Nyolcvan hajóból álló flottájával Tromp 1653 február elsején futott ki, hogy a biztonságos atlanti vizekre kísérjen egy újabb holland konvojt. Ezt követően a francia La Rochelle kikötőjében vetett horgonyt, hogy ott várja be a hazai vizek felé tartó másik konvoj érkezését, és közben feltöltse hajóinak készleteit. A viharos szél miatt végül csak február 24-én tudta ismét elhagyni a kikötőt, és a konvojhoz csatlakozva visszaindultak a holland kikötők felé. Négy nappal később, február 28-án, a La Hogue fok magasságánál a hollandok váratlanul szembetalálkoztak a Blake vezette angol flottával, mely már napok óta várta az érkezésüket.

A hollandokat meglepetésként érte a találkozás, mivel nem számítottak rá, hogy előző évi vereségüket követően az angolok ilyen hamar összeszedik magukat. A holland flotta éppen ezért nem volt felkészülve egy nagy flottaütközetre, s felszereltségük hiányos volt. Miután azonban az ellenséges flotta létszámban nem volt erősebb, mint az övé, és a szél is a hollandok számára kedvező irányból fújt, Tromp mégis úgy döntött, nem tér ki az összecsapás elől. A teherhajók továbbjutását egyébként is csak úgy tudta biztosítani, hogy feltartóztatja az angol flottát. Az ütközet vállalása mellett szólt az is, hogy az erős szélben a hetven hajóból álló angol flotta erősen szétszóródott, az egyes kötelékek elszakadtak egymástól, a tapasztalatlan Monck vezette utóvéd pedig messze lemaradt a többiek mögött. (Az angol utóvédet eredetileg Richard Deane irányította, ő azonban az ütközet kezdetekor éppen Blake hajóján tartózkodott és már nem tudott visszatérni kötelékéhez.) Ezt észlelve Tromp, aki a szél szempontjából is kedvező helyzetben volt, azonnali támadásra szánta el magát, abban bízva, a szétszóródott angol kötelékeket egyenként verheti szét, még mielőtt egymás segítségére siethetnének. Hajóival azonnal az ellenség felé fordult, és teljes erejével a Blake vezette derékhad ellen támadt. Tromp szemből rohanta meg az angolokat, míg De Ruyter az utóvéddel észak, az elővédet vezető Evertsen pedig dél felől fogta közre Blake hajóit. A bosszúvágytól fűtött angol tengernagy nem tért ki az összecsapás elől, s előnytelen helyzete ellenére vállalta a harcot, abban bízva, ki tud tartani, amíg a többiek a segítségére nem sietnek.

A briteket nem sok választotta el a vereségtől. A hollandok keményen megszorongatták az angol derékhadat, s a hosszú és rendkívül heves közelharcban egy angol hajót elsüllyesztettek, négyet pedig elfogtak, köztük John Bourne ellentengernagy zászlóshajóját, a 48 ágyús Assistance-ot. Blake maga is megsebesült, zászlóshajója pedig ismét súlyos sérüléseket szenvedett. A harc során azonban mindkét fél harcrendje felbomlott, és kaotikus közelharc alakult ki, mely már az erősebb tüzérséggel rendelkező angol hajóknak kedvezett. Az angolok ezúttal is kitartóan és szívósan harcoltak, a Blake segítségére érkező, Penn és Lawson tengernagyok vezette hajóknak sikerült áttörniük a holland vonalakat és felmenteniük körülzárt zászlóshajójukat. A hollandok ezzel elvesztették fölényüket, és megtört támadásuk lendülete. Estére az ütközet teljesen kaotikussá vált, s mindkét flotta harcrendje felbomlott. Miután Monck raja is megérkezett, az angolok végképp fölénybe kerültek, és ellentámadást indítva estére sikerült elfoglalt hajóikat is visszaszerezniük.

A mindkét fél részéről egyforma elszántsággal viselt ádáz közelharc egészen a sötétedés beálltáig tartott. Az ágyúdörgést az egész Csatornán hallani lehetett, Portlandtól Boulogne-ig. Az éjszaka beálltával Tromp, látva, hogy fregattjaikat az angolok a konvoj üldözésére küldték, elrendelte az ütközet félbeszakítását, és a visszavonulást a konvojhoz. A délben kezdődő, és az éjszakába nyúló közelharcban a hollandok végül négy hajót veszítettek. Az angolok ugyan csak egyet, ám vagy féltucat hajójuk olyan súlyosan megrongálódott, hogy kénytelenek voltak visszaküldeni őket a kikötőkbe. Nagy volt az emberveszteségük is, elestek Blake és Monck zászlóshajóinak a kapitányai, és Blake titkára is. Blake mellett megsebesült Deane, és Bourne tengernagy is.

A csata második napján Tromp, akinek elsődleges feladata a konvoj biztosítása volt, nem kezdeményezett újabb összecsapást, s megelégedett azzal, hogy hajóival csatasort alkotva az angol flotta és a konvoj közé állt. Az előző éjszaka megtartott haditanács szintén az ütközet folytatása ellen döntött, fontosabbnak tartva a konvoj célba juttatását. Az óvatosság másik oka az volt, hogy előző nap a holland hadihajók lőszerkészletük nagy részét ellövöldözték. Az angolok délelőtt kilenc órakor újították fel az ütközetet, de ők sem indítottak általános támadást, a gyenge szélben csak az egyes kötelékek rohamoztak, és tettek több ízben is kísérletet arra, hogy a holland csatasort áttörve a konvoj közelébe jussanak. A nap folyamán az angolok ötször próbálták áttörni a holland vonalakat, főleg a De Ruyter vezette utóvédet támadva. A holland hajók súlyos károkat szenvedtek, az utóvéd zászlóshajója elvesztette mindhárom árbocát, és vontatni kellett, de az angolok minden támadását sikerült visszaverniük. Csupán John Lawson néhány hajójának sikerült a holland vonalakon átjutnia, de sikerüket nem tudták kihasználni, s csak néhány teherhajót sikerült elfogniuk. A hollandok számára azonban nem ezek a veszteségek voltak aggasztóak, hanem az, hogy hajóik fele a nap végére teljesen kifogyott a lőszerből, és a többi hajón is erősen megfogyatkoztak a tartalékok.

A csata harmadik napján, március másodikán, folytatódtak az angol áttörési kísérletek. A harc ismét reggel kilenc körül kezdődött, amikor Blake megrohanta a holland derékhadat, elsősorban Tromp zászlóshajója, a Brederode ellen támadva. A két zászlóshajó körül ismét elkeseredett közelharc alakult ki, melyben néhány hajó többször is gazdát cserélt. A legtöbb sérülést angol részről ismét a zászlóshajó, a Triumph szerezte, melyen a legénység harmada elesett. Blake már az előző napokban is többször megsebesült, s most egy újabb, ezúttal súlyos lőtt sebet kapott a lábába. Ennek ellenére tovább erőltette a harcot délutánig, amikor a már teljesen kimerült legénységre való tekintettel pihenőt rendelt el, és átmenetileg visszavonult.

Az angolok kitartó erőfeszítései ellenére az áttörés ezúttal is csak néhány hajónak sikerült, William Penn vezetésével. Erejükből azonban többre már nem futotta, és végül be kellett érniük azzal, hogy elfogtak két kereskedelmi hajót. Az angol támadások visszaverése ellenére azonban a holland flotta estére katasztrofális helyzetbe került, a hajók nagy részén ugyanis teljesen kifogyott a lőszer, és közülük sokan menekülni próbáltak. Tromp kénytelen volt saját hajóira lövetni, hogy megállítsa őket. Kitört a pánik a konvoj hajói között is. Sok kereskedelmi kapitány, a flotta biztos vereségére számítva, Tromp határozott tiltása ellenére kivált a konvojból, és saját szakállára próbált menekülni. Többen még a rakományt is a tengerbe hányták, hogy könnyítsenek a hajókon. Ezeknek a hajóknak nagy részét az angol fregattok később elfogták.

A kora esti órákban Blake ismét megközelítette a holland vonalakat, hogy újabb támadást indítson, és elvágja a hollandok útját a hazai kikötők felé. Tromp ekkor az ellenség felé fordult, és jelezte, kész a harcra. Az angol tengernagy erre meggondolta magát, és ismét hátrább húzódva aznapra beszüntette az ütközetet. A hollandok ebben isteni csodát láttak, hadihajóiknak ugyanis már csak alig a fele volt harcképes állapotban, s ezek közül is a legtöbb már teljesen kifogyott a lőszerből, és a többieken is csak néhány lövésre való puskapor maradt. A megkönnyebbült Tromp később ezt írta: „Ha csak félórával tovább kellett volna harcolnunk, puskaporunk utolsó maradványait is ellőjük, és menthetetlenül ellenségeink kezére jutunk.”

Az addig mindig nagyon agresszíven viselkedő Blake döntése mögött valószínűleg saját flottájának veszteségei, a legénység kimerültsége, és nem utolsósorban alighanem saját állapota állt. Sebei ugyanis egyre jobban megviselték, és estére már olyan rossz állapotba került, hogy a flotta irányítását az éjszaka át kellett adnia Moncknak.

Az angolok éjszakára horgonyt vetettek Calais közelében, a Griz-Nez fok előtt, három mérföldre a parttól, abban a biztos hitben, hogy a hollandok ugyanígy tesznek. A britek olyan pozícióban voltak, ahonnan a sekély parti vizekre szorított holland flotta útját elállták a nyílt tenger felé, abban pedig mindenki biztos volt, hogy a part menti zátonyokon képtelenség éjszaka átjutni. Az angolok arra készültek, éjszaka rendbe szedik, és amennyire lehet kipihenik magukat, majd másnap döntő csapást mérnek a partnak szorított hollandokra. Amikor azonban másnap, március harmadikán reggel megvirradt, nagy meglepetésükre már csak az üres tengert látták maguk körül.

Az éjszaka során ugyanis Tromp példátlan tengerészbravúrt hajtott végre, ösztöneire, és a helyi vizek alapos ismeretére hagyatkozva az éjszakai sötétségben teljes flottáját, és az általa kísért konvojt is átvezette a zátonyok között, úgy hogy közben egyetlen hajót sem vesztett! Tromp jól tudta, a harcot egyetlen percig sem folytathatja, hiszen hajói teljesen kifogytak a lőszerből, és egy újabb összecsapás a teljes pusztulást jelentené egész flottájának. Ezért nem vetett horgonyt, hanem tovább haladt a zátonyok felé, és a sötétségben a partok szoros közelségében haladva át is jutott köztük, holott a mai viszonyokkal ellentétben a zátonyok helyzetét akkoriban még semmi sem jelezte. Hajnalra a holland hajók már az angolok látótávolságán túl voltak, Dunkerque előtt, és estére további veszteségek nélkül elérték Texelt.

Az ütközetet mindkét fél győzelemként ünnepelte. A hollandok azért, mert a konvoj hajóinak nagy többsége sértetlenül befutott, és a flotta sem szenvedett igazán súlyos veszteségeket, az angolok pedig azért, mert a hollandok vonultak vissza elsőként, és több hajót vesztettek, mint a britek. Az angol propaganda győzelmi jelentései szerint a holland flotta 18 sorhajót és 50 kereskedelmi hajót vesztett, és ezt az elsöprő diadalt Angliában óriási ünnepléssel fogadták. A Parlament köszönőlevelet küldött a győztes parancsnokoknak, a csatában elesettek hozzátartozói részére pedig közadakozást indítottak. Az angol veszteség mindössze két hajó volt, bár három másik is olyan súlyosan megrongálódott, hogy visszaérkezésük után törölni kellett őket a flotta állományából. Az emberveszteségük körülbelül 600 fő volt.

Az ütközet tehát kétségtelenül angol győzelemmel zárult, bár a konvoj megérkezése elegendő hivatkozási alapot jelentett a hollandoknak arra, hogy azt állítsák, stratégiai szempontból ők értek el sikert, a kisebb taktikai vereség ellenére, amit nem tekintettek súlyosnak, és általában a lőszerhiánynak tudták be azt. A holland jelentések szerint saját veszteségük nyolc hadihajó, 24 kereskedelmi hajó, és körülbelül ezer ember volt. A kikötők lakossága azonban jól láthatta, hogy a holland propaganda győzelmi jelentései ellenére a flotta tisztjei feltűnően komor hangulatban szálltak partra. Tromp tisztában volt vele, hogy miután az angolok láthatólag lekoppintották a hollandoktól a csatasor alkalmazását, többé nem lesz képes hajói kisebb tűzerejét azok jobb manőverezőképességére és gyakorlottabb legénységére alapozva ellensúlyozni. Ráadásul az is jól látható volt, hogy a hollandokénál sokkal fegyelmezettebb angol flotta lényegesen hatékonyabban képes alkalmazni az új taktikai eljárást, mint maguk a hollandok. Hazaérve Tromp ismét követelte a Parlamenttől, kezdjék el végre az általa már oly régóta követelt flottafejlesztési programot, a nagy és erős sorhajók építését.

A győzelemmel az angolok visszaszerezték a Csatorna vizei feletti ellenőrzést, és visszanyerték az önbizalmukat is. Néhány nappal a csata után a három „tengeri tábornok”, Blake, Deane, és Monck, kiadta a híres „Sailing and Fighting Instructions-t”, melyben immár hivatalosan is elrendelték, a flotta hajóinak ütközetben a vezérhajó mögött oszlopban kell felsorakozniuk, és annak manővereit követniük. A győzelem, melyet saját propagandájuk természetesen erősen felnagyított, rögtön véget vetett az angolok békevágyának is. Mikor március 18-án a hollandok elküldték a briteknek a korábbi tárgyalások alapján kidolgozott részletes békejavaslatukat, válaszként nagy meglepetésükre az előző évi, a hollandok által egyszer már elutasított angol feltételek megismétlését kapták. A hollandok természetesen kapásból ismét elutasították azokat, egyúttal javasolták a béketárgyalások újrakezdését.

A portlandi csatában Blake maga is több sebet kapott, melyek nem voltak veszélyesek, a combjába kapott súlyos lőtt sebet kivéve. Sérülései miatt a tengernagy hónapokig betegállományban volt, és csak májusban tért vissza az aktív szolgálatba. De még akkor sem a flottához vezényelték vissza, hanem csupán a hajógyárak munkáját, és az épülő hajók felszerelését ellenőrizte. A flotta vezetését Monck és Deane vette át.

Hivatalosan ugyan azóta is az admirális sebesülésével indokolják Blake másodvonalba kerülését, ám sok történész azt gyanítja, a valóságban szándékosan próbálták meg a háttérbe szorítani Blake-et, akinek óriási népszerűsége kiváltotta Cromwell féltékenységét, önállósága miatt pedig veszélyesnek tűnhetett az éppen fennálló hatalom számára. A diktátor szemében alighanem sokkal megbízhatóbb embernek látszott a szervilis Monck, és a gyerekkora óta katonának nevelt, a parancsoknak való feltétlen engedelmességhez szokott Deane.

A Blake-el szembeni bizalmatlanságot alighanem tovább erősítette az admirális viselkedése a májusi események idején. Április végén ugyanis Cromwell feloszlatta a Parlamentet, és saját kezébe összpontosítva minden hatalmat a továbbiakban egyeduralkodóként irányította Angliát, a Lordprotector címet adományozva önmagának. (Közeli hívei felajánlották neki a koronát is, azt azonban némi habozás után elutasította.) A történtek után a hadsereg és a flotta tisztjeinek egy hűségnyilatkozatot kellett aláírniuk, amit Monck és Deane meg is tett, ám Blake megtagadta a nyilatkozat aláírását. (Nem tudni, pontosan mi történt, ám tény, Blake aláírása nincs az okmányon.) Az aláírás megtagadásáért sok tisztet letartóztattak, vagy elbocsátottak a flottától, ám Blake-hez nem mertek hozzányúlni. Az admirális nyíltan később sem minősítette a történteket, ám véleményéről árulkodhat, hogy a továbbiakban semmilyen politikai szerepet nem vállalt, és semmilyen politikai kérdésben nem nyilatkozott.

Miután teljesen saját kezébe vette az irányítást, Cromwell közölte a hollandokkal, hajlandó ismét fogadni a követeiket. Az újabb békedelegáció június ötödikén indult el Londonba. Az angol álláspont felpuhulásához valószínűleg hozzájárult egy újabb, megrendítő angol vereség híre. A március 14-ei leghorni (Livorno) csatában a holland flotta katasztrofális vereséget mért a Földközi-tengeri brit kötelékre, helyreállítva ezzel a holland tengeri dominanciát a mediterráneum térségében. (Az ütközetben a 40 ágyús Maan kapitányaként vett részt Tromp második fia, az ekkor 24 éves Cornelis.) A vereség, és a háború egyre súlyosabb terhei valószínűleg ösztönző hatással voltak Cromwellre a béketárgyalások felújítását illetően. A diktátor saját maga folytatta az egyezkedéseket a hollandokkal, a tárgyalásokról a flotta legtöbb tisztje nem is tudott.

Májusra a hollandok helyrehozták a hajóikban esett károkat, és a flotta ismét harcra kész állapotba került. A Csatorna feletti angol ellenőrzés közel sem volt teljes, a tavasz során Trompnak több nagy konvojt is sikerült hazai kikötőbe juttatnia, és májusban rajtaütést intézett a doveri kikötő ellen, ágyúzva az ott álló hajókat, és a parti erődítményeket. (Tromp úgy tudta, az angol flotta főerői Downsnál horgonyoznak, és eredetileg ezeket akarta megtámadni, a kikötőtőhelyet azonban üresen találta.) Június elején a holland flotta ismét kifutott, hogy legalább az Északi-tengeren visszaszorítsák saját partjaik közelébe a briteket, és biztosítani tudják a Balti-tenger felől érkező konvojok útját. A hollandok talán azt hitték, hogy az angol flotta főerői a déli kikötőknél, és Downs-nál állomásoznak, s ezeken a vizeken csak kisebb erőkkel kell megküzdeniük. A Temze torkolatnál álló angolok azonban figyelték a holland flotta mozgását, s haladéktalanul kifutva június 12-én, Harwich közelében, a Gabbard Shoal nevű zátonyoknál keresztezték ellenfelük útvonalát.

A Monck, Deane, és Penn vezette angol flotta kötelékébe 115 hajó tartozott, fedélzetükön összesen 4.066 ágyúval. Monck zászlóshajója a 88 ágyús Resolution volt, az ütközet kezdetekor ezen tartózkodott az elővédet vezető Deane is, aki nem tudott visszatérni hajórajához, melynek vezetését John Lawson vette át. Velük szemben a holland flotta 98 hajója állt, 3.255 ágyúval, Tromp, illetve az elővédet vezető Pieter Floriszoon, valamint az utóvédet vezető, a flottához hosszú betegállományából nemrég visszatérő Witte de With irányításával.

Az angol tűzfölény nem csupán az ágyúk számában nyilvánult meg, hanem a méretükben is. Az egész holland flottában összesen öt olyan hajó volt, mely 18 fontosnál nehezebb ágyúkkal is fel volt szerelve, míg az angol sorhajókon általános volt a 24 fontos, illetve a még nehezebb ágyúk használata. A holland hajók nagy része elég rossz állapotban volt, az előző csatában szerzett sérüléseket csak sebtében összefércelték, a személyi állományt tapasztalatlan újoncokkal töltötték fel. A harci morál általában nagyon pocsék volt, az ellenség tűzfölényével tisztában léve a legtöbb holland tengerész öngyilkos akciónak tekintette az angolokkal vívott ütközeteket.

A számára kedvező szélben Tromp azonban ismét támadásra szánta el magát. Döntését nyilván befolyásolta, hogy ezúttal nem kellett konvojt is védelmeznie, tehát nagyobb mozgási szabadsága volt, mint az előző ütközetben. Kihasználva, hogy az angol flotta még nem vette fel az előírt harcrendet, s az egyes kötelékek között nagy hézagok tátongtak, elhatározta, hogy megpróbálja a zömtől leválasztani, és bekerekíteni az elővédet, s csapást mérni rá, még mielőtt a többiek segítségére tudnának sietni. Az akció jól indult, Tromp közvetlen támadást indított az angol hajóraj ellen, míg De With az angol elővéd, és a derékhad közé állt. Eközben a Floriszoon vezette holland elővéd elölről sikeresen átkarolta az angol köteléket, melyet a hollandok három irányból is közrefogtak.

A holland támadás már majdnem sikerrel járt, amikor váratlanul szinte teljesen elállt a szél, és a holland hadihajók tehetetlen veszteglésre kényszerültek, az angol ágyúk lőtávolságán belül. A gyenge szélben a holland hajók alig tudtak manőverezni, s elvesztették a mozgékonyságukból, és nagyobb sebességükből fakadó előnyöket. A brit hajók nagyobb tűzereje ilyen körülmények között már gyorsan érvényesült, és hatalmas károkat okoztak a lövedékeiknek kiszolgáltatott holland hajóknak. A hollandok persze nem adták olcsón a bőrüket, és keményen védekeztek. Ők is súlyos károkat okoztak az angol hajóknak, elesett a három tengeri tábornok egyike, Richard Deane is. A zászlóshajó tatfedélzetén Monck mellett álló Deane-t egy a kötélzet rongálására használt láncos golyó találta el, s szakította ketté. Monck a saját kabátjával takarta le Deane-t, hogy a széttépett holttest látványa ne rombolja a legénység harci morálját.

A hollandok tőlük telhetően védekeztek, de egyre nagyobb nyomás nehezedett rájuk, és estére kezdett felbomlani a fegyelem. Mire a délutáni órákban újra feltámadt a szél, a holland flotta harcrendje már teljesen felbomlott, több hajó kivált a harcból, és a flottát faképnél hagyva hazafelé indult. Tromp hiába próbálta őket lövésekkel megállítani. (A legtöbb forrás szerint egyébként erre az angol elővédet átkarolni próbáló, balul sikerült támadásra a csata második napján került csak sor, nem az elsőn. Magam azonban nem hinném, hogy az óvatos és megfontolt Tromp a második napon szánta volna el magát egy ilyen akcióra, amikor flottája már súlyos veszteségeket szenvedett, és a lőszerből is kezdett kifogyni. A csata lefolyása szerintem az előző portlandi csatáéhoz lehetett hasonló, kedvező helyzetüket kihasználva a hollandok az első napon próbáltak meg döntést kicsikarni, a másodikon már csak a megtépázott flotta visszavonulása zajlott.)

Blake éppen a parton tartózkodott, amikor hírét vette, hogy újabb ütközet zajlik a tengeren. Összeszedve minden kéznél levő hajót azonnal társai segítségére sietett, ám csak a második napra ért oda, így már csak a menekülő holland flotta üldözésében vehetett részt. Jelenléte így is jó hatással volt az angol matrózokra, akik üdvrivalgásban törtek ki, mikor meglátták főparancsnokuk zászlaját az erősítésként érkező hajók árbocán.

Blake csatlakozásával az angol flotta túlereje végképp leküzdhetetlenné vált. Tromp már csak annyit tehetett, hogy a visszavonulást elrendelve megpróbálta menteni flottáját. Az angolok azonban üldözőbe vették a menekülő holland flottát, melynek visszavonulását Tromp és De Ruyter fedezte, a még harcképes hajókkal. A második napon ismét súlyos harcok bontakoztak ki, melyek során a hollandok nagy veszteségeket szenvedtek. Hajszál híján menekült csak meg Tromp zászlóshajója is. A minden árbocát elvesztett, mozgásképtelen Brederodét az angolok körülzárták, és a hollandok számára sokáig úgy tűnt, nincs menekvés. Az elkeseredett Tromp, aki el volt szánva rá, hogy élve nem kerül az angolok fogságába, állítólag lement a fedélzetről, és a hajó tatján az egyik lőporraktárba belevágott egy hajólámpát. A lőszertár azonban már félig üres volt, így a rettenetes detonáció szétrobbantotta ugyan a Brederode tatfelépítményét, ám a hajó nem süllyedt el, maga Tromp pedig csodálatos módon kisebb sérülésekkel megúszta a robbanást. (A történet persze valószínűleg csak legenda. Tromp jellemével nem igazán vág össze, hogy inkább magával és legénységével együtt felrobbantotta volna hajóját, mint hogy az ellenség kezére kerüljön. A sztori egy másik, valószínűbbnek tűnő értelmezése szerint Tromp valójában azért robbantotta fel a Brederode tatbástyáját, hogy megszabaduljon a hajóját megrohanó, és oda magukat befészkelő angoloktól.) Nem sokkal ezután aztán megérkezett De Ruyter, és kivágta a bekerítésből a zászlóshajót, melyet az egyik fregattnak végül sikerült hazavontatnia. Délutánra a holland flottában szinte teljesen felbomlott a rend, sok hajó kivált a kötelékből, és hazavitorlázott. Több hajó minden ellenállás nélkül megadta magát az ellenségnek, míg mások az angolok elől menekülve partra futtatták hajóikat.

A rendezetlenül menekülő holland flottával összehasonlítva különösen szembeötlő volt az angol hajóhadnál uralkodó szigorú rend és fegyelem. Maga Tromp is elismeréssel méltatta ellenfele kiváló szervezettségét: „Az angolok, miután félóra múlva felvették azt a harcrendet, melyben harcolni akartak, három csoportban közeledtek, egy zömöt, és két szárnyat alkotva, melyek egymáshoz képest elegendő távolságban vitorláztak ahhoz, hogy minket félhold alakban körbevegyenek.” Ahogy még később írta: „A hollandoknál teljes kavarodás, az angoloknál a legteljesebb rend uralkodott.”

A holland flottában uralkodó zűrzavart egy jelentés később így írta le: „Az angolok a szél felől támadtak, több, és erősebb ágyúval. Ezt az előnyüket kihasználva tüzérségükkel végigpásztázták a holland hajókat, melyek ebből a veszélyes helyzetből menekülni igyekeztek, s szélirányba akartak fordulni, hogy nyomdokvonalba tudjanak sorakozni. Az angolok viszont előnyös helyzetüket kihasználva megakadályozták ezt a szándékukat. A holland hajók úgy összezsúfolódtak, hogy csak kevés tudott közülük tüzelni.”

Az angolok széles rendet vágtak a menekülő hajók között, majd Monck még napokig a holland parti vizek zátonyai közé menekülő flotta körül cirkált, lecsapva az onnan óvatlanul kimerészkedőkre. A holland flotta végeredményben 17 hajót vesztett, hat elsüllyedt, tizenegyet pedig az angolok elfogtak. A hajókkal együtt több mint 1300 tengerész került fogságba, s halottakban és sebesültekben a hollandok még legalább ezer tengerészt vesztettek. Az 1665-ös lowestofti csatát leszámítva ez volt a legsúlyosabb vereség a holland haditengerészet történetében.

Ellenfelükéhez képest az angol veszteségek csekélyek voltak. Egyetlen hajót sem vesztettek, bár tizenkét hajójuk súlyosan megrongálódott. Emberveszteségük körülbelül 400 fő volt. A csata után Blake ismét átvette a flotta vezetését, és megszervezte a holland partok blokádját. Támadást akart intézni a holland kikötők ellen is, erre azonban nem kapott engedélyt. Blake dolgát tovább nehezítette az akadozó utánpótlás, és a flottában kitört járványok. Az admirális a portlandi csatában szerzett, de most újra felszakadt sebeit is elhanyagolta. Legyengült szervezete nem tudott ellenállni a sebláz és a skorbut együttes támadásának, s rövidesen olyan rossz állapotba került, hogy kénytelenek voltak partra szállítani, ahogy a kortársak írták, „inkább holtan, mint elevenen”. A tengernagy hosszú betegállományba kényszerült, és a háború további tengeri összecsapásaiban már nem is vehetett részt.

A katasztrofális gabbardi vereség után Tromp közölte a Parlamenttel, a holland flotta többé nem képes felvenni a harcot a britekkel. Ez volt De Ruyter véleménye is, aki emberei fegyelmezetlenségén, engedetlenségén, és csapnivaló harci szellemén felbőszülve kijelentette, ezzel a flottával ő többet nem hajlandó a tengerre szállni. Az impulzív természetű Witte de With még egyértelműbben fogalmazott: „Miért fogjam be a számat? Az Úr az én bírám, előtte szabad beszélnem! És ki kell, hogy jelentsem, e pillanatban az angolok uralkodnak a tengerek felett, és felettünk is!”

Két hónappal később azonban mégis mind a hárman a tengeren voltak újra. Az angol blokád ugyanis teljesen elvágta a mindenestül a tengeri útvonalaktól függő Hollandia utánpótlási vonalait, ami katasztrofális következményekkel járt a hollandokra nézve. A Csatorna után a brit flotta most kiterjesztette ellenőrzését az Északi-tengerre is, teljes mértékben elvágva ezzel Hollandia utánpótlási vonalait. A hollandok számára ez a helyzet tarthatatlan volt, hiszen az ország léte ezektől a tengeri útvonalaktól függött, és még a városok élelmiszer ellátását a tenger felől oldották meg. A helyzet éhínséggel, és gazdasági összeomlással fenyegetett, s hogy ezt elkerüljék, mindenáron fel kellett törni az angol blokádot. Lázas tempóban dolgozva néhány hét alatt kijavították a sérült hajókat, besoroztak a flottába minden elérhető, és erre alkalmas vízíjárművet, és a semmi jóval sem kecsegtető erőviszonyok ellenére augusztus harmadikán Tromp ismét kivezette a tengerre flottáját, hogy újból megkísérelje a blokád feltörését.

Az angolok, akik ezúttal is azt hitték, az előző ütközetben teljes vereséget mértek a holland flottára, a gabbardi csata után szoros blokád alá vették a holland partokat. Flottájuk a holland partok előtt látótávolságban cirkált, elvágva a holland kikötőket a tengeri útvonalaktól. A holland városokban súlyos állapotok kezdtek kialakulni, a nyersanyag utánpótlás megszűnésével a gyárak sorra bezártak, a munkások az utcára kerültek. Az élelmiszer ellátás is akadozott, az utcák koldusokkal teltek meg. A béketárgyalások is megrekedni látszottak, a Londonba küldött delegáció fele július végén visszatért Hollandiába, hogy az új helyzetről egyeztessen a Parlamenttel. A súlyos helyzet békés megoldása nem látszott reális lehetőségnek, az államtanács így felszólította az Admiralitásokat, törjék fel az angol blokádot, és biztosítsák a francia és dán kikötőkben várakozó konvojok hazaérkezését.

A gabbardi veszteségeket megfeszített munkával eddigre már sikerült pótolni, és a sérült hajókat kijavítani. Tromp mintegy nyolcvan hadihajóval és öt gyújtóhajóval a Maas torkolatában várakozott a kifutásra, míg Witte de With 27 hajóval Texel szigeténél horgonyzott. A két hajórajt nyilván egyesíteni kellett, csak így lehetett esélyük a Monck vezette angol flotta 120 hajójával szemben. Ezt természetesen az angolok is tudták. Látva, hogy a holland hajók kifutásra készülnek, július végén Monck haditanácsot tartott, melyen eldöntötték, a hollandok kifutása esetén teljes erejükkel Tromp hajói ellen fordulnak, a kisebb holland köteléket pedig egyelőre figyelmen kívül hagyják. (Az ír hadjáratban edződött Monck egyébként nem udvariaskodott annyit az ellenséggel, mint Blake. A haditanácson elrendelte, tilos hadifoglyokat ejteni, végezni kell minden hollanddal, aki a kezükre jut. Ezt az utasítását alárendeltjei egyébként később figyelmen kívül hagyták.)

Ennek megfelelően amikor augusztus nyolcadikán reggel Tromp elhagyta a Maas torkolatát, Monck azonnal délnek fordult teljes flottájával, őrizetlenül hagyva Texelt, ahonnan De With ezt követően zavartalanul ki tudott futni a nyílt tengerre. Miután észlelték az angol flotta feltűnését, Tromp délnyugat felé fordult, hogy maga után vonja az angolokat, és szabad utat biztosítson De Withnek. A késő délutáni órákban az angolok elöl haladó hajói lőtávolságra közelítették meg a holland utóvédet, és a sötétedés beálltáig tartó heves tűzharcban saját állításuk szerint két holland hajót elsüllyesztettek. (A holland jelentések nem tesznek említést ilyen veszteségekről.)

Éjszaka Tromp fordult hajóival, a teljes sötétségben egész flottájával 180 fokos kanyart tett, és visszaindult északkeletnek, De With felé. Az angolok csak reggel vették észre, hogy ellenfelük az éjszaka faképnél hagyta őket, és ők is visszafordultak északra, a közben megerősödő északi szélben azonban csak igen lassan tudtak előrejutni, és már nem érték utol Trompot, aki a délutáni órákban egyesítette flottáját De With hajórajával. Napközben a szél viharossá fokozódott, így újabb összecsapásra aznap már nem került sor. Az egymástól alig néhány mérföldre manőverező két flotta azzal volt elfoglalva, hogy a viharban amennyire lehet tartsa az alakzatot, és az erős szél ne hajtsa ki őket a part menti zátonyokra.

Másnap, augusztus tizedikén reggelre a szél elviselhető mértékűvé csökkent, és napkeltekor a két flotta egymás közvetlen közelében találta magát, a Scheveningen és Ter Heijde közti partok előtt. Számbelileg a két flotta nagyjából azonos erőt képviselt, 110-120 hajóval, bár a tűzerőt tekintve ezúttal is angolok álltak jobban, akik körülbelül 4.200 ágyút tudtak felvonultatni a 3.600 hollanddal szemben. Az angol flottát George Monck vezette, a 88 ágyús Resolution fedélzetéről. Az elővéd parancsnoka William Penn volt, a 66 ágyús Jamesen, az utóvédé pedig John Lawson, zászlóshajóján, az 58 ágyús George-on.

A holland flotta a szokásoknak megfelelően öt hajórajból állt, mivel az öt Admiralitás ezúttal is külön kötelékeket állított ki, melyek azonban Tromp személyében közös főparancsnokot kaptak. Tromp zászlóshajója ezúttal is az 58 ágyús Brederode volt, Witte de With-é a 44 ágyús Vrijheid, Evertsené a 40 ágyús Vlissingen, Ruyteré a 40 ágyús Witte Lam, Floriszoon-é pedig a 38 ágyús Monnikendam. A két flotta alig néhány kilométerre a holland partoktól ütközött meg egymással, ahol a környékbeli városok és falvak teljes lakossága a tengerpartra tódult, és onnan nézték végig a küzdelmet, a saját fegyverek győzelméért imádkozva. A két, egymással párhuzamosan haladó flotta csatasora mintegy húsz kilométer hosszan nyúlt el, egyszerre gyönyörű, és félelmetes látványt nyújtva. Mindkét fél tisztában volt vele, hogy a csata kimenetele sorsdöntő jelentőségű a háború szempontjából, s ennek megfelelően aztán mindkét részről egyformán elszánt és kíméletlen küzdelem kezdődött.

Az északkeleti szél a hollandok számára kedvezett, akik ezt kihasználva ezúttal is támadásra szánták el magukat. Reggel hét után, amikor az angolok is a hollandokéval megegyező irányba fordultak, és a két csatasor egymás lőtávolságába ért, Tromp rövid lövöldözés után támadást vezényelt, és zászlóshajójával megrohanta az angol vonalakat. A hollandoknak sikerült is az ellenséges csatasort több helyen áttörniük, és heves közelharc bontakozott ki, melyben mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. (A 120 hajóból álló flották természetesen nem egyetlen egységként manővereztek. Az egyes kötelékek parancsnokaik saját kezdeményezésére, vagy a zászlóshajó jelzéseire önállóan indítottak támadásokat, vagy változtatták meg helyzetüket, ahogy az előre megbeszélt taktikának megfelelően, és a többiekhez igazodva éppen jónak látták.) Mivel az áttörést követően a támadók harcrendje óhatatlanul felbomlott, az angolok a támadásnak ki nem tett helyekről leválasztottak egy-egy hajórajt, és az áttörések helyén feltorlódott holland hajók ellen küldték őket, melyeket így kétfelől vettek tűz alá. (A homályos leírások alapján az is elképzelhető, az angolok eleve két vonalban állították fel hajóikat, és a második vonalban haladók fogták kereszttűz alá az első vonalon áttörő holland hajókat.)

A heves harcban a holland flottát rögtön az ütközet elején súlyos csapás érte, elesett Maarten Tromp, a holland haditengerészet meghatározó alakja. A holland tengernagyot a William Penn zászlóshajójának árbockosarában elhelyezett lövészek egyike találta el, nem sokkal az ütközet kezdete után. A szemtanúk szerint Tromp, akinek a szívébe fúródott a golyó, már csak ennyit tudott mondani: „Nekem végem. Tartsák fenn a rendet a flottában.” Azzal holtan esett össze. (Más forrás szerint utolsó szava az volt: „Sok szerencsét.”) Hogy ne keltsenek pánikot a flottában, a zászlóshajó kapitánya, Egbert Bartholomeusz Cortenaer, úgy döntött, nem vonják be Tromp zászlaját. A flotta tengernagyait azonban megpróbálták értesíteni a főparancsnok haláláról, ám a zűrzavarban csak az utóvéd parancsnokát, Michiel de Ruytert sikerült elérni. A legenda szerint a hír hallatán Ruyter így kiáltott fel: „Bárcsak az Úr megelégedett volna az én életemmel az övé helyett!” (Tromp halálának e kissé színpadias leírásán kívül a korabeli, egyébként teljesen megbízhatatlan krónikák egy másik változatot is feljegyeztek, mely szerint a holland tengernagyot a Brederode ledőlő főárboca, vagy annak egyik vitorlarúdja zúzta halálra.)

Heves közelharc után a küzdő felek rövid időre ismét szétváltak, Tromp haláláról ekkor sikerült értesíteni a többi tengernagyot is, a hírt azonban a legénységgel továbbra sem közölték, tartva attól, az olyan romboló hatással lenne a harci morálra, ami a flotta azonnali vereségét eredményezné. A parancsnokságot előbb Johan Evertsen, majd Witte de With tengernagy vette át, Tromp zászlaját azonban továbbra is fenn tartották a Brederodén.

Rövid szünet után With ismét támadásra vezette a flottát. Hogy utat csináljon az áttörő hajóknak, a tengernagy bevetette a gyújtóhajókat is, melyeket nekivezettek az angol csatasornak. A gyújtóhajók ezúttal egész eredményesen tevékenykedtek, a 32 ágyús angol Oak kigyulladt, majd felrobbant és elsüllyedt. A 44 ágyús Worcester a nyilván erősen túlzó korabeli beszámolók szerint a vízvonalig leégett, és több más angol hajó is súlyosan megrongálódott. A holland áttörés ezúttal is sikerrel járt, és újabb heves közelharc bontakozott ki, melyben az angolok két tengernagyukat vesztették el, az elővéd hátsó raját vezető Thomas Graves ellentengernagyot, és a derékhad első raját irányító James Peacock altengernagyot.

A délutáni órákig a hollandok négyszer törték át az angol csatasort, sikerüket azonban egyszer sem tudták annyira elmélyíteni, hogy az az ütközetet el tudta volna dönteni. Az áttörés után kialakuló közelharcokban előbb-utóbb mindig érvényesült az angol hajók nagyobb tűzereje, mellyel szemben a hollandok csak átmeneti sikereket tudhattak elérni. A harcokban egyértelműen a holland hajók szenvedtek nagyobb károkat és veszteségeket. Látva, hogy erőfeszítéseik és áldozataik nem érik el a kívánt eredményt, a holland tisztek és tengerészek harci morálja kezdett megroppanni.

Délután egy körül a szél az angolok számára előnyösebb északnyugatira irányra váltott, ami véget vetett a holland áttörési kísérleteknek. Most az angolok indítottak támadásokat, és a holland flotta egyre nagyobb nyomás alá került. Egy ideig még tartották magukat, de sok hajójuk harcképtelenné vált, és a késő délutáni órákra a flotta rendje is kezdett széthullani. Először természetesen most is a besorozott kereskedelmi hajók kezdtek menekülni, majd őket követve több hadihajó is elhagyta a flottát. Az esti órákra már 20-25 hajó vált ki a csatasorból, és indult saját szakállára a biztonságos hazai kikötők felé. De With sem jelzésekkel, sem ágyúlövésekkel nem tudta visszafordulásra bírni őket.

A harc folytatásának ilyen körülmények között egyre kevesebb értelme látszott, így De With, hogy flottáját a teljes pusztulástól megóvja, a késő délután órákban elrendelte a harc félbeszakítását, és a visszavonulást Texel felé. A hollandok visszavonulása ezúttal rendben és fegyelmezetten zajlott, a még harcképes hajókkal De With és Floriszoon tengernagyok biztosították a flotta elvonulását, visszaverve az angolok újabb támadási kísérleteit. Az ütközet este nyolc után ért véget. A flotta másnap további veszteségek nélkül elérte Texelt, ahol a biztonságos vizeken horgonyt vetettek.

A holland veszteségekről részletes adatok nem maradtak fenn. Az angolok azt állították, legalább harminc holland hadihajót semmisítettek meg, azonban a csata után írt hivatalos jelentésében a flottaparancsnok, De With tengernagy, csak 14 hajó elvesztéséről tett említést. (Az eleve pusztulásra szánt gyújtóhajókat De With nem számította bele a veszteségekbe, de azokkal együtt az elveszett hajók száma már közelítheti az angol adatokat.) 1300 holland tengerész került fogságba, a sebesültek és elesettek száma körülbelül ezerötszázra tehető. Angliában ismét nagy győzelmet ünnepeltek, s országszerte megint felvonulásokkal, tűzijátékokkal, népünnepélyekkel ünnepelték az újabb diadalt. Monck, és a súlyos állapotban, lázas betegen odahaza fekvő Blake egy 3.000 font értékű aranyláncot kapott a Parlamenttől, jutalomként és kitüntetésként. Penn és Lawson ezer font értékű láncot kaptak, s Penn a flottánál átvette Deane helyét.

Győzelmet ünnepeltek azonban Hollandiában is. Bár maga az ütközet ismét kétségtelen angol győzelemmel zárult, stratégiai szempontból mégis megint holland sikernek volt tekinthető. Az angolok ugyan csak két hajót vesztettek, azonban harmincöt másik olyan súlyosan megsérült, hogy az ütközet után azonnal haza kellett küldeni őket javításra. (A flotta embervesztesége legalább 1500 főre volt tehető.) A sérült hajók visszavonulását a flotta többi része fedezte, így a holland partok blokádját kénytelenek voltak feladni. A holland kikötők felé vezető utak ezzel felszabadultak, és a következő hetek során több nagy konvoj is eljutott az országba. Néhány héttel később az angol flotta ismét visszatért a holland partok elé, azonban már nem tudtak olyan szoros blokádot fenntartani, mint korábban, s ha nagy veszteségekkel, és akadozva is, de a túléléshez feltétlenül szükséges szállítmányok nagyrészt eljutottak az országba. A hollandok tehát győzelemként ünnepelték az ütközetet, Trompot pedig hősként, aki megmentette az országot a pusztulástól.

Azt azonban az ünneplés közepette sem lehetett letagadni, hogy katonai szempontból a flotta ismét vereséget szenvedett, aminek egyik oka megint a nem hivatásos parancsnokok fegyelmezetlensége, és gyávasága volt. A kudarcot ezúttal szigorú rendcsinálás követte, a harcból megfutamodók közül 13 kapitányt állítottak bíróság elé, és tizenegyet el is ítéltek, halálra, vagy súlyos börtönbüntetésre. (A halálbüntetések közül tudtommal egyet sem hajtottak végre.) A flottánál szervezeti reformok kezdődtek, bár korántsem olyan mértékben, amilyenben szükséges lett volna, és amilyent az angolok hónapokkal korábban végrehajtottak. Ismét új flottabővítési programot hirdettek, ami azonban nem tudott igazán kibontakozni, mivel nem sokkal később, a békekötés után, a mindig fukar holland kereskedők, akik pazarlásnak tartották a békeidőben a flottára költött összegeket, a fejlesztésre szánt pénzeket megint erősen megnyirbálták.

A csatavesztés után a hollandok nem erőltették tovább a nagy flottaütközeteket. Megmaradt 70-80 sorhajójukat kizárólag a konvojok kíséretében alkalmazták, s a főerők összecsapásait minden módon igyekeztek elkerülni, már csak a harci morál lenullázódása miatt is, a holland tengerészek között ugyanis általános volt a vélemény, Tromp nélkül nincs esélyük a győzelemre. A konvojok a továbbiakban nem az áttörhetetlen Csatornán keresztül közelítették meg a hazai vizeket, hanem a brit szigeteket észak felől megkerülve, az Északi-tengeren át, ahol nagyobb esély volt arra, hogy sikerül kikerülni a laza blokádot fenntartó angol flottát. A haditengerészet a sorhajók összecsapásai helyett inkább a „guerre de course” módszeréhez nyúlt, amit az angolok már addig is nagy sikerrel alkalmaztak ellenük. A kisebb hadihajókat kivonták a flotta kötelékéből, és önálló portyázásokra küldték őket az angol teherhajók ellen. Rövidesen a hollandok is százával fogták, vagy süllyesztették el a brit kereskedelmi hajókat, aminek döntő jelentősége ezúttal sem volt, de érzékeny veszteségeket jelentett az angoloknak, ami a háború mielőbbi befejezésére ösztönözhette őket. A britek azt is láthatták, a tengeren nem tudnak döntő csapást mérni a hollandokra, akik minden vereségük után keljfeljancsiként álltak fel újra, és néhány hét alatt mindig rendbe szedték a flottájukat.

Maarten Harpetszoon Trompot óriási gyásszertartás keretében, hatalmas tömeg részvétele mellett a delfti Oude Kerk (Öreg Templom) oldalhajójában helyezték örök nyugalomra, nagy elődje, Piet Hein közelében. A gyászbeszédet Hollandia új miniszterelnöke, Johan de Witt tartotta. Tromp halála pótolhatatlan veszteség volt a holland haditengerészet számára. Bár De Ruyter dicsfénye később némileg elhomályosította alakját, akkor Tromp volt a haditengerészet motorja, s elvesztése olyan morális csapást jelentett a flottára, melyet egyetlen másik, máskülönben igen tehetséges holland tengernagy sem tudott helyrehozni, ugyanis mind nélkülözték Tromp óriási tekintélyét. A flotta tengerészei, akik Trompot a „Bestevaer” (Nagyapó) becenévvel tisztelték meg – ezt a kitüntető titulust a holland flotta történetében rajta kívül csak De Ruyter kapta meg később –, szeretett parancsnokuk halálával elveszettnek tekintették a háborút.

Tromp halála nem csak a holland haditengerészet számára volt nagy csapás, hanem az Orániai pártnak is, mely az admirális személyében talán a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb támogatóját vesztette el. Ezt követően a párt befolyása és népszerűsége is hanyatlani kezdett, míg ugyanekkor a régensek erősíteni tudták hatalmukat, elsősorban új vezetőiknek, a nagyon tehetséges és rátermett politikusoknak bizonyuló Witt testvéreknek köszönhetően. Az Orániaiak háttérbe szorulásával a háborúpártiak is kisebbségbe kerültek a holland államigazgatáson belül. Az ő céljuk ugyanis az angol köztársaság megdöntése, és a Stuartok trónra való visszahelyezése volt, míg a nagypolgárságot képviselő régensek pártja a háború mielőbbi befejezését, és az angolokkal való jó viszony helyreállítását tartotta kívánatosnak. A vereség, és Tromp halála tehát furcsa módon megkönnyítette a hollandok számára az angolokkal való kiegyezést.

(Folyt. köv.)