Az amerikai függetlenségi háborúként ismert események a valóságban egyáltalán nem korlátozódtak Észak-Amerikára, a harcok kisebb-nagyobb mértékben szinte valamennyi kontinensre kiterjedtek, olyannyira, hogy többen ezt tartják a történelem első világháborújának. (Mások pedig a hétéves háborút.) Az igazi háború valójában persze nem az angolok és az amerikaiak között folyt, ha csupán volt gyarmataikkal kellett volna megküzdeniük, a britek egy-két év alatt felszámolták volna azok ellenállását. Az angolok valódi ellenfele ebben a háborúban – is – Franciaország volt, mely a függetlenségi mozgalmakban kiváló eszközt látott arra, hogy meggyengítse túl nagyra nőtt riválisát, és elégtételt vegyen a korábbi háborúkban elszenvedett megalázó vereségekért. A franciák, bár közvetlen érdekük nem fűződött hozzá, ezért támogatták minden rendelkezésükre álló eszközzel az elszakadni kívánó gyarmatokat, majd amikor a felkelők első nagyobb sikerei után már látható volt, hogy támogatásukkal azoknak tényleg reális győzelmi esélyeik vannak, maguk is hadat üzentek régi ellenfelüknek.

A korábbi sikereiktől elbizakodott, és óvatlanná váló angolok ezúttal elmulasztottak szárazföldi szövetségeseket állítani maguk mellé, így a franciák most kivételesen teljes erejüket a tengeri háborúra tudták koncentrálni, s nem kellett erőik javát az angol zsoldban rájuk támadó szomszédos országok elleni szárazföldi harcra fordítaniuk. A háború egyik sajátossága volt tehát, hogy az, legalábbis az európai résztvevők számára, túlnyomórészt tengeri háború volt, a másik különlegessége pedig az volt, hogy a harcok súlypontja ezúttal nem az európai területekre koncentrálódott. A franciák ugyan a háború elején most is próbálkoztak a brit szigetek inváziójával, az első kudarc után után azonban nem kísérleteztek többet ezzel az elképzeléssel, inkább a távolabbi területekre fordították figyelmüket. A spanyolok Gibraltár visszaszerzésével próbálkoztak, és több évig tartó, a szárazföldön és a tengeren egyaránt nagy áldozatokat követelő, s nagyon költséges ostromzár alá fogták az erődöt. (Bár nem tartották jó elképzelésnek az ostromot, szövetségesi kötelezettségeiknek megfelelően a franciák is támogatták a gibraltári hadműveleteket.) Miután azonban a tenger felől nem tudták tartósan blokád alá venni a kikötőt, és a Royal Navy-nek rendszeresen sikerült eljuttatni oda az utánpótlást szállító konvojokat, Gibraltár a szárazföld felől is vissza tudta verni az ostromlók próbálkozásait.

Az európai területeken tulajdonképpen ezek voltak a háború egyedüli, nagyobb jelentőségű eseményei. Komolyabb összecsapásokra került sor a nyugat-afrikai és az indiai területeken is, de ezek csak másodlagos hadszíntérnek számítottak, így az ottani harcok nem befolyásolták érdemben a háború kimenetelét. A döntő hadszíntér ezúttal egyértelműen az amerikai volt, a háborút az ott megvívott szárazföldi és tengeri ütközetek döntötték el. Hadba lépésüket követően a franciák rögtön erős hajórajt küldtek át a felkelők támogatására, a Földközi-tengeri flotta főerői Charles Henri d’Estaing vezetésével harcoltak az amerikai partoknál állomásozó brit erőkkel szemben, és bár nagy sikereket a tengeren nem értek el, mégis biztosították a Franciaországból érkező szállítmányok útját. A francia flotta Brestben állomásozó főerőit ekkor még a hazai vizeken tartották, ahol azok a spanyol flottával közösen egy Anglia elleni invázióval kísérleteztek. E próbálkozás kudarcát követően fordult a franciák figyelme az amerikai vizekre, ahová egyre nagyobb tengerészeti erőket küldtek át. A következő francia flottát Luc Urbain a Bouexic de Guichen vezette át az óceán túlsó partjára, ahol több nagy ütközetet vívott az angol flottával. Ezek szintén nem hoztak döntést, egyik fél sem került fölénybe, ami azonban a franciák számára jelentett sikert, hiszen a britek így nem tudták megszerezni a környező vizek feletti ellenőrzést, vagyis az amerikai felkelőknek és a karibi francia gyarmatoknak szánt szállítmányok túlnyomó részét célba tudták juttatni.

Az amerikai vizekre küldött harmadik flotta 1781 márciusában indult Brestből. A 20 sorhajó és a három fregatt egy 130 teherhajóból álló, utánpótlást szállító konvojt kísért Martinique-ra, ezt követően a már a karibi térségben állomásozó erőkhöz csatlakozva fő feladatuk az amerikai felkelők, és a már velük harcoló francia csapatok támogatása lett volna. (A kötelékkel együtt indult Suffren öt sorhajója is India felé.) A flottával szemben támasztott várakozások magasak voltak, a vezetés úgy vélte, a kötelék érkezése döntő jelentőségű lesz a harcok kimenetele szempontjából, és végérvényesen a franciák javára billentheti a mérleg nyelvét. A hajóraj indulásakor, március 22-én, a flottát a kikötőben a tengerészeti miniszter, és sokezres tömeg búcsúztatta.

Az induló flotta parancsnokságát az ekkor 59 éves Francois Joseph Paul de Grasse-Tilly tengernagy vette át, aki számára nem voltak ismeretlenek az amerikai vizek, hiszen már a korábbi években ott folytatott hadjáratokban is részt vett. De Grasse egy régi provence-i nemesi család utolsó sarja volt, akinek pályafutása sok párhuzamot mutat a szintén provence-i származású Suffren-ével. 11 évesen őt is felvették a máltai Jeruzsálemi Szent János Lovagrend tagjai közé, s húszéves koráig a Rend hajóin szolgált. Ekkor azonban úgy döntött, kilép a Lovagrendből, és a francia haditengerészethez igazol át. Az örökösödési háború több tengeri ütközetében is részt vett, az első Finisterre-foki csatában megsebesült, és angol fogságba esett. 1754-ben léptették elő hadnaggyá, nyolc évvel később kapitánnyá. A hétéves háborúban nagyrészt a karibi térségben szolgált, a háború végén nevezték ki a 64 ágyús Protée parancsnokává. Háromszor nősült, de gyermeke egyik házasságából sem született.

Bár önálló parancsnokként az addigi háborúkban nem volt alkalma bizonyítani, De Grasse-t tehetséges, jó tengerészként, és erélyes, rátermett parancsnokként tartották nyilván. Egyik leírása szerint: „Magas, nem igazán rokonszenves férfi volt, durva, bulldogszerű arccal, nagy orral, vastag és megvető szájjal. … Ettől az egykori máltai lovagtól, aki az összes tengert bejárta, féltek a tisztek és a tengerészek.” Az új háború kitörésekor először a bresti flottában szolgált, és részt vett az első ushanti csatában, majd a 74 ágyús Robuste parancsnokaként d’Estaing és Guichen alatt szolgált a karibi hadszíntéren. A háború kitörése után nem sokkal megkapta ellentengernagyi (Chef d’Escadre) kinevezését is, ebben a rangban először hajóraj parancsnok volt, majd Guichen flottájában az utóvéd parancsnoka, miközben megtartotta a Robuste parancsnokságát is. 1781 elején nevezték ki a Brestben indulásra készülő flotta parancsnokává, és néhány nappal az indulás előtt megkapta altengernagyi előléptetését is.

De Grasse flottája és az általa kísért konvoj április 28-án érkezett meg Martinique-ra, melyet a britek 18 sorhajóval már hónapok óta blokád alatt tartottak. A flottát azonban kötötte a főparancsnok, Sir George Rodney által kiadott utasítás, mely elrendelte, hogy a sziget szél alatti oldalán tartsák fenn a blokádot. Előnytelen pozíciójából az angol kötelék parancsnoka, Samuel Hood ellentengernagy, nem tudta megakadályozni, hogy a francia kötelék elérje a szigetet, és egyesüljön az addig az ottani kikötőben álló négy sorhajóval. 29-én a kora délutáni órákban a két flotta nagy távolságról rövid tűzharcot vívott egymással, mellyel De Grasse elvonta a briteket a sziget közeléből, és ezzel lehetővé tette a konvoj számára, hogy elérje a kikötőt. Hood sem ezt nem tudta megakadályozni, sem pedig a támadáshoz kedvező helyzetbe nem tudott kerülni, így délután visszavonult Saint Lucia felé. Flottája túlereje és a számára kedvező szél ellenére De Grasse sem erőltette az ütközetet, néhány napig követte a visszavonuló angolokat, majd május elsején visszafordult Martinique-ra. (Üldözés közben egyébként a francia flotta teljesen szétszóródott. A zászlóshajóval csak a tíz leggyorsabb, már réz fenékveretekkel ellátott sorhajó tudott lépést tartani, a többiek a kétnapos üldözés során annyira lemaradtak, hogy a kötelék utolsó hajóit az élről már nem is lehetett látni.)

Martinique-ra visszatérve De Grasse és a sziget kormányzója, Francois Claude Amour de Bouillé, közös akciót készítettek elő Tobago elfoglalására. A támadást egy elterelő hadművelet vezette be, melyet Saint Lucia ellen indítottak, ahol a flotta főerőinek fedezete mellett 1200 katonát tettek partra. (Az angol flotta addigra már elhagyta a szigetet, és St. Eustatius-ra vonult vissza.) A nagy erőkkel védett sziget elfoglalásában nem bíztak, de úgy gondolták, a partraszállás eltereli a britek figyelmét Tobagóról, melyet ezalatt egy csapatszállító konvoj két sorhajó fedezete mellett észrevétlenül meg tud közelíteni. Végül nagyjából így is történt, a francia csapatok május tizedikén szálltak partra Saint Lucián, ahol váratlan támadásuk meglepetésként érte az angol helyőrséget. Ezt kihasználva a franciák a sziget egy részét el is tudták foglalni, a jól megerősített kikötővel azonban nem bírtak, és az angol ellentámadás néhány nap múlva visszavetette őket hídfőállásukba, melyet kiürítve ismét visszatértek a hajókra, és De Grasse flottájával együtt visszavonultak Martinique-ra.

Eközben egy másik francia konvoj feltűnés nélkül megközelítette Tobagót, és május 24-én partra tette a francia csapatokat, akiknek a támadása itt is teljes meglepetésként érte az angolokat. A franciák gyorsan elfoglalták a sziget kikötőjét és a fontosabb erődöket, s az angol csapatok a sziget belsejébe visszavonulva folytatták az ellenállást. A Martinique-ra visszavonult francia flotta, és a Saint Lucia elleni támadásban részt vett csapatokat szállító hajók 25-én ismét kifutottak, és Tobagóhoz hajóztak, ahol a sziget két oldalán is erős tüzérséggel felszerelt csapatokat tettek partra. A minden oldalról körülzárt brit helyőrség június másodikán végül megadta magát.

A francia partraszállásról értesülve Rodney május 29-én egy hat sorhajóból álló köteléket küldött ki Tobago védelmére, melyet az első hírek szerint csak két francia sorhajó és néhány fregatt vett blokád alá. Mire azonban a Francis Samuel Drake ellentengernagy vezette angol hajóraj megérkezett Tobagóhoz, már ott találta De Grasse teljes flottáját. Drake visszavonult a túlerő elől, és értesítette Rodney-t, aki most már minden hajójával kifutott St. Eustatius-ról, de csak június negyedikén ért a sziget közelébe, amikorra a helyőrség már megadta magát. (A hadifogságból szabadulva a tobagói kormányzó, George Ferguson, odahaza később hevesen bírálta Rodney-t, amiért nem indult azonnal teljes flottájával a sziget felmentésére.) Rodney ezután Barbadosra vonult vissza, útközben látótávolságon belülre került De Grasse flottájával, de nem vállalta az ütközetet, mert tartott attól, az erős áramlatok elsodornák hajóit Grenada felé, és ezzel kitenné Barbadost egy francia támadásnak.

De Grasse Martinique-ra vonult vissza, majd július ötödikén flottájával Santo Domingóba indult, azzal a céllal, hogy kikísérjen az óceánra egy onnan induló hatalmas, 160 teherhajóból álló, rendkívül értékes rakományt, cukrot, fűszereket, kakaót, indigót szállító konvojt. Dominika északi partjainál horgonyozva kapta meg július 11-én az Észak-Amerikában harcoló francia expedíciós haderő parancsnokának, Jean Baptiste Donatien de Vimeur de Rochambeau tábornoknak és George Washingtonnak a levelét, melyben arra kérték, szakítsa félbe a karibi hadjáratot, és hajózzon északra, hogy támogatás tudjon nyújtani a Virginiában, a Yorktown félszigeten állomásozó déli angol hadsereg elleni támadásra készülő szövetséges csapatoknak.

Brestből való indulásakor De Grasse nem kapott konkrét célokat megfogalmazó utasításokat, csak általános érvényű parancsokat, melyek szerint úgy kellett működnie flottájával, hogy annak tevékenysége minél nagyobb mértékben elősegítse a háború megnyerését. De Grasse saját hatáskörében dönthetett arról, hogy milyen hadműveleteket indít a britek ellen, illetve milyenekben kíván részt venni. Eredetileg úgy tervezte, Tobago elfoglalása után Jamaica ellen indít támadást, de most rövid gondolkodás után elfogadta Rochambeau kérését, és augusztus harmadikán észak felé indult flottájával. A francia flotta magával vitte az eredetileg a Jamaica elleni hadműveletre összegyűjtött 3.200 katonát, akiknek a felszerelését ostromágyúkkal is kiegészítették. A vállalkozás költségeit De Grasse a kubai spanyol bankoktól kölcsönzött félmillió piaszterből fedezte. A spanyolok pénzzel és ellátmánnyal segítették a franciákat, és vállalták az óceánon átkelő konvoj védelmét is, de közvetlen katonai segítséget sem ekkor, sem később nem nyújtottak az amerikaiaknak, mivel egy kicsit sem rokonszenveztek azok függetlenségi törekvéseivel, tartva attól, hogy azok saját gyarmataikra is átterjednek. (Ami néhány évtizeddel később meg is történt.)

Az amerikai felkelők helyzete eddigre már többé-kevésbé stabilizálódott, nagyrészt a masszív francia támogatásnak köszönhetően. Zűrzavaros csatározások után az angol haderők két területre szorultak vissza, New York és Virginia állam környékére. A déli angol hadsereget Charles Cornwallis tábornok irányította, aki miután Észak és Dél-Karolina elfoglalására tett próbálkozása kudarcot vallott, addigi wilmingtoni támaszpontjáról északra, Virginiába vezette hadseregét, abban bízva, innen ellenőrizni tudja a stratégiailag rendkívül fontos Chesapeake-öböl forgalmát. Cornwallis nem egyeztette hadmozdulatait az amerikai angol hadsereg főparancsnokával, Sir Henry Clinton tábornokkal, aki egyáltalán nem helyeselte beosztottja haditervét. „A Chesapeake környéki hadműveletek nagy kockázattal járnak, hacsak nem vagyunk teljesen biztosak folyamatos tengeri fölényünkben. Borzongok azoktól a végzetes következményektől, melyek ebből fakadhatnak.” Miután azonban a déli hadsereg már mozgásban volt észak felé, Clinton kénytelen volt jóváhagyni Cornwallis elképzeléseit, és arra utasította, egy az utánpótlás biztosítására alkalmas, mély vizű kikötőnél építse ki állásait. Először Portsmouth-ra gondoltak, de végül Yorktown mellett döntöttek. Cornwallis támogatására Clinton egy kisebb különítménnyel délre küldte a felkelőktől előző évben az angolokhoz átállt Benedict Arnold tábornokot, hogy támadja a virginiai francia és amerikai csapatokat, s ezzel is erősítse Cornwallis helyzetét. Arnold nagy pusztítást végzett Richmond környékén, feltartóztatására Washington a La Fayette vezette osztagot küldte ki, és ugyanekkor arra kérte a Newport-ban állomásozó francia hajórajt, vegye blokád alá Yorktown kikötőjét.

A newporti francia osztagot Charles René Dominique Sochet Destouches ellentengernagy irányította, akinek parancsnoksága alá ekkor hét sorhajó, és három fregatt tartozott. A flotta az amerikai kérésre március nyolcadikán kifutott, és a Chesapeake-öböl felé indult. Kifutásukról értesülve a New York közelében, a Gardiners-öbölben horgonyzó angol flotta is dél felé indult. A Mariot Arbuthnot altengernagy vezette, nyolc sorhajóból álló kötelék 1781 március 16-án, a Chesapeake-öböl bejárata közelében vette észre a mögöttük feltűnő franciákat, és azonnal visszafordultak, hogy azok útvonalát keresztezve útját állják az ellenségnek. A franciák velük párhuzamos, keleti irányba fordultak, és nagy távolságról tüzet nyitottak rájuk. Destouches, aki hogy flottája tűzerejét növelje, hét sorhajója mellé beállította a csatasorba a britektől nem sokkal korábban zsákmányolt, 44 ágyús Romulus fregattot is, ügyes manőverezéssel többször is keresztezte a brit kötelék útvonalát, s a T keresztezést végrehajtva súlyos károkat okozott az angol vonal első, illetve hátsó sorhajóinak. A franciák ezúttal is inkább a szél alatti pozíciót keresték, ami ebben az esetben előnyükre vált, mivel a viharos tengeren, az erős hullámzásban az ellenség helyzetével ellentétes irányba dőlő francia hajókon nyitva tudták tartani az alsó ütegsorok ágyúnyílásait is, míg az ellenség felé dőlő angol sorhajókon ezeket be kellett zárni, így a britek nem tudták érvényesíteni nagyobb tűzerejüket.

A franciák délután félbeszakították az ütközetet, és kelet felé vonultak vissza. Az angolok, akiknek három sorhajójuk súlyosan megsérült, és manőverképtelenné vált, nem tudták üldözőbe venni őket, így nyugat felé tartva behajóztak a Chesapeake-öbölbe, ahol partra szállították a Cornwallisnak szánt erősítést és utánpótlást, majd miután sérült hajóikon elvégezték a legszükségesebb javításokat, visszatértek New York-ba. Destouches a csata másnapján tanácskozott kapitányaival, majd miután úgy ítélték meg, a sérült hajók sürgős javításra szorulnak, visszatértek Newportba. A Chesapeake-öböl így továbbra is nyitva maradt a britek előtt, akik zavartalanul szállíthatták az utánpótlást ott állomásozó csapataiknak. A XIX. század legnagyobb tekintélyű tengerészeti teoretikusa, Alfred Thayer Mahan elismerően ír Destouches ügyes manőverezéséről: "A francia commodore igen jó taktikai képességekről tett bizonyságot, századát szépen, gyorsan, és okosan vezette. Kisebb erőkkel határozott fölényt hozott létre, pusztán intelligenciája és jó vezetése révén." Ugyanakkor megjegyzi, a franciák tulajdonképpen megnyerték az ütközetet, majd ezzel a ténnyel megelégedve hazavitorláztak, és a környező, stratégiailag rendkívül fontos vizek feletti ellenőrzést átengedték a megvert ellenségnek.

Washington hasonló véleményen volt, és elégedetlen volt a newporti francia hajórajjal. Egyik levelében tartózkodó stílusban, de félreérthetetlenül kritizálta Destouches tevékenységét. A levelet az angolok elfogták, és az egyik újságban leközölték, így a franciák is tudomást szereztek róla. Francia részről nagy volt a felháborodás, hogy egy jöttment amerikai bírálni merészel egy magas rangú francia főtisztet, és Washington jó néhány kioktatást kapott szövetségeseitől, akik igyekeztek elmagyarázni a tengeri hadviselésben és a magasabb stratégiában láthatóan járatlan amerikainak, Destouches döntései miért voltak indokoltak. Jacques Melchior Saint-Laurent de Barras ellentengernagy, aki májusban váltotta Destouches-t a hajóraj élén, szintén védelmébe vette elődjét, és egyebek közt ezt írta: „A háborúban az a fő elv, hogy az embernek sokat kell kockáztatnia pozíciói megóvása érdekében, és nagyon keveset az ellenség megtámadásáért.” Az idézet tökéletesen leírja a francia haditengerészet hivatalos stratégiáját. Mahan erre reagálva jegyezte meg: „A védekezésnek a támadás fölé helyezése, a mindig a legrosszabb lehetőséggel való számolás, a kockázatoktól való idegenkedés messzemenően megmagyarázza a franciák sikertelenségét a háborúikban.”

Washington és Rochambeau május 21-én egyeztettek a további hadműveletekről. Washington New Yorkot akarta megtámadni, hogy az ellenség fő erejére mérjen csapást, Rochambeau azonban rábeszélte, hogy inkább a gyengébb déli angol hadsereget próbálják felszámolni. Abban mindketten egyetértettek, hogy a további hadműveletek sikerességét csak a francia flotta fokozott jelenléte tudja biztosítani, így levelet küldtek De Grasse-nak, hogy az a flotta főerejével is támogassa őket.

A francia tengernagy belegyezett a kérésbe, és augusztusban flottájával észak felé indult a Karib-tengerről. Hogy az ellenséget megtévessze, De Grasse nagy kerülőt tett a Bahamák felé, hogy azt a látszatot keltse, visszatér Franciaországba. Az angol hírszerzést azonban ezúttal sem tudták félrevezetni, Rodney idejében tudomást szerzett ellenfele szándékairól, és már júliusban egy korvettet küldött New York-ba, hogy figyelmeztesse az ottani köteléket, majd augusztus elején 14 sorhajót és négy fregattot küldött északra, hogy azok Samuel Hood vezetésével csatlakozzanak az ott állomásozó angol hajórajhoz. Maga Rodney nem vett részt a hadműveletben, augusztus elején rossz egészségi állapota miatt három, javításra szoruló sorhajóval együtt visszatért Angliába, hogy ott kezeltesse magát, és hogy megvédje magát parlamenti ellenfeleivel szemben, akik szerintük túlzott passzivitása miatt odahaza támadták. Nem sokkal korábban az északi kötelék parancsnoka, Arbuthnot altengernagy is hazautazott, posztját addigi helyettese, Thomas Graves ellentengernagy vette át.

A szerencse azonban ezúttal kivételes módon nem az angolokat pártolta. A korvettet, melynek értesítenie kellett volna Gravest Hood kötelékének érkezéséről, az amerikaiak elfogták. Útban észak felé Hood előreküldött egy brigget is, hogy tájékoztassa Gravest, és megszervezzék a két kötelék találkozását a Chesapeake-öböl bejáratánál, az amerikaiak azonban ezt a hajót is elfogták. Hood végül a kerülő úton érkező franciákat megelőzve elsőként érkezett meg az öbölhöz, ott azonban nem találta sem az ellenséget, sem Gravest, így tovább indult New York felé, ahová augusztus 28-án futott be, alaposan meglepve Gravest, aki semmit sem tudott a flotta érkezéséről, és arról sem, hogy a francia főerők is ide tartanak. Bár Graves majdnem egy évvel fiatalabb volt, mint a vele azonos rangban levő Hood, szolgálati ideje valamivel hosszabb volt, mint az övé, így a szokásos protokollnak megfelelően ő vette át az egyesített flotta parancsnokságát.

A két tiszt rögtön haditanácsot tartott, melyen arra jutottak, De Grasse valószínűleg Newportba hajózik, hogy egyesüljön az ott állomásozó francia hajórajjal, majd megpróbálják blokád alá venni New Yorkot. Nem sokkal később azonban értesültek róla, hogy a newporti osztag három nappal korábban kifutott, 18 teherhajóval, melyekre ostromfelszereléssel is ellátott csapatokat hajóztak be. Világossá vált, hogy a francia–amerikai támadás fő célpontja Yorktown és a Chesapeake-öböl. Augusztus 31-én az angol flotta elhagyta New Yorkot, és dél felé indult. Graves kötelékének két, javítás alatt álló sorhajóját hátrahagyva az angol flotta 19 sorhajót és hét fregattot számlált.

Grasse flottája eközben augusztus 28-án megérkezett a Chesapeake-öbölhöz, ahová benyomulva a franciák azonnal megkezdték csapataik kihajózását. Grasse négy sorhajót és három fregattot az öböl belsejébe küldött, hogy ott blokkolják a York és a James folyók torkolatát. Érkezése nagy megkönnyebbülést jelentett az amerikaiak számára, akiknek a helyzete nagyon bizonytalan volt, mivel Rochambeau csapatai még nem érkeztek meg, s Washington alig négyezer emberével állt szemben a Yorktown-i helyőrség nyolcezer angol katonájával, és az őket támogató amerikai milícia kilencezer önkéntesével. A hatalmas francia flotta megérkezése azonban elbizonytalanította a briteket, akik ellentámadás helyett inkább megerősített állásaikba húzódtak vissza.

1781 szeptember ötödikén, reggel kilenc óra után a két flotta felderítésre előreküldött fregattjai gyakorlatilag egyszerre pillantották meg egymás főerőit. A találkozás mindkét fél számára meglepetés volt. A franciák nem az angolokat, hanem Barras newporti kötelékét várták, a britek pedig szintén Barrasra számítottak, nem De Grasse flottájára. Az angolok ráadásul úgy tudták, a francia főerők egy részét a konvoj kíséretében visszaküldték Franciaországba, és 12, vagy legfeljebb 18 sorhajó maradt csak az amerikai vizeken. A nagyszámú sorhajót látva biztosak voltak benne, De Grasse és Barras flottája már egyesült. Barras valójában nagy kitérőt tett a nyílt vizek felé, hogy elkerülje a briteket, és a vártnál később futott csak be, lemaradva az ütközetről.

Az ellenség váratlan feltűnése rossz pillanatban érte a franciákat. A csapatok kihajózása még javában tartott, és velük együtt a flotta majdnem 1800 tengerésze is éppen a parton volt, köztük sok tiszt, akik a katonák kiszállítását, illetve a hajók készleteinek feltöltését irányították. Nem volt idő arra sem, hogy az öböl belsejéből visszahívják az ott álló négy sorhajót, s a dagály is a franciák ellen dolgozott, akiknek áramlással szemben, és kedvezőtlen szélben kellett elhagyniuk az öblöt. Grasse azonban mindezek ellenére sem gondolt arra, hogy horgonyon állva várják be az angolok támadását, s mihelyt át tudta tekinteni a helyzetet, azonnal elrendelte a flotta kifutását.

A szakirodalomban szinte egyöntetű a vélemény, ha az angolok azonnal, menetből lerohanják a franciákat, olyan győzelmet arathattak volna, mint később Nelson Aboukirnál. A valóságban azonban a britek helyzete nem volt annyira előnyös, ami magától értetődően egy ilyen fényes győzelemhez vezette volna őket. Érkezésüket a francia fregattok időben jelezték, a támadás tehát egyáltalán nem érte váratlanul a franciákat, akiknek mindenképpen lett volna annyi idejük, hogy felvonják a horgonyt, és mozgásba lendüljenek, mire a britek elérik őket. (Csatasort nem tudtak volna kialakítani, viszont ha menetből támadnak, az angolok sem.) Ezenkívül nem is lett volna lehetőség arra, hogy azonnal, frontálisan nekirohanjanak az ellenségnek, a britek és a franciák horgonyzóhelye között ugyanis ott húzódtak a Middle Ground nagy kiterjedésű homokpadjai, melyek a Chesapeake-öböl bejáratának északi felét elzárták a nagyobb hajók elől. Az angoloknak kerülőt kellett volna tenniük, hogy a zátonyokat megkerülve az öböl déli partjánál, a Henry-fok mellett hajózzanak be az öbölbe, egy legfeljebb három mérföld széles átjárón, melynek nagy része a parti ütegek lőtávolságán belülre esett. Egy ilyen roham tehát aligha lett volna elsöprő, s bár valószínűleg több kárt okoztak volna a franciáknak, mint egy szabályos ütközetben, az angolok egy ilyen támadással igen súlyos kockázatot vállaltak volna a túlerejű ellenséggel szemben, mely itt ráadásul nem is horgonyon állva várta be az ellenség támadását, mint később Aboukirnál.

Ezt Graves is így látta, és ragaszkodott a szabályszerű csatasor kialakításához. (Hood utóbb azt állította, javasolta Graves-nek, azonnal rohanják meg a franciákat, de igazából nincs nyoma annak, hogy ez valóban így történt volna.) Mire kora délután a brit flotta a Middle Ground közelébe ért, már szabályos csatasorban haladtak, majd mikor első hajói a zátonyok elé értek, Graves egyidejű fordulót rendelt el, és keleti irányba kanyarodott. Hood elővédje így a sor végére került, míg Francis Samuel Drake ellentengernagy gyengébb hajókból álló utóvédje került a flotta élére. (Drake a neves kalóz oldalági leszármazottja volt.)

A franciák nem sokkal dél előtt, a dagály tetőzésekor kezdték meg a kifutást. Bár az addig eltelt időben sok tengerésznek sikerült visszatérnie a hajókra, több mint ezren így is a parton rekedtek, ami komoly létszámhiányt jelentett. Némelyik sorhajóról annyi tengerész hiányzott, hogy az ágyúik egy részét nem is tudták működtetni. Grasse azonnal elrendelte a csatasor kialakítását, ami az addig rendezetlenül álló hajóknak csak lassan sikerült, mivel sokaknak többször is csapást kellett váltaniuk, hogy valahogy besorolhassanak a harcrendbe. A francia csatasor csak a nyílt vizekre kiérve állt össze.

Az öblöt először az elővédet vezető Louis Antoine de Bougainville ellentengernagy négy sorhajója hagyta el. Bár a Föld körülhajózásával jelentős szakmai hírnevet szerzett magának, Bougainville valójában nem volt képzett tengerész, jogásznak tanult, majd diplomataként szolgált, a hétéves háborúban pedig a kanadai francia hadseregben harcolt a britek ellen. A király kérésére lépett át a haditengerészethez, rögtön fregattkapitányi rangban. Bár autodidaktaként elsajátította az alapvető tengerészismereteket, a tengeri hadviselésben nem volt igazán jártas, s tapasztalatlansága már addig is többször nehéz helyzetbe sodorta a flottát. Négy sorhajójával most is annyira előrefutott, hogy egy angol támadás könnyen elszigetelhette volna a mögötte messze lemaradt főerőktől. Bougainville és a franciák szerencséjére a briteket lekötötte saját fordulatuk végrehajtása, majd megzavarták őket a zászlóshajójukról érkező ellentmondásos jelzések.

Az angol csatasor két óra után már kelet felé haladt, ahogy az öbölből kifutó, és lassan szintén csatasorba rendeződő franciák is. A lapos szögben egymás felé közeledő két flotta hajóit még közel három mérföld választotta el egymástól, és az addigi irányt tartva már csak késő délután, sötétedés előtt érhettek volna a hatásos lőtávolon belülre. Graves ezért felvonatta a közelharcot elrendelő jelzést, ami szándékai szerint azt jelentette volna, hogy a hajóknak egyszerre kellett orral az ellenség felé fordulniuk, majd lőtávolon belülre érve szintén egyszerre fordulva visszaálltak volna az ellenséggel párhuzamos csatasorba. A tengernagy azonban elmulasztotta bevonatni a korábban felvont „Csatasor előre” (Line ahead) jelzést, ami viszont ellentétes volt a közelharcot elrendelő jelzéssel. A helyzet egészen hasonló volt az 1744-es touloni csatához, ahol szintén ugyanilyen, ellentétes értelmű jelzések zavarták össze az angol kapitányokat. A végeredmény is ugyanaz lett, az angol hajók egy része, Drake elővédjének egységei, az ellenség felé fordultak, míg a Hood vezetése alatt álló utóvéd az első jelzésnek adott elsőbbséget, és saját csatasorát fenntartva továbbra is tartotta a korábbi irányt. Az angol hajók közti kommunikációt nehezítette az is, hogy a Hood karibi flottája által használt jelzésrendszer némileg különbözött Graves északi flottájának jelzéseitől, vagyis az egyes jelzések értelme a két rendszerben nem mindig fedte egymást teljesen.

Graves többször is megismételte jelzéseit, és sehogy sem értette, Hood miért nem követi az utasításait. Eredeti szándéka valószínűleg az volt, hogy elszigeteli főerőiktől a francia elővéd túlságosan előrefutott sorhajóit, de a saját flottájában támadt zavar nem tett lehetővé egy lendületes támadást. A veszélyt egyébként De Grasse is észlelte, és jelezte Bougainville-nek, várja meg a derékhad felzárkózását. Négy óra után Graves bevonatta a „Csatasor előre” jelzést, de az utóvéd továbbra sem zárkózott fel. Hood saját állítása szerint csak fél hatkor vette észre, hogy a jelzés már nincs fent, de akkor már túl késő volt ahhoz, hogy köteléke a sötétedés beállta előtt meg tudja közelíteni a francia csatasort, és közelharcba tudjon azzal bocsátkozni.

Drake első hajói nem sokkal négy óra után értek lőtávolságon belülre a francia elővéd hajóitól, és negyed ötkor az Intrepid leadta az első sortüzet. A francia vonalat elérve az angol hajók egymás után fordulva velük párhuzamos irányba álltak, és a szokásos módon tűzpárbajba kezdtek az ellenséges sorban velük szemben álló hajókkal. A britek a szél felőli oldalon voltak, ami a támadáshoz ugyan kedvező volt, de most a viharos tengeren ez azzal a következménnyel járt, hogy az ellenség felé dőlt hajókon az alsó ütegsor nyílásait be kellett csukni, ne csapjon be rajtuk a víz, míg az ellenkező oldalra dőlő francia hajók valamennyi ágyújukat tudták használni. A megközelítés szakaszában az angol hajók ráadásul egy ideig orral fordultak a franciák felé, vagyis csak néhány elülső ágyújukat tudták használni, míg a franciák teljes oldalsortüzekkel tudták végigsöpörni az angol hajók fedélzetét. Drake hajói egymás után kapcsolódtak be a harcba, míg a francia elővéd, és a lassan felzárkózó derékhad első hajói kezdettől teljes tüzüket ki tudták fejteni a britekkel szemben.

A francia tüzérségi fölény tehát ebben az esetben igen nagy volt, különösen hogy az ütközetet gyakorlatilag csak az első nyolc angol sorhajó harcolta végig, Drake elővédje, és Graves kötelékének elől haladó hajói. Hood utóvédje alig folyt bele az ütközetbe, és csak annak vége felé adott le nagy távolságról néhány sortüzet a franciákra. De Grasse elővédje és derékhada így fölényes tűzerővel verette a harcban álló angol hajókat, és nagy károkat okozott azoknak. Főleg az angol csatasort vezető két sorhajó, a Shrewsbury és az Intrepid szenvedett súlyos károkat, de tulajdonképpen súlyosan sérült Drake valamennyi hajója. A franciák szokásuk szerint ezúttal sem a hajótestre céloztak, hanem az árbocokat és a kötélzetet akarták megrongálni, hogy mozgásképtelenné tegyék ellenfelüket. A két első angol sorhajó egy órán belül manőverképtelenné is vált, és kivált a csatasorból. A Shrewsbury kapitánya egyik lábát elvesztve súlyosan megsebesült, helyére lépő elsőtisztje pedig elesett.

A francia oldalon szintén az elővéd sorhajói szenvedték a legsúlyosabb sérüléseket, mivel a derékhad egységei csak öt óra felé zárkóztak fel hozzájuk, és addig itt is az első négy sorhajó viselte a harc nehezét. Főleg a Caton és a Diadéme szenvedett súlyos sérüléseket és nagy emberveszteséget, előbbi kénytelen is volt kiválni a csatasorból. Komoly károkat szenvedett a Réfléchi is, melynek kapitánya is elesett. Az angol és a francia csatasor első hajói valóban szó szerint pisztolylövésnyi távolságra közelítették meg egymást, a harc időként alig ötvenméteres távolságból zajlott. Bougainville meg is próbálkozott azzal, hogy megrohanja Drake zászlóshajóját, a Princessa-t, de a franciák szándékát észlelve az kitért előlük.

Miután De Grasse hajói is bekapcsolódtak a harcba, az utasította Bougainville-t, elővédjének már sérült sorhajóival váljon ki a harcból, és húzódjon hátrébb. Bougainville csak vonakodva engedelmeskedett, tartott ugyanis attól, ha elfordul az ellenségtől, azok hajói teljes oldalsortüzet tudnak zúdítani a sebezhető tatjukat mutató francia hajókra. A főparancsnok jelzéseinek engedelmeskedve végül távolodni kezdett az ellenségtől, amit a britek úgy értelmeztek, a franciák visszavonulnak.

A harc neheze most már De Grasse derékhadára, és Graves kötelékére hárult. A franciák továbbra is tüzérségi fölényben voltak, és komoly károkat okoztak az angol derékhad első sorhajóinak is. Hood utóvédje csak ekkor kezdett közelebb nyomulni, és tüzet nyitottak a franciákra, de olyan nagy távolságról, ahonnan nem okozhattak az ellenségnek komoly károkat. Az egyik francia tiszt utóbb ezt írta az angolokról: „Csupán távolról lövöldöztek, egyszerűen csak azért, hogy elmondhassák, ők is harcoltak.”

Fél hétkor, mikor alkonyodni kezdett, Graves elrendelte a tüzelés beszüntetését, és eltávolodott a franciáktól. A tengernagy másnap reggel folytatni akarta az ütközetet, de este tíz felé befutott a kárjelentés Drake osztagától, mely tudatta vele, az elővéd hajóinak árbocozata és kötélzete olyan súlyosan sérült, hogy egyikük sincs harcképes állapotban. Az egymás közelében haladó két flotta egész éjszaka szemmel tartotta egymást, s a franciákat megfigyelve Graves arra a következtetésre jutott: „A franciák nem látszottak olyan sok sérülést szerezni, mint amennyit mi elszenvedtünk.” Az angol hajókat figyelő De Grasse ugyanerre az eredményre jutott: „Az angolok mozgásából rájöttünk, hogy azok komoly károkat szenvedtek.” Az ütközetben az angol flotta 330, a francia 220 embert vesztett.

Graves éjszaka haditanácsot tartott, zászlóshajójára rendelve két beosztott tengernagyát. Graves egyáltalán nem titkolta neheztelését Hood iránt. Először Drake-et kérdezte meg, miért vitte támadásba a hajóit? Mikor az azt válaszolta, a közelharcot elrendelő jelzés miatt, megkérdezte Hood-tól, ő miért nem tett ugyanígy? Hood flegmán felelte: „Nekem elég volt a csatasort elrendelő jelzés is.” (Az érvényes előírások szerint egyébként az egyidejűleg felvont jelzések közül valóban a harcrend fenntartására vonatkozó parancs élvezett elsőbbséget.)

A tanácskozáson Hood azt javasolta, forduljanak vissza a Chesapeake-öböl felé, hogy feltörjék a francia blokádot, és eljuttassák a hajókon szállított erősítést Cornwallis csapataihoz. Graves elutasította a javaslatot, és követte a franciákat, talán mert az ütközet felújításában reménykedett, vagy mert csak bosszantani akarta Hood-ot. Az angolok egyébként még mindig azt hitték, De Grasse és Barras egyesített flottájával állnak szemben, vagyis nem tudtak róla, hogy még útját állhatnák Barras kötelékének, és az utánpótlást szállító francia konvojnak. Felderítő fregattjaik is azt jelentették, az öböl üres.

Másnap a szél megfordult, és most a franciák kerültek a támadásra kedvező szél felőli helyzetbe, de Grasse nem akart feleslegesen kockáztatni, és tovább haladt kelet felé, hogy minél messzebb vonja el a briteket a Chesapeake-öböltől, ahová mint jól tudta, útban voltak Barras erősítést szállító hajói. Hogy a briteket tovább csalogassa kelet felé, még távolabb a már 70 mérföldre levő öböltől, néhányszor megközelítette az angol vonalat, mintha csatára készülne, de ütközetet végül nem kezdeményezett.

A francia fregattok kilencedikén hozták a hírt, hogy Barras hajói már a Chesapeake-öbölhöz közelednek. Miután Graves flottája már nem érhette el őket, De Grasse is visszafordult az öböl felé, ahová szeptember 12-én futott be, két nappal Barras után. Visszatérőben a franciák elfogták az Isis és Richemond fregattokat, melyeket az angolok az öböl megfigyelésére hagytak hátra. A közben kitört viharban a britek szem elől tévesztették a franciákat, és csak napokkal később jöttek rá, hogy azok már visszafordultak a Chesapeake-öböl felé. A viharban az angolok elvesztették a 74 ágyús Terrible sorhajót, mely az ütközetben korábban súlyosan megsérült, és most annyi vizet vett fel, hogy nem tudták a víz felszínén tartani, így végül Graves parancsára kiürítették, és felgyújtották. Hood ismét azt tanácsolta, hogy térjenek vissza a Chesapeake-öbölhöz, de Graves ismét elutasította a javaslatot.

Szeptember 13-án, amikor értesültek róla, hogy a franciák visszatértek az öbölbe, Graves ismét haditanácsot tartott, melynek résztvevői egyetértettek abban, hogy a harc felújítása reménytelen vállalkozás lenne, és vissza kell térniük New Yorkba. Hood csak egy küldönccel képviseltette magát a haditanácson, aki a következő üzenetet adta át: „Sir Samuel szívesen mondana véleményt, de valójában nem tudja, mit mondjon abban az igazán siralmas helyzetben, amibe magunkat hoztuk.” Az angol flotta szeptember huszadikán ismét horgonyt vetett a New York melletti Sandy Hook öbölben.

A francia győzelem önmagában véve ezúttal is csekély jelentőségű volt, stratégiai szempontból viszont világtörténelmi jelentőséggel bírt. Az angolok ezt már akkor is átérezték, a vereség hírére a királypárti New Yorkban pánik tört ki, az uralkodó, III. György pedig ezt írta egy levelében: „Flottánk vereségéről értesülve kezdem azt gondolni, hogy a birodalom hanyatlik.” A britek nem tudták feltörni a Chesapeake-öböl blokádját, Cornwallis serege tehát a tenger felől sem számíthatott utánpótlásra. Az egymás után beérkező francia és amerikai csapatok szeptember közepére teljesen körülzárták, és a félsziget csúcsán fekvő megerősített állásokba szorították vissza a briteket. Grasse 2.500 tengerészt küldött a hadsereg támogatására, kisebb hajói pedig a csapatokat és felszerelésüket szállították az öböl két partja között. A szeptember végén kezdődő ostromot a francia hadihajók is támogatták, akik a tenger felől lőtték az angol állásokat. A mindenfelől körülzárt, nagy túlerővel szembenéző britek, miután a lőszerből és az élelmiszerből egyaránt kifogytak, és már a tenger felől sem számíthattak felmentésre, október 19-én megadták magukat.

A korabeli nyugati hadviselésben a győztesek hasonló helyzetben általában valamilyen gesztust szoktak tenni a legyőzöttek felé, gyakran szabad elvonulást engedtek nekik, vagy legalább a tisztek számára engedélyezték fegyvereik megtartását. Az amerikaiak azonban feltétel nélküli kapitulációt követeltek, és az angolok más választásuk nem lévén kénytelenek voltak ebbe is belemenni. (A tisztességes bánásmódban persze így is bízhattak.) Betegségére hivatkozva Cornwallis nem jelent meg a fegyverletételi ceremónián, maga helyett helyettesét, Charles O’Hara vezérőrnagyot küldte. O’Hara először Rochambeau-nak akarta átadni kardját, ezzel is jelezve, nem a lázadóktól, hanem a francia hadseregtől szenvedtek vereséget. (Ami így is volt, az ostromsereg nagyobbik részét a francia katonák és tengerészek alkották, és az ostromban is nagyrészt ők vettek részt, mivel az amerikaiak járatlanok voltak az ilyen hadműveletekben.) Rochambeau azonban nagyvonalúan Washingtonhoz küldte az angol tábornokot, hogy ezzel is egyértelművé tegye, ez a győzelem az amerikaiaké. (A kardot végül nem Washington, hanem Benjamin Lincoln vezérőrnagy vette át.)

Az európai háborúk ütközeteihez képest a Yorktown-i csata jelentéktelen kis csetapaténak számított. A két fél reguláris hadereje együttvéve se nagyon haladta meg a húszezer főt, a tengerészeket nem számítva. Az angolok nyolcezer embert, és 214 ágyút veszítettek, valamint három fregattot, melyeket a körülzárt kikötőbe beszorulva az ellenséges ágyúk tüze gyújtott fel. Az anyagi veszteség tehát nem volt túl nagy Anglia szempontjából, a stratégiai kudarc és a morális csapás azonban igen. Az angol hadsereg New York környékére szorult vissza, illetve egy kisebb osztag még kitartott Charleston-ban is. A kezdeményezés végképp kicsúszott az angolok kezéből, és ellenségeik vitathatatlan fölénybe kerültek a szárazföldön is. Külön csapás volt a britek önérzetére, hogy az egyik legtehetségesebbnek tartott angol tábornok, III. György király korábbi szárnysegédje volt kénytelen kapitulálni az addig vidéki bunkóknak tartott amerikai lázadók előtt. Még megalázóbb volt, hogy a flotta sem tudta biztosítani a tengeri fölényt és a csapatok ellátását – ami pedig Gibraltárnál sikerült nekik –, és a franciák a tenger felől is sikeresen tartották fenn az ostromzárat.

Cornwallisnak szeptember 17-én még sikerült egy üzenetet eljuttatni New York-ba. „Ha nem tudnak nagyon gyorsan felmenteni minket, fel kell készülniük a legrosszabb hírekre.” A flotta azonban nem volt olyan állapotban, hogy gyorsan képes legyen egy második kísérletet tenni Yorktown felmentésére. A csatában súlyosan sérült hajók javítása hetekig tartott, fel kellett tölteni a készleteket is, valamint összeszedni a Cornwallisnak szánt erősítést, és az azokat szállító teherhajókat. Szeptember 24-én érkezett meg New York-ba az Angliából küldött erősítés három sorhajója, és rajtuk Graves kijelölt utódja, Robert Digby ellentengernagy. A következő hetekben a Karib-tengerről is érkezett még három sorhajó. Az angolok közben értesültek róla, hogy az egyesült francia flotta 36 sorhajót számlál, de úgy vélték, a túlerő ellenére is meg kell próbálkozniuk a blokád feltörésével. Október 19-én a flotta 25 sorhajóval, és a Cornwallisnak szánt erősítést szállító teherhajókkal kifutott New Yorkból. A parancsnokságot Digby nagyvonalúan átengedte Graves-nek, feltehetően úgy gondolva, oldja meg maga azt a helyzetet, ami miatta kialakult. A flotta azonban már nem jutott messzire, néhány nappal a kifutás után értesültek róla, hogy Cornwallis már megadta magát, így visszatértek New Yorkba.

A kortársak és az utókor egyöntetűen úgy vélik, a győzelem elsősorban a francia flotta érdeme volt. Ahogy az amerikai haditengerészet hivatalos történetírója, Samuel Morrison is megállapította, De Grasse tengeri győzelme nélkül nem Cornwallis, hanem Washington kényszerült volna megadásra. Egy másik történész, Emil Reich, a Chesapeake-öböl előtt megvívott ütközetet a „haditengerészeti Waterloo” jelzővel illette, ami amerikai szempontból nem is olyan vaskos túlzás, mint elsőre tűnik, elvégre a háború fordulópontját jelentő Yorktown-i diadalt az egyöntetű vélemények szerint ez a tengeri győzelem tette lehetővé. Francia szempontból nézve persze az ütközetnek nem volt nagy jelentősége, az angolok nem szenvedtek komoly vereséget, s a francia–angol tengeri háborúra az eseményeknek nem volt számottevő befolyása. Ennek megfelelően az amerikai háború hivatalos hőse odahaza nem De Grasse lett, hanem La Fayette, akinek a harcokban játszott szerepe pedig valójában egyáltalán nem volt nagy jelentőségű.

Az angol vereség felelősének az akkori és a mai szakértők egyértelműen Graves-t tartják, de szerintem ez egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint általában gondolják. Bár ezt a hasonlatot se láttam még használni, de a csata sok szempontól szinte a megismétlése volt az 1744-es touloni ütközetnek, és a két vezénylő tengernagy kapcsolata is egészen olyan volt, mint Matthews és Lestock viszonya. Hood ugyanúgy sérelmezte, hogy kigolyózták a parancsnoki állásból, mint Lestock, és ezért ugyanúgy is állt bosszút, mint elődje, a harcászati előírások és a zászlóshajó jelzéseinek kicsinyesen aprólékos betartásával, illetve merev, korlátolt értelmezésével, holott az egyébként igen jó képességű tengernagy nyilván tisztában kellett, hogy legyen Graves valódi szándékaival. Igazából semmi sem kényszerítette Hood-ot a harcászati utasítások ilyen merev betartására, a rendelkezéseket már rugalmasabban értelmezték, mint korábban, és semmit sem kockáztatott volna azzal, ha követi főparancsnoka támadásra felszólító jelzését, különösen miután látta, hogy a flotta többi része ennek megfelelően jár el. Drake-et sem érte semmilyen retorzió, amiért a csatasort megbontva támadásba vitte a hajóit.

Nagyon méltánytalannak tűnik tehát, amikor mindenki Graves-et hibáztatja azért, mert nem vitte azonnal, menetből támadásba hajóit a horgonyon álló francia flotta ellen, holott mint korábban már említettem, egy ilyen akció egyáltalán nem garantálta volna a győzelmet a britek számára, sőt. Hood csata közbeni, minden bizonnyal szándékos fafejűségét viszont nem emlegetik fel ilyen sűrűn, ahol meg mégis, legtöbbször ezért is Graves-et hibáztatják, mondván, jelzései nem voltak egyértelműek. Bár a jelzések talán valóban nem voltak egyértelműek, de amikor látta, hogy az elővéd harcban áll a franciákkal, és a derékhad is megközelíti az ellenséget, Hood ha akart, így is rájöhetett volna, mi a főparancsnoka szándéka. De láthatóan nem akart rájönni, akárcsak 37 évvel korábban egy egészen hasonló helyzetben Lestock sem. A két tengernagy teljesítményét az utókor szakértőinél szerintem jobban ítélte meg a flotta egyik tisztje, aki egyik levelében ezt írta róluk: „Ha az Admiralitás elfogad, az angol kormány pedig jóváhagy egy ilyen intézkedést, az egyiket el kellett volna bocsátani, a másikat pedig fel kellett volna akasztani.”

Az angol kapituláció után De Grasse azonnal elkezdte az ostromsereg támogatására korábban partra tett tengerészeinek, és az általa szállított csapatoknak az újbóli behajózását, és készülődni kezdett a Karib-tengerre való visszatérésre. Washington megpróbálta rávenni, hogy maradjon tovább, és vegyen részt a New York ellen tervezett következő hadműveletben is, de azt végül neki is be kellett látnia, hogy a novemberi és a téli időszak tengerészeti szempontból nem igazán alkalmas nagyobb hadműveletek lebonyolítására. Grasse mindenesetre ígéretet tett rá, hogy a következő nyáron visszatér, és részt vesz a New York ellen tervezett nagy támadásban, melyben Washington nélkülözhetetlennek tartotta a francia flotta részvételét. Ahogy egyik levelében De Grasse-nak írta: „Megfigyelhette már, hogy bármilyen erőfeszítéseket tesznek is a szárazföldi hadseregek, a jelenlegi küzdelemben mindig a haditengerészeté a döntő szó.” Egy másik levelében pedig a francia tengernagyot nevezte a háború döntőbírójának.

A francia flotta november ötödikén hagyta el a Chesapeake-öblöt, és 28-án érkezett meg Martinique-ra. A franciák kifutásáról értesülve hat nappal később Hood is elhagyta New Yorkot, és flottájával Barbadosra hajózott, ahová december ötödikén érkezett meg. A kontinensen Yorktown után nagyobb hadműveletre végül már nem került sor, ugyanis nem sokkal később titokban megkezdődtek a béketárgyalások az amerikaiak és az angolok között. A harcok már csak a franciák és az angolok között folytatódtak tovább, a fő hadszíntér pedig áthelyeződött a karibi térségre.

Az amerikaiak a franciák háta mögött, velük nem egyeztetve, és őket semmiről sem értesítve kezdtek egyezkedni az angolokkal, és végül gyakorlatilag külön békét kötöttek velük, bár a franciáknak korábban az ellenkezőjét ígérték. (Persze a későbbi Szentek-szigeteki francia vereség után az amerikaiak is úgy gondolták, több támogatást a franciáktól már nem nagyon várhatnak.) Nem tudom, felmerült e azóta bárkiben is a kérdés, vajon tényleg olyan jó ötlet volt a franciák részéről, hogy presztízs okokból és bosszúvágyból a radikális függetlenségpártiak oldalára álltak, és segítettek leválasztani a gyarmatokat Angliáról? A lázadás eredetileg egyáltalán nem a függetlenségért, hanem a gyarmatok parlamenti képviseletéért, és a számukra kedvezőtlen adótörvények eltörléséért tört ki. A felkelés radikalizálódását elsősorban az angolok szokásos, egetverő arroganciája és kompromisszumképtelensége idézte elő, de a lázadók így is biztos vereségre lettek volna ítélve a franciák erőteljes támogatása nélkül. Megválaszolhatatlan kérdés, mivel járt volna jobban a világ, az USA létrejöttével, vagy ha a 13 gyarmat Kanadához hasonlóan a Commonwealth része marad?

Tekinthetjük rosszindulatú analógiának, de nekem időnként egy másik hasonló eset jut eszembe, amikor az első világháborúban Németország tevékenyen segítette a bolsevik párt oroszországi térnyerését és hatalomra jutását, azért, hogy így megszabaduljon egyik fő háborús ellenfelétől, vagy legalábbis meggyengítse azt. Utólag elég egyértelműnek tűnik, hogy ez már rövid távon sem volt jó ötlet, hosszabb távon pedig katasztrófa volt az egész Nyugat számára, ráadásul a németek végül nem is nyertek semmit az egészből. Időnként felvetődik bennem a kérdés, a világ jól járt az Egyesült Államokkal, vagy csak annyira, mint a Szovjetunióval?

Az amerikai felkelők támogatásával a franciák végül nem nyertek semmi mást, csak egy presztízsgyőzelmet, ami viszont olyan sokba került, hogy az megadta a kegyelemdöfést az ország költségvetésének. A tehetetlen francia kormányzat még néhány évig görgette maga előtt a felgyülemlett adóssághegyeket, de azok végül maguk alá temették őket. A franciák tehát ugyanúgy nem nyertek semmit az amerikai lázadók támogatásával, mint a németek az oroszokéval. Még csak annyit sem lehet mondani, hogy nyertek egy új szövetségest. Az amerikaiak a franciák nélkül kötötték meg a békét az angolokkal, a háború után pedig az újdonsült Egyesült Államok Angliával kötött szerződést egy átfogó gazdasági együttműködésről, nem Franciaországgal. 1793-ban az amerikaiak felmondták a háborús kölcsönök visszafizetését Franciaországnak, néhány év múlva pedig gyakorlatilag háborút vívtak egymással, hadüzenet nélkül. A Constitution, és az akkoriban megépült többi amerikai fregatt eredetileg nem az angolok, hanem a franciák elleni harcra készült. (2021-ben a franciák nagy ünnepség sorozattal akarták megünnepelni a csata 140-ik évfordulóját, azonban néhány nappal előtte derült ki, hogy az USA elhalászta az orruk elől az ausztrál haditengerészet tengeralattjáró beszerzését, melyre korábban azok már szerződést kötöttek a franciákkal. Franciaország egy 66 milliárd dolláros, tulajdonképpen már megkötött üzlettől esett el, ami olyan felháborodást váltott ki, hogy lemondták az amerikai ünnepségeket, és hazarendelték a washingtoni nagykövetüket.)

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!