A francia hajóraj 15 sorhajóból állt, melyeket három fregatt kísért, a Cleopatre, a Bellone, és a közben újra felszerelt Coventry. A Franciaországból kapott utasítások között szerepelt, hogy Suffren-nek a továbbiakban semmilyen személyes kockázatot nem szabad vállalnia, így a várható ütközetet a tengernagy nem valamelyik sorhajóról, hanem a Cleopatre fregattról tervezte irányítani. Így nem kellett személyesen is a tűzvonalban tartózkodnia, másrészt pedig a csatasortól bizonyos távolságot tartó fregattról jobban át tudta tekinteni a helyzetet, és mindig jelen tudott lenni azon a ponton, ahol irányítására éppen szükség volt. A francia kormány De Grasse után nem akart még egy flottaparancsnokot elveszíteni, ezért utasították Suffrent a kockázat kerülésére, nem akarván, hogy a tengernagy elessen, vagy az ütközetben körülzárt zászlóshajóján fogságba essen, ahogy az De Grasse-al történt. Közvetlenül indulás előtt érkeztek a flottához a ceyloni holland kormányzótól az első hírek arról, hogy Európában már folynak a béketárgyalások.

Gondoleur (Cuddalore) helyzete közben tényleg válságosra fordult, a várost az angolok 15 ezer emberrel, vagyis háromszoros túlerővel fogták ostrom alá. Nem sokkal korábban pedig még biztató hírek érkeztek, május elején Mysore nyugati területén Tipu súlyos vereséget mért egy angol seregre. A győzelem kivívásában döntő szerepet játszott az indiai csapatokkal harcoló francia ezred, ami erősítette Tipu bizalmát európai szövetségese iránt. Bussy azonban kihasználatlanul hagyta a kedvező helyzetet, és nem kezdett maga is hadműveletekbe a meggyengült angol hadsereg ellen, ehelyett azzal töltötte ideje jó részét, hogy egy rádzsához méltó udvartartást építsen ki magának, ami véleménye szerint a legfontosabb feltétele volt annak, hogy tekintélyt szerezzen magának az indiai uralkodók között. A köszvénytől járni is alig tudó Bussy sokak szerint már csak a múlt emlékeiben élt, és képtelen volt a valós helyzet áttekintésére.

Passzivitásának persze voltak konkrét indokai is. Az élelmiszer és lőszerellátás elég bizonytalan volt, és az öreg tábornok valószínűleg nem akarta utánpótlását még inkább veszélybe sodorni azzal, hogy seregével eltávolodik a biztonságos kikötőtől. Az egészségügyi helyzet továbbra is nagyon rossz volt, az alig ötezer fős francia seregből ekkor több mint 900 katona feküdt valamilyen betegséggel kórházban. Tétlenségével azonban Bussy időt adott az angoloknak, hogy azok rendezzék soraikat, s május végére szárazföldön és tengeren egyaránt teljesen körbezárják a Gondoleurba szorított franciákat. Suffren a tengeri blokádot akarta feltörni, hogy hajóival biztosítsa a hadsereg utánpótlását, és ugyanekkor megakadályozza az angolokat saját csapataik ellátásában.

A hosszú ceyloni tartózkodás, és a flotta átszervezése közben Suffren-nek volt ideje új haditerveket is készíteni. Flottája számára három csatarendet alakított ki. Az első kettő konvencionális csatasor volt, azzal a különbséggel, hogy a flotta legerősebb, 74 ágyús hajóit az elsőnél a harcrend közepén, a másodiknál pedig a két végén koncentrálták volna. Suffren ezúttal is közelharcot rendelt el hajóinak, tehát a választott harcrendtől függően az angol csatasor közepére, vagy pedig a két végére helyezték volna a támadás súlypontját.

A harmadik harcrend ismét a Suffren által favorizált átkarolás végrehajtását szolgálta volna. A flotta első nyolc hajóját 64 ágyús, vagy ennél gyengébb sorhajók alkották, míg az öt 74 ágyús sorhajót mind az utóvédnél vonták össze. Az elképzelés szerint mialatt az első nyolc sorhajó leköti az angol elővédet és derékhadat, azalatt az angol utóvédnél a legerősebb francia sorhajók helyi fölényt alakítanak ki, majd két 74 ágyús és egy 64 ágyús sorhajó az angol csatasort hátul átkarolva megkerüli az angol vonalat, és a szél alatti oldalról veszi tűz alá annak hátsó sorhajóit. Hogy utóvédjét még jobban megerősítse, Suffren ismét beállította a csatasorba legerősebb fregattját, a 36 ágyús Consolante-ot is, mely szintén részt vett volna az átkarolásban. Siker esetén a leghátul haladó angol sorhajók harcképtelenné tételét vagy elfogását követően a francia hajók tovább haladtak volna előre, és hátulról indulva szép sorban felmorzsolták volna az angol csatasort, vagy legalább annak egy részét. A terv azt feltételezte, hogy a szokásos gyakorlatnak megfelelően legerősebb sorhajóik többségét az angolok a derékhadba és az elővédbe osztják be. A siker feltétele volt természetesen az is, hogy a franciák kedvező, szél felőli irányból támadjanak, hogy a britek ne tudjanak ellentámadást indítani a gyenge francia elővéd és derékhad ellen, és ne is tudjanak időben visszafordulni a szorongatott utóvédjük felmentésére.

A jó szélben a francia flotta már június 13-án délután Gondoleur közelébe ért. Talán a francia flotta közeledéséről értesülve az ostromsereg parancsnoka, James Stuart tábornok, aznap általános rohamot indított a város ellen, melyet azonban a francia erők véres harcban visszavertek. Az angolok 1200 ember vesztettek, a franciák feleannyit, azonban az erőviszonyokat tekintve a francia veszteségek voltak a súlyosabbak. A védelem helyzete tehát egyre romlott, különösen hogy a Mysore nyugati részén lekötött Tipu-tól sem várhattak érdemi segítséget.

A fregattok Porto Novo-tól északra horgonyozva találták meg az angol flottát, a támadásra azonban aznap már nem maradt idő, így a franciák szintén horgonyt vetettek, az angol flottától mintegy 20 mérföldes távolságban. Másnap kora hajnalban a franciák kifutottak, és csatára számítva Suffren átszállt a Cleopatre fregattra, miközben elrendelte a hármas számú harcrend felvételét. A szél azonban a franciák számára kedvezőtlen irányba fordult, így nem kockáztattatták meg az ütközetet, és este visszatértek horgonyzóhelyükre. Az angolok ki sem futottak, flottájuk egész nap horgonyon állva maradt. Következő nap ugyanez megismétlődött, a franciák ismét hiába várták a kedvező szelet. Este a flotta ismét kifutott, mert értesültek róla, hogy az angolok is felvonták a horgonyt, de kiderült, hogy Hughes csak valamivel közelebb ment Gondoleur-hoz, és ott ismét lehorgonyzott. 16-án a franciák újra próbálkoztak, és egy ideig úgy tűnt, ezúttal sikerül harcra kényszeríteni az angolokat, akik kora délután szintén kifutottak. A britek azonban most is kerülték az összecsapást, a flotta nem a franciák felé indult, hanem a partok mentén lassan északra tartott. A francia flotta az ellenség után indult, és késő délutánra sikerült is megközelíteni őket, de Suffren aznap már nem indított támadást, mert tartott attól, a túl kései időpont miatt éjszakai összecsapásba bonyolódna, amit lehetőleg el akart kerülni. A franciák így is sikert értek el azzal, hogy kimozdították Gondoleur elől az angolokat, és ezzel felszabadították a kikötőt a blokád alól.

Az angolok feltűnő óvatosságát nagyrészt a flotta katasztrofális egészségügyi helyzete okozta. A hajók fedélzetén pusztított a skorbut, az előző napokban Hughes 600 tengerészét volt kénytelen kórházhajókká átalakított teherhajókon visszaküldeni Madraszba. A flotta nem tudott elég friss vizet sem beszerezni, ami pedig a hajók fedélzetén volt, kezdett megposhadni. Az angolok ekkor már szintén tudtak arról, hogy a béketárgyalások előrehaladott állapotban vannak, de erről nem értesítették a franciákat, mert abban bíztak, az utolsó napokban még sikerülhet döntő csapást mérni ellenségükre, és a hadiállapot megszűnte előtt újra kiszoríthatják őket Indiából. Hughes tehát nem akart kockázatos összecsapásba bonyolódni, de igyekezett minél tovább lekötni a francia flottát, hogy időt adjon a hadseregnek Gondoleur elfoglalására.

Az angol flotta hátraszorítása után Suffren 17-én kora reggel végre összeköttetésbe került Bussy-val, aki tájékoztatta őt a hadsereg helyzetéről. Aznap az angol flotta ismét megjelent, de csatát továbbra sem vállalt, és a számukra kedvezőtlen szél miatt a franciák sem erőltették a harcot. Látva, hogy ütközetre aznap sem fog sor kerülni, Suffren délután kiküldte a Coventry fregattot, hogy ágyúzza a Gondoleurtól délre fekvő angol állásokat. Aznap este a francia hajók azon a helyen vetettek horgonyt, ahol előző éjszaka még az angol flotta horgonyzott.

Napközben Suffren ismét felvette a kapcsolatot Bussy-val, értesítette, hogy Gondoleur előtt fog horgonyt vetni, és arra kérte, nélkülözhető embereiből adjon erősítést a flottának, hogy kiegészíthessék a hajók erősen hiányos személyzetét. A francia flotta ugyanis legalább olyan súlyos létszámhiánnyal küzdött, mint az angol, a tengerészek sorait nemcsak a skorbut ritkította, hanem a ceyloni tartózkodás alatt egy pestisjárvány is megtizedelte őket. A legjobb helyzetben levő francia sorhajókon is csak a szokásos állomány alig háromnegyedét tudták felvonultatni.

Akármilyen szenilis is volt már, Bussy maga is teljesen tisztában volt vele, hogy a flotta veresége Gondoleur gyors elestét eredményezné. Bár maga is nehéz helyzetben volt, Suffren kérését mégis azonnal jóváhagyta, és engedélyezte, hogy 600 francia és 600 szipoj katonát átirányítsanak a flottához. A katonákat a legnagyobb titokban, éjszaka szállították a hajókra, nehogy az angolok tudomást szerezzenek a helyőrség meggyengüléséről. A csökkentett létszámú védősereg számára végzetes lehetett volna egy újabb, nagy erejű angol támadás. A francia sorhajókon ekkor már a hadsereg katonái, illetve szipoj és maláj katonák és tengerészek tették ki a legénység több mint felét.

A hadseregtől kapott erősítés nagy megkönnyebbülést jelentett a flottának. A katonák többségét az ágyúkhoz osztották be, ahol nem számított a tengerésztudás hiánya. A flotta 18-án reggel ismét kifutott a láthatáron feltűnő angolok felé, és Suffren nem sokkal dél előtt átszállt a Cleopatre fregattra. Az angolok azonban ismét kitértek a támadás elől, s a következő két nap manőverezgetéssel telt, mely során a változó irányú szélben a két flotta igyekezett a számára kedvező szél felőli helyzetet megszerezni. Hughes azonban szemmel láthatóan kerülte az összecsapást, szél felőli helyzetbe kerülve nem indított támadást, szél alatti helyzetben pedig kitért a közelgő franciák elől. Az angol történészek rendszerint a flotta súlyos létszámhiányával magyarázzák, hogy a túlerőben levő, 18 sorhajót felvonultató flottájuk ilyen látványosan kerülte a harcot, és ütközet nélkül feladta Gondoleur blokádját, de a franciák valójában ugyanilyen nehézségekkel küszködtek, mégis készek voltak vállalni az ütközetet, még az előző napokban is, mielőtt még a hadseregtől erősítést kaptak volna. Hughes valójában alighanem már csak az időt próbálta húzni, hogy a békekötés még kedvező pozícióban érje őket. Ezzel azonban csak rontotta legénységének már amúgy is megroppant harci morálját, és ugyanakkor növelte a franciákét, akiknek az önbizalmát jócskán erősítette, amikor látták, az ellenség mennyire kerüli a velük való összecsapást.

A két nap során többször is úgy látszott, sikerülhet harcra kényszeríteni az angolokat, és Suffren ilyenkor csatarendbe állította hajóit. Többnyire az általa favorizált hármas számú harcrend felvételét rendelte el, de néha ezt megváltoztatta az elsőre. Ez azzal járt, hogy a hajóknak fel kellett cserélniük a csatasorban elfoglalt helyüket, ami bonyolult manőver volt, de többnyire nagyobb gond nélkül sikerült végrehajtani. Egyetlen ütközés történt csupán, az Ajax és az Illlustre között, de ez is csak kisebb koccanás volt, ami egyik hajónak sem okozott nagyobb károkat. Ez is jelezte, másfél év után a hajóraj végre kezd összerázódni.

Június huszadikán hajnalban a szél ismét a franciák számára kedvező irányból fújt, akik azonnal meg is indultak a tőlük délkeletre látható angol flotta felé. Suffren hosszas tépelődés után úgy döntött, a kockázatos harmadik harcrend helyett inkább a kevesebb eredményt ígérő, de biztonságosabb elsőt választja, és ennek felvételére utasította hajóit. A háború közelgő befejezését várva talán már ő sem akart túl nagy kockázatot vállalni. A gyenge szélben a flotta csak délutánra tudta megközelíteni az ellenséget, és Suffren egy órakor átszállt a Cleopatre-ra.

Hughes ezúttal nem tért ki a támadás elől. Egyesek szerint abban bízott, délután majd az előző napokhoz hasonlóan ismét megfordul a szél, ami lehetetlenné teszi a francia támadást, és ezúttal túl sokáig várt ahhoz, hogy időben ki tudjon térni az ellenség elől. Mások szerint úgy gondolta, ha megint nem vállalja a harcot, azzal tönkreteszi a tekintélyét és a szakmai reputációját, s végképp lerombolja emberei megmaradt harci morálját is.

A kifogástalan harcrendben közelgő francia flotta délután négykor ért az angolok közelébe. Suffren a Cleopatre fregatton sorhajói mellett haladt, és egy nagy szócsövön kiabálta át kapitányainak legfontosabb, egészen nelsoni stílusban megfogalmazott utasítását: „Győzni vagy meghalni, Uraim! Győzni vagy meghalni!” 16.20-kor a két csatasor élén haladó hajók csaknem egyszerre nyitottak tüzet egymásra.

Az ütközet ezúttal a szokásos módon zajlott, a két egymással nagyjából párhuzamosan haladó csatasor hajói tűzharcba bocsátkoztak egymással, és igyekeztek visszavonulásra kényszeríteni a másikat. Suffren közelharcot rendelt el, de nem utasította áttörésre a hajóit. Csak az elővédben haladó Flamand próbálta meg áttörni az angol csatasort, de az Exeter és az Inflexible megakadályozta ebben, és visszavonulásra kényszerítette. A tűzharcban elesett a hajó kapitánya, a 34 éves Périer de Salvert is. (Mások szerint áttörési kísérletre nem került sor, s a hajó parancsnoka már az első angol sortűztől elesett.) Angol részről a Gibraltar vált ki a csatasorból, hogy megpróbálja elfogni a Fendant sorhajót, melynek árbockosarában tüzet fogott az ott tartózkodó lövészek számára előkészített lőpor. A hajón nagy tűz tört ki, és emiatt egy időre kénytelen volt a csatasorból kiválva hátrébb húzódni. A Gibraltar harcias kapitánya, Thomas Hicks, korábban fogadkozott, hogy az első csatájukból el fog hozni magával egy francia hajót, és most kedvező alkalmat látva erre megkísérelte megrohanni az égő Fendant-ot. A 84 ágyús angol sorhajónak az 56 ágyús Flamand állta útját, és feltartotta mindaddig, amíg a Fendant-on el nem oltották a tüzet, és vissza nem tértek a csatasorba, visszavonulásra kényszerítve a Gibraltárt. Az elővédnél zajló harcokban életét vesztette az Ajax kapitánya, Dupas de la Manceliére is. Angol oldalon parancsnoki beosztásban levő tiszt nem esett el, bár az ezúttal a Héro fedélzetén tartózkodó Richard King commodore majdnem az áldozatok számát gyarapította, egy francia ágyúgolyó a kezéből verte ki a szócsövét.

Suffren közben a Cleopatre fedélzetéről figyelte a harcot, és a csatasor mellett fel-alá hajózva igyekezett irányítani azt. Különösebben bonyolult manőverekre ezúttal nem volt szükség, így leginkább csak a közelharcot elrendelő jelzésre kellett figyelmeztetni a túl óvatos kapitányokat. Az egyik sorhajó kapitányának, aki láthatóan igyekezett biztos távolságban maradni az angoloktól, Suffren dühösen ordította át fregattjáról: „Félsz az angol ágyúgolyóktól? Majd küldök neked franciákat!”

Bár Suffren a szokásoktól eltérően éppen azért vezette flottáját egy fregattról, hogy a közelharctól távol maradva megóvják személyét, valószínűleg mégis ekkor került legközelebb a halálhoz. Az ütközet közepén a Cleopatre tatfedélzetén állók egyszer csak azt látták, hogy Suffren hirtelen megtántorodik, majd elvágódik a fedélzeten. Rémülten rohantak oda hozzá, attól tartva, a tengernagyukat lövés érte. Suffren azonban segítség nélkül feltápászkodott, és nevetve mondta: „Semmi baj, fiaim! Csak elszakadt az az átkozott kötél!” Az történt ugyanis, hogy egy angol ágyúgolyó a tengernagyot éppen csak elkerülve azt a kötelet szakította el, melybe Suffren kapaszkodott, ő pedig egyensúlyát elvesztve elesett.

A tűzharc körülbelül két órán át tartott. Az angolok csak passzívan védekeztek, és lassan hátráltak, fokozatosan távolodva az ellenségtől. Fél hét után, amikor lassan kezdett alkonyodni, Suffren végül elrendelte a tüzelés beszüntetését, és visszaszállt a Hérosra. Döntő győzelem ismét nem született, bár ezúttal valószínűleg egyik tengernagy sem reménykedett ilyesmiben. A csatában a franciák halottakban és sebesültekben 480, az angolok 530 embert vesztettek. Az ütközet után Suffren visszatért a partokhoz, és Gondoleurtól 25 mérföldre, Pondicherry közelében horgonyt vetett, míg Hughes a tengeren töltötte az éjszakát. Az éjszakát és a következő napot mindkét fél a sérült hajók javításával töltötte.

Június 22-én reggel Suffren ismét kifutott, és hajóit csatasorba állítva az angolok felé indult, arra készülve, aznap ismét megütközik a britekkel. A párás időben a hajók beleolvadtak a partvidék szürkeségébe, és az angolok csak akkor vették észre őket, amikor azok már a közelükbe értek. Az angol flotta nem számított újabb ütközetre, hajóik rendezetlenül álltak, amikor a közeledő, és szemmel láthatóan harcra kész franciák ismét megjelentek. Hughes ekkor dobta be a törülközőt, s az ellenség feltűnésekor azonnal elrendelte a visszavonulást Madraszba. A flotta három sorhajója súlyosan sérült, és részben harcképtelen állapotban volt, a hajók fedélzete tele volt sebesültekkel és betegekkel, az ivóvíz készletek kifogyóban voltak. Egy újabb ütközet a láthatóan mindenre elszánt ellenséggel szemben végzetes lehetett volna az angol hajóraj számára, ezért Hughes végleg feladta a blokádot, és a franciákkal ellentétes irányba fordult.

Ütközetre tehát nem került sor, a nap azonban egyértelműen a franciák diadala volt. Suffren flottájának tengerészei olyan látványnak örvendezhettek, amilyet a világ sem korábban, sem későbben nem látott, a számbeli fölényben levő angol flotta hajói minden vitorlájukat felvonva menekültek az őket üldöző franciák elől. A diadalmámorban úszó francia flotta egy ideig üldözte az angolokat, Suffren azonban nem akart túl messze eltávolodni Gondoleurtól, és mikor megbizonyosodott róla, hogy az ellenség nem akar ütközetbe bocsátkozni, és láthatóan Madrasz felé tart, késő délután visszafordult a kikötő felé.

Gondoleur felmentését, és a francia csapatok biztosítását Suffren maga is a hadjárat legnagyobb eredményének tartotta. Később ezt írta Madame d’Ales-nak: „Már tudomást szerezhettél commodore-i és ellentengernagyi előléptetésemről. Most szívem teljes őszinteségével mondom, és csak a Te fülednek, hogy amit azóta tettem, az végtelenül többet ér, mint amit előtte tettem. Tudsz már Trincomalee elfoglalásáról és csatájáról, de a hadjárat vége, s az, ami március és június vége között történt, messze felülmúl mindent, amit a haditengerészetnél elértem, mióta csak beléptem oda. Az eredmény nagyon előnyös volt az Állam, valamint a veszélyeztetett hajóraj és hadsereg számára.”

A győztesen visszatérő flotta másnap délelőtt vetett horgonyt Gondoleur előtt, ahol a hadsereg tisztjei és katonái óriási ünnepléssel fogadták őket. Rozoga állapota ellenére Bussy is lement a tengerpartra, hogy személyesen üdvözölje a partra szálló Suffrent, és találkozásukkor így szólt a tisztjeihez: „Íme a mi megmentőnk, Uraim!” Még aznap partra szállt a korábban a hadseregtől kölcsönvett 1200 katona, akik mellé Suffren saját tengerészei közül még 1200 embert adott át a helyőrségnek. Ez is mutatja, a franciák már nem számítottak az angol flotta visszatérésére.

Az ütközettel a szárazföldön is fordult a kocka, most az ostromló angol csapatok kerültek kutyaszorítóba, akiket a tenger felől a franciák vettek blokád alá, a szárazföld felől pedig Tipu közelgő csapatai fenyegettek. Bussy el is határozta, hogy a megváltozott helyzetet kihasználva megerősített csapataival ő is dicsőséges győzelmeket fog aratni, s 25-én este nagyszabású kitörést hajtott végre az őket ostromló angolok ellen. A meggondolatlan, és kellően elő nem készített akció azonban véres kudarcba fulladt.

Ez volt az utolsó összecsapás a két haderő között. Június 29-én Gondoleur előtt megjelent a fehér zászló alatt közeledő angol Médea fregatt, mely Hughes tengernagy, és a madraszi kormányzó, Georges Macartney Suffren-hez illetve Bussy-hoz címzett leveleit hozta, melyek tájékoztatták a franciákat a békekötésről, és az ellenségeskedés beszüntetését indítványozták. Hughes levele így hangzott: „Uram! Miután Őfelsége parancsnokságom alatt álló századával megérkeztem ebbe a kikötőbe, számos nagyon hiteles dokumentumot kaptam, melyek alapján világosnak és bizonyosnak tűnik számomra, hogy a Nagy-Britannia és Spanyolország, valamint a Nagy-Britannia és Amerika közti békemegállapodásokat e hatalmak megbízott miniszterei Versailles-ban január 20-án aláírták, és azt február kilencedikén Franciaország is jóváhagyta. Azt gondolom, hogy jövő hónap kilencedikére Indiában is meg kell szűnnie minden ellenségeskedésnek Nagy-Britannia és Franciaország alattvalói között. Azt hiszem, tisztként és emberként jellememet Excellenciád elég jól ismeri ahhoz, hogy kormányaink határozatainak közlését az emberiesség elveinek tulajdonítsa, melyek mindig is a szívemben éltek. Csak arra kérem Excellenciádat, a mellékelt iratok átvizsgálása után mielőbb nyíltan és jóindulattal tájékoztasson, hogy kíván e folytatni egy szerencsétlen és pusztító tengeri háborút, vagy sem. Számítok Excellenciád gyors, és őszinte válaszára. A Médea fregatt kapitánya, és Mr. Garberet, parlamenti képviselő részesül abban a megtiszteltetésben, hogy az iratokat átadhatja Önnek. Mivel kormányaink kötelezik tisztjeinket, hogy többé ne legyen köztünk ellenségeskedés, remélem, hogy hamarosan abban a megtiszteltetésben részesülhetek, hogy barátként találkozhatok Excellenciáddal.”

A békekötés hírét mindkét fél nagy megkönnyebbüléssel fogadta. Suffren, aki sikerei ellenére is úgy érezte, hogy ereje végén jár, így írt a tengerészeti miniszternek: „Istennek legyen hála! Nyilvánvaló, hogy bár megvoltak az eszközeink jogaink érvényesítésére, Indiában minden elveszett volna. Türelmetlenül várom további utasításait, és szívből imádkozom, hogy megengedjék nekem, hogy távozhassak!” A tengernagy kedvenc tisztjét, Félix d’Hesmivy de Moissac-ot küldte el Madraszba tárgyalni, és a fegyverszünet feltételeiről egyeztetni. Moissac érkezésekor a városban őrzött ötszáz francia hadifoglyot rögtön szabadon engedték. A béke legfőbb akadálya ekkor már csak a francia főparancsnok, Patissier Bussy-Castelnau volt, aki úgy tűnik ekkor jött rá, hogy miközben rezidenciája lakberendezésével foglalkozott, lemaradt a háborúról, és arról, hogy újabb dicsőséget szerezzen magának. Suffren azt tanácsolta neki, fogadja el ő is a fegyverszünetet, mert a gyorsan romló állapotú sorhajókkal nem tudja sokáig garantálni a további hadműveletek sikerességét, de Bussy a folyamatban levő béketárgyalások ellenére július másodikáig tovább lövette az angol állásokat, és csak ekkor rendelte el a harcok beszüntetését.

A békekötés hírét a semleges kereskedelmi hajóktól kapott értesülések is megerősítették, majd a július 25-én befutó Surveillante fregattal megérkezett a flottához a francia kormány hivatalos tájékoztatása is. Anglia, mely szövetséges nélkül, egyedül harcolt Európa gyakorlatilag összes államával szemben, ezúttal kénytelen volt engedményeket tenni, és elfogadni ellenségei követeléseit. A században először történt meg, hogy a háború végén Anglia kénytelen volt területekről lemondani. Elsősorban a lázadó amerikai gyarmatokról, melyek függetlenségét el kellett ismernie. A franciák visszakapták karibi, nyugat-afrikai, és indiai területeiket, Spanyolország pedig Floridát és Menorcát. A franciák ismét halászati jogot kaptak a kanadai vizeken, és a két ország gazdasági kapcsolatait szabályozó kereskedelmi szerződést fogadtattak el a britekkel.

Ezeknél is nagyobb jelentőségű volt az a nemzetközi szerződés, melyben az aláíró felek, így Nagy-Britannia is, elismerték a tengeri kereskedelem szabadságát, és lefektették a modern tengerjog alapelveit. Semleges hajó a hadiszereket kivéve szabadon szállíthatott minden rakományt, még ha az ellenséges ország tulajdonában is volt. Az ellenség kikötői elleni blokád csak akkor volt jogszerűnek tekinthető, ha a hadviselő fél hadihajói szoros blokádot tartottak fenn a kikötő előtt, és a blokádra hivatkozva nem a nyílt tengeren, találomra vadásztak a kereskedelmi hajókra, válogatás nélkül megállítva és átkutatva minden útjukba kerülő hajót. Az angolok később természetesen minden háborújukban már az első perctől fogva semmibe vették az egyezmény rendelkezéseit, annak aláírása azonban akkor nagy presztízsveszteséget jelentett számukra.

A békefeltételek összességében véve nem voltak súlyosak az angolok irányában, ami a franciák és a spanyolok részéről szándékos gesztus volt. Egyrészt nem akarták tovább feszíteni a húrt, hiszen egyáltalán nem lehetett biztosra venni, hogy egy elhúzódó háborúban nem Anglia fog végül felülkerekedni, másrészt pedig szem előtt tartották az európai hatalmi egyensúly elvét, és nem akarták túlzottan meggyengíteni a briteket. (Az európai hatalmi egyensúly fenntartásának elvét általában a briteknek szokás tulajdonítani, és a történészek nem is győzik őket dicsérni ezért, csakhogy az angolok ezt az elvet valójában úgy értelmezték, a kontinentális hatalmak közt legyen erőegyensúly, hogy azok egymást semlegesítve ne tudják veszélyeztetni az ő dominanciájukat. A franciák – majd később a németek – viszont az európai országok közé beszámították Angliát is, és úgy gondolták méltányosnak, hogy Anglia se legyen túlzott erőfölényben a kontinentális hatalmakkal szemben.) Az amerikai tárgyalódelegáció vezetője, Benjamin Franklin ezt írta a naplójába: „Anglia attól tartott, hogy Franciaország olyan követeléseket fog megfogalmazni, melyek megalázóak lesznek rájuk nézve. Vergennes – a francia külügyminiszter – erre azt válaszolta, hogy Franciaország terve nem szomszédja megalázása, hanem a nemzet becsületével összhangban álló általános békéről való tárgyalás.” A franciák nem hódítani akartak, hanem a korábbi háborús vereségek megaláztatásai után megrendült becsületüket akarták helyreállítani. A győzelem anyagi haszna, különösen a háború egész országot megrendítő kiadásaihoz képest, csekély volt, a francia fegyveres erők tekintélye, különösen a haditengerészeté, azonban a háború után ismét helyreállt. A békeszerződés mai kifejezéssel élve pszichológiai győzelem volt Franciaország számára.

Az angolok ennek éppen az ellenkezőjét érezték. A békeszerződésben tett engedmények az ország számára csekély jelentőségűek voltak, de már a puszta tény, hogy Britannia ezúttal kénytelen volt megalkudni ellenségeivel, szégyenletesnek tűnt számukra. Ellenfeleik szándékától függetlenül az angolok legyőzöttnek és megalázottnak érezték magukat, Nagy-Britannia legyőzhetetlenségének mítosza szertefoszlott, legalábbis egy időre. Suffren maga is így gondolta: „Anglia soha nem volt erős, csak kormányunk gyengesége és alkalmatlansága miatt tűnt annak.”

A francia vezetés tagjai közül néhányan nem is akartak ilyen engedékenyek lenni az angolokkal szemben. A tengerészeti miniszter, Gabriel de la Croix de Castries is folytatni akarta a háborút, hogy Amerikában és Indiában is nagyobb területeket hódítsanak vissza a britektől. A haditengerészet azonban már ereje végén járt, akárcsak az ország költségvetése. A pénzügyi helyzet még a veszteségek gyors pótlását sem tette lehetővé, nemhogy újabb hajórajok felszerelését. 1783-ban a francia haditengerészet 61 sorhajót és 49 fregattot tudott felvonultatni a 125 angol sorhajóval és 162 fregattal szemben. A szövetséges haditengerészetek hajítófát sem értek, a franciák a gyakorlatban tehát több mint kétszeres túlerővel néztek szembe, és nem is volt rá lehetőségük, hogy belátható időn belül változtassanak az erőviszonyokon. Ezt figyelembe véve az elért eredmények így is nagyon elismerésre méltóak voltak, és bizonyították, hogy Anglia a tengeren sem legyőzhetetlen.

Indiában a hajóraj készülődni kezdett a hazatérésre, amit azonban ismét Bussy hátráltatott, aki egész júliusban Gondoleurban tartotta a hajókat. Suffren sokáig hiába próbálta meggyőzni, hogy a hazatérésre a viszonylag jól felszerelt és ellátott Trincomalee-ban lehet csak felkészíteni a hajókat, Bussy nehezen vált meg tőlük, mert úgy gondolta, a Gondoleur előtt horgonyzó, hatalmas ütőerőt képviselő flotta az ő tekintélyét hivatott növelni. A hajók így csak augusztus elején tértek vissza Ceylonba. Trincomalee sorsa egyébként sokáig viták tárgya volt. Suffren szerette volna, ha a kikötő francia kézben marad, a békeszerződés azonban visszaadta azt a hollandoknak. Az angolok viszont ragaszkodtak hozzá, hogy a hollandok tőlük kapják vissza a kikötőt, ne a franciáktól, azoknak tehát először az angoloknak kellett azt visszaadniuk. Hosszas egyeztetések után végül abban állapodtak meg, a franciák jelképes időre, egyetlen napra adják át Trincomalee-t a briteknek, akik azt másnap hivatalosan is visszaszolgáltatják a hollandoknak.

A francia kormány hivatalos dokumentumai a békeszerződésről csak szeptemberben érkeztek meg Indiába, a hajóraj hazatérésének engedélyezésével együtt. Suffren szeptember közepén Pondicherry-be utazott, ahová Bussy időközben áthelyezte székhelyét. A tengerészeti minisztertől érkező utasításoknak megfelelően úgy döntöttek, egy az angolokéval azonos erejű köteléket, öt sorhajót és három fregattot hagynak Indiában, a többiek visszatérnek Ile-de-France-ra, majd Franciaországba. Suffren az Indiában maradt hajóraj vezetését egyik kedvenc tisztjére, Thomassin de Peynier-re bízta. A többi hajó nem egyetlen kötelékben, hanem kisebb csoportokban indult vissza Mauritiusra, ahogy felkészítésük éppen befejeződött. A zászlóshajó, a Héros, a Vengeur kíséretében október hatodikán indult útnak Ceylonból, miután érzelmes búcsút vettek a hollandoktól. A hajók november 12-én érkeztek meg Ile-de-France-ra, ahol óriási ünnepléssel fogadták őket. A kormányzó, Francois de Souillac, elsőként lépett a Héros fedélzetére, hogy személyesen üdvözölje Suffrent, és gratuláljon neki sikereihez. Fogadások, bálok, ünnepi tűzijátékok követték egymást. A lakosság közt szinte tömeghisztéria tört ki az érkező hajók fogadásakor, s az emberek a boldogságtól sírva ünnepelték a hajókat és a tengerészeket.

A rossz állapotban levő Vengeurt javításra hátrahagyva a Héros a Cleopatre fregatt kíséretében indult tovább Európába. Suffren úgy döntött, zászlóshajóját nem Brestbe viszi vissza, hanem Toulonba, hogy szülőföldjén, Provence megyében lépjen először ismét hazai földre. A Héros breton matrózait így indulás előtt Brestbe tartó hajókra helyezték át, és más hajókon szolgáló provance-i tengerészekre cserélték őket.

A francia hajók december 22-én futottak be Fokvárosba, ahol most egészen más fogadtatásban részesültek, mint Indiába menet, s a hollandok ezúttal hősökként ünnepelték őket. Éppen a kikötőben horgonyzott Hughes flottájának kilenc hajója is, melyek szintén visszatérőben voltak Európába. (Amikor a kikötő bejáratánál a rossz állapotban levő Exeter – melyet hazatérve azonnal leselejteztek – zátonyra futott, a franciák is segédkeztek a hajó levontatásában.) Az angol tisztek egymást taposva igyekeztek feljutni a francia hajóra, hogy személyesen is üdvözölhessék hivatásuk mesterét, akinek Angliában már legalább akkora hírneve volt, mint Franciaországban. A köteléket vezető Richard King commodore az Exeter fedélzetén nagy fogadást tartott a francia tisztek számára, ahol az angol tisztek szó szerint körülrajongták korábbi ellenfeleiket. Suffren számára óriási elégtétel volt látni, hogy az arrogáns britek most milyen elismeréssel övezik őket. „A derék hollandusok megmentőikként fogadtak minket, de a személyemet érő, hízelgő elismerések közül egyik sem okozott akkora örömet nekem, mint az a figyelmesség és tisztelet, melyet az ott tartózkodó angolok tanúsítottak irántunk.”

A diadalmenet természetesen Franciaországban is folytatódott. A két hajó 1784 március 26-án futott be Toulonba, ahol napokig tartó ünnepléssel fogadták őket. Suffren ebben már nem vett részt, már másnap, 27-én elhagyta a várost, Moissac-ra bízva a Héros leszerelését. A hat csatában többször is súlyosan sérült sorhajó teljes generáljavításra szorult, szinte újjá kellett építeni, s ezt követően a Földközi-tengeren szolgált tovább. Suffren halála után a Héros-on szolgáló tengerészek szentül hitték, hogy tengernagyuk lelke továbbra is a hajón lakik, és minden éjfélkor elfoglalja helyét a Héros tatfedélzetén. (Toulon 1793-as angol megszállásakor a leszerelt sorhajó a britek kezére került, s mikor azok decemberben kénytelenek voltak elhagyni a várost, hét másik sorhajóval együtt, melyeket nem tudtak elvontatni, felgyújtották a Héros-t is.)

Suffren a következő két nap a környéken lakó rokonait látogatta végig – és feltehetően Madame d’Alés-t, bár a korabeli feljegyzések erről nem szólnak –, majd a király meghívására Párizsba indult. Április másodikán érkezett meg Versailles-ba, ahol a teljes királyi család fogadta. Suffren beszámolója az indiai hadjáratról két órán át tartott, s a kihallgatás végén a király köszönetét fejezte ki neki, amiért visszaszerezte a francia flotta becsületét és tekintélyét. A tengernagy tiszteletére tartott párizsi ünnepségek és rendezvények egy hónapig tartottak.

A tengerészeti miniszter a királyi fogadás napján terjedelmes memorandumot nyújtott be az uralkodónak, melyben Suffrent előléptetésre és kitüntetésre javasolta. Castries többek közt ezt írta: „A La Praya-i eset az első alkalom, amikor kibontakozhatott egy katonaember tehetsége és bátorsága. Az ottani lendületes fellépésnek kell tulajdonítanunk Fokváros és az összes indiai holland terület megőrzését, melyek elvesztése egész Ázsiát érintette volna, és örökre elzárta volna azt Európa többi része elől. Legújabb sikereinket egyedül e főtiszt határozottságának köszönhetjük. Példának kell tekintenünk azt az energiát és kötelességtudást, melyek utolsó csatáit eldöntötték. Haladó szellemű és lendületes magatartásával meggyőzte India és Európa uralkodóit, hogy az angolok nem legyőzhetetlenek, és birodalmukat az első háborúban meg lehet dönteni. Végül pedig bebizonyította, hogy nemzetünknek csak vezetői hiányoznak. Elsősorban neki köszönhető a francia haditengerészet által egész Európa véleménye szerint visszaszerzett fölény, melyet a La Houge-i és a malagai csaták miatt elvesztettünk. Tudja meg felséged, hogy Európa, és Anglia királyságának véleménye egy sorba helyezi ezt a tábornokot a legnagyobb tengerészekkel.”

Castries három lehetőséget látott Suffren méltó elismerésére. Az első az altengernagyi rangra való előléptetés volt. A francia haditengerészetnél hagyományosan három altengernagyi beosztás létezett, és ezek mindegyike be volt töltve, úgyhogy külön Suffren kedvéért, hogy elő tudják léptetni, létrehoztak egy negyediket is. (Halála után ezt megszüntették.)A második elismerés a legkiváltságosabb főrangú nemeseknek fenntartott Szentlélek Rend (Order de Saint-Espirit) lovagjai közé való felvétel volt, ami május 30-án, pünkösdvasárnap történt meg, ünnepi misével, a király jelenlétében. Suffren rögtön megkapta a Rend nagykeresztjét is. A harmadik kitüntetés a katonai ranglétra csúcsának számító marsalli kinevezés lett volna, Castries azonban azt javasolta, ezt egyelőre ne adják meg Suffren-nek, mivel ezek után már egyszerűen nem lenne mivel kitüntetni, ha később újabb sikereket érne el.

A történészek gyakran feltételezik, hogy Castries féltékenységből akadályozta meg, hogy Suffren megkapja a marsalli rangot, amit viszont ő maga ugyanekkor megkapott. Visszatérése idején azonban Suffren még csak 55 éves volt, ami a francia főtisztek között fiatal életkornak számított. Mindenki okkal feltételezhette, hogy a tengernagy előtt még legalább 10-15 évnyi aktív pályafutás áll, mely alatt még újabb győzelmeket arathat. Castries indoklása, hogy a marsalli rangot ezért inkább tegyék félre későbbre, tehát ésszerűnek látszik.

Mindezeken felül a király hatalmas összegű, 100 ezer livre jutalomban részesítette Suffrent. A királyi testőrség tagjai díszlépéssel tartoztak tisztelegni a tengernagy előtt. Az egyes megyék és a nagyvárosok szintén igyekeztek elismerésekkel elhalmozni a tengernagyot. Saint-Tropez városa szobrot akart emelni Suffren-ek, ő azonban rábeszélte a városi tanácsot, az erre szánt pénzt inkább fordítsák a hadjáratban elesett helyi tengerészek hozzátartozóinak megsegítésére. Salon városának viszont sikerült szobrot állítania, Aix-ban pedig a város egy érmét bocsátott ki, előlapján Suffren arcképével, hátoldalán pedig a dicsőséglistájával: „Fokváros megvédve, Trincomalee elfoglalva, Gondoleur felszabadítva, India hat dicsőséges csatában megoltalmazva.”

A hollandok szintén igyekeztek kifejezni hálájukat, hiszen alapvetően Suffren-nek köszönhetően őrizték meg Fokvárost, valamint indiai és távol-keleti területeiket. Az egyes városok és kereskedelmi társaságok ajándékai mellett a holland kormány egy gyémántokkal díszített aranykardot ajándékozott Suffren-nek. Az 50 ezer holland korona értékűre becsült kardot Hollandia franciaországi nagykövete adta át a tengernagynak. A holland kormány megrendelte Suffren mellszobrát is, melyet a kor egyik legnevesebb szobrásza, Jean Antoine Houdon készített el. A szobor, mely ma is megtekinthető az amszterdami Rijksmuseum-ban, valószínűleg a leghitelesebb Suffren porté.

Bár mindig is hírnévre és elismerésre vágyott, a tengernagy most fárasztónak és eltúlzottnak találta a körülötte csapott felhajtást. Gyakran mondogatta: „Úgy érzem, többre tartanak, mint amennyit megérdemlek.” És miután Suffrent szerénységgel sosem lehetett vádolni, ezt valószínűleg komolyan is gondolta. Az ünneplésekből lehetőleg igyekezett kivonni magát, ami olyan jól sikerült, hogy tulajdonképpen semmit sem lehet tudni arról, hol tartózkodott a következő fél évben. 1785 tavaszán visszatért Provence-ba, ahol hosszabb időt töltött Madame d’Alés-val – ekkor találkoztak utoljára –, majd május tizedikén megérkezett Toulonba, ahol öccse, Paul Julien, már hetek óta várt rá két máltai fregattal. Mialatt Tolonban tartózkodott, egy hat hajóból álló holland kötelék tett látogatást a kikötőben. Amikor a holland parancsnok értesült róla, hogy Suffren a városban tartózkodik, azonnal találkozni akart vele, és meghívta zászlóshajója fedélzetére. Suffren örömmel tett eleget a kérésnek, és több családtagja, máltai lovagtársai, és a flotta néhány tisztje társaságában látogatás tett a holland hajón, ahol érkezésekor a legmagasabb rangú vendégeknek kijáró 17 ágyúlövéssel üdvözölték.

A fogadást követően Suffren a Sainte Catherine fregatton Máltára indult, ahová június elsején érkezett meg. A Rend franciaországi nagykövetévé nevezte ki Suffrent, akit öccsével együtt a lovagrend nagymesteri fokozatára emeltek. A tengernagy azonban valószínűleg nem volt mindennel elégedett Máltán. Előző évben 155 indiai takácsot hozott magával, akiket aztán Máltán telepített le, azzal a céllal, hogy Indiában megismert magas színvonalú munkájukkal azok fellendítsék a helyi textilipart. Ismeretlen okból, talán mert nem kaptak kellő támogatást a helyiektől, máltai tartózkodása idején Suffren visszaküldte az indiaiakat Franciaországba, ahol azokat a lyoni textilgyárakban alkalmazták. (További sorsuk nem ismert.)

Máltáról a tengernagy Palermóba, onnan Nápolyba, majd Rómába utazott. Hogy pontosan milyen célból látogatta meg ezeket a helyeket, nem lehet tudni. Rómában a máltai lovagrend valamilyen ügyében próbált meg közbenjárni a pápánál, de úgy tudni, nem sok sikerrel. Rómából szárazföldi úton tért vissza Toulonban, majd a városi tanács meghívására szeptemberben Marseille-ben tett látogatást. Népszerűsége az eltelt időben semmit sem csökkent, minden nyilvános megjelenésekor nagy ünneplés fogadta. Az ekkor 56 éves, súlyosan elhízott tengernagy szép számmal kapta a szerelmesleveleket is.

Suffren október végén tért vissza Párizsba, ahol átadta nagyköveti megbízólevelét a királynak. Megtisztelő beosztása nem jelent komoly feladatokat, leginkább a Rend franciaországi vagyonának kezelése, illetve az egyes helyi szervezetek közti viszálykodások elsimítása volt a dolga. Feladatát mindazonáltal mindvégig nagyon kötelességtudóan ellátta, bár Madame d’Alés-nak írt leveleiben többször panaszkodott rá, nagyköveti állásában milyen fárasztó és unalmas apróságokkal kell állandóan bíbelődnie. Miután a francia elit legbefolyásosabb köreibe került, és csatlakozott az egyik szabadkőműves páholyhoz is, Suffren a belpolitikai életben is szerepet vállalt, kapcsolatokat tartott fenn több miniszterrel, és Madame d’Alés-nek írt levelei alapján támogatója volt a pénzügyi reformoknak, beleértve a nemesség és a papság tervezett megadóztatását is. Érdekes módon viszont úgy tűnik, a haditengerészet háború utáni fejlesztésének és megreformálásának munkájába Suffrent valamiért nem vonták be.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!