Suffren következő két évéről semmit sem lehet tudni, a legközelebbi feljegyzés róla 1769 októberéből származik, amikor ismét szabadságot kért a tengerészeti minisztertől, hogy harmadszor is visszatérjen Máltára. Valószínűsíthető, hogy a köztes időben Suffren nem kapott olyan beosztást a flottánál, mely ambícióinak megfelelt volna, ezért kívánkozhatott vissza Máltára, ahol több feladatot kaphatott. Még visszatérése előtt, november 30-án, Marseille-ben letette a fogadalmat, mellyel a Máltai Szent János Katonai és Ispotályos Rend teljes jogú tagjává vált. Máltára visszatérve átvehette a San Antonio gálya parancsnokságát, melyet már távollétében, franciaországi tartózkodása alatt megkapott.

Bár a legtöbb nagy haditengerészet eddigre már kivonta a gályákat a hadrendből – bár kisebb evezős ágyúnaszádokat továbbra is szolgálatban tartottak –, a máltai lovagrend flottájában egészen a század végéig még mindig nagy számban szolgáltak ilyen hajók, melyek a változékony széljárású Földközi-tengeren továbbra is jól használhatóak voltak, különösen a sekély partmenti vizeken végrehajtott kisebb hadműveletek végrehajtására. (A gályák eltűnéséről a magyar irodalom láthatóan nem tud, ennek köszönhető, hogy a XIX. század elején játszódó Aranyemberben Jókai gályarabságra küldi Krisztyán Tódort, csakúgy, mint Szepes Mária A vörös oroszlánban Ernst Müllert.)

A gályák fedélzetén zajló életről az újkori irodalomban rengeteg ostobaságot összehordanak, főleg a balos irányultságú szerzők, akik egyébként is hajlamosak azt gondolni, a felvilágosodás előtt a főnemeseken és a főpapokon kívül mindenki nyomorúságos rabszolgaként tengette életét. Bár kétségtelen, hogy a XXI. századi jóléti társadalom fogyasztója néhány perc után sikítozva menekülne egy gálya fedélzetéről, a körülmények akkori mérce szerint közel sem voltak olyan rosszak, mint ahogy azt az utókor gondolni szereti. A gályarabok életkörülményei nyilván nagyon nyomorúságosak voltak, de azért azt is meg kell jegyezni, hogy többségük muzulmán hadifogoly, vagy köztörvényes bűnöző volt. Ha választaniuk lehetett volna, valószínűleg inkább a gálya, és nem egy pincebörtön mellett szavaznak. Az evezősök egy része egyébként nem rab vagy elítélt, hanem szerződéses munkás volt, Suffren gályáján például a 300 evezősből 80 ilyen fizetett munkaerő volt.

Az evezősök munkája nyilván nehéz volt, de sosem tartott napi három-négy óránál tovább, a nehéz evezőkkel többet nem is bírtak volna. A gályák ugyanis ha csak tehették, vitorlával haladtak, mivel így sokkal gyorsabbak voltak, mint evezővel hajtva. Az evezőket jószerével csak szélcsendben, ütközetben, és kikötőben használták. A fegyelem szigorú volt, de a filmekben látott jelenetek, melyekben a szadista hajcsárok folyamatosan korbácsolják az evező mellett görnyedő rabokat, szimpla hülyeségek. Nem lehet úgy evezni, hogy közben korbáccsal verik az ember hátát. A renitensek nyilván szigorú büntetésekre számíthattak – a sokat emlegetett szájpecek is ilyen büntetés volt, nem napi gyakorlat –, de egyébként amennyire lehetett, igyekeztek kímélni a gályarabokat. Természetesen nem emberiességi megfontolásokból, hanem merőben gyakorlatias okokból, azok pótlása ugyanis nagyon nehéz volt. A gályarabokból mindig nagy hiány volt, így bár fogyóeszköznek számítottak, de azért próbálták minél tovább megőrizni őket. Soraikat nem a gonosz hajcsárok, hanem sokkal inkább a betegségek és az ütközetek ritkították.

A gályák legénységének – köztük az evezősöknek – az ellátása sem volt rosszabb, mint a korabeli vitorláshajóké, sőt, sok szempontból még jobbnak is tekinthető. A karcsú, kis merülésű hajótest rakterei ugyanis csak korlátozott készletek tárolására voltak elegendőek, melyek a nagy létszámú személyzet ellátását általában csak egy hétre biztosították. A készleteket tehát hetente friss áruval kellett feltölteni, vagyis a poshadt víz, a kukacos kétszersült, és a romlott sózott hús a gályák fedélzetén nem volt megszokott jelenség. A Földközi-tenger partjai és szigetei közt hajózó gályáknak egyébként is ritkán kellett néhány napnál tovább a nyílt vizeken tartózkodniuk, így az útba eső kikötőkben nem okozott nagy problémát felfrissíteni készleteiket. (Vagy hajón vitték utánuk.)

A körülmények persze kicsit sem voltak idilliek, a kisméretű hajókon rengeteg ember zsúfolódott össze, Suffren hajóján például 480, ami a higiénia teljes hiányával párosulva mai szemnek elborzasztó állapotokat eredményezett. Sok száz ember zsúfolódott össze hetekre vagy hónapokra egy tulajdonképpen egyfedélzetű hajón, melyen természetesen nem volt vécé, fürdőszobáról nem is beszélve. A gályák szűk belső tereit a raktárak szinte teljesen kitöltötték, a legénység lényegében a fedélzeten élt. A tatfedélzeten a tisztek ugyanúgy egymás hegyén-hátán éltek, mint a tengerészek, csak a kapitánynak jutott egy szűk kis kabin. Dolgukat végezni a korlát szélére ültek ki, az evezősök pedig helyben, az evezőpadok alá ürítettek, a végterméket pedig a nagyobb hullámok kimosták onnan. Feljegyezték, hogy a hosszabb utakról hazatérő gályák olyan orrfacsaró bűzt árasztottak, hogy az egyébként kicsit sem finnyás kortársak hanyatt-homlok menekültek a mólóról, ahol egy ilyen gálya kikötött.

Suffren harmadik máltai tartózkodásának eseményeiről az előző kettőhöz hasonlóan szinte semmit sem lehet tudni. Erről az időszakról az egyetlen feljegyzés 1770-ből származik, amikor a francia haditengerészet és a máltai lovagrend közös hadműveletet indított tuniszi bej ellen. Egy két sorhajóból, három fregattból, és néhány kisebb hadihajóból álló francia hajóraj a nyár során többször bombázta az algériai kikötőket, és végül rákényszerítette a bejt, hogy elismerje Korzika francia kézre kerülését – a szigetet 1768-ban vásárolták meg a genovai köztársaságtól –, leállítsa a sziget elleni támadásokat, szabadon bocsássa az ott ejtett foglyokat, és kártérítést fizessen az okozott károkért.

A máltai lovagrend hajói a hadműveletekben közvetlenül nem vettek részt, inkább csak biztosító erőként működtek, illetve az utánpótlást szállították Máltáról a francia hadihajóknak. Egy a francia hajókon szolgáló zászlós egyik levelében, melyet már a hadművelet lezárása után, október elején írt, név szerint is megemlíti Suffrent. „Monsieur De Suffren lovag, aki egy közelben kikötött gályát irányított, sokkal kellemesebb vendéglátó volt. A tatfedélzeten várt minket, ahol fagylaltot szolgáltak fel. Távozáskor a gályájáról hangos „Vive Saint Jean!” kiáltással üdvözöltek minket.” Harmadik máltai tartózkodásáról ez az egyetlen feljegyzés, ami azonban csak annyit árul el, Suffren valószínűleg már ekkor is olyan nagyevő ínyenc volt, mint amilyennek később is leírták. ( A Suffrenről szóló írásokban többnyire nem lovagi címét használják, hanem egy másik rangján emlegetik, mint bailli-t. A bailli francia királyi tisztségviselő, aki a király és a kincstár megbízásából egy adott terület közigazgatását és pénzügyeit felügyelte. Magyarul kissé nehézkes jól körülírni ezt a rangot, így itt inkább maradok a lovagi címénél.)

Következő év szeptemberétől Suffren ismét levelezni kezdett a tengerészeti minisztériummal, és kérte sorhajókapitányi előléptetését, amit végül 1772 február 18-án kapott meg. Ez év nyarán ismét visszatért Toulonba, és újra csatlakozott a francia haditengerészethez, ahol a 26 ágyús Mignonne fregatt parancsnokságát bízták rá. Új hajójával november végén indult első útjára, hogy a Földközi-tenger keleti medencéjében járőrözve védje a francia kereskedelmi hajózást az orosz–török háború után elszaporodott görög és orosz kalózokkal szemben.

A Mignonne Málta és Kréta érintésével hajózott Szmirnáig, ahol a keleti térség legnagyobb francia kolóniája lakott. A következő hónapokat azzal töltötték, hogy a Bejrút és a Dardanellák között hajózó francia kereskedelmi hajóknak adtak kíséretet, védve őket a kalózoktól, illetve a franciákkal ellenséges orosz hadihajók zaklatásaitól. A francia polgárokat és érdekeltségeket a szárazföldön is védeni kellett, az orosz háború után ugyanis a muzulmán lakosság ellenséget látott minden keresztényben, és rendszeresen támadták a területükön élő európaiakat.

A Mignonne 1773 június 19-én tért vissza Toulonba. Jelentésében Suffren nem nagyon dicsérte a hajóját, melyet túl lassúnak és gyengének talált, de legénységével nagyon elégedett volt. „Csak dicsérni tudom a velem szolgáló tisztek buzgalmát és engedelmességét. Általában elégedett voltam embereimmel, különösen a kampány vége felé. Engedjék meg, hogy megjegyezzem, csak a hosszú járőrözések biztosítják a jó legénységet. Az angolok, akiknek hadihajói egész évben úton vannak, e tekintetben sok előnnyel rendelkeznek velünk szemben. Azok az intézkedések, melyeket azért tettem, hogy a fedélzeten egészséges levegőt tartsak és megvédjem a legénységet a betegségektől, szerencsére beváltak, mivel nem halt meg senki, sőt, nagyon kevés súlyos betegem volt.”

A tengeren szerzett gyakorlat fontosságára emlékeztető mondatok nyilván alig leplezett kritikát fogalmaztak meg a francia haditengerészet rendes gyakorlatával szemben. Choiseul elbocsátása után ugyanis a haditengerészet költségvetését ismét megnyirbálták, és az állandó spórolás miatt a hajók nagyon kevés időt töltöttek a kikötőkön kívül. 1773-ban a flotta például egyetlen gyakorlatot sem tartott, a sorhajók egész évben a kikötőkben álltak. (A statisztikák szerint egy angol hadihajó ekkoriban éves szolgálati idejének átlag 60 százalékát töltötte a tengeren, míg egy francia a 15 százalékát.) Suffren maga is egy évig munka nélkül maradt, visszaérkezése után ugyanis a Mignonne-t is leszerelték, és csak következő év októberében állították újra szolgálatba, amikor ismét a Földközi-tenger keleti medencéjébe küldték egy féléves járőrözésre. Erről az útról semmilyen részletet nem lehet tudni.

Erre az időre Suffren már ismert és megbecsült tengerésztiszt volt, aki jó kapcsolatokat ápolt a felső vezetéssel is, különösen az új tengerészeti miniszterrel, Párizs korábbi rendőrfőnökével, Antoine de Sartine-al. Amikor az új király, XVI. Lajos, beleegyezett abba, hogy a flotta egy részét 1776-ban ismét aktív szolgálatba helyezzék, és a tengerre küldjék gyakorlatozni, a hajórajban Suffren is beosztást kapott, a 26 ágyús L’Alcméne fregatt parancsnokaként. Új hajójával április 30-án indult útnak, és a touloni hajórajjal a Földközi-tengert elhagyva Ouessant-hoz hajózott, ahol a különböző kikötőkből induló hajók egyesültek. A hajóraj ezután az atlanti vizeken gyakorlatozott egészen augusztusig, amikor a rosszra forduló időjárás, és a hajók fedélzetén kitörő járványok miatt visszarendelték őket kikötőikbe. A hadgyakorlat egyébként ismét rávilágított arra, a csupán nemesi pedigréjük alapján kiválogatott francia tisztek szakmai jártassága valóban erősen hiányos, a hajók nehézkesen manővereztek, többen közülük eltévedtek, és csak szárazföldi tájékozódási pontok bemérése után tudták meghatározni helyzetüket. Két hajó, a 64 ágyús Solitaire sorhajó és a 30 ágyús Terpsichore fregatt összeütköztek, és javításra portugál kikötőbe kellett küldeni őket. (A Solitaire parancsnoka a királyi család egyik tagja, az ekkor 29 éves Orleansi Fülöp herceg volt, aki a forradalom idején Egalité Fülöp néven vált ismertté, és szerzett kétes hírnevet magának.)

Suffren október végén tért vissza Toulonba, ahol három hónap szabadságot vett ki, és ismét Máltára utazott. Erről a máltai tartózkodásáról is ugyanolyan keveset tudni, mint a többiről. Elejtett megjegyzései alapján ezúttal üzleti ügyekben utazott Máltára, és karrierjét is igyekezett előmozdítani, szerette volna megszerezni a máltai gályák generálisának címét. (Generale delle galere.) Suffren nagyon jó kapcsolatban állt a máltai lovagrend korábbi nagymesterével, Manoel Pinto da Fonseca-val, akiről korábban magabiztosan ezt írta: „Ő az egyik barátom, és csak egy levelébe fog kerülni, hogy megduplázzam a vagyonomat.” Az új nagymester, Emmanuel de Rohan-Polduc, azonban úgy látszik nem volt ennyire közeli barát, mert a vágyott kinevezést Suffren egyelőre nem kapta meg, s következő év elején visszatért a francia haditengerészethez, ahol a 64 ágyús Fantasque sorhajó parancsnokává nevezték ki.

A Fantasque a többi francia sorhajóval együtt leszerelve állt a kikötőben, parancsnoki kinevezése tehát aligha hozta lázba Suffrent. Szerencséjére azonban a királyné bátyja, II. József császár, ekkoriban látogatta meg húgát, s hazatérőben tett egy kitérőt Toulon felé, ahol a király öccsével, a későbbi XVIII. Lajossal együtt megszemlélték a touloni flottát is. Hogy a magas rangú vendégek ne csak leszerelt, üres hajókat találjanak, nagy sietve felszereltek és szolgálatba állítottak hat sorhajót, köztük a Fantasque-ot is, hogy mégis tudjanak valamit mutatni a látogatóknak. És ha már a hajók úgyis fel voltak szerelve, az uralkodói szemle után egy hónapra kiküldték őket gyakorlatozni a tengerre is.

A rendkívüli flottagyakorlat nyilván annak is köszönhető volt, hogy Anglia és Franciaország között közben megint kiéleződtek a feszültségek. Az amerikai gyarmatokon ekkor már javában tartott a brit uralommal szembeni felkelés, melyet a franciák természetesen igyekeztek tőlük telhető módon támogatni. Katonai támogatást egyelőre nem nyújtottak a lázadóknak, de szoros diplomáciai kapcsolatokat építettek ki velük, engedélyezték a fegyverszállításokat, és francia önkéntesek csatlakozását. A saratogai győzelem után, 1778 februárjában, a franciák hivatalosan is elismerték az Egyesült Államok független államként való létezését. A király már 1776 májusában elrendelte a flotta hajóinak, nyújtsanak védelmet a felkelőknek szállító semleges kereskedelmi hajóknak az angol támadásokkal szemben. Ez természetesen számos incidenst eredményezett, melyek tovább növelték a feszültséget.

Ezt a feszültséget jól bevált stratégiájuk szerint az angolok igyekeztek még tovább növelni, a francia hajókkal szembeni provokációikkal. 1778 június 17-én egy Augustus Keppel vezette angol hajóraj feltartóztatott egy két fregattból és egy korvettből álló francia köteléket. Keppel csak vissza akarta fordítani a franciákat, hogy azok ne tudják felmérni osztaga erejét, a franciák azonban nem úgy reagáltak, ahogy várta, s a figyelmeztető lövésekre oldalsortűzzel válaszoltak. A kialakuló ütközetben a 26 ágyús Licorne fregatt végül kénytelen volt megadni magát a 64 ágyús angol America sorhajónak, a 30 ágyús La Belle Paule fregatt azonban kétórás tűzharcban kidöntötte az angol Arethusa fregatt mindhárom árbocát, majd elmenekült az őt üldöző hajók elől. (A 36 ágyús Arethusa eredetileg szintén francia hajó volt, az angolok 1759-ben zsákmányolták el.)

Az ütközetet mindkét fél saját győzelmeként ünnepelte. Az egyébként nem jelentős összecsapás nagy diadalmámort váltott ki Franciaországban, s nem sokkal később a franciák hivatalosan is hadat üzentek Angliának. A hadüzenetet olyan háborús eufória követte, mint 1914-ben az első világháború kitörését. Az utcákon tömegek ünnepelték a háborút, s a toborzóirodák nem győzték fogadni az önkéntesek áradatát. A lakosság azt várta, a haditengerészet végre lemossa magáról az előző háború gyalázatát, és bosszút áll a briteken az elszenvedett megaláztatásokért.

A haditengerészet nem osztotta feltétlenül ezt a lelkesedést. A flotta állományába ekkor 62 sorhajó és 37 fregatt tartozott, ami tekintélyes erőnek számított, de messze elmaradt a britek kétszeres túlerejétől, és ez a létszám igazság szerint nem érte el az előző háború végén megszabott célkitűzéseket sem. A hajók többsége ráadásul leszerelve állt a kikötőkben, s a támaszpontokon most éjjel-nappal dolgozva igyekeztek minél előbb bevetésre alkalmas állapotba hozni őket. A tengerészeti miniszternek és a magasabb rangú tisztek többségének ráadásul erős kételyeik voltak a flotta tisztjeinek szakmai jártasságát és alkalmasságát illetően is.

A tengerészeti miniszter már a háború kitörése előtt szokatlan stratégiával állt elő. A korábbi gyakorlattal szemben, mely az atlanti és a Földközi-tengeri flották egyesítésére törekedett, Sartine most azt javasolta, a két osztagot külön erőként mozgassák. A bresti hajóraj, mely a maga 30 sorhajójával és 16 fregattjával a flotta legerősebb köteléke volt, maradjon a hazai partok előtt, hogy a Csatorna környékén tevékenykedve lekösse az állandóan inváziótól tartó angolok minél nagyobb erőit. A touloni hajóraj 12 sorhajója és öt fregattja ezalatt keljen át az Atlanti-óceánon, fedezze a fegyver és csapatszállításokat, s nyújtson közvetlen támogatást az amerikaiaknak. A tengerészeti miniszter szorgalmazta azt is, hogy nyerjék meg ismét a spanyolok szövetségét, s ha azok flottájával kiegészülve meg tudják szerezni legalább az ideiglenes tengeri fölényt a Csatornán, kíséreljék meg Anglia, vagy Írország invázióját. Sartine nem számított arra, hogy meghódítják Angliát, de úgy gondolta, egy sikeres partraszállással olyan nehéz helyzetbe hozhatják a briteket, hogy azok kénytelenek lesznek békét kötni. A király elfogadta a javaslatokat.

Mire a hadüzenet hivatalosan is megtörtént, a touloni hajóraj, mely április közepén futott ki, már az Atlanti-óceánon volt. A flotta parancsnokságát a Suffrennel egyidős, ragyogó karriert maga mögött tudható Charles Henri d’Estaing altengernagy látta el. D’Estaing a hétéves háborúban eredetileg a hadsereg ezredeseként harcolt Indiában, ahol 1758 végén angol fogságba esett. Azzal a feltétellel bocsátották szabadon, hogy a háborúban nem fog többé fegyvert a britek ellen, d’Estaing azonban rugalmasan értelmezte ezt az esküjét, úgy magyarázva azt, csak a reguláris erők kötelékeiben nem harcolhat az angolok ellen. Mauritiusra érkezve csatlakozott a francia Kelet-indiai Társasághoz, és azok hajóival portyázó háborút indított a britek ellen. Tíz hónapon át bravúros hadjáratot folytatott az angol hajók és kikötők ellen India, Szumátra, és a Perzsa-öböl környékén, s akkora károkat okozott a briteknek, hogy amikor az őt hazaszállító hajót a francia partok közelében elfogták, azok először ki akarták végezni. A háború után végül országszerte ünnepelt celebritásként tért haza Franciaországba, ahol egyszerre nevezték ki a hadsereg altábornagyává, és – bár nem volt képzett tengerész – a haditengerészet ellentengernagyává. A király kívánságára végül a haditengerészethez igazolt át, egy ideig a Leeward-szigetek főkormányzója, majd a bresti támaszpont parancsnoka is volt.

A flottánál azonban d’Estaing megítélése korántsem volt olyan kedvező, mint a királyi udvarban és a közvélemény körében. A tengernagyot önhitt és beképzelt alaknak tartották, aki durva és lekezelő hangnemben érintkezett beosztottaival, még a nála amúgy idősebb és tapasztaltabb tisztekkel is. A korábbi sikereitől elbizakodott d’Estaing állandóan kritizálta és leszólta tisztjeit, akiktől rendszerint nem fogadott el semmilyen tanácsot. Érdekes módon azonban Suffrent kezdettől fogva igen nagyra tartotta, pedig csak a flotta indulásakor találkoztak először. A nagyrabecsülés egyébként nem volt kölcsönös, Suffren folyamatosan dühös kritikákkal illette d’Estaing vezetői tevékenységét, és nem csak annak háta mögött, hanem szemtől-szembe is rendszeresen bírálta főnökét, aki véleménye szerint híján volt a taktikai elképzeléseknek és a kellő határozottságnak, ügyetlenül manőverezett, és tétovasága miatt több kedvező győzelmi lehetőséget is elszalasztott. Hogy véleménye senki előtt se legyen titok, később mindezt egy levélben megírta magának d’Estaing-nek is.

D’Estaing viszont kiváló tisztnek tartotta Suffrent, ám ugyanekkor falánk haspóknak is, aki nagyobb jelentőséget tulajdonít a boroshordóknak és az élelmiszeres ládáknak, mint a lőszernek. Ez a vélemény egyébként nem volt egészen helytálló, Suffren alapos és gondos parancsnok volt, aki nemcsak a saját ellátására, hanem a legénységére is nagy gondot fordított, és mindig ügyelt hajói felszerelésére és kifogástalan állapotára is. A látszólagos viszálykodás ellenére a két tiszt közti ellentétek alapvetően csak szakmai kérdésekre korlátozódtak, személyes viszonyuk máskülönben barátinak volt mondható, s fenntartásaik ellenére kölcsönösen tisztelték egymást.

A flottát nem csupán a vezetés megosztottsága, és a legénység tapasztalatlansága gyengítette, a hajóállomány minősége is kívánnivalókat hagyott maga után. A flotta 12 sorhajójának átlagéletkora 21 év volt, a legfiatalabb sorhajó, a 74 ágyús Caesar, 11 éves volt, a legöregebb, a 80 ágyús Tonnant, 38 éves. Nemcsak a tengerészek, hanem maguk a hajók se sok időt töltöttek addig aktív szolgálatban. A zászlóshajót, a 90 ágyús Languedoc-ot például 16 évvel korábban bocsátották vízre, de ez volt az első alkalom, hogy a kikötőt elhagyva kifutott a tengerre. Suffren hajója, a flotta utóvédjét vezető Fantasque, szintén korosabb, 20 éves hajó volt, de jó állapotban levő, és gyors egység. A szokásos gyakorlatnak megfelelően Suffren igyekezett maga kiválogatni 627 fős legénységét, elsősorban a tisztjeit. Főleg a korábbi hajóin már bizonyított tiszteket és altiszteket választott maga mellé, illetve barátait és rokonait, akikben megbízott. Hajóján szolgált egyebek közt két unokaöccse is.

Az atlanti átkelés szokatlanul hosszú ideig tartott, a flotta 84 nap alatt ért Toulonból a Delaware torkolatához. Ez elsősorban a főparancsnoknak volt köszönhető, aki ezúttal sem volt hajlandó megfogadni tapasztaltabb tisztjei tanácsait. Suffren egyik unokaöccse, Francois Palaméde de Suffren – a későbbi neves botanikus –, aki zászlósi rangban szolgált a Fantasque-on, ezt írta: „D’Estaing úr ezekről a vizekről való tudatlansága, és makacssága, mellyel nem akarta követni a nála képzettebb tisztek tanácsát, arra késztette őt, hogy az egyetlen rossz útvonalra vigye hajóit, a 36-ik és a 38-ik szélességi fok között, ahol a változékony szelek, és a szélcsendek uralkodnak. D’Estaing úr nagyon gyanakvó volt, és mint kívülálló a flottánál, állandóan azt hitte, meg akarják téveszteni.” A flotta végül csak július hetedikén érkezett meg az amerikai partok elé. A zászlóshajón utazott Silas Deane, aki korábban az amerikai Kongresszus Franciaországba küldött delegációját vezette, valamint az új francia nagykövet, Conrad Alexandre Gerard gróf.

D’Estaing nem kapott konkrét parancsokat a minisztériumtól, csak általános utasításokat, melyek lényegében szabad kezet adtak neki. Tulajdonképpen csak annyi volt a parancsa, hogy ott támadja meg az ellenséget, ahol a lehető legnagyobb kárt tudja okozni neki, és ne hagyja el az amerikai partokat, amíg olyan sikert nem ér el, ami „az amerikaiak számára hasznos, a király fegyveres erői számára dicsőséges, és meggyőzően demonstrálja azt a védelmet, melyet Őfelsége szövetségeseinek biztosít.”

A hosszú átkelés azonban lehetővé tette az angoloknak, hogy a francia flotta közeledéséről jó előre értesülve megtegyék az óvintézkedéseket. Kilenc sorhajójával Richard Howe visszavonult New Yorkból, és csatlakozott a John Byron vezette kötelékhez, mellyel együtt a britek már egy húsz sorhajóból álló flottát tudtak felvonultatni a franciákkal szemben. D’Estaing július közepén érkezett meg New York elé, de a jól védett várost nem merte megtámadni, mert az amerikai révkalauzok bizonytalanok voltak benne, a mély merülésű sorhajók át tudnak e jutni a zátonyok felett a belső kikötőig. Az óvatos d’Estaing inkább nem kockáztatta meg a támadást, és miután tanácskozott az amerikai főparancsnokkal, George Washingtonnal, úgy döntött, inkább az angol flotta egyik legfontosabb támaszpontja, Newport ellen indít támadást.

A tervek szerint a flotta blokád alá vette volna Newportot, míg a John Sullivan tábornok vezette amerikai csapatok partra szálltak a szigeten, és a szárazföld felől támadták volna meg a kikötőt. Sullivan azonban nem tudta idejében összevonni erőit, így a meglepetésszerű támadás lehetősége elvesztett. Az amerikaiakra hiába váró d’Estaing végül önálló támadásra szánta el magát, két fregattját az Aquidneck-sziget keleti oldalán fekvő csatornába küldte, ahol azok elsüllyesztettek egy 20 ágyús korvettet, és két evezős naszádot. A nyugati csatornából nagyobb erőket jelentettek, de a sekély víz miatt ide is csak a fregattok, és a kisebb merülésű sorhajók tudtak behatolni. Az itteni támadás vezetésével d’Estaing Suffrent bízta meg, aki a Fantasque-al és az 50 ágyús Sagittaire sorhajóval augusztus ötödikén hajnalban nyomult be a Newport-öbölbe, miután rövid tűzharcban elnémította a bejáratot védő két üteget.

A sekély víz védelmében bízó angolok nem számítottak támadásra, és a két francia sorhajó látványára pánikba estek. Suffren ezt írta jelentésében a támadás eredményéről: „Parancsának megfelelően a hajnali órákban vitorlát bontottam a Sagittaire-al. Conanicut felett két angol fregattot láttam vitorlák alatt. Amikor megjelentem a sziget és Prudence között, egyikük felém tartott az ellenkező oldalról, de rövidesen irányt váltott. A sziklák szél alatti oldalán feléje tartottam, míg a Sagittaire szélbe fordult. Teljes vitorlázattal haladtam, amikor a fregatt, mely nem tudott előlünk elmenekülni, szintén teljes vitorlázattal haladva felfutott a partra, árbocai kidőltek, majd a hajó lángba borult. Az öbölben, melyet egy korábbi levelemben már leírtam Önnek, három másik ott horgonyzó hajó is kigyulladt. Két másik fregatt és egy brigg, melyek a Rhode Island és Prudence közti csatornán hajóztak, szintén kigyulladt. A város felett sok füstöt láttam, ami alapján elképzelhető, hogy a kikötőben is leégett néhány hajó. Conanicut előtt kétszer is csapást váltottam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a hajók valóban leégtek, és hogy legénységem élvezni tudja a látványt, ami sokkal örömtelibb lett volna, ha veszélyekkel is meg kellett volna küzdenünk. Ezen a részen nem láttam ütegeket, lőtávolságon belülre közelítettem meg a partokat, de sehol sem lőttek ránk. Engedélyt kérve rá több kis amerikai korzárhajó utánam jött zsákmányolni, és rájuk sem tüzeltek.” A rajtaütés öt fregattjába és több kisebb hajójába került az angoloknak.

Sullivan csak augusztus nyolcadikán jelezte, hogy csapataival felkészült a támadásra. D’Estaing két sorhajóját fedezetként a nyílt tengeren hagyva felsorakoztatta hajóit a támadásra, és benyomult az öbölbe. A Newport elleni támadást augusztus tizedikén reggel tervezték megindítani, de kilencedikén a hátrahagyott két sorhajó is megjelent az öbölben, és jelentették, egy erős angol hajóraj közeledik dél felől. Richard Howe tengernagy tért vissza 14 sorhajóval, és blokád alá vette az öbölbe beszorult franciákat. D’Estaing azonnal jelezte Sullivannak, vonja vissza a csapatait, és a kedvező szelet kihasználva tizedikén kora reggel kihajózott az öbölből.

A franciák váratlan kitörése meglepte az angolokat, akik késve reagáltak, s ez elég időt adott ellenfeleiknek arra, hogy kicsússzanak a csapdából. A britek üldözőbe vették az ellenséget, s d’Estaing úgy döntött, miután rendezte flottáját, másnap csatát vállal az angolokkal. Másnap azonban heves vihar tört ki, mely szétszórta mindkét flottát, akik szem tévesztették egymást. A viharban a francia zászlóshajó elvesztette kormánylapátját, és társaitól elszakadva szükségkormánnyal haladva vergődött vissza az amerikai partokhoz. A franciák szerencséjére az angol flotta nem talált rá a Languedoc-ra, mely csak az 55 ágyús Renown-al találkozott útközben. Az angol hajó megpróbálta a félig-meddig manőverképtelen francia sorhajót elfogni, de az vissza tudta verni a támadást.

A viharban a 74 ágyús Marseillais is súlyosan megrongálódott, az árbocait elvesztő hajót a Sagittaire vontatta kikötőbe. 14-én a francia flotta minden hajója egyesült, a Caesart kivéve, mely Bostonba hajózott. Annak ellenére, hogy több hajója is megsérült, és a legénység között terjedni kezdett a skorbut, d’Estaing úgy döntött, még egyszer megpróbálkozik Newport elfoglalásával. Hajóival augusztus huszadikán ismét megjelent a város előtt, de ennél tovább ezúttal sem jutottak. D’Estaing nem akarta kockára tenni hajóit a kikötő előtti támadással, az amerikaiak pedig úgy vélték, erőik még a francia támogatással együtt sem elég erősek ahhoz, hogy a hatezer fős helyőrséggel védett várost elfoglalhatnák. Kétnapi tanácstalan toporgás után a franciák ismét visszavonultak, és az egész flotta Bostonba hajózott, hogy ott kijavítsák a hajók sérüléseit, és feltöltsék a készleteket.

Bostonban a francia tengerészek először kerültek közvetlen kapcsolatba a lakossággal, akiknek a támogatására érkeztek. A tapasztalatok több mint kiábrándítóak voltak. A felvilágosodás gondolkodóinak írásain nevelődött franciák romantikus szabadságharcosokként tekintettek az amerikaiakra, akik az általuk is gyűlölt angol elnyomás ellen harcolnak. A függetlenség ügyének támogatása a lakosság közt nagyon népszerű volt Franciaországban, Európában ekkor fordult elő először, hogy divatossá vált minden, ami az Egyesült Államokból érkezett. Ennek a fordítottja viszont már korántsem volt igaz. (Akkor sem, és azóta sem.) Az amerikai lakosság mély gyanakvással fogadta a franciákat, akiket finoman fogalmazva is hűvös fogadtatásban részesítettek. A protestáns puritánok igyekeztek távol tartani magukat a pápistáktól, akiket alantas és erkölcstelen betolakodóknak tartottak. A franciák megítélését nem javította az sem, hogy nem sokkal korábban még kanadai honfitársaik voltak az amerikai angol telepesek legádázabb ellenségei. A Bostonba érkező flottát tehát egyáltalán nem fogadta semmilyen ünneplés, a hangulat nagyon is fagyos volt, s a helybeliek és a partra szálló francia tengerészek között mindennaposak voltak a verekedések.

Addigi tapasztalataik alapján a francia vezetés megítélése sem volt túl kedvező újdonsült szövetségeseikről. Az amerikaiakról úgy vélték, állandóan nagy hangon beszélnek, sokat követelnek, de keveset adnak. A francia főtisztek állandóan szövetségeseik együttműködési készségének hiányáról, a tengerésztisztek pedig főleg a helyi révkalauzok megbízhatatlanságáról panaszkodtak. Ezúttal is kiderült, bár a bostoni öböl kiváló, és jól védhető horgonyzóhely, de a kikötő hajógyárai és dokkjai alkalmatlanok ilyen nagy hajók javítására. A franciáknak rögtönözniük kellett, három sérült sorhajójukat Bostontól délre, a Quincy-öbölben horgonyozták le, ahol saját eszközeikkel igyekeztek kijavítani őket. Az öböl védelmére parti ütegeket állítottak fel, többi kilenc sorhajójukat pedig az öböl bejáratánál félkörívben horgonyozták le. Az öböl így nagyon jól védett horgonyzóhely volt, amit az angolok is hasonlóan ítéltek meg. Amikor ugyanis szeptember elsején megjelent Boston előtt John Byron húsz sorhajója, az angolok kísérletet sem tettek a francia flotta elleni támadásra. Néhány napig az öböl előtt cirkáltak, majd visszavonultak, és megelégedtek azzal, hogy blokád alá vették a kikötőt.

A sérült hajók kijavítása néhány héttel később befejeződött, de d’Estaing továbbra sem mozdult. Suffren azt javasolta, két sorhajót és két fregattot küldjenek ki az Új-Fundland-i angol kikötők elleni támadásokra, ahol nagy pusztítást tudtak volna véghez vinni az angol halászhajók és kereskedelmi hajók között. A szárazföldön harcoló francia önkénteseket vezető La Fayette márki az Új-Skóciai Halifax elleni támadást javasolta a flottaparancsnoknak, aki azonban elutasította mindkét javaslatot. Nem világos, mi indokolta d’Estaing tehetetlenségét. Talán a távolban rájuk váró angol flottától tartott, vagy esetleg amerikai szövetségeseinek ellenséges magatartása kedvetlenítette el. És nem csak az amerikaiaktól nem kapta meg a remélt támogatást, hanem a kanadai franciáktól sem, akik nem voltak hajlandóak korábbi gyűlölt ellenségeik oldalára állni, még az angolokkal szemben sem.

Közben telt az idő, és október végére már az időjárás sem kedvezett újabb hadműveletek megindításának. A francia flotta fenyegető jelenléte mindazonáltal nyomasztó hatással volt a britekre, akik részben emiatt a veszély miatt döntöttek úgy, hogy kiürítik Philadelphiát. Novemberre azonban már végképp nem volt semmi esély rá, hogy a flotta még valamilyen további szerepet tud vállalni a harcokban. Kihasználva, hogy egy vihar elverte Boston elől az angol flottát, d’Estaing november negyedikén kifutott hajóival, és délnek fordulva a legfontosabb karibi francia gyarmatra, Martinique szigetére hajózott.

A karibi gyarmatok addig kívül estek a harcok sűrűjén, a térségben csak néhány francia fregatt és korvett állomásozott, melyek szeptemberben sikeres támadást hajtottak végre az előző háborúban elveszett Dominika ellen. D’Estaing érkezése azonban arra késztette az angolokat, hogy maguk is erősítést küldjenek itteni erőiknek, s az amerikai partoktól egy erős köteléket küldtek át a Karib-tengerre. Ez a hajóraj Samuel Barrington tengernagy vezetésével december 13-án váratlanul támadást indított Saint Lucia szigete ellen, ahol ötezer katonát tettek partra. A szigetet védő kis létszámú francia alakulatok nem tudták tartani állásaikat, és a túlerő elől a sziget belsejébe vonultak vissza. A Martinique szomszédságában fekvő Saint Lucia angol kézre kerülése szinte semlegesítette a franciák legfontosabb itteni támaszpontját, s ez még d’Estaing-ot is gyors cselekvésre ösztönözte. Hajóira sebtében háromezer katonát hajózott be, és flottájával már két nappal az angol partraszállás után, december 15-én megjelent Saint Lucia előtt.

A francia flotta 12 sorhajója néhány kisebb hadihajó mellett hét, horgonyon álló angol sorhajót és fregattot talált a sziget kikötőjében. Egyedülálló alkalom látszott kínálkozni arra, hogy a flotta lerohanja és megsemmisítse a nála sokkal gyengébb angol köteléket, majd a csapatokat partra téve megadásra kényszerítsék az utánpótlástól elvágott angol helyőrséget is. D’Estaing azonban nem így tett. Kétszer is megtámadta a kikötő előtt, vonalban lehorgonyzott angol flottát, de rövid lövöldözés után mindkétszer visszavonult, arra hivatkozva, a parti ütegek által is védett sorhajók elleni támadás további erőltetése túl kockázatos lenne. Háromnapos készülődés után, december 18-án, d’Estaing végül szabályszerű partraszállást hajtott végre, a brit flotta horgonyzóhelyétől valamivel távolabb. Az akció katasztrofális kudarccal végződött. A túlerejű angol csapatok rövid, de véres harcban visszaverték a támadókat, és igen nagy veszteségeket okoztak nekik. Körülbelül 800 francia katona, köztük 40 tiszt esett el, vagy sebesült meg.

Suffren levélben javasolta d’Estaing-nek, próbálja meg mégis az általános támadást az angol flotta ellen, még mielőtt az erősítést kapna. „Bár nem szívesen adok tanácsot egy tábornoknak, mégis egy jó polgár kötelességének tartom, hogy minden véleményt kifejtsen, melyet az Állam javára hasznosnak tart, különösen egy tábornoknak, aki bizalmat tanúsított irántam, és akinek dicsősége saját szívügyem is. A december 15-ei harcunk eredménytelensége, és csapataink szerencsétlen visszaverése ellenére is reménykedhetünk a sikerben. Ennek elérésének az egyetlen módja az, ha erőteljesen megtámadjuk azt a köteléket, mely fölényünkre tekintettel nem fog tudni kitartani, és a szárazföldi erődítmények ellenére is tehetetlen lesz, ha szorosan melléjük állunk. Ha késlekedünk, ezernyi körülmény is megmentheti ellenségeinket. Kihasználhatják az éjszakát, hogy elosonjanak. Pusztítsuk el azt a századot! A szárazföldi erők, akiknek egy irántuk barátságtalan országban mindenük hiányozni fog, ezután kénytelenek lesznek megadni magukat. Ezek után jöhet már Byron a flottájával, ezzel csak szívességet tesz nekünk!”

A flottaparancsnok azonban a biztatások ellenére továbbra sem mert támadni. Néhány napig még Saint Lucia előtt téblábolt, majd a stratégiai fontosságú szigetet veszni hagyva december 24-én visszatért flottájával Martinique-ra. Suffren teljesen ki volt kelve magából. „A hadjáratunk megpróbáltatások, reménytelenségek, szerencsétlenségek, és ostobaságok sorozata volt. 35 éves szolgálatom alatt már sok hasonlót láttam, de ilyen mennyiségben még soha! Elképzelni sem lehet azokat az ostoba manővereket, amiket elkövettünk, a hibás és ostoba parancsokat, amiket kaptunk. A végén elutasították javaslatomat, hogy 12 nagy hajóval támadjunk meg 7 kisebbet, mert védte őket néhány parti üteg! Nem is undorodhatnék már jobban ettől az egésztől, és már nagyon sajnálom, hogy nem maradtam Máltán.”

Az 1779-es év hasonlóképpen kezdődött, a francia flotta tétlenül vesztegelt Martinique szigetén, és várta az erősítést Franciaországból. Suffren hangulata továbbra is nagyon nyomott volt. „Soha egyetlen hadjáratunk sem volt még ennyire eseménytelen. Szenvedünk attól, hogy a legjobb lehetőségeket kaptuk, de egyiket se használtuk ki, és most már biztosak vagyunk benne, hogy nem is vagyunk képesek semmire.” Bár a flotta főerői nem mozdultak, év elején néhány kisebb akciót azért végrehajtottak, melyek során sikerült néhány kisebb jelentőségű szigetet visszafoglalniuk. Közben mindkét oldalhoz érkezett az erősítés az anyaországból. Az angol hajórajhoz január hatodikán érkezett meg Byron tengernagy tíz sorhajóval, majd néhány héttel később még hat, Angliából érkező sorhajó csatlakozott a flottához. A franciákhoz először Paul de Grasse tengernagy négy sorhajója futott be február 19-én, majd áprilisban Louis Philippe de Vaudreuil tengernagy két sorhajója és két fregattja, melyek előzőleg a nyugat-afrikai francia kereskedelmi állomásokat foglalták vissza az angoloktól. Júniusban Toussaint-Guillaume La Motte-Picquet tengernagy hozott öt sorhajót Franciaországból, melyekkel együtt egy 45 teherhajóból álló, utánpótlást szállító konvoj is befutott Martinique-ra. Nyár közepére d’Estaing flottája már 23 – mások szerint 25 – sorhajót és tíz fregattot számlált.

Ezzel a komoly erővel d’Estaing-nak már kezdenie kellett valamit, nem tehette meg, hogy tétlenül áll tovább horgonyon Martinique előtt. Először az angolok egyik legfontosabb támaszpontja, Barbados ellen akart támadást indítani, de a várható erős ellenállás és a kedvezőtlen szél miatt végül inkább a könnyebb célpontnak ígérkező Grenada mellett döntött. A július másodikán 1200 katonával végrehajtott hadműveletet a teljes flotta támogatta, azonban nem a flottaparancsnok irányításával. D’Estaing a partraszálló csapatok élére állt, és kivont karddal maga vezette őket támadásra. Így végre azt csinálhatta, amihez valóban értett, nem a hajóhadat vezette, hanem a szárazföldön harcoló csapatokat. A franciák legázolták az angol védelmet, s a támadás második napján a helyőrség kapitulált.

Az angolok ezúttal is megneszelték, mire készülnek a franciák, és jelentős erősítést próbáltak eljuttatni Grenadára. Az ötven teherhajót Byron teljes flottája elkísérte. Az angolok azonban késve érkeztek, csak július hatodikán értek Grenada elé, ahol ott találták a sziget előtt horgonyzó francia flottát. A francia fregattok már kora hajnalban észrevették a közeledő ellenséget, és riasztották a flottát, mely azonnal megkezdte a kifutást. Byron menetből akarta lerohanni a horgonyon álló ellenséget, de mire a sziget közelébe ért, a francia hajók már a nyílt víz felé tartottak, és kezdtek csatasorba rendeződni. Az angol tengernagy azt hitte, Grenada helyőrsége még tartja magát, ezért úgy manőverezett, hogy a francia flotta és a partok közé álljon, abban bízva, a partra szállt csapatokat így elvágja flottájuktól, és azok biztosra vett vereségét követően az egész különítményt elfoghatják.

Az angol flotta 21 sorhajóval vonult fel, vagyis számbeli hátrányban volt a franciákhoz képest. Ennek ellenére nagyobb hajóik miatt tűzerőben ezúttal is valamelyes fölényben voltak, 1516 ágyút tudtak felvonultatni az 1468 franciával szemben. Az angol flottát a szokásoktól eltérően csak egyetlen, 20 ágyús kis fregatt kísérte. Ennek oka nem ismert, a többi fregatt talán a hátrább várakozó csapatszállító konvoj mellé volt beosztva.

Byron nem tudta, hogy Grenada már francia kézen van, így amikor hajóival a sziget és az ellenséges flotta közé állt, nagy meglepetésére kereszttűz alá került, mert a parti ütegek is tűz alá vették hajóit. Közben a francia sorhajók is csatasorba rendeződtek, majd megfordultak, és az angolokkal ellentétes irányba álltak. A két flotta egymással heves tűzharcot vívva lassan elhaladt egymás mellett. A harc hevességét jól visszaadja Suffren unokaöccsének egyik levele: „A hajónk csodákat tett, 1600 lövést adtunk le, annyit, mint a Languedoc. A harc során egyetlen hibás manőverünk sem volt. … Szolgálati helyem súlyos csapásoknak volt kitéve, ütegem két ágyúját kilőtték, minden emberem meghalt vagy megsebesült. Úgy tűnik, őrangyalom végig mellettem állt. Amikor addigi helyemről átmentem máshová utasításokat adni, egy ellenséges ágyúgolyó csapódott be oda, ahol az előbb álltam. Mikor megint átmentem máshová, ugyanez megismétlődött. Olyan közel voltam egy matrózhoz, akinek fejét letépte egy ágyúgolyó, hogy az arcomba fröccsent az agyveleje. Soha nem tapasztaltam még ilyen szörnyű érzést. Az egyik ágyút magam akartam becélozni, mert úgy láttam, annak tüzére célzás nélkül lövöldöz. Egy angol ágyúgolyó ekkor találta el a cső elejét, és mivel fejemet a cső végére támasztottam, az akkorát lökött rajtam, hogy hátraestem, számból pedig dőlt a vér. Megmentettem De Pierrevert lovag lábait is, aki éppen parancsokat hozott Suffren-től. Pont az egyik ágyú mögött haladt el, amikor azt elsütötték, és a cső a lafettával együtt hátrarúgott. Csak annyi időm maradt, hogy megragadjam a kabátját, és magam elé rántsam.” (Bernier de Pierrevert volt Suffren másik, a Fantasque-on szolgáló unokaöccse.) A csatáról készült vázlat szerint a francia flotta élén a 74 ágyús Zélé haladt, azonban Suffren több levelében nagyon büszkén azt írta, hogy hajójával ő vezette a francia flottát a harcba. Az ütközetben a Fantasque 22 halottat, és 41 sebesültet vesztett.

A heves tűzharcban az angol flotta súlyos károkat szenvedett, négy sorhajó teljesen harc és mozgásképtelenné vált, az angol utóvéd pedig szétszóródott. Az alig másfél órás tűzharcban a flotta több mint ezer halottat és sebesültet vesztett. Byron nem is erőltette tovább a harcot, miután a franciák elhaladtak mellette, sérült hajóit vontatva azonnal megkezdte a visszavonulást. A franciáknak ekkor kellett volna határozott üldözésbe kezdeniük, d’Estaing azonban tétlenül nézte az ellenség távozását, noha Suffren és La Motte-Picquet folyamatosan jelezte neki, rendelje el az üldözést. A francia tengernagy azzal sem próbálkozott, hogy a látótávolságon belül haladó angol konvojt elfogja, pedig Suffren szerint erre egyetlen sorhajó és néhány fregatt is képes lett volna. Ahogy később írta: „A tábornok szárazföldön és tengeren egyaránt nagyon vitézül viselkedett. A győzelmet nem lehet tőle elvitatni, de ha tengerésztudása arányban állt volna bátorságával, nem hagytunk volna négy szétlőtt angol hajót megszökni.”

A történészek utólag még Suffren-nél is szigorúbban ítélik meg d’Estaing tevékenységét, aki szerintük elszalasztotta egy döntő győzelem lehetőségét, melyet követően elfoglalhatta volna Barbadost és Jamaicát, s pusztító csapást mérhetett volna az Amerikában harcoló angol fegyveres erők harci moráljára. Úgy vélik, d’Estaing alapvetően mindvégig a hadsereg tisztje maradt, aki a hajókban pusztán csapatszállító eszközöket látott, és nem fogta fel a tengeri uralom jelentőségét, amivel egyébként egyáltalán nem állt egyedül a francia flottánál. Ahogy az egyik történész írta: „Ez megfelelt a francia tengernagyok felfogásának, akik úgy vélték, pusztán az a tény is elegendő, hogy helytálltak az ellenséggel szemben, és nem érdemes ennél többért kockára tenni a hajókat és az embereket.” A XIX. század legnagyobb hatású tengerész szakírója, Alfred Mahan is úgy vélte, a grenadai ütközet az 1690-es béveziersi csata óta a legsúlyosabb vereség volt, ami a Royal Navy-t érte, de a franciák lényegében kihasználatlanul hagyták azt. A grenadai csatát mindazonáltal nagy ünneplés követte Franciaországban. A már második éve zajló háborúban ez volt a franciák első komolyabb győzelme, és hosszú évek óta az első egyértelmű tengeri győzelem, amit a francia flotta az angolokkal szemben elért. D’Estaing már eddig is nemzeti hősnek számított, de most fáklyás felvonulásokon ünnepelték, verseket, sőt, még egy operát is írtak róla.

D’Estaing nem sokkal a csata után egy két sorhajóból és két fregattból álló hajórajjal kiküldte Suffrent, foglalja el a Grenada környéki kisebb szigeteket is. Az egyébként mindenkivel szemben gyanakvó és bizalmatlan d’Estaing érdekes módon mindvégig nagyra tartotta az őt állandóan és nyíltan kritizáló Suffrent, és jelentéseiben is mindig a legnagyobb elismeréssel beszélt róla. Ezúttal ezt írta: „A Suffren parancsnokot jellemző szorgalom, tehetség, és kiválóság okán úgy döntöttem, hogy ezzel a hadművelettel őt bízom meg.” Az akciót néhány nap alatt végrehajtották, a kis létszámú angol helyőrségek sehol sem tanúsítottak érdemi ellenállást. Suffren ezután ismét csatlakozott a flottához, ahol d’Estaing két héttel az ütközet után végre elszánta magát az angolok üldözésére. A flotta július 22-én találta meg Byron Saint Kitts előtt horgonyzó hajóit, akiket a parti ütegektől tartó d’Estaing azonban megint nem megtámadni, s inkább visszavonult Santo Domingóra.

A következő heteket a flotta ismét tétlenül töltötte, de nyár végén rossz hírek érkeztek a függetlenségi háborúról. Az angolok jelentős területeket nyertek a felkelőkkel szemben, és szoros blokád alá vonták az amerikai partokat, melyen át a nélkülözhetetlen szállítmányok nem jutottak el a britek ellen harcoló amerikai és francia csapatokhoz. A nehéz helyzetben az amerikai Kongresszus ismét d’Estaing flottájától kért segítséget. A tengernagy ugyan nem sokkal korábban kapta meg a király utasítását, hogy térjen vissza Toulonba, de most ennek ellenére úgy döntött, a visszatérés előtt még északra hajózik, és az amerikaiak kérésének eleget téve segítséget ad nekik Savannah bevételéhez. A déli, floridai határ közelében fekvő kikötővárost már egy ideje ostromolták az amerikai csapatok, de bevenni nem tudták, amíg a helyőrség a tenger felől rendszeresen hozzájutott az utánpótláshoz.

A karibi francia gyarmatokról d’Estaing háromezer katonát vitt magával a hadművelethez, és flottájával szeptember elején jelent meg az ostromlott város előtt. Az akció azonban már eleve rosszul kezdődött, útközben több vihar is megtépázta a flottát, a hajók fedélzetén ismét járványok törtek ki, az ilyen nagy hajók irányításában teljesen tapasztalatlan amerikai révkalauzoknak köszönhetően pedig a partok közelében öt sorhajó is zátonyra futott, s megsérült a kormánylapátjuk.

A kikötő lezárására d’Estaing ismét Suffrent küldte ki egy három sorhajóból és három fregattból álló kötelékkel. Suffren blokád alá vette a Savannah-folyó torkolatát, lerombolta az azt védő parti erődítményeket, és feltérképezte a torkolatvidéket, hogy ne legyenek teljesen a megbízhatatlan helyi révkalauzokra rászorulva. A flotta főerői közben elfogták az 50 ágyús angol Experiment-et, és a 20 ágyús Ariel fregattot. (Utóbbit átadták az amerikai tengerészetnek.) A francia sikerek azonban ezzel véget is értek. A város elleni támadást d’Estaing ismét hetekig halogatta, és mire október kilencedikén rászánta magát, addigra az angol helyőrség erősítést kapott, és jól felkészült a védekezésre. D’Estaing hiába vezette maga a harcba a csapatait, az angol védelmet nem tudta áttörni, és végül kénytelen volt eredmény nélkül visszavonulni. A véres küzdelemben a franciák több mint hatszáz halottat és sebesültet vesztettek, utóbbiak közt volt d’Estaing is, aki lőtt sebet kapott mindkét lábába. Az őszi időjárás a további hadműveleteknek nem kedvezett, így miután a csapatokat ismét a hajókra szállították, a francia flotta visszaindult a hazai kikötők felé. Három sorhajó a zsákmányolt angol hajókkal Toulonba tért vissza, a többiek Brest felé indultak.

Bár a Savannah elleni támadás véres kudarccal végződött, a francia flotta ismételt feltűnése az amerikai vizeken megint összezavarta és elbizonytalanította a briteket. A déli hadműveleteket leállították, északon pedig New York védelmére vonták össze erőiket, s kiürítették Rhode Island-et, valamint a franciák által előző évben hiába ostromolt Newport városát, mely később az Amerikába érkező francia szállítmányok és csapatok egyik legfontosabb célkikötője lett.

Az őszi időjárás nem csupán a további hadműveletek, hanem az óceáni átkelés szempontjából is kedvezőtlen volt. A visszatérő flottát október végén egy vihar szinte teljesen szétszórta, a hajók egyesével, vagy kisebb csoportokban futottak be Brestbe. A viharban több hajó is megsérült, így a Fantasque is, melyet egy villámcsapás is megrongált. A kiöregedőfélben levő sorhajó megviselt állapotban tért haza, a szivattyúkat folyamatosan működtetni kellett, a legénység háromnegyede pedig skorbutot kapott. Nem volt sokkal jobb állapotban a többi hajó, és azok legénysége sem. A flottából utolsóként a zászlóshajó, a Languedoc futott be Brestbe, december hetedikén. D’Estaing már október végén szem elől tévesztette flottáját, amikor a viharban elszakadt a többiektől, és messze elsodródott dél felé. Dicstelen hazatérése a későbbi szakértők szerint bizonyította, hogy „tengerésznek középszerű, lassú, határozatlan, sőt nyúlszívű.” A grenadai győzelem miatt őt övező dicsfény azonban odahaza ennek ellenére sem kopott meg, ahogy egy történész írta: „Grenadai győzelme feledtette az emberekkel ostobaságát.” D’Estaing-t Franciaországban hatalmas ünneplés várta, a király pedig kihallgatáson fogadta a sebesült, és még mindig mankóval járó tengernagyot.

A d’Estaing-t fogadó ünneplés ellenére a franciák lassan kezdtek belefáradni a háborúba, és háború eleji nagy lelkesedés lassan kiábrándultságba kezdett átcsapni. A háborús kiadások komoly problémákat okoztak költségvetésnek, amit az emberek kezdtek a saját bőrükön is érezni.

A francia flotta az atlanti hadszíntéren sem tudott meggyőző sikereket elérni. A főerők először 1778 július 27-én csaptak össze az ushanti csatában. Az angolok 30, a franciák 32 sorhajóval vonultak fel, és az ütközet végén a franciák tartották meg a környező vizek feletti ellenőrzést, míg az angolok sérült hajóik javítására visszavonultak Plymouthba. A csata egyébként sok szempontból hasonlított az 1744-es touloni csatára, amennyiben a brit flotta egységét itt is a parancsnokok közti viszálykodás bontotta meg. Az utóvéd parancsnoka, Hugh Palliser tengernagy következetesen félreértelmezte a flottaparancsnok, Augustus Keppel tengernagy jelzéseit, és kötelékével nem zárkózott fel a főerőkhöz. (A csata után Keppelt és Pallisert is hadbíróság elé állították, de végül mindkettejüket felmentették.) Az angolok szerencséjére a franciák ezúttal sem mertek kockázatot vállalni, és nem indultak rohamra a széttagolt brit erők ellen, hanem most is megelégedtek azzal, hogy zárt csatasorba állva visszaverték az angol támadási kísérleteket. Az ütközetből így is a franciák jöttek ki jobban, amit odahaza nagy győzelemként ünnepeltek.

A franciák tudták, hogy az angol flotta egy nagy részét az amerikai vizeken folytatott harc köti le, így ismét elővették Anglia inváziójának ötletét. Balszerencséjükre azonban sikerült a tervhez megnyerni a spanyolok szövetségét, akik 1779 júniusában üzentek hadat Angliának. A spanyol szövetség viszont, nem először és nem is utoljára, inkább kolonc volt, mint segítség. A bresti flotta, melyet az egyre súlyosabb létszámhiány miatt csak úgy tudtak útnak indítani, hogy még a börtönökből is a hajókra szállították az elítélteket, egyhónapos késéssel indult, és először Corunna kikötőjébe hajózott, hogy ott a spanyolok is csatlakozzanak hozzájuk. Csak ott derült ki, hogy a spanyol flotta teljesen felkészületlen mindenre, és másfél hónapig tartott, mire sikerült útra kész állapotba hozni, illetve teljesíteni a spanyolok extra követeléseit, például megszervezni azt, hogy spanyol hajó csakis spanyol parancsnoktól kaphasson utasításokat.

Az eredeti haditerv szerint miután a flotta valamikor a nyár közepén megszerezte volna a Csatorna feletti ellenőrzést, egy 40 ezres inváziós haderő szállt volna partra Wight-szigetén, majd onnan kiindulva elfoglalták volna Portsmouth-t, és tovább indultak volna London felé, hogy békekötésre kényszerítsék a briteket. Mire azonban az egyesült francia–spanyol flotta 66 sorhajója a Csatornába ért, már augusztus volt, és ahogy megközelítették a brit partokat, a nyár végi viharok vissza is verték őket onnan. A második próbálkozás során ugyanez történt, egy újabb vihar ismét visszahajtotta a flottát az óceánra. A francia flotta parancsnoka, Louis Guillouet d’Orvilliers, elkeseredetten írta: „Milyen csodás lehetőség csúszik ki éppen a markunkból! Anglia erőforrások és szövetségesek híján már azon a ponton volt, hogy meg lesz leckéztetve, és végre remélhettük, hogy megalázzuk büszke vetélytársunkat. Csakhogy az elemek összeesküdtek ellenünk, és feltartóztatják bosszúnk csapását.”

A franciák ezután megpróbálták csatára kényszeríteni az angol Csatorna Flottát, abban bízva, túlerejükkel csapást mérhetnek rá. A brit flottaparancsnok, Charles Hardy tengernagy, aki 38 sorhajót tudott csak összeszedni, azonban agresszívebb tisztjeinek követelései ellenére sem vállalta az ütközetet. (Amivel kiérdemelte sok angol történész mély megvetését is.) Óvatosan kísérgette a szövetséges flottát, és igyekezett elcsalogatni őket az angol partok közeléből, arra számítva, utánpótlási nehézségeik miatt azok előbb lesznek kénytelenek visszavonulni, mint ők. Ez végül így is történt, a francia flotta már eleve hiányos felszereltséggel indult útnak, és a hazai kikötők közelsége ellenére ellátásuk végig nagyon rossz volt. A hajókon már a spanyol partoknál járványok törtek ki, melyek az idő múlásával katasztrofális mértékűvé fokozódtak, először a skorbut pusztított, aztán a himlő, és végül a tífusz. A hadjárat végére sok francia hajón már a vitorlákat is alig tudták kezelni, olyan kevés épkézláb tengerész maradt a fedélzetükön. Összesen nyolcezer francia tengerész halt meg, vagy vált szolgálatképtelen beteggé. Ha az angolok megkockáztatják az ütközetet a csak látványra félelmetes szövetséges flotta ellen, átütő győzelmet arathattak volna. A britek azonban nem tudtak a franciák gondjairól, így óvatosan távol tartották magukat az ellenségtől. Szeptemberben d’Orvilliers végül feladta, és visszatért Brestbe. A hadművelet kudarcáért őt hibáztatták, ezért kilépett a haditengerészet kötelékéből.

Az inváziós elképzelés tehát kudarcot vallott, de a Csatorna feletti ellenőrzést egy jó ideig a francia–spanyol flotta gyakorolta, vagy legalábbis látszott gyakorolni. Ez nagy ijedtséget váltott ki Angliában, ahol ismét inváziós pánik tört ki, aminek egyik jele volt a londoni tőzsdekrach is. Az eseményeket távolabbról figyelők is úgy érezték, Anglia tengeri hatalma legalábbis ingadozik, amit bizonyítani látszottak a karibi és a nyugat-afrikai térségekben elért francia sikerek is. Britannia verhetőnek tűnt, és ez felbátorította az angolok tengeri egyeduralma miatt elégedetlen többi európai nemzetet is.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!