Az angol flotta főerői, kilenc sorhajóval, a kikötőben horgonyoztak, és Suffren erős kísértést érzett, hogy a meglepetés erejét kihasználva lerohanja őket. A Porto Praya-i kellemetlen tapasztalatok azonban óvatosságra késztették, ezenkívül tartott attól is, hogy belecsúsznak az éjszakába, márpedig az ismeretlen vizeken való manőverezés az esti sötétségben különösen kockázatos vállalkozásnak ígérkezett. A támadást így másnapra halasztotta.

Másnap reggel a csatasorba rendeződött francia flotta ismét megközelítette a kikötőt, de észrevették, hogy az angol hajók közben helyet változtattak, és a parti erődök előtt, azok ágyúinak védelme alatt horgonyoztak le. Suffren ismét habozott, nem rendelt el támadást, hanem ő is horgonyt vetett, és ismét haditanácsot rendelt el. A tanácskozáson a felderítésre előreküldött fregatt parancsnokán kívül mindenki azon a véleményen volt, az angol flotta pozíciója olyan erős, ami kivitelezhetetlenné teszi az eredményes támadást. Aggódtak a szél miatt is, ami a támadáshoz kedvező volt ugyan, de baj esetén a mozgásképtelen hajókat kisodorta volna a partra, az angol erődök ágyúi elé. Sürgősen partra kellett tenni a csapatokat is, a hadsereg katonáit a kéthónapos tengeri út nagyon kimerítette, és harmaduk elkapta a skorbutot. Fel kellett tölteni a hadihajók fogyatkozó készleteit is. Hyder Ali csapatai Madrasztól mintegy száz mérfölddel délre ellenőrzésük alatt tartottak egy kisebb kikötőt, Porto Novo-t – a mai Paringipettai –, mely flottatámaszpontnak ugyan nem volt megfelelő, de az utánpótlás partra szállítására alkalmasnak tűnt. A kapitányok úgy vélték, ez a fontosabb feladat, amit nem lehet veszélyeztetni egy az angol flotta elleni, bizonytalan kimenetelű támadással.

Suffren hagyta magát meggyőzni, délután négykor felvonta a horgonyt, és délnek indult flottájával. Beosztott tisztjeivel szembeni magatartása éles ellentétben állt későbbi gyakorlatával, ekkoriban nemcsak hogy gyakran tartott haditanácsokat, hanem még alá is vetette magát azok döntéseinek, még ha azok nem is feleltek meg az ő eredeti szándékainak. Minden jel szerint igyekezett jó viszonyt fenntartani a d’Orves-tól megörökölt tisztekkel, akiket amúgy nem tartott valami sokra. Még az Annibalt lenyúló De Tromelin-el is udvarias és előzékeny próbált lenni. Ő volt a mauritiusi tisztek hangadó személyisége és legtekintélyesebb vezetője, akinek támogatását Suffren láthatóan próbálta megőrizni. Főparancsnoki kinevezése után is megtartotta őt az Annibal parancsnoki tisztségében, sőt, megbízta a flotta utóvédjének irányításával is.

A franciák távozását látva este az angolok is felvonták horgonyt, és az ellenség után indultak. Parancsnokuk, Sir Edward Hughes ellentengernagy, úgy gondolta, az ellenség túlereje ellenére sem hagyhatja, hogy a franciák megerősítsék pozícióikat a térségben, és esetleg támaszpontot szerezzenek maguknak. Ezért némi habozás után úgy döntött, a franciák üldözésére indul, és másnap megpróbál csapást mérni rájuk. Hughes nem számított döntő győzelemre, úgy vélte, elegendő lesz az is, ha sérüléseket okoz a francia hajóknak, és kifogyasztja lőszerkészleteiket, megfelelő támaszpont hiányában azok így előbb-utóbb kénytelenek lesznek visszatérni Mauritiusra.

Az ekkor 62 éves Hughes a Royal Navy tisztikarának megbízható középszeréhez tartozott. 15 évesen lépett be a haditengerészethez, és korábban egyszer már négy évig volt az Indiai-óceánon állomásozó angol kötelék parancsnoka. Pályafutása során addig nem hajtott végre emlékezetes tetteket, de kifogások sem merültek fel ellene szolgálata alatt. Nem volt különösebben briliáns elme, ám hiányosságait ellensúlyozta hosszú tengeri szolgálata során szerzett nagy tapasztalata. Ellenfelével szemben ő támaszkodhatott beosztott tisztjeinek szakmai tudására, bátorságára, és lojalitására is. Alkatilag egészen hasonló volt Suffren-hez, nagydarab ember, hatalmas étvággyal. A legénység gyakran az „Old Hot and Hot” néven emlegette, arra célozva ezzel, hogy utálta a hideg ételeket. (Másik gúnyneve a „Hughes anyácska” volt.) Suffrennel ellentétben azonban Hughes mindig kifogástalan eleganciával öltözködött, és modora is választékos volt.

Hughes kilenc sorhajója a francia kötelékhez hasonlóan különböző osztályokból került ki, s két 74 ágyús, két 70 ágyús, négy 64 ágyús, és egy 50 ágyús sorhajóból állt. Úgyszintén a franciákhoz hasonlóan ezek általában régebbi építésű egységek voltak, a csupán két évvel azelőtt szolgálatba állított, 70 ágyús Monarca kivételével egyikük sem volt tíz évnél fiatalabb, míg a legöregebb hajó, a szintén 70 ágyús Burford, ekkor már 25 éves volt. A flottához csupán két kisebb fregatt tartozott, a 22 ágyús Vernon, és a 24 ágyús Sea Horse. Hughes a 74 ágyús Superb sorhajón vonta fel zászlaját.

Az üldözés a vártnál is jobban sikerült. A jó szélben vitorlázó angolok az éjszaka sötétjében nemcsak utolérték a menekülni egyáltalán nem is akaró franciákat, akik kényelmes tempóban tartottak dél felé, hanem meg is előzték őket. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a franciákkal ellentétben ekkor már minden angol hajót felszereltek fenékveretekkel, vagyis a hajófeneket borító rézlemezekkel. Másrészt pedig az angol flotta megfigyelésével megbízott francia fregattok hanyag kapitányai a kapott parancs ellenére nem tartották fenn az érintkezést az ellenséggel, akiket az éjszaka során szem elől tévesztettek. Ugyancsak a francia parancsnokok nemtörődömsége miatt éjszaka elszakadt egymástól a francia flotta, és az általa kísért konvoj is. A következmények igencsak kínosak voltak a franciák számára.

Hajnalban az angolok éppen a tőlük 12 mérföldre északkeletre hajózó francia flotta, és a kilenc mérföldre délnyugatra haladó konvoj között találták magukat. Hughes nem zavartatta magát attól, hogy Suffren azonnal feléjük fordult sorhajóival, hanem nyugodtan üldözőbe vette a konvojt. A túl messze levő Suffren képtelen volt időben közbeavatkozni, és tehetetlenül dühöngve kellett végignéznie, ahogy az angolok tíz teherhajójából hatot elfognak. A hajókból ugyan ötöt még aznap visszafoglaltak, de a legnagyobb teherhajó, a Lauriston, brit kézen maradt. Ez igen súlyos csapás volt a franciák számára, a fedélzetén tartózkodó 369 katona mellett ugyanis ez a hajó szállította a csapatoknak szánt ágyúkat, és azok lőszerkészletét is.

A konvoj elfogása közben az angol kötelék hajói jócskán szétszóródtak, és Hughes-nak csak az esti órákra sikerült csatasorba állítania hajóit. A francia sorhajók harcrendje szintén szétesett, Suffren mellett csak négy leggyorsabb hajója maradt, a többiek messze lemaradtak. Késő délutánra a franciák két-három mérföldre közelítették meg az angolokat, Hughes azonban saját köteléke rendezetlensége és a közelgő éjszaka miatt aggódva nem vállalt ütközetet, inkább kitért az ellenség elől. A két flotta az éjszaka során egymást gondosan szemmel tartva délkelet felé haladt, és mindketten a másnapra várható összecsapásra készültek.

Másnap, 1782 február 17-én hajnalban a két hajóhad mintegy hatmérföldes távolságban pillantotta meg újra egymást. A szél a franciáknak kedvezett, így Hughes ameddig lehetett, velük azonos irányba fordulva igyekezett kitérni a támadás elől. A gyenge szélben azonban nem tudott előnyt szerezni, és délután már nem tudta tovább halogatni az ütközetet, így fél négykor elrendelte a csatasor kialakítását. Az angolok számukra szokatlan helyzetben találták magukat, kedvezőtlen, szél alatti helyzetben passzívan várták egy náluk erősebb ellenség támadását. A csatasorba való felfejlődés sem ment egyszerűen, Hughes túl sokáig várt vele, és a gyenge szélben a hátul haladó sorhajók nem tudtak idejében felzárkózni a kötelékhez.

Az angol vonalnak pedig éppen ez a része volt a francia támadás célpontja. Kedvenc taktikájának megfelelően Suffren át akarta karolni az angol utóvédet, és azt két oldalról túlerővel tűz alá fogva hátulról akarta szétmorzsolni az angol csatasort. Haditerve szerint első hat hajójával elvitorlázott az angol csatasor mellett, majd annak hátulról a hatodik hajójánál leállította az előrenyomulást, és a hat francia sorhajó párharcot kezdett a vele szemben álló hat angol hajóval. Ezt követően a hat hátsó sorhajó átvágott volna az angol csatasor mögött, és a másik oldalról vette volna tűz alá annak hátsó hajóit. (Három sorhajó az utolsó angol hajót támadta volna, három másik az előtte levő hármat. Az utolsó hajóval gyorsan végezve a franciák eggyel előbbre mentek volna, és így fokozatosan felszámolták volna az angol csatasort.) A franciák számára kedvező szélben az angol vonal első három hajója vagy egyáltalán nem tudott volna a többiek segítségére sietni, vagy csak elkésve tudott visszafordulni, elég időt adva a támadóknak, hogy kétszeres túlerővel felszámolják az angol derékhad és utóvéd ellenállását.

Az átkarolás nem számított forradalmi újdonságnak, az előző évszázad során jól ismert, általánosan használt taktikai eljárás volt, melyet azonban a XVIII. század merev formalizmusba fulladó, kizárólag az egységes csatasorban manőverező sorhajókra alapozó harcászata az áttöréshez hasonlóan elvetett, annak ellenére, hogy a tengerészeti stratégia kérdéseivel foglalkozó korabeli szakmunkák az áttöréshez hasonlóan az átkarolással is nagy terjedelemben foglalkoztak. Sébastien Bigot de Morogues 1763-ban megjelent munkája, a „Tactique Navale”, egy egész fejezetet szentelt annak, hogyan kell az ellenséges csatasor elővédjét vagy utóvédjét átkarolni, illetve hogy hogyan kell egy ilyen hadmozdulatot kivédeni. Morogues könyvét, melyet hamar lefordítottak angolra is, a francia tengerésztisztek bibliájának szokták nevezni, s már csak ezért is nehezen érthető, ugyanezen tengerésztisztek számára a gyakorlatban miért volt mégis ilyen szokatlan és érthetetlen ez a manőver? A „Tactique Navale”, és a hasonló hadtudományi írások ellenére a korabeli tisztek nem voltak felkészülve ilyen hadmozdulatok végrehajtására, és a jelzőrendszerek sem tartalmaztak olyan jelzéseket, melyekkel a parancsnok átkarolást vagy áttörést elrendelő utasításait egyértelműen és világosan közölni lehetett volna. Ezek a hiányosságok nem csak a francia, hanem az angol haditengerészetben is komoly gondokat okoztak, és még a forradalmi háborúk első éveiben is többször előfordult, hogy az angol áttörési kísérletek a homályos értelmű jelzések és a tisztek értetlensége miatt zűrzavarba fulladtak.

Hasonló problémákkal szembesülhetett most Suffren is. Az angol csatasort nem sokkal fél négy után balról utolérve jó szélben vitorlázott el mellette, miközben sorban végiglőtte annak hajóit, majd élen haladó zászlóshajóját vitorláit kurtítva az ellenség zászlóshajója mellé állította, és heves tűzharcot kezdett azzal, miközben negyed ötkor leadta a jelzést, mellyel utóvédjét utasította az átkarolás végrehajtására, s egyúttal az egész flotta számára felvonatta a közelharcot elrendelő jelzést is. Suffren az angol zászlóshajót választotta ki célpontjának, mely viszont hátulról az ötödik volt a sorban, így az átkarolás végrehajtására eggyel több, hét francia sorhajó maradt.

A Suffren mögött haladó négy sorhajó, az Orient, a Sphinx, a Vengeur, és a Petit Annibal, követte a zászlóshajót, és a terveknek megfelelően ők is tűzharcba bocsátkoztak az angol csatasor velük szemben álló hajóival. A hátul haladó, De Tromelin vezette hajók azonban a többször megismételt jelzés ellenére sem mozdultak, sőt, nemcsak az átkarolást nem hajtották végre, hanem még az elöl haladó hajókat sem támogatták, ehelyett egyszerűen csak megálltak a harcolók mögött, és tétlenül figyelték az eseményeket. Amikor pedig három sorhajó levált az utóvédről, és Suffren jelzéseinek megfelelően megpróbálta megkerülni az angol csatasort, Tromelin visszatérésre utasította őket! Két sorhajó, a 64 ágyús Brilliant és az 56 ágyús Flamand azonban nem engedelmeskedett, és az angol csatasor mögött áthaladva annak jobb oldaláról tűz alá vette a két hátsó angol sorhajót, a Monarcát, és az angol vonal mögött lemaradt Exetert, melyet távolról a francia utóvéd első hajója is tűz alá vett. A tervezett átkarolást így végül hét helyett mindössze két francia sorhajó hajtotta végre, ami kudarcba is fullasztotta Suffren eredeti terveit.

Hughes utóbb nagy elismeréssel nyilatkozott a francia támadásról. „Öt perccel négy után az ellenség három hajója lőni kezdte az Exetert, mely az előtte levő hajóval együtt viszonozta a tüzet. Az akció általánossá vált utóvédünktől a központunkig, az ellenfél zászlóshajója három másikkal a derékhadunkra támadt, de nem mentek előrébb mint a Superb, harcrendünk középső hajója. Az ütközet ideje alatt gyenge szelünk volt, mely néha teljesen elállt, és időnként heves záporok törtek ki. Az ellenség ilyen körülmények között nyolc legjobb hajójával támadhatta a mi öt hátsó hajónkat, miután elővédünk négy hajója, a Monmouth, az Eagle, a Burford, és a Worcester, nem tudott harcba szállni, mert a kedvezőtlen szél miatt nem tudtak az ellenség felé fordulni.”

Suffren azonban korántsem volt ilyen elégedett flottájával. Hajóinak fele távol tartotta magát a küzdelemtől, a közelharcot elrendelő jelzést pedig nagyrészt a többiek is figyelmen kívül hagyták, tisztes távolságról tüzelve az angolokra. A tengerészeti miniszternek küldött levelében ezt írta: „A 16.00-kor leadott jelzés arról szólt, hogy három hajó menjen át a brit utóvéd túlsó oldalára, illetve hogy mindenki más pisztolylövésnyire közelítse meg az ellenséget, és kezdjék el Hughes hátvédjének megsemmisítését. De ezeknek a többször megismételt jelzéseknek soha nem volt hatásuk. Csak a Brilliant jutott át az angol vonal túloldalára, de a második különítmény egyetlen hajója sem került szoros közelharcba a britekkel. … Az élen haladva nem láttam jól, mi történik hátul. Utasítottam De Tromelin urat, adja le jelzéseimet a közelében levő hajóknak. Ő meg is ismételte a jelzéseimet, de anélkül, hogy végrehajtotta volna azokat. … El kellett volna pusztítanom az angol osztagot, nem annyira számbeli fölényem, hanem inkább a támadáshoz kedvező helyzetem okán. … A Brilliant kivételével, mely hátul megkettőzte az utóvédet, egyetlen hajónk sem ment olyan közel az ellenséghez, mint az enyém, és nem is kapott annyi lövést.” Egyébként a Brilliant sem sokáig tudta tartani a helyét az angolokkal szemben, az Exeter tüze súlyosan megrongálta árbocozatát, és az egy időre irányíthatatlanná vált hajó elsodródott ellenfele közeléből. Helyére a Flamand állt be, mely ezt követően egyedül támadta az angol csatasort annak jobb oldalról is.

A francia hajók így sem sikertelenül tevékenykedtek. Több angol hajó is súlyos sérüléseket szenvedett, köztük a zászlóshajó, a Superb, mely több léket kapott a vízvonal alatt, és közel állt a süllyedéshez, mert a szivattyúk nem birkóztak meg a hajóba zúduló víztömeggel. A legénység jó részét a szivattyúk mellé kellett állítani, és a léktöméshez küldeni, hogy a hajót valahogy a felszínen tudják tartani.

A legsúlyosabb sérüléseket azonban a 64 ágyús Exeter szenvedte, melyet három francia sorhajó is tűz alatt tartott. A hajót szinte ronccsá lőtték, s az elvesztette mindhárom árbocát. Az Exeter valamennyi tisztje elesett, vagy súlyosan megsebesült, a hajó parancsnokságát a fedélzetmester vette át. Az Exeter volt a zászlóshajója az angol utóvédet irányító Richard King Commodore-nak is, aki az egyedüli tiszt maradt a hajó fedélzetén. A fedélzetmester most hozzá sietett, hogy megkérdezze, mit tegyenek? King rezignáltan felelte: „Ugyan mi az ördögöt tehetnénk? Semmit sem tehetünk, azon kívül, hogy harcolunk, amíg a hajó el nem süllyed.” (A történet egy kevésbé heroikus francia változata szerint az Exeter megadta magát, ám a franciák a füstben nem vették észre a fehér zászlót, és tovább lőtték az angol hajót, mely így végül maga is a harc folytatása mellett döntött.)

Kétórás tűzharc után a szél váratlanul délkeletire váltott, és megerősödött. Ez lehetővé tette, hogy az angol elővéd négy sorhajója végre visszaforduljon, és csatlakozzon a harchoz. Suffren északkelet felé tért ki az angol ellentámadás elől, Hughes pedig dél felé fordult. Az angol elővéd hajói felmentették és vontatókötélre vették az Exetert is, és szintén délnek fordultak. A csata ezzel véget ért, a beálló sötétség nem tette lehetővé az ütközet folytatását. Suffren másnap folytatni akarta a harcot, de reggelre a két flotta már messze került egymástól, és előreláthatóan ismét csak délutánra sikerült volna megközelíteni az ellenséget. A tisztjei csapnivaló teljesítménye, és az őrizetlenül hagyott csapatszállító hajók miatt aggódó Suffren ezért úgy döntött, nem újítja fel az ütközetet, hanem inkább visszatér a partok közelébe, hogy célba juttassa teherhajóit, és támogassa a szárazföldön harcoló csapatokat. Hughes szintén folytatta visszavonulását Trincomalee felé, hogy ott rendbe hozza sérült hajóit.

A madraszi csatának elkeresztelt ütközet, bár a franciák fölényben voltak, így taktikailag végül is eldöntetlen eredménnyel zárult. A két fél hasonló veszteséget okozott egymásnak, mindketten 120-130 embert vesztettek. Anyagi szempontból az angol flotta szenvedett nagyobb károkat, két sorhajójuk nagyon súlyosan megrongálódott, de hajót egyik fél sem vesztett, eltekintve az angolok által elfogott francia teherhajótól. Stratégiai szempontból azonban az ütközet egyértelmű francia siker volt, az angol flotta hosszú időre elhagyta a környező vizeket, ahol a franciák ezt követően zavartalanul tevékenykedhettek.

A csata után Suffren ismét haditanácsra hívta össze kapitányait, akik előadhatták mentegetőzéseiket gyatra szereplésük miatt. A flotta gyenge teljesítményéért leginkább felelős De Tromelin azzal védekezett, a rossz látási viszonyok között nem látta jól a nagyon elől haladó zászlóshajóról leadott jelzéseket. Suffren maga is úgy látta, hiba volt zászlóshajójával a flotta élére állnia, ahonnan nem láthatta, mi történik hátul. A következő ütközetekben inkább a szokásoknak megfelelően a harcrend közepén igyekezett elhelyezkedni, ahonnan jobban át tudta tekinteni a helyzetet, és jobban láthatóak voltak a zászlóshajóról leadott jelzések. (Tisztjei tehetetlenségén azonban sokat ez sem segített.)

Suffren még mindig próbált megértő lenni, és nem ítélkezett tisztjeivel szemben. Az Ajax kapitányát még vigasztalta is, az ugyanis az ütközet után nagyon szégyenkezett amiatt, hogy engedelmeskedett Tromelin parancsának, és visszatért hajójával a csatasorba, ahelyett hogy folytatta volna az angol utóvéd átkarolását. Egyetlen tiszt került csak lapátra, a 38 ágyús Pourvoyeuse fregatt kapitánya, Jean Paul de Ruyter-Werfusé, aki maga ajánlotta fel lemondását, miután elsősorban őt tartották felelősnek a Lauriston elvesztéséért. Bár a tiszt addig jól teljesített, Suffren elfogadta a lemondását, ő pedig visszatért Ile-de-France-ra. Később még hosszú sor követte...

Tromelin-t Suffren meghagyta beosztásában, valószínűleg mert tartott tőle, hogy ellenkező esetben az befolyásával élve fellázítja, vagy legalábbis még jobban ellene fordítja a többi mauritiusi tisztet. A tengerészeti miniszternek írt levelében is igyekezett visszafogottan fogalmazni. „Úgy döntöttem, hogy nem panaszkodok senkire. Amikor ismét találkozunk az angol osztaggal, veszélyes lenne haragban állni ezekkel az urakkal, akik d’Orves úr túlzott kedvességétől elkényeztetve nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy parancsoljanak nekik. Továbbra is őket kell használnunk, mert beosztottaik között sem találnánk helyettük mást.”

Azt persze maga Suffren is jól tudhatta, hogy a rosszul látott jelzések semennyire sem magyarázhatják kapitányai tehetetlenségét. A jelzéseket talán tényleg nem lehetett jól látni, de a főparancsnok szándékai senki előtt sem lehettek homályosak, ugyanis az ütközetet megelőző haditanácsokon Suffren teljesen érthetően és részletesen ismertette haditerveit beosztott tisztjeivel. Tromelinnek tíz nappal a csata előtt levélben is megírta, milyen harci helyzetben mit vár el tőle. Egyebek közt a következőket: „Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy széllel támadhatunk, mert az angolok száma nem haladja meg a nyolcat, vagy legfeljebb kilencet, akkor az a szándékom, hogy megkettőzzem az utóvédjüket. Ha feltételezzük, hogy az osztaga hátul van, akkor a helyzete alapján látni fogja, hány hajónk fogja lekötni az angol vonalat, és jelezheti sajátjainak, hogy kettőzzék meg azt, vagyis a szél alatti oldalról támadják. … Mindenesetre arra kérem, olyan manővereket rendeljen el osztagának, melyekről úgy gondolja, a legalkalmasabbak az akció sikerének biztosítására. Trincomalee, Negopatam, és talán egész Ceylon elfoglalásának lehetősége általános támadásra késztet bennünket.” A levélben leírt szituáció pontosan az volt, amibe a francia flotta később került, Tromelin védekezése, miszerint nem volt tisztában parancsnoka szándékait illetően, tehát valójában aligha győzhette meg Suffrent. Az utolsó mondat egyébként utal arra is, a Suffren által követett stratégia nem a körülményekhez igazodó, a pillanatnyi helyzeteket kihasználó rögtönzés volt, hanem jó előre eltervezett, alaposan mérlegelt és kiérlelt haditerv.

A francia flotta február 19-én vetett horgonyt a Hyder Ali által néhány nappal korábban elfoglalt Pondicherry előtt. A város korábban az indiai francia gyarmatok központi települése volt, az angolok azonban az előző háború végén teljesen lerombolták, majd az új háborúban ismét feldúlták. Az egyik francia tiszt ilyen leírást adott az egykor virágzó városról: „Ma már nem más, mint egy formátlan romhalmaz, a közepén itt-ott elszórtan néhány házzal, melyek még mindig jelzik régi pompáját. Az erődítmények elpusztultak. A kormányzó, a királyi biztosok, és a leggazdagabb kereskedők szállásai mind elhagyatottak, és nyomorult halászok menedékei.” A város és a kikötő alkalmatlan volt arra, hogy akárcsak ideiglenes támaszpontja legyen a flottának, így az tovább indult délnek, Porto Novo felé, ahová február 23-án érkeztek meg. Hyder Ali emberei már várták őket, azzal az utasítással, adjanak meg minden segítséget a franciáknak.

Március elején partra szálltak a Pierre Duchemin tábornok vezette francia csapatok is. Suffren azt javasolta, hogy Negopatam ellen induljanak, de Duchemin inkább a közelebbi Cuddalore felé vonult, melyet Ali seregeivel együtt április negyedikén ostromzár alá vettek. A partraszállás egyébként azért húzódott el ilyen sokáig, mert a szadraszi csatát követően a francia csapatszállító hajók szanaszét futottak. Öt hajó ért csak a flottával, vagy az után Porto Novo-ba, a másik négy különböző kikötőkben keresett menedéket, volt amelyik Ceylonig menekült. A szétfutott hajókat a fregattok terelték ismét össze, melyek a saját hajók keresése közben alaposan megritkították a térségben közlekedő angol kereskedelmi hajók sorait is. A fregattok néhány nap alatt 15 angol teherhajót fogtak el, valamint a 18 ágyús Chasseur korvettet. Az elfogott hajók nemcsak a rakományuk miatt voltak értékesek a franciák számára, hanem azért is, mert alkatrészeiket fel lehetett használni a sérült francia hadihajók kijavítására. A zsákmányolt hajók „lekannibalizálása” a későbbiekben is a flotta logisztikájának egyik legfontosabb beszerzési forrása maradt. Suffren pedig az ellátási nehézségek dacára is eltökélte, hogy a térségben marad, és nem tér vissza Mauritiusra a hajóit javítani, és a készleteket feltölteni. „Se kikötőm, se arzenálom, se raktáraim, se pénzem nincs. Nem tudnám magam a parton eltartani, csak úgy, ha uralom a vizeket, és ezt csak egyetlen módon tudom elérni.” – írta egyik levelében, utolsó szavaival az angol flotta megsemmisítésére utalva.

Az elfogott hajóktól kapták azt az információt is, hogy két, Angliából erősítésként érkező sorhajó, a 74 ágyús Sultan, és a 64 ágyús Magnanime van úton Madrasz felé, hogy csatlakozzon Hughes flottájához. Március 24-én Suffren abban a reményben futott ki flottájával, hogy még a főerőkhöz való csatlakozásuk előtt elfoghatja a két angol hajót. Nem sokkal később azonban értesült róla, hogy azok már elérték Madraszt, így hajóival délnek fordult, Ceylon felé, azzal a céllal, hogy elfoglalja Trincomalee-t, és aztán döntő csapást mér az angol flottára, mely bizonyosan megpróbálja majd visszafoglalni a stratégiailag rendkívül fontos kikötőt.

Az angol flotta a Trincomalee-ban elvégzett javítások után visszatért Madraszba. Amikor Hughes értesült róla, hogy a franciák kifutottak, és dél felé tartanak, rögtön rájött, hogy azok valószínűleg Ceylon felé tartanak, és maga is azonnal kifutott a flottájával. A két flotta április kilencedikén került egymás látótávolságába. Mindkét tengernagy csatasorba állította hajóit, de a gyenge szélben egyikük sem támadt, Hughes Trincomalee-t akarta elérni, hogy partra tegye a helyőrségnek szánt erősítést és a betegeit, Suffren pedig próbált a támadáshoz kedvező szél felőli pozícióba kerülni. Háromnapos óvatos manőverezgetés után Suffrennek végre sikerült a szél felőli oldalra vinni flottáját, és bár veszélyesen közel voltak a partokhoz, április 12-én reggel támadásra szánta el magát. Az ütközetre Ceylon keleti partjainál, a Provedien nevű kis sziklasziget közelében került sor.

A két, egyaránt északkelet felé tartó flotta délután fél egy körül került lőtávolságon belülre. Suffren, valószínűleg felmérve kapitányai képességeit, ezúttal nem kísérletezett bonyolult manőverekkel, hajóit szabályos csatasorba állítva az ellenfél csatasora mellé állt, és klasszikus ütközetbe kezdett, melyben minden hajó az ellenség harcrendjében vele szemben álló hajót lőtte. A franciáknak azonban eggyel több hajójuk volt, mint az angoloknak, akik csak 11 sorhajót tudtak felvonultatni. Utolsó hajóját Suffren ezért arra utasította, az angol harcrend utolsó hajóját támadja, annak tatja felől, vagy az ellenség csatasorát megkerülve az ellenkező oldalról.

A francia kapitányok tehetségéből azonban még ennek az egyszerű haditervnek a végrehajtására sem futotta. Suffren a csata előtti megbeszéléseken és az ütközet közben leadott jelzésekkel egyértelműen és világosan közölte kapitányaival, közelharcot rendel el, melyben minden hajónak pisztolylövésnyi távolságra – akkoriban ez legfeljebb ötven métert jelentett – kell megközelítenie az ellenséget. Azonban a két leggyorsabb, elöl vitorlázó hajó, a Vengeur és az Artesien, túlságosan is előrefutottak, és olyan messze kerültek az angoloktól, ahonnan lövedékeik alig érték el őket. A hátul haladó sorhajók szintén biztos távolságot tartottak az ellenségtől. A francia csatasor utolsó hajója, a Bizarre, melynek az átkarolást végre kellett volna hajtania, szintén távol maradt az ellenségtől, és nemhogy az átkarolásra, hanem még a közelharcra sem tett kísérletet. Ez részben Suffren hibája is volt, aki hajóit ezúttal is gyorsasági sorrendben sorakoztatta fel, vagyis a leggyorsabb hajók kerültek előre, a lassúak hátra. A Bizarre a francia flotta leglassabb sorhajója volt, a tőle megkívánt manőver akkor is nehézségeket okozott volna neki, ha megpróbálja végrehajtani, de kapitánya kísérletet sem tett erre.

Suffren, aki ezúttal a harcrend közepére állította saját hajóját, úgy döntött, zászlóshajójával mutat példát a többieknek, ha már azok a jelzésekből nem értenek. A Héros-t egyenesen Hughes zászlóshajója mellé vitte, hogy közvetlen közelről támadja azt. A megközelítés során azonban a francia hajó kötélzetét megrongálták az angol ágyúgolyók, a vitorlákat nem tudták időben kilobogtatni, így rövid tűzharc után a Héros túlfutott a Superb-en, és az előtte levő angol sorhajó, a 64 ágyús Monmouth mellett állt meg.

Suffrent azonban csak a körülötte levő négy sorhajó követte, a többiek továbbra is kerülték a közelharcot. Az angol zászlóshajót az Orient és a Brilliant lőtte tovább, a Sphinx és a Petit Annibal pedig a zászlóshajó segítségére sietve a Monmouth-t és a Monarcát támadta. Így az a helyzet alakult ki, hogy az angol harcrend középső három hajóját öt francia hajó támadta, míg a többiek az elővédnél és az utóvédnél csak nagy távolságról lőtték ellenfeleiket. Az angolok azt hitték, és a szakirodalomban gyakran még mindig így szerepel, hogy a franciák haditerve az volt, középen szakítják át az angol csatasort, míg első és hátsó hajóik lekötik az az ellenfél flottájának velük szemben álló egységeit, hogy azok ne tudjanak a derékhad segítségére sietni. Valójában azonban csak véletlenül, nem pedig előre eltervezetten alakult így a helyzet.

A centrumban rendkívül heves, mindkét fél részéről nagy veszteségekkel járó közelharc alakult ki. Angol részről különösen a Monmouth szenvedett súlyos sérüléseket, mely elvesztette mindhárom árbocát, mozgás és harcképtelenné vált, s kisodródott az angol csatasorból. Helyére Suffren nyomult be a Héros-al, s orra felől vette tűz alá az angol zászlóshajót, a Superb-et, melyen nagy tűz ütött ki. Suffren-nek így végül sikerült áttörnie az angol csatasort, a sikert azonban nem tudta kihasználni, mert hajói nem követték, a Héros árbocozata pedig közben annyira megrongálódott, hogy a hajó manőverképtelenné vált. Hasonló állapotba került az Orient is, melyet a Brilliant-nak kellett kimentenie a tűzvonalból. Délutánra négy órára a központban teljesen felbomlott a rend, a hajók áttekinthetetlen közelharcot folytattak egymással. A két zászlóshajó főleg egymást lőtte, olyan dühödt elszántsággal, hogy az ütközetet időnként az „admirálisok csatája” néven emlegetik.

Négy óra körül a hátul haladó francia sorhajók is óvatosan közelebb araszoltak, bár a közelharcot továbbra is kerülték, és még arra sem tettek kísérletet, hogy a két csatasor között maradt, tehetetlenül sodródó Monmouth-t elfogják, így azt az angoloknak végül sikerült kivontatni a tűzvonalból. Suffren, alighanem azért, hogy végre az utóvédet is harcba tudja vinni, délután ötkor a sérült Héros-ról átszállt a 64 ágyús Ajaxra. A francia hajó kapitánya, talán az ekkor már rettegett tengernagy váratlan érkezésétől összezavarodva, olyan szerencsétlenül manőverezett, hogy hajóját az Annibal takarásába vitte, s tüzelni sem tudott az ellenségre, Suffren így átvette a hajó parancsnokságát is. Az angolok közben megfordultak, rendezték szétzilálódott csatasorukat, és megkezdték a visszavonulást. Suffren a britek után fordult, és általános üldözést rendelt el.

A szél azonban közben megerősödött, és fél hat körül váratlanul zivatar tört ki. A partok is egyre közelebb kerültek, és a franciák nem ismerték olyan jól a helyi vizeket, mint az angolok, akik a Provedien és Ceylon közötti zátonyok közé vitték be flottájukat. A Brilliant parancsnoka, Armand de Saint-Felix, jelentésében ezt írta: „Az ezt a nemzetet mindig kísérő szerencse egyfajta zátonyokkal védett erődítményt adott nekik, ami elérhetetlenné tette őket számunkra. E kedvező körülmény nélkül, melyre nem számítottunk, kétségkívül elpusztítottuk volna őket.”

Az egyre erősebb vihar, és az ismeretlen, zátonyos vizek miatt aggódva Suffren leállította az üldözést, és a partok közelében maga is horgonyt vetett hajóival, alig két mérföldre az angoloktól. Közben a flotta három sorhajója, köztük az Ajax is zátonyra futott, de szerencsére nem ültek fel teljesen a homokpadokra, és önerőből, gyorsan el tudtak szabadulni róluk. Az éjszakai sötétségben és a szakadó esőben teljes volt a zűrzavar, az utolsóként beérkező angol és francia fregattok összekeveredtek, és néha majdnem összeütköztek egymással. Éjjel egy francia tiszt, Goy de Begue zászlós, aki Suffren utasításait vitte egy másik hajóra, visszatérőben tévedésből a közelben horgonyzó angol zászlóshajón kötött ki, ahol természetesen azonnal elfogták. Az ütközetben a franciák ötszáz, az angolok 570 embert vesztettek.

A francia flotta néhány napon belül ismét harcrakész állapotba került, és többször is megpróbálta horgonyzóhelyéről kicsalni az angol köteléket. Suffren ágyúlövésekkel hívta ki csatára Hughes-t, majd 19-én csatasorba rendeződött flottájával egész nap fel-alá hajózgatott Provedien előtt, hogy kifutásra késztesse ellenfelét. Az angol flotta azonban még mindig a sebeit nyalogatta, a ronccsá lőtt Monmouth kijavítása hónapokig tartott, és súlyosan sérült a Superb, a Sultan és a Magnanime is. Az angol tengerészek között tomboltak a járványok, Hughes négyszáz emberét kényszerült partra tenni, több sorhajón olyan kevés épkézláb tengerész maradt, hogy még a vitorlákat is alig tudták kezelni, nehogy az ágyúkat. A legénység közt egyébként is nagyon rossz volt a hangulat, a nyilvánvaló vereség, és a horgonyzóhelyüket gyakorlatilag blokád alá vevő ellenséggel szembeni megalázó tétlenség nagyon demoralizáló hatással volt a nem ehhez szokott angol tengerészekre.

Támadni azonban Suffren sem mert, egyrészt mert tartott a számukra ismeretlen, zátonyos parti vizektől, másrészt pedig mert nem bízott a kapitányaiban, és nyilván jól emlékezett azoknak a Porto Praya-i csatában, hasonló körülmények között nyújtott siralmas teljesítményére. A skorbut a francia flottában is nagy pusztítást végzett, fogytában volt a lőszer, és a tengerészek között nőtt az elégedetlenség a romló ellátás miatt is. Így miután az angolokat sehogy sem sikerült kicsalogatni a nyílt vizekre, Suffren 19-én este dél felé indult hajóival, a Ceylon déli részén fekvő, holland Batticaloa kikötőjébe, ahová harmincadikán érkeztek meg. A kis holland kikötő nem volt alkalmas állandó támaszpontnak, de a javítások elvégzésére megfelelő volt, és a betegeket partra tudták tenni. Itt tudtak vizet és faanyagot szerezni, és a halakban gazdag vizeken az élelmiszer-ellátást is fel tudták javítani valamelyest.

Hughes a franciák távozása után szintén azonnal kifutott, és a közeli Trincomalee felé indult, ahol 22-én kötött ki. A franciákhoz hasonlóan ő is sérült hajói kijavításával és a készletek feltöltésével töltötte a következő heteket, valamint a betegek ápolásával. Az angolok utánpótlása egyébként majdnem olyan rossz volt, mint a franciáké, és sérült hajóinak kijavítását Hughes is csak a többi hajóról összeszedett tartalék alkatrészekkel, illetve a kereskedelmi hajókról leszerelt elemekkel tudta megoldani. A tengernagy határozottan elégedetlen volt flottája teljesítményével, több kapitányát is megrovásban részesítette, a Worcester parancsnokát, George Talbot-ot pedig leváltotta, és hazaküldte. (Odáig viszont már nem jutott el, az őt szállító hajó négy hónappal később az afrikai partoknál zátonyra futott, és legtöbb utasával, köztük Talbot-al, elsüllyedt.)

A Providiennél vívott ütközet napján egyébként a Föld túlsó felén is sor került egy másik nagy tengeri ütközetre, ahol egészen hasonló szituáció alakult ki, csak éppen a szerepek itt megcserélődtek. A Saints-szigeteknél a George Rodney vezette angol flotta volt az, mely áttörte De Grasse flottájának csatasorát, ám ők ezt ki is használták, bekerítették és elfogták a franciák hét sorhajóját, köztük a zászlóshajót. Rodney sem előre eltervezetten hajtotta végre az áttörést, zászlóshajója kapitányának unszolására, vonakodva egyezett csak bele. Nem azért, mert ennyire vaskalapos volt, hanem mert rossz tapasztalatai voltak ezzel a manőverrel, mellyel előző év áprilisában egyszer már kudarcot vallott. Az áttörés ugyanis, mely az előző században még teljesen elfogadott és gyakran használt taktikai eljárás volt, nem szerepelt a kor harcászati utasításaiban, és a haditengerészet jelzésrendszerében nem is voltak olyan jelzések, melyekkel a tengernagynak ezt a szándékát világosan közölni lehetett volna a többi hajóval. A kapitányok szintén nem voltak ilyesmire kiképezve, és általában sem tengernagyuk szándékait, sem az általa leadott, nehezen értelmezhető jelzéseket nem értették meg.

Ennek megfelelően Rodney előző áttörési kísérlete káoszba fulladt. Az angol harcrend teljesen szétesett, az a néhány hajó pedig, mely a támadásban követte a zászlóshajót, súlyos sérüléseket szenvedett a szorosra zárt francia csatasor tüzétől. Az angolok szerencséjére a francia parancsnok, Bouexic de Guichen nem látta át jól a helyzetet, és újabb angol támadástól tartva fenntartotta harcrendjét, ahelyett hogy üldözést rendelt volna el. A megtépázott brit flottának így végül sikerült nagyobb veszteségek nélkül visszavonulnia, csak két sérült sorhajót vesztettek, melyek a hazafelé vezető úton zátonyra futottak. (Mahan később ezt írta a történtekről: "Rodney mindig is ezt az akciót tartotta élete nagy lehetőségének, és keserű harag élt benne azok iránt, akiknek a nem megfelelő magatartása miatt ez a csalódás érte.") Az angol sorhajók többsége a Szentek-szigeteki csatában sem követte Rodney-t, ám a többiek támadásának ereje ezúttal meghozta a kívánt eredményt, részben annak is köszönhetően, hogy az ellenség zászlóshajóját rögtön a támadás elején sikerült körülzárni, a vezetés nélkül maradt francia flottán pedig úrrá lett a fejetlenség.

Suffren eredeti terveiben valószínűleg nem szerepelt a frontális támadás és az áttörés, az ő kedvenc taktikája az utóvéd átkarolása volt. Hajóinak közelharcot rendelt el, de olyan utasítást nem adott, hogy próbálják meg az ellenség csatasorát áttörni, és átkerülni annak túlsó oldalára. Ő hátulról akarta felgöngyölni az angol csatasort, amit egyébként a későbbi stratégák többsége is a leghatékonyabb taktikai eljárásnak tartott, tekintve hogy az elővédnek így meg kellett fordulnia, hogy a többiek segítségére siessen, és ez még kedvező szélben is jelentős időveszteséggel járt. Feljegyzéseiben egyébként maga Hughes is azt írta, a csatasor hátsó felére koncentrált támadás sokkal hatékonyabb, mint a vonal első felét támadni.

A kínálkozó lehetőséget azonban Suffren így is rögtön megragadta, és miután kiütötték a Monmouth-t, azonnal keresztezte a sorban mögötte haladó hajó, a Superb útját, hogy a sebezhető orra felől vehesse tűz alá azt. Zászlóshajója azonban közben mozgásképtelenné vált, beosztott parancsnokai pedig megint nem követték, vagy mert nem értették a szándékait, vagy mert túl kockázatosnak tartották a közelharcot, vagy pedig mert szándékosan szabotálták a tengernagy parancsainak végrehajtását. A csata után Suffren ismét el volt keseredve, biztos volt benne, kapitányainak hibái miatt megint elszalasztották az angol flotta megsemmisítésének egy újabb lehetőségét. Egyik levelében ezt írta: „Ha az összes hajónk úgy tett volna, mint a Héros, a Sphinx, az Orient és a Brilliant, akkor azt hiszem teljes győzelmet arathattunk volna. Ha a hajóm nem lett volna olyan tehetetlen, hogy képtelen volt manőverezni, biztos vagyok benne, hogy az angol vonal elvágásával az megsemmisült volna.” A tengerészeti miniszternek írt levelében még egyértelműbben fogalmazott: „Ha ebben a században nem váltunk le öt-hat kapitányt, soha nem fogunk elérni semmit, és talán elveszítjük az összes lehetőségünket.”

A tengernagy különösen élesen kritizálta a Vengeur, az Artesien, az Ajax, a Bizarre, és a Sévére kapitányát, de első dühében alaposan kiosztotta a többieket is, amennyire utólag meg lehet ítélni, nem mindig megalapozottan. Ugyanakkor De Tromelin-el ismét kesztyűs kézzel bánt, s bár az ő tevékenységét is kritizálta, még mentegetni is próbálta. „Sokkal jobban teljesített, mint február 17-én, bár kétlem, hogy túl közel jutott volna az ellenséghez.” A flottánál és az elkelő körökben egyaránt nagy befolyással bíró, magas rangú arisztokrata Tromelintől a tengernagy úgy látszik még mindig tartott, és próbálta nem túlzottan kiélezni a köztük levő feszültségeket. Suffrent különösen beosztottainak tétovasága bosszantotta, és hogy azok milyen lassan hajtják végre az ő parancsait. Azokkal sem volt elégedett, akik a csata vége felé azért csatlakoztak a harcolókhoz. Szerinte még ők is igyekeztek távol tartani magukat az ellenségtől, és kerülték az általa elrendelt közelharcot.

A tengernagy és a kapitányok között egyre nagyobb volt a feszültség. Leginkább a mauritiusi tisztek elégedetlenkedtek, akik úgy vélték, a flottának, miután ellátása India partjainál nincs biztosítva, vissza kell térnie Ile-de-France-ra. Szóvivőjüknek végül Suffren egyik kedvencét, a Brilliant addig kiválóan teljesítő parancsnokát, Armand Philippe Germain de Saint-Felix sorhajókapitányt választották, egy a tengernagynak küldött hosszú levélben, majd később egy személyes beszélgetés során ő ismertette vele a tisztek álláspontját. Suffren így írt erről: „Saint-Felix úr, aki több hadjáratban vett részt Indiában, írt nekem egy hosszú levelet, melyben azt bizonygatta, az egyetlen út, amit meg kell tennünk az, hogy Ile-de-France-ra megyünk, és nem térünk vissza Ceylon partjaihoz. Amikor vízért voltam a parton, odajött hozzám, és biztosított arról, hogy minden kapitány osztja a véleményét, és javasolta, hogy kérdezzem meg őket.” A hadjárat kezdetén Suffren még gyakran tartott haditanácsokat, és rendszerint meg is fogadta a többség véleményét. Eddigre azonban valószínűleg már kiábrándult tisztjeiből, és nem törődött azok véleményével. Ugyanakkor azonban azzal sem törődött, hogy legalább döntéseinek okairól tájékoztassa őket, így a bizalmatlanság egyre nőtt közöttük, ami súlyos vezetési válságot eredményezett.

Azt, hogy pusztán logisztikai megfontolások alapján a kapitányok véleménye megalapozott, Suffrennek is el kellett ismernie. Öt tengeren töltött hónap, és két ütközet után a flotta igen súlyos ellátási nehézségekkel küszködött. Fogyóban volt a lőszer, a friss élelmiszer, a javításokhoz nem volt elég kötél és faanyag, s a betegségek és dezertálások miatt lassan apadt a legénység létszáma is. Helyben ezeket a problémákat nem lehetett megfelelően orvosolni. A franciák egyetlen jól felszerelt támaszpontja a térségben Ile-de-France volt, a tisztek oda való visszatérésre vonatkozó javaslata tehát teljesen ésszerű volt.

Suffren azonban nem pusztán csak logisztikai megfontolásokat tartott szem előtt. Jól tudta, hogy az indiai partok előtti francia jelenlétet nem lehet Ile-de-France-ról fenntartani, és a flotta semmit sem fog elérni azzal, ha évente néhány hónapot India környékén tölt, aztán a készletek kifogyása után visszatér Mauritiusra. Április 30-án azonban úgy látszott, a tengernagy akarata ellenére mégis rákényszerül a visszatérésre. Ezen a napon ugyanis egy fregatt érkezett Franciaországból, a tengerészeti miniszter legújabb utasításaival, melyek értelmében a flottának vissza kellett térni Ile-de-France-ra, ott bevárni az érkező erősítést, majd biztosítani annak útját Indiáig. Suffren visszavonult a kabinjába, és hosszas tépelődés után végül döntésre jutott. A flotta Indiában marad.

A tengernagy ezután összehívta tisztjeit, hogy tájékoztassa őket. A kapitányok teljes harci díszben, kitüntetésekkel teletűzött, makulátlan díszegyenruhában, gondosan bodorított parókában, parfümökkel illatosítva jelentek meg a Héros tengernagyi szalonjában, ahol Suffren a szokásos öltözékében, kék térdnadrágban, felgyűrt ujjú vászoningben, és szürke pamutmellényben fogadta őket, fején egy szürke kötött sapkával. Gúnyosan végigmérte a díszes társaságot, majd epésen megjegyezte: „Elnézést az etikett hiányáért...” Ezután röviden tájékoztatta tisztjeit a kapott utasításokról, majd bedobta közéjük a bombát: „Rendben Uraim, szeretnék Önöknek valamit mondani. Úgy döntöttem, hogy Indiában maradok. Hogy miért, azt éppolyan jól tudhatják, mint én. De talán nem ismerik azoknak az általános utasításoknak a természetét, melyeket d’Orves úr kapott a királytól. (Franciaországban még nem tudták, hogy d’Orves meghalt, így az utasításokat neki címezték. Suffren a király által korábban küldött általános utasításokra hivatkozva igyekezett felülbírálni a tengerészeti minisztertől kapott új parancsokat.) Őfelsége bölcsessége nem engedi, hogy konkrét hadműveletekre vonatkozó terveket diktáljon. Tudja jól, hogy nem lenne bölcs dolog, ha egy négyezer mérföld távolságban levő ember hozna döntést a részletekben. Ezért csak annyit szándékozott közölni d’Orves úrral, hogy megtiltja a hajóraj tétlenségét.

A század Indiában marad. Még nem sokat tettünk. A mi feladatunk az, hogy elvegyük a britektől Trincomalee-t, hogy a kampány végéig el tudjuk látni magunkat mindennel, amire szükségünk van. Ha uraljuk Trincomalee-t, az egész Coromandel-part a mi kezünkben lesz. Kérem, tájékoztassák erről a tiszteket, és a legénységet.”

A tisztek felálltak az asztaltól, de nem távoztak, mindegyikük a másiktól várta, hogy előálljon a kifogásaikkal. Tisztjei látható elégedetlenségét érezve Suffren-ből végül kitört a visszafojtott düh: „Inkább hagyom, hogy az egész osztag elsüllyedjen Madrasz falai előtt, mint hogy visszavonuljak Hughes elől! Eddigi sikereink figyelembevétele nélkül végrehajtani a parancsokat a király bizalmának és akaratának elárulását jelentené. Ilyen gyávaságot nem várhatnak tőlem! Itt én vagyok a parancsnok! Elmehetnek, Uraim.”

Tisztjeinek véleményére Suffren nem volt kíváncsi, nem is kérdezte őket, csak közölte velük szándékait és parancsait. Ezzel is nyílt megvetését éreztette velük, ami lehet, hogy indokolt volt, de nem volt jó politika. A tisztikar elégedetlensége egyre nagyobb lett, és ez kezdett nyílt engedetlenségbe átcsapni. Néhány héttel később egy alacsonyabb rangú tiszt, akik között Suffren egyébként népszerű parancsnok volt, ezt írta: „Egy ideje rendkívüli lazaság jelent meg a kötelességteljesítésben. A főparancsnok ténykedése a tisztikar sok tagját felbosszantotta, akik egyáltalán nem szoknak engedelmeskedni neki. Nem találják meg parancsnokukban azt az undorító, a közérdekre oly káros kasztszellemet, melyben a kadétok nevelkedtek. Kiváltságaik, kitüntetéseik, és koruk csak erősítik ezt a szellemet azokban, akik a szolgálatban öregedtek meg. Ennek bizonyítékát látjuk az összeesküvésben, ami 30 vagy 40 tiszt lemondásához vezetett.” A tömeges lemondásokat Suffren nem fogadta el, de várható volt, hogy a tisztikaron belüli feszültség előbb-utóbb robbanni fog.

Parancsmegtagadással felérő döntését a maradás mellett Suffren hosszasan indokolta hazaküldött leveleiben. A külügyminiszternek küldött egyik levelében ez áll: „Sok nehézséget látok a partvidék megtartásában, de úgy gondolom, ha hagyjuk Ceylont a britek kezére jutni, a nawab – Hyder Ali – békét fog velük kötni. Sajnálhat gróf úr, hogy ilyen helyzetben vagyok, de biztos lehet benne, hogy minden tőlem telhetőt elkövetek. Az Indiáért tett erőfeszítés mindent eldönthet.” A tengerészeti miniszternek hasonlóképpen írt: „Ha a század visszatér, az kudarc, ha továbbra is kitart, egy utolsó erőfeszítés még mindent Franciaország javára dönthet el.” Ile-de-France kormányzójának pedig ezt írta: „Inkább maradok. Sajnálattal, mert sokaknak nem fog tetszeni, de nincs más választásom. Mindenki kritizálni fog. De ha rögtön elhagyom a partokat, Hughes úr, akit február 27-én és április 12-én is legyőztem, habozás nélkül azt fogja mondani, hogy én szenvedtem vereséget.” A tengernagy tehát az utolsó utáni pillanatig fenn akarta tartani a flotta folyamatos jelenlétét az indiai partok előtt, jól tudván, hogy szövetségeseiket csak ez tartja benn az Angliával folytatott háborúban, és csak ezzel lehet biztosítani a háború számukra kedvező befejezését, és az indiai francia befolyás újbóli visszaállítását.

A flotta ellátását tehát a helyszínen kellett biztosítani. Hyder Ali pénzzel és élelmiszerrel el tudta látni a franciákat, a felszerelés biztosításában pedig számíthattak a szövetséges hollandokra, és a semleges dánokra. A környékbeli holland települések, melyek Fokvárossal ellentétben nem érezték vonzó lehetőségnek az angol uralmat, egészen másként fogadták a franciákat, mint dél-afrikai honfitársaik, és minden tőlük telhető segítséget megadtak nekik. Suffren különösen jó kapcsolatokat épített ki Ceylon kormányzójával, a franciául kiválóan beszélő Iman Willem Falk-al, akivel rendszeresen leveleztek, és megosztották egymással a rendelkezésükre álló információkat, ami a franciáknak különösen fontos volt a Trincomalee elleni támadás előkészítéséhez. Falk biztosította a francia flotta élelmiszer ellátását, és valamennyi lőszert is elő tudott keríteni számukra. A flottának holland és dán teherhajók is szállították az utánpótlást és a faanyagot az indonéz gyarmatokról. Fontos beszerzési forrás volt a fregattok által elfogott angol teherhajókról származó lőszer és élelmiszer is.

Június harmadikán, 33 napos ott tartózkodás után a flotta elhagyta Batticaola-t, és a dán kézen levő Tranquebar – ma Tharangambadi – kikötőjébe hajózott át, ahol szintén nagyon szívélyes fogadtatásban részesültek. A hosszú pihenő jó hatással volt a francia hajók legénységére, és Suffren elégedetten jelenthette haza, hogy lőszere hat hónapra is elegendő, élelmiszerkészletei pedig várhatóan egy évig is ki fognak tartani. Csupán a pótalkatrészekből, elsősorban az árbocfából volt még mindig hiány, a sorhajók javításához szükséges alkatrészeket a fregattokról szerelték le, azokat pedig az elfogott kereskedelmi hajók alkatrészeivel foltozták össze. A tengernagy jelentése kellemes meglepetést okozott Párizsban, ahol korábban mindenki arra számított, a flotta kénytelen lesz félbeszakítani a hadjáratot, és visszatérni Mauritiusra, készleteit feltölteni, és a hajókat kijavítani.

Tranquebarból Suffren ismét felvette a kapcsolatot Hyder Alival, aki újabb utánpótlást küldött neki, és egyben közölte, nincs megelégedve a francia csapatokat vezénylő Duchemin tábornokkal, aki véleménye szerint nagyon passzívan és erélytelenül vezette a hadjáratot. Suffren tudatta Alival, hogy Duchemin éppen fekvőbeteg, és passzivitása valószínűleg ennek köszönhető. (Duchemin egyébként nem volt hajlandó senkire sem átruházni parancsnoki tisztségét, bár ő maga gyakorlatilag szolgálatképtelen állapotban volt.) A flotta június huszadikán Gondelourba – Koodalur, ma is használt angol nevén Cuddalore – hajózott át, ahonnan kiindulva Ali javaslatára az angolok által korábban elfoglalt Négapatamot akarták megtámadni és elfoglalni, még mielőtt az oda indított angol erősítés megérkezhetett volna. Suffrent a kikötőbe érkezve fogadta a hír, hogy az angol flotta, mely valószínűleg tudomást szerzett terveiről, szintén Négapatam (Nagapattiman) előtt vetett horgonyt. Suffrent ez egyáltalán nem késztette habozásra, azonnal elhatározta, hogy akkor támadást indít az angol flotta ellen is. Hogy fogyatkozó legénységét feltöltse, a hadseregtől 700 embert vett kölcsön, Ali pedig 800 szipoj katonát küldött neki.

Újabb gondot jelentettek a még mindig a francia hajók fedélzetén őrzött angol foglyok, melyek növekvő létszáma aggodalommal töltötte el Suffrent. A francia flotta ellátási nehézségeit is tovább súlyosbította a foglyok élelmezése, így Suffren próbált megszabadulni tőlük. Ajánlatot tett Hughes-nak a fogolycserére, amit azonban az angol tengernagy nem fogadott el. Ezt még az angol történészek is érthetetlennek találják, hiszen Hughes flottája ugyanolyan létszámhiánnyal küszködött, mint a francia, és ilyen körülmények között lemondani több száz tengerészről, nehezen magyarázható meggondolatlanságnak tűnik. Hughes nyilván maga is arra számított, a foglyok ellátása tovább növeli a franciák logisztikai nehézségeit, ami hozzájárulhat ellenfele erőforrásainak felemésztéséhez. A későbbi események is arra utalnak, az angol tengernagy arra játszott, hogy a franciák fognak előbb kifogyni a készletekből, ami az indiai vizek elhagyására kényszeríti majd őket. Hughes ezért is kerülte a nagy kockázatokat, és a döntő összecsapásokat, míg Suffren ugyanettől tartva erőlködött azon, hogy ütközetben mérjen gyors, és döntő csapást ellenfelére.

Miután többször megismételt ajánlatára elutasító választ kapott, Suffren egy drasztikusabb megoldáshoz folyamodott, s az angol foglyokat átadta Hyder Alinak. Az angolok ezt máig nagyon rossz néven veszik Suffrentől, Ali ugyanis minden hadvezéri és államférfiúi nagysága ellenére alapvetően egy tipikus keleti zsarnok volt, kegyetlen és bosszúálló, aki az angol foglyokkal egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel. Ennek ismeretében Suffren döntését, mely miatt még saját tisztjei is tiltakoztak, az angolok ma is „elképesztően barbár cselekedetnek” minősítik.

A francia történetírók azonban nem sok együttérzést tanúsítanak a foglyok sorsa miatt kesergő britek iránt. Ahogy megjegyzik, Suffren nyilván nagyon jól emlékezett rá, az angolok milyen körülmények között tartották fogva a hétéves háborúban elfogott francia tengerészeket, és jól ismerhette az Acadiából deportált francia telepesek történetét is. A franciák tehát nem igazán megértőek az angolokkal szemben, amikor azok azt a bánásmódot kérik rajtuk számon, amit ők maguk is gyakran megtagadtak a saját foglyaiktól. Az angol foglyok kiadatása egyben bizalomerősítő gesztus is volt Alival szemben, amivel Suffren nyilván elmélyíteni igyekezett a franciák és indiai szövetségeseik között fennálló kapcsolatokat. A tengernagy egyébként méltányos bánásmódot kért a foglyok számára Alitól, és azt is sürgette, hogy az első lehetséges alkalommal cseréljék ki őket francia hadifoglyokra.

A flotta július harmadikán hagyta el Gondeleurt, hogy harmadszor is megütközzön angol ellenfelével. A franciák két nappal később találtak rá a közben szintén kifutó angol flottára, és Suffren azonnal elkezdte az ellenség megközelítését, abban bízva, a kedvező szelet kihasználva jó helyzetből tudja támadásba vinni hajóit. Délután háromkor azonban váratlanul heves zivatar tört ki, és az erős széllökések megrongálták az Ajax árbocozatát. Mire a vihar elült, már túl késő volt ütközetet kezdeményezni, így a francia hajók este horgonyt vetettek. Bár az angolok közben megszerezték a szél felőli pozíciót, ők sem támadtak, hanem az esti órákban szintén lehorgonyoztak, a franciáktól nyolcmérföldes távolságban.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!