,7 métert. Ez a német hadihajók között igen jó értéknek számít, főleg ha összehasonlítjuk az előző osztályokéval. A Scharnhorst esetében maximális vízkiszorítás mellett a szabad oldalmagasság alig 4,1 méter volt, és a Bismarcknál se sokkal több, mindössze 4,8 méter. A nagyobb oldalmagasság erősebb, a hosszirányú terhelést jobban bíró hajótestet jelent, jobb tengerállóságot, és legfőképpen nagyobb tartalék felhajtóerőt, vagyis a hajó a nagyságához képest nagyobb mennyiségű víz betörése esetén is felszínen tudta volna tartani magát, mint elődei.

Tovább
13 komment

Páncél nélküli hülyeségek. Az „O” osztályú német csatacirkálók. 1.

2016. október 19. 09:15 - savanyújóska

1935-ben az angol-német tengerészeti egyezmény ismét lehetővé tette Németország számára egy komoly haditengerészet kiépítését. Az egyezmény értelmében Németország felszíni hadihajóinak összesített vízkiszorítása elérhette a Royal Navy vízkiszorításának 35%-át. Egyebekben Németország kötelezőnek fogadta el a maga számára az 1922-es washingtoni Tengerészeti Egyezmény korlátozásait, vagyis csatahajóinak legnagyobb vízkiszorítása nem haladhatta meg a 35 ezer tonnát, a fő fegyverzet kalibere pedig a 406 mm-t.

Az első világháborút lezáró békeszerződések Németországra vonatkozó korlátozásaihoz képest ez hatalmas előrelépésnek számított, hiszen a német haditengerészetnek nem kellett tovább igazodnia a lehetetlen 10 ezer tonnás maximális vízkiszorításhoz. Ennek örömére a németek azonnal abbahagyták a zsebcsatahajók építését, és az osztály további két hajója helyett inkább nekiláttak a 26 ezer tonnás Scharnhorst és Gneisenau építéséhez, illetve a későbbi Bismarck osztályú csatahajók tervezéséhez.

Az első lelkesedés elmúltával azonban a németek ismételten kénytelenek voltak rájönni, hogy flottájuk még az új egyezmények által megengedett méretek mellett is reménytelenül hátrányban lesz a Royal Navy-vel, sőt, még a francia haditengerészettel szemben is. És miután Németország földrajzi elhelyezkedése okán kénytelen volt alapvetően a szárazföldi hadseregre koncentrálni, remény se látszott rá, hogy a német haditengerészet valaha is képes lesz a hajók számában utolérni, vagy akárcsak megközelíteni a brit haditengerészet erejét. A legjobb megoldásnak ismét az tűnt, ha a számbeli hátrányt a minőségi fölénnyel ellensúlyozzák.

Tovább
9 komment

Kincskeresők. 3.

2016. október 01. 09:07 - savanyújóska

Mel Fisher

Kip Wagner nagy visszhangot kiváltó sikerei után szabályos aranyláz kerítette hatalmába a Florida környékén élőket. A tengerpartot és a part menti vizeket kincskeresők hada lepte el, és gomba módra szaporodott a roncsok keresésére és feltárására alapított cégek száma is. Egy utazási iroda a következő szöveggel szervezett utakat egy floridai partoknál elsüllyedt spanyol hajó környékére: „A XVIII. századból származó spanyol gallionon még mesés kincsek várnak Önre!”

Ahogy az várható volt, a kincsvadászok túlnyomó többsége végül hoppon maradt, a kincsek utáni kutatással csak a saját zsebüket ürítették ki. A kincsvadászathoz szükséges felszereléseket árusító boltok viszont virágoztak, és gazdáik valóban megtalálták azt a vagyont, amit kerestek.

Volt persze néhány kivétel, akik valóban találtak valamit, ám csak nagyon kevesen zárhatták pozitív mérleggel a kutatásaikat. E kivételek kétségkívül legnagyobbika az a Mel Fisher volt, aki már Kip Wagnerrel is együtt dolgozott, és később, a hetvenes-nyolcvanas években, a megtalált kincsek értékét tekintve jócskán túl is szárnyalta őt.

Tovább
8 komment

Öngól.

2016. szeptember 15. 13:52 - savanyújóska

A második algecirasi csata. 1801. július 12-13.

 

A napóleoni háborúk tengeri harcainak egyik legnagyobb, és meglepő módon viszonylag kevéssé ismert katasztrófája a spanyolok két legnagyobb sorhajójának, a 112 ágyús Real Carlosnak és San Hermenegildónak a tragikus pusztulása volt a Gibraltári-szorosban, az 1801 július 12-ről 13-ra virradó éjjelen megvívott második algecirasi csatában. A két hajó fedélzetén több mint 1700 spanyol tengerész veszett oda, ami nagyobb veszteség, mint amit a spanyol részvétellel megvívott másik két nagy tengeri csatában, a St. Vincent-foki és a Trafalgári ütközetben a spanyolok összesen elszenvedtek. Az eset külön érdekessége, ami egyben némileg tragikomikus színezetet is ad a történteknek, hogy a két hatalmas spanyol hadihajó egymást süllyesztette el.

Tovább
3 komment