Az Algerie-t 1932 május 21-én, délután háromnegyed négykor bocsátották vízre, a haditengerészet vezérkari főnöke, Georges Durand-Viel ellentengernagy jelenlétében. Egy ilyen horderejű eseményt általában nagyobb felhajtással szoktak megtartani, az adott időben azonban éppen nemzeti gyász volt meghirdetve, a két héttel korábban meggyilkolt Paul Doumer köztársasági elnök emlékére, így a tengerészeti miniszter, Francois Pietri sem vett részt az ünnepségen.
Az épülő hajón majdnem pontosan egy évvel később, 1933 május 15-én kezdték meg az első állópróbákat, már a cirkáló első parancsnoka, Jean Colin sorhajókapitány irányításával. Először a kazánok nyomáspróbáit végezték el, majd a turbinákat tesztelték. Az első kifutásra, és a partközelben megtartott első próbajáratra, augusztus 23-án került sor. Az első napon még csak óvatosan próbálgatták a hajtóműveket, a csavarok fordulatszámát percenként 130-ra, a gépek teljesítményét pedig hétezer lóerőre növelték. A tesztek eredményeinek kiértékelése, és a gépek alapos átvizsgálása után szeptember ötödikén folytatták a futópróbákat, ezúttal már 42 ezer lóerőre növelve a teljesítményt. A következő napok során egészen 77 ezer lóerőig növelték a teljesítményt, de közben kisebb probléma, egy nem várt olajszivárgás lépett fel a jobb oldali turbinán. A cirkálót így ismét dokkba állították, ahol a hibás turbinát szétszerelték és kijavították, s alaposan átvizsgálták a hajó vízvonal alatti részeit.
A próbajáratok csak december közepén folytatódtak. Következő év, 1934 január negyedikén a cirkálót 24 órás folyamatos üzemben tesztelték, mely során végig 27,41 csomós átlagsebességgel haladt. A teljes terhelés mellett megtartott első futópróbát január 22-én hajtották végre, amikor a hajó 85.190 lóerő leadott teljesítmény mellett 31,7 csomós sebességet ért el, 9.940 tonnás vízkiszorítással. (A fegyverzet még nem volt felszerelve.) Február másodikán a megengedett határig túlterhelve a hajtóműveket 95.700 Le teljesítményt, és a csavarok percenkénti 300-as fordulatszáma mellett 33,2 csomós sebességet mértek. A tesztek során nagyobb problémák nem léptek fel, az említett olajszivárgáson, és az egyik bal oldali turbinánál időnként jelentkező erős vibráción kívül. A haditengerészet elégedett volt a tesztek eredményeivel, és a hajtóműveket gyártó cégnek a szerződésben megállapított áron felül 1800 frank bónuszt ítéltek oda.
A hajtóművek sikeres tesztelése után a cirkáló visszatért a hajógyárba, ahol építését a fegyverzet felszerelésével folytatták, amivel június 15-re végeztek. Ezt követően ismét futópróbák következtek, a fegyverzet tesztelését és az első lőgyakorlatokat csak szeptember ötödikén kezdték el. A próbák végeztével az Algerie október nyolcadikán hagyta el Brest kikötőjét, hogy jövőbeli állandó támaszpontjára, Toulonba hajózzon át. Eseménytelen út után a hajó 18-án érkezett meg Toulonba, ahol másnap hivatalosan is szolgálatba állt a haditengerészetnél, a nehézcirkálók osztagának parancsnoki hajójaként.
Néhány nappal később a cirkáló új parancsnokot kapott, Jacques Bouxin sorhajókapitány személyében. Ugyanebben az időben a Toulonban állomásozó kötelék is új parancsnokot kapott, Louis Dubois altengernagyot Georges Mouget altengernagy váltotta. Dubois a Jean Bart csatahajót választotta zászlóshajójának, Mouget viszont az Algerie-n vonta fel zászlaját, mivel az új, magas harcértékű nehézcirkáló érkezésével a csatahajókat átvezényelték Brestbe, az Atlanti Flottához. Az Algerie tehát nem csak a nehézcirkálók, hanem az egész francia Földközi-tengeri Flotta zászlóshajója is lett. A franciák nyilván úgy érezték, a fő rivális olasz haditengerészettel szemben nincs szükségük ennél nagyobb erőre, azok ugyanis ekkoriban éppen a mélyponton voltak, 1932-ben utolsó csatahajóikat is tartalékba állították, s az olasz flotta 1938-ig nem rendelkezett a nehézcirkálóknál nagyobb egységekkel. A franciák is ehhez igazították a Földközi-tengeren állomásozó flottájuk létszámát, s a touloni flotta fő erejét ekkoriban hat nehézcirkáló – a Suffren éppen nagyjavítás alatt állt – és 19 romboló alkotta. (Ez valószínűleg baráti gesztus is volt az olaszok felé, akikkel ekkoriban egyáltalán nem volt rossz a viszony.) Az Algerie 1934 november 15-én vette át a flotta zászlóshajójának szerepét, s az év hátralevő részét gyakorlatokkal töltötte, a déli francia partok és Korzika térségében.
1935 február negyedikén a cirkáló egy romboló kíséretében Máltára hajózott, ahol Mouget altengernagy megbeszéléseket folytatott az ott állomásozó angol Földközi-tengeri Flotta parancsnokával. A hajók tizedikén tértek vissza Toulonba. Március első felében az egész flotta egy nagyszabású hadgyakorlaton vett részt Korzika közelében. Májusban az Algerie és a Dupleix hat romboló kíséretében először egyhetes látogatást tett Nápolyban, majd onnan a jugoszláviai Kotor és Split érintésével Velencébe hajóztak. Nápolyban a Zara osztályú nehézcirkálók, Velencében pedig az olasz könnyűcirkálók egy osztaga fogadta a baráti látogatásra érkező francia köteléket. Olaszország után a kötelék az észak-afrikai francia kikötőket látogatta meg, majd kihajóztak az Atlanti-óceánra, ahol közös hadgyakorlaton vettek részt a bresti flottával, majd a gyakorlat végeztével velük együtt tértek vissza Brestbe. Június 27-én a tengerészeti miniszter tartott szemlét a köteléknél, mely ezt követően a Quiberon-öbölben vett részt egy hadgyakorlaton, majd július negyedikén visszaindultak Toulonba, ahová július 12-én érkeztek meg.
Augusztus első hetében a cirkáló ismét gyakorlaton volt a tengeren, majd augusztus 17-én dokkba állt nagyjavításra, ami két hónapig tartott. A javítási munkák elsősorban a turbógenerátorokra és a szellőzőrendszerre irányultak, melyek sok hiányossággal küszködtek, valamint a keresőreflektorok távvezérlésére, ami szintén nem az elvárások szerint működött. Korszerűsítették a hajó rádióállomásainak a berendezéseit is. A javítási munkák elvégzését követően a hajó október 16-án futott ki a próbautakra, és november másodikán csatlakozott ismét a flottához. Decemberben és a következő év, 1936 első hónapjaiban ismét folytatódtak a havonta ismétlődő kiképző utak, majd márciusban a kötelék a nizzai karnevál alkalmából megtartott díszszemlén vett részt, mely során a hajókat meglátogatta az éppen Nizzában tartózkodó dán és svéd király, valamint a monacói herceg is. A hajóraj április harmadikán tért vissza Toulonba.
Májustól egészen nyár közepéig a touloni hajóraj a marokkói partok előtt gyakorlatozott. Június nyolcadikán, Casablanca közelében az Algerie összeütközött a Colbert cirkálóval. A hajótest komolyabban megsérült, és a hajónak vissza kellett térnie Toulonba nagyjavításra, mely során elvégezték az esedékes korszerűsítéseket is. A hajón végzett munkálatok egészen következő év tavaszáig eltartottak, a Mouget tengernagyot októberben váltó Jean Marie Charles Abrial altengernagy már a Dupleix cirkálón vonta fel zászlaját.
A javítások során a torony tetején levő tűzvezető központ ötméteres optikai távolságmérőjét egy korszerűbb, nyolcméteres bázistávolságú, sztereoszkopikus típusra cserélték, a felső tengernagyi híd pedig üveg szélvédőt, majd a következő évben tetőt is kapott, vagyis ez is zárt híd lett. Kicserélték a kazánok túlhevítőit, korszerűsítették a gépházak szellőző rendszerét, és a keresőreflektorok távvezérlését is. Az Algerie 1937 február nyolcadikán hagyta el a hajógyárat, és a próbajáratok elvégezését követően március másodikán csatlakozott ismét a flottához, ahol újra a kötelék zászlóshajója lett.
A tavaszi hadgyakorlatokat követően a hajóraj ismét az Atlanti-óceánra indult, ahol május 26-án részt vettek a Brest mellett megtartott flottaszemlén, melyen először vonult fel a franciák első új csatahajója, a Dunkerque is. Június első hetében a Földközi-tengeri és az atlanti flotta ismét közös hadgyakorlatot tartott, majd a touloni flotta visszaindult támaszpontjára, ahová egy lisszaboni látogatást követően június 30-án érkeztek meg. Augusztus végétől a cirkáló javításra ismét bevonult néhány hétre a hajógyárba, ahol távvezérlésűre alakították át a 100 mm-es lövegtornyokat.
A touloni hajóraj novemberben újabb egységekkel bővült, ide vezényelték az első három, 152 mm-es ágyúkkal szerelt könnyűcirkálót. A Marseillaise, a Jean de Vienne, és a La Galissoniere nagyon korszerű, jól sikerült hajók voltak, melyek jelentősen növelték a kötelék harcértékét. November végén az Algerie ismét dokkba állt, az egyik jobb oldali turbina alacsony nyomású fokozatát kellett szétszerelni, és javítani. Ezzel együtt korszerűsítették a légvédelmi ágyúk tűzvezetését és lőszerellátó rendszerét, valamint ismét módosították a szellőzőrendszert, és javították az üzemanyag-szivattyúkat is. A javítások, és az azt követő próbautak után a cirkáló 1938 április elsején csatlakozott újra a flottához.
Az Algerie április végén két könnyűcirkálóval és néhány rombolóval gyakorlaton vett részt, majd május végén a touloni kötelékkel hosszabb Földközi-tengeri útra indult. A hajóraj látogatást tett Algír, Alexandria, és Port Said kikötőjében, majd Bejrútba hajóztak, ahonnan Navarino és Bizerta érintésével tértek vissza Toulonba július elsején. Az őszi hadgyakorlatokat követően az Algerie ismét bevonult a hajógyárba, ahol ezúttal a csónakdarukat és a katapultot modernizálták, folytatták a légvédelem tűzvezetésének korszerűsítését, javították, illetve cserélték a fenékvízszivattyúkat, leszerelték és felújították a hajó kormánylapátját. A lövegtornyok távolságmérőit is kicserélték, ötméteres helyett ezek is nyolcméteres bázistávolságú, sztereoszkopikus távolságmérőket kaptak. A hajó 1939 január 15-én tért vissza a flottához.
Az új év szintén hadgyakorlatokkal kezdődött, a cirkálók Észak-Afrika és Korzika környékén gyakorlatoztak. Áprilisban az esedékes karbantartásokat végezték el a cirkálón, majd újabb hadgyakorlatok következtek. Közben június 30-án Abrial tengernagyot Emile Duplat altengernagy váltotta a cirkálóosztag élén. Átszervezték a flotta felépítését is, az addigi Földközi-tengeri Osztag helyett a touloni kötelék immár hivatalosan is a Földközi-tengeri Flotta nevet kapta, és miután az Atlanti Flottánál szolgálatba álltak az első új, modern csatahajók, a Provence osztály régi egységeit visszavezényelték Toulonba. Erre már csak azért is szükség volt, mert közben az olasz haditengerészetnél is újra szolgálatba állt két régi, felújított csatahajó. A flotta parancsnokságát Emmanuel Ollive altengernagy vette át, aki a Provence csatahajón vonta fel zászlaját. Duplat az Algerie fedélzetén a cirkálóosztagot irányította.
1939 nyarán a háború már a levegőben lógott, és a flotta hajói a karbantartások idejét leszámítva úgyszólván folyamatosan gyakorlatoztak, augusztus közepétől pedig állandó harckészültségben álltak. A várható háborúra készülve augusztus 27-én a Földközi-tengeri erőket ismét átszervezték, és három önálló csoportra osztották, melyek a párizsi főparancsnokságnak voltak alárendelve. A Toulonban állomásozó flotta alkotta az úgynevezett Nyílt Tengeri Erőket (Forces de haute mer), Ollive altengernagy parancsnoksága alatt. Az észak-afrikai kikötőkben állomásozó hajókat a déli haditengerészeti erőkhöz (Forces navales du Sud) sorolták be, melyek parancsnoka Jean Pierre Estéva altengernagy volt, aki Algírban állította fel főhadiszállását. A Földközi-tenger keleti medencéjében állomásozó hajókból állították fel Bejrútban az úgynevezett Levantei Osztagot, melynek parancsnokságát Maurice de Carpentier ellentengernagy vette át.
A flotta már a háború kitörése előtt elkezdte első hadműveleteit, a cirkálók és rombolók augusztus 31-én egy csapatszállító konvojt kísértek Korzikára, hogy megerősítsék a sziget helyőrségét a várt olasz támadással szemben. Bár még nem volt háború, a hajók teljes harckészültségben álltak, és úgy műveleteztek, mintha már be is állt volna a hadiállapot. Arra számítva, a háború várható kitörése után az olaszok azonnal megtámadják a déli francia kikötőket, a konvoj Toulonba való visszaérkezése után a cirkálók szeptember másodikán a biztonságosabb Oránba hajóztak át. (Az angol haditengerészet hajóit egyébként augusztusban már szintén összevonták Scapa Flow-ban. 31-étől a flotta teljes harckészültségben állt, és aznap már ki is futottak, hogy a Norvégia és az Orkney-szigetek közti területen járőrözzenek, és háború esetén megakadályozzák a német hadihajók kitörését az Atlanti-óceánra, illetve hogy elfogják a hazafelé tartó német teherhajókat. Amiből gondolom elég nyilvánvaló, hogy a háború kitörése egyáltalán nem érte olyan váratlanul az angolokat és a franciákat, mint ahogy utólag szeretik állítani.)
Franciaország hivatalosan szeptember harmadikán délután üzent hadat Németországnak. A várakozásokkal ellentétben Olaszország semleges maradt, és nem csatlakozott azonnal a németekhez. A Földközi-tengeren enyhült a feszültség, és a cirkálók szeptember 19-én visszatértek Toulonba. A tengeri háború teljes egészében az Északi-tengerre és az Atlanti-óceánra helyeződött át, így a háború előtt megkötött egyezményeknek megfelelően a francia flotta köteles volt ezeken a vizeken segítséget nyújtani a brit haditengerészetnek. Az angolok támogatására októberben megalakult a ForceX kötelék, mely Dakarban állomásozva az Atlanti-óceán középső és déli vizein nyújtott támogatást az angol tengerészeti erőknek. (Az északi vizeken a bresti flotta segítette a briteket.) A Duplat altengernagy irányította kötelék a Strasbourg csatahajóból, az Algerie és Dupleix nehézcirkálóból, valamint hat rombolóból állt. A zászlóshajó szokatlan módon nem a kötelék legerősebb hajója, a Strasbourg, hanem az Algerie volt. A hajók október 14-én érkeztek Dakarba, ahol csatlakozott hozzájuk a Duguay-Trouin és a Primoguet cirkáló, egy romboló, valamint az angol Hermes anyahajó. Az Algerie Dakarból rögtön tovább is indult Freetownba, ahová 18-án érkezett meg. Duplat rövid megbeszélést folytatott a dél-atlanti térségben állomásozó brit hadihajók parancsnokával, George Hamilton D'Oyly Lyon altengernaggyal, hogy egyeztessék a két kötelék közös tevékenységét, majd másnap vissza is indultak Dakarba.
A ForceX október 23-án indult első őrjáratára. A hajók egy hétig járőröztek a Dakartól délnyugatra fekvő térségben, és az út során elfogták a Németországba visszatérni próbáló Santa Fé teherhajót, mely Dél-Amerikából szállított pamutot és kávét Hamburgba. (A hajót a franciák lefoglalták, de a fegyverletétel után visszakerült német kézbe. Végül egy szovjet tengeralattjáró süllyesztette el a Fekete-tengeren, 1943 novemberében.) A második kifutásra november hetedikén került sor, a kötelék ezúttal Dakartól nyugatra cirkált, több teherhajót is megállítottak és átvizsgáltak, s lefoglalták a belga Piriapolist, annak utasai között ugyanis négy német állampolgár is volt. A hajót később, miután kikötőbe kísérték és kiszállították a német utasokat, szabadon engedték. (A háborút ez a hajó sem élte túl, a Dunkerque-i kiürítés alatt német bombázók süllyesztették el.) Az út során a Hermes két repülőgépe műszaki hiba miatt kénytelen volt a tengeren kényszerleszállást végrehajtani, a pilótákat a francia rombolók mentették ki. November 13-án a ForceX-hez újabb két romboló csatlakozott, öt nappal később pedig Dakarba érkezett a Foch nehézcirkáló is.
A két járőr során kiderült, hogy a francia hadihajók, különösen a rombolók hajtóművei hosszú távon nem megbízhatóak. Nagyon sok műszaki meghibásodás történt, és a magas üzemanyag-fogyasztás miatt a rombolók hatótávolsága is túl kicsinek bizonyult az óceáni utakhoz, bár eredetileg éppen erre tervezték őket. A francia parancsnokság arra is kénytelen volt rájönni, nem sok értelme van találomra fel-alá rohangálni az óceánon, a portyázó német cirkálókat és segédcirkálókat keresgélve. A további járőrözéseket ezért leállították, a hajók többségét pedig hazarendelték.
Duplat tengernagy november 18-án átszállt a Dupleix nehézcirkálóra, mely a Foch nehézcirkálóval és néhány rombolóval Dakarban maradt. A többi hajóból megalakították a Force Y köteléket, melynek parancsnokságát Jacques Hector Moreau ellentengernagy vette át, aki szintén az Algerie-t választotta zászlóshajójának. A kötelék november 21-én hagyta el Dakart, és indult vissza az anyaországba. A hajók többsége Brestbe tért vissza, az Algerie és két romboló pedig Toulonba, ahová november 26-án futottak be.
Hazaérkezését követően az Algerie ismét dokkba állt az újabb karbantartásra, mely 1940 februárjáig eltartott. A légvédelmét ismét megerősítették, az egycsövű 37 mm-es gépágyúkat ikerlövegekre cserélték, a kéményre pedig egy sapkát szereltek, mely a távozó füstgázokat hátrafelé terelte, így azok nem zavarták a torony tetején levő tűzvezető központ munkáját. A cirkáló 1940 február elsején állt ismét szolgálatba.
A februári hadgyakorlatokat követően a hajó márciusban indult ismét bevetésre, egy különleges hadművelet keretén belül. Az újra megalakított Force X kötelék ezúttal egy konvojt kísért át az Atlanti-óceánon, mely a francia Nemzeti Bank hétmilliárd frank értékű aranytartalékát szállította Kanadába. A Bretagne csatahajó mellett az Algerie és a Colbert nehézcirkáló tartozott a hajórajhoz. A kötelék március tizedikén hagyta el Toulont, és eseménytelen út után 23-án érkeztek meg a kanadai Halifax kikötőjébe. Visszafelé a Force X ismét fontos rakományt biztosított, két teherhajót, melyek az Egyesült Államokban vásárolt 82 bombázót és vadászgépet szállították Casablancába. A kötelék április tizedikén érkezett vissza Toulonba.
Az olaszok egyre ellenségesebb magatartása ekkor már előrevetítette a várható hadüzenetet. Erre készülve a francia Földközi-tengeri Flottát április 28-án ismét átszervezték, a főerőket az olasz határtól nagyobb távolságra fekvő, jobban védhető észak-afrikai kikötőkbe vonták vissza, Mers el Kebirbe, Bizertába, és Alexandriába. Toulonban csak a Harmadik Osztag maradt, az Algerie, Dupleix, Foch, és Colbert nehézcirkálókkal, valamint 14 rombolóval. A köteléket továbbra is Duplat altengernagy irányította.
Az olasz hadüzenet végül június tizedikén éjfélkor érkezett meg. Északon ekkor már megtörtént a német áttörés, a szövetséges csapatokat evakuálták Dunkerque-nél, és a németek gyakorlatilag menetben nyomultak előre Párizs felé. Mussolini, aki addig igyekezett óvatosan távol tartani magát a háborútól, úgy látta, itt az utolsó alkalom, hogy még gyorsan be tudjon csatlakozni a győztes oldalra, és lenyúlhassa a nekik járó hadizsákmány egy részét. Mint szinte mindenki más, a Duce is biztos volt benne, az elkerülhetetlen francia vereség után az angoloknak se lesz más lehetőségük, mint békét kötni a németekkel. A Duce állítólag kijelentette: "Csak néhány ezer halottra van szükségem ahhoz, hogy hadviselő félként ülhessek a tárgyalóasztalhoz."
Az olasz hadüzenet után Duplat tengernagy szinte azonnal kérte a párizsi főhadiszállást, engedélyezze az olasz partok elleni támadást. Ezt már korábban megtervezték és előkészítették, hogy kihasználják a hadüzenet utáni órákat, amikor az ellenség még nincs felkészülve egy ilyen gyors, váratlan támadás elhárítására. Az engedélyt gyorsan meg is kapta, s Duplat megkezdte a kifutást Toulonból. Befejezni azonban már nem tudta, mert közben megérkezett a támadási engedély visszavonása. A francia kormány ugyanis úgy vélte, az olasz kikötők elleni támadás nem befolyásolná kedvezően pozícióikat a már folyamatban levő fegyverszüneti tárgyalásokon, s lefújták a haditengerészet és a légierő tervezett támadásait az olasz célpontok ellen. A már a tengeren levő hajók így visszatértek Toulonba, és ott vártak további utasításokra.
Másnap, június 12-én azonban bombatámadás érte Bizerta kikötőjét, ami nyilvánvalóvá tette, az olaszok nem érik be a diplomáciai fegyverek használatával. A támadás megtorlásaként a francia kormány végül jóváhagyta a flottaakciót, és a touloni hajóraj késő délután ismét megkezdte a kikötő elhagyását. Befejezni azonban most sem tudták, mert kifutás közben olasz bombázók támadták meg a kikötőt. Nagy kárt végül nem okoztak, néhány bomba ugyan az Algerie és két romboló közelében csapódott be, de azok egypár jelentéktelen repeszsérüléstől eltekintve nem szenvedtek károkat. Az olasz támadás során azonban a hajók nagy mennyiségű légvédelmi lőszert használtak el, és Duplat nem akarta addig megkezdeni az akciót, amíg ezt nem pótolják a kikötő raktáraiból. A kötelék így végül csak sötétedés után, este tíz felé ért ki a nyílt vizekre, és indult meg az olasz partok felé.
A Vado Hadműveletnek keresztelt akció célpontjai Genova és Vado kikötői voltak, melyek a felderítés információi szerint gyengén voltak védve. A francia kötelék hajnali négy előtt kettévált, a kötelékparancsnok által vezetett Algerie és Foch hat rombolóval Vado felé fordult, míg a Dupleix és a Colbert öt rombolóval Genova felé haladt tovább, Edmond Derrien ellentengernagy vezetésével. Az egymástól csak 5-6 mérföldre eltávolodó két kötelék majdnem egyszerre, fél öt előtt néhány perccel nyitott tüzet, 13-14 kilométeres távolságból. A hajók körülbelül negyedórán át lőtték a kikötőket, a vadoi olajtartályokat, és a genovai acélgyárat, majd megkezdték a visszavonulást.
A cirkálók 203 mm-es ágyúi pályafutásuk során először, és egyben utoljára tüzeltek ellenséges célpontokra. A hajók a rendelkezésükre álló rövid idő alatt húsz sortüzet adtak le, és ennek során egyik cirkálón sem merültek fel műszaki problémák a lövegekkel vagy a lövegtornyokkal. A cirkálók majdnem 600 gránátot lőttek ki a 203 mm-es ágyúkból, háromszázat a kisebb kaliberűekből, a rombolók pedig körülbelül 800 lövést adtak le 138 mm-es lövegeikből. A tüzelés pontossága viszont már hagyott kívánnivalókat maga után, a francia gránátok nagyjából harmada a tengerbe csapódott, s a felhasznált nagy mennyiségű lőszerhez képest az olaszoknak okozott károk viszonylag mérsékeltek voltak. A Vadót védő parti üteget gyorsan sikerült elhallgattatni, kilőtték az itteni rádióállomást, megrongálták a kikötői létesítményeket, és felgyújtottak néhány olajtartályt is. A Genovára tüzelő cirkálók viszont eltévesztették a célpontjukat, és a kijelölt gyárak helyett tévedésből egy másik területre tüzeltek. Az acélgyárban csak a rombolók ágyúi okoztak kisebb károkat. A két kikötőben és a gyárakban okozott károkat az olaszok néhány nap alatt helyreállították. A célt tévesztett francia gránátok kilenc civil lakost öltek meg, és harmincnégyet megsebesítettek.
Ugyanekkor nem remekeltek az olaszok sem. A támadás teljesen váratlanul és felkészületlenül érte őket, s arra nem tudtak megfelelően reagálni. A környező vizeken csak néhány kisebb olasz hadihajó tartózkodott, a Calatafimi torpedónaszád, egy aknaszedő, és négy MAS naszád. A Calatafimi és a MASok a túlerő ellenére is rátámadtak a francia hajókra, de az erős elhárítótűzben nem tudtak közel férkőzni hozzájuk, és túl nagy távolságból voltak kénytelenek kilőni torpedóikat a Vadót támadó csoportra. Összesen nyolc torpedót indítottak, de egyik se talált célba, viszont a támadás után ők is sértetlenül vissza tudtak vonulni Savona kikötőjébe. (A Genovát támadó csoport is észlelt torpedónaszádokat, és lőtték is őket, miután azonban az ő közelükben valójában nem tartózkodtak olasz hadihajók, valószínűleg halászhajókat néztek torpedónaszádoknak.)
Az olasz légierő teljes csődöt mondott. (A háborúban először, de egyáltalán nem utoljára.) A légfelderítés nem vette észre a francia hajók kifutását Toulonból, és a környező repülőterekről csak órákkal a támadás után voltak képesek indítani a visszavonuló francia kötelék ellen bevetett bombázókat. Az olaszok igen nagy erőket vetettek be, még a külügyminiszter, Galeazzo Ciano is felszállt egy bombázóval. (Ciano már az etióp háborúban is részt vett a légierő pilótájaként.) A támadás azonban káoszba fulladt, a teljes összevisszaságban keringő olasz repülőgépek még arra sem voltak képesek, hogy az egyébként nem túl nagy területű térségben egyáltalán csak megtalálják a 25-27 csomós sebességgel visszavonuló francia hajókat, melyek délután háborítatlanul visszaérkeztek Toulonba. Az egyetlen komoly veszteséget egy parti üteg okozta a franciáknak, melynek egy 152 mm-es gránátja eltalálta, és súlyosan megrongálta az Albatros rombolót. A visszafelé vezető úton a Foch cirkáló kormányműve hibásodott meg, s a hajónak kézi kormányzásra kellett átállnia.
Június 17-én a touloni hajóraj még átkísért egy konvojt Oránba, de a 25-én aláírt fegyverszüneti egyezmény véget vetett a hadműveleteknek. A touloni kötelék parancsnokságát június végétől ideiglenesen Derrien ellentengernagy vette át, mivel Duplat altengernagyot az olaszokkal való fegyverszünetről tárgyaló francia delegáció vezetőjévé nevezték ki. A hajóraj július elején az angol támadások elől Észak-Afrikából Toulonba menekülő hadihajók visszatérését fedezte. A hajóknak a fegyverszüneti egyezményekben előírt leszerelését az angol támadások után elhalasztották, a nyár folyamán a cirkálók több gyakorlatot is tartottak a Toulon előtti vizeken. A Harmadik Osztag parancsnokságát július 12-én Émile Marie Lacroix ellentengernagy vette át, a touloni flotta vezetését pedig először Marcel Gensoul, majd szeptembertől Jean de Laborde altengernagyra bízták.
Az angol támadásokra hivatkozva a franciák igyekeztek elérni, hogy flottájuk egy részét bevetésre kész állapotban tarthassák. Az olaszok ezt hevesen ellenezték, és ragaszkodtak a teljes touloni flotta leszereléséhez, de a németek végül megértőbbnek bizonyultak. Szeptember 25-én megalakult a Forces de haute mer (Nyílttengeri Erők), melynek állományába tartozott a Strasbourg mellett az Algerie, a Foch, és a Dupleix nehézcirkáló, két könnyűcirkáló, és kilenc romboló. A Colbert és Jean de Vienne cirkálókat leszerelték és tartalékba állították, három könnyűcirkálót és öt rombolót pedig erősítésként a nyugat-afrikai kikötőkbe küldtek. Szeptember huszadikán a közben altengernaggyá kinevezett Lacroix is Dakarba repült, hogy átvegye az ott állomásozó cirkálók és rombolók parancsnokságát, helyére visszaérkezéséig Jacques Bouxin ellentengernagyot, az Algerie korábbi kapitányát nevezték ki.
A touloni kötelék rendszeresen, először havonta, majd kéthavonta járt ki a tengerre gyakorlatozni, de rendszerint csak a Toulon előtt fekvő Hyeres-szigetek környékére. A hadihajók időként az Észak-Afrikából visszatérő, vagy oda induló konvojok útját is biztosították. A hajók megfelelő karbantartása sok gondot okozott, mivel a flotta el volt vágva a német megszállás alá került északi iparvidékek gyáraitól. Az üzemanyaghiány is egyre súlyosabb lett, a kazánok egy részét széntüzelésűre alakították át, amire a kazánok elvileg alkalmasak voltak, de a gyakorlatban a lerakódó égéstermékek károsították szerkezetüket. 1941 januárjában az Algerie egyik kazánja is meghibásodott, s a javítása februárig eltartott. Április 26-án ismét a Dakarból visszatérő Lacroix tengernagy vette át a cirkálók parancsnokságát.
Az Algerie 1942 májusában állt ismét dokkba, a következő nagyjavításra és korszerűsítésre. Bár a fegyverszüneti egyezmények tiltották a hajók harcértékét növelő változtatásokat, a franciák igyekeztek ezeket a pontokat rugalmasan értelmezni. A németek sem ellenőrizték szigorúan az egyezmények maradéktalan betartását, és szemet hunytak az apróbb átalakítások felett. A cirkálón most elsősorban a rossz állapotban levő kazánokat javították. A felépítmény hátsó részét átépítették, a háromlábú főárboc helyére egy jóval kisebb antennaárboc került, a megnagyobbított hátsó hídra pedig új 37 mm-es légvédelmi ágyúkat szereltek fel. A felépítményre új Browning gépágyúk is kerültek, korszerűsítették a tűzvezetést, és felszerelték a hajóra az első légvédelmi radart is.
A cirkáló már korábban, 1942 tavaszán is kapott egy radarberendezést, ez azonban csak kísérleti készülék volt, mellyel csak tapasztalatokat akartak szerezni. Az új készülék már a gyakorlatban is jól használható volt, bár a távolságot és az irányszöget nem jelezte pontosan, de a repülőgépeket akár már 150 kilométerről, a nagyobb hadihajókat pedig 25-35 km távolságból is képes volt észlelni.
A javítások július végéig eltartottak, de a cirkálónak két héttel később ismét dokkba kellett állnia, mert a próbautak során meghibásodott a jobb oldali turbina nagy nyomású fokozata. Az Algerie így csak augusztus végén csatlakozhatott ismét a flottához. A cirkáló a hónap végén lőgyakorlaton, majd szeptemberben egy újabb, a Hyeres-szigeteknél megtartott manővergyakorlaton vett részt.
November közepére a franciák egy minden addiginál nagyobb, a teljes Forces de haute mer részvételével megtartott hadgyakorlatot terveztek, de a háború ismét közbeszólt. November nyolcadikán a szövetséges erők megkezdték az észak-afrikai partraszállásokat, a németek pedig tartottak tőle, hogy az angolszászok nem fognak itt megállni, és a franciák támogatásában bízva majd partra szállnak Dél-Franciaországban is. Aggodalmaikat erősítette, hogy a „véletlenül” éppen Algírban tartózkodó Darlan már néhány nap után utasította az észak-afrikai francia erőket az ellenállás beszüntetésére, és a szövetséges erőkhöz való csatlakozásra. November 11-én így megkezdődött az ilyen helyzetekre számítva már régóta megtervezett és előkészített Attila Hadművelet, az addig független Vichy-Franciaország megszállása. A németek gyakorlatilag ellenállás nélkül nyomultak előre, és néhány nap alatt elfoglalták a déli francia területeket.
Toulon elfoglalása azonban nem volt része az Attila Hadműveletnek. A megmaradt francia fegyveres erők központjának számító, jól megerősített, és nagy erőkkel védett várost a németek csak körülzárták, abban bízva, sikerül a franciákkal békés úton megállapodni a megadásról, vagy jobb esetben az átállásról. Ezek a remények nem is voltak teljesen megalapozatlanok, a Vichy kormány több tagja hajlott az átállásra, és a flottaparancsnok, Laborde altengernagy is közismerten jó kapcsolatokat ápolt a németekkel. Az Attila Hadművelet kezdetétől Toulon későbbi elfoglalásáig több mint két hét telt el, de Laborde nem adott parancsot a flottának a kifutásra, annak ellenére sem, hogy Darlan erre utasította. A fegyverszüneti egyezmény megsértésétől pedig már nem kellett tartani, azt maguk a németek rúgták fel, vagyis a francia flotta innentől már szabad kezet kapott, nem kellett tovább tartania magát az egyezmény előírásaihoz.
A flotta azonban két hétig teljesen tétlenül állt Toulonban, hatórás készenlétben, vagyis a kifutási parancs kiadását követően ennyi idő alatt tudták volna elhagyni a kikötőt. A flotta főtisztjei két héten át azon tanácskoztak, mit is kellene csinálniuk. Darlan utasításának végrehajtása, vagyis az Észak-Afrikába való áthajózás és az átállás, fel sem merült, a tengernagyok ehelyett inkább Barcelonába akartak áthajózni, és ott internálni a flottát, illetve teljesen lehetetlen terveket szövögettek a Dakarba való áttelepülésre. A tengernagyok végül a klasszikus francia megoldás mellett maradtak, az a legjobb, ha nem csinálnak semmit, és passzívan várakozva, Toulonban maradva várják ki, hogyan alakul a helyzet, s ha a németekkel nem sikerül megegyezni, elsüllyesztik a hajóikat. Legalább tíz napon át pedig semmi sem állt volna a hajók útjába, a német légierő csak november 25-én jelent meg Toulon felett, és kezdte el a kikötő bejáratának elaknásítását. Ennek ellenére a franciáknak egyetlen ötletük volt, az önelsüllyesztés, melynek végrehajtására bőven volt idejük felkészülni.
Lacroix tengernagy nem tartozott az önelsüllyesztés támogatói közé, inkább Barcelonába vagy Algírba akart volna áthajózni, de Laborde utasításainak eleget kellett tennie. Az Algerie fedélzetén ekkor 550 tengerész tartózkodott, akik a hajómérnökök tervei alapján megtették az előkészületeket a cirkáló teljes megsemmisítésére.
Az Anton Hadművelet, Toulon elfoglalása, végül november 27-én kora reggel kezdődött. (https://htenger.blog.hu/2019/11/26/dicsoseg_toulonban) Bár a német csapatok már majdnem két hete Toulon előtt álltak, a francia helyőrséget mégis teljes meglepetésként érte a támadás. (Úgy, ahogy korábban is minden egyes angol, amerikai, vagy német támadás is teljesen váratlanul érte őket.) A touloni katonai körzet parancsnokának, André Marquis tengernagynak arra sem volt ideje, hogy felkeljen, a főhadiszállását elfoglaló németek az ágyában fekve fogták el. Ettől kezdve a szervezett ellenállásnak a lehetősége is megszűnt, kisebb helyi lövöldözésektől eltekintve a németek sehol sem ütköztek számottevő ellenállásba. Az előrenyomulás ennek ellenére lassan haladt, a franciák torlaszokkal, adminisztratív akadékoskodásokkal igyekeztek késleltetni a németeket, akik a nagyobb veszteségeket elkerülendő maguk is óvakodtak attól, hogy túl erőszakosan lépjenek fel. A hajókon így volt idő végrehajtani az önelsüllyesztést.
A német támadásról értesülve az Algerie parancsnoka, Jean Joseph Malgouzou sorhajókapitány, utasítást kért a főparancsnokságtól, a kifutásra készüljenek, vagy az önelsüllyesztésre? Az általános fejetlenséget tükröző választ kapott: „Mindkettőre.” Nem sokkal később annyi pontosítás érkezett, az önelsüllyesztés végrehajtása élvez elsőbbséget. Fél hatkor minden telefonkapcsolat megszakadt, a németek elfoglalták a telefonközpontot, és elvágták a vonalakat. Ezt valószínűleg rosszul tették, ha csak fél órával tovább hagyják élni a vonalakat, a flottához megérkezhetett volna a közben kiadott parancs Vichy-ből, ami megtiltotta a hajók elsüllyesztését.
Miután további utasításokra már nem várhattak, öt perccel fél hat után elrendelték a cirkáló kiürítését. Az önelsüllyesztés végrehajtását azonban Lacroix még mindig vonakodott elrendelni, egészen hat óráig, amikor futár érkezett Laborde tengernagytól, írásos utasítással: „Elsüllyesztjük a hajókat!”
Az első német katonák tíz perccel később jelentek meg a mólón, az Algerie mellett. A németek korábban abban bíztak, a franciák önként átadják a hajóikat, vagy talán még csatlakoznak is hozzájuk. A Kriegsmarine azonban nem osztotta ezt a véleményt, és csak egy kis létszámú különítménnyel járult hozzá a hadművelethez. A hajókat megszálló német alakulatok így nagy többségükben a Wehrmacht tisztjeiből és katonáiból álltak, akik nem nagyon tudták, hogyan tudnának ellenőrzésük alatt tartani egy hadihajót, illetve hogy akadályozhatják meg annak megrongálását.
A németek még mindig igyekeztek betartani a formaságokat, és engedélyt kértek a hajó fedélzetére lépni, amit persze nem kaptak meg, így az Algerie mellett toporogtak a mólón, amíg követelésüknek eleget téve Lacroix fél hét előtt le nem ment hozzájuk tárgyalni. A német parancsnok és a francia tengernagy közti „tárgyalás” a következőképpen zajlott le:
„– Azért érkeztünk, hogy lefoglaljuk a hajóját.
– Kicsit elkéstek, már süllyed.
– Felrobban?
– Nem.
– Ebben az esetben felmegyünk a fedélzetre.
– Ebben az esetben fel fog robbanni.”
A franciák végül meggyőzték a németeket, túl veszélyes lenne az Algerie fedélzetére menni. A cirkáló nyílászáróin ekkor már füstfelhők törtek elő, és a hajó belsejéből egyre erősebb robbanások hallatszottak. A németek végül elhagyták a mólót, s magukkal vitték Lacroix tengernagyot és főtisztjeit, akiket letartóztattak.
A cirkáló belsejében ekkor már teljes volt a pusztulás. Minden kazánba egy 203 mm-es gránátot helyeztek, és most azokat felrobbantották. A turbinákat, kondenzátorokat, és fordulatszám-csökkentőket robbanótöltetekkel tették tönkre, a rádióberendezéseket, a tűzvezető számítógépeket, az optikai távolságmérőket, a navigációs műszereket és a kommunikációs berendezéseket kalapáccsal verték szét. A radarberendezések megsemmisítésére különösen nagy gondot fordítottak, a radarkészülékeket felrobbantották, az antennákat szétverték. (A német radarok egyébként jobbak voltak, így nem sokat nyertek volna a francia radarokkal, melyek terveit már amúgy is megszerezték.) A 203 és 100 mm-es lövegek csöveibe szintén robbanótölteteket helyeztek, melyek tönkretették a csövek huzagolását, és a závárzatokat. A vízzáró válaszfalakat robbantásokkal rongálták meg, a fenékszelepeket kinyitották. Felnyitották az olajtartályok fedeleit is, s a kiömlő olaj lángba borította az egész hajót. A lövegtornyokban 203 mm-es gránátokat halmoztak fel, s a pusztítás betetőzéseként háromnegyed hét körül ezeket is felrobbantották.
Fél nyolc után a német katonák ismét visszatértek, és felmentek az égő Algerie fedélzetére, de nem nagyon tudták, mit is kellene tenniük. A hajó már lángokban állt, belsejéből még mindig robbanások hallatszottak. A Kriegsmarine emberei csak másnap érkeztek meg, de ha korábban jönnek, se tudtak volna tenni semmit a cirkáló megmentéséért. Az Algerie nyilvánvalóan reménytelen állapotban volt, a németek nem is kísérleteztek még a tűz oltásával sem. A hajó egészen december 16-ig, vagyis három héten át égett, és mire a tűz végül kialudt, már csak egy teljesen kiégett romhalmaz maradt utána. A franciák olyan bravúrosan megsemmisítették saját flottájukat, hogy a Toulonnál elsüllyedt nagy hadihajókból sem a háború alatt, sem utána nem sikerült egyetlen egységet sem újra szolgálatba állítani, bár az olaszok a háború alatt megpróbálkoztak néhány viszonylagos épségben megmaradt cirkáló kijavításával.
Az Algerie nem tartozott a menthetőnek ítélt hajók közé, s az olaszok következő év áprilisában megkezdték a lebontását. Először a felépítményeket bontották el, majd augusztusban eltömítették a lékeket, és kiszivattyúzták a vizet a hajó belsejéből. A tömítések azonban rossz minőségűnek bizonyultak, a hajóba néhány nappal később víz tört be, és az ismét elsüllyedt. Az olaszok újra kiemelték, de novemberben az eset megismétlődött, a rosszul felhelyezett léktömítések miatt az Algerie megint a kikötő fenekére süllyedt. A cirkálót ezt követően már a németek emelték ki újra, akik folytatták a hajó bontását.
1944 március hetedikén Toulont nagy amerikai légitámadás érte, a bombázók válogatás nélkül támadtak mindent, ami a kikötőben a vízen úszott. Az Algerie-t is több találat érte, s a cirkáló ismét elsüllyedt, ezúttal már negyedszer. Újabb kiemelésére már csak jóval a háború után, 1949-ben került sor. Az üres, Q–54 jelzést kapott hajótestet ezt követően félreállították az egyik közeli öbölben. Végleges szétbontását a leterhelt francia hajógyárak csak 1955 nyarán tudták elkezdeni. A bontási munkák következő év decemberében fejeződtek be.
Forrás
Jurij Joszifovics Alekszandrov: Az Algerie nehézcirkáló (1930-1942)
John Jordan-Jean Moulin: French cruiser 1922-1956
https://en.wikipedia.org/wiki/French_cruiser_Alg%C3%A9rie
Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.
https://www.donably.com/het-tenger-blog
Köszönet minden támogatásért!
