"Nekünk a szabadság az, ha olyan hazát építhetünk magunknak, ahol nincs a fejünk fölött semmiféle háziúr."

 A szokásos gyakorlatnak megfelelően a szárazföldi és tengeri haderők parancsnokai a második világháború előestéjén megint arra készültek, hogy majd az előző háborút fogják újravívni, modernebb eszközökkel. A szárazföldön ismét elhúzódó állóháborúra készültek, és hogy ezúttal már rögtön az elején útját állják a németeknek, a francia–német határ teljes hosszában jól kiépített erődrendszert hoztak létre, abban bízva, a várható német támadást így már a határon fel tudják tartóztatni. Az ötmilliárd frankot felemésztő Maginot vonal modern erődrendszerének világszerte a csodájára jártak, ám e világcsoda nem nyújtott teljes védettséget, hiszen csupán a német határ mentén építették ki, s egy Belgiumon át történő átkaroló támadás ellen nem adott védelmet. A franciák természetesen gondoltak erre is, a Maginot vonalon le nem kötött erőik javát – illetve a támogatásukra érkező angol csapatokat – ezért északon állomásoztatták, és a védelemben számítottak a szintén kiváló hírnévnek örvendő belga erődrendszerre. A francia és a belga kormányok között már jóval a háború előtt megállapodás született a katonai együttműködésről egy német támadás esetén.

Amikor 1940 tavaszán a német csapatok valóban átlépték a belga határt, a francia–angol hadsereg azonnal benyomult Belgium területére, hogy az előzetes terveknek megfelelően közös erővel, még belga területen feltartóztassák a német előrenyomulást. Azzal azonban, hogy az északon állomásozó csapataikat előretolták Belgiumba, széles és gyengén védett rés nyílt köztük, és a Maginot vonal között. Ezt ők is felismerték, ám nem nyugtalankodtak miatta különösebben, mivel úgy gondolták, a német területek felől az Ardennek hegyvidékének sűrű erdőségei lehetetlenné teszik a nagyobb csapatmozgásokat.

A németek nem így gondolták. A belgiumi betörés valójában csupán megtévesztő hadművelet volt, mellyel ki akarták mozdítani állásaikból a szövetséges haderőt. Miután ez sikerült, saját főerőiket minden különösebb gond nélkül átvitték az Ardenneken, és a Sarlócsapás hadművelettel nagy ívben egészen a tengerig előrenyomulva bekerítették az egész szövetséges hadsereget.

Az első világháború sok minden más mellett olyan szempontból is kuriózum volt a korábbi európai háborúkhoz képest, hogy a felek nem voltak hajlandóak semmilyen kompromisszumra, és mindegyikük a „mindent vagy semmit” alapon játszott. A cél nem pusztán a győzelem volt, hanem a totális győzelem, az ellenség teljes megsemmisítése. Ennek a célnak minden mást alárendeltek, legelőször is a józan észt. A végkimerülésig folytatott háború végén a győztesek maguk is éppen csak egy lépésre voltak attól a szakadéktól, melybe a vesztes Németországot beletaszították. Gyakorlatilag az egész kontinens összeomlott, és ebből a bukásból azóta sem tért magához.

A papíron győztes Franciaország szintén a csőd szélén állva került ki a háborúból, ráadásul „győzelmével” gyakorlatilag nem nyert semmit. Ezért a semmit sem érő győzelemért viszont elképesztő árat fizetett. A francia háborús költségek majdnem 160 milliárd frankra rúgtak, melynek harmadát hadikötvényekből, másik harmadát pedig kölcsönökből fedezték. A hadikiadások fedezése érdekében az adókat az egekbe emelték, és újakat vezettek be. (1916-ban például a jövedelemadót.) A fedezetlen bankjegykibocsátások miatt az infláció magasra szökött, az árak átlagban háromszorosra nőttek. A frank értéke már a háború alatt a felére esett, és később csak még tovább csökkent. Míg 1914-ben 25 frank ért egy angol fontot, addig 1926-ban már 243. A forgalomban levő bankjegyek és pénzérmék összértéke 1914-ben hat milliárd frankot tett ki, 1920-ban 38 milliárdot. Az arany és a valuta a háború alatt kiáramlott az országból, a tőke külföldre menekült. A francia gazdaság a háború során külföldi piacai nagy részét elvesztette. Ezeket már a háború alatt nagyrészt amerikai, illetve Ázsiában japán cégek foglalták el.

A háborús pusztítások tovább tetézték a gondokat. A francia emberveszteség meghaladta az 1,3 millió főt, a részben vagy egészben munkaképtelen rokkantak száma pedig a 3 milliót. Az óriási emberveszteségek következtében a háború után nyomasztó munkaerőhiány alakult ki.

A Medway-i rajtaütés után a holland flotta szoros blokádot tartott fenn a Temze torkolatban és a Csatornán, s várták, hogy az angolok végre aláírják a békeszerződést. Erre azonban még mindig nem került sor, II. Károly makacsul tovább húzta az időt, talán még mindig abban bízva, a franciákat maga mellé állítva folytatni tudja a háborút. A hollandok végül úgy döntöttek, az angolok meggyőzése érdekében újabb támadásokat indítanak a brit partok ellen. A Temzén felhajózni túl kockázatosnak ígérkezett, csakúgy mint a nagy angol kikötők, Portsmouth vagy Plymouth elleni támadás. A kisebb part menti városok és falvak elleni támadások nem kecsegtettek olyan eredményekkel, amik a kívánt meggyőző erővel jártak volna. Június során ugyan a hollandok több ilyen kisebb partraszálló hadműveletet hajtottak végre, de nem stratégiai előnyöket kívántak szerezni velük, hanem csak a hajók készleteit akarták felfrissíteni a parton „beszerzett” friss élelmiszerrel. De Witt javasolta, hogy a flotta a keleti part kevéssé védett kikötővárosai ellen indítson támadásokat, és ott a Terschelling-i rajtaütés mintájára kisebb pusztításokat hajtsanak végre, Ruyter azonban hevesen tiltakozott az elképzelés ellen. A tengernagy úgy vélte, az ilyen támadásokkal ugyanolyan felháborodást váltanának ki, mint az angolok Schelling felégetésével, és ez nem felgyorsítaná a háború befejezését, hanem éppen ellenkezőleg, felszítaná az angol harci kedvet. Witt kénytelen volt elismerni az érvelés helytállóságát, és elvetették az ilyen támadások ötletét is.

Az 1666-os év második felének legfontosabb eseményei nem a tengeren, hanem a szárazföldön, az angol hátországban zajlottak. 1666 szeptember 12-én, alig három héttel a Terschelling elleni támadás után, nagy tűzvész tört ki Londonban. A lángok az egyik királyi pékség kemencéjéből csaptak ki, ahol előző este nem oltották el rendesen a tüzet. A zsúfolt belvárosban, a nagyrészt faépítésű házak között az erős keleti szél által szított tűz nagyon gyorsan terjedt, megfékezésére csak az első órákban volt esély, amit viszont elszalasztottak a polgármester tehetetlensége miatt, aki nem hozta meg időben a megfelelő intézkedéseket. Másnapra a tűz már elharapózott az egész belvárosban, eloltani már nem lehetett, csak próbálni megállítani a továbbterjedését. A polgármester alkalmatlanságát látva II. Károly maga vette át a város vezetését, és a tűz elleni védekezés irányításával öccsét, Jakabot bízta meg. Károly és Jakab maguk is részt vettek a tűz oltásában, és ez a részvétel nem pusztán csak jelképes volt, a krónikák szerint maguk is beálltak a tűzoltók közé, hordták a vizet, és segítettek bontani a házakat.

A korabeli eszközökkel azonban egy ekkora tűz eloltása, vagy akárcsak visszaszorítása lehetetlen feladat volt, a város három napon át égett, és a tüzet csak akkor sikerült megfékezni, amikor a szél elállt. Gyakorlatilag a teljes belváros elpusztult, több mint 13 ezer ház égett le, a kárt tízmillió fontra becsülték. A tűzben hivatalosan csak hat ember vesztette életét, ám akkor valójában senki nem is próbálkozott a tényleges emberveszteség megállapításával. Erre vonatkozóan csak utólagos becslések vannak, melyek több százra, vagy néhány ezerre teszik a feltételezhető áldozatok számát. A tűzvész után George Monck-ot nevezték ki London kormányzójává, a város újjáépítését a következő években ő irányította. Miután Monck ismét elhagyta a flottát, a főparancsnoki tisztség egy személyben Rupertre szállt át.

A Négynapos Csata nem volt döntő győzelem, de mégis nagy lelkesedést váltott ki Hollandiában. Az előző háború végének vereségei és Lowestoft után végre a hollandoknak is sikerült a tengeren lealázni a briteket. Az angol flotta súlyos veszteségeket szenvedett, és úgy hitték, hónapokig nem lesz harcképes állapotban, ami a holland haditengerészet számára erre az időre szinte szabad kezet biztosított volna a Csatornán és az Északi-tengeren. A holland miniszterelnök, Johan de Witt, úgy gondolta, ki kell használni ezt az időt arra, hogy olyan csapást mérjenek az angolokra, ami egyben el is dönti a háborút. A holland flotta három héttel az ütközet után már ismét teljesen hadra fogható állapotban volt, és De Witt azzal az utasítással küldte ki őket a tengerre, csatlakozzanak a francia flottához, és az angol kikötőket blokád alá fogva kényszerítsék ütközet vállalására a brit haditengerészetet.

Nem kell emlékeztetni rá, magam is tudom, hogy ez a téma szerepelt már egyszer a lapon. Akkor a Dékány könyvek irritálóbb ostobaságait taglaló sorozatban került szóba Gerbault élettörténete. A poszt átírt változata később megjelent a „Vitorlázás” magazinban is, és most ennek a tovább bővített verzióját teszem itt ismét közzé. Gerbault története szerintem megér még egy posztot, különösen hogy az elsőhöz képest több információval, és részletesebben ismertetném a vitorlázás történetének ezt a jelentős, és egyedi figuráját. A legújabb hosszú sorozatban kis pauzát tartva könnyed – bár nem igazán vidám – kis ünnepi olvasmányként ajánlanám a nyájas olvasók figyelmébe ezt a történetet.

1666 június 12-én hajnalban napsütéses időre virradt, az előző napi vihar elcsendesedett, és csak enyhe délnyugati szél fújt. Mikor kivilágosodott, Ruyter 41 sorhajót számolt meg maga körül, az előző napi veszteségek mellett eltűnt a teljes utóvéd is. Nem sokkal később ugyan 12 sorhajóval feltűnt a láthatáron Tromp is, de túl messze volt ahhoz, hogy a reggeli órákban újrainduló ütközethez idejében csatlakozni tudott volna. Az éjszaka során Tromp valahogy elszakadt a főerőktől, és messzire elkeveredve nem is találta meg őket a kora reggeli órákig. Osztagának másik fele még távolabb volt, Ostende környékén leste a kikötőbe menekült Rainbow-t, és csak délelőtt indultak vissza a flotta felé.

A közelben haladó angol flotta hajóiról szintén jól lehetett látni, hogy a hollandok létszáma erősen lecsökkent, amit ők annak tulajdonítottak be, az elmúlt nap során ilyen súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek. Mindez jelentősen növelte a britek amúgy sem kicsi önbizalmát, akiknek az éjszaka néhány hajójukat sikerült kijavítaniuk, és 48 sorhajójuk most túlerőben volt Ruyter kötelékéhez képest. Monck is úgy vélte, fel tudja őrölni az ellenséget, még mielőtt Tromp hajói csatlakozni tudnának hozzá.

Bár a háborút az angolok egy majdnem döntő győzelemmel kezdték, azt kihasználni nem tudták, és a következő hónapokban a holland haditengerészet nemcsak pótolta a lowestofti veszteségeket, hanem még növelte is erejét. Politikailag Anglia helyzete ha lehet, még rosszabb volt. Szövetségeseket szerezni nem tudott, viszont ellene fordult Franciaország és Dánia is. Az államháztartás szokásos pénzügyi nehézségei miatt a flotta fejlesztése is alig haladt előre, és reális veszélynek tűnt, hogy a holland flotta rövid időn belül mennyiségileg és minőségileg egyaránt fölénybe kerül az angollal szemben. Erősen úgy látszott, egy elhúzódó, hosszú háború Anglia gazdasági és katonai összeomlását eredményezheti, s hogy ezt elkerüljék, néhány hónapon belül döntést kellett kicsikarni. Hogy az erre hivatott flottát olyan emberek vezessék, akik képesek is lesznek erre, a britek visszahívták a tengeri szolgálatba a legnagyobb ászukat, az utolsó, még élő Tengeri Tábornokot, Georges Monck-ot. 

A Lowestoft-i vereséget alapos vizsgálat követte Hollandiában, hogy kiderítsék, milyen hibák vezettek a kudarchoz. Végül három okot neveztek meg, a fegyelmezetlenséget, a rossz taktikát, és a gyengébb tűzerőt. A fegyelmi viszonyokon a nyár során lefolytatott hadbírósági eljárások után kiszabott szigorú büntetésekkel igyekeztek javítani. Az elítélt tisztekkel ugyanúgy példát akartak statuálni, mint azokkal, akiket a csatában nyújtott jó teljesítményük miatt megjutalmaztak és előléptettek. A taktikai hiányosságokat is igyekeztek kijavítani, az augusztus 15-én kiadott új harcászati utasításokban végre az egész flotta számára előírták, ütközetben csatasort kell kialakítani, és szigorú büntetéseket helyeztek kilátásba az azt önkényesen megbontó parancsnokok számára. A flottát angol mintára három osztagra tagolták, mindegyik osztagban három hajórajjal. A parancsnoki láncolatot szintén angol mintára szervezték át, s egységesítették, és továbbfejlesztették a flotta által használt jelzésrendszert is. A holland hajók gyengébb tüzérségével viszont nem tudtak mit kezdeni. A holland vizek tulajdonságai nem tették lehetővé az angolokéhoz hasonlóan nagy sorhajók építését. Már az új, a korábbiaknál nagyobb, de az angolokénál még mindig kisebb és gyengébb sorhajóknak is problémáik voltak a sekély parti vizekkel, és közülük néhányan csak a mélyebb vizű holland kikötőket tudták használni.

A főparancsnoki tisztség betöltéséről is viták folytak. Lowestoft után Cornelis Trompot nevezték ki a flotta parancsnokává. A kinevezési okmány szerint ideiglenes jelleggel, de a flottánál sokan azt várták, hogy ezt a kinevezést hamarosan véglegesítik. A maga 36 évével Tromp fiatalnak számított erre a hivatalra, de mindenki által elismert tehetsége, illetve legendás apja után megörökölt tekintélye és népszerűsége őt tette az egyik legesélyesebb jelöltté erre a posztra. Tromp, aki szerénységgel sosem volt vádolható, szintén magát tartotta a legalkalmasabbnak erre a tisztségre, sőt, egyenesen úgy vélte, hogy az jár neki, mint afféle apai örökség.