A béke rövid éveit Duguay-Trouin nagyrészt a szárazföldön töltötte, St.Malóban, és Brestben vásárolt birtokán. Még a békekötés évében, 1697-ben, egy újabb párbajba keveredett, természetesen ezúttal is permanens nőügyei miatt. A helyi rendőrfőnök azonban tudomást szerzett a készülő párbajról, és mivel az ilyesmi hivatalosan tiltott szórakozás volt, lecsukatta mindkét gavallért.

Mint a haditengerészet tisztje, Trouin természetesen részt vett a flotta éves hadgyakorlatain is. A háború kitörése a 110 ágyús Dauphine Royal sorhajó elsőtisztjeként érte.

Ez azonban inkább csak névleges beosztás volt. A Dauphine Royal, a többi francia sorhajóhoz hasonlóan, ugyanis leszerelve vesztegelt a kikötőben, és amúgy is éppen leselejtezés előtt állt. Trouint a hadüzenet után gyorsan fel is mentették ebből az állásából, és olyan feladattal látták el, amely lehetővé tette számára, hogy képességeit a lehető legjobban ki tudja fejteni az ország javára. Ez a feladat természetesen a brit kereskedelmi hajózás elleni portyázó hadviselés volt, melyet Duguay-Trouin ezúttal már nem korzárként, hanem a haditengerészet tisztjeként hajtott végre. Megbízása szerint egy négy fregattból álló kötelék parancsnokságát kellett volna átvennie, hogy ezekkel a brit szigetektől északra vadásszon az angol és holland kereskedelmi hajókra. Brestbe érkezve azonban rá kellett jönnie, az egész támaszponton összesen két felszerelt, és hadra fogható fregatt van csupán, a 38 ágyús Bellone, és a 24 ágyús Railleuse. Ezekkel indult tehát útra, és hogy kötelékét erősítse, felkért két St.Malói korzárhajót is, hogy csatlakozzanak hozzá.

A négy hajó az Orkney-szigetektől északra eső területen portyázott, és egészen a Spitzbergákig elhajóztak. A viharos tengerrel, és az elszántan védekező holland hajókkal megbirkózva az út során összesen 28, nagyrészt holland kereskedelmi és bálnavadászhajót zsákmányoltak. A visszafelé vezető úton ismét egy erős viharral kellett megküzdeniük, mely szétszórta a köteléket. A Railleuse-t a vihar egészen a Kanári-szigetekig elverte, és kénytelen volt a baráti Lisszabon kikötőjébe befutni, hogy a hajón esett sérüléseket helyrehozzák.

A következő hónapokban Trouin folytatta a kereskedelmi hajók levadászását. A puszta zsákmányszerzésen kívül a guerre de course-nak ekkor már bizonyos nemzetgazdasági jelentősége is volt, ugyanis a szárazföldön minden irányból ellenségekkel körülvett Franciaország számára a korzárok által elfogott kereskedelmi hajók rakománya egyre nagyobb jelentőséggel bírt.

A korzárok, és a flotta portyázó fregattjai szorgalmasan dolgoztak, és százával szállították haza az elfogott holland és angol hajókat. Trouin is kivette részét ebből a tevékenységből, és minden útjáról tucatnyi elfogott hajóval tért vissza. A haditengerészet fő tevékenysége ekkor már a kereskedelmi hajók elleni vadászatból állt, az ellenséges haditengerészettel vívott flottaütközet gondolata egyszerűen fel sem merült. A nagy hadihajók felszerelésére nem volt sem pénz, sem akarat. A flotta egyetlen esetben tudta valamennyire összeszedni magát, amikor 1704-ben az angolok által megszállt Gibraltár visszafoglalására a spanyolokkal közösen sikerült 51 sorhajót felszerelniük. A nagyjából azonos erejű angol–holland flottával megvívott malagai ütközet azonban semmilyen eredménnyel nem járt. Bár nem szenvedtek vereséget, az angolok vonalán nem sikerült áttörni, így Gibraltár az ő kezükön maradt. A hazatérő flotta viszont óriási győzelemről számolt be. A francia és spanyol újságok meg röplapok nagy lelkendezve 52 angol és holland sorhajó elsüllyesztését vagy elfogását adták hírül. Valójában persze az ellenség egyetlen hajót sem vesztett.

A háború további részében az egyre súlyosabb háborús helyzet, és az ebből következő egyre súlyosabb pénzhiány miatt a flotta egyre jobban lerongyolódott. A sorhajók leszerelve korhadtak a kikötőkben, és lassan már a kisebb hajók felszerelésére sem maradt pénz. A haditengerészet fregattjait, a korábbi háborúkban is elterjedt gyakorlatnak megfelelően, gyakran a korzároknak adták bérbe, a flotta hajóinak útjait pedig sokszor magánszemélyek finanszírozták.

Duguay-Trouin 1704 novemberében ismét „beszerző útra” indult Brestből, az 54 ágyús Jason és Auguste sorhajókkal, valamint a Valeur fregattal, melyet öccse, Nicolas irányított. November 23-án a Csatornán cirkáló kötelék találkozott a 72 ágyús Elizabeth sorhajóval és a 44 ágyús Chatham fregattal. A két Trouin az angol sorhajót támadta meg, és másfél órás közelharcban végül sikerült megadásra kényszeríteniük azt. Ezt látva a Chatham is menekülésre fogta, és a rosszabb vitorlázó képességekkel rendelkező Auguste-ot lerázva sikerült is egérutat nyernie. Nem sokkal később két nagy holland fregatt is áldozatul esett a franciáknak, melyeket kemény harc után sikerült elfogni.

A portya tehát ezúttal is eredményesen zárult, azonban Trouint ismét egy családi tragédia érte. A hazafelé vezető úton a Valeur elszakad a köteléktől, és önállóan portyázott tovább. Sikerült is több hajót elfognia, azonban balszerencséjére találkozott egy túlerőben levő, 44 ágyús angol privateer-el. A francia hajónak sikerült ugyan visszavernie a támadást, és elmenekülni az angolok elől, azonban az összecsapásban Trouin öccse, Nicolas, súlyos sebet kapott, és nem sokkal hazaérkezése után belehalt sérüléseibe.

Ez a csapás ismét olyan érzékenyeken érintette Trouint, mint korábban másik öccsének, Etienne-nek a halála. A flotta tisztjeként azonban most nem engedhette meg magának, hogy gyászába temetkezve visszavonuljon a szárazföldre. Miután ismét felszerelték két hajóját, újra kifutott a tengerre, és ezúttal majdnem ő is rajtavesztett.

Két nappal a kifutás után a franciák egy ismerős hajót vettek észre a láthatáron, a Chatham fregattot, mely néhány hónappal korábban egyszer már kicsúszott a kezükből. A reváns vágyától égve a franciák üldözőbe vették az angol hajót, és olyan lelkesen hajszolták azt, hogy a nagy buzgalomban egyenesen belerohantak a Sir George Byng vezette angol flottába. A szerepek egykettőre felcserélődtek, és most a franciák igyekeztek menteni az irhájukat. Trouin elrendelte hajóinak a szétválást, és igyekezett magára terelni a figyelmet, hogy a lassabb Auguste számára ezzel esélyt adjon a menekülésre. Az angolok azonban elég sokan voltak ahhoz, hogy egyszerre mindkét francia hajót nagy túlerővel vegyék üldözőbe. Hat hajót indítottak az Auguste után, melyet többórás üldözést követően végül utolértek és megadásra kényszerítettek.

Egy másik, öt vagy hat hajóból álló kötelék a Jasont vette üldözőbe. A francia hajó előnye lassan kopott, és üldözői egyre jobban megközelítették. A leggyorsabb angol hajó, az 50 ágyús Worcester, egy időre lőtávolságon belülre is ért, ám miután a francia ágyúk megrongálták árbocozatát, ismét lemaradt. Alkonyatra az angol hajók, lőtávolságon kívül ugyan, de körülvették a Jasont. Estére azonban teljesen elült a szél, és a hajók egész éjjel mozgásképtelenül vesztegeltek.

A franciák a végső harcra készülődtek. A menekülésre semmi reményt nem látva Duguay-Trouin úgy tervezte, másnap reggel, ha feltámad a szél, nekiront az angol zászlóshajónak, és az utolsó csepp véréig harcolva legalább a francia zászló becsületét megmenti. Tisztjeivel is közölte, nem lát semmilyen esélyt a menekülésre, és azt is, hogy semmilyen körülmények között nem fogja megadni magát.

Miután felkészítette hajóját a harcra, aludni próbált, de nem jött álom a szemére. Felment hát a fedélzetre, és az őket körülvevő hajókat figyelte, amikor hirtelen beugrott neki egy ötlet. Nem annyira paranormális képességei, hanem valószínűleg inkább tapasztalata és tengerészösztöne ugyanis megsúgta Trouin-nak, hajnalban pontosan mikor, és milyen irányból lesz várható a szél érkezése. Riadóztatta embereit, és csendben, hogy a közelben álló angolokat ne verjék fel, a Jasont a leeresztett csónakokkal irányba állította, majd kibontatta, és az érkező szél felé fordította az összes vitorlát. Hajnalra minden ember ugrásra készen várta a kötelek végeinél a szél érkezését. Amikor aztán a szél, a Trouin által várt irányból, valóban megérkezett, a francia hajó a gondos előkészületeknek köszönhetően már az első fuvallatokat be tudta fogni vitorláiba, és mozgásba lendült, amikor az elbizakodott, és túlerejükben bízva nyugodtan alvó angolok még éppen csak ébredeztek. Mire a britek észbe kaptak, és ők is vitorlát bontottak, a franciák már kitörtek a gyűrűből. Hogy a hajón könnyítsenek, tengerbe dobáltak minden nélkülözhető felszerelést, még a horgonyokat is. Csak a Worcester tudott ideig-óráig lépést tartani a francia hajóval, ám ahhoz ő sem került elég közel, hogy oldalsortüzet tudjon leadni a menekülőkre. Az erősödő szélben a Jasonnak aztán lassan sikerült maga mögött hagyni a briteket, és este végképp lerázta üldözőit.

Ez év, vagyis 1705 őszén a franciák tudomást szereztek róla, hogy egy nagy, 200 hajóból álló angol–portugál konvoj indult Brazíliából Lisszabon felé, a gyarmatokról származó gazdag rakománnyal a hajók fedélzetein. (Egyébként a konvoj valójában nagyjából feleekkora volt csak, 100-130 hajóból állt.) Miután várható volt, hogy a konvoj erős fedezettel rendelkezik, Trouin szövetségre lépett a kor másik híres francia tengerészével, Claude de Forbin-el. (1702-ben ő gyújtotta fel Triesztet, és lövette Fiumét.) A vállalkozásra mindketten hat-hat hajóval vonultak fel. A kötelék parancsnoka a rangidős, és elvileg tapasztaltabb Forbin volt, a gyakorlatban azonban mindketten önállóan tevékenykedtek.

A konvojt a várt helyen, a Lizard-fok magasságában pillantották meg 1705 október 21-én. (Vagyis pontosan 100 évvel Trafalgar előtt.) Ahogy előre látható volt, az angolok nagy erőkkel biztosították a konvojt, melyet három 80 ágyús, és két 50 ágyús sorhajó kísért, Richard Edwards commodore parancsnoksága alatt. A brit hajók tűzerő szempontjából fölényben voltak a franciákkal szemben, mivel Forbin nem követte az angol hadihajók felé forduló Duguay-Trouint, hanem a kereskedelmi hajók elfogására indult, magára hagyva társát, boldoguljon, ahogy tud. A szélirány szempontjából a franciák szerencsére kedvező helyzetben voltak, a szélalatti oldalon levő angolok nem tudtak támadást kezdeményezni. Zászlóshajójával, a Jason-el, Duguay-Trouin az angol kötelék zászlóshajója, a 80 ágyús Devonshire ellen fordult, s a két hajó egészen sötétedésig közelharcot vívott egymással. Az angolok a tőlük megszokott módon ezúttal is igen kemény ellenállást fejtettek ki, és a már lángokban álló hajóról is az utolsó pillanatig tüzeltek az ellenségre. Alkonyatkor a hajón tomboló tűz végül elérte a Devonshire lőporraktárát, és a brit sorhajó hatalmas robaj, és a hajó derekából felcsapó látványos tűzoszlop kíséretében felrobbant. A több mint 800 fős személyzetből mindössze három ember maradt életben. Maga Trouin a Devonshire felrobbanását utóbb a legborzalmasabb látványnak nevezte, amiben tengerész pályafutása során része volt.

A zászlóshajó pusztulását látva a többi angol hadihajó ellenállása is megtört, s a harcot feladva menekülni igyekeztek, vagy megadták magukat. Az éjszakába nyúló ütközet végére az öt angol sorhajóból csak egynek, a 80 ágyús Royal Oak-nak sikerült elmenekülnie. A Devonshire elsüllyedt, a másik három sorhajó, a Cumberland, a Chester, és a Ruby pedig megadta magát Trouin hajóinak. A franciák szintén nagy árat fizettek a győzelemért. Minden hajójuk súlyosan megsérült, és emberveszteségük is igen nagy volt.

Miközben Trouin köteléke lekötötte a fedezet hadihajóit, Forbin, a könnyebbik utat választva, a menekülni próbáló kereskedelmi hajókat vette üldözőbe, és sötétedésig jókora pusztítást végzett közöttük. A legtöbb forrás 12-16 közé teszi az elfogott hajók számát, bár van, aki hatvan hajóról beszél, ami azért már valószínűtlennek tűnik. (Míg egyes angol szerzőknek meg van képük azt állítani, a franciák egyetlen kereskedelmi hajót sem fogtak el, ami szintén teljesen valószínűtlenül hangzik.)

Az ütközet alatt Forbin és Trouin köteléke elszakadt egymástól, és külön tértek vissza Brestbe. Sérült hajóival Trouin útja jóval tovább tartott, és csak napokkal Forbin után futott be a kikötőbe. Hazaérve azt kellett látnia, hogy Forbin már országszerte telekürtölte a lapokat a sikerrel, melyet az ő nevét meg sem említve a saját győzelmeként adott el. A dicsőségből és a zsákmányból nekik járó rész feletti vita miatt a két tiszt között ezt követően indulatos viszálykodás vette kezdetét. A hosszú ellenségeskedésnek végül a király vetett véget, aki mindkét tisztet magához rendelve nyilvános kibékülésre szólította fel őket. A király óhajának megfelelően ez meg is történt. Hogy ez az összeborulás mennyire volt őszinte, azt viszont talán mutatja, hogy a két kalóz a későbbiekben nem dolgozott többet együtt.

A győzelem után egyébként XIV. Lajos ismét kihallgatáson fogadta Trouin-t, aki személyesen számolt be uralkodójának az utolsó találkozásuk óta átélt kalandjairól. A király mindig is nagyon élvezte Trouin színes és kifejező stílusban előadott beszámolóit. Jutalomként most évi ezer livre életjáradékot ajánlott fel kedvenc kalózának, aki azonban arra kérte, ezt a pénzt inkább zászlóshajója kapitányának ítélje oda, aki a Lizard-foknál elvesztette fél lábát.

Mindez jellemző volt Trouin-ra, aki mindig is igen nagy gondot fordított emberei ellátására, és megfelelő javadalmazására, sokszor saját kasszája kárára. A pénzzel egyébként, jó kalózhoz illően, mindig könnyelműen bánt. Hatalmas összegeket szerzett az általa elfogott több száz hajó után neki járó zsákmánypénzekből, mégsem halmozott fel nagy vagyont, és viszonylag szerény körülmények között élt. Nyilván ezek is hozzájárultak népszerűségéhez, és ahhoz, hogy emberei között mindig fegyelmet tudott tartani, hiszen azok tudták, a Trouin hajóin végzett munkájukért rendesen meg fogják fizetni őket.

Egyébként Trouin „puhány” parancsnoknak számított. Az ő hajóin nem voltak korbácsolások és akasztások, és nem igazán kedvelte a katonás fegyelmet sem, ami nem igazán illett az ő kedélyes, gemütlich egyéniségéhez. Szeretett nagyokat enni-inni, és korának hírhedt szoknyavadászaként – aki soha nem nősült meg – mindig nagy figyelmet fordított arra, hogy megfelelő hölgytársaságban tölthesse idejét.

Első látásra inkább egy joviális kereskedőre emlékeztetett, nem tengerészre, hajóin mégis mindig fenn tudta tartani a rendet és a fegyelmet. Részben a hajóira jellemző jó ellátás miatt, és mert a tengerészei mindig megkapták járandóságukat, részben pedig személyes példamutatása okán. Jellemét ugyanis furcsa kettősség jellemezte. Békeidőben kényelmes életet élő, az élet minden kellemetlenségét lehetőleg elkerülő derűs és élvhajhász szibarita volt, háborúban viszont nagyszerű tengerész, és a vakmerőségig bátor harcos. A csatákban mindig határozott és hajthatatlan parancsnoknak bizonyult, aki maga is mindig az első sorban harcolt. Ezen kívül kiváló és szerencsés tengerész volt, aki biztos kézzel vezette ki hajóját a legveszélyesebb helyzetekből is. A tengerészei tudták, parancsnokuk érti a mesterségét, és nem fogja cserbenhagyni vagy kijátszani őket. Trouin-nak tehát egyszerűen nem is volt szüksége a korban általánosan elterjedt, drasztikus eszközökre ahhoz, hogy hajóin fegyelmet tartson.

Következő év során Duguay-Trouin ismét emlékezetes győzelmet aratott, amikor Lisszabon előtt egy kétnapos ütközetben négy hajójával megvert egy tíz hadihajóból álló portugál flottát, és szétszórta az általuk kísért, hadianyagokkal megrakott kereskedelmi hajókat, melyek közül több mint egy tucatot elfogott, vagy felgyújtott.

A sikerek mellett persze időnként óhatatlanul előfordultak kisebb-nagyobb kudarcok is. 1708 nyarán Trouin a Gloire és Achille sorhajókkal portyázott a Csatornán, ahol több kereskedelmi hajó mellett sikerült elfogniuk az 50 ágyús angol Bristolt is. Zsákmányukkal éppen hazafelé indultak, amikor a sűrű ködben váratlanul belefutottak az angolok teljes Csatorna Flottájába. A francia hajók azonnal menekülőre fogták, ám csak Trouin hajójának, az Achille-nek sikerült egérutat nyernie. A körülzárt Gloire hosszú harc után végül megadta magát, s a briteknek sikerült visszafoglalniuk a Bristolt is.

Az ilyen malőrök ellenére Trouin továbbra is nagyon eredményesen ritkította az ellenséges konvojok sorait, melynek köszönhetően 1709 júliusában végre megkapta a régen áhított elismerést, a király nemesi rangot adományozott neki. Nemesi címerének jelmondata: „Dedit haec insignia virtus.” (Kb.: A bátorság nemességet adott neki.)

1710 végén Duguay-Trouin egy minden addiginál nagyobb vállalkozás előkészítését kezdte meg, terve az volt, hogy elfoglalja a portugál gyarmatok legnagyobb kikötővárosát, Rio de Janeirót. A vállalkozás legfőbb indítóoka alighanem az lehetett, hogy Trouin ismét nyakára hágott a pénznek, és csődközeli anyagi helyzetbe került. Olyan bizniszre volt tehát szüksége, amivel gyorsan, egy csapásra megoldódnak anyagi gondjai. A riói kikötő kifosztása gazdag haszonnal kecsegtetett, hiszen egész Brazíliából az itteni raktárakban halmozták fel a gyarmati árukat, és azokat innen szállították tovább az anyaországba. A jelentős kikötő elfoglalása ezen kívül olyan látványos katonai sikert ígért, amelyre az éppen igen rossz helyzetben levő, és minden fronton vereségeket szenvedő Franciaországnak a morál erősítése végett nagy szüksége lett volna.

Mindezeken kívül a Rio elleni akciót becsületbeli ügynek is fel lehetett tüntetni. Nem sokkal korábban ugyanis a francia korzárok már megkíséreltek egy támadást a kikötő ellen, ami azonban látványos kudarccal végződött. A Jean Francois Duclerc vezette akció katasztrófába torkollott, Duclerc és hatszáz embere fogságba esett. A csúfos kudarc reváns után kiáltott. A bosszúvágyat tovább növelte a kegyetlen bánásmód, amiben a portugálok az elfogott franciákat részesítették, noha az érvényes egyezmények értelmében hadifoglyokként kellett volna kezelniük őket, és el kellett volna fogadniuk a felkínált fogolycserét. A portugál börtönök minden kritikán aluli állapotai miatt a francia foglyok közel negyede meghalt, magát Duclercet pedig cellájában meggyilkolták. (A portugálok szerint viszont Duclerc szabadon mozoghatott a már akkor sem a közbiztonságáról híres városban, és egy utcai verekedésbe keveredve vesztette életét.)

1710 decemberében XIV. Lajos az egész vállalkozás kezdeményezőjét, René Duguay-Trouint bízta meg az akció előkészítésével és levezénylésével, aki a megbízás kézhez vétele után azonnal Brestbe utazott, hogy megkezdje az előkészületeket. A legnagyobb gond ezúttal is a vállalkozás anyagi hátterének biztosítása volt. Bár az akciót hivatalosan a haditengerészet bonyolította le, valójában az nem tudott mással hozzájárulni az úthoz, mint a kikötőkben leszerelve álló, üres hajókkal. Ezek felszerelésére és ellátására az üresen kongó államkincstárban nem volt pénz. A korabeli viszonyokra jellemző módon a flotta felszerelésének költségeit, összesen 700 ezer livre-t, magánvállalkozók fedezték, tehetős korzárok, mint a Danycan és Lalande-Magon család, vagy éppen Duguay-Trouin bátyja, Luc, valamint gazdag arisztokraták, mint Toulouse grófja, aki különösen nagy összeggel járult hozzá a hajóraj felállításához.

Hogy a portugálokat és az angolokat megtévesszék, a hajókat különböző kikötőkben szerelték fel, és a kötelék csak a kifutás után, a nyílt tengeren egyesült. A vállalkozásban összesen 16 hajó vett részt, fedélzetükön több mint hatezer emberrel, köztük a hadsereg kétezer katonájával. A kötelékhez tartozott hét sorhajó, a 74 ágyús Lis és Magnanime, a 66 ágyús Brulant, L’Achille, és Glorieux, valamint a 60 ágyús Fidelé, és az 56 ágyús Mars. Csatlakozott hozzájuk a 46 ágyús L’Argonaute, a 40 ágyús Chancelier és L’Aigle, a 36 ágyús L’Amazon és Bellone, a 30 ágyús Glorieuse, valamint a 20 ágyús Concord fregatt. Ezen kívül a kötelékhez tartozott még két kisebb galiote, melyeket Trouin, az erődök ostromára készülve, nagy mozsárágyúkkal szerelt fel. A hajók válogatott legénységgel voltak ellátva, a kapitányokat Trouin maga válogatta ki a korzárok közül, illetve a haditengerészet állományából.

A flotta végül június elején hagyta el a francia partokat. A hajók, Dunkirk-től La Rochelle-ig, különböző kikötőkből és különböző időpontokban futottak ki, s csak kilencedikén, La Rochelle előtt egyesültek. Trouin ezzel azt akarta elkerülni, hogy az angolok felfigyeljenek az előkészületekre, és idő előtt leleplezzék a vállalkozást, melynek sikerét elsősorban a meglepetésre alapozta.

A mindig kiváló brit hírszerzést azonban ezúttal sem sikerült megtéveszteni. Akármilyen elővigyázatosan is jártak el a franciák, egy ekkora flotta felkészítését sehogy sem lehetett teljesen titokban végrehajtani. Az angolok nemcsak a flotta felszereléséről szereztek tudomást, hanem pontos értesüléseik voltak annak úti célját illetően is. A britek Lisszabonba és Rióba egyaránt figyelmeztetést küldtek, és egy erős hajórajt vezényeltek Brest elé, hogy blokád alá vegyék a kikötőt, és megakadályozzák a Trouin vezette hajók kifutását. A kötelék azonban két nappal elkésett, és mire megérkeztek, a kikötőt már üresen találták.

Rióba augusztusban érkezett meg az angol hajó, mely tájékoztatta a franciák terveiről a portugál helyőrséget. A kormányzó, Francisco de Moraes de Castro, azonnal riadóztatta a garnizont, fegyverbe hívta az önkéntesekből álló milíciát, és megerősítette a kikötő bejáratát védő erődöket. A következő heteket a portugálok állandó ijedelemben töltötték, riadóztatva a várost minden vitorlára, mely a láthatáron feltűnt. Ahogy azonban telt az idő, és a franciák csak nem jöttek, az éberség egyre lanyhult.

Az angolok szeptember elejére tették a támadás feltételezett időpontját. Miután azonban a franciák ekkor sem tűntek fel, a portugálok kezdték azt hinni, csupán vaklármáról volt szó. Szeptember tizenegyedikén a kormányzó lefújta a készültséget, és feloszlatta a milíciát.

Következő nap, 1711 szeptember 12-e hajnalán aztán a város lakói ágyúdörgésre ébredtek. Végre megérkeztek a rég várt franciák, akik egyetlen percet sem vesztegetve azonnal megrohanták a kikötőt. Kihasználva a tenger felől fújó erős szelet, Trouin a hajók minden vitorláját kibontatta, hogy flottájával a lehető leggyorsabban keresztülhajózzon az öböl szűk bejáratát mindkét oldalról védő parti erődök között. A flotta a Magnanime vezetésével az erős hátszélben gyorsan átrobogott a bejáraton, még mielőtt a parti erődök ágyúi komolyabb károkat tehettek volna a hajókban. A portugál erődök egyébként is emberhiányban szenvedtek, miután előző nap a védősereg nagy részét leszerelték, vagy elvezényelték innen, az ágyúk mellé így nem került elég ember. Ennek ellenére a francia hajók nem úszták meg veszteség nélkül ezt a vesszőfutást, s fedélzeteiken mintegy 300 ember elesett vagy megsebesült, mire sikerült kikerülniük a portugál ágyúk lőtávolságából.

A belső öbölbe bejutva Trouin késedelem nélkül megkezdte a behajózott csapatok partra szállítását. A következő órákban a tengerészekkel kiegészülve összesen 3.200 francia szállt partra, akik a hajók ágyúinak fedezete alatt azonnal megkezdték az erődök ostromát. A kikötőben egy négy sorhajóból, és néhány fregattból álló portugál flotta állomásozott, Gaspar da Costa tengernagy parancsnoksága alatt. A váratlan francia támadásra azonban a portugálok elvesztették a fejüket. Három portugál sorhajót a pánikba esett legénység maga futtatott zátonyra, majd a partra kimenekülve felgyújtották a hajókat. A többi hajón Da Costa parancsára elvágták a horgonyköteleket, és megpróbáltak támadást indítani a behatolók ellen, azonban Trouin megelőzte őket. A rendetlen összevisszaságban keringő portugál hajók közül a franciák a negyedik sorhajót is elfogták és felgyújtották, a többieket pedig beszorították a belső kikötőbe, ahol később ezek is vagy megadták magukat, vagy felgyújtották őket.

A következő napok során a partra szállt francia csapatok a hadihajók tüzérségi támogatásával egymás után foglalták el a várost védő erődöket, majd miután visszaverték a portugál helyőrség ellentámadását, megkezdték a város ostromának előkészítését. A szeptember 21-én összehívott haditanácson a kormányzó utasította a védelmet, folytassák tovább az ellenállást és tartsák szilárdan állásaikat, majd összecsomagolt, és még aznap este elinalt a városból. (Megfelelően a dél-amerikai gyarmatok hagyományainak, melyek helytartói ostrom előtt rendszerint esküdöztek, hogy utolsó csepp vérükig ellenállnak, aztán az első lövésekre elmenekültek, vagy megadták magukat.)

A kormányzó lelépése után megkezdődött az általános menekülés. Főleg a helyi önkéntesekből álló milícia tagjai hagyták el állásaikat, de a reguláris erők között is nagy volt a dezertálók száma, a fegyelem és harci morál mélypontra esett. A védelem számára a kegyelemdöfést az jelentette, mikor a Duclerc féle expedíció még életben levő ötszáz tengerésze kitört börtönéből, és hátba támadta a város védőit. Trouin, akit a börtönből kitört tengerészek egyike értesített a városban uralkodó állapotokról, szintén rohamra indította embereit, és a következő nap során sikerült megszereznie az ellenőrzést a város, és az öböl minden stratégiai fontosságú pontja felett.

A visszavonuló portugálok igyekeztek minden hajót és raktárat felgyújtani, melyet nem tudtak tovább védeni, az aranykészleteket pedig elrejtették a franciák elől. Miután értesült róla, hogy Sao Paulóból már útnak indult az erősítés Rio felé, Trouin nem vesztegethette tovább az idejét, s a város felgyújtásával és teljes elpusztításával fenyegetőzve kényszerítette rá a lakókat a rejtekhelyek elárulására.

Az eredeti tervek még azzal számoltak, hogy a várost elfoglalják, és helyőrséget hagyva hátra Franciaország birtokába veszik. A reálisabb helyzetértékelést követően ettől végül elálltak. Az angol tengeri fölény mellett nem volt esély arra, hogy Rio de Janeirót hosszabb időn át képesek legyenek megtartani, és utánpótlását biztosítani. A franciák lehetőségei kimerültek a rajtaütésekben és zsákmányszerző portyákban, s végül ezt határozták meg a Riói vállalkozás céljaként is. A város szisztematikus kifosztása után a katonákat ismét behajózták, és a flotta november 13-án visszaindult Franciaországba.

A pusztítás hatalmas volt. A városnak okozott károk értéke a korabeli becslések szerint mintegy 25 millió livre volt. A franciák elfogták vagy felgyújtották a kikötőben álló hatvan kereskedelmi hajót, és öt hadihajót. A raktárakat kiürítették, amit nem tudtak elvinni, azt elpusztították, vagy felgyújtották. A visszatérő hajók fedélzetére az egyéb zsákmány mellett több mint egy tonna aranyat pakoltak be. A zsákmány részei voltak a kikötőben elfogott rabszolgaszállítmányok, melyeket Trouin szintén magával vitt Franciaországba, ahol az értékes árunak számító néger rabszolgákat később árverésen értékesítette.

A hazafelé tartó flottát útközben súlyos csapás érte. A hajók az Azori-szigetek környékén erős viharba kerültek, melyben két hajó, a Magnanime és a Fidelé odaveszett. A viharban megsérült L’Aigle később Cayenne előtt szintén elsüllyedt, azonban ennek legénységét és rakományát nagyrészt még sikerült az egyik elfogott portugál hajóra átszállítani. A veszteség elsősorban persze nem az emberéletben esett kár miatt érintette érzékenyen a franciákat – legfeljebb csak Trouin-t, aki a Magnanime kapitányával, Pierre Aubert de Courserac-al, egyik közeli barátját vesztette el –, hanem azért, mert a zsákmány egy nagy részét a Magnanime szállította. A hajóval együtt mintegy 600 ezer livre értékű árú veszett oda.

Az 1712 február hatodikán Brestbe visszaérkező flotta hajóiról végül összesen 1,6 millió livre értékű zsákmányt szállíthattak partra, ami a szokásos levonások után 92 százalékos hasznot jelentett a befektetőknek, ami minden érintettet elégedettséggel töltött el. Az anyagi haszonnál Franciaország számára talán még nagyobb volt az erkölcsi haszon. Az ország végre egy látványos győzelmet tudott felmutatni, haditengerészete pedig látszólag bizonyította, hogy továbbra sem lehet teljesen leírni, és még mindig képes csapást mérni az ellenségre a távoli vizeken is. (Ami a valóságban persze nem volt igaz, hiszen az akció valójában nem a flotta hadművelete volt, hanem a francia korzárok nagyszabású rablóvállalkozása, melyhez a haditengerészet a többnyire leszerelt hajók rendelkezésre bocsátásán kívül alig járult hozzá valami mással.)

Duguay-Trouint országszerte hősként ünnepelték, és hazatérése szabályos diadalmenet volt. A király ismét kihallgatáson fogadta, személyesen fejezte ki neki mély elégedettségét, és kétezer livre évjáradékot adományozott neki. A háború lezárását követően pedig Trouin megkapta a már régóta várt tengernagyi előléptetését. (A nehézkes korabeli francia terminológiában „chef d’escadre”, vagyis kötelékparancsnok.)

Bár a riói siker a háború kimenetelére valójában nem volt jelentős befolyással, inkább csak propagandaértéke volt nagy, általában feltételezik, hogy ez a francia győzelem is játszhatott némi szerepet abban, hogy az év nyarán az angolok kiléptek a franciaellenes koalícióból, és fegyverszünetet kötöttek Franciaországgal. Ennek igazi oka persze inkább az volt, hogy I. József császár váratlan halálát követően az osztrák birodalom trónja Károly főhercegre szállt. Ezzel ugyanaz a helyzet állt elő, amit a britek addig megakadályozni igyekeztek, vagyis Károly trónra lépésével Európa két nagy birodalma, Spanyolország és Ausztria, ismét egy Habsburg uralkodó alatt egyesült volna, ami ugyanúgy nem állt az angolok érdekében, mint Franciaország és Spanyolország egyesülése. A kisebb rossznak tűnő lehetőséget választva tárgyalásokat kezdtek a franciákkal, és miután garanciát kaptak rá, hogy Fülöp trónra lépése nem fogja a két ország egyesítését jelenteni, kihátráltak Károly mögül. Az angolok háborúból való kilépésével az addig vesztésre álló Fülöp végül ellenfele fölé kerekedett, aki az 1713-ban megkötött békeszerződésben lemondott spanyol trónigényéről. (Osztrák császárként VI., magyar királyként III. Károly néven lépett trónra.)

A háború ezúttal is angol tengeri dominancia további megerősödését eredményezte. Gibraltár és Minorca megszerzésével a britek megvetették a lábukat a Mediterráneum térségében, és rátették a kezüket az ottani, rendkívül gazdag és jövedelmező kereskedelemre is. A háború végére a francia, a spanyol, és a holland flotta egyaránt a megszűnés szélére került – ugyanúgy, mint más okok miatt az orosz is –, Nagy-Britannia haditengerészetének tehát nemhogy kihívója, de még társa se nagyon akadt a következő évtizedekben. Az angol kereskedelmi tengerészet által elvesztett 3.250 hajó pedig ezúttal sem volt képes megrendíteni az ország gazdaságát.

A békekötést követően szokatlanul hosszú békés időszak köszöntött Franciaországra, melyre a kivérzett és csődbe jutott országnak már igen nagy szüksége volt. XIV. Lajos nem sokkal élte túl utolsó háborújának a franciákra nézve igen szerencsés befejezését. Az uralkodó 1715 szeptemberében hunyt el. Halálhírét általános megkönnyebbülés és öröm fogadta szerte Franciaországban, és nem sokan gyászolták meg. Utóbbi kevesek közé tartozott Duguay-Trouin is, aki maga is éppen Versailles-ban tartózkodott a király halálakor.

A háború végére a francia flotta gyakorlatilag már csak papíron létezett. Alig két tucat sorhajó volt még a haditengerészet állományában, melyek többnyire leszerelt állapotban, békésen korhadtak a kikötőkben. Új flottafejlesztésre még hosszú ideig nem volt pénz, a haditengerészet meglevő, és csak nagyon lassan gyarapodó erőivel volt kénytelen gazdálkodni. Pályafutása hátralevő éveit Duguay-Trouin is nagyrészt a szárazföldön töltötte, mivel nem nagyon volt olyan flotta, mely felett parancsnokolhatott volna.

A következő években többnyire Párizsban élt, ahol az udvarban igyekezett lobbizni a flotta újjáépítése, és a korábbinál intenzívebb gyarmati terjeszkedés mellett. Ezen tevékenységének részeként 1723-ban a francia India Társaság elnöke, majd öt évvel később, altábornagyi (lieutenant-general) kinevezésekor, St.Louis kormányzója lett. Egy ideig a bresti kikötő, és az ott állomásozó flotta parancsnoka volt, majd a touloni kikötő, és Földközi-tengeri Flotta vezetésével bízták meg.

Ebbéli minőségében szállt ismét tengerre 1731-ben, hogy egy kötelék élén bombázza Tripolit, és a környékbeli, kalózkodásból élő török vazallus fejedelemségeket rákényszerítse a francia kereskedelmi hajók elleni támadások beszüntetésére. Trouin lelkesen szállt ismét tengerre, azonban a kirándulás nagy csalódására végül lövöldözés nélkül ért véget. A meglátogatott észak-afrikai kiskirályok a városukra szegezett francia ágyúktól inspirálva készségesen aláírták az eléjük tett szerződéseket, szabadon bocsátották az elfogott keresztény tengerészeket, és kártérítést fizettek az elfogott francia hajókért. Harcra sehol sem került sor.

Két évvel később az öregedő tengerészt ismét csatasorba szólították. Ezúttal a lengyel örökösödési háborúban Stanislaw Leszczynski trónigényét támogató Franciaország képviseletében kellett volna egy flottát vezetnie az oroszok ellen a Balti-tengerre, azonban nem sokkal az indulás előtt lefújták az akciót. Trouin, aki lelkesen és nagy erőbedobással szervezte az indulni készülő flotta felszerelését, ismét súlyosan csalódott. Elkedvetlenedve vonult vissza párizsi otthonába, és betegségére hivatkozva többé nem vállalt semmilyen szerepet sem a haditengerészetnél, sem a közéletben.

Egyetlen alkalommal lépett csupán ismét a nyilvánosság elé, élete utolsó évében, 1736-ban, amikor Fleury bíboros börtönbe záratta Trouin barátját és kedvenc kollégáját, Jacques Cassardot. Cassard egy beszélgetés során nyilvánosan sértegette a bíborost, aki erre a híres korzárt elmebetegnek nyilváníttatta, és börtönbe csukatta. Trouin minden lehetséges módon igyekezett elérni Cassard szabadon bocsátását, kegyelmet kérő leveleket írva a bíborosnak és a királynak. (Egyébként hiába, Cassard a börtönben halt meg négy évvel később.)

Egészségi állapota fokozatosan hanyatlott, főleg a köszvény, és az állandó fejgörcsök gyötörték. Egyre gyengülve 1736 nyarán végleg betegágyba kényszerült. Utolsó napjaiban végrendelkezve még saját gyermekének ismerte el házvezetőnője négyéves fiát – aki igazából valószínűleg nem volt Trouin vér szerinti gyermeke –, majd a katolikus szentségeket felvéve szeptember 27-én békésen örökre elszunnyadt. Testét a párizsi Saint-Rock székesegyházban helyezték örök nyugalomra.

Az örök jelző persze az emberi dolgokra alkalmazva mindig erősen viszonylagos. 1973-ban egy francia kutató, Pierre Emil Buron, egy régészeti feltárás során azonosította Duguay-Trouin földi maradványait, melyet ez év júniusában, születésének 300-ik évfordulóján, szülővárosába, St.Malóba szállítottak át, és az ottani Saint-Vincent katedrálisban temették újra.

Barátai és rokonai unszolására Trouin valamikor 1720 körül megírta emlékiratait, melyet aztán barátjánál, Dubois bíborosnál helyezett letétbe, azzal a különös kikötéssel, hogy a művet nyomtatásban nem adhatják ki. Trouin valószínűleg attól tartott, hogy kellemetlenségei adódhatnak a memoárokban nem kimondottan elismerő hangsúllyal megemlített, és még életben levő pályatársak sértődöttsége miatt. A szerző nagy meglepetésére és bosszúságára az emlékiratok 1730-ban azonban mégis megjelentek egy amszterdami kiadónál. (A kéziratot őrző Dubois még 1723-ban meghalt.) A pletykák szerint a könyv állítólag személyesen a fiatal uralkodó, XV. Lajos kívánságára került kiadásra, akinek tudomására jutott a híres kalóz emlékiratának létezése, és maga is el kívánta olvasni azt.

Az első kiadás erősen megvágott változatban került nyomdába, az ismeretlen szerkesztő láthatóan maga is el kívánta kerülni a szövegben elmarasztalóan megemlített személyek részéről várható tiltakozásokat. Legalább egy személynél ez mégsem sikerült, ugyanis Claude Forbin nagyjából ugyanekkor adta ki maga is a saját emlékiratát, melyben ezúttal is magának tulajdonította a Lizard-foki ütközet dicsőségét, és tiltakozott amiatt, hogy Trouin a maga emlékirataiban szerinte igyekezett háttérbe szorítani őt.

Duguay-Trouin memoárjának szövege a neten is hozzáférhető, ezen az oldalon: http://yvonpierre.free.fr/duguay_trouin/dug1.htm (A Google fordító nehezen birkózik meg a szöveggel, ráadásul a fordítás minősége is elmarad a megszokottól. Feltételezem, a régies franciaság zavarja össze a programot.)