Az előző két poszt eredetileg egy sorozat első részeinek készült, melyben azt akartam volna szemléltetni, a két világháború pusztításaiért nem csak és kizárólag a németek, illetve a japánok a vétkesek, hanem a győztes nagyhatalmak is igen nagy mértékben osztoznak ezen a felelősségen. Menet közben aztán úgy találtam – és nem azért, mert egyesek vallási érzékenységét sértettem vele –, hogy erre ez a módszer, az angolszász erők által elkövetett egyes háborús bűntettek bemutatása, nem igazán célravezető, és helyesebb lenne más irányból megközelíteni a kérdést. A két megírt rész után ezt a sorozatot tehát most nem folytatom -a harmadik részt később azért majd befejezem-, és inkább indítok egy másikat.

Úgy gondoltam, annak megvilágítására, hogy hogyan jutottunk el idáig, talán menjünk vissza kicsit hátrébb az időben, s az első világháború előtti nagy flottaépítő versenyen keresztül mutassuk be az európai nagyhatalmak közti viszony elmérgesedését, a politikai erőegyensúly felborulását. Valószínűleg ez nem lesz olyan izgalmas, mint a lövöldözős történetek, de a történelem iránt valóban érdeklődők számára alighanem többet mond majd, és talán tanulságosabb is lesz. (Bár előre jelzem, elég hosszú is lesz.)

Az 1870-es években, épp amikor hosszas vajúdás után kialakultak az első, már modernnek tekinthető csatahajók, a tengeri stratégia egy új irányzata tűnt fel, mely a nagy hadihajók egész létjogosultságát megkérdőjelezte. A Jeune École, vagyis Új Iskola névvel jelzett irányzat igazából nem volt más, mint a franciák évszázados rögeszméjének, a „guerre de course”-nak, vagyis a kereskedelmi hajózás elleni portyázó hadviselésnek modernizált formában való újjáélesztése, s ilyen minőségében az Új Iskola valójában nagyon is régi volt. A franciák által kitalált stratégia két alappillérét az új fejlesztésű, modern cirkálók, és a szintén új fegyverrel, a torpedóval felszerelt apró kis naszádok jelentették volna. Az elképzelés szerint ezek a hajók vadásztak volna az ellenség kereskedelmi hajóira, illetve tömeges torpedótámadásaikkal megtörték volna az ellenséges csatahajó flották erejét.

A Jeune École átütő sikert aratott a világ szinte valamennyi haditengerészeténél, ami nagyrészt annak a népszerűségnek volt köszönhető, melyet az elképzelés a fiatal, ambiciózus tengerésztisztek, és a politikusok között szerzett magának. A tisztek úgy gondolták, sokkal izgalmasabb, nagyobb sikerekkel kecsegtető, illetve jobb előmeneteli lehetőségeket magában rejtő feladat egy kis torpedónaszád önálló parancsnoki beosztását betölteni, mint egy csatahajó sokadik tisztjeként a fedélzetet súroló matrózok munkáját felügyelni. A politikusok talán még ennél is jobban felizgultak az új doktrínák ígérte lehetőségeken. Nem kellett iszonyatos, a költségvetéseket megrengető összegeket gyilkolni a csatahajók építésébe, helyette itt volt az új, mindent megoldó, és minden feladatra alkalmazható csodafegyver, a torpedónaszád, amely –és a politikusok szemében persze ez volt a legnagyobb erénye – szinte nevetséges összegekbe került egy csatahajóhoz képest. Az új fegyver nagyszerű lehetőségnek látszott arra, hogy sokat spóroljanak a haditengerészeti kiadásokon.

Elsősorban a kisebb, és szűkös költségvetésből gazdálkodó flották láttak ragyogó perspektívákat az új stratégiai elgondolásokban, hiszen úgy tűnt, az olcsó, tömegesen gyártható torpedónaszádokkal képesek lesznek kiegyenlíteni a nagy haditengerészetek csatahajóinak addigi fölényét. Az Új Iskola másfél-két évtizeden át hivatalos stratégiája volt szinte minden haditengerészetnek, tulajdonképpen csak az angol és az orosz haditengerészetetek kivételével. Befolyásának köszönhetően gyakorlatilag mindenhol a cirkálókra és torpedónaszádokra terelődött a figyelem, s a csatahajók –pályafutásuk során először, de korántsem utoljára- a kihalásra ítélt dinoszauruszok kategóriájába lettek sorolva. Építésüket a sajtóban hevesen kritizálták, felesleges pénzkidobásnak minősítve azt. Az angol Trafalgar és Nile gerincfektetésekor, 1886-ban, világszerte arról cikkeztek a lapok, ezek a hajók lesznek kategóriájuk utolsó egységei. A csatahajók építése a legtöbb tengerészetnél másodlagos jelentőségűvé vált, a nyolcvanas években sok helyen évekre teljesen leálltak vele.

A francia stratégia az ekkoriban még mindig embrionális állapotban levő német haditengerészetre is nagy hatást gyakorolt. 1876 és 1883 között a német flotta egyetlen nagy hadihajót sem rendelt, csak torpedónaszádokat és néhány cirkálót, s az évtized végén, az egyetlen Monarchiát megelőzve, nagyságát tekintve az utolsó előtti volt az európai haditengerészetek között. És egyáltalán nem mondható, hogy mindez a német tengerésztisztek akarata ellenére történt volna így. Többségük maga is egyetértett a Jeune École elképzeléseivel, és nem is gondoltak olyasmire, hogy a vezető haditengerészetekkel versenyezve csatahajóflottát próbáljanak meg építeni. Különösen nem gondolt erre az Új Iskola egyik lelkes híve, a torpedónaszád flottillák egyik kapitánya, majd a torpedógyártás felügyelője, Alfred von Tirpitz korvettkapitány.

Az 1890-es évek azonban az Új Iskola rohamos népszerűségvesztését, és a csatahajók újbóli reneszánszát hozta magával. Ennek egyik oka, hogy a közben végbement technológiai fejlődésnek köszönhetően az új csatahajók sokkal félelmetesebb fegyverekké váltak, mint a korábbi típusok. Az új lövegek a régebbieknél sokkal nagyobb átütőerővel rendelkező páncéltörő gránátokat minden addiginál nagyobb távolságokra juttatták el. A kilencvenes évek elején rendszeresített német 28 cm-es hajóágyúk lőtávolsága például már elérte a 16 ezer métert, bár ilyen nagy távolságra egyelőre még nem is tudtak célozni. A páncéltörő gránátok megnövekedett átütőerejével a páncéllemezeket gyártó cégek is igyekeztek lépést tartani. A nikkelacél lemezek, majd a kilencvenes évek elején kifejlesztett, edzett felületű Harvey páncéllemezek, a korábban használatos öntöttvas, acél, és compound lemezeknél sokkal jobb védelmet biztosítottak a hajóknak. A Harvey féle edzési eljárást aztán a század végén a német Krupp Művek tökéletesítette, az általuk bevezetett cementálási módszerrel.

A csatahajók fedélzetén megjelentek az új, kiskaliberű gyorstüzelő lövegek, és a villamos reflektorok, melyek a naszádok számára igen kockázatossá tették még az éjszakai torpedótámadásokat is. Ekkor vált gyakorlattá az is, hogy a csatahajókat kisebb, éppen a torpedónaszádok leküzdésére tervezett hadihajók, a torpedó(naszád)rombolók gyűrűje vette körül. A támadó naszádoknak ettől kezdve a csatahajók lövegein kívül a kísérőhajók fegyvereivel is szembe kellett nézniük, mely kísérőhajók ráadásul gyakran gyorsabbak voltak, mint ők. A siker esélye minimálisra csökkent, legfeljebb éjszakai támadások esetén volt rá némi lehetőség, de a korábbinál sokkal nagyobb kockázat mellett.

A nyolcvanas évek második felében, a korábbiaknál realisztikusabb feltételek mellett megtartott hadgyakorlatok sem igazolták a torpedónaszádok minden körülmények közötti alkalmazhatóságát. A korábbi, az elgondolás igazolására szánt gyakorlatok eleve prekoncepciósak voltak, vagyis úgy választották meg a körülményeket, hogy a gyakorlatok igazolják a naszádokkal szemben előzetesen támasztott elvárások helyességét. Az újabb hadgyakorlatokon azonban a torpedónaszádok már korántsem szerepeltek valami fényesen, néhány esetben pedig kifejezetten csődöt mondtak. Nem igazolódott az az állítás, hogy a kis naszádok a nyílt tengeren is képesek eredményesen tevékenykedni. Az új eredmények határozottan a korlátozott, elsősorban partvédelemre való alkalmasságukat támasztották alá.
Az a dolog azonban, ami látszólag a döntő csapást mért a Jeune École-ra, és ismét felvirágoztatta a nagy csatahajó-flottákat, nem valamiféle technológiai újdonság volt, újfajta lövedék, vagy páncéllemez, hanem egy kis könyvecske, mely 1890-ben került először a könyvesboltokba, és olyan földrengésszerű hatást gyakorolt a haditengerészetek stratégiai gondolkozására, melyhez foghatót sem előtte, sem utána nem ért el egyetlen hadtudományi munka sem.

Az Egyesült Államok haditengerészete a polgárháború ideje alatti rövid, néhány éves felvirágzás után ismét visszasüllyedt abba a pangásba, ami a korábbi évtizedekben is jellemezte. A döntéshozók ezúttal is úgy gondolták, az országnak nincsenek gyarmatai, sem védelemre szoruló tengerentúli területei. A tenger felől nem fenyegeti őket senki, és ők sem akarnak fenyegetni senkit. Akkor ugyan mi szükség volna egy nagy és költséges haditengerészetre? A partvédelemre tökéletesen megfelelőnek gondolták a polgárháborúból visszamaradt, és ott annak idején jól bevált veterán monitorokat, a különféle diplomáciai küldetésekre pedig elegendőnek véltek néhány kisebb vitorlás hadihajót.
Ez a helyzet az 1880-as években kezdett lassan megváltozni, amikor a flottafejlesztés iránt elkötelezett katonai és gazdasági lobbi eléggé megerősödött ahhoz, hogy a Kongresszuson belül is nyomást tudjon gyakorolni a képviselőkre. A flottaépítés támogatói egyrészt a nagyiparban érdekelt iparmágnások voltak, másrészt a frusztrált és tettvágytól égő tengerésztisztek, harmadrészt pedig azok a nacionalista politikusok, akik szégyenletesnek tartották, hogy még Chile és Brazília flottája is erősebb, mint az Egyesült Államoké. A nyolcvanas években megkezdődött az első korszerű cirkálók, majd az évtized végén a csatahajók építése. A nemzeti büszkeség, és a nemzeti ipar erősítése végett a hajók teljes egészében hazai alapanyagokból, és hazai gyárakban készültek.

A flottaépítés tehát végre beindult, de komoly bizonytalanságok voltak a felépítendő flotta valódi célját, rendeltetését, és használatát illetően. A newporti Naval War College egyik tanára éppen ezt a bizonytalanságot akarta eloszlatni azzal, hogy honfitársai felvilágosítására könyvet írt a nagy hajóhadak történelmi szerepéről, és rendeltetéséről.
A szerző, Alfred Thayer Mahan, maga is az amerikai tengerésztiszteknek ahhoz a nemzedékéhez tartozott, akik fiatal tisztekként részt vettek a polgárháború harcaiban, sikerekben és gyors előmenetelben bízva, majd a következő évtizedeket a ranglétrán elakadva, szárazföldi beosztásokban, vagy folyamatosan kikötőkben álló, korhadó hajókon töltötték.
A könyv alapgondolatai egy unalmas dél-amerikai út során születtek meg, mikor is Mahan éppen a perui partok előtt cirkált hajójával, hogy az éppen soron levő dél-amerikai háborút szemmel tartsa, és szükség esetén segítséget nyújtson az itt tevékenykedő amerikai kereskedelmi hajóknak. A könyv, mely végül a „The influence of sea power upon history, 1660-1783” címet kapta, 1890-ben jelent meg, és rögtön kirobbanó sikert aratott. Theodore Roosevelt, a későbbi elnök, maga is egy nagy sikerű tengerészeti könyv szerzője –„The naval war of 1812”-, azonnal Mahan egyik legelkötelezettebb rajongója lett, s így ajánlotta a könyvet honfitársainak: „..az elmúlt időkben az óceán mindkét partján megírt munkák közül határozottan ez a legjobb, legjelentősebb, és nem mellékesen messze a legérdekesebb könyv a tengerészetek történetéről.”
A siker annak volt köszönhető, hogy Mahan a haditengerészeteket foglalkoztató legérzékenyebb kérdésekre adott választ elméleteivel, s a már amúgy is meglevő és uralkodó irányzatoknak megadta azt az ideológiai alátámasztást, amire szükségük volt. Mahan először is megadta a kegyelemdöfést a Jeune École által képviselt irányzatnak, vagyis a portyázó hadviselés gondolatának. Könyvében alaposan elemezte a franciák által a XVII. század vége óta folytatott taktikát, és határozottan kijelentette, a „guerre de course” a kudarc biztos receptje. A kereskedelmi hajózás elleni hadviselés fontos eleme a tengeri harcászatnak, de döntő jelentőségű soha nem lehet. Kizárólag ennek a taktikának a kiszolgálására állítani be az egész flottát súlyos hiba, amivel az adott haditengerészet önként adja át a tengerek feletti uralmat riválisa hajóhadának. Mahan szerint a tengeri hatalmat megalapozni, megszerezni, és megtartani nem portyázó kis hajók sokaságával lehet, hanem csakis a legerősebb csatahajókból álló, koncentrált erőt képviselő flottával, mely képes megtörni az ellenfél haditengerészetét, és flottáját megsemmisítve, vagy kikötőibe szorítva vissza, megszerezni a tengerek feletti uralmat. Ennek birtokában az adott ország képes saját tengeri kereskedelmét megvédelmezni, és ugyanakkor ellenfeléét megbénítani.

A XVIII. század történelmi példáival Mahan igyekezett bizonyítani, hogy az angolok pontosan ezt tették, s a francia korzárok minden bátorságuk, és az általuk elért minden, számszerűleg pedig elég komolynak látszó eredmény ellenére is csupán arra voltak képesek, hogy bosszantsák ellenfelüket, és időnként borsot törjenek az orra alá. Ezzel a harcmodorral azonban nemcsak az ellenfél tengeri uralmát nem voltak képesek megrendíteni, de még arra sem voltak képesek, hogy a kereskedelmi hajózásnak igazán súlyos veszteségeket, az ellenséges országnak pedig ellátási zavarokat okozzanak. A brit flotta mindvégig szilárdan uralta a tengereket, melyek egész területe ellenséges vizeknek számított a korzárok számára. Szórványos sikereik ugyanúgy nem voltak képesek ezt az uralmat megingatni, ahogy a szárazföldi háborúkat sem lehetett eldönteni az ellenség hátországában portyázó huszárok rajtaütéseivel. (Bár persze Mahan ezt a hasonlatot nem használta.)
A könyv azonban nem maradt meg a stratégiai elemzéseknél, hanem tágabb összefüggéseibe helyezve a haditengerészeteket, elemezte azok kapcsolódásait a politikai és gazdasági háttérhez is. Mahan úgy vélte, a haditengerészetek csakis ezek támogatását élvezve, velük szoros összefüggésben, mondhatni koalícióban érhetnek el eredményeket. Egy erős haditengerészet képes biztosítani az ország tengeri kereskedelmének biztonságát, valamint tengerentúli területeknek, illetve azok piacainak megszerzését és megtartását. Mahan a kor általános meggyőződését visszahangozva kijelentette, ez a külső expanzió létfontosságú egy ambiciózus nagyhatalom számára. A nemzeti terjeszkedésnek csak egy alternatívája van, a nemzet halála. Mindezt figyelembe véve Mahan szerint egy ország akkor jár el helyesen, ha erőforrásait nem a szárazföldi hadsereg, hanem a flotta fejlesztésére fordítja, már amennyiben földrajzi helyzete és lehetőségei ezt megengedik neki.
Mahan alapvetően hazai közönségnek szánta könyvét, melynek téziseit elsősorban az US Navy fejlesztésének megindokolására és alátámasztására szánta. A könyv azonban nem várt sikert aratott világszerte, ugyanúgy, mint a két évvel később megjelent –mára kissé elfeledett- második kötet, a „The influence of sea power upon the French Revolution and Empire”, melyben Mahan a francia forradalom és a napóleoni háborúk idejére kiterjesztve folytatta a történelmi példák elemzését, tézisei alátámasztására.
A könyvet néhány éven belül a világ minden fontosabb nyelvére lefordították –magyarul természetesen máig nem jelent meg-, szerzője pedig fürdött a nemzetközi elismerésben. A legnagyobb egyetemek választották díszdoktorukká, s mikor új hajója, a Chicago fedélzetén európai útra indult, mint nemzetközi hírességet ünnepelték minden útba eső kikötőben. A mahanizmusnak természetesen a Jeune École-t addig is elvető angolok tapsoltak a leghangosabban. Angliai tartózkodása idején Mahant még Victoria királynő is meghívta vacsorára a Buckingham palotába, saját vendégeként.

Mahan a tengeri hatalom jelentőségének, és stratégiai kérdéseinek éles elméjű elemzését tette közzé, azonban taktikai szempontból ő is olyan örök érvényűnek gondolt alapelveket tételezett fel a tengeri harcászatban, melyekről úgy gondolta, nincsenek rájuk hatással az adott korszak technológiai változásai, illetve a földrajzi körülmények, melyeket ugyan fontos, de mégiscsak marginális jelentőségű tényezőknek gondolt. Meg volt győződve róla, hogy a hadiflották mindennapi életében és harcászatában az újdonságok nem fognak alapvető változásokat okozni, s a tengeri harc továbbra is nagy hadiflották nyílt tengeri összecsapásaiból fog állni, melynek fő eleme a csatasorba rendeződött csatahajók tüzérségi összecsapása lesz. Ezt a véleményét osztotta szinte minden tengerészeti szakértő.

A XIX. század végi ipari forradalom hatására műszaki és technológiai újdonságok serege került bevezetésre a haditengerészeteknél, a stratégákra azonban mindezek szinte egyáltalán nem voltak hatással. A jövendő tengeri ütközeteit lényegében ugyanúgy képzelték el, mint a napóleoni idők csatáit. A tengeri harcászat alapeleme még mindig a csatasor volt, s a tengernagyok továbbra is úgy képzelték egy ütközet lefolyását, hogy az egymás mögé libasorba felálló csatahajók oszlopai egymással párhuzamosan haladva majd addig lövik egymást, amíg valamelyik fél az ütközet feladására nem kényszerül.
A haditengerészetek vezetői nemcsak, hogy nem tudtak megfelelni a modern kor kihívásainak, hanem tulajdonképpen fel sem ismerték azokat. A rengeteg újdonságnak a hadiflották szervezetébe való integrálásához teljesen újszerű, kreatív gondolkodásra lett volna szükség, azonban nem bukkantak fel olyan zsenik, akik ilyesmire képesek lettek volna. Akadtak ugyan nagy koponyák, akik egyes szakterületeken képesek voltak áttörést végrehajtani –mint például a tüzérségnél Percy Scott- azonban olyan univerzális zseni, aki a haditengerészet egész szervezetének és technológiájának átfogó megújítását végre tudta volna hajtani, sehol nem akadt. A haditengerészeteknél kötelességtudóan sorban bevezették az egyre újabb és még újabb találmányokat és újításokat, azonban nem igazán építették be őket a rendszerbe. A tengerésztisztek még az első világháborúban is szívesebben használták a kommunikációra a zászlójelzéseket, mint a rádiót. És bár a hajóágyúk lőtávolsága ekkor már meghaladta a 20 km-t, a hajók orrán továbbra is rendületlenül beépítették a döfőorrt, és a tiszteknek továbbra is rendszeresen ki kellett élesíteniük a kardjukat.

Mahantól lenyűgözve mindenki úgy vélte, a haditengerészetek kizárólagos feladata az, hogy a csatahajók által megvívott nagy flottaütközetekben döntsék el az őket megépítő birodalmak sorsát. Szinte minden szakértő erre az egy feladatra koncentrált, vagyis a nagy, döntő ütközetre, és az ellenség hasonló csatahajói elleni harcra. A korabeli flották erre az egy feladatra készültek. A csatahajók köré szerveződött minden. A kisebb egységek, cirkálók, rombolók, tengeralattjárók, elsődleges feladata a korabeli doktrína szerint a saját csatahajók biztosítása, illetve az ellenséges csatahajó-flották felderítése, és lehetőség szerinti támadása volt, előkészítendő a nagy flottaütközetet.

A csatahajók jelentőségének ilyetén túlértékelése részben alighanem a Jeune École-ra adott utólagos, és persze túlzásba vitt válaszreakció és visszahatás volt. Az emberek, szokásuk szerint, ismét átestek a ló túloldalára, és míg a nyolcvanas években mindenki a lélekharangot kongatta a csatahajók felett, addig a kilencvenes évekre ismét ezek váltak az abszolút fegyverekké, a mindent megoldó ultima ratio-vá. Alig voltak páran, akik megkérdőjelezték ezt az nézetet, és az ő hangjuk se hallatszott túl messzire.

A kritikusok legjelentősebbike alighanem az orosz Sztyepan Oszipovics Makarov tengernagy volt, aki jól ismerte Mahan munkáit, de véleménye nagyban különbözött az övétől. A tengernagy 1897-ben, „Értekezés a tengerészeti taktika kérdéseiről” címmel megjelent tanulmányában fejtette ki nézeteit a modern kor tengeri harcászatáról.

Bár utólag visszanézve sok mindenben talán neki sem volt igaza, a korabeli tengerészeti szakértők között alighanem mégis Makarov volt az, akinek látóköre a legszélesebb területre terjedt ki. Teljes mértékben felismerte a tudomány új felfedezéseinek, és a technológiai újdonságoknak a jelentőségét, és előre látta, hogy ezek földindulásszerű változásokat fognak okozni a tengeri hadviselésben. (Előre megjósolta például a radart és a légifelderítést.) A háborút alapvetően műszaki problémának látta, melyben a fő feladat az ember és a technológia megfelelő rendszereinek, és ezek együttműködésének kialakítása. Mahannal ellentétben nem tekintette a flottát valami minden mástól különálló, szuverén entitásnak, hanem a társadalom és az ipar függelékének, melynek együtt kell működnie az adott ország fegyveres erőinek többi részével. Elképzelése szerint a flotta egyik fő feladata, hogy a tengeren biztosítsa a szárazföldön harcoló csapatok szárnyait, és célszerűnek tartotta az adott térségben harcoló tengeri és szárazföldi alakulatok közös parancsnokság alá helyezését. Külön kiemelte a kombinált, tengeri-szárazföldi hadműveletek jelentőségét, amivel ismét csak messze megelőzte korát.
Makarov már ekkor felhívta a figyelmet arra, hogy a haditengerészetek feladata rendkívül összetett, és egyáltalán nem korlátozódik kizárólag csak a csatahajók tüzérségi összecsapására. A hajóknak járőrözniük kell, védeni a hazai vizeket, ellenséges kereskedelmi hajókra vadászni, aknákat rakni és aknákat szedni, konvojokat kísérni, illetve az ellenség konvojait támadni, felderítést végezni, portyázó hadihajókra vadászni, az ellenséges kikötők elleni rajtaütéseket végrehajtani, partraszállásokat lebonyolítani, illetve az ellenség hasonló hadműveleteit megakadályozni, part menti erődöket támadni, támogatni a parti sávban harcoló saját szárazföldi csapatokat, illetve szükség esetén eljuttatni őket a hadműveletek színterére, és így tovább. Ezen feladatok többségére a csatahajók részben alkalmatlanok, részben pedig egyszerűen gazdaságtalan őket ilyesmikre használni. A kisebb hadihajók jelentősége és fontossága tehát legalábbis a nagy csatahajókéhoz mérhető.
Makarov azt is jelezte, a haditengerészet nem valamiféle önálló birodalom a birodalmon belül, hanem egyszerűen csak egy fegyvernem a többi fegyvernem mellett. Ilyen minőségében a haditengerészetnek együtt kell működnie a többi fegyveres erővel, és egyik legfontosabb feladata éppen azok támogatása. Háborúban a flotta gyakorlatilag a szárazföldön harcoló hadsereg egyik szárnya. (Tisztán tengeri háború alig volt egy-kettő a történelemben.) Mahannal ellentétben Makarov azt is állította, a technológiai újdonságok igenis nagy jelentőséggel bírnak a tengeri harcászatban, s azok esetenként komoly változásokat indukálhatnak a tengeri hadviselés gyakorlatában.
A korabeli haditengerészetek stratégái azonban elengedték a fülük mellett Makarov figyelmeztetéseit, ugyanúgy, mint ahogy később az orosz-japán háborúból se vettek észre mást, mint a két nagy flottaütközetet. A nagy partraszálló hadműveletek, a mindkét fél részéről nagy erőkkel folytatott aknaháború, a kikötők elleni támadások, mind-mind mellékesnek számítottak. Nem figyeltek fel a kisebb egységek jelentőségére, sem a nagy hadihajók víz alatti fegyverekkel szembeni sérülékenységére. Ehelyett minden szakértő azzal töltötte az idejét, hogy a csuzimai ágyúcsatát elemezte. Ezeknek is köszönhető, hogy a csatahajók szerepével kapcsolatban egészen az első világháborúig tartotta magát az a Mahanra visszavezethető, abnormális meggyőződés, ami őket tekintette a tengeri hadviselés alfájának és ómegájának, és amely szerint minden más típus csak az ő támogatásukra szolgál. (Ebből következett, hogy a haditengerészetek, főleg a kisebbek, elhanyagolták a cirkálók és rombolók építését, és jóformán az összes pénzüket csatahajókra költötték. A török haditengerészet a háború előtti években például hat dreadnoughtot rendelt meg -végül egy sem érkezett meg-, melyek mellé 1914-ben lett volna összesen két cirkálójuk, és nyolc rombolójuk. A Monarchia haditengerészetének távlati terveiben 1919-re 14 csatahajó szerepelt, melyek mellé elegendőnek gondoltak nyolc cirkálót, és 12 rombolót. A háború kitörésekor a németeknek gyakorlatilag nem voltak használható rombolóik, csak 50-88 mm-es ágyúkkal felszerelt torpedónaszádjaik.)

A csatahajók, és a birodalomépítő flotta legnagyobb hívei később a németek lettek, akik nemcsak Makarov intéseit hagyták figyelmen kívül, hanem tulajdonképpen magát Mahant is, aki könyvében érthetően leszögezte, csak akkor érdemes a flottaépítésre koncentrálni az erőforrásokat, ha az adott ország földrajzi helyzete és gazdasági lehetőségei ezt megengedik. Más szóval csatahajó-flottákat építeni és üzemben tartani igazából csak azoknak az országoknak érhette meg, amelyek egyrészt gazdaságilag elég erősek voltak ahhoz, hogy ilyesmit megengedhessenek maguknak, másrészt pedig függtek annyira a tengeri szállításoktól, hogy mindenképpen létkérdés volt számukra egy erős haditengerészet fenntartása. Ilyen ország azonban tulajdonképpen csak három volt, Anglia, az USA, és a velük nyilván nem egy súlycsoportba eső Japán. Németország és Oroszország gazdaságilag ugyan megengedhette magának a nagy csatahajók építését, a gyakorlatban viszont nem igazán volt rájuk szükségük, és nem is vették nekik semmi hasznukat, amint az a későbbiekben ki is derült. Olaszország, és főleg Franciaország, nagymértékben függtek a tengeri szállításoktól, gazdaságilag azonban igazából nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a hadsereg mellett nagy hadiflottákat is fenn tudtak volna tartani. (Olaszország korábban már bele is bukott egyszer a túlerőltetett flottafejlesztésbe.) A Monarchia, és a többi kisebb állam, a fenti két követelmény egyikének sem felelt meg. A csatahajókra költött pénzt ezeknek az országoknak okosabb lett volna inkább a partvédelemre, a rombolókra, torpedónaszádokra, illetve később a tengeralattjárókra és a légierőre fordítani. A mahanizmus azonban továbbélt, és eddig a következtetésig megint csak nem jutott el senki, egészen a második világháború végéig.

A mahanizmus átütő sikere alapvetően annak volt köszönhető, hogy könyvével Mahan pont beletalált az ekkor már tőle függetlenül is létező trendbe, és választ adott annak jónéhány problémájára, vagyis egy meggyőző ideológiát tett a gyakorlat alá, és utólagosan igazolta az addig követett stratégiát. A Jeune École kudarca a könyv megjelenésekor már előrevetítette árnyékát, a haditengerészetek irányítói pedig kezdtek ismét a csatahajók felé orientálódni. Ezt a trendváltást igazából nem is Mahan könyve jelezte elsőként, hanem az Angliában egy évvel korábban elfogadott új tengerészeti törvény.

(Folyt. köv.)