A francia haditengerészetet viszonylag jó állapotban érte az újabb háború kitörése. Az előző háborúban a konvojcsatákban és balesetekben 29 sorhajót és fregattot vesztettek, eddigre azonban nemcsak ezeket a veszteségeket sikerült pótolni, hanem még tovább is tudták növelni a flotta erejét. A király állandó óvatoskodása és takarékoskodása, valamint a flotta fejlesztését ellenző politikai és katonai lobbi erős ellenállásának dacára a tengerészeti miniszter, Jean Fréderic Phélypeaux de Maurepas, majd az őt követő Antoine Louis Rouille, nagyon sikeresen tevékenykedett, és 1755-re hatvan sorhajóra és 22 fregattra növelte a flotta létszámát. A hajók a legmagasabb színvonalat képviselték, a legénységi állomány és a tisztikar minősége azonban már erős kívánnivalókat hagyott maga után.

Az ekkor hadnagyi rangban levő Suffrent 1756 májusában visszavezényelték Toulonba, ahol a 64 ágyús Orphée sorhajón kapott beosztást. Ezúttal is éppen időben érkezett ahhoz, hogy ne maradjon le a háború első nagy tengeri ütközetéről.

Hollandia tengeri hatalomként való hanyatlásával a XVIII. századra a tengereken a francia flotta vált az angol haditengerészet legfőbb ellenfelévé. Azonban míg korábban a hollandok egyenrangú ellenfelei voltak a briteknek, és gyakran felül is múlták őket, addig a franciák egy-egy ritka győzelmüktől eltekintve végig alárendelt szerepet játszottak a Royal Navy-vel szemben, könnyű tengeri győzelmek egész sorához, és a későbbi világhatalmukat megalapozó gyarmatok sokaságához juttatva az angolokat.

A francia haditengerészet összességében véve siralmas teljesítménye nem csupán annak volt köszönhető, hogy a flotta által követendő stratégiát a hadsereg tábornokai határozták meg, akik a tengeri hadviselés jelentőségéből semmit sem értettek meg, hanem annak is, hogy a francia társadalom merev kasztrendszere a flottára is jellemző volt. A már ekkor is demokratikus, polgári értékrendre alapuló angol társadalomban – ugyanúgy, mint például a hollandban – az egyes társadalmi osztályok között határ egyáltalán nem volt átjárhatatlan, s a tehetség és a rátermettség mindenki előtt megnyithatta az érvényesülés útját. Alacsony sorból származó tengerészek tehetségük és szerencséjük révén igen magas tisztségekre emelkedhettek, amit Drake-től Nelsonig számos példa bizonyít. A „felkapaszkodottak” nem számítottak lenézett kívülállónak a régi nemesség körében sem – ez a fajta sznobizmus majd csak a viktoriánus időkben alakul ki –, az úri társaság általában gond nélkül befogadta, és magával egyenrangúaknak tekintette őket.

A franciáknál és a spanyoloknál viszont az ilyesmi majdnem elképzelhetetlen volt. A kasztok határai szinte áthághatatlanok voltak, ritka, és a szabályt erősítő kivételnek számított, ha valakinek ez néha mégis sikerült. A tiszti pálya a hadseregnél, és főleg a haditengerészetnél, a nemesek számára volt fenntartva. A tudás és a tehetség mellékes körülmény volt, ami jóformán semmivel sem mozdította elő az illető tiszt előmenetelét, ellenben a jó származás és a jó kapcsolatok biztos és kiszámítható karriert ígértek. Néhány sikeres korzár, mint Jean Bart vagy Duguay-Trouin, a király személyes közbeavatkozására már eleve magas rangban lépett át a haditengerészethez, ahol azonban frissen szerzett nemességükkel végig kívülállók maradtak, és a tiszti kar teljesen soha nem fogadta be őket. Ha ők is a haditengerészetnél kezdik pályafutásukat, aligha érhettek volna el a fedélzetmesterinél magasabb rangot.

A kasztok közti átjárhatatlanság erősen beszűkítette a flotta tisztikarának az utánpótlásbázisát is. A tisztek a társadalom egy szűk rétegéből kerültek ki, ahol nem volt túl sok lehetőség a szelektálásra. A tisztikar állandó létszámhiánnyal küszködött, és nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is nagyon komoly hiányosságai voltak. Ahol nem a képesség, hanem a származás határozza meg az előmenetelt, ott csak a szerencsének köszönhető, ha a származás egyben tehetséggel is jár együtt. Ez, legalább néhány esetben, mégis megtörtént.

A támadás harmadik napján ragyogó reggelre ébredtek Dakarban. A köd teljesen felszállt, s a kristálytiszta időben a parti erődök megfigyelői már 40 kilométeres távolságról észrevették az angol hajók árbocait.

A nap mindkét oldalon a felderítő repülőgépek kiküldésével kezdődött. A menetrend szerint érkező első Swordfish hat órakor jelent meg a város felett. A nagyszerű idő jó lehetőséget látszott adni arra, hogy az angol hajók az előző napi terv szerint nagy távolságról, a 240 mm-es lövegek feltételezett lőtávolságán kívülről vegyék fel a harcot a Richelieu-vel. A brit kötelék tehát az előző napra kidolgozott haditervet próbálta megvalósítani, vagyis először nagy távolságról semlegesíteni a Richelieu-t, aztán közelről kilőni a partvédelem ütegeit. A francia csatahajóra most a Barham-nak kellett tüzelnie, míg a Resolution Gorée erődjeit lőtte. A két nehézcirkáló közül a Devonshire a Cap Manuel ütegre tüzelt, az Australia célpontja pedig a két francia cirkáló volt. Miután előző nap a Barham-ot megrongálták a 240 mm-es ütegek találatai, Cunningham az éjszaka átszállt a Devonshire cirkálóra. (Ami legalábbis felveti a gyanút, a találatok talán mégsem csak olyan jelentéktelen sérüléseket okoztak, ahogy az angolok állították.)

A tiszta időben a franciák most nem bízhattak abban, hogy a köd majd elrejti hajóikat, ezért igyekeztek maguk gondoskodni a rossz látási viszonyokról. A cirkálókat ezúttal is a két romboló által felvont füstfüggöny fedezte, míg a Richelieu horgonyzóhelye köré füstfejlesztők egész rendszerét építették ki. A tenger felől a Le Hardi romboló és a szlúpok által fejlesztett füst takarta a csatahajót, a kikötőben pedig a Hardi és a Richelieu csónakjaira, illetve a mólókra telepített berendezések produkálták az egész kikötőt beborító füstfelhőt.

A Dakar ellen vonuló inváziós flotta hajói szeptember 14 és 16 között mind összegyűltek Freetown kikötőjében, azonban sokáig nem tudták eldönteni, onnan hová is indulnak majd tovább. A Force Y megérkezése mindenkiben azt az érzést keltette, a franciák nyilván tudnak a terveikről, ezért küldtek erősítést Dakarba. Az előkészületek szinte a teljes nyilvánosság előtt zajlottak, majd a flotta 34 hajója napokig vesztegelt Freetown-ban, ahonnan jelenlétük híre már szintén könnyen eljuthatott Dakarba. Mindenki biztos volt benne, a meglepetésre nem számíthatnak, a francia helyőrség felkészült a fogadásukra, és a Menace talán mégsem lesz olyan diadalmenet, mint korábban gondolták. Ilyen körülmények között az inváziós erők vezetése egy ideig ismét fontolóra vette, talán mégis inkább Gabonban kellene partra tenniük a csapatokat. Az Admiralitás, bár egyértelműen a dakari partraszállást részesítette előnyben, a helyszínen levő parancsnokokra bízta a döntést, Dakar, vagy Duala ellen támadnak e.

Hosszas hezitálás után, feltehetően Churchill ösztökélésére, Cunningham és Irwin végül úgy döntött, mégis maradnak az eredeti elképzelésnél. Szeptember 19-én kora reggel a teherhajók felvonták a horgonyt, és Freetown-t elhagyva néhány szlúp kíséretében nehézkesen megindultak Dakar felé. A nehézkes szó szerint értendő, a korábbi számításokkal ellentétben ugyanis a teherhajók 12 helyett mindössze nyolc csomóval tudtak csak haladni. A főerők, a Force M és a csapatszállítók, két nappal később, szeptember 21-én délelőtt indultak utánuk.

A XIX. század második felében az európai nagyhatalmak szinte egész Afrikát megszállták, és felosztották egymás között. A nemzetközi egyezményekkel kialakított határok már csak az első világháború után változtak nagyobb mértékben, amikor a győztes országok újraosztották a német gyarmatokat. Csak két ország őrizte meg függetlenségét, az Egyesült Államokban felszabadított és hazaszállított rabszolgák által alapított Libéria, és Etiópia, mely sikeresen verte vissza az olaszok gyarmatosítási kísérleteit.

Afrikai területeiket a franciák három közigazgatási körzetre osztották. Algéria, Tunézia és Marokkó Francia Észak-Afrikához tartozott, bár Algériát nem gyarmatként, hanem Franciaország szerves részeként kezelték. Az 1910-ben létrehozott Francia Egyenlítői-Afrika öt államból állt, Francia-Kongó, Gabon, Oubangui-Chari, Csád, és 1920-tól Francia-Kamerun. A kormányzóság székhelye a gaboni Brazzaville városában volt. Francia Nyugat-Afrikát (Afrique Occidentale Francaise – AOF) nyolc állam föderációja alkotta. Tagjai voltak Mauritánia, Szenegál, Francia-Szudán (a mai Mali), Francia-Guinea, Cote d’Ivore (Elefántcsontpart), Felső-Volta (Burkina Faso), Dahomey (Benin), és Nigéria. Az 1895-ben megalakult föderáció fővárosa először a Szenegál-folyó torkolatánál fekvő Saint-Louis, majd 1902-től Dakar volt.

A gyarmatosítók többsége az angolokat utánozta, és lehetőleg mérsékelt erőszakkal próbálta fenntartani uralmát. A franciák nem próbáltak meg mindent centralizálni, és maguk irányítani, hanem próbáltak együttműködni a helyi elöljárókkal, és rajtuk keresztül kormányozni. A bennszülött elitet igyekeztek asszimilálni, iskolázni, és bevonni őket a gyarmati közigazgatásba. Ugyanakkor a gyarmati lakosság nem kapta meg a francia állampolgárságot, tehát a polgárjogokat sem. A kivétel az úgynevezett Quatre Communes volt, Szenegál négy legrégebben lakott francia települése, Saint-Louis, Gorée, Dakar, és Rufisque. Az itt születettek francia polgárjogokat élveztek, és állandó képviseletet kaptak a francia Parlamentben. Az első fekete parlamenti képviselőt, Blaise Diagne-t, 1914-ben választották meg.

A bennszülött halászfalvak helyére épített Dakar a század első évtizedeiben virágzó várossá nőtte ki magát. Algír, Bejrút, és Hanoi mellett ez volt a legfontosabb francia gyarmati település. A jól felszerelt kikötő a hadi és a kereskedelmi tengerészet fontos támaszpontja volt, melynek védelmére nagy létszámú katonaság állomásozott a városban. Dakartól északnyugatra létrehozták Ouakam repülőterét, ahol a légierő bombázói és vadászgépei állomásoztak.

Az 1940-es összeomlást követően a többi gyarmathoz hasonlóan Francia Nyugat-Afrika is elfogadta a fegyverszünetet, és legitimnek ismerte el a Pétain kormányt.

A Mers el Kebir elleni támadással kapcsolatban alighanem mindenkiben felmerül a kérdés, mégis mi értelme volt ennek az egésznek? A már legyőzött, leszerelés előtt álló, a németektől biztos távolságban félreállított francia hadihajók miféle veszélyt jelenthettek volna Angliára? Maga a támadás is a hivatalosan meghirdetett céloknak pont az ellenkezőjét érte el, nem csökkentette, hanem fokozta Anglia fenyegetettségét, és nem csökkentette, hanem növelte annak veszélyét, hogy a németek ráteszik a kezüket a francia flottára. És ez nem utólagos okoskodás, ezt már akkoriban is így látták. De akkor mégis miért volt szükség erre az egészre?

Gensoul még a támadás estéjén tájékoztatta az észak-afrikai francia tengerészeti erők Algírban tartózkodó főparancsnokát, Jean Pierre Estéva altengernagyot, hogy a Dunkerque sérülései nem súlyosak, és a hajó néhány nap múlva elhagyhatja a kikötőt. Estéva ezt rögtön szükségesnek látta sajtóközleményben tudatni a világgal.

A Dunkerque sérülései ugyan a hajót valóban nem veszélyeztették, ám elég súlyosak voltak, és kijavításuk ha egy évig nem is, de biztosan hónapokig tartott volna. A hajón ekkor már eloltották tüzeket, és javában dolgoztak a sérült gépek kijavításán, a lékek ideiglenes befoltozásán. A csatacirkáló igazából elég jó állapotban volt ahhoz, hogy akár már a támadást követő éjszaka, vagy a következő napokban elhagyják vele a kikötőt, és a biztonságosabb Algírba hajózzanak át. Akár még a Toulonba való utat is meg lehetett volna kockáztatni, kihasználva, hogy az angolok elhajóztak, és csak egy tengeralattjárót hagytak Mers el Kebir előtt, melyet a francia rombolók könnyen semlegesíteni tudtak volna. A franciák azonban nem így tettek, ehelyett Gensoul inkább minden különösebb értelem nélkül zátonyra futtatta a hajót.

Somerville fél hatkor kapta meg a tárgyalások eredménytelenségéről szóló jelentést Holland-tól. Ezzel elszállt minden remény a megegyezésre, és Somerville-nek nem maradt más lehetősége, mint hogy engedelmeskedik az Admiralitás utasításainak, vagy pedig hazatér és hadbíróság elé áll. Hajóit a kikötő felé fordította, hogy tüzelőállásba kerüljön, és felszállásra utasította az Ark Royal repülőgépeit is. A pozíciója nem volt a legjobb, hiszen az eredetileg tervezett északkeleti helyett északnyugati irányból kellett tüzet nyitnia, azonban már nem maradt ideje arra, hogy más helyzetbe vigye hajóit. Ilyen felállásból ugyan egérút nyílt a franciák előtt kelet felé, azonban a tengernagy továbbra sem hitte, hogy azok képesek lesznek elhagyni a kikötőt, már csak az aknák miatt sem.

Somerville így is nehezen szánta el magát a döntésre, és néhányan már azt hitték, egyáltalán nem is adja ki a tűzparancsot. Albert Briggs jelzőszolgálatos matróz így emlékezett vissza az utolsó pillanatokra: „Láttuk Somerville tengernagyot, amint ott áll, nagyon-nagyon komolyan. Nem akarta megtenni. Senki sem akarta megtenni. Aztán megszólalt: Rendben. Tüzet nyitni.”

Somerville 17.54-kor adta ki a tűzparancsot, 16 ezer méter távolságról. Elsőként a Resolution ágyúi nyitottak tüzet, majd rögtön utána a Valiant, és két perc múlva a Hood. A cirkálók a parti ütegeket lőtték, míg a rombolók nem vettek részt az ágyúzásban.

Az angol hadihajóknak nem kellett messze menniük, Mers el Kebir kikötője alig 440 km-re volt Gibraltártól, közvetlenül Oran mellett, melynek egyik külvárosa volt. A kikötő kiépítését a franciák még a XIX. század végén kezdték el, akkor még abból a megfontolásból, hogy innen a torpedónaszádok könnyen támadni tudják a Gibraltár környéki vizeken tartózkodó angol hajókat. Kezdetben csak a naszádok támaszpontjaként használták a kikötőt, a századforduló után azonban nagyobb szabású építkezésekbe fogtak, hogy a kikötő nagy hadihajók befogadására is alkalmas legyen. Mers el Kebir jelentősége igazából azonban csak a harmincas évek közepén értékelődött fel, amikor az addig barátinak tekinthető francia–olasz viszony kezdett ellenségessé válni. Ez nehéz helyzetbe hozta az addigi fő flottatámaszpontokat, Toulont és Bizertát, hiszen mindkettő az olasz területek közelében feküdt, tehát az olasz hadihajók és repülőgépek által könnyen támadhatók voltak. Már 1934-ben Mers el Kebirt jelölték ki a francia Földközi-tengeri Flotta fő támaszpontjává, ahová egy olaszok elleni háború esetén visszavonták volna a főerőket. 1936-ban nagyszabású építkezések kezdődtek, hogy a kikötőt erre a szerepre alkalmassá tegyék. Új dokkokat, mólókat, raktárakat építettek, jelentősen megerősítették a partvédelmet, illetve a kikötő légvédelmét, és a leglátványosabb beruházásként hozzákezdtek a széles, nyílt öblöt a tenger felől lezáró két nagy, összesen mintegy négy kilométer hosszú hullámtörő gát építéséhez.

A Franciaország és a tengelyhatalmak között Campiegne-ben megkötött fegyverszünet hivatalosan 1940 június 25-én, éjfél után 35 perccel lépett életbe. René Émile Godfroy tengernagy, az Alexandriában álló francia kötelék parancsnoka, ugyanekkor engedélyt kért az angoloktól a kikötő elhagyására, hogy a kapott parancsoknak megfelelően Bejrútba hajózzon flottájával. A britek megtagadták a kihajózási engedélyt. Közben az angol kormányhoz sorra érkeztek be a jelentések, hogy a korábbi kardcsörtető nyilatkozatok ellenére a francia gyarmati területek mindenhol elfogadják az új kormány fennhatóságát, s nincs törés Vichy és a gyarmatok között. A francia hadihajók szintén nem mutattak semmilyen hajlandóságot az angolokkal való további együttműködésre. Egyetlen francia hadihajó, a Narval tengeralattjáró állt csak át önként a britekhez.