A háborúban a francia flotta ha tengeri fölényt nem is vívott ki, de korábbi önmagához képest határozottan jó teljesítményt nyújtott, és ezúttal végig nyitva tartotta a tengeri kereskedelmi útvonalakat. A haditengerészet visszaszerezte tekintélyét, ami az ország siralmas gazdasági helyzete ellenére is lehetővé tette egy új flottafejlesztési program beindítását. De Castries vezetése alatt a flotta nem csupán mennyiségi növekedést tűzött ki célként, hanem minőségit is. A 64 ágyús sorhajók építését nem folytatták tovább, és a meglevőket is kivonták a szolgálatból, a típust ugyanis túl gyengének találták a zömmel már 74 ágyúsokból álló angol sorhajókkal szemben. A standard, egységes típus a francia flottában is a 74 ágyús lett, és ezek mellett kisebb számban folytatták a 80 ágyúsok építését, valamint egy új, 118 ágyúval felszerelt nehéz típust is építeni kezdtek. A fregattok méretét és tűzerejét is tovább növelték, az új hajókat többnyire már 18 fontos ágyúkkal szerelték fel. A tengerésztisztek képzését is megreformálták, a Garde de la marine helyére 1786-ban új tengerésziskolát hoztak létre, melynek tananyagát a modern követelményekhez igazították, és melybe csak felvételi vizsgával lehetett bekerülni. A flottánál mindenki bizakodva tekintett a jövő felé, úgy gondolva, a francia haditengerészet Colbert ideje után a második aranykora előtt áll.
Azonban a helyzet valójában közel sem volt ennyire rózsás. A francia sikerek valódi okát ugyanis nagyrészt az angol oldalon kellett keresni. A korábbi háborúk elsöprő sikerei után a britek túlzottan is önelégültté váltak, nem készültek fel megfelelően az újabb háborúra, nem halmoztak fel készleteket, nem mozgósították idejében erőiket, és ami a legnagyobb hiba volt – amit többé nem követtek el –, nem kerestek maguknak szárazföldi szövetségest a háborújukhoz. Soraikat ezenkívül erősen megosztotta a politikai okok miatt a flotta vezérkarában kitört viszálykodás, ami oda vezetett, hogy a legjobb tengernagyok közül többen, mint például Keppel és Howe, a háború alatt nem vállaltak szolgálatot. A többiek minősége erősen változó volt, néhányan, mint például Rodney és a Hood testvérek, a szakma mesterei voltak, de a többség, mint például Hughes és Graves, csak a megbízható középszert képviselték. A franciák velük szemben arattak kisebb győzelmeket, melyek stratégiai jelentősége később ugyan nagynak bizonyult, de taktikailag nem tudtak komolyabb sikereket elérni, és olyan látványos vereségeket mérni a britekre, mint amilyeneket időnként ők elszenvedtek tőlük. Az angolok azonban sokat nyertek vereségükből, s hibáikból tanulva ők is átfogó reformok alá vették haditengerészetüket, átszervezték azt, és megújították a harcászati utasításokat is, felülbírálva az elavult „Útmutatások a harcban álló flotta jobb elrendezésére” évszázados rendeleteit.
Ekkor vált, vagy legalábbis válhatott volna nyilvánvalóvá, hogy Anglia igazi fölénye kontinentális ellenfeleivel szemben nem a kedvező földrajzi helyzetében, nem tengeri hagyományaiban, és – a legújabb kori történészek egyik kedvenc kényszerképzetével szemben – még csak nem is a gyarmatokról összeharácsolt javakban, hanem az ország társadalmi rendszerében rejlik. A francia haditengerészet szervezeti megújulása ugyanis csak az anyagi oldalon ment végbe, amennyire azt a lehetőségek engedték. A flotta legénységi állománya és tisztikara továbbra is ugyanarra a bázisra épített, mint korábban. A tiszteket kizárólag a régi nemesi családok sarjaiból válogatták össze, és magasabb beosztásokba még közülük is csak főrangú nemesek kerülhettek. Még a kisnemesi származású Villaret de Joyeuse sem tudott előre jutni a ranglétrán, háborúban szerzett hírneve és Suffren támogatása ellenére még a forradalom kitörésekor is csak hadnagyi rangban szolgált. Sorait szorosra zárva a tisztikar ellenállt reformkísérleteknek, és annak, hogy polgári származásúak kerüljenek közéjük. Részben a tisztikar ellenállásán bukott meg az a kísérlet is, hogy a tengerészek sorait az ország belső területein toborozva töltsék fel. A tisztek úgy vélték, a kispolgári vagy paraszti származású újoncok rontanák az emberállomány minőségét, a tengerészeket lehetőleg a tengerparti lakosságból, a hajózással civilben is kapcsolatban állók közül kell összeválogatni. Ez viszont nagymértékben leszűkítette a flotta rendelkezésére álló hátteret, mert bár Franciaország hosszú tengerparttal rendelkezett, a lakosság túlnyomó többsége teljes mértékben szárazföldi életmódot folytatott, és még a tengerpart közelében élők közül is kevesen álltak csak kapcsolatban a tengerrel és a hajózással. Kizárólag erre a társadalmi rétegre alapozva a haditengerészet kénytelen volt emberállományát valahol 50 ezer fő körül maximalizálni, ami messze nem volt elég egy a britekéhez fogható méretű hajóhad létrehozásához. A spanyol haditengerészetnél egészen hasonló volt a helyzet.
A nemesi kasztrendszertől megbénított franciákkal és spanyolokkal ellentétben a demokratikus berendezkedésű, racionális gondolkodású angolok sokkal szélesebb körű átjárást biztosítottak az egyébként náluk is meglevő társadalmi osztályok között. Tudása és tehetsége alapján náluk egy kisnemesi, polgári, vagy akár paraszti származású tengerész is magas beosztásokba juthatott. (Az érvényesüléshez persze itt is kellett a magas rangú pártfogó.) Az alulról jövőket az arisztokrácia minden további nélkül befogadta maga közé, Nelson, a falusi lelkész, vagy Jervis, a vidéki ügyvéd fia egyenrangúként foglalhatott helyet a felsőházban a főnemesek között. A francia haditengerészet erre képtelen volt, a karrier legfőbb feltétele a származás volt, ami ritka esetekben járt együtt a tehetséggel is.
A kasztrendszeren Suffren sem tudott változtatni, és mint Villaret de Joyeuse esete is mutatja, még az ő támogatása sem volt elég ahhoz, hogy a rang nélküli tehetség érvényesülni tudjon. Talán éppen a tengernagy extravaganciája volt az egyik oka annak, hogy a flotta újjáépítésében neki láthatóan nem szántak szerepet, vagy legalábbis a források szerint ebben nem vett aktívan részt. A rá záporzó elismerések ellenére a királyi udvar és a tengerésztisztek testülete igazából nem bocsátotta meg neki az etikett elvetését, a főrangú amatőrök iránti mély megvetését, szókimondását, személyiségének szuverenitását, valamint az egyszerű altisztek és tengerészek iránti, szerintük túl liberális magatartását. A haditengerészet 1786-os átszervezésénél Suffren véleményét nem kérték ki, és nem is egyeztettek vele semmiről, az új cherbourgi kikötő alapkőletételére pedig, melyen a király mellett a flotta gyakorlatilag teljes vezérkara részt vett, meg sem hívták. Suffren-re valószínűleg úgy tekintettek, mint később az osztrák főtisztek Haynau-ra, akiről Radetzky mondta: „Olyan, mint a borotva. Használat után jól el kell zárni.” Amikor viszont 1787-ben ismét nézeteltérések támadtak Angliával, Suffrent rögtön kinevezték a haditengerészet fő ütőerejének számító bresti flotta parancsnokává. Kinevezése azonban rövid életű volt, és az se biztos, ténylegesen elfoglalta e egyáltalán a beosztását.
Suffren harci kedve és tettereje azonban a kényszerű tétlenség ellenére sem csökkent. 1787 szeptemberében Tipu követei Párizsba érkeztek, hogy támogatást kérjenek a franciáktól az angolok ellen. A király Versailles-ban hatalmas pompával fogadta az indiai delegációt, akiknek Suffren is levelet küldött, melyben ezt írta: „Most egy kis hatalom – Málta – követe vagyok, de ez nem akadályoz meg a szolgálatban, s leghőbb vágyam, hogy Önökkel szövetségben India angol uralom alóli felszabadításával segíthessek visszaállítani az ország népeinek szabadságát. Nincs kétségem afelől, hogy ha valaha is kiújulna a háború, az Önök hatalma egyesülne a miénkkel, az Indiában megszerzett tudásunkkal, s kiszorítanánk az angolokat, én pedig szívesen átvenném a haditengerészeti erők irányítását. Az Önök segítségével nincs olyan, amit ne tudnánk elérni.” A levél szövege, és hogy abban Suffren nem a francia haditengerészet, hanem Málta képviselőjeként hivatkozik magára, olyan benyomást kelt, a tengernagy mellőzöttnek érezte magát, és maga is úgy érezhette, hogy tulajdonképpen félreállították. Erre utalhat egyik levelében tett megjegyzése is: „Itt vagyok, egykor fontos emberként, most pedig közönséges párizsi kispolgárként.” Az őt övező hírnév és dicsőség az évek múlásával elkopott, lassan kezdték elfeledni, s egyre nagyobb magányban élt párizsi házában, ahol alig látogatta valaki.
Új háborúban bizonyítani azonban Suffren-nek már nem volt módja, Indiából való visszaérkezése után ugyanis egészségi állapota gyors hanyatlásnak indult. Ennek fő oka legendás étvágya volt, melyet akkor sem tudott mérsékelni, amikor kikerült az aktív szolgálatból, és a korábbihoz képest mozgásszegény életmódot folytatott. Orvosai és barátai kérései ellenére sem tudott, és nem is nagyon akart lemondani az evésről, mint élete egyik legfőbb öröméről. A mértéktelen habzsolás következtében rövid időn belül kórosan elhízott, a legenda szerint olyan étkezőasztalt kellett neki készíteni, melyen a székével szemben egy félkör alakú bevágást csináltak, hogy hatalmas hasa elférjen ott. Az elhízással együtt járt Suffren régebbi betegségeinek súlyosbodása is, főleg a köszvény, és az orbánc kínozta. (Fertőző, akkoriban gyakran halálos kimenetelű bőrgyulladás.) Egy történész ezt írta róla: "A félelmetes harcos, a fáradhatatlan tengerész egy szinte tehetetlen, lomha rinocérosszá változott, akit elkapott a köszvény és a visszatérő orbánc, aki gyakran szobáját sem tudta elhagyni, és képtelen volt napi néhány óránál többet dolgozni."
Magánéletében is nehézségei támadtak. 1786 körül évtizedes kapcsolata megromlott Madame d’Alés-val. A fennmaradt levelek alapján súlyos nézeteltérésekre került sor kettejük közt, melynek pontos oka nem ismert, de úgy tűnik, Marie Thérése valamilyen pénzügyi nehézségbe került, és úgy vélte, barátja nem nyújt neki olyan támogatást, melyet ő elvárt tőle. Leveleiben Suffren mentegetőzik, s egészségi állapotával és elfoglaltságaival igyekezett indokolni késlekedését. „Milyen szörnyű volt július kilencedikei leveled, kedves barátom! Azzal áltattam magam, hogy szégyellni fogod ezt a keménységet, és vissza fogsz térni hozzám, anélkül hogy megvárnád válaszomat. Hallgatásod fokozza aggodalmamat, és túlságosan is félek attól, hogy olyan irányba fordultál, mely nagyon elszomorítja szívemet. Természetesen jól tudod, hogy nem vagyok figyelmes, leköt az üzlet, a kor következményeként gyengül szervezetem, lusta vagyok, s mindezek okán bűnösnek tűnhetek előtted.” Viszonyuk később valószínűleg rendeződött, levelezésük legalábbis Suffren haláláig tartott.
1788 őszén Suffren egészségi állapota javulni látszott. Madame d’Alés-nak írt leveleiben maga is örvendezik, hogy közérzete sokat javult, és bőrgyulladásai is enyhültek. December negyedikén még részt vett a Versailles-ban tartott nemesi gyűlésen, majd utána látogatást tett Marie Louise Thérése Victoire hercegnőnél, a király nagynénjénél. A hercegnő egyáltalán nem úgy látta, hogy Suffren jó egészségi állapotnak örvendene, és azt tanácsolta neki, vizsgáltassa ki magát az ő orvosával. Mint általában a korabeli orvosok, a hercegnő orvosa is egy gyógymódot ismert a legtöbb betegségre, az érvágást. Suffren már az első érvágás után rosszul lett, amit a jó doktor egy második érvágással akart kúrálni, mely után a tengernagy elvesztette eszméletét. (Az utólagos diagnózis szerint valószínűleg agyvérzést kapott.) Ekkor már láthatóan súlyos állapotban volt, és mivel a tradíció azt követelte, hogy a királyi család tagjainak otthonában nem halhat meg senki, hintójába tették, és a decemberi fagyban visszaszállították lakására. Az út során még alaposan fel is fázott, és belázasodott.
Másnap érkezett hozzá látogatóba néhány családtagja, akik átvették ápolását. Állapota azonban már nem javult, s december nyolcadikán, délután fél négykor meghalt. A leírások alapján haldoklásának négy napja alatt már eszméletét sem nyerte vissza. Mindössze 59 éves volt. December tizedikén helyezték örök nyugalomra, a máltai lovagrend tulajdonában levő párizsi Sainte-Marie du Temple kriptájában. Temetésén nem sokan voltak jelen, és halála sem váltott ki nagy visszhangot a forradalom előtt álló országban. (Sok évvel később a tengernagy volt inasa azt kezdte el híresztelni, gazdáját valójában Mirepoix hercege ölte meg egy párbajban, melyet azért vívtak, mert Suffren nagyon durva hangnemben utasította vissza a herceg azon kérését, hogy két, alkalmatlanság miatt elbocsátott rokonát helyeztesse vissza a flottához. Egy másik, korabeli pletyka szerint pedig a tengernagy egy bordélyházból távozva utcai verekedésbe keveredett, és ott szerzett halálos sérüléseket. Ezekre az állításra azonban semmilyen bizonyítékot nem találtak, Suffren halálának valódi körülményeit pedig több rokona és barátja is részletesen leírta.)
A máltai Lovagrend szabályainak megfelelően az elhunyt lovagok vagyonát a Rend örökölte. Hatalmas meglepetést váltott ki, amikor a hagyatéki leltár készítése során kiderült, hogy Suffren után nem maradt más, csak kifizetetlen adóssághegyek. Mint kiderült, a tengernagy tartozott szinte mindenkinek, a szabójának, az orvosának, a nyergesmesterének és a kárpitosának, a neki dolgozó lakatosnak, valamint jóformán összes ismerősének és rokonának, akiktől kisebb-nagyobb kölcsönöket vett fel. Még párizsi házának bérleti díjával is komoly hátralékot halmozott fel. Pontos összeget nem lehet tudni, de a hátramaradt adósság sok százezer livre-re rúgott.
Sem akkor, sem azóta nem érti senki, ez a pénzügyi összeomlás minek volt köszönhető. A tengernagy a hazatérése utáni diadalmenet során hatalmas összegű jutalmakat, készpénzt és ajándéktárgyakat kapott a királytól, a minisztériumoktól, hazai és külföldi tisztelőitől. Éves fizetése 18 ezer livre volt, amihez még hozzáadódott az amerikai hadjárat után kapott 1500 livre összegű évjáradék. Ez igencsak szép summa volt akkoriban, amiből Suffren fényűző életet élhetett volna. A meglepő az, hogy nem élt fényűző életet, rangjához képest viszonylag szerény körülmények közt élt egy 12 szobás bérelt házban, nem tartott fenn palotát, nem űzött szerencsejátékokat, és nem voltak költséges szenvedélyei, az evésen kívül, ami viszont ekkora összegeket nem emészthetett fel. Részvénybefektetésein az utolsó években tekintélyes összeget bukott, de közel sem akkorát, ami az egész vagyonát felemésztette volna. A legtöbben Madame d’Alés környékén keresgélik az anyagi csőd okát, úgy gondolva, a szerelmes férfi erején felül is igyekezett kisegíteni a bajból követelőző barátnőjét, és magára vállalta annak adósságait. Bizonyítani azonban ezt sem lehet, a fennmaradt dokumentumok túl hiányosak ahhoz, hogy azokból bármi biztosat ki lehessen olvasni. Suffren magánéletének legtöbb eseményéhez hasonlóan tehát valószínűleg adósságainak története is örökre homályban marad.
A szabályzatnak megfelelően a máltai Lovagrend nemcsak az elhunyt lovag vagyonát, hanem az adósságait is megörökölte, és azok kifizetését magára vállalta. A Suffren után maradt adósság azonban akkora összegű volt, hogy az még a Rend költségvetését is megrendítette. Fennmaradtak a Lovagrend tisztségviselőinek levelei, melyekben zavartan tárgyalják, hogyan is kezeljék ezt a helyzetet. Az idő azonban megoldotta helyettük ezt a problémát, egy év múlva kitört a forradalom, néhány évvel később kitiltották Franciaországból a Lovagrendet, Suffren adósságait pedig eltüntette a forradalmi idők zűrzavara.
Suffren azonban nemcsak életében, hanem halálában sem lelt nyugalmat. A forradalmi elmebaj legvadabb tombolása idején, 1793 augusztusában, a Nemzeti Konvent rendelkezett a Saint Denis bazilika sírjainak feltöréséről, és az ott eltemetett arisztokraták jeltelen tömegsírokba való újratemetéséről. A „múltat végképp eltörölni” szellemében a következő év januárjáig tartó exhumálások során többek között 46 király, 32 királyné, 63 herceg, és 24 főpap bebalzsamozott holttestét emelték ki sírjából, majd arccal lefelé tömegsírokba dobálták, és mésszel öntötték le őket, hogy felgyorsítsák a testek elbomlását. Egyetlen tetemmel tettek csak kivételt, Turenne marsall holttestével. A nagy tiszteletnek örvendő hadvezér hulláját egy ideig közszemlére tették, később egy múzeumban őrizték, majd végül Napóleon utasítására az Invalidusok dómjában újratemették. Az összes többi tetem a tömegsírokba került, bár amulettként és szuvenírként számos testrészük került a feketepiacra, egyebek közt például Szent Lajos fogai, Medici Katalin egyik lába, IV. Henrik koponyája, vagy I. Dagobert állkapcsa. A síremlékek többségét lerombolták, fémből készült díszítéseiket és az ólomkoporsókat beolvasztották. (A restauráció után, 1817-ben, XVIII. Lajos megkerestette a tömegsírokat, és ismét exhumáltatta a holttesteket, melyeket ekkorra már nem lehetett azonosítani, így közös csontkamrákban, osszáriumokban temették őket újra a Saint Denis apátságban.)
A „cancel culture” e nagyon szép korai példája egyáltalán nem csak a francia királysírokra terjedt ki, más helyeken is kidobták sírjaikból az arisztokraták holttesteit. A jakobinus csürhe Suffren-el sem tett kivételt, az ő földi maradványait is kiemelték sírjából, és Párizs utcáinak a szemétdombjaira hajították. A feljegyzések szerint a test arcvonásai még mindig jól felismerhetőek voltak. Napokkal később sikerült csak néhány régi barátjának éjszaka titokban visszacsempésznie a holttestet a Temple kertjébe, ahol elföldelték. A Temple területét azonban néhány évvel később eladták egy vállalkozónak, aki elbontotta a templomot, és lakóépületeket emelt a helyén. Suffren sírja így örökre eltűnt.
Suffren bizonyos szempontból éppen jókor halt meg. Ha csak néhány évvel tovább él, tanúja lehetett volna a királyi Franciaország pusztulásának, a flotta széthullásának, és jó eséllyel ugyanúgy a guillotine alatt végezte volna, mint egykori parancsnoka és mentora, Charles d’Estaing. A forradalmi idők első éveiben emléke még a régi fényben ragyogott, 1791-ben egy új 74 ágyús sorhajót kereszteltek az ő nevére. A forradalom radikalizálódásával azonban gyorsan változott Suffren megítélése is, akinek arisztokrata voltát halálában sem bocsátotta meg a forradalmi csőcselék. A róla elnevezett sorhajót már 1794-ben átkeresztelték a Redoutable névre – Trafalgárnál erről a hajóról érte Nelsont a halálos lövés –, és rövidesen a tengernagy személyét és tetteit elítélő vádiratok jelentek meg a sajtóban. Rendkívül szórakoztató és tanulságos látni, ki volt e pamfletek szerzője. Személyében régi ismerősünk, Bernard Boudin de Tromelin tűnt fel ismét a színen. Az indiai hadjárat során dicstelen szerepet játszó Tromelint 1784-ben Suffren javaslatára elbocsátották a haditengerészettől, és megvonták tőle a nyugdíját. Tromelin hadbírósági eljárást követelt maga ellen, de hiába. Most utólag állt bosszút volt parancsnokán, s emlékirataiban, melyekben saját szerepét természetesen igyekezett minél jobban kifényezni, rendkívül rossz véleményt formált a hajdani tengernagyról. (Történészek között manapság divatnak tekinthető, hogy úgy próbálnak meg szakmai hírnevet szerezni maguknak, hogy a történelem régi bálványairól igyekeznek bizonyítani, jó esetben is csak középszerű figurák voltak, és helyettük addig nem sokra tartott történelmi alakokat próbálnak piedesztálra emelni. Suffrenről is jelentek meg olyan írások, melyek szerint a hiú, önző, féltékeny és irigy tengernagy szándékosan próbálta háttérbe szorítani a sugárzóan tehetséges Tromelint, és pusztán féltékenységből igyekezett tönkretenni annak karrierjét.) Bár maga is az arisztokrácia közé tartozott, Tromelinnek valahogy mégis sikerült magát a rendszer áldozataként eladni, és visszavetetnie magát a haditengerészethez. Részleteket nem tudni, de Tromelin figyelemre méltó ideológiai rugalmasságáról árulkodik, hogy éppen a legsötétebb forradalmi terror idején, 1793-ban sikerült feljutnia a haditengerészet ranglétrájának legmagasabb fokára, az altengernagyi rangra. Érdemi szerepet azonban már nem játszott a flottánál, ahonnan 1795-ben vonult nyugdíjba. A forradalmi időket épségben átvészelve 1815-ben, nyolcvanéves korában halt meg.
A kis közjáték gondolom világossá teszi, naivitás azt feltételezni, hogy a demokrácia és a szabadság diadala utat nyitott a tehetség előtt, és lehetőséget adott a bizonyításra Suffren legjobb tanítványainak. Arról is értelmetlen elmélkedni, mi történt volna, ha Suffren megéri a forradalmi időket, és a Dicsőséges Június Elsején, vagy Aboukirnál ő irányítja a francia flottát, ami életkora alapján amúgy elképzelhető lett volna. Ahogy egy francia szerző megjegyzi, ha életben marad, Suffren nevét szinte biztosan nem a forradalmi flotta vezérkarában, hanem a guillotine áldozatainak listáján, vagy a külföldre emigráló főnemesek névsorában találnánk meg.
A forradalom valójában az olyan alakok érvényesülése előtt nyitott utat, mint Tromelin, vagy a másik hírhedt kókler, Kerguélen ( https://htenger.blog.hu/2017/05/21/az_uj_kolombusz_kristof ), a királyi flotta tehetséges tisztjeinek a többségére a börtön, a nyaktiló, vagy az emigráció várt. Suffren kedvencei közül Thomassin de Peynier Santo Domingo kormányzója volt a forradalom kitörésekor. Együttműködött a forradalmi rezsimmel, és megkapta tengernagyi kinevezését is, de igazából sosem bíztak meg benne – egy jó ideig házi őrizetben is volt –, és tényleges beosztást nem kapott a flottánál. 1792-ben nyugdíjaztatta magát, két évvel később pedig régi fejsérülése miatt megvakult. 1809-ben halt meg. Hector d’Albert de Rions, akit Suffren utódjának javasolt Indiában, 1792-ben emigrált a terror elől, és a szövetséges hadseregben harcolt a forradalmárok ellen. Csak Napóleon uralma alatt, 1802-ben tért vissza Franciaországba, de még abban az évben, 74 évesen meghalt. Germain Armand de Saint-Felix szintén elérte az altengernagyi rangot, de 1793-ban letartóztatták, és másfél évet ült börtönben. Kiszabadulása után emigrált, és csak 1810-ben tért vissza Franciaországba.
Suffren volt beosztott parancsnokai közül igazából csak ketten futottak be komolyabb karriert a forradalmi időkben, Morard de Galles és Villaret de Joyeuse, akik egy ideig mindketten betöltötték a bresti flotta parancsnoki tisztségét. Parancsnokságuk alatt nagyjából ugyanazokkal a problémákkal voltak kénytelenek szembesülni, mint Suffren, a hajók hiányos felszereltségével, a legénység gyakorlatlanságával, a beosztott tisztek alkalmatlanságával, és a felső vezetés hozzá nem értésével. A flotta Villaret de Joyeuse vezetésével vívta meg a nevezetes Dicsőséges Június Elseje-i csatát, melynek során ugyan vereséget szenvedett, de öt napon át sikeresen kötötte le az angol flottát, és ezzel biztosította az Amerikából érkező nagy gabonaszállító konvoj útját. Kisebb vereség, de nagyobb kudarc volt a második groix-i csata, melynek során ütközet közben több francia sorhajó egyszerűen kivált a csatasorból, és a flottát faképnél hagyva saját szakállára hazavitorlázott. A haditengerészetnél uralkodó viszonyok elleni tiltakozásként Villaret de Joyeuse 1796-ban lemondott, és a politikai pályán próbált érvényesülni. Több karibi gyarmat, majd Velence kormányzója volt, 1812-ben bekövetkezett haláláig.
Morard de Galles a háború elején utánpótlást szállító konvojokat kísért a karibi szigetekre, majd Brest előtt járőrözve próbálta biztosítani a hazai kikötőkbe tartó francia teherhajók útját. Legénysége azonban fellázadt, és visszatérésre kényszerítette a tengernagyot. A forradalmi időkre jellemző módon ezért nem a lázadó tengerészeket, hanem De Galles-t vonták felelősségre, és zárták börtönbe. 1796-ban ismét átvette az Írország megszállására készülő bresti flotta parancsnokságát, a viharos időjárás azonban kudarcba fullasztotta a vállalkozást. Komolyabb beosztásokat ezután már nem kapott a flottánál, bár Napóleon grófi (comte) rangot adományozott neki. 1809-ben, 68 éves korában halt meg.
A napóleoni időkben az említett példákon kívül is számos olyan tiszt került magas beosztásokba a francia flottánál, akik régebben fiatal tisztként Suffren alatt szolgáltak. Tulajdonképpen a haditengerészet majdnem minden flottaparancsnoka ilyen tiszt volt, Ganteaume-tól Villeneuve-ön át Allemand-ig. Napóleon állítólag szándékosan válogatta ki azokat a tiszteket, akik hajdan Suffren flottájában szolgáltak, abban reménykedve, talán ragadt rájuk valami hajdani parancsnokuk tehetségéből. A Suffren kultusz ekkortájt kezdett igazán kibontakozni, már 1801-ben ismét egy 74 ágyús sorhajót kereszteltek a nevére. Napóleon maga is nagy elismeréssel adózott a hajdani tengernagy emlékének, annak ellenére is, hogy Suffren volt beosztott tisztjei korántsem mindig nyilatkoztak róla kedvezően. A császár többször is sajnálkozott miatta, hogy Suffrent nem tudhatja maga mellett. „Miért nem élt ez az ember az én időmben, vagy miért nem találtam egy hozzá foghatót! A mi Nelsonunkká tettem volna, és a dolgok más irányba fordultak volna.”
Azonban Suffren kedvelt tisztjeinek, és tulajdonképpen magának Suffren-nek a pályafutása is azt bizonyítja, a francia haditengerészetből nem egyszerűen csak az alkalmas vezető személye hiányzott. A baj fő forrása az volt, hogy Franciaország, némileg érthető módon, mindvégig a hadsereget favorizálta, és a haditengerészet története során mindig a katonai költségvetés mostohagyereke maradt. Ez azzal járt, hogy bár a minőségi fölényt többször is megszerezte, de hajóállományának nagyságát tekintve a flotta soha nem volt képes még csak megközelíteni sem a Royal Navy erejét. A pénzhiány miatt a flotta nem volt képes arra sem, hogy hajóit és azok legénységét békeidőben megfelelően gyakorlatoztatni tudja, a hajók többsége leszerelve állt a kikötőkben, a tengerészeket vagy szélnek eresztették, vagy szárazföldi szolgálatra osztották be. Háborúban rendszerint kapkodva, innen-onnan szedtek össze a hajókra tapasztalatlan újoncokat, illetve a hadsereg katonáival töltötték fel a létszámot. Ebből adódóan a tisztek képzése sem volt megfelelő, tapasztalatlanok voltak a hajók irányítását illetően, és nem tudtak bánni a legénységgel sem. Ha a háború a szárazföldön kedvezőtlenül alakult a franciák számára, a flotta helyzete még nehezebbé vált, mert ilyenkor még a maradék pénzt is elvették a haditengerészettől, a hajókat leszerelték, a tengerészeket pedig a hadseregbe sorozták be. A flotta fő utánpótlási bázisának számító tengerparti települések mozgósítható férfilakosságát, köztük a halászokat, kikötői munkásokat, és a kereskedelmi flotta tengerészeit, rendszerint szintén a hadseregbe sorozták be.
A francia haditengerészet fő problémája tehát maga Franciaország volt, a hosszú és jó fekvésű tengerparttal rendelkező ország teljesen szárazföldi beállítottsága. A „háttal a tengernek” jellemzés mindvégig jellemző volt a franciákra, akik az egész országot megrendítő, óriási anyagi és emberi áldozatokat voltak képesek hozni néhány határ menti grófság vagy város megszerzéséért, míg egy vállvonással lemondtak Észak-Amerikáról és Indiáról. A francia haditengerészet maga is ezt az értékrendet tükrözte. Mint többször is volt róla szó, a flotta nem az ellenség flottájának legyőzését és a tengeri fölény megszerzését tekintette céljának, hanem a kereskedelmi konvojok védelmét, vagy a partraszállások támogatását. Ütközetekben a flotta nem győzni akart, hanem felfogni az ellenség támadását, és lekötni mindaddig, amíg a kísért konvoj egérutat nem nyer, vagy a partra tett csapatok meg nem vetik lábukat a szárazföldön. Ebben a szerepkörben a flotta többször ért el sikereket, de ezzel a hozzáállással nemhogy háborút, de még csatát se nagyon tudott nyerni.
Suffren jelentősége éppen abban rejlik, hogy teljesen szembement a hivatalos harcászati alapelvekkel, és azoknak éppen az ellenkezőjét csinálta. Egyik méltatója a cselekvés apostolaként említi, aki sorhajóit a portyázó korzárok stílusában vezette. Támadó szelleme, ötletes és eredeti taktikai megoldásai, gyors helyzetfelismerő képessége legalább egyenrangúvá teszik a korabeli Royal Navy legjobb tengernagyaival. Ez a minőség az elért eredményekben persze nem tükröződik teljesen, Suffren egyik csatájában sem volt képes nagy győzelmet elérni, és többször is csak egy hajszál választotta el a vereségtől. Átmenetileg megrendítette ugyan a britek pozícióit Indiában, de az angolok ezt hamar helyreállították, míg a franciák már nem voltak képesek tovább növelni befolyásukat a térségben. Suffren erőfeszítéseinek eredménye végül is csak az volt, hogy a franciák megőrizték hídfőállásukat Indiában, de azt elmélyíteni már nem tudták. Tipu 1783-ban még kedvező feltételekkel kötött békét a britekkel, de ezzel már csak elodázni tudta az elkerülhetetlent. Az angolokkal kötött béke után az indiai fejedelemségek rögtön egymásnak estek, először éppen az addig szövetséges Mysore és Maratha, amivel persze csak a britek befolyását erősítették, akik egymás után hódoltatták be az indiai államokat, melyek nagyobb ellenségnek tekintették egymást, mint az angolokat. Nyugodtan állíthatjuk tehát, Indiát a britek egyesítették. (Míg Európával ezt elmulasztották megtenni.) 1799-ben az angolok birodalmukhoz csatolták Mysore államát is, Tipu pedig a főváros védelménél maga is elesett. (Tipu emlékét Indiában ma is gondosan ápolják, és az ország függetlenségének védelmezőjeként emlékeznek rá. Politikusi és hadvezéri nagyságát elismerve azonban azt is érdemes megjegyezni, Tipu még az ázsiai despoták mércéjével mérve is rendkívül kegyetlen ember volt, igazi véreskezű zsarnok, aki tűzzel-vassal irtotta az Indiában terjedő kereszténységet is. A franciák ennek ellenére nagy lehetőséget láttak benne, Napóleon egyiptomi hadjáratának távlati célja is az volt, hogy az ország megszállása után egy 15 ezer fős expedíciós hadsereget küldjenek tovább Indiába. 1798-ban Tipu éppen a várható francia segítségben bízva kezdett a később végzetesnek bizonyuló háborúba a britek ellen.)
Ezekre hivatkozva sokan ma is túlértékeltnek tekintik Suffrent, azt állítva, „ellopta a show-t” De Grasse elől, aki a saját döntetlen csatáival nagyobb eredményeket ért el. A franciák azonban akkoriban nem azt tekintették a háború legnagyobb eredményének, hogy kikaparták a gesztenyét az amerikaiak számára, hanem azt, hogy megerősítették közép-amerikai és indiai pozícióikat, s visszaszerezték haditengerészetük tekintélyét. Suffren, aki végig magánál tartotta a kezdeményezést, és a harcok során szinte mindig fölényben volt, ilyen szempontból nagyobb sikereket ért el, mint De Grasse, aki az ütközetekben passzív taktikát követett, és egy súlyos vereséggel fejezte be hadjáratát. (Beosztott tisztjei egyébként De Grasse-t ugyanolyan ellenszenves alaknak tartották, mint Suffrent, és ugyanúgy féltek is tőle.) Suffren ezenkívül az anyaországtól távol, szinte utánpótlás nélkül másfél éven át képes volt egy nagy flottát fenntartani, ellátni és üzemeltetni, ami legalább akkora bámulatot váltott ki, mint harci sikerei. Teljesítménye mindenképpen elismerésre méltó, még akkor is, ha tudjuk, nem a Royal Navy válogatott csapatával került szembe. Az őt övező nagy ünneplésnek egyébként egyik oka az volt, hogy főleg az ő sikereinek a híreivel kompenzálták a megalázó Szentek-szigeteki vereség sokkját. (De Grasse és Suffren állandó összehasonlítgatása közben egyébként úgy látszik feledésbe merült az a másik francia tengernagy, Toussaint-Guillaume La Motte-Picquet, akinek habitusa és taktikai elképzelései talán leginkább hasonlítottak Suffrenéhez, és aki a harcokban szintén hasonlóan sikeres volt.)
A tengernagy relatív sikertelensége nem kis részben beosztott tisztjeinek köszönhető, akik úgy tűnik, nemhogy végrehajtani, de még felfogni se nagyon voltak képesek a tengernagyuk által tőlük követelt taktikát, ami teljesen szokatlan volt a francia haditengerészetnél, ahol támadó hadműveleteket utoljára talán Tourville folytatott az előző évszázad végén. Suffren-en nem segített türelmetlensége, heves vérmérséklete, arisztokratához képest faragatlan viselkedése, és időnkénti kapkodása. Tisztjeivel, néhány kivételtől eltekintve, nem volt képes eredményes együttműködést kialakítani, amiért általában őt teszik felelőssé, és időnként ezért is jellemzik úgy, mint „karizma nélküli Nelson”. Az eddigiekből azonban talán látható volt, hogy a tengernagy és tisztjei közti feszült viszony eléggé kétoldalú dolog volt, a tisztek, akikkel Suffren eleinte igyekezett kesztyűs kézzel bánni, valóban nem álltak a helyzet magaslatán, és vagy szakmailag voltak alkalmatlanok, vagy pedig egyszerűen nem tudták felettesükként elfogadni a sokat követelő Suffrent, aki nem nagyon tartotta tiszteletben az arisztokraták közt szokásos illemszabályokat. A dolog tehát egyáltalán nem csak Suffren karizmáján múlott, aki holland és indiai szövetségeseivel szemben egyébként kiváló diplomatának bizonyult, de ebből a tisztikarból nemcsak ő, hanem valószínűleg még Nelson sem tudott volna egy „band of brothers” társaságot összekovácsolni.
A tisztikaron belüli ellentétek egyébként egyáltalán nem csak Suffren flottájára voltak jellemzőek, hanem az egész francia haditengerészetre. Ahogy egy történész írja: „A XVIII. századi francia haditengerészet egyik legfőbb jellemzője volt, hogy áthatotta az engedetlenség, a kölcsönös megvetés és gyanakvás. Mindez a passzivitásban és a küzdőszellem hiányában nyilvánult meg a legvilágosabban. Ezek a negatív tulajdonságok teljes mértékben jelen voltak Suffren kötelékében. D’Estaing és De Grasse az amerikai vizeken folytatott hadjárataik során ugyanezekkel a problémákkal szembesült, bár kisebb mértékben. Azonban a Royal Navy sem volt teljesen mentes a polgári viszályoktól. Az 1781 szeptember ötödikei Chesapeake-i csatában a Hood és Graves tengernagyok közti nézeteltérések segítettek De Grasse-nak visszaverni a britek próbálkozását, hogy felmentsék a Yorktown-nál körülzárt seregüket.” A tisztikar belső ellentétei a napóleoni korszak francia haditengerészetére is jellemzőek voltak, Trafalgárnál a francia elővéd parancsnoka, Pierre Dumanoir, ugyanúgy cserben hagyta a flottaparancsnokot, mint Trincomalee-nál Tromelin Suffrent.
Suffren és Nelson állandó összehasonlítgatásai közül szerintem sokkal jobban illik Suffren-re egy másik: „Nelson, ámde Hardy és Collingwood nélkül!” Ugyanis míg az angol haditengerészetnél szép számmal akadtak tehetséges, képzett és bátor parancsnokok, akikre egy rátermett tengernagy a tervei végrehajtását alapozhatta, addig Suffren úgyszólván teljesen magára volt utalva. És ezt a magára utaltságot az általa vívott ütközetekben többször is szó szerint kellett érteni. Suffren egyedüli, vagy legalábbis ritka kivétel volt az általános középszerűségben, valahogy úgy, mint később Makarov az orosz haditengerészetnél.
Az őt érő időnkénti bírálatok ellenére az utókor történészei és tengernagyai általában nagyra tartják Suffrent. Az Encyclopedia Britannica úgy jellemezte, „talán a legtehetségesebb tengeri parancsnok, akit Franciaország valaha is képes volt felmutatni.” Egy angol hadtörténész így írt róla: „A könyvek nagy szerelmese, a haditengerészetek történetének alapos ismerője, de cselekvésében olyan, mint a villám, és csak a harcra törekszik, hogy megtámadja, elnyomja, megtörje az ellenség vonalát!” Raoul Castex, francia tengernagy és tengerészeti stratéga Ruyter és Nelson mellett a vitorlások korszakából őt tartotta a „három hallhatatlan név” egyikének. Hasonlóképpen vélekedett Ernest King tengernagy, a második világháborúban az US Navy parancsnoka, aki a haditengerészetek történetének öt legjobb tengernagya közé sorolta be Suffrent. (Jervis, Nelson, Tromp, és Farragut mellé.) King szerint Suffren birtokolta „a rendelkezésre álló eszközök leghatékonyabb kihasználásának művészetét, amit a támadásra való hajlam, és az annak sikeres végrehajtására irányuló akarat kísért.”
A XIX. század legnagyobb hatású haditengerészeti stratégája, Alfred Thayer Mahan a XVIII. század legnagyobb tengernagyának tartotta Suffrent, s a „The Influence of Sea Power Upon History, 1660-1783” című híres könyvében egy egész fejezetet szentelt Suffren Indiai-óceáni hadjáratának. Ezt a következő szavakkal zárta: „Ezeket az elismeréseket egyedül saját magának köszönhette, s azok tisztelegtek rendíthetetlen energiája és zsenialitása előtt, melyek nemcsak a tényleges harcban mutatkoztak meg, hanem abban az állhatatosságban is, mellyel minden csüggesztő körülmény ellenére kitartott őrhelyén, és amely minden ismétlődő balszerencse és nélkülözés ellenére is egyre erősödött.
Hadműveleteinek általános végrehajtásában, és a csatatéren az ellenség tüze alatt egyaránt ez a büszke elszántság volt Suffren megkülönböztető kiválósága, és amikor ezt társítjuk azzal a világos és teljes meggyőződéssel, melyet az ellenséges flotta felkutatásának és megsemmisítésének szükségességéről vallott, akkor valószínűleg előttünk állnak katonai karakterének fő vonásai. Az utóbbi volt a fény, amit követett, az előbbi a szellem, ami erőt adott neki. A hajók képzésének vonatkozásában, mely egységet ad nekik manőverezésben és harcban, úgy tűnik, taktikusként voltak hiányosságai, és valószínűleg némi szégyenkezéssel maga is elismerte volna az erre vonatkozó kritikák jogosságát. Függetlenül attól, hogy hajói viselkedését leplezett bátortalanságnak gondolta e vagy sem, tettei valószínűsítik irántuk való lenézését. Az ilyen megvetés azonban még egy zseni esetében sem biztonságos. Aligha lehetne túlbecsülni az egységes és pontos együttműködés képességének fontosságát, mely szükséges ahhoz, hogy a hajók tömege képes legyen teljes erejét kifejteni, s ami nélkülözhetetlen ahhoz a koncentrált erőfeszítéshez, melyet Suffren jogosan követelt, de amit korábbi, nem eléggé gondos hozzáállásával nem mindig tudott biztosítani. Bármilyen paradoxul hangzik is, attól még igaz, hogy csak a szabályszerű manőverezésre képes flották engedhetik meg maguknak, hogy időnként félredobják a szabályokat, és csak a vakfegyelmet megszokott kapitányoktól várható, hogy könnyedén megragadják a csatamező által kínált lehetőségeket az önálló cselekvésre. Howe és Jervis elő kellett, hogy készítse az utat Nelson sikereihez. Suffren túl sokat várt a kapitányaitól. Joga volt többet elvárni, mint amennyit kapott, de nem azt a gyors helyzetfelismerő képességet és azt a rendíthetetlen lelkierőt, mely a Természet néhány kedvencét kivéve csak gyakorlás és tapasztalat eredménye lehet.
Ennek ellenére nagyon kiváló ember volt. Ha minden következtetést levonunk, akkor is megmarad hősies állhatatossága, a veszélyben tanúsított kötelességtudó bátorsága, cselekvéseinek gyorsasága, és a zseni, akit csalhatatlan ösztöne arra késztetett, hogy megtörje hivatásának hagyományait egy olyan haditengerészetért, melynek legfőbb eleme az olyan támadó hadművelet, amely az ellenség flottájának megsemmisítésével biztosítja a tengerek feletti ellenőrzést. Ha beosztott tisztjeiben olyan kész eszközöket talált volna, mint amilyeneket a maga számára előkészítve Nelson talált, nem férhet hozzá kétség, hogy Hughes köteléke megsemmisült volna, amikor az erősítés megérkezése előtt még gyengébb volt Suffren osztagánál, és aligha lett volna elkerülhető, hogy az angol flottával együtt ne essen el a Coromandel partvidék is. Hogy ez milyen hatással lett volna a félsziget sorsára, vagy a békefeltételekre, azt csak találgatni lehet. Suffren saját reménye az volt, hogy az indiai fölény megszerzése dicsőséges békét eredményezhet Franciaország számára.”
A tengernagy emlékét a franciák máig nagy tiszteletben tartják, s az elmúlt két évszázadban a francia haditengerészet nyolc hajóját keresztelték az ő nevére. Napjainkban a Suffren nevet egy nukleáris meghajtású vadász-tengeralattjáró viseli, mely egyben osztályának névadó egysége is.
Forrás
Jack Sweetman: Great admirals: Command at sea, 1587-1945
Oliver Warner: Great sea battles
https://fr.wikipedia.org/wiki/Pierre_Andr%C3%A9_de_Suffren
https://fr.wikipedia.org/wiki/Escadre_Suffren_dans_l%27oc%C3%A9an_Indien
https://fr.wikipedia.org/wiki/Histoire_de_la_marine_fran%C3%A7aise_de_Richelieu_%C3%A0_Louis_XIV
http://olivier.frechet.free.fr/Notes_personnelles_de_Armand_de_Saint_F%E9lix.html
http://biblio.india.ru/open.php?category=prose&f=suffren
Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.
https://www.donably.com/het-tenger-blog
Köszönet minden támogatásért!
