Bár a háborút az angolok egy majdnem döntő győzelemmel kezdték, azt kihasználni nem tudták, és a következő hónapokban a holland haditengerészet nemcsak pótolta a lowestofti veszteségeket, hanem még növelte is erejét. Politikailag Anglia helyzete ha lehet, még rosszabb volt. Szövetségeseket szerezni nem tudott, viszont ellene fordult Franciaország és Dánia is. Az államháztartás szokásos pénzügyi nehézségei miatt a flotta fejlesztése is alig haladt előre, és reális veszélynek tűnt, hogy a holland flotta rövid időn belül mennyiségileg és minőségileg egyaránt fölénybe kerül az angollal szemben. Erősen úgy látszott, egy elhúzódó, hosszú háború Anglia gazdasági és katonai összeomlását eredményezheti, s hogy ezt elkerüljék, néhány hónapon belül döntést kellett kicsikarni. Hogy az erre hivatott flottát olyan emberek vezessék, akik képesek is lesznek erre, a britek visszahívták a tengeri szolgálatba a legnagyobb ászukat, az utolsó, még élő Tengeri Tábornokot, Georges Monck-ot. 

A Lowestoft-i vereséget alapos vizsgálat követte Hollandiában, hogy kiderítsék, milyen hibák vezettek a kudarchoz. Végül három okot neveztek meg, a fegyelmezetlenséget, a rossz taktikát, és a gyengébb tűzerőt. A fegyelmi viszonyokon a nyár során lefolytatott hadbírósági eljárások után kiszabott szigorú büntetésekkel igyekeztek javítani. Az elítélt tisztekkel ugyanúgy példát akartak statuálni, mint azokkal, akiket a csatában nyújtott jó teljesítményük miatt megjutalmaztak és előléptettek. A taktikai hiányosságokat is igyekeztek kijavítani, az augusztus 15-én kiadott új harcászati utasításokban végre az egész flotta számára előírták, ütközetben csatasort kell kialakítani, és szigorú büntetéseket helyeztek kilátásba az azt önkényesen megbontó parancsnokok számára. A flottát angol mintára három osztagra tagolták, mindegyik osztagban három hajórajjal. A parancsnoki láncolatot szintén angol mintára szervezték át, s egységesítették, és továbbfejlesztették a flotta által használt jelzésrendszert is. A holland hajók gyengébb tüzérségével viszont nem tudtak mit kezdeni. A holland vizek tulajdonságai nem tették lehetővé az angolokéhoz hasonlóan nagy sorhajók építését. Már az új, a korábbiaknál nagyobb, de az angolokénál még mindig kisebb és gyengébb sorhajóknak is problémáik voltak a sekély parti vizekkel, és közülük néhányan csak a mélyebb vizű holland kikötőket tudták használni.

A főparancsnoki tisztség betöltéséről is viták folytak. Lowestoft után Cornelis Trompot nevezték ki a flotta parancsnokává. A kinevezési okmány szerint ideiglenes jelleggel, de a flottánál sokan azt várták, hogy ezt a kinevezést hamarosan véglegesítik. A maga 36 évével Tromp fiatalnak számított erre a hivatalra, de mindenki által elismert tehetsége, illetve legendás apja után megörökölt tekintélye és népszerűsége őt tette az egyik legesélyesebb jelöltté erre a posztra. Tromp, aki szerénységgel sosem volt vádolható, szintén magát tartotta a legalkalmasabbnak erre a tisztségre, sőt, egyenesen úgy vélte, hogy az jár neki, mint afféle apai örökség.

Az első hetekben mindkét fél arra készült, gyorsan lezavarnak egy rövid kis háborút, melyben rögtön a döntő csatával kezdik. Az angolok tudták, rogyadozó költségvetésük nem fog elbírni egy hosszú és költséges tengeri háborút, a hollandok pedig a várható angol blokádnak a gazdaságukra gyakorolt hatásaitól, valamint a kereskedelmi és halászhajóik megtizedelésétől tartottak. Johan de Witt és a holland államtanács egy bizottságot állított fel a haditengerészet ellenőrzésére, és nem sokkal a hadüzenet után egy terjedelmes, 26 cikkelyből álló utasítással örvendeztették meg Wassenaert, melyben határozottan felszólították, mihelyt erre lehetősége adódik, azonnal támadja meg az angolokat, és mérjen rájuk minél nagyobb csapást. Lehetőleg olyan nagyot, ami rögtön el is dönti a háború kimenetelét.

Wassenaernek azonban egészen más elképzelései voltak. Hosszú évek alatt kiérlelt harcászati elgondolásainak alapja a védekező taktika volt, és esze ágában sem volt frontálisan, hurrázva nekirohanni az angol flottának, ahogy azt az államtanács várta volna. Azon kívül, hogy ő nem így gondolta, Wassenaernek más, racionális érvei is voltak a halogatás mellett. A két háború között elkezdett új, nagy sorhajók egyike sem készült még el, a flotta alapvetően a régi sorhajókból állt, melyek közül 18-at a tartalékból kotortak elő és szereltek fel nagy sietve, valamint a Kelet-indiai Társaság (VOC) besorozott teherhajóiból, melyek közül 11-et csatoltak a flottához. Ez utóbbiak nagy és erős hajók voltak, de lassúak, legénységük pedig katonai szempontból képzetlen és fegyelmezetlen. Szervezettségben, fegyelemben és tűzerőben a holland flotta egyébként is messze elmaradt az angoltól, amivel Wassenaer szintén tisztában volt.

Cromwell 1658 szeptember harmadikán bekövetkezett halálakor Anglia a csőd szélén állt, vagy talán már túl is rajta. A becsvágyó és küldetéstudatos diktátor egymásba érő, folyamatos háborúi nyelték a pénzt, kézzel fogható hasznot pedig – legalábbis akkor – nem nagyon hoztak. A városokban tömegek éheztek, a fizetetlen katonák és tengerészek lázadoztak. A Lordprotector halálát általános megkönnyebbülés fogadta, utódjától a béke helyreállítását, és az államháztartás rendbehozatalát várták.

Az azonban nem volt világos, ki lesz Cromwell utódja. Ő maga végrendeletében fiát, Richardot jelölte ki utódjának, aki hozzá is látott a kormányzáshoz, és hatalma bebiztosítása érdekében összehívta a Parlamentet. A hadsereg azonban váratlan módon nem ismerte el vezetőjének a fiatalabb Cromwellt, és helyette több katonai vezető is önmagát jelölte ki a Lordprotector utódjának. Akkora tekintélye és hatalma azonban senkinek sem volt, hogy maga mellé tudta volna állítani a hadsereget és a polgárságot. Az egymással marakodó tábornokok és főrangok vetélkedése anarchikus állapotokkal, és újabb polgárháborúval fenyegetett, aminek elkerülése érdekében egyre többekben merült fel a restauráció gondolata. A királyi tekintély másfél évtizednyi köztársaság után is bírt akkora súllyal, ami elegendőnek látszott a széthúzó pártok egységbe kovácsolásához. Rövidesen elő is került egy olyan vezető, aki képes volt ezt a nem kis politikai rátermettséget igénylő fordulatot levezényelni.

Az első angol–holland háborút lezáró Westminsteri béke egyik fontos kikötése volt, hogy az Orániai ház tagjai nem tölthetnek be közhivatalt Hollandiában. Cromwell ragaszkodott ehhez a feltételhez, mivel az Orániaiak, már csak az angol királyi családdal való rokonságuk okán is, a királypárti angol erők legfontosabb támogatói közé tartoztak, és hatalomra jutásuk esetén okkal lehetett attól tartani, hogy Hollandia nemcsak anyagilag, hanem katonailag is támogatni fogja a királyság visszaállításáért küzdő erőket.

Az Orániai ház viszont hagyományosan rendkívül népszerű volt a holland tartományokban, és amikor az angol követelés nyilvánosságra került, heves tiltakozások törtek ki országszerte. Tartva attól, hogy nyílt lázadásokra kerül sor, az országot kormányzó régensek, az angolok beleegyezésével, kivették ezt a pontot a hivatalos tárgyalások programjából, és a békeszerződés nyilvánosságra hozott szövegében említés sem esett ilyesmiről. Az Egyesült Tartományok tagállamai tehát jóváhagyták a békeszerződést, mivel nem tudtak annak titkos záradékáról, melyben kirekesztették az ország vezetéséből az Orániai ház tagjait. Amikor nem sokkal később kitudódott a záradék szövege, az komoly felháborodást keltett Hollandiában, de az 1657-ben megválasztott új holland miniszterelnök (Grand Pensionary), a fiatal kora ellenére rendkívül tehetséges politikusnak bizonyuló Johan de Witt, ügyesen kihasználva a hollandok politikai megosztottságát, nagyobb gond nélkül kezelni tudta a válságot, és elérte, hogy a tartományok jóváhagyják a kirekesztési záradékot is.

Annak idején, mikor ezt a blogot elkezdtem, eredeti szándékaim szerint általános tengerészeti témákkal foglalkozó cikkeket szerettem volna rajta megjelentetni. Ezért is kereszteltem a blogot a kevéssé harcias „Hét tenger” névre. Született is az első időkben néhány nem haditengerészeti témájú írás, aztán jellemtelen módon megint visszatértem a kevesebb munkát, és nagyobb olvasottságot ígérő hadtörténeti témákhoz. Mutatóba került csak néhány lőporfüst mentes írás a lapra.

Gyökeres változásokat ezúttal sem tudok és akarok bejelenteni, de ismét idejét érzem annak, hogy foglalkozzak néha civil témákkal is. És mi lehetne civilebb, mint a hivatalos megnevezés szerint „kedvtelési célú” hajózás. Szándékosan nem sportvitorlázást írok, mert a vitorlázás mint sport nem érdekel, az utazás, a szabad kóborlás, és az emberek, akik ilyesmibe bele mernek vágni, annál inkább.

Először persze megint egy sorozatra gondoltam, de aztán arra jutottam, a hosszú sorozatok már amúgy is egészségtelenül elszaporodtak a blogon. Így inkább ezeket közé szúrnék be időnként egy-egy posztot, amik olyan világjáró hajósokról szólnak, akik hajózástörténeti szempontból talán nem jelentősek, de számomra valamiért mégis fontosak. Kezdetben úgy terveztem, csak a kevésbé ismert hajósokról fogok írni, aztán átnéztem a névsort, és úgy találtam, idehaza mindegyik az. Az átlag magyar ugyanis négy világjáró hajóst ismer, Kolombuszt, Magellánt, Cook kapitányt, és Fa Nándort. (De az első három nem biztos.) Úgyhogy szerintem nyugodtan írhatok majd Slocum-ról is, a nagyközönség számára az is az újdonság erejével fog hatni.

Első posztnak eredetileg valóban Slocum-ot akartam választani, elvégre időrendben is ő az első „kedvtelési hajós”, aki nem csak a partok mentén volt az, hanem a világ összes óceánján. Aztán elvetettem az ötletet, hogy időrendi sorrendben menjek végig a listán, szerintem szórakoztatóbb lesz random módon kiválasztva, ahogy éppen jön. Elsőnek így arról írok, akit eredetileg utolsóként akartam sorra keríteni, mondhatni, desszertnek szántam. Mert hajózástörténeti szempontból ő se jelentős, viszont a sztorija hát az valami egészen unikális.

 Hipperrel folytatott rövid csetepatét követően már a WS5A konvoj útja is eseménytelen volt, a hajók január hatodikán befutottak Freetownba, ahonnan két nappal később indultak tovább Dél-Afrika felé. Csak az Empire Trooper szakadt el a konvojtól. Az amúgy is géphibákkal küszködő hajó a német cirkálótól kapott súlyos találat – vagy két találat – következtében lelassult, és leszakadt a konvojról. A súlyos vízbetöréssel küszködő, alig hatcsomós sebességre lassult csapatszállító a Cyclamen korvett kíséretében a legközelebbi kikötő, az Azori-szigeteki Ponta Delgada felé fordult. A korvett innen Gibraltárba hajózott, az Empire Trooper legénysége pedig a kikötőben elvégezte a hajtóművek javítását, majd ők is kifutottak Gibraltár felé. A sebtében összecsapott munkák azonban nem sikerültek jól, a hajtóművek ugyanis még aznap ismét felmondták a szolgálatot, a mozgásképtelenné váló hajó pedig jó ideig tehetetlenül sodródott az óceánon, amíg a visszatérő Cyclamen korvett vontába nem vette. A hajtóműveket később ismét sikerült működőképessé tenni, s a két hajó december 31-én befutott Gibraltárba. Az Empire Trooper rakományát, és a katonákat itt másik hajóra szállították át, mely tovább vitte őket Máltára, a csapatszállító pedig dokkba állt. Kijavítása négy hónapot vett igénybe.

Az első világháborút követő fegyverzetcsökkentési konferenciák a haditengerészetek esetében elsősorban a csatahajók számát és méretét akarták korlátok közé szorítani, hogy véget vessenek az irracionális túlzásokba eső flottaépítési versengéseknek. A kisebb hadihajók nem voltak különösebben figyelembe véve, a cirkálók esetében csak azt állapították meg, vízkiszorításuk nem lépheti túl a tízezer tonnát, fő fegyverzetük kalibere pedig 203 mm-t. A cirkálók összvízkiszorítását tekintve nem állapítottak meg kvótákat.

Ahogy az várható volt, a hiányos korlátozások ezúttal a cirkálók építése terén gerjesztettek újabb építési versenyt, ami arra késztette a politikusokat, hogy a következő tengerészeti konferenciákon szabályozzák ezt a kérdést is. A végleges megállapodás az első londoni konferencián született meg, amit 1930 április 22-én írtak alá az érintett országok képviselői. Az egyezmény két cirkálótípust különböztetett meg, a "B" osztályú cirkálókat, melyek fő fegyverzetének kalibere legfeljebb 155 mm lehetett, és az "A" osztályú cirkálókat, melyeket 203 mm-es, vagyis 8 hüvelykes ágyúkkal szerelhettek fel. A cirkálók legnagyobb engedélyezett vízkiszorítása mindkét típus esetében tízezer tonna maradt. Az egyezmény ezúttal azt is szabályozta, az egyes haditengerészeteken belül hány tonna lehet a szolgálatban álló cirkálók összvízkiszorítása.

Az orosz nagyhatalmi terjeszkedés a XVII. század közepére érte el a Csendes-óceán nyugati partvidékét, az első orosz felfedezők – és gyarmatosítók – Szibériát átszelve ekkor jutottak ki az óceán partjára. Itt meg sem álltak, az északi szorosokon átjutottak a mai Alaszkába, és onnan tovább dél felé, még Kaliforniában is létesült néhány orosz település. Alaszka azonban már túl messze volt, és az onnan származó nyereséghez képest túl sokba került a fenntartása is, ráadásul a krími háború után a szomszédos Kanadát birtokló angolokkal is nagyon megromlott a viszony, így a terület potenciális konfliktusforrásnak számított. Az oroszok ezért 1867-ben inkább eladták amerikai területeiket az Egyesült Államoknak, a már akkor is potom pénznek számító 7 millió dollárért. (Ma már bánják, de akkor az amerikaiakat nézte bolondnak mindenki, hogy ennyit fizetnek egy értéktelen, fagyos sarkvidéki területért.)

Az orosz expanzió Alaszkában tehát megtorpant, de nem állt le, hanem csak más irányba terelődött, és dél felé fordult. Az oroszok figyelmét az Alaszkánál sokkal ígéretesebbnek tűnő Mandzsúria és Korea vonta magára, melyeket megszerezve kiváló jégmentes kikötőkhöz jutottak volna. A területek vonzerejét növelte, hogy addig a kínai birodalom fennhatósága, illetve befolyása alá tartoztak, mely éppen ebben az időben, a XIX. század második felében, kezdett szétesni. A felbomlóban levő birodalom területei könnyű zsákmánynak tűntek, és rögtön felkeltették a nyugati nagyhatalmak érdeklődését. Az oroszok által is kiszemelt területekre azonban egy másik ország is igényt tartott, a feltörekvőben levő új nagyhatalom, Japán.

Makarov figyelme az 1890-es évek elején fordult a Jeges-tengeri hajózás gondolata felé, amikor az első nagy expedíciók elindultak a sarkvidékek, az utolsó, még feltáratlan területek felderítésére. Makarov 1892-ben kezdett foglalkozni ezzel a kérdéssel, amikor tudomást szerzett Fridtjof Nansen következő évben induló expedíciójának előkészületeiről. A norvég sarkkutató a jégtáblákkal együtt sodródva akarta megközelíteni az Északi-sarkot, amit az orosz tengernagy nem tartott jó ötletnek. Ő inkább egy erős jégtörőt akart építeni, mely képes a sarkvidéki jégtáblákat is leküzdeni. Saját ötletén felbuzdulva azonnal rávetette magát az északi vizek tanulmányozására, összegyűjtve minden információt, ami a sarkvidékről akkoriban elérhető volt.

Szabad perceiben éveken át dolgozott az északi expedíció ötletén, és az annak megvalósítására alkalmas jégtörő tervein. Ehhez az 1889-ben elhunyt kronstadti hajógyáros, Mihail Britnyev hajóját, az 1864-ben elkészült Pilot jégtörőt tekintette mintaképnek. Britnyev egy fémtestű vontatót épített át, úgy, hogy az orrát a gerinchez képest 20 fokos szögben levágták, így a hajó nekifutásból felfuthatott a jégtáblákra, és saját súlyával roppantotta össze azokat maga alatt. Korábban a jégtörők orráról súlyokat ejtettek rá a jégre, hogy azok feltörjék a jeget a hajók előtt, az összehasonlító teszteken azonban Britnyev hajója sokkal jobban szerepelt azoknál. A Pilotot még két másik, hasonló jégtörő követte, melyek hetekkel hosszabbították meg a hajózási idényt a Finn-öbölben, jelentős plusz bevételhez juttatva ezzel Britnyevet, és a többi hajótulajdonost. Britnyev szerette volna megépíteni a Pilot nagyobb és erősebb változatát is, ami az egész téli szezonban biztosítani tudta volna a hajózást, erre azonban már nem tudott elég tőkét összeszedni. A Pilot terveit megvették a németek is, akik a hajó alapján építették meg saját jégtörőiket, és később a skandináv országok is ezt a mintát követték.